A kiengesztelődés esélyei. Duray-interjú 1988-ból / Šance zmierenia. Interview s Miklósom Durayom z roku 1988

A kiengesztelődés esélyei. Duray Miklósssal beszélget Fényi Tibor. Valóság 1988/10
A romániai magyarság helyzetének megoldatlansága fokozódó mértékben irányítja rá a közvélemény figyelmét más magyar kisebbségi csoportok sorsára is. Egyre többen mondják ki, hogy a kisebbségi kérdés valójában a demokrácia kérdése, megoldása a jogok szabad gyakorlásának függvénye. Hallgatással nem lehet a problémákat nem létezővé tenni, mint ahogy cselekedni, nyilatkozni sem a kisebbségek helyett kell; jogaik kivívásában, megőrzé­sében kell segíteni őket.
Magyar politikusok a közelmúltban több alkalommal is kifejtették nézeteiket Cseh­szlovákia nemzetiségi politikájáról, köztük Grósz Károly 1988. június 5-én Moszkvában. Mi ezúttal Duray Miklóssal, a Pozsonyban élő 43 éves geológussal beszélgetünk, aki a csehszlovákiai magyar kisebbség egyik legismertebb jogvédő személyisége, a Kutyaszorító és több más, Magyarországon is ismert könyv szerzője.

Magyar értelmiségiek, politikusok minden lehetséges alkalommal kifejtik, hogy a kisebbsé­geket olyan hídnak tekintik, melyek két szomszédos országot, kultúrát képesek összekötni. Ezzel szemben a CSKP KB egyik jelentős, ideológiai kérdésekkel foglalkozó személyisége szerint „Csehszlovákia magyar nemzetiségű dolgozóinak nincs szüksége külföldi gyámko­dásra. Ezért a különböző elméleteket, hogy valamiféle olyan »hidat« alkossanak, amely szükséges a kapcsolatok fejlesztéséhez, mondjuk, a CSSZK és az MNK között, nem tekinthetjük átgondoltnak. Az ilyen »hídakból« könnyen képződhetne autonóm erő, amely kiválna az egyetemes közösségből. Ez csupán fölöslegesen bonyolítaná a helyzetet."

Távol álljon tőlem a helyzet fölösleges bonyolítása, de Ön minek tartja Szlovákiában a magyar kisebbséget?

Úgy gondolom, a kisebbségek valódi szerepe híd-szerep, bár megtörténhet velük, hogy eszközként, elválasztó elemként próbálják felhasználni őket. Ettől eltekintve a kisebbség mindig a vele azonos nyelvű és kultúrájú nép kultúrájának közvetítője, kapcso­latteremtője.

A híd-szerepről alkotott meggyőződés pedig nem új, már a húszas években formáló­dott, de Csehszlovákiában sohasem ismerték el. Azt vallják, hogy két ország, két kultúra között a kapcsolatok kibontakoztatása, sokrétűvé tétele nem az egyének, hanem a hivatalos szervek feladata. Bizonyára ezért eshetett meg, hogy Grósz Károly egyik pohárköszöntőjét, melyben a társadalmi kapcsolatok elmélyítésének fontosságát hangoz­tatta, szlovák fordításban úgy olvashattuk, mintha a magyar miniszterelnök a társadalmi szervezetek kapcsolatának bővítését kívánta volna.

A kisebbségi szerep magyartól eltérő értelmezése vonatkozik a Csehszlovákiában élő németekre, lengyelekre és ukránokra is?

Csak a magyar kisebbséggel kapcsolatban mondták ezt. Sőt: az ukrán kisebbség kulturális szervezetének alapszabályában szerepel egy olyan kitétel, mely szerint ők részét képezik a Szovjetunióban élő ukrán nemzetnek, és feladatuk az ukrán nép elért sikerei­nek propagálása, terjesztése. Ez tartalmilag tulajdonképpen azonos azzal, amit a magyar külpolitika is hangoztat.

Mivel magyarázzák a Csehszlovákiában élő kisebbségek jogállásában mutatkozó különbségeket?

Ennek a helyzetnek a gyökerei mélyre nyúlnak. 1946-ban például, amikor a magya­rok teljes jogfosztottságban éltek és még anyanyelvüket sem használhatták, a lengyelek megalakíthatták alsó-sziléziai központú kultúrszövetségüket. Ugyancsak a lengyeleknél maradva: amíg 1969-ben hivatalosan elismerték a csehországi lengyel ifjúsági szövetsé­get, addig Szlovákiában nem engedték létrejönni a hasonló magyar szervezetet. Számos más példa mellett ezek arra engednek következtetni, hogy a magyar kisebbségről sokan még mindig az 1945-ös Kassai Kormányprogram szellemében gondolkodnak, amely a köztársaság dezintegráló erejének nyilvánította a csehszlovákiai magyarokat és némete­ket, mintha őket terhelné a felelősség az állam 1938-1939-es széteséséért is. Ez ugyan ma már nem kormányprogramja Csehszlovákiának, de alapdokumentum, amelynek ránk vonatkozó tételeit máig nem vonták vissza, nem bírálták felül, a szelleme ma is hat.

Szavait hallgatva Konrád György híres Közép-Európa-esszéjére gondoltam. Ebben található az, hogy „csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha ezeréves közös történel­münk nevében meg tudunk bocsátani egymásnak félszázados sérelmeket", és egy másik helyen pedig az, hogy „minél jobban ismerjük egymást, szomszédainkat, annál inkább vagyunk közép-európaiak". Milyen esélyt lát a cseh-szlovák-magyar érdeklődés kölcsönös megerősödésére, a közép-európai tudat kialakulására?

Nem véletlen, hogy Konrád esszéje épp a cseh Kundéra írásával paralel, ugyanis Csehországban a Közép-Európához való tartozásnak nagy hagyománya van. Tudvale­vő, hogy Csehország nemcsak Európa középpontjában van; Prága jó ideig az európai történések középpontjában is volt, mint a Német-Római Birodalom fővárosa. Tehát a hagyományokból alakuló történelmi tudat megvan, de - főleg Szlovákiában - van valami gyanakvás is, ha erről magyarokat hallanak beszélni. Közép-Európa felemlítése mögött gyakran burkolt revizionista törekvést sejtenek. Nem szabad elfelejteni, hogy a szlovák­ság az 1939 és 1944 közti időszak kivételével sohasem volt önálló államalkotó elem. Viszont 1968 óta szeretne minél inkább önálló lenni, így államideálja a nemzetállam. Sajnos, ezen a ponton a magyar kisebbség egyfajta ütköző szerepét tölti be. Összegezve tehát, az érdeklődés - ha finoman fogalmazunk - mérsékelt, gyakran találkozhatunk előítéletekkel is.

Hol vannak azok az intézmények, melyeknek az előítéletek csökkentése, a két kultúra sokoldalú megismertetése lenne a feladata? Hiszen ezek - a hivatalos felfogás szerint -jobban, kiszámíthatóbban, hatásosabban látnák el ezt a funkciót, mint a társadalmi kapcso­latok.

Részletezhetjük is a hiányzó intézmények felsorolását: miért nem működnek Po­zsonyban és más szlovákiai városokban is magyar kulturális központok? Miért nincs se hivatalos, se önként szervezett szlovák-magyar baráti társaság, azokhoz hasonló, ami­lyeneket Magyarországon találhatunk? A kérdés megválaszolásakor nem szabad elfelej­teni, hogy a szlovákság a magyarokkal szemben vált nemzetté, így e században a nemzeti kultúra magyarellenességének nagy hagyományai vannak.

Ha a szlovákiai magyar kisebbség ütközőelem is a két nemzet, a két kultúra találkozá­sánál, a magyarországi szlovákság lehetne kapocs közöttünk? Hiszen annyi jót hallani itthon toleráns nemzetiségi politikánkról.

De nem Szlovákiában! Azok az információk, amelyeket ott általánosan elfogadnak, alapvetően eltérnek a Magyarországon kiadottaktól. Ugy gondolják, hogy Magyaror­szágon még ma is több százezer szlovák él, esetleg négyszázezer is. Ehhez képest felhábo­rítónak, a kisebbséggel való manipulációnak tekintik, hogy itt eltérő számadatok jelen­nek meg róluk; hogy húszezren mondják magukat szlovák anyanyelvűnek, de százezer a kulturálisan érdeklődők köre.

Van-e olyan vélemény, hogy a magyarországi szlovákság asszimilációja hatással lehet a szlovákiai magyarság lehetőségeire?

Ebben a tekintetben inkább a román gyakorlatot követik, ugyanis hivatalosan kevéssé érdeklődnek a magyarországi kisebbségük iránt, bár néha (még hivatalos körök­ben is) hangot adnak a reciprocitás igényének.

A reciprocitás-elv elfogadható lenne a szlovákiai magyar kisebbség szempontjából?

Én amellett vagyok, hogy itt is, ott is törvényekkel biztosítsanak teljes emberi és polgári jogokat a kisebbségeknek, függetlenül létszámuktól vagy más külső körülmény­től. Amiért én a reciprocitás elvével vitatkozom, az azért van, mert abban a világon mindenütt benne van a túsztartás lehetősége. Tehát ne azért biztosítsanak kisebbségi jogokat, mert egy másik ország is azt teszi, hanem azért, mert e jogokat minden ország­ban, minden kisebbségnek csorbítatlanul biztosítani kell.

Részletezné ezeket?

Olyan törvényekre van szükség, hogy a kisebbség ne érezze magát veszélyeztetve a kényszerű asszimilációtól. Nem az asszimiláció tiltását, hanem erőszakos megvalósításá­nak lehetetlenné tételét kellene megoldani. Ezen kívül konkrét tövényekbe foglalni a nyelvhasználat jogát, államközi szerződésekkel pedig az egyetemes nemzethez való kap­csolódás jogát kell biztosítani.

Úgy gondolom, e hármas követelmény általánosan érvényes. Azonban itt, Kelet-Kö­zép-Európában szükség lenne a nemzetek egymás iránti kiengesztelödésére, a demokratikus törekvések összehangolására is.

Természetesen, csak előbb be kell látni, hogy ez mindenki számára létszükséglet. Tartok tőle, ettől még messze vagyunk. Tény, hogy itt az államhatárok és a nemzeti határok között jelentős eltérések vannak. Túlértékelődik az egyes államok kapcsolata, pedig szerintem fontosabb lenne, hogy a cseh, a szlovák, a magyar, a román és más nemzetek legyenek jó kapcsolatban egymással. E térségben a határok kérdése mérhetetle­nül érzékeny ponttá vált; demokratikus közelítéssel el lehetne érni, hogy többé ne legyenek hatalmi szimbólumok, csupán valami adminisztratív jelentőségük legyen. Ne szögesdrótok és katonák válasszák el egymástól a nemzeteket, ne kelljen egyik oldalról a másikra menekülni. Ezt a görcsöt csak így lehet feloldani.

Sajnos ma még nem itt tartunk. A mai körülmények között mi nehezíti a szlovákiai magyarság kapcsolattartását a magyar kultúrával?

Először nézzünk egy elvi problémát, és azt is Magyarország szemszögéből. Én helytelennek tartom, hogy hozzánk itt úgy viszonyulnak mint elsősorban idegen állam­polgárokhoz, akik történetesen még magyarok is. Tekintsenek bennünket elsősorban magyarnak, akik történetesen egy idegen (szomszédos) ország állampolgárai.

Konkretizálná egy példával a különbséget?

Viszonylag sok olyan csehszlovákiai magyar fiatal van, akinek közvetlen lakóhelyén nincs magyar iskola, így gyakran naponta 40-50 kilométert is utazni kényszerül, holott sokszor könnyebben elérhető lenne számára egy magyarországi iskola. Különösen fontos lenne ez a lehetőség akkor, ha olyan tanulmányokat szeretne folytatni, amelyek magyar nyelven való végzésére Csehszlovákiában nincs lehetőség.

Korábban ez nem volt ritkaság, hiszen a hatvanas években egyszerre olykor több száz szlovákiai magyar is tanult itt.

Igen, akkoriban ezt a kérdést toleránsabban kezelték. Ma erre általános és középfo­kon nincs lehetőség, igaz, nem Magyarország ellenkezése miatt. Egyetemi tanulmányo­kat pedig csak azok folytathatnak Magyarországon, akik a Selmecbányái szlovák gimná­ziumban érettségiztek. Tehát aki magyar középiskolába járt, annak semmilyen lehetősé­ge nincs, hogy Magyarországra jöjjön egyetemre vagy főiskolára.

Van-e még más akadálya is a magyar kultúrával való kapcsolattartásnak?

Az elmúlt években sajnos több is lett; az egyik legfájóbb az, hogy nem lehet szabadon Magyarországra utazni. Erre évente mindössze kétszer van mód. Igaz, szerve­zett formában többször is lehet jönni, de miért fizessünk kosztért, szállásért napi 400-500 koronát a 2200-2300 koronás havi átlagfizetésből, ha úgyis családtagjainkat, barátainkat akarjuk meglátogatni. Ez a korlátozott utazási lehetőség sújtja a cseheket és a szlováko­kat is, de belátható, hogy nekünk, magyaroknak a legrosszabb. Másik problémánk, hogy viszonylag kevés könyvet, folyóiratot hoznak be Magyarországról Csehszlovákiába, és azokat is érthetetlenül drágán. így például a Valóság (amely itt 19 forint) Csehszlovákiá­ban 35 korona, ez csaknem 80 forintot tesz ki. Pedig könyvekre, folyóiratokra már csak azért is szükség lenne, mivel a csehszlovákiai magyar iskolákban nem tanítanak magyar történelmet, így a tanulók nem ismerhetik meg a magyar művelődéstörténetet, földrajzot sem. Ennek messzebb ható következménye az, hogy a kisebbségi sorban élők tudatából kitörlik az egységes magyar kulturális és történelmi tudatot.

Részben az erdélyi helyzet okán Magyarországon még mindig vita folyik arról, hogy véleményünk, észrevételeink elmondásával nem ártunk-e a kisebbségieknek? Ön mit gondol erről?

Én személy szerint helyesnek tartom, hogy magyar hivatalos szervezetek, társadalmi csoportok teljes nyíltsággal közelítsenek a határon kívül élő magyarsághoz, hiszen ha nem ezt tennék, ha nem foglalkoznának gondjaikkal, kirekesztenék őket az összmagyar-ságból. Értelemszerűen nekünk is ismernünk kell - és hozzá is kell szólnunk a magyaror­szági problémákhoz.

Ennek jegyében is, és közvetlenül érdekeltként is kérem, hogy szóljon hozzá a most folyó Bős-Nagymaros-vitához.

A vízlépcső építése a folyó mindkét partján kizárólag magyar településeket érint. A bősi, a nagymarosi és a hozzájuk kapcsolódó, a Vág alsó folyásán létesítendő vízlépcső több mint hatvan magyar községre lesz negatív hatással. Itt mezőgazdasági termelés folyik, amelynek lehetőségeit rontja a beruházás. Egy egészen konkrét példa: két éve Vágkirályfánál megépült egy duzzasztómű, azóta a környéken a házak fala bevizesedett, egyes területek gyakorlatilag lakhatatlanná váltak, és összesen négyezerötszáz hektár termőföld vált terméketlenné. A magyar parlamenti képviselők, amikor a beruházás sorsáról szavazni fognak, legyenek tisztában azzal is, hogy döntésük milyen mértékben sújtja a csehszlovákiai magyar kisebbséget.

Hatvan falu a csehszlovákiai magyar kisebbség létszámához képest igen nagy szám. Ha ezt Magyarország lakosságához arányítjuk, körülbelül ezer falunak felel meg.

Azt hiszem, könnyen belátható, hogy az építkezések hatása a csehszlovákiai magyar kisebbségre, a magyar nemzet egy nem elhanyagolható egységére van olyan méretű, amelyről népszavazással kellene dönteni.

Biztos vagyok benne, hogy ezt nemcsak ketten gondoljuk így Magyarországon...

Beszélgetésünkre készülve előkerestem az Élet és Irodalom 1983. szeptember 16-i számát, melyben Utószó egy előszóhoz címmel Hajdú János tollából cikk jelent meg az Ön Kutyaszorító című könyvével, illetve annak Csoóri Sándor által írt előszavával kapcso­latban. Úgy tudom, akkor Ön nem reagált erre az írásra.

Ennél fontosabb dolgokkal kellett akkor törődnöm. Ugyanis épp abban az időben próbálta meg a szlovák Iskolaügyi Minisztérium egy új törvény keresztülvitelével radiká­lisan csökkenteni a magyar nyelvű oktatás lehetőségeit Csehszlovákiában. Akkoriban én is - mint a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának tagja - sok ezer szlovákiai magyarral együtt azért harcoltam, hogy ezt a káros törvénytervezetet ne fogadják el. Majd nem sokkal azután, hogy ezt sikerült elérnünk, jogvédő tevékenysége­mért egy évig ítélet nélkül fogva tartottak; elnöki kegyelemmel szabadultam. Ennyi év után Hajdú János cikkéből a Csoórit és engem illető dehonesztáló kijelentésekre már nem térnék ki. Volt időm gondolkodni rajtuk, hiszen fogva tartásom idején is találkozhattam az írással: az iratbemutatáskor mint ellenem szóló bizonyítékot tárták elém...

Úgy gondolja, hogy a letartóztatásában annak az írásnak is szerepe volt?

Nem tekintem a cikket olyannak, amelyet bebörtönzésem ügyében kulcskérdéssé kellene tenni. Az értelmiségi felelősség kérdését azonban mindenképp felveti. Azt pedig nevezhetjük különös egybeesésnek, hogy úgy hallom, akkor egyszerre több magyar írástudóban horgadt föl düh egy Magyarországon még alig látott könyv és előszava ellen. Csoóri írását én azóta is nagyon becsülöm, bizonyítja szerzőjének rendkívüli érzékenységét és előrelátását. Nézzük most, öt év után meg, min háborodott föl Hajdú? Csoóri megkérdőjelezte az egypártrendszer kizárólagosságát, nagyobb szerepet kívánt az egyházaknak és lehetőségeket a magántulajdonnak. Mindhárom olyan kérdés, amelyről ma már a Pravda hasábjain is olvashatunk, akkor pedig szilencium járt értük. Remélem, ha majd a jövő megsejtéséért nem szilencium jár, ha egy káros törvénytervezet elleni fellépésre nem börtönnel válaszolnak, akkor tágabb értelemben is lesznek a kiengesztelődésnek esélyei.

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}