Hajdú János cikke több mint 30 éve íródott. A közkedvelt "Hét" c. TV - müsor föszerkesztöje (majd a rendszerváltás után MSzP parlamenti képviselö) Hajdú Aczél György ihletésére írta meg cikkét Csoóri Sándort bírálva, amiért az elöszavat írt a New Yorkban napvilágot látott Duray Miklós-féle "Kutyaszorító"-hoz. Az írás tükrözte azt az ellentétet, amely a határon túli magyarság érdekeit felvállaló ellenzék és a status-quo iránt elkötelezett államhatalom között alakult ki a 1980-as években. A cikk rövidített változata megjelent a Nemzeti Tankönyvkiadó által 2001-ben kiadott "Dokumentumok a XX. század történetéhez" c. gyűjteményben. Lásd még "A kiengesztelődés esélyei" c. Duray-interjút 1988-ból.
Nemzeti érdekismeretről és érdekvédelemről ajánlanék az olvasónak az alábbiakban néhány gondolatot. Polemizálva, helyenként bizonyára szangvinikusan is cáfolva pár hamis értékítéletet, ősrégi előítéletet.
Kutyaszorító
A tények a következők: idén, az év elején New Yorkban, magyar nyelven megjelent egy könyv, a címe: Kutyaszorító. Szerzője nevét a későbbiekben leírom, itt most csak azért nem, mert ezzel is érzékeltetni akarom, hogy a név teljességgel érdektelen, még pontosabban: esetleges. A 140 nyomtatott oldalnyi szövegnek irodalmi értéke még az előszó írástudó szerzője szerint sincs. Tudományos igényű állítást egyetlen sornyit nem találni benne. Pamfletnak pedig azért nem minősülhet, mert noha érdekvédelemnek akar látszani - kisebbségi helyzetben élő magyarok érdekvédelmének -, voltaképpen ténytöredékek rendszertelen gyűjteménye. Olyan gyűjtemény, amely történelmi pontatlansága, tartalmi kuszasága miatt, szellemi teljesítményként értékelhetetlen - politikai célzatosságának leleplezése nélkül is.
A mai Csehszlovákiában élő önjelölt kisebbségi érdekvédő hosszadalmas elmondása szerint egy félig polgári, félig dzsentri család 1945-ben született sarja, ami adatként azért kínálkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát - saját szövege alapján - ez határozta meg elsősorban.
Feltehetőleg ebből következik az is, hogy a szocialista eszmék eredendő tagadásában nem a társadalmi gyakorlatban szerzett, ilyen vagy olyan tapasztalatok vezetik, hanem családi örökségül kapott előítéletei. Kétséges számára a felszabadulás előtti Sarló-mozgalom tagjai magyarságvédelmének őszintesége, mert a Sarló vezetői közt kommunisták is voltak. „A Sarlót némely vezetőjének kommunista szimpatizáns volta, majd a párthoz való átállása miatt kiáltották ki a hivatalos "-haladó hagyománynak" így nyilvánvaló, hogy miért nem kellett nekünk: a jelen tapasztalatok egyértelműen bizonyították a belépés helytelenségét."
Az 1981-ben kelt írás alaphangját a teljes tagadás határozza meg. Duray a szocialista rendszer elvi alapját gyűlöli, kisebbségi panaszainak előadása csak az intonációhoz szükséges hangulati elem. E szándékában olyannyira mániákus, hogy Alexander Dubčeket is azért támadja, mert szerinte ő is csak a szlovák többségiek egy figurája, aki minthogy Önmagát a szocialista társadalom képviselőjének mondja .— Duray nézőpontjából se nem jobb, se nem rosszabb, mint bárki más az utóbbi negyven évben.
A teljes tagadás szelleméből fakadó gondolatmeneteket mindig is fenyegeti az a veszély, hogy határuk a kívántnak pontosan az ellenkezőjébe csap át; végső kicsengésében ez jellemzi ezt a 140 oldalt k
Az elemi józanság hiánya túlságosan is szemet szúr. Éppen emiatt soha nem is lett volna okunk e „mű" tudomásulvételére, ha a könyvhöz előszót New Yorkba nem egy Budapesten élő költő küld. Fájdalom - küldött.
Az előszó
Csoóri Sándor arra vállalkozott, hogy a maga mondanivalójával megalapozott kisebbségi érdekvédelemként hitelesítse Duray Miklós fellépési kísérletét a csehszlovák realitások ellen. S voltaképp ő az, aki arra is vállalkozik, hogy elvileg és földrajzilag általánosítsa a támadást valamennyi szocialista szomszédunkkal szemben. Csoóri Sándor a kusza, mint mai- jeleztem volt, képtelenségekbe átcsapó Duray-szöveget ráadásul visszahozza a politikai praxis földközeli szférájába. Azzal, hogy normatív következtetéseket ajánl. Szó szerint:
„Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény: a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata. Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül. Elsőül rögtön az egypártrendszert kell említenem. A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vállalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a következő népszavazáson a milliós-kétmilliós kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét.
A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszüntetése: illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam — ha képletesen is — rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipótalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá.
A harmadik alap-ok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet."
Mielőtt belekezdenék e világnézeti-politikai tézisek méltatásába, szerelném félreérthetetlenül rögzíteni, hogy én Csoóri Sándorról, az íróról, egyetlen szót sem szándékozom mondani. Költészete és közéleti szerepvállalása két, egymással közös nevezőre nem hozható szférába távolodott. Ez a megállapítás természetesen nem az egész, eddigi életműre vonatkozik, hanem a költő mai arculatára, szóban forgó pamfletjának tükrében. Az irodalomtörténészt később bizonyára foglalkoztatja majd, hogy a politikai nézetrendszer tükrébe helyezve őszintének és hitelesnek minősül-e a költői életmű. Ennek itt és most fölöttébb alárendelt jelentősége van csupán. A releváns kérdés az, hogy költői rangját és az irodalmi közéletben vállalt funkcióit felhasználva, Csoóri mire akarja rávenni a hazai és a kisebbségi magyar értelmiséget — az értelmiségi véleményvezetőkön keresztül pedig a magyar és a nem magyar állampolgárságú, a Kárpát-medencében élő magyarokat.
Tudatlanság vagy tudatzavar
Csoóri Sándor három „alap-okát" minden mást megelőzően vizsgáljuk meg történelmi igazságtartalma szerint, ő a többpártrendszerben bizonyított biztosítékot lát a nemzetiségek szélsőséges elnyomása ellen. Általánosságban erről nem érdemes vitatkozni, mert az semmiféle eredményre nem vezet. Konkrétan, a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, a tény az, hogy a történelmi Magyarország politikai pluralizmusa sem nyújtott hatékony biztosítékot, érdemi politikai váltásra lehetőséget nemzetiségi ügyekben, sem a két világháború közötti rezsim. Sem szomszédainknál, sem itthon. Vigyázat: a politikai hatalmat ma gyakorló kommunista pártoknak ez semmilyen melléfogásukért, vagy az önmaguk által hirdetett eszmei pozíciókról történt lecsúszásáért felmentést nem ad. De a többpártrendszernek ,— mint ellenjavallatnak — történelmi fedezete nincs. A mai Nyugat-Európában sem. Klasszikusabb polgári parlamentarizmus a britnél bizonyára Csoóri szerint sincs ezen a földön. Ulster — amint azt más, később még tárgyalandó összefüggéseiben majd szóba is hozom — mégis iszonyú színhelye az egymást öldöklő többség-kisebbségnek. Franco és rendszerének eltűnése a spanyol nép életéből a minden más vonatkozásban meggyőző demokratikus reneszánsz közepette sem vitt egyelőre semmit előbbre a baszk kontesztálás oldódása felé. És Belgium gyötrődése? És a legrégebben homogén tudatú Franciaországban a bretonok jelentkezése?
Európán kívüli példáikat nem is hozok fel. Maradjunk annyiban, hogy a tények nem támasztják alá Csoóri Sándor plakatív téziseit.
A magántulajdon mint biztosíték a kisebbségi kiszolgáltatottság ellen? Ha Csoórit az 1945 előtti legkülönbözőbb korszakok és rezsimek tulajdonnal nem rendelkező többsége foglalkoztatja — lelke rajta. De felnőtt magyar ember tudatából miképp eshet ki az a tény, hogy a világnak ezen a részén a sovinizmus és a fajgyűlölet rákos szövedéke semmilyen szikével nem metszhető szét. Tulajdonnal rendelkezett és „jogilag" létbiztonságnak örvendett a keresztény cséplőgép-tulajdonos, miközben Auschwitzba hurcolták a zsidó bérlőt. Elismerték ugyan (valamelyes csehszlovákiai korlátozással) a feudális birtokjogot a trianoni határ mindkét oldalán, de 1938-at követően megnézhette magát az a „visszacsatolt" észak-erdélyi román kistőkés, vagy dél-szlovákiai szlovák értelmiségi, aki a többség jogait kérte volna számon. Azt pedig sem Horthy, sem Tiso szlovák állama, sem a királyi román rezsim nem kérdezte polgáraitól 1941-ben, hogy mi az anyanyelvük; a Donnál együtt pusztultak. Nem a szocialista kortárs, hanem azoknak a jórészt polgári áldozatoknak a mártíremlékművei előtt térdre ereszkedő polgári utókor kérdezi Csoóritól, hogy tudatlanság vagy tudatzavar terméke-e a tézise. (Vagy netán gyanús volt Willy Brandt Imája a varsói gettó áldozatainak emlékművénél?)
A harmadik tézis: az egyház mint a kisebbségek védelmezője. Melyik, hol és mikor? Mert természetesen pontosan tudjuk, hogy a protestáns egyházak mikor és hol léptek fel a polgári szabadságjogok evilági értelmezőjeként és védőjeként, hitelesítve, képviselve valódi kisebbségi érdekeket is. Azt is tudjuk, hogy a majdnem mindig Habsburg-párti magyar katolikus klérus a kisujját sem mozdította volna óhitű erdélyi románok jobb sorsáért, jogáért az anyanyelvhez, ősi szokásaihoz,
Voltak és vannak emberi méltóságtudatukat hitükből származtató Duna menti emberek ma is. De annyit talán még Csoóri Sándor is megenged, hogy nemzetiségi jogaikat rendszereink elvi alapjaira hivatkozva számon kérni mióta tanulták meg a hívő állampolgárok milliói is minden szocialista országban. Mióta „a marxizmus ideológiai kartácstüze megtépázta" őket.
Ha Csoóri azt állította volna, hogy végzetes hibát követ el minden kommunista vezető, minden kommunista párt, ha éppen az általa vezetett néptől tagadja meg törvényesnek, sőt kötelezően kijárónak minősített jogait — igazat szól. Mert korántsem végiggondolatlan eszmerendszerünkből a nemzetiségi politika a gyakorlatban is mindenütt pontosan annyira valósult meg, amennyire a szóban forgó társadalmaknak mindén más vonatkozásban is sikerei, illetve kudarcai vannak. Ebben az országban a társadalom azért is hálás minden felelős írástudójának, ha eligazító szándékkal segít feltárni mindazokat a mulasztásokat és tévedéseket, amelyekkel szocialista utunk keresése és építése közben megterheljük a saját számlánkat.
Egy kihagyott passzus
Az előttünk fekvő program azonban más. Alapvetően más szándékú. Amit szövegéből nem kell a sorok között kutatva kihámozni. Megkíméli olvasóit a szerző az esetleges félreértésektől is, mert maga mondja ki: „Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak - miért nem követik példájukat, pl. az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak? E kihívó kérdést nem én rögtönzöm most, hanem radikális olasz értelmiségiek dobták magasba évekkel ezelőtt.
Mit válaszolhattam nekik? Nem azzal a közhellyel érveltem, hogy Közép-Európában a kisebbségek semmiképpen se juthatnak fegyverhez, hanem azzal, hogy még a fegyverkezés fölvillanyozó gondolatáig sem jutnak el. Tudniillik ahhoz, hogy egy gondolat, egy érzés, egy igazság életképes legyen, legalább két ember egyetértésére van szükség."
Az idézett néhány sor Csoóri szövegének az egyik, ha nem a döntő pontja. És ezt következetesen elhallgatja mégis a Szabad Európa rádió. Minden alkalommal arra hivatkozva, hogy a műsoridő miatt rövidítettek. Az érv groteszk; az őszterjedelemnek ugyanis ez 1/60 része.
Az ok nagyon is kézenfekvő. A SZER nemcsak Magyarországra és korántsem csupán magyarul sugároz. Tehát valahol valaki Washingtonban úgy döntött, hogy azt a New Yorkból keltezett ötletet, miszerint Romániában és Csehszlovákiában polgárháborút kellene kirobbantani, mindenhol nem engedik sugározni. Mellesleg: Kelet-Európában dolgozó amerikai diplomatáktól az elmúlt hónapokban megtudható volt, hogy ők határozottan ellenezték Csoóri szövegének kolportálását ezekben az országokban. Hónapokig érvényesítették is ezt a törekvésüket mert a külügyminisztérium szakértől még amerikai (!) érdekek o daláról közelítve is, károsnak ítélték a vállalkozást. Nyár dereka óta azonban a külügyi szakértők befolyása megcsappant, a nemzetbiztonsági tanács konzervatív vezetői úgy vélik, hogy az „egészpályás letámadás" politikájának elérkezett az ideje, s azóta megy a Csoóri-szöveg. Egyelőre még az idézett rész kihagyásával...
Aki a baszk és az ír hasonlatot ilyetén formában leírta, attól persze, reálpolitikai judíciumot számon kérni hiábavaló. Aki a világot ennyire torz optikán át nézi, annak magyarázni majdnem kilátástalan, hogy sem spanyolországi baszkok, sem ulsteri katolikus írek, sem törökországi örmények soha Önmaguk megváltásához el nem juthatnak a keserves csömörig ismert módszereikkel. Attól valószínűleg azt sem érdemes megkérdezni, hogy kiket minősít ő radikális olasz értelmiségieknek. Netán azokat a vörös brigadérosokat, akik az olasz demokráciát a tönk széléig taszigálták, akik lopott szimbólumaikkal a világ minden filiszterében megerősítették a pánikos hitet, miszerint a forradalmi baloldal egyenlő a fasisztoid terrorral?
Csoóri Sándor szóban forgó írását, melyről az olvasó tájékoztatására még azt is el kell mondani, hogy nem előzmények nélküli, mert korábbi amerikai útjain ottani magyar klubokban nem is egy, később nyomtatásban is napvilágot látott beszédében igen közel jutott mostani téziseihez, tehát ezt a mostani megnyilatkozását július —augusztusi számában a nyilas emigráció nevében üdvözölte a Nemzetőr című orgánum. Az ugyancsak Kutyaszorító címen megjelent dolgozat írója — miután egy lélegzetvétellel állítja azt is, hogy a magyar kormány csak Moszkva bábja, meg azt is, hogy ugyanez a kormány –részlegesen visszaállította Magyarországon a kapitalizmust, s ez utóbbiban — úgymond — még a gaz nyugati bankárok is részt vesznek kölcsönök folyósításával, arra a következtetésre jut, hogy „el a kezekkel Csoóri Sándortól! Mert ő egyedül többet ér és jelent a magyar népnek, mint a jelenlegi bábkormány".
Mi a hamisítás?
Mi a hamisítás? Az ilyképp méltatott szerző politikai tudata és műveltsége bármennyire bizonyíthatóan híján van is a nyilvános politizálásra képesítő történelemismeretnek és az ismeretekből ugyancsak kötelezően levonandó tanulságoknak, az talán hazaszerető és nemzeti önfenntartó ösztöneit mégis felrázhatná, hogy ugyanannak a cikknek a bevezetőjében, amelyben őt védelmükbe veszik, olyan módon támadják a Szovjetuniót, ahogy azt egy globális politikai összefüggésekben gondolkodó nyugati értelmiségi sohasem tenné. A Nemzetőr ugyanis Csoórit visszhangozva azt írja, hogy a Szovjetunió internacionalizmusa harsány és igézetes, de hamisításon nyugszik. Mi az, hogy harsány és igézetes?
Éppen a legújabb történelmi kutatások bizonyítják, hogy a Szovjetunió egyetlen félrevezető gesztust sem tett 1945-ben abban a vonatkozásban, hogy a második világháború politikai szaldója mutathatott-e akárcsak egyetlen pontnyi kedvezményt is — szomszédaival szemben — Magyarországnak. Ez lehet fájdalmas, mert
a Horthy-korszak hagyatékát e tekintetben is át kellett vennünk. De ezért a Szovjetuniót támadni politikai balgaság. A szerzőtől meg kell kérdezni: nem gyötrelmes-e az a tudat, hogy kezéből most olyan írást adott ki, amire üdvözlő egyetértéssel reagálhatott egy nyilas? A felállított egyenletnek
nem olyan próbája ez, amelynek ismeretében még akkor is vissza kellene rettenni tézisei következményeitől, ha a tények és a lehetőségek egyébként pozitív és progresszív visszaigazolást nyertek volna?
Csoórinak ezt a dolgozatát ismerve, közben költői életművét sem feledve, számon kell kérnünk - az ő hajdani vallomásaira emlékezve kell tőle számon kérnünk - a baloldali írástudó felelősségérzetét. Mert e közleményével 1983-ban hátat fordított nemcsak a Magyarországon ma létező, hanem a szocialista fordulatot megelőzően is mindvégig jelen volt progresszív nemzeti értéktudatnak, ami korántsem jutott el mindig és törvényszerűen a forradalmi szocializmusig — lásd Jászi Oszkár életművet —, de odáig igen, hogy az uszító nacionalizmust pusztító veszélynek tartotta. S az írástudói felelősségen innen, természetesen tőle is, mint bárki más, bármilyen világnézetű magyar állampolgártól számon kérhető, hogy vajon miért vesz részt, előre megfontolt szándékkal, olyan politikai akciókban, amelyek — sok más problematikus vonásuk mellett — súlyosan nehezítik a magyar kormány nemzeti érdekérvényesítő cselekvőképességét.
Nem azt állítom én, súlyos szemrehányások közepett, hogy a magyarság létérdekeit nem volna szabad erkölcsi indíttatású szemléletben megközelíteni! Ellenkezőleg: amikor a mi kisebbségeink dolgában döntünk és cselekszünk, éppen a morális megközelítés segít a legjobb, a legtöbb erőt és példát sugárzó megoldásokhoz. Arról viszont nekünk tilos elfeledkezni, hogy az emberiség a huszadik század végén olyan feltételrendszerben él, amely államok egymás mellett élését mutatja. Ez vagy –békés (szerencsés esetben még baráti is), és akkor az alapja valamilyen általánosan elismert jogrend — és- pedig igen nagy mértékben függetlenül e jogrend igazságtartalmától (!), vagy békétlen, ami viszont veszélyek forrása. Pontosan nyomon követhető és kimutatható előzményei vannak ama ténynek, hogy éppen Európában az államok viszonyát szabályozó jogrend az erőszakról és az erőszakkal való fenyegetésről kötelező lemondást minden más elé helyezi. Még egyszer is: minden más elé! Akkor is, ha a ma fennálló határokat, etnikai viszonyokat, társadalmi struktúrákat, korábban ilyen vagy amolyan előjelű erőszak hozta létre. Mert
ez az a közös nevező, amelyről viszonylagos nyugvópontra lehet jutni. Másfelől csakis a viszonylagos nyugalom érzete és az ebből emitt gyorsabban, amott lassabban kibontakozó állami-nemzeti önbizalom lehet a görcsoldója az olyan bajoknak, mint például a nemzetiségi feszültség.
Amit a józan ész diktál
Önmérsékletet e történelmi folyamat közepett mindenkinek kell tanúsítani, ám a legnagyobbat és a legszigorúbban éppen azoknak, akik sokat veszítettek. Például a németeknek. Mert az önfegyelem legkisebb hiányára minden olyan szomszédjuk azonnal és ingerülten reagál, amelyik okot érez erre. A franciák és a hollandok is, nem csak a lengyelek és a csehek! Az európai biztonsági értekezleten
Helsinkiben a magyar küldöttég vezetője, személyében ennek az országnak is első embere, ugyanebből a felismerésből kiindulva mondta, hogy olyan nép nevében üdvözli az európai realitásokon
építkező chartát, amelyik roppant sokat veszített, és mégis — vagy éppen ezért — nem lát más lehetőséget. 1983-ban Franz Josef Strauss — aki nem alaptalanul vált a konzervatív anti-status-quo-erők jelképévé korábban — elment Varsóba, elment Berlinbe, hogy immár róla se mondhassák, hogy mindent tagad, ami a koegzisztencia alapja. Csoóri Sándor alkalmasint erre is vállat von, vagy előáll egy kedélyeket borzoló, bárkit őszintén megrázó történettel valamelyik szomszéd országból.
A véreiért az eszével is aggódó magyar ezt nem teheti, de nem azért, mert viszonylagos jólétének egy tál lencséjéért sunyin elnyomja érzelmeit — amint azt a Csoóri Sándornak Münchenből küldott üdvözlet tartalmazza. (Ez a motivációrágalom is pontosan ugyanolyan régi, mint minden, a társadalmak materiális mozgástörvényeit tagadó nacionalista üdvtan.)
A józan ész ma - éppen mert alapokat sikerült lerakni, s ezzel lehetőséget is teremteni - azt diktálja, hogy minden nemzeti energiánkat a haza materiális és szellemi erősítésére koncentráljuk. Kisebbségi válsággócok elemzése ugyanis egyetlen tézist bizonyíthat (noha még azt sem mindenütt egyenlő mértékben), ez pedig a tartós és dinamikus, szomszédok vonatkozásában lehetőleg egymástól nem túlságosan eltávolodó társadalmi-gazdasági-kulturális erősödés kedvező, gyógyító hatása.
Mai gazdasági közállapotaink nyomán napirendre tűzött demokráciaerősítő terveink jelentik majd a teljesebb biztosítékot azoknak az alapvető emberi jogoknak a kiteljesítésére, amelyek között a kisebbségek méltó kezelése csak az egyik. Remélt sikereink e program megvalósításában kisugároznak-e határainkon túlra is? A modell biztosan nem, mert soha sem lesz egyik ország a másik másolata Kelet-Európában. De a remélt eredmény talán igen. S ha a cél elérhetőnek bizonyul, akkor bekövetkezik az is, amire eddig még sohasem volt példa, hogy érdekből, jólfelfogott ottani nemzeti érdekből teszik túl magukat előítéleteiken és máson is. Meggyőződésem, hogy a mai magyar közvélemény sokkal körültekintőbben tájékozódó, semhogy jelentős rétegei hagynák magukat átterelni a Csoóri által sugallt politika útjára.
Csoóri Sándor - azt hiszem - túlságosan messzire jutott az önszuggesztió révén sámán-vátesz szerepének kidolgozásában, semhogy reálisan tudná érzékelni megnövekedett - szerencsére megnövekedett - képességünket nemzeti érdekeink racionális és fegyelmezett érvényesítésére. Legalábbis pamfletjében semmi jele nincs ennek.
Holott a racionális hazafiság elmélyítésére vállalkozni nagyon is költőhöz méltó feladat volna.
A politika is rég birtokába jutott annak a felismerésnek, hogy a korábbi évek egyoldalú és emiatt nem is mindig hiteles internacionalista politikája csakis akkor hatol igazán mélyre a magyar köztudatban, ha őszinte nyíltsággal közeledünk nemzeti identitásunk korszerű értelmezéséhez is. Természetes, hogy része ennek a törődés azokkal a magyarokkal is, akik határainkon túl élnek. „Mi sem magától értetődőbb - hallottuk Sütő Andrástól Illyés Gyula ravatala előtt -, mint a törődni akarás azokkal a magyarokkal, akik - s ezt viszont félreérthetetlen egyértelműséggel kell mindig a szánkra venni - véreink, de nem honfitársaink.
A történelmi tapasztalat azt diktálja a világnak ezen a részen, hogy tegyük a hazánkat olyanná, ami azután elismert legitimációt kölcsönöz minden más erőfeszítésünkhöz is.
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}