Jászi Oszkár és a nemzetiségi kérdés

A Galilei Kör 1911. január 28-iki ülésén hangzott el Jászi Oszkár előadása a nemzetiségi kérdésről. Jászi 1905-töl gyűjtötte a témában az anyagot és közel járt a "A nemzeti államok kialakulása" c. könyve befejezéséhez (1912 tavaszán jelent meg). Adatgyűjtő útjai során megfordult Felvidéken is, több szlovák nemzetiségi vezetővel épített ki szoros kapcsolatot (Hodža, Peter Makovický, Šrobár, Štefánek). Nézeteit megvitatta Seton-Watsonnal. Jászi koncepciója a mai szemszögből elhibázottnak tűnik.

Abból a feltevésből indult ki, hogy Hodža, Seton-Watson és a többiek az ország érdekeit tartják szem előtt amikor nemzetiségi jogokat követelnek. A közéletben zajló folyamatokat (magyar nyelv bevezetése a nemzetiségi iskolákban, a Czambel-féle cseh-ellenes szlovák irodalmi nyelv támogatása, panszlávizmus elleni propaganda) nem annyira a magyar politika nacionalista torzulásának látjuk, mint inkább a szlovák értelmiség  által folytatott és a saját népe ellen irányuló magyarellenes propaganda visszaszorítására tett próbálkozásnak. Jászi Oszkár azzal, hogy jóhiszeműen és együttműködően járt el velük szemben, valamilyen szinten maga is eszközévé vált propagandájuknak.

Jászi előadásának szövege a képre kattintva letölthető.

Jászi ténykedését a nemzetiségi kérdés tanulmányozásában Hanák Péter ismerteti kiváló Jásziról írott könyvében (Hanák Péter, Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, Magvető Bp. 1985). Ebből idézünk most egy részletet.

Leveleinek tanúsága szerint Jászi 1905 nyarán-­őszén kezdte komolyabban tanulmányozni a nem­zetiségi kérdést. „Foglalkozom újabban a nemzeti­ségi kérdéssel - írta Somlónak -, különösen honi viszonyaink szempontjából... a nemzeti egybe-forrasztás szempontjából."⁸⁸ A nemzetiségek meg­nyerését két súlyos érv támogatja. „Előbb állítsuk helyre a testvéri egyetértést az összes nemzetiségek­kel." Nem ellenségek, hanem barátok ők, elnyo­mottak, szegények, akár a magyar nép, s szövet­ségesek is lehetnek az ország függetlenségéért folyó harcban. E kossuthi gondolathoz egy széchenyis megfontolás társul: erőszakkal nem lehet asszimi­lálni, csakis jóléttel, kultúrával, türelemmel.⁸⁹ Ha tehát Jászit a nemzeti eszme jelentőségének fel­ismeréséhez a demokrácia jószelleme, az új Ma­gyarország felé vivő út keresése vezette el, akkor a nemzetiségi  kérdés  tanulmányozására  a békés asszimiláció, a nemzeti egybeforrasztás, vagyis egy civilizált nacionalizmus démona ösztökélte.

És ne gondoljunk itt a démonnal kapcsolatban valami gonosz, ártó istenségre, hanem inkább a ke­reső, kísérletező, nyugtalan szellemre, az emberi tökéletesedés hitének - az eudémoniának - a kül­döttjére. Hiszen a nemzetek közötti - az inter­nacionális - megbékélés, amint még látni fogjuk, aligha a nemzeten kívül álló, a nemzetek felett lebe­gő' humánus szellemek éteri találkozásából, hanem a civilizált nacionalizmusok fokozatos, apró komp­romisszumaiból születik meg - ha valaha megszü­letik. Jászi eszmetörténeti jelentősége éppen abban áll, hogy a magyar nacionalizmus szelídebb, civi­lizált változata és kompromisszumkeresése felé tá­jékozódott. Erre vall történeti és szakirodalmi érdeklődésének növekedése is.

Magyarország felfedezése, a radikálisok legna­gyobb vállalkozása, szükségképpen maga után von­ta a régi Magyarország felfedezését is. Jászit leg­inkább a szabadságharc, Kossuth, Eötvös és az egykori 48-as szélbal nemzetiségi politikája érdekel­te, írásaiból kitűnik, hogy 1907 táján ismerte meg az 1849. júliusi nemzetiségi törvényt, Kossuth kütahyai alkotmánytervezetét, az 1868. évi nem­zetiségi törvény előzményeit, Deák és Eötvös igazi álláspontját és a szélbal 1870. évi nemzetiségi meg­egyezési tervezetét, amely feladta az „egységes poli­tikai nemzet" fikciót, elismerte a szlovákok, a ro­mánok, a szerbek, a ruszinok, a németek nemzeti létét és egyenjogúságát, és az 1849. évi törvény szel­lemében a megyei szintű nemzeti (nyelvi, kulturális) autonómia megadását helyezte kilátásba.⁹⁰ Jászi 1848 történetéből azt a következtetést vonta le, hogy a magyar függetlenség igaz híveit a harc logi­kája, a reális taktika belátása előbb-utóbb rávezette a nemzetiségekkel való megbékélés és szövetkezés útjára. A radikális párt ezt a reális taktikát kívánja folytatni, megújítani: „programja a magyar függet­lenségi gondolatnak egyedüli elképzelhető útja".⁹¹

A témában való elmélyüléshez nagy segítséget nyújtott a szakirodalom, elsősorban az ausztro-marxisták tanulmányai. Jászi nem sokkal megjele­nése után ismertette Ottó Bauer alapvető munkáját, a Die Nationalitatenfrage und die Sozialdemokratie (Wien, 1907.) című könyvet. A marxista társadalom-és történelemszemlélet kiváló alkotásaként mutatta be a jeles művet, különösen a szociológiai művelt­ségét dicsérte. Egyetértett Bauer ama meghatározá­sával, hogy a nemzet sorsközösség, amelyet a tör­ténetileg kialakult és a nemzeti sors által formált kultúra és a kultúrát közvetítő nyelv fog össze.⁹² Jászi főként a faji alapozású vagy a közös leszár­mazást hirdető etnikai szemlélet elvetését, a törté­neti és a kulturális tényezők kiemelését dicsérte, ellentétben egy másik fiatal ideológussal, J. V. Sztálinnal, aki néhány év múlva élesen bírálta Bauer definícióját, sőt felfogását egyenesen idealis­tának, mozgalmi szempontból használhatatlannak minősítette.⁹³

Bauer érdeme, hogy a kapitalista társadalom­fejlődés egy különös, korjellemző ellentmondását mutatta és magyarázta meg. A kapitalizmus ugyanis egyre nagyobb egységekbe tömöríti, integrálja a gaz­daságot, másfelől nemzeti elkülönülést, korábban nem létezett nemzeti szeparatisztikus mozgalmakat vált ki. Bauer tehát bátran szakított a II. Inter­nacionálé egyik fontos dogmájával, hogy a kapita­lizmus fejlődése szükségképpen a nemzetek közötti különbségek eltűnését, a nemzetek egybeolvadását készíti elő. Ellenkezőleg, éppen a tőkés árutermelés elterjedése, a polgárosodás folyamata keltette életre és töltötte el nemzeti tudattal az ún. „történelem nélküli nemzeteket". A gazdasági egységesedés és a politikai-szervezeti, tudati széttagolódás a kapita­lizmus immanens ellentmondása.

Hogyan is lehetne másképp, teszi hozzá a megértő recenzens. „A nagy néptömegekre nézve a barbariz­musból a kultúrába csak anyanyelvükön át vezet az út. Sehol nem látszik tisztábban, mint éppen ezen a ponton, hogy a nemzeti milyen kikerülhetetlen lépcsőfoka a nemzetközi civilizációnak."⁹⁴

Fontosnak tartja Bauer gondolatmenetét és meg­állapításait a munkásmozgalom reálisabb taktikája szempontjából is. Bauer helyesen szakít azzal a dog­mával, amely nem akarja tudomásul venni a nem­zetek közötti különbségeket, a nemzeti érzést elő-ítéletnek tekinti, amelynek egyetlen funkciója az, hogy eltérítse a munkásosztályt az emberiség fel­szabadításáért vívott harcától. Nem, mondja Bauer, a nemzet valóságos, tartós közösség, a munkásság is ebbe tagozódik bele, s ha ezt felismertük, akkor kitűzhetjük a valóságos szocialista feladatot: a kü­lönböző' nemzetiségű munkások érdekközösségé­nek, szolidaritásának tudatosítását. Soknemzetisé­gű országban, mint amilyen a dualista Monarchia, a nemzetek békés együttélését leginkább úgy érhet­jük el, ha a társadalmat és magát a munkásmozgal­mat is megosztó „nemzetiségi kérdésből hatalmi kérdés helyett kultúrkérdést csinálunk".⁹⁵ Eddig a pontig Jászi maradéktalanul egyetért Bauerrel. Ami a gyakorlati megoldást, a kulturális autonómia elvét és gyakorlati kicövekelését illeti - fenntartásai van­nak. Nem kíván „e nagyszabású tervvel" vitába szállni, mondja udvariasan, csupán annyit jelez, szűkszavúan, hogy a tervezett autonómia utó­pisztikus, nem egyeztethető össze a modern állam­fejlődéssel.

Jászi, mint magyar nacionalista, nem érti meg Bauer nagyívű koncepciójának több pozitív elemét, de mint magyar nacionalista nagyon is jól megérti egy halálos szervi baját. A föderatív Nagy-Ausztria (GroB-Österreich) plánuma ugyanis feltételezi a di­nasztia uralmát, amelynek elemi érdeke, hogy az autonómiák korszerű elrendezésével egyensúlyozza és ellensúlyozza a birodalomromboló nemzeti tö­rekvéseket. Jászi nagyon szkeptikus a „demokrati­kus cézárizmus" életképessége iránt. Már az is fö­löttébb kétséges, hogy a Habsburg-dinasztia hajlik-e egyáltalán valaminő demokratizmusra, s ha netán önérdekből hajlanék is rá, összeegyeztethető-e a demokratizmus a cárizmussal, s a cárizmus a nem­zeti - kiváltképpen a magyar nemzeti - érdekek­kel?⁹⁶

Bauer nagy munkája, amelyből egyébként Jászi sokat profitált, végül is azt a gondolatot erősítette benne, hogy nem a föderáció, hanem Magyarország iparosítása, polgárosítása, demokratizálása fogja a nemzetiségi kérdést megoldani. Iparosodás és demokrácia „ki fogja egyenlíteni a nemzetiségi ellen­téteket, és a nemzetiségek zavartalan kulturális fej­lődését biztosítva lehetővé fogja tenni, hogy bár különböző nyelveken, de egységes érzelmekben együtt dolgozzunk" az új Magyarországért⁹⁷

íme, készültek, formálódtak az építőelemek a nagy munkához, amelyen Jászi a következő években teljes odaadással dolgozott.

A magyar demokrácia archimedesi pontja

Az „új Magyarország" jövőképe egyúttal új sza­kaszt nyitott Jászi eszmei fejlődésében: 1906 után a hazafias szocializmus kísérletét a nemzeti demok­rácia szilárdabb, tagoltabb, a nemzetiségi kérdésre is kiterjedő programja váltotta fel. E tekintetben ugyan nacionalista alapon állt, de egy civilizáltabb, megegyezést kereső nacionalizmus alapján, ezért félreérthetetlenül elhatárolódott a Pusztaszer ha­gyományát követő uralkodó nacionalizmustól. Já­szi új Magyarországának nemzetfelfogása elsősor­ban a „feudális reakció" ellen, az újkonzervatívok és az óliberálisok összecsendülő sovinizmusa ellen irányult. Jászi nemzetfelfogását a körülötte zajló közéleti harcok és a mohó étvággyal habzsolt olvas­mányok, a politikával eljegyzett tudomány alakí­totta ki.

„Folytonosan, de változó bizalommal dolgozom a nemzeti kérdésen" - írta Somlónak 1906 nyarán. A nemzetiségi vidékeken tett látogatásai erősen impresszionálják. „Hisz munkám nem puszta el­méleti vizsgálódás, hanem vagy 8 millió ember rette­netes szolgaságának bilincseit akarja széttörni."⁹⁸ Nemes és nagyralátó ambíció, humanista indíttatás, de azért ott lappang mögötte a magyar nemzeti demokrácia jövőképe, amelynek jelenét a koalíciós rezsim barbár és kihívó sovinizmusa olyannyira kompromittálta. Jászit egyre jobban nyomasztotta, zaklatta Magyarország romló nemzetközi reputáció­ja, a külföldi mérvadó közvélemény szemlátomást növekvő magyarellenessége. Úgy vélte, a koalíciós rezsim bűne, hogy a haladó világ szemében Magyar­ország a feudalizmus „utolsó védőbástyája", „a nemzeti elnyomás klasszikus hazája". „...Úgy érezzük, hogy eme támadások föltétlen jóhiszemű­ségük, sőt többnyire jó informáltságuk mellett is nagy igazságtalanságot tartalmaznak Magyaror­szág ellen: azt, ami egy törpe és pusztuló, önző és kizsákmányoló kaszt garázdálkodása, mint az egész magyar nemzet, az egész nép bűnét állítják oda."⁹⁹ Elemi nemzeti érdekünk tehát a külföldi közvéle­mény felvilágosítása a magyar reakció tevékenységé­ről, hiszen a „nemesi rémuralom" nemcsak a nemze­tiségeket sújtja, hanem a dolgozó magyar népet is. „Magyarország nemzetközi tisztessége megmentésé­nek csak egyetlen eszköze van: fölfedni és pellen­gérre állítani a külföld előtt azt az agrár-feudális rablógazdálkodást, amely ezt a szégyenletes rend­szert szüli, és szervezni vele szemben itthon a ma­gyar demokráciát, amely közös jogokban egyesíti az ország minden nemzetiségét."¹⁰⁰ E közvetlen politikai indítékokon túlmenően, iz­gatta, foglalkoztatta a téma elméleti érdekessége is. Most hatalmas történeti és szociográfiai tény­anyagon próbálhatta ki szociológiai ismereteit, a marxizmusból átvett tételeit. Munka közben úgy látta, hogy a történelmi materializmus viszi leg­közelebb a nemzetiségi küzdelmek lényegének meg­értéséhez. Ezzel a módszerrel még a gyér és elfogult magyar történetírásból is kihámozhatok „bizonyos egyetemes törvényszerűségek". („Milyen szép dolog ez a történelem" - sóhajtott fel anyagaiba merülten, csak idő és nyugalom adatnék meg!)¹⁰¹

Ezekben az években azonban a feje s a keze tele volt munkával. írt, szerkesztett, politizált: „az ad­minisztráció és program összes szálait kezemben kell tartani, s mellette szervezni, agitálni, szónokol­ni, vezércikkeket írni, verekedni s örülni, ha 2-3 óra olykor megmarad szegény könyvemnek.. ."¹⁰² A mű azért, ha lassacskán is, haladt. 1908 végére elkészült egy „félgyártmány", 50 ív terjedelemben. Ebből akkor mindössze egyetlen ívet publikált a Huszadik Század 1908. decemberi nevezetes programadó szá­mában.

A Nemzetiségi politikánk iránya abból indul ki, hogy Magyarország soknemzetiségű, de nagy tör­ténelmi múltra visszatekintő, egységes állam. A nemzeti kérdés mai formájában a 19. század első felében merült fel, mint egyik jelensége a nagy gaz­dasági és társadalmi erők küzdelmének, „melyek a jobbágyság eltörlésére és a modern jogállam alap­jainak lerakására vezettek".¹⁰³ Ebben a sorsdöntő időben a magyar nemesség önző osztályérdekű nacionalizmusa és a nemzetiségek partikularizmusa tragikusan összeütközött. A múlt keserű tapasz­talatain okulva, a hatvanhetes liberális kormány egyik első intézkedése a nemzetiségi törvény meg­hozatala volt. Jászi nagyra értékeli e liberális tör­vényalkotást. Úgy látja, ez lett utóbb a nemzetiségi „defenzíva" fő erődítménye, és ez lehet az országban lakozó sokféle nép együttélésének alapja a jövőben is.¹⁰⁴ A nemzetiségi követelések három fő területen jelentkeznek, és ezeken orvosolhatók: a közigaz­gatásban és az igazságszolgáltatásban; a gazdasági életben; az iskolaügyben és a kultúrában. A meg­oldás az ország általános demokratizálásában rej­lik : a latifundiumok felszámolásában, az iparosítás­ban, a közigazgatás reformjában, a nemzeti nyelv­használat és kultúra biztosításában. Ilyen demokra­tikus fordulatot csak új osztályok, új politikai erők hozhatnak, azok, akiknek nem az orosz és a porosz nemzeti uralom a mintaképük, hanem az amerikai és a svájci civilizált nemzeti együttélés.¹⁰⁵

E nagyszabású munkálat építőanyagának össze­gyűjtése során ismerte fel Jászi, hogy milyen keveset tud ő és a magyar baloldal a nemzetiségek társadal­máról, mindennapi életéről, gondolkodásáról. Jól érezte, hogy egyoldalú és papirosízű lenne a könyve, ha csupán könyvekből, statisztikákból, holt anyag­ból merítene; tehát személyesen kell megismernie, utazás, interjú és a szociográfia segítségével a hely­színeket és a bennszülötteket. A fővárosban élő vagy ott gyakran megforduló nemzetiségi politiku­sok közül többet már korábbról, a választójogi har­cok idejéből ismert. Jó kapcsolatot tartott fenn a szlovák Milán Hodzával és" Anton Stefánikkal. Hodzától figyelemre méltó hozzászólást kapott és közölt az Áchim-féle parasztpárt 1908. évi program­járól indított vitában. Hodza úgy vélte, nemcsak létjogosult, de politikailag egyenesen szükségszerű az önálló, demokratikus parasztpárt fellépése, mivel a parasztságot képviselő hagyományos párt, a negy­vennyolcas, fokozatosan a konzervatív földbirtoko­sok, a dzsentri képviseletévé redukálódott. A „nega­tív kossuthizmus" összeomlása megnyitotta az utat a paraszti demokrácia önálló szerveződése előtt.

Ilyen parasztpárt és az ugyancsak paraszti és kis­polgári alapozású nemzetiségi pártok között ter­mészetes szövetség jöhet létre.¹⁰⁶

Úgy látszik, Hodza lehetett az egyik támpont, aki Jászi szlovák tájékozódását elősegítette. Ő ismer­tette össze a művelt és befolyásos rózsahegyi gyá­rossal, Péter Makovickyvel, akitől 1908 végén ala­pos információkat kapott készülő könyvéhez.¹⁰⁷ Makovickynek egy kérdőívre adott válaszait olyan értékesnek tartotta, hogy a Huszadik Század 1909. évi 1. számában teljes terjedelemben közölte őket.

Ebből a cikkből képet alkothatunk Jászi érdek­lődésének irányáról is, Makovicky helyzetértékelé­séről, vagy inkább: a nyilvánosság elé tárt véle­ményeiről. Jászi kérdései a szlovák társadalom szer­kezetére, tulajdonviszonyaira, főként a középosztály számára és helyzetére, a közigazgatás magatartásá­ra, az iskolapolitikára, a nemzeti elnyomás, a ma­gyarosítás társadalmi formáira, illetve a szlovák tár­sadalom politikai megoszlására, pártviszonyaira, az értelmiség és a nép hangulatára vonatkoztak. Ma­kovicky válasza rhegerősíti azt az ismert tényt, hogy a szlovák társadalom nélkülözi a nagy- és kÖzép-birtokos osztályt, a nagyburzsoáziát, többségét a parasztság és a kispolgárság alkotja. Liptó megyé­ben a kisiparosok 90 százaléka szlovák, 10 száza­léka zsidó, a kereskedőknél az arány pontosan a for­dított. A szlovák középosztályhoz a kisiparosok, néhány gyáros és kereskedő, főként pedig értelmi­ségiek és tisztviselők tartoznak. Érdekes az a meg­figyelése, hogy a „nemzetiségi kisbirtokos osztály gyarapodóban van. Az eladásra kerülő nemesi bir­tokok legnagyobb része a nemzetiségi parasztság kezébe kerül s szétdaraboltatik. A tönkrement pa­raszt Amerikába vándorol, vagy pedig gyári mun­kásnak áll be".¹⁰⁸

A beszámoló érthető indulattal bírálja a magyar közigazgatást és az iskolapolitikát. Képzeljék el azt a helyzetet, írja, hogy egy tiszta magyar nyelvű falu­ban magyarul nem tudó német tanító német nyelven tanítana. „Milyen germanizáló hatása és milyen oktatási sikere lehet az ilyen iskolának?" Az ilyen iskola egyetlen praktikus eredménye „a nép nagy­mérvű elbutítása". Ezt azonban az amerikai kiván­dorlással szerzett szakmai és világismeret, az ott gyűjtött pénz és főleg a nemzetiségi sajtó ellen­súlyozza. A szokásos eszközökkel a magyarosítás semmire sem megy. Sőt éppenséggel az a helyzet, írja Makovicky, hogy ha a nemzetiségi vidékre sza­kadt magyar vasutas vagy postás „tót nőt vesz feleségül, a család eltótosodik". Ugyanez a helyzet akkor is, ha „az idevalósi paraszt, kisiparos, vasúti, postaszolga magyar nőt vesz feleségül". Az ok: a környezet asszimiláló hatása.¹⁰⁹

Nagyon figyelemreméltók a nép hangulatára, nemzeti tudatára vonatkozó megállapítások. A szlovák nép körében nem találkozhatni magyar­gyűlölettel. A nép a népet testvérének nevezi. A szlovákok sejtik, hogy a magyarosítás „nem a magyar népnek tudható be", hanem az úri politi­kának. A nép az elnyomókat az urakban látja, ellenszenve ellenük irányul. Ezt az is bizonyítja, hogy a nemzetiségiek között terjed a szocializmus, amit nem annyira az ipari munkásság számának, mint inkább a paraszti nép elégedetlenségének nö­vekedése motivál. Jászinak arra a kérdésére, hogy mutatkozik-e a szlovákok körében elszakadási tö­rekvés, informálója kategorikus nemmel válaszol: „Kifelé gravitálás nincsen." „Ha a kifelé gravitálás megvolna, ugyan kérem, nem vándorolna-e a ro­mán Romániába, a szerb Szerbiába, a tót Cseh­vagy Oroszországba. ... A tót népnek a nemzeti szolidaritásról nincsen még fogalma." A kifelé gra­vitálás vádja agyrém. És e tekintetben, írja, nincs különbség az egyszerű, tanulatlan nép és az értel­miség között. „Az intelligens tót ... is távol van attól, hogy kifelé gravitáljon."¹¹⁰ Lehet, hogy a be­csületes szimpatizáns, Makovicky, 1908-ban őszin­tén így értékelte honfitársainak tudatállapotát és orientációját. Akkor vagy nagyot tévedett, vagy azok hangulata változott gyökeresen egy évtized alatt, avagy mindkét lehetőség a világ olyan hatal­mas felfordulásával függött össze, amelyet száza­dunk első évtizedében senki sem, legkevésbé a józan reálpolitikusok láthattak előre. A Makovicky taga­dása mögött feszülő indulat s a szlovákság nemzeti tudatosságának lefokozása megenged olyan feltétele­zést, hogy az effajta válaszok kissé ad usum Delfini készültek, részben a gyanakvó hatalom megnyugtatá­sára, részben a jó szándékkal közeledő demokraták aggályainak eloszlatására olyan esély iránt, amely úgyis a realitások és utópiák távoli határmezs­gyéjén rejtőzött.

Könyvének anyaggyűjtése során Jászi nem elége­dett meg írásos információkkal. Maga is több íz­ben bebarangolta - mint tudós adatgyűjtő, turista és népi politikus - a Felvidéket, Erdélyt, és formálódó tételeit a helyszínen ellenőrizte. 1909 augusztusában, Makovicky hathatós segítségével, szlovák tájakat és politikusokat keresett fel,¹¹¹ megismerkedett Jozef Skultétyvel és Svetozar Húrban-Vajanskyval, a turócszentmártoni Národné Novini szerkesztőivel, Vavro Srobárral, a Hlasz-csoport vezetőjével, a ké­sőbbi miniszterrel.¹¹² A Huszadik Század szerkesz­tése és erdélyi utazásai során Jászi széles körű kap­csolatokat épített ki a román írókkal, politikusok­kal is. Ő és barátai nagyra becsülték Octavian Goga irodalmi munkásságát és akkor, az elnyomás idején vallott politikai elveit - bár esztétikai felfogásával nem értettek egyet. Már a háború előtt szoros baráti kapcsolatot építettek ki a jeles román íróval, Emil Isackal, aki rendszeresen írt a Világ-ba, a Nyugat-ba és a Huszadik Század-ba.¹¹³

Hasonló utakon és eredményességgel szövődtek, bővültek Jászi szerb és horvát kapcsolatai is. Vasa Jaksićcsal, a Srpski Glas szerkesztőjével és Zarko Jaksiócsal a választójogi harc során kerültek egy táborba és rendszeres levelezésbe.¹¹⁴ A zágrábi Pokret szerkesztőségétől 1912 májusában tájékoz­tató cikket kért a horvátországi abszolutisztikus rendszerről, hozzászólást a Huszadik Század júliusi számában tervezett vitához a magyarországi alkot­mányosság válságáról.¹¹⁵ Milutinovits Miklós pancsovai közíró azzal ígérte meg támogatását a köze­lesen megalakuló radikális pártnak, hogy a magyar és a nemzetiségi demokratáknak vállvetve együtt kell küzdeniök. Ezért fontos, hogy az új párt vidéki tagjai „igazi demokraták legyenek".¹¹⁶ Támogatást ígért - bár aktív közreműködést egyelőre nem vál­lalt - Mudron János turócszentmártoni ügyvéd is.¹¹⁷ Igazából a nagy szorongattatás idején, a há­ború alatt küldött segélykérő levelekből derült ki, mennyi híve van Jászinak a nemzetiségek demok­ratikus értelmiségében.

Utazásai, tapasztalatai, olvasmányai hatalmas se­gítséget nyújtottak készülő könyvéhez. 1911 nyarán már örvendetes előrehaladásról és súlyos gondokról számolhatott be. A kézirat lassan óriási méreteket ölt, „a munka egész problémakomplexummá nőtt: államalakulás, asszimiláció, nemzetiségi kérdés. Volna jó négy kötetre való anyagom".¹¹⁸ És még ez sem elég. Szeptember közepén gépelt körlevéllel fordult nemzetiségi barátaihoz. Könyve sajtó alá rendezésekor úgy látja, írta, hogy még mindig hiányosak a statisztikai adatai. Szeretné pontosab­ban tudni, hogy „Magyarország fő nemzetiségei mily nagy értelmiségi középosztállyal rendelkez­nek". Ezért kéri barátját, aki „nemzete gazdasági és kulturális mozgalmait hosszú évek során figyelem­mel kíséri", küldjön adatokat a középosztályhoz sorolható egyének számáról.¹¹⁹

Aztán 1912 tavaszán a diadalmas hír barátoknak, szakmai és politikai tekintélyeknek: megjelent a könyv, sokévi szorgos és kínlódásos munka gyü­mölcse !

A nemzeti államok kialakulása úttörő munka a hazai politikatudományi irodalomban. Először ve­szi összehasonlító történeti és szociológiai módszer­rel vizsgálat alá a nemzeti mozgalom és a nemzeti állam genezisét. Kérdésállítása bármennyire kézen­fekvő, a korabeli Magyarországon újszerű: hogyan és honnan jöttek a modern nemzetek és nemzeti mozgalmak? Honnan veszik hatalmas bomlasztó és forrasztó erejüket? „Mi rejtőzik a nemzeti elv és a nemzetiségi mozgalmak legmélyén?" Bár az érde­mi válasz az újkornál kezdődik, Jászi egészen az ős­korig s az antikvitásig nyúl vissza. Végigvezeti az olvasót Hellaszon, Rómán, a középkori városálla­mokon, amíg végre kimondja a vadonatújnak nem nevezhető tételt: „A középkori feudalizmus leküz­déséből és megdöntéséből születtek meg a mai nem­zeti államok."¹²⁰ Ezt a Marx-tanítványok, a közel­múltban és a közeli szomszédságban éppen Kari Renner és Ottó Bauer bőven kifejtették,¹²¹ de a magyar közönség számára talán szükséges volt megismételni, és a tudományosság hitelét keltő be­vezetéssel ellátni, még ha a történetiség inkább csak homlokzat, ornamentum volt is, s nem szilárd fun­damentum. Egy figyelemre méltó megállapítás azért kiszűrhető a világtörténeti áttekintésből: minden korábbi közösségnek megvolt a sajátos - vérségi, lokális vagy patrióta - tudata, és minden tartósabb állami alakulatnak a maga - vallási, kulturális vagy dinasztikus - állameszméje. Népi közösség és ál­lam azonban a késő középkorig nem esett egybe, a két lojalitás ritkán találkozott. Csak a modern gazdasági, politikai és kulturális fejlődés hozza egy­máshoz közel, legalábbis nyugaton, az egységesülő államot és a határait kitöltő lakosságot, ez hozza összhangba a nemzeteszmét és az állameszmét. Fon­tos gondolat ez: a lojalitások és azonosulások talál­kozása roppant erős, életképes szerveződési formát teremt: a nemzeti államot.

Jászi több ponton kiegészíti a nemzeti fejlődés korabeli szocialista értelmezését, a regionális és nemzeti sajátosságokat, a tudati tényezőket illetően pedig annyira korrigálja, hogy az már vitának te­kinthető, főként a hazai szociáldemokraták közt divatozó doktriner nemzetellenes felfogással. Bár több helyütt hangsúlyozza, hogy a nemzeti egységesedés „a gazdasági fejlődés polgári rend­jéből következik", s hogy a születő új világ „többé nem a feudális urak katonai uralmán s magánjel­legű hatalmukon épül fel, hanem a mindinkább egységes gazdasági életet élő nép szerves összetartozóságán",¹²² a részletes kifejtés során több teret és figyelmet szentel a tudati-eszmei és az érzelmi-lelki tényezőknek.

Jászi gondolatmenete két pályán halad. Egyrészt kimutatja a nemzeti szerveződésben rejlő egyetemes törvényszerűséget. Bármennyi helyi szín, kuszaság tarkítsa, bármilyen kicsinyes perpatvar provincializálja is, a nemzeti mozgalom az „általános világ­történelmi fejlődési sor kikerülhetetlen kísérő je­lensége". „Ő az, amely megteremti a nagy, egységes nemzeti államokat; ő az, amely felbont mestersé­gesen ... összetákolt államalakulatokat, és ő az, amely a tunya és leigázott néptömegeknek évszáza­dos tompa álmát vagy itt-ott tervszerűtlenül fel­lobbanó véres lázadásait a nagy, átgondolt kultúr­harccal cseréli föl." A néptömegek nyelvi és kultu­rális öntudatra jutása ugyanis a polgárosodással megindult egyetemes folyamat része: „a demokra­tikus elv és a lelkiismereti szabadság teljes érvénye­sülése". Természeti törvény érvényesül itt, természeti folyamattal állunk szemben, szögezi le a pozitivista szociológia fogalmaiban a következtetést.¹²³

Ha ez így van, akkor a mozgalom és a hozzá­kapcsolt tudat, még ha színét, hevét gyakran a rég­múltból, a dinasztikus és rendi harcokból meríti is, a tömegek felemelésének magasabb fokozatát ké­szíti elő, s alapjában véve nem a félrevezetést szol­gálja. A nemzeti kultúrák kifejlesztésére irányuló törekvés „nem valami éretlen nacionalizmus, nem valami hazafiaskodó frázisokon való nyargalászás, hanem oly élettörekvés, amely nélkül nép tartósan nem élhet".¹²⁴ De éppen azért, mert a mozgalom a hagyományos érzelmi és szokáskultúrában élő tömegeket ébreszt új életre, az ő nem racionális gon­dolkodásmódjukhoz igazodik, a hatalmi erők által könnyen befolyásolható. E természeti folyamat „minden racionális utópiát meghazudtol". „Huma­nitás és józan ész még mindig csütörtököt mondott a történelemben, valahányszor a hatalmi erőkkel szembe kerültek",¹²⁵ s ha az emberekről több racionalitást tételeztek fel, mint amilyen csipetnyi igazgatja őket. Ettől még, mondja Jászi, nem kell a szép racionális utópiákat feladni, csak nem szabad időnek előtte erőltetni őket. Az emberi egységesítést nem lehetett egykoron a nemzetin, most sem lehet a nemzetközin kezdeni. „Az emberiség úgy van alkotva, hogy a nemzetköziséghez a nemzetin, ehhez pedig a néptömegek anyanyelvén át vezet az út."¹²⁶ Jászi érvelésének példatára és gondolatisága e pontig a baloldalnak, a radikálisok és a szociál­demokraták közt hangadó doktrinereknek szólt, s ebben a minőségében nagyobb az eszmetörténeti jelentősége, mint az egykorú tudatformáló hatása volt. A magyar baloldalnak évtizedeken keresztül a nemzetbe való betagozódás vagy kívülállás és a nemzeti gondolat integrálása vagy kirekesztése volt a legfőbb dilemmája, amelyen jobbító törekvések, reformok és forradalmak véreztek el.

A gondolatmenet, amely eddig a pontig a tudo­mányos érvelésre fogékony hazafiak számára is követhető, elfogadható, itt pályát vált. Az emberiség fokozatos integrációját bizonyító érve már kétélű. Az is szorosan következik belőle, hogy a nemzeti kisebbségek ugyancsak anyanyelvükön keresztül vonhatók be egy fejlettebb kultúrkörbe, és minden erőszakos asszimiláció csak akadályozza a kulturá­lis egységesedés, végső soron az összeolvadás folya­matát.

A nacionalizmusellenes él nem másodlagos, nem oldalvágás. A könyv nem önmagában a nemzeti fejlődés törvényszerűségének kimutatása végett - és nem annyira a doktriner „nemzetfelettiség" meg­győzése érdekében - íródott, mint inkább és első­sorban a nemzeti eszmét eltorzító, más népek ellen és az osztályelnyomás érdekében kihasználó nacio­nalizmus ellen. Jászi sok helyütt, szinte refrénként idézi fel, hogyan és miért vált a nemes patriotizmus nemesi nacionalizmussá, volt lovagok, junkerek, dzsentrik, nagy- és kisurak felsőbbrendűségét és ha­talmi igényeit igazoló ideológiává. E logikai létrán végül ahhoz a tételhez jut el, hogy minél rendibb, an­tidemokratikusabb az uralkodó elit, annál nacionalistább, hiszen a feudalizmus maga a durva elnyo­más, a kulturálatlanság, míg az indusztrializmus a civilizációnak és a kultúrnépek békéjének a nevelő­je. A magyar nacionalizmus agresszivitását is a feu­dális eredetéből és társadalmi bázisából vezeti le.¹²⁷ Jászi a magyar feudális nacionalizmus elutasítása során, mintegy Adyt igazolva tárja fel a magyar­ságfogalom ellentétes társadalmi alternatíváit. Mit jelent a magyarság a vezető réteg értelmezésében?

„... A birtokarisztokrácia kizárólagos uralmát, mely kasznáraival, uzsorásaival és nemzetiségi renegátjaival uralmában tartja az egész magyar népet, az egész magyar polgárságot és a nemzetiségek minden rétegét."¹²⁸ A baloldal értelmezésében a magyarság a dolgozó népet, a polgárságot és az értelmiséget jelenti. A magyar oligarchia uralmát csak

Ausztria segítségével tudja fenntartani. Ausztria viszont csak akkor segíti a feudálisok uralmát, ha azok elfogadják az ország függőségét és az imperializmus minden katonai követelését. Ebből napnál világosabban következik, hogy Magyarország mindaddig képtelen lesz Ausztriával szemben súllyal-nyomatékkal fellépni, amíg kurucos követelései mögött csak egy zártkörű osztályuralom áll, ame­lyet mindenkoron le lehet törni az elnyomott nem­zetiségek mozgósításával.

,,Ezért állítom, hogy a nemzetiségi kérdés a ma­gyar demokrácia és állami függetlenség archimedesi pontja."¹²⁹ Másutt úgy fogalmazta meg a marxi szocialista elvekkel hibátlanul összecsendülő fel­ismerését: „ötven percentre nem lehet demokráciát csinálni, és ha a nemzet egyik felének elnyomását tűrjük, az oligarchia a másik fele ellen is alkalmazni fogja".¹³⁰

Ennyi, vázlatosan, a helyzetelemzés. Nagyléleg­zetű történelmi felvezetés, alapos és logikus szocio­lógiai, eszmetörténeti és politikai elemzés, amely túljutva az egysíkú racionalizmus meddő formuláin, tudja, látja, felismeri, és az értelem erejével meg­ismerni, megszelídíteni kívánja az irracionális moz­gatóerők hatalmas energiáit.

Milyen prognózis, milyen terápia következik mindebből? Mit kell, mit lehet tenni a természeti folyamatként működő nemzeti fejlődés demokrati­kus tartalmának és békés kibontakozásának bizto­sítása érdekében? A jelenség bonyolultságának és irracionális mélyrétegeinek feltárásához képest a te­rápia nagyon egyszerű. A nemzetiségi béke meg­valósításának, summázza Jászi, két feltétele van: „jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás a nép nyel­vén" és a nyelvhasználat, a műveló'dés szabadsága minden nemzetiség számára.¹³¹ A mai olvasó bizo­nyára primitívnek és elégtelennek találja ezt a terá­piát. Mintha súlyosan neurotikus vagy epileptikus betegnek hidegvíz-kúrát ajánlanának. A mai olvasó azonban már fényévnyi távolságra van az első háború előtti magyar közhangulattól, belülről is­meri viszont az 1919, illetve az 1945 utáni újjáren­dezés következményeit. Két megfontolást tehát nem téveszthetünk szem előtt Jászi programjának törté­neti mérlegelésénél.

1914 előtt ez a program egyáltalán nem látszott olyan naivnak, mint öt vagy ötven év múltán. A nemzetiségi vezetők, konkrétan a románok, ennél keve­sebbel is megelégedtek volna a Tisza Istvánnal foly­tatott tárgyalásokon.¹³² Mai tudásunk alapján na­gyon valószínűnek tarthatjuk, hogy már akkor többre, messzebbre tekintettek, és bárminő enged­mény csupán a teljes önrendelkezéshez vezető út egy-egy állomása lett volna. De ma már azt is jól tudjuk, hogy a nemzetek együttélése, kivált e tájon, csak kisebb-nagyobb kompromisszumok, enged­mények sorozatán keresztül vezethet el egy - valaha talán - mosolygó jövőhöz.

Ezt a folyamatot alkalmasint Jászi is érzékelte. Többször is hangsúlyozza: az anyanyelven folyó oktatás, közigazgatás, bíráskodás követelése csak minimális program, amely egybeesik a hozzákap­csolt szociális programmal, vagyis egy általános demokratikus átalakulás kereteiben valósítható meg. Egyáltalán nem tagadja, hogy ez: kezdet. Jó köz­igazgatáson az alsó fokúnál nagyobb, városi és megyei szintű önkormányzatot érti, amely jelentős befolyáshoz juttatná a nemzetiségeket. Utal arra is, hogy a jövő a föderalizáláshoz, egykoron majd az Európai Egyesült Államokhoz vezet. A terápia tehát nem olyan primitív és tünetkezelő, mint amilyennek messziről látszik, s mint amennyit a kor és a közön­ség ismeretében Jászi a kimozduláshoz javasolt. Mert a történelmi kérdés valójában nem a kúra erősségi fokának megállapítása volt, hanem egy új terápia, egy más alternatíva választása. A század­előn ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyar vezető réteg 1867-ben a körülmények kény­szere miatt reálisnak látott alternatívát válasz­totta. Jászi nagy érdeme, hogy közép-európai el­helyezkedésünk újragondolása során a kossuthi alternatívához nyúlt vissza, a dunai népek össze­fogásának minimális programját vázolta fel, amely­nek reális kereteit és tartalmát az érintettek konflik­tusos, de egymáshoz közelítő kompromisszumai formáltak volna ki a realizálás hosszú folyamatá­ban.

A nemzeti államalakulás uralkodó tendenciájá­nak felismerése és a megfelelő alternatíva szabad választása: igazi alkotó gondolat volt ez, évtizedek óta az első a dualizmus korában. A minimális prog­ramnak tehát nem a tényleges csekélysége, „minimálissága" a meglepő, a kételyt fakasztó, hanem a probléma bonyolultságának és mélységének meg­felelő diagnózis tudományos megalapozottsága és a terápia hatásosságának magabiztos-racionális hite közti ellentmondás.

Mert hát mi másnak nevezhetjük, mint a felvilá­gosodás és a pozitivizmus kései hajtásának azt a racionális feltételezést, hogy a modern iparosodás szükségképpen demokratikus rendszert teremt, s így a legszorosabb kölcsönhatás áll fenn iparosodás, városiasodás, demokrácia és a nemzeti ellentétek kiegyenlítése, a nemzetiségi kérdés humánus megoldása között? A nemzeti ébredésre a feudalizmus válasza az erőszakos elnyomás és beolvasztás; az indusztrializmusé az erők szabad játéka, „A feudális falu kaszturalmát felváltja az ipari város mindent összekeverő demokráciája; ... a magasabb kul­túra egybeolvasztó hatása kikerülhetetlen. ... A modern indusztrializmusnak pontos, jó, becsületes adminisztrációra, biztos jogrendre, előzékeny, de­mokratikus közéleti formákra van szüksége; ... mindenek felett pedig a valódi demokrácia szelleme nem tagadhatja meg a népnek jogát nyelve és kul­túrája fejlesztésére, mely nélkül nincs semmiféle haladás. Mindezek a körülmények a modern in­dusztrializmus nemzetiségi politikáját szükségképp engedékennyé, türelmessé teszik", alkalmassá a ki­egyenlítésre és az összeolvasztásra.¹³³ Az integráció logikusan kikövetkeztethető fejlődésiránya eszerint a modern gazdaság és társadalom természetében rejlik. Előrepillantva tehát nem a mozgalmak addigi tényeiből, irracionális vonzalmaiból, hanem egy racionálisan tételezett jövőképből vezeti le azt a valóban meglepő, és semmilyen empirikus meg­figyeléssel nem bizonyítható tételét, hogy ,,a nem­zetiségi mozgalom végeredményben az egység, a szervesebb gazdasági és kulturális tömörülés moz­galma ..." „A nemzetiségek nem izolálódni, hanem kapcsolódni akarnak a körülöttük egyre dúsabban fejlődő gazdasági élettel..." „A nemzetiségi kultúrminimum kivívása után az egyetemes gazdasági és kulturális érdekek szava egyre parancsolóbb lesz. Az egyes államokon belül a nemzetiségi szolidaritást megtöri a mind közösebb gazdasági és kulturális érdekek szolidaritása .. ,"¹³⁴

A klasszikus liberális utópia megfogalmazásában Jászit nem a nemzeti mozgalmak fejlődéstenden­ciáját, mozgatóerőit ismerő tudós kritikus raciona­lizmusa vezeti, hanem a saját ideális programját a jövő realitásaként elfogadó politikus hite. Ezért elméletileg is elfogadja s a közéleti gyakorlatban is elhiszi, amit egyébként sok nemzetiségi vezető szíve­sen el is hitetett a közvéleménnyel: a magyarországi nemzetiségek nem melengetnek szeparatisztikus tö­rekvéseket, hanem megelégszenek demokratikus jo­gokkal.

A demokrácia, ez az egyetemes panacea majd orvosolja az ország ezernyi baját, és lecsillapítja az elmérgesedett nemzetiségi viszályt.

Anatéma és újrakeresztelés

A liberális utópia sok mindenben tévesnek bizo­nyult, de egyvalamit Jászi jól látott előre: könyve hazai fogadtatását. „Dacára tárgyalásaim szigorúan tudományos jellegének és a tisztességes értelemben vett magyar szempont hatalmas alábástyázásának, ... mégis elkerülhetetlen, hogy az üzleti sovinizmus és a feudális történetírás halálordításban ne törjön ki: (Nota bene: az Eötvös-Deák álláspont in integrum restitutiójáról van szó!)" - írta Somlónak 1911 decemberében.¹³⁵ A „halálordításban" nem tévedett. A nacionalista közvélemény roppant ellen­ségesen fogadta, hazaárulásnak minősítette és ana­témát mondott a könyvre. Nem hatották meg Jászi csábító érvei, hogy a demokratikus egyenjogúság se­gítené igazában elő a nagystílű asszimilációt, hogy a soknyelvű demokrácia „az egységes magyar ál­lam védelme és a kultúrmagyarság békés hege­móniája alatt jönne létre";¹³⁶ s hogy Magyarország súlyosan megrendült nemzetközi tekintélye követeli a reakció kíméletlen bírálatát - még a mérsékeltebb kritika is az államegység bomlasztását, a magyarság jó hírének rontását vetette szemére. Az útszéli sajtó véres szájú izgatónak, széllelbélelt politikusnak bé­lyegezte.

A háborgást fokozta a megegyezést kereső Jászi jó kapcsolata román, szlovák politikusokkal és a magyarországi nemzetiségi viszonyokat kíméletle­nül leleplező brit közíróval, Seton-Watsonnal. Többszörös könyv- és levélváltás során Jászi biz­tosította Seton-Watsont, hogy nagyrabecsült baj­társnak tekinti, s reméli, nem rettentik vissza a sovi­niszták rágalmai. „Talán vigasztalására szolgál, ha meghallja, hogy sovinisztáink szinte naponta ugyan­azokkal a támadásokkal és rágalmakkal illetnek bennünket, mint amilyeneket Önre zúdítanak."¹³⁷ A brit publicista nagy elismeréssel írt Jászi erőfeszí­téseiről, melyeket „a jó kormányzat, a nemzetiségi béke és a demokratikus haladás ügyének szolgálatá­ban tesz Magyarországon. ... Könnyű nekem, a külföldinek, aki kényelmesen ül a távoli Pertshire-ben, ... de egészen más dolog szembeszállni valaki­nek saját országa közvéleményével, magára vonni a hazafiatlanság vádját és a politikai üldözés veszélyét."¹³⁸

Seton-Watson a kérdés lényegére tapintott. Jól érzékelte a helyzet kényességét: Jászit és barátait külföldi kapcsolataik és propagandatevékenységük miatt sokan támadták, még a progresszió táborából is. A nacionalista többség hazaárulásnak tartotta, a mérsékeltebbek is a politikai illendőség megsérté­sének az olyan kritikát, amely az ellenfélnek vagy ellenségnek minősített nemzetiségeket támogatja. Csakhogy Jászi sem a nemzetiségeket, sem a kül­földi bírálókat nem tekintette eleve ellenfélnek. Neki és a radikálisoknak a feudális reakció volt a fő ellenség: harcuk a magyar pokollal volt. Sze­mükben a haza „árulása" vagy diszkreditálása - amennyiben ez a történelmi fekélyek felfakasztá-sát, a százados bűnök és a szégyenletes korabeli viszonyok feltárását jelentette - áldilemma volt. Éppen a haza megmentése követeli meg a fekélyek és a bűnök kiirtását, a nyílt, demokratikus bírála­tot, még akkor is, ha abból az ellenség is hasznot húzhat. „A tiszta értelemben vett hazafiság" is azt parancsolja - írta Jászi 1910-ben hogy felvilágo­sítsuk a külföldi közvéleményt a hazai valóságról, a „feudális reakció" csődbe jutott, korrupt politi­kájáról, amely a magyar népet is rabságban tartja, előtte is gyűlöletes.¹³⁹

A tiszta értelemben vett hazafiság és a politikai morál még azt is megkövetelte, hogy álláspontját teljesen egyértelművé tegye külföldi eszmetársai előtt. „Tartom magam ahhoz - írta 1914 áprilisában Seton-Watsonnak -, hogy csak olyan irodalmi propagandában veszek részt, amely egészében meg­bélyegzi ugyan azokat a súlyos vétkeket, amelyeket a magyar oligarchia a nemzetiségek nyelve és kul­túrája ellen elkövetett, ugyanakkor azonban tisz­teletben tartja annak a magyar népnek az eszmé­nyeit és jogos önérzetét, amely államunk történelmi keretei között akarja megvalósítani a termékeny harmóniát az összes nemzetiség között. Ezért kérem Önt, hagyja ki a programból az ellenségeskedés min­den látszatát, amely nem az uralkodó osztályok, a magyar nép és a nemzetiségek jogainak bitorlói ellen, hanem maga a magyar nemzet ellen irányul... [E]z nem csupán az ésszerű eljárás eszköze, de - vé­leményem szerint - a magyar fejlődés teljes igaz­ságát képviseli."¹⁴⁰

Az ilyen „hazaárulás" vádját bátran és büszkén vállalta. Joggal érezte, nagy elődökkel, Széchenyi­vel, Eötvössel, Deákkal, és jeles kortársakkal, Mocsáryval, Justhtal, Károlyival együtt ül a vádlottak padján. (Justh Gyula „hazaárulása" „nem valami forradalmi ötlet, hanem a függetlenségi párt leg­ősibb forrásaiból táplálkozik"¹⁴¹ - írta 1909-ben, egy türelmesebb nemzetiségi politika hagyományait keresve.)

Hogy mennyire elvakult volt a magyar dualista reakció, és mennyire manipulatív a hazafisága, azt mi sem bizonyítja jobban, mint értetlensége, sőt közönyössége Jászi érveinek valóságtartalma iránt. Nem helyzetelemzésének érvényességét vitatták, ha­nem a motivációját fürkészték, s a baljós következ­ményekkel rémisztgettek. Pedig Jászi könyvének és a háború előtti publicisztikájának két létfontosságú konklúziója volt. Először az, hogy „a nemzeti ál­lamképződés a kultúra fejlettségének bizonyos fo­kán kikerülhetetlen történelmi folyamat, melyet merő erőszakkal megakadályozni nem lehet, hogy ma az elmaradt délkeleti Európában ugyanazok az elementáris erők működnek, melyek a múltban az egységes Németország, Olaszország, az egységes Magyarország kialakulásához vezettek".¹⁴² A másik következtetés a mondat utolsó, kiemelt szavaiban lelhető fel: Jászi Magyarországot történetileg ki­alakult egységnek tekintette, amelynek államegységét a „feudális reakció" rombolja, s csak a demok­rácia és az egyenjogúság tarthatja össze.

Jászi egész koncepciója nem a haza kiárusítására, hanem megmentésére volt hivatva, nem száműzni, hanem újrakeresztelni kívánta a hazafiságot. S ha Pusztaszer kiátkozta, az új Magyarország poétája szinte tanítványként követte. „De, íme, hazához tartozást és szabadságot kellett kapnunk végre s Jászi Oszkár lelkét, ki léleknek magyarsága senkié­vel össze nem hasonlítható. Tehát együtt: a haza­fiasság újrakeresztelő szakramentumát, Jászit, a sza­bad szabadságot s azt a magyarságot, amennyi s amilyen még sohasem lehetett." Könyve megtalálta „nemzetiségi kérdésünkben, e valóban »legvéresebb« kérdésben, a »demokrácia archimedesi pont­ján ... Ennél a könyvnél talán évtizedek óta na­gyobb, bátrabb, magyarabb és olvasandóbb csele­kedet aligha történt. ... milyen higgadt, milyen bizonyító, mindent meglátó, nemesen vitázó, nobi­lis könyv ez. Mint vezet testvéreket egymás karjaiba, s mint mutatja meg, hogy Magyarország nemzeti állami kialakulásához ... csak a demokrácia segít­ségével, minden nemzetiség fölkarolásával érhetünk el."

„S ha van valamit érő, továbbszálló, továbbküzdő szép és jó az én kicsiny munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi-utakkal összetalálkozhatott."¹⁴³

76. „Itt szürke, nyomott világ van - írja Szabó Ervinnek 1906. március 30-án, a politikai válság zárónapjaiban. „Nyeg­le nacionalizmus s buta, tervetlen abszolutizmus." SzE Lev. II. 332.

77. Az általános titkos választójog igája. HSz, 1905. II. 250. A radikálisok politikai szereplésére Magyarország tör­ténete, 585-586.

78. JOVM Levelek. Somlóhoz, 1905. szeptember 20. Az Á. T. V. J. az Általános Titkos Választójog rövidítése.

79. Uo. Somlóhoz 1905. szeptember 27-én. A levélből ki­tűnik, Jászi nagyon ideges, elvesztette önbizalmát, munka­kedvét. Akciójukat csak a nemzeti követelések befogadása vihetne sikerre, ezt a baloldal zöme nem akarja, a koalíció által hirdetett és értelmezett nemzeti követelések pedig mellőzik a demokráciát.

80. A nagy fegyvertényre 1. Magyarország története 718-719. - A szociológia műhelye, 1.18-22.

81. Jászi Oszkár: Az új Magyarország felé. HSz. 1907. I. 6.

82. Uo. 5.

83. Uo. 8.

84. Uo. 6.

85. Litván: „Magyar gondolat - szabad gondolat". 96.

86. Uo. 97.

87.  Jászi Oszkár: Az új Magyarország felé. HSz, 1907. I. 9-10.

88. JOVM Levelek. Somlóhoz, 1905. szeptember 27.

89. Jászi, Az új Magyarország felé, HSz. 1907.1.11. és 13.

90.  Jászi Oszkár: Régi és új „hazaárulás". HSz. 1909. II. 296-299.

91.  Jászi, Az új Magyarország felé. HSz. 1907.1. 14.

92. Jászi Oszkár: Néhány szempont a nemzetiségi kérdés­hez. HSz. 1907. II. 890.

93. Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés. J. V. Sztálin Művei. 2 ₁Bp. 1949 324-326.

94. jászi Oszkár: Néhány szempont a nemzetiségi kérdés­hez. HSz. 1907. II. 897.

95. Uo. II. 902.

96. Uo. II. 904.

97. Uo. II. 904.

98. JOVM Levelek. Somlóhoz, 1907. július 20.

99.  Jászi Oszkár: Magyarország, nemzetiségeink s a külföld. HSz. 1910.1. 215.

100.  Uo. I. 217.

101.  JOVM Levelek. Somlóhoz, 1907. július 20.

102.  Uo. Somlóhoz, 1908. november 23. és 242. 1911. február 23.

103.  Jászi Oszkár: Nemzetiségi politikánk iránya. HSz. 1908. II. 581.

104.  Uo. II. 584-585.

105.  Uo. II. 587-592.

106.  A parasztpárt programja. HSz. 1908. II. 236-241.

107.  Szarka László: Jászi Oszkár szlovák kapcsolatai. A turócszentmártoni és a prágai irodalmi levéltár anyaga alapján készített tanulmány, amelynek kéziratát a szerző szíves volt rendelkezésemre bocsátani.

108.  Adatok a nemzetiségi kérdéshez. Kortörténeti jegy­zetek. HSz. 1909.1. 76.

109.  Uo. I. 78.

110.  Uo. I. 79.

111. Jászi 1909. június 17-i, július 7-i és 31-i levele Makovickyhez, Szarka László id. tanulmányából.

112. Uo. Jászi 1909. augusztus 26-i köszönőlevele.

113. Vezér Erzsébet: Emil Isac és a magyar progresszió. Levelezése Jászi Oszkárral. Korunk, 1978. 8. sz. 642-643.

114.  JLOSzK 114/23.

115.  Uo. 114/9.

116.  Uo. 114/33.

117.  Uo. 114/35.

118.  JOVM Levelek. Somlóhoz, 1911. július 29.

119. Jászi 1911. szeptember 15-ről keltezett gépelt körlevelét közli Szarka László id. tanulmánya.

120. Jászi, A nemzeti államok. 24.

121. Jászi ismerte Kari Renner: Staat undNation. Wien, 1899. és Ottó Bauer: Die Nationalitátenfrage und die Sozialdemokratie, Marx-Studien. Wien, 1907. műveit.

122.  Jászi, A nemzeti államok. 93-94., 105.

123.  Uo. 227., 113., 109.

124. Uo. 113. Jászinak ezt a lényeges - és Magyarországon így még ki nem mondott - megállapítását a kérdés egyes kutatói félreértették. „A nemzeti kérdés végleges megoldását Jászi az asszimilációban látta, amelyet a népek természetes élettörekvésének tekintett" - írta Fukász György: A polgári radikálisok nacionalizmusa. In: A magyar nacionalizmus kialakulása és története. A kötetet lektorálta és a bevezető tanulmányt írta Andics Erzsébet. Bp. 1964. 227.
A Fukász által idézett Jászi-szöveg azonban éppenséggel nem az asszimilációról, hanem a nemzeti kultúra kifejlesz­tésének törekvéséről szól, ami valóban sem a nemzeteknél, sem Jászi megfogalmazásában „nem éretlen nacionaliz­mus".

125.  Jászi. A nemzeti államok. 109-110.

126.  Uo. 530.

127.  Uo. 232-236.

128.  Uo. 512.

129.  Uo. 519. Érdemes itt megemlíteni, hogy ez a fontos tétel Ottó Bauer: Die Nationalitátenfrage und die Sozial-demokratie könyvével, nevezetesen a GroB-Österreich szo­cialista változatával folytatott vitában született. Jászi akkor, mint már kifejtettük, nem fogadta el Magyarország föderaü-zálásának tervét. Bauer érveit részben az integer Magyar­ország alapjáról, nacionalista motívumokkal átszőve sora­koztatja fel, de ezenközben éles szemmel mutat rá a GroB-Österreich eszme dinasztikus-konzervatív és szocialista-de­mokratikus változata közti egybeesésekre. Bauer szépíti az osztrák valóságot, amikor Ausztriát a demokrácia, a nemzeti szabadság és a felvilágosodás mintaállamának teszi meg, ami­vel szemben Magyaroszág a nemzetiségi elnyomás és a nép-nyúzás fertője. Ez roppant hasonlít az osztrák centralista abszolutizmus egykori védelmezőinek propagandájához. Pe­dig a magyar nemesi uralom liberalizmusban, szociális át­alakulásban felülmúlta a bécsi centralizmust, mert csak így nyerhette meg a polgárság és a parasztság támogatását. Aztán nagy nyomatékkal mutat rá, hogy a reményteljesen bontako­zó magyar demokrácia is képes lesz rá, hogy ne csak a magyar parasztokat és munkásokat, de a nemzetiségeket is megnyer­je, bevonva őket a demokrácia hatalmas táborába. (Uo. 516-518.) Akárhogyan is alakul azonban a jövő, a szocialista Bauer érvelése, kritikája nem megvetendő lecke és nem el­vetendő figyelmeztetés a „kényszermagyarosító soviniszták" számára, hogy Magyarország képtelen lesz megállni Auszt­riával s a birodalom népeivel szemben, ha nem rendezi de­mokratikus elvek alapján a nemzetiségi kérdést. Ezért nevezi azt „a demokrácia archimedesi pontjának".

130.  Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövője. Bp. 1911. 29. - Ezt a találónak érzett hasonlatot több­ször is előadja különböző írásaiban, így a Világ 1911. január 29-i számában közölt A nemzetiségi kérdés c. cikkében is. Idézi Litván György: Jászi Oszkár: A nemzeti államok ki­alakulása és a nemzetiségi kérdés c. könyvéről. Történelmi Szemle, 1981. 4. 646.

131.  Jászi, A nemzeti államok. 236-237.,497. - Jászi: A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövője. Bp. 1911 12-13.

132.  Pölöskei Ferenc: Kormányzati politika és parlamenti ellenzék 1910-1914. Bp. 1970. 224-230.

133.  Jászi, A nemzeti államok. 236-237.

134.  Uo. 529., 533.

135.  JOVM Levelek. Somlóhoz, 1911. december 4.

136.  Jászi, A nemzeti államok. 502.

137. Jászi Seton-Watsonhoz írt 1909. március 12-i levelét közli Jeszenszky Géza: Jászi Oszkár és R. W. Seton-Watson levelezése az első világháború előtti években. Századok, 1977. 4. sz. 760.

138. Seton-Watson 1911. február 6-i levele. Uo. 762.

139.  Jászi Oszkár: Magyarország, nemzetiségeink s a kül­föld. HSz. 1910. I. 217.

140.  Jászi 1914. április 27-i levelét közli Jeszenszky id. tan. Századok, 1977. 4. sz. 772.

141.  Jászi Oszkár: Új és régi „hazaárulás". HSz. 1909. I. 300.

142.  Jászi Oszkár: Háború vagy béke. Világ, 1914. július 19. JOPub. 221. (Kiemelés tőlem, H. P.)

143.  Ady Endre: Jászi Oszkár könyve. AEÖPM. X. 191-194.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}