A hét könyve/Kniha týždňa: Politikai és Közgazdasági Évkönyv 1900 / Politicko-hospodárska ročenka Uhorska 1900

A Politikai Hetiszemle kiadásában Székely Sámuel szerkesztésében 1899 októberében  jelent meg a "PoIitikai és Közgazdasági Évkönyv" című munka. A kiadó úgy tervezte, hogy évenként megjelenő évkönyvekben fogja feltérképezni Magyarország politikai, közgazdasági és kulturális helyzetét, valamint fejlődését és azt nemzetközi keretben bemutatni. Olyan külföldi projektek példáját szerette volna követni, mint a Whitaker's Almanach, a Statesman's Yearbook, vagy a német nyelvű HofKalender. Az elsö 640 oldalas kötetet azonban nem követték további kiadások, így az ambiciózus terv egyetlen eredménye a 1900-as évkönyv maradt. Az alábbiakban a kötet tartalmát, ill. a "Nemzetiségi kérdés" c. fejezetet ismertetjük (szerzője Dr. Jancsó Benedek).

---

Jedným z ambicióznych miléniových projektov bolo vydávanie politicko-hospodárskej ročenky, ktorej prvé a jediné vydanie uzrelo sveta v októbri 1899. 640-stranová publikácia podrobne mapovala hospodársky a politický vývoj v Uhorsku a poskytovala štatistické údaje pre medzinárodné porovanie. Pre nás je obzvlášť zaujímavá 30-stranová kapitola o vývoji národnostnej otázky v Uhorsku z pera Dr. Benedeka Jancsó, ktorá by aj po 110-rokoch mohla byť podnetná pre čitateľa vychovaného na prácach slovenskej historiografie.

---

A nemzetiségi kérdés.

A magyar politikának kétségenkivül egyik legfon­tosabb problémája a nemzetiségi kérdés. E kérdés helyes kezelésétől és szerencsés megoldásától függ nemcsak álla­munk egysége és nemzeti jellege, de úgyszólván jöven­dője is. A világtörténelem nemzetünknek ezer év előtt azt a feladatot jelölte ki, hogy a Közép-Duna mentén egy erős és egységes nemzeti államot alkosson s hogy mint a * múltban védelmezője volt Nyugat civilizációjának, szemben a Keletről előtörő barbársággal, ugy legyen közvetítője jövendőben a nyugati műveltségnek Kelet felé. Nemzetünk e történeti feladata kívánja, hogy a magyar politika hazánk minden fajtájú lakosát egyesítse hazaszeretetben és a nemzeti állam céljainak szolgálatában.

E politikai törekvés elé nagy akadályokat gördit azonban az a körülmény, hogy hazánk lakosságának körül­belül 50°'₀-a fajilag nem tartozik az államalkotó magyar néphez. Idegenajku honfitársaink egy részében bizonyos tényezői a történelmi fejlődésnek és viszonyunk Ausztriá­hoz oly fajtájú aspirációkat fejlesztettek ki, melyek egyenes ellentétben állanak a magyar nemzeti és állami törekvé­sekkel. Ehhez járulnak még bizonyos külpolitikai okok és hatások is, melyek ez aspirációkat irredentista és állam­ellenes jellegű mozgalmakká teszik törekvéseik végső cél­zataiban. Ez okok és hatások szülték meg a nemzetiségi kérdést a magyar politikában.

Allamférfiaink és politikusaink e kérdés fontosságát elismerik ugyan, de általában a magyar politikai élet úgynevezett kényes kérdései egyikének tartva, nem szeretnek vele foglalkozni. Sokan vannak olyanok is, akik csak a messze jövőt illetően ismerik el veszedelmesnek, de nem tartják annyira aktuálisnak, hogy azzal konkrét kérdésképpen kellene foglalkozni. Oka e téves felfogásnak az, hogy nem ismerik a nemzetiségi kérdésnek sem eredetét, sem fejlődését, sem pedig mostani állapotát. Ennek a rövid tanulmánynak kitűzött célja nagy vonásokban rámutatni a nemzetiségi törekvések feltételeire, kezdeteire és fejlődésére ; azután megismertetni jelenlegi állapotát azért, hogy az itt közlött tények necsak tájékozásul szolgáljanak e kézi­könyv használóinak, de egyúttal alapjául is a nemzetiségi kérdést illető következtetéseknek.

A nemzetiségek száma és elterjedése.

Hogy a nemzetiségi kérdést politikai szempontból a valóságnak megfelelően és helyesen megítélhessük, kiinduló pontul mindenekelőtt számba kell vennünk különböző nemzetiségeink számát és földrajzi el­terjedését.

A hazánk nemzetiségi viszonyaira vonatkozó statisztikai adatokat először Fényes Elek állította össze 1840-ben.

Hatvan évvel ezelőtt a magyar állata ethnographiai képe a kö­vetkező volt:

A magyar állam összes lakossága — beleértve Horvátországot is — 1840-ben 12.8S0,406 lélekből állott.
Ebből magyar: 37.37% = 4.812,759 volt;
német: 9.89% = 1.273,677;
román: 17.10% = 2.202,542;
tót: 13.10% = 1.687,256;
horvát: 6.88% = 886,079;
szerb: = 828.365;
bunyevác és sokác: 3.34% = 429,868;
ruthén: 3.44% = 442,903;
vend: 0.32 % = 40,864;
bolgár: 0.09% = 12,000;
örmény, görög stb. 20,058.

Fényes a zsidókat külön nemzetiségnek számítva, 1.89%-t azaz 244,035 zsidót különböztetett meg.
Fényes e statisztikai összeállítása után tiz évvel későbben — 1850-ben — az abszolút osztrák kormány ujabb népszámlálást rendelt el, mely a magyar állam nemzetiségeinek számát a következőkben álla­pította meg :

Összes lakosság 13,191,553 lélek.
Ebből magyar: 36.52% = 4,818,170;
német: 10.28% = 1,356,652;
román: 16.98% =2.219,992;
tót: 13.19% = 1.739,871;
horvát: 8.95% = 1.180,308;
szerb: 7.43% = 979,952;
ruthén: 3.39% = 447,377;
vend: 0.34% = 44,862;
bolgár: 0.18% = 22,987;
cigány: 0.63% = 82,969;
zsidó: 1.92% = 252,695;
örmény, görög, albán stb. 25,748.

Ezt az osztrák népszámlálást tendenciózusnak szokták nevezni, a melynek az volt a kiérezhető célzata, hogy a magyarság számát szem­ben a más nemzetiségekkel lenyomja. Ha azonban elfogulatlanul össze­hasonlítjuk a tiz év előtti meglehetősen  hitelesnek vehető Fényes-féle statisztikával, ezt a vádat nem tehetjük magunkévá, mert hiszen nagyon érthető, ha az 1848/49-iki nagy viharok után összesen csak 5,413 ma­gyarral volt több, mint tiz év előtt s hogy a magyarságnak viszonylagos % száma is a többi nemzetiségekkel szemben 0.85%-l némi jelentéktelen csökkenést szenvedett. Egy olyan nagy vihart, mint az 1848/49-iki volt, kevesebb veszteséggel elviselni tényleg csakugyan lehetetlen lett volna. Az igazságtól valami nagyon eltérő e népszámlálás már csak azért sem lehetett, mert hiszen az egyes nemzetiségek szaporodása a Fényes-féle adatokhoz képest ép oly csekélynek mondható, mint az összes lakosságé, mely összesen sem volt több, mint 311,147 lélek.

Az alkotmányos korszakban a legelső népszámlálás 1869-ben volt, A bizottság, mely e népszámlálás tervezetét kidolgozta, abban a véle­ményben volt, hogy a lakosság nyelv vagy nemzetiség szerint való fel­oszlását azért nem lehet kérdőpontul felvenni, mert e kérdések meg­felelő rovatát helyesen betölteni a lehetetlenséggel határos. Az 1880-iki és a legutolsó, 1890-iki utolsó népszámlálások e szempontot sem mel­lőzték. Ez utolsó népszámlálás adatai szerint a magyar államnak 1890-ben ethnographiai képét a következő statisztikai adatok alkották :

Összes lakossága, Horvátországot nem számitva, 15.642,102 lélek volt.
Ebből magyar: 48.61 % = 7.356,874;
német: 13.14% = 1.988,589:
tót: 12.53% = 1.896,641;
tornán: 17.11% = 2.589,066;
ruthén: 2.51% = 379,782;
horvát: 1.21% = 183,642;
szerb: 3.27% = 495,105;
vend: 0.47% = 70,912;
örmény: 0.01% = 2,070:
cigány: 0.57% = 91,603;
egyéb nyelvű: 0.48% = 79,210.

E statisztikai adatokból a nemzetiségi politika szempontjából a következő fontos tételeket állapithatjuk meg:
1.  a magyarság száma folytonos emelkedésben van. Ötven év alatt 38.13%-ról 4o.61%-ra emelkedett.
2.  a többi nemzetiségek száma vagy stagnál, vagy csak lassan sza­porodik. A Fényes-féle adatokhoz viszonyítva, még a legexpanzívabb nemzetiség, a román is csak jelentéktelenül erősbödött; viszonylagosan alig 0.01 %-l.

A magyarságnak, hogy abszolút többségben legyen, 1890-ben csak 1.39% hiányzott. A hitelesnek vehető anyakönyvi kimutatások szerint a magyarság ma már, Horvátországot nem számitva, 0.04%-nyi abszolút többségben van az országban, a mennyiben ez adatok szerint 1897-ben a tulajdonképen való Magyarországnak 16.140,208 főnyi lakosa volt, melyből magyar 8.077,044 lélek volt. Helyzete tehát számát tekintve szemben a többi nemzetiséggel sokkal kedvezőbb, mint Ausztriában a németeké, kik a Lajtán túl az összes lakosságnak csak 36.01 %-t alkotják.

* * *

A magyarság geographiailag az országnak közepét foglalja el, a Kis és Nagy Magyar Alföldet s a Dunántúlnak vele határos vidékeit. Ezenkívül kompakt tömegben csak az ország keleti sarkában, a Székelyföl­dön lakik: Udvarhely megyében: 93.71%;
Csik megyében: 86.64%;
Háromszék megyében: 85.22% és Maros-Torda megyében: 57.67% abszolút többséggel.

Legmagyarabb vármegyéi az ország közepén elterülő következő vármegyék:
Hajdu megye: 99.07% ;
J.-Nagy-Kun-Szolnok megye: 99.03% ;
Heves megye: 98.57%;
Csongrád megye: 98.14%;
Győr megye: 96.97%;
Szabolcs megye: 95.91%;
Borsod megye: 93.59%;
Somogy megye: 90.02 %;
Komárom megye: 86.10%;
Fejér megye: 85.71%;
Veszprém megye: 82.25%;
Esztergom megye: 79.75%;
Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye: 75.73%;
Zala megye: 73.18%;
Békés megye: 73.06%;
Csanád megye: 72.93%;
Nógrád megye: 69.18%;
Tolna megye: 67.17%;
Abauj-Torna megye: 66.45%;
Szatmár megye: 61.29%;
Bihar megye: 54.92%;
Gömör megye: 61.29%;
Baranya megye: 52.24%.

Ez adatok szerint Magyarország 20 középponti fekvésű megyéjében a magyarság mindenütt abszolút többségben van. E földrajzi szempont­ból középponti s e miatt kedvező fekvést nagyon kedvezőtlenné teszi az. a körülmény, hogy a nemzetiségek az ország határszéli megyéiben — az egy Székelyföldet kivéve — mindenütt kompakt tömegben s abszolút többségben lakva, tulajdonképpen folytatását alkotják idegen, sőt részint saját független államukban élő fajrokonaiknak s igy ethnographiailag a talaj mintegy elő van készítve a különféle politikai irredentista törek­vések számára.

*   * *

A magyar állam a románságtól lakott Bukovinával s az önálló román nemzeti állammal a keleti és délkeleti határon félkörben a Fehér Tisza forrásától a Vaskapuig érintkezik. E vonal kezdetére esik Mára-maros 24.21 %-nyi román lakossága; aztán következik Beszterce-Naszód 67.28% románsága. Szerencsére a legkeletibb részen, Ősik és Háromszék tekintélyes számú magyarsága elvágja jó hosszú vonalon a románságot. De a félbeszakadt láncot Brassó már helyreállítja a maga 35.84%-os románságával s folytatja Fogaras 89.24, Szeben 66.38, Hunyad 89.2% és Krassó-Szörény-megye 76.37%-nyi románságával. E vármegyék azonban az ország belseje felé mindenütt hatalmastömegü románsággal vannak összefüggésben. így Alsó-Fehér 78.42%, Szolnok-Doboka 76.77%, Torda-Aranyos 71.39%, Szilágy 61.51%, Kolos 59.18% románsággal egésziti ki azt a román etnographiai gyürüt, mely hazánkat délkeleten körülveszi. A románság a jelzett területen 11 megyében van abszolút többségben és 7 megyében száma 49.06 és 33.34% között váltakozik. E 18 megyének 4.116,876 lakosa van, melyből magyar csupán 25%, azaz 1.070.221 lélek.

Hasonlók a viszonyok az ország észak-nyugati részében elterülő ama 13 vármegyében is, melyekben a tótság nagy tömege lakik. Árva megyében 0.91% magyarsággal 96.21% tót áll szemben. Trencsénben a tótság 93.58%, Liptóban 93.79, Zólyomban 92.15%, Turócban 75.94%, Nyitrában 72.86%, Sárosban 66.85%, Szepesben 57.08%, Barsban 56.92%. E 9 megyében összesen 9.65% = 141.349 főnyi magyarság áll szemben 76.41% = 1.118,459 főnyi tótsággal. A hátralevő 4 megyében Hontban, Pozsonyban, Gömörben, Zemplénben valamivel jobbak az állapotok, amennyiben a 44.47%-nyi magyarság, szemben a 41.48% tótsággal, mégis csak relatív többséget alkot.

* * *

A román és tót ethnographiai területet Máramaros, Bereg, Ugocsa és Ung-megyékben 43%-nyi ruthén köti össze, szemben 26.68%-nyi magyarsággal, mig délen Torontál- és Bács-Bodrog-megyékben 29.68% magyarság áll szemben 29.46% szerbséggel. E hármas szláv nyelv terü­leten, amelyeken a szlávság külföldi fajrokonainak mintegy megszakítás nélkül való folytatásaképpen él, összesen csak 25.63% magyarság él szemben 49.92% szlávval és 24.45 %-nyi másfajtáju nem magyar népességgel.

A nemzetiségi törekvések kezdete.

Ezek a nemzetiségek hazánkban a jelen századig csak egyszerű népi életet éltek minden politikai aspiráció nélkül. Ellentétről politikailag köztük és a magyarság között szó sem volt. Az erdélyi szászokat kivéve, politikai nemzetet sajátos önkormányzattal egyik sem alkotott. Súrló­dások is csak egyes városokban helyitermészetü okokból a németek és az ott egyre jobban szaporodó magyarság között fordultak elő, leginkább abban a kérdésben, hogy a helyi ügyek intézésében melyiké legyen a vezérszerep '?

Nemzetiség-politikai aspirációknak legelőször a mult század végén, 1791-ben a románok hírhedt «Supplex libellus valachorum» cimü kérel­mében akadunk nyomaira, melyben az erdélyi rendektől azt kérték, hogy a román nemzetet Erdély más három törvényes nemzetéhez hasonlóan iktassák törvénybe. Hogy azok a székek, kerületek, községek, melyekben a románok többségben vannak, románul neveztessenek el s hogy a tisztviselői állások betöltésénél a románok számuk arányának megfelelően vétessenek tekintetbe.

A jelen században legelőször a tótság kebelében ébrednek fel a nemzetiségi törekvések. E század harmadik tizedében Kollár a különböző szlávok irodalmi kölcsönösségéről irott könyvében megvetette alapját az irodalmi pánszlávizmusnak, amely csak­hamar a   szlávság   politikai   dogmájává lett.  Ugyanezt   az eszmét fejezte ki Schaffarik is «A szláv nyelvek irodalmának története» eimü könyvében, sőt ezt megelőzően Koüár-bun még költője is akadt a pán­szlávizmusnak, kinek «Sláwy dcéra» cimü költeményét a pánszlávizmus evangéliumának szokták tekinteni. Mig Kollár és társai északon a tótság között hirdették a pánszlávizmust, addig Gáj Lajos délen a horvátok között terjesztette a pánszlávizmussal rokon illyrizmus tanait.

Ez a fiatalos tüzü s eleven képzelődésü pánszláv irodalom azonban nem tudott hirdetőinek lelkében egy aggodalmat elnyomni. Ennek a képzeleti szláv óriásnak egy nagy baja volt. Szive körül egy erős idegen elem van — a magyarság — mely a maga nemzetiségének és politikai hatalmának kifejtésével meg fogja akadályozni a XIX. században is, mint tette Szvatopluk idejében, a IX-ben, az északi és déli szlávok egyesülését. E miatt lép fel a szlávoknál a pánszlávizmussal párhuza­mosan a magyar gyűlölet is.

Ez irodalmi kísérletek rövid idő alatt iskolát teremtettek a szláv ifjúság irói hajlamokkal bíró tagjai között. Iskola és egyház lettek a pánszláv eszmék melegágyaivá. A papok, tanítók, tanárok, tanulók és írók csoportja lassanként egy pánszláv érzelmű csapattá tömörült össze, hirdetve a szláv egyesülés eszméjét s a gyűlöletet annak akadálya, a magyarság ellen. Ez időben a pozsonyi ágostai evang. liceum volt tulaj­donképpen e pánszláv törekvéseknek melegágya. A jelen század első negyedében Prágában, Pétervárott a pánszlávizmusnak jóformán még csak hire sem volt, mikor Pozsonyban ennek alapjait a magyarországi tót irók megvetették.

A bécsi reakció hatása. Hogy a nemzetiségi kérdés a magyar államban, mint bomlasztó politikai irányzat és tényező fellépjen, abban kétségtelen nagy része volt a bécsi politikának is.

A jelen század negyedik évtizedében a magyar nemzeti törekvé­seknek végső céljaképpen a magyar nemzeti állam kezdett kibontakozni. Az önálló magyar nemzeti állam eszméje azonban ellentétben állott azzal az iránynyal, melyet a bécsi politika 300 év óta követett. A század második évtizedében megkezdődött szláv nemzetiségi törekvések ennek ellensúlyozására alkalmas eszköznek látszottak. Hogy az imént kelet­kezett illyr mozgalmat sikeresen fel lehet e célra használni, e mozgalom vezére Gáj Lajos a saját példájával mutatta meg. Az 1832—36-ki országgyűlés után, a mely a magyar nemzeti törekvésekről hatalmas bizonyságot tett, a bécsi kormány már jóformán félhivatalosan is támo­gatta az illyr törekvéseket. Nemcsak Gájt tüntette ki drágaköves gyűrűvel irodalmi működése méltánylásául a fejedelmi kegy, de báró Bedekovicsot te, a ki az illyr törekvések egyik legbuzgóbb előharcosa volt, a magyar állam alkancellárjává nevezték ki, Zdenczayt, Gáj Lajos egyik legbuzgóbb hivét pedig Zágráb megye főispánjává.

Erdélyben ez időszerint a nemzetiségi mozgalom meginditói a szászok voltak, kik 1837 után vissza kezdették küldözgetni az erdélyi főkormányszék magyar nyelvű leiratait s a kik sajtójukban szenvedélyes izgatást inditottak meg az úgynevezett magyarosítás ellen. Az 1341 -ki országgyűlésre megválasztott szász követek Bedeus József tartományi főbiztos titkos izgatásai következtében a magyar hivatalos nyelv ellen szóló utasítással jelentek meg, sőt Bedeusnak sikerült rábírnia a szász egy­házi főkonzisztoriumot is arra, hogy a nyelvkérdésben a magyar törek­vésekkel szemben állást foglaljon. íme, Erdélyben is a szász követeket a magyar nemzeti törekvések ellen való harcra Bedeus József, egy magas rangú állami hivatalnok oktatta ki. A szászok azonban nem elégedtek meg ezzel, hanem a harcot irodalmi téren is folytatták. E tekintetben a pálma kétségtelenül Roth István Lajost illeti meg, kinek 1842-ben kiadott «Der Sprachkampf in Siebenbürgen» cimü röpiratát ugy tekinthetjük, mint összefoglalását és típusát a szászok összes idevonatkozó okoskodásai­nak és vádjainak.

A magyarosítás ellen való küzdelem cégére alatt megindult német és szláv irodalmi harcnak meg volt a maga hatása a románságra is. A román értelmiség németül tudó része Roth röpiratából s a szász lapok polemikus cikkeiből egyaránt tudomást szerzett e harcról és levonta belőle magára nézve az alkalmazható törekvéseket. Baritiu 1838-ban indí­totta meg a i-Gazeta de Transilvaniat-i, melynek hasábjait megnyitotta a a szászoktól jelzett irányban a magyar nyelv .ellen való harcnak s ezzel megindítója lett román részről is az úgynevezett magyarosítás ellen való küzdelemnek.

A magyarság védekezése. E támadások ellen a magyarság is védelemre készült. E védelmet gróf Zay Károly Ágost, egyházi főfelügyelő indította meg ott, a hol a veszedelem a legfenyegetőbb volt: az ág. ev. egyház kebelében.

E pánszláv mozgalom ez időben még csak az ágost. ev. egyház körére terjedt ki csupán s nem egyúttal az állam autonóm politikai szervezeteire is, minők a községek, városok és vármegyék voltak de itt aztán annál erősebb volt. Cseh és orosz emiszáriusok járták össze a felvidék egyes helységeit és városait. Valóságos pánszláv propa­gandát alapítottak a papokból, tanárokból és az érettebb tanuló ifjúság egyeseiből. Az evangélikus líceumokban fennálló tót" önképzőkörök való­ságos pánszláv egyesületekké váltak.

E körök egyik legnevezetesebbje a lőcsei tót ifjúsági kör volt_r mely 1840-ben egy Gitrenka (Hajnal) cimü évkönyvet adott ki, melyben a magyar nemzet ugy volt feltüntetve, mint a tótok megsemmisítője!' mint a mely elrabolta a tótoktól az általuk lakott ősi földet. A Gitrenka irányát a Jelenkor-ban és a Társalkodó-ban megjelent cikkeivel Kramarcsik leplezte le. Gróf Zay Károly ág. ev. egyházi főfelügyelő Kramarcsik leleplezéseitől indíttatva, irta meg 1840. november 24-én hires levelét a lőcsei tanárokhoz, melynek az a következménye lett, hogy az 1841. szeptember 8—10-ig tartott egyetemes gyűlés eltörölte a tót iskolai egyesületeket.

Ez erélyes intézkedésnek azonban nem lett meg a kivánt hatása, mert az egyre jobban szaporodó pánszláv szellemű ág. ev. papság az iskola falain kivül szervezte és folytatta a megkezdett harcot. Hurbán hlubokai lelkész maga köré gyűjtötte a pánszláv eszmék iránt lelkesülő tót ifjúság egynéhányát, mint Schulek-et, Borik-ot, Szuchács-ot és Szemián-t s azokat előkészítette a jövendő küzdelmeinek vezető szerepére. Az egyetemes és helyi konventeken pedig Jozeffy, Kollár, Hodzsa, Stur, Matuska stb. hangoztatták a tót nemzetiségi követeléseket.

A pánszlávok ez üzelmei nem kerülték el az akkor nagyhatású «Pesti Hirlap» szerkesztőjének, Kossuth Lajosnak sem figyelmét, ki 1842. június 30-ról Zay grófhoz írott nyílt levelében ugy nyilatkozott, hogy a szláv mozgalmak egyenesen kompromittálják az ev. egyházat. Az ág. ev. egyház fejeinek erélyes fellépésére a pánszlávok egy ujabb kihívással válaszoltak. A tót evangélikusok nevében ő Felségéhez egy kérelmet irtak s azt mintegy 200 aláírással ellátva, Jozeffy, Chalupka és Hodzsa papok 1842. tavaszán ő Felségéhez be is nyujották. Ebben azt kérték a király­tól, hogy nevezzen ki Budán és Pozsonyban több tót cenzort s engedje meg a magyarul és németül megjelent munkákat tótul is kinyomatni. Az evang. főiskolákban és a pesti egyetemen állíttasson fel szláv nyelvi tanszékeket. A magyar nyelv bevitelét az anyakönyvek vezetésébe ne engedje meg s végezetre mentse meg egyházukat és iskoláikat a ma­gyarosítok túlbuzgóságától. Az egyetemes közgyűlés e kérelmet, mint az egyházi kormányra és a nemzetiségre egyaránt sérelmest jegyzőkönyvileg rosszalta és ünnepélyes óvást tett ellene.

Zay gróf az ág. egyházat csak ugy vélte megszabadíthatni az egyre fenyegetőbben fellépő pánszlávizmustól, ha egyesül a magyarság­ban erősebb ev. ref. egyházzal. Ezért vetette fel a két protestáns egyház unióját. A pánszlávok ez unió törekvéseknek a leghatározottabban ellenszegültek. Feherpataki Gáspár az 1843-iki évre a cenzúra elkerülésével Liptó-Szent-Miklóson egy pánszláv szellemű tót naptárt adott ki. Ebben keményen megtámadta Zay grófot és azt mondotta, hogy ez uniotervnek férfiasan ellene szegülni minden jó evangélikusnak szent kötelessége.

A pánszlávizmussal való harcok között teltek el a negyvenes évek egész 1848 ig.

Az illyrizmus, mint politikai tényező.

A negyvenes években a Gáj és társai által megindított irodalmi illyrizmus, mint határozott politikai irány lépett fel Horvátországban és 1842-ben Zágrábmegye tisztújító közgyűlésén, mely erőszakos és véres jelenetekben egyaránt gazdag volt, diadalmaskodott is szemben a hazafias magyar-barát párttal.

Hogy az illyrpártiaké legyen a győzelem, ahoz nagyban hozzájárult az is, hogy Haulik zágrábi püspök bizalmas körlevélben hívta fel papságát arra, hogy az illyr párthoz csatlakozzék. Az 1842-iki tisztújító közgyűlést erőszakoskodás és véres jelenetek tekintetében felülmulta az 1845. július 28-án tartott zágrábmegyei tisztújító közgyűlés. Az illyr pártiak ekkor a rend fenntartására kiküldött katonaságot is megtámadták, a minek az lett a következése, hogy a támadók közül tizenkettőt agyonlőttek. A vesztes illyrpártiak elesettjeiket harmadnap eltemetvén, nagy tüntetést rendeztek Az elesettek koporsóira e szavakat irták : hodie mihi, cras tibi ! Mind a tizenkettőt egy sirba temették s a frissen hantolt sir fölött ki­vont karddal megesküdtek, hogy az elesetteket meg fogják bőszülni.

A magyar párt e tisztújításon való győzelme azonban nem aka­dályozhatta meg, hogy a politikai illyrizmus az egész horvát értelmiséget hatalmába ne kerítse. A magyar gyűlölet egyre általánosabb és kíméle­tet nem ismerőbbé lett. 1846. július 31-én fenyegetéssel akadályozták meg abban Liszt Ferencet, hogy az általa adott hangversenyen magyar darabokat játszék. Havi Ferenc énekes társulatának, mely épen olasz­országi kőrútjából Zágrábon keresztül tért haza, nem engedték meg, hogy a színházban felléphessen. Lelövéssel fenyegették, ha lábukat a szín­padra merik tenni.

Ily előzmények után köszöntött be az 1848-iki év.

Nemzetiségi programmok.

A Metternich-rendszer politikusai azt mondották, hogy Ausztria csak civilizatorius küldetését teljesiti, mikor az egyes uralkodó nemzetektől állítólag elnyomott nemzetiségek­ben, mint az olaszokkal szemben a szlovénekben, a lengyelekkel szemben a ruthénekben s a magyarokkal szemben a tótokban, szerbekben és ro­mánokban felkelti a népi és nemzeti öntudatot, mert hiszen Ausztriá­nak legszebb történelmi hivatása egy-egy uj ethnikai elem kifejlesztése és öntudatra keltése a kultúra érdekében. Mikor a márciusi eszmék megbuktatták a régi Ausztriát s a magyar és német faj hegemóniájának feltétele mellett megkezdődött a monarkia demokrata és liberális alapo­kon való újra szervezése, a bécsi reakció ez öntudatra ébresztett uj ethnikai elemekkel való szövetségben vette tervbe az uj irány megbuk­tatását. Ezért találta ki az áprilisi osztrák alkotmány a birodalom min­den nemzetiségének egyenjogúságát. A «Gleichberechtigung der Nationalitaten» lett egyszerre a különböző hazai nemzetiségeknél nemcsak jel­szóvá, de politikai programmá is.

Mikor az osztrák áprilisi alkotmány a nemzetiségek ez egyenjogú­ságát kimondotta, könnyű volt a hazai egyes nemzetiségeknek megcsi­nálni a magok külön nemzetiségi programmját is.

Az osztrák birodalomban lakó szláv törzsek képviselői 1848. már­ciusában gyűlést tartottak. E gyűlésen részt vettek a hazai tótság nevé­ben Hurban és Stúr is, kik ott Jelasicscsal és a magyarországi szerbek képviselőivel érintkezve, a teendők sorrendjében megállapodtak. Május hónapban, tehát az áprilisi osztrák alkotmány publikációja után kezdetét vették Magyarországon is az egyes nemzetiségek politikai gyülekezése abból a célból, hogy a követendő politikai programmot megállapítsák.

A tót politikai program.

Időrendben elsők a tótok voltak. Május 10-én tartották Liptó Szent-Miklóson az első egyetemes tótgyülést melynek célja volt a megelőző helyi gyűlésekben elfogadott kérelmek általánosabb és egyező követeléseit egy memorandumban egyesitve, a tót nemzet politikai programmját megszerkeszteni.

A liptó-szentmiklósi tót programm lényege a következőkben foglalható össze:

1. Lesz Magyarországon egy közös országgyülés, melyben minden nemzetiség számarányának megfelelően lesz képviselve.
2. Ezenkívül minden nemzetiségnek — igy a tótnak is — a maga szigorúan megjelölt területén belül lesz még egy saját nemzeti gyűlése-is, melyen autonóm jogkörrel saját ügyeit fogja elintézni.
3. Lesz tót nemzetőrség is, melynek vezénynyelve és tisztikara tót lesz
4. A tót területen az összes elemi és középiskolák tanitásnyelve a tót lesz. Azonkívül felállítandó egy lót műegyetem, egyetem és tudo­mányos akadémia is. Hogy a tót és a magyar nemzet egymást megért­hesse, a. magyar vidékek iskoláiban is tanszékek állitandók a tót nyelv­nek, és viszont a  tót iskolákban  is lesz tanszéke a magyar nyelvnek.
5. Magától értetődik, hogy a kikerekítendő tót területen a közigaz­gatás és igazságszolgáltatás összes ügyei tótul intéztetnének.

A szerb politikai programm.

A szerbek négy nappal később,, május 14-én tartották meg Karlócán a magok nemzeti gyülésüket. E gyűlésen kimondották, hogy a szerb nemzet az osztrák-ház és a magyar korona alatt politikailag szabad és független. A maga területén, amely áll a mai Bács-Bodrog vármegyéből, a péterváradi ezred kerületeiből, a volt temesi bánságból, Szerem megyéből és Baranyából, egy autonóm szerb vajdaságot alkot, mely a szabadság és az egyenlőség alapjárt szoros politikai szövetségbe lép Horvát-, Tót- és DalmátországgaL Egyelőre a vajdaság ügyeit egy 48 tagu nemzeti bizottság intézi, mely szükség esetén össze is hívhatja a szerb nemzeti gyűlést. A szerb egyház önálló és független patriarchátust alkot. Rajacsics érseket pátriárkává választották, Suplikácz Istvánt pedig szerb vajdává.

A román politikai programm.

A románok május lő-én Balás-falván tartották meg a magok nemzeti gyülésöket, amelyen a következő román nemzeti programmot fogadták el:

1. A román nemzet támaszkodva a testvériség és a szabadság elvére, követeli politikai tekintetben való nemzeti függetlenségét s hogy mint román nemzet szerepeljen és számának megfelelő arányban legyen képviselve az országgyűlésen s hogy meg legyenek a maga tisztviselői a közigazgatás, igazságszolgáltatás és a katonai hivatalok minden ágában s hasonló arányban használtassák nyelve minden őt illető dologban ugy a törvényhozásban, mint a közigazgatásban.
2. Joga legyen minden esztendőben egy külön román nemzeti gyűlést tartani.
3. A román egyház minden felekezeti különbség nélkül legyen független. Állítsák helyre a régi román metropoliát. Mindeu évben legyen szinódus. E szinódus válassza a román püspököket.
4. Falukon, városokon román nyelvű elemi iskolákat állítsanak fel, valamint gimnáziumokat, technikai iskolákat, papnöveldéket és egy román nyelvű egyetemet s mindezeknek költségeit az állam pénztáráhói fizessék az adózó nép számarányának megfelelően, meghagyván a román népnek azt a jogát, hogy ő válaszsza ez iskolák igazgatóit és tanárait,, s hogy az oktatás rendszerét ő állapithassa meg és hogy ez iskolákban legyen tanszabadság.
5. A román nép kívánja, hogy Erdély unióját Magyarországgal a többi nemzetek ne vegyék tárgyalás alá, a míg a román nemzet is nem lesz az Erdélynek adandó tij alkotmány értelmében alkotmányos nemzet tanácskozó és határozó szavazattal az ország törvényhozásában.
6. A román nép kívánja, hogy Erdély számára uj alkotmányt csináljon egy, az ország nemzeteiből összehívandó alkotmányozó gyűlés. Ez alkotmány legyen a szabadság, egyenlőség, testvériség és az igazság elveire alapítva.

E gyűlés a román nemzeti ügyek további intézésére egy «román nemzeti komité»-t választott.

A szászok álláspontja.

A szászok Erdély régi alkotmánya szerint,   mint külön területtel és politikai autonómiával bíró nemzet éltek századokon át.   Nekik tehát  nem  volt szükségük a tótok, szerbek és románok példájára külön nemzeti területet kérni. Ők csak meg akarták tartani azt, a mivel már bírtak. Az uniótól ezt féltették s azért ellenezték. Mikor pedig az unió létrejött s látták, hogy a magyar nemzeti állam egységre való törekvése jövőre lehetetlenné teszi, hogy status in statu maradjanak, 1848 őszén azt kérték Bécsben, hogy a szászok földét, mint külön koronaországot a magyar királyság kötelékéből vegyék ki és iktassák be az osztrák császári birodalomba

* * *

Leszámítva a szászok e lépését és a Jellasics vezérlete alá került horvátok nyíltan kimondott elszakadási politikáját, az itt ismertetett semzetiségi követelések nem tekinthetők még a magyar államból való kiszakadási törekvéseknek. Egyszerűen nyelvterületi alapon álló autonóm tartományok foederatiójává akarták tenni azt az államot, melyet a magyarság egységesnek és magyar nemzetinek akart látni.

A március 4-iki osztrák alkotmány hatása.

A nemzetiségi törekvéseknek ujabb lökést és ujabb irányt adott az 1849-iki március 4-iki osztrák alkotmány. A magyar királyság állami önállóságát ez a március 4-iki oktroyált alkotmány teljesen megszüntette; beolvasztotta az osztrák birodalomba s a magyar nemzetet a nemzetiségek színvonalára sülyesz-tette le, mint akárcsak a vendeket vagy a szlovéneket. Az az osztrák birodalom, amelyik ez alkotmány alapján épült volna fel, az állami élet összes magasabb nyilvánulataiban német lett volna,  de  a helyhatósági kormányzatban a nemzetiségi elv érvényesült volna. A centralizált biro­dalom egysége a nemzetiségi foederalizmus alapjára volt helyezve. Vezér­eszméje volt: a birodalom összes nemzetiségeit kielégíteni, hogy az egységes Ausztria céljainak megnyerje. A hírhedt divide et impera elve volt itt látszólagos szabadelvű alakban feltámasztva az államalkotó és történelmi jogaikra támaszkodó politikai nemzetek rovására és az eddig csakis nemzetiségi színvonalon álló ethnikai egyedek előnyére.

A magyarországi nemzetiségek a március 4-iki alkotmány azon álláspontjára, mely nyilt és határozott megtagadása volt Magyarország államiságának, készségesen ráállottak, de azért magával az alkotmány­nyal nem voltak kifogástalanul megelégedve. Szerintük ez alkotmány az eddig uralkodó magyar nemzet történelmi jogait a kelleténél nagyobb mértékben respektálta és nem helyezkedett teljesen az ethnikai foederalismus álláspontjára. Első sorban sérelmesnek találták a tótok, hogy ez alkotmány a tót nyelvterületből nem alakított egy külön tót korona­tartományt. Másodsorban a románok voltak elégedetlenek azzal, hogy Erdélyt nem egyesitette Bukovinával s hogy a románságot a szászföld, a szerb vajdaság és Magyarország területén meghagyta az ott uralkodó nemzetek felsőbbsége alatt.

Eltekintve az egyes nemzetiségek külön és önállóan tett lépései­től, Saguna, mint a románok ez időszerint való vezére, a nemzetiségek e sérelmét egy kérelembe foglalta s azt aláíratva egynéhány Bécsben időző tót izgatóval és horvát reichsrathi képviselővel, mint a magyar­országi nemzetiségek politikai követeléseit a bécsi minisztériumhoz be­nyújtotta.

A kérelmezők azt kívánták, hogy a márciusi alkotmány Magyar­országon is akként hajtassák végre, mint Ausztriában, mert e szándék az alkotmány közzé tett szövegéből nem tűnik ki világosan, hisz Erdély, Horvátország és a szerb vajdaság kivételével Magyarország többi részei­ben a régi alkotmány megbagyatik s így több mint öt milliónyi nem magyar nemzetiség, tehát Magyarország lakosainak többsége vilá­gos ellenmondásképen a kimondott egyenjogúsággal továbbra is rneg-hagyatik a magyarok uralma alatt. Minden félreértés kikerülése végett tehát azt kérik, hogy

1. A tót nép mint önálló s Magyarországtól semmi tekintetben sem függő koronatart'imány különösen megemlittessék és a lehetséghez képest területileg is mentől hamarabb kikerekittessék.
2. Hogy a román nép is elválasztassék Magyarországától s Ausztria többi románjaival a román nemzet kifejezés határozott kitételével egye-sittessék egy koronatartományba.
3. Az elvben kimondott szerb vajdaság mentől előbb területileg is kijelöltessék és a horvát országgyűlésen a vajdaság képviselőinek egyetértésével kimondott s a hármas királysággal való politikai össze­köttetés fenntartásával a koronatartományok sorába felvétessék.

A nemzetiségek és az abszolut uralom.

A szabadságharc gyorsan rohanó eseményei azonban lehetetlenné tették, hogy a hazai nemzetiségek a bécsi kormánytól e kérelemre még csak választ is kaphassanak.

A világosi fegyver-letétel után uj helyzet állott be. A diadal­massá lett hatalom elvégezve a bosszú és a megtorlás véres munkáját, hozzálátott a birodalom újra szervezéséhez. A márciusi alkotmányból nem lett semmi. A németesítés és az abszolutizmus volt az uj rendszer kettős jelszava, mely nem ismert semmiféle egyenjogúságot, csak közös szolgaságot. Az uj rendszer nem a nemzetiségek politikai követeléseinek kielégítését tartotta szeme előtt, hanem a nemzetiségi korifeusok meg­nyerését egyéni érdekeiknek kielégítésével. Hivatalokat osztogatott nekik s megengedte, hogy az 1848 előtt inaugurált szellemben közreműköd­hessenek népük kulturális kifejlesztésének munkájában. Ezért a szerb, román, tót nemzetiségi vezetők az abszolút uralom alatt jól érezték magukat, mert tapasztalták, hogy a kormány, különösen kulturális téren készséggel segédkezik nekik nemzetiségük megszilárdításában. És ők a viszonyok nyomása alatt egyebet nem is akartak, mint gondoskodni nemzetiségi iskolákról, irodalmi és tudományos intézetekről, hogy a nemzetiségi értelmiség a visszanyert béke korszakában a lehetőleg meg­erősödjék és megnövekedjék.

Hogy az abszolút korszak alatt a nemzetiségek értelmisége meg­erősödött s hogy igy megerősödve is mindenben hü maradt az 1848/49-ki zivataros években kimondott politikai programmhoz, kitűnik az 1861-iki eseményekből.

Az 1861-iki országgyűlés és a nemzetiségek.

Az 1861-iki első felirat, visszagondolva az lb48/49-iki nemzetiségi mozgalmakra, azt mondotta, hogy «a hazai nemzetiségeknek nemzetiségük érdekében tá­masztott követeléseit a magyar nemzetnek ignorálnia nem lehet, de nem is akarja. El van határozva mindent elkövetni arra, hogy a félreértések elhárittassanak és arra, hogy a honnak minden polgára érzelemben összeforrjon ; megtenni mindent, a mit az ország szétdarabolása és ön­állóságának feladása nélkül meg lehet tenni.»

A nemzetiségi kérdésről a bécsi udvarban a megváltozott viszo­nyok mellett sem feledkeztek meg. Az első feliratra érkezett kir. leirat a többek között azon utasítást adta, hogy az országgyűlés mentől előbb oly törvényjavaslatot készítsen, «mely Magyarország nem magyarajku lakosainak nemzetiségi jogait, ezek terjedelmét, mind nyelvük és nemze­tiségi kifejlődésükre, mind pedig közigazgatási viszonyaikra nézve hatá­rozottan és világosan formulázva tartalmazza*.

Az 1868-iki «nemzetiségi törvény»-nek eredete a kir. leirat ez utasában keresendö A képviselöház egy 27 tagu bizottságot küldött ki a törvényjavaslat elökészítésére. A bizottság munkáját elkészítette s augusztus hó 1-én Vlád és Popovics képviselők kisebbségi véleményével együtt a képviselőház elé terjesztette. A bizottság munkálatában két alapelv domborodott ki. Egyik az volt, hogy a haza minden ajkú pol­gára az egységes és oszthatatlan magyar nemzet egyenjogú tagja. A második az volt, hogy a nem magyarajku népfajok külön nemzeti­ségeket alkotnak, melyek az ország egységének korlátain belül az egyéni és testületi szabadság alapján akadálytalanul érvényesülhetnek, fenn­tarthatják éts ovább fejleszthetik magokat.

A Vlád és Popovies-féle kisebbségi vélemény hiven az 1848-ban alfoglalt állásponthoz, a nemzetiségeknek a magyar nemzettel való egyenlőségére volt alapítva s annak benyújtói a vármegyéknek nyelv­területek szerint való felosztását g ezen alapon az országnak mintegy szövetséges állammá való átalakítását hozta javaslatba. Az országgyűlést e javaslat benyújtása után csakhamar feloszlatták s ez a körülmény meggátolta, hogy tárgyalás alá kerüljön.

Föderalisztikus kísérletek.

Mig az országgyűlés a kibékítés munkáján fáradozott, addig a nemzetiségek a nyert szabadabb mozgást arra használták, hogy az 1848/49-iki nemzetiségi politikai programmokat újra fogalmazzák s annak érdekében energikusabb mozgalmat indít­sanak meg.

Báró Kemény Ferenc, erdélyi kancellár 1861. február 11-ére Gyula­fehérvárra a különböző erdélyi vallások, társadalmi osztályok és nemzeti­ségek előkelői közül egy 42 tagu értekezletet hívott össze. Ez értekezlet feladata az volt, hogy nyilatkozzék Erdély leendő újraszervezéséről — illetőleg az unió kérdéséről. A román értekezleti tagok, élükön Sterca-Siulutiu balázsfalvai gör. kath. érsekkel egy uj, ideiglenes választási eljárás alapján összehívandó országgyűlés feladatának mondották az e kérdésben való nyilatkozást. Tulajdonképen szelídebb köntösben fenn­tartották a balázsfalvi mezőn elfogadott álláspontot. A szászok vezé­rének álláspontja  sem  különbözött semmi lényegesben az 1848-ikitól-

A tótok 1861. június 6-án és 7-én tartották meg Turóc-Szent-Mártonban a maguk értekezletét, melyben az 1848/49-iki programm alapjára állva, kimondották, hogy a többségében tótoktól lakott felső-magyarországi vármegyék egy autonóm tót tartománynyá szervezendők tót hivatalos nyelvvel, tót tisztviselőkkel és tót iskolákkal. A tót nemzetiségi követeléseket egy memorandumba foglal­ták s ezt a memorandumot egy 52 tagból álló tót küldöttség élén Moyses István besztercebányai pánszláv szellemű püspök vitte Bécsbe. Még a ruthének is megmozdultak és Munkácson egy kongresszust tartva, a magok számára a hírhedt Dobrzánszki vezetése alatt külön nemzeti terü­letet és politikai autonómiát kértek.

Ily hullámokat vetett az októberi diploma és a februári pátens között eltelt időben a magyar nemzetiségek mozgalma. Magyarországon e mozgalom csak theoretikus volt, de Erdélyben átment a gyakorlati megvalósulás terére is.

A Kemény-Mikó-féle guberuium lemondása után ő Felsége Foliot de Creneville tábornokot nevezte ki Erdély kormányzójává, aki alatt aztán Erdély közigazgatása jóformán a szászok és a románok kívánsága szerint alakult át. Egyszerre hat vármegye élére állítottak román nem­zetiségű főispánt. Ezek aztán megkezdették a maguk megyéjében a román nemzetiségi színezetű közigazgatás berendezését.

Majd 1863. július l-re Szebenbe összehívta ő Felsége az erdélyi tartománygy ülést is azzal a feladattal, hogy Erdélyt, mint az osztrák birodalom külön koronatartományát a nemzetiségek egyenjogúságának alapján szervezze. Cenzusul e választásra 8 forint egyenesadót állapí­tottak meg s a választások eredményeképen a szebeni tartománygyülés képe az egyes nemzetiségek szerint a következő volt: magyar 42, román 46, szász 32. Azonkívül minden nemzetiségből egyenként 11—12 regalistát is kineveztek. Összesen követ és regalista nemzetiség szerint : magyar 54, román 57 és szász 43.

A magyar követek és regalisták passzív álláspontot foglaltak el s nem léptek be a tartománygyülésbe. A szász és román követek pedig megkezdették törvényhozói munkájukat. Az első törvény : a románságnak, mint Erdély törvényes harmadik nemzetének törvénybeiktatása, a má­sodik pedig a három hivatalos nyelv használatának szabályozása volt. Kidolgozott ez országgyűlés egy uj választási törvényjavaslatot is. Mun­kába vette a tartomány igazságszolgáltatásának és közigazgatásának a nemzetiségek egyenjogúságának alapján való újraszervezését is. Egy­szóval, Erdélyben majdnem bevégzett ténynyé lett az egyes nemzetisé­geknek nyelvterületek szerint való autonóm és föderatív berendezkedése. Szerencsére a Schmerling-rendszer megbukott s ő Felsége a tartomány-gyűlést feloszlatta. Az erdélyi románokat tehát akkor érte a legnagyobb csalódás, mikor politikai programmjukat már teljesen megvalósulva látták.

A nemzetiségi törvény.

A nemzetiségi kérdés nem szünetelt sem az 1865-iki erdélyi, sem az 1865—68-iki közös pesti országgyűlésen. Ez utóbbi az 1866-iki első feliratban ismételve kijelentette, hogy az unióból származó viszonyok rendezésénél — mint általában a nemzetiségi kérdésben — az országgyűlés magát a testvéri szeretet érzelmeitől fogja vezettetni. A feliratra adott kir. válasz kijelentette, hogy kedvesen vette az ország-gvülés azon igéretét, hogy «Magyarországnak nem magyarajku lakosai irányában mindazt, amit e részben az ö érdekeik és a haza közérdeke megkíván, törvénynyel óhajtja rendeztetni». Az 1866-iki országgyűlés tehát ott folytatta, hol az 1861-iki elhagyta.

A lefolyt időszak alatt a magyar álláspont épp ugy nem válto­zott, mint nem   változott a nemzetiségeké. A magyar nemzet azonban abban a reményben, hogy a nemzetiségek a magyar politika méltányos álláspontja előtt meg fognak hajolni s a magyar nemzeti állammal őszintén ki fognak békülni, megkezdette a nemzetiségek és az állam között való viszony rendezését.

Először is az 1868. IX. törvénycikkel elválasztotta a gör. kel. szerbeket és a románokat egymástól s mind a két nemzetiség számára nemcsak autonom, de egyúttal nemzeti egyházat is szervezett.

Másodszor az 1868. XXX. törvénycikkel a fogaras-gynlafehérvári gör. kath. püspökség érsekségre emeltetett; a lugosi és szamosujvári gör. kath. püspökségek pedig törvényesen elismertettek.

Harmadszor az 1868. XLIV. törvénycikkben meghozatott az úgynevezett nemzetiségi törvény.

E törvény célja az volt, hogy a jogosult nemzetiségi kívánságokat összhangzásba hozza az állam érdekeivel. Teljesen az 18öl-ki bizottsági javaslatban kifejezett s fennebb már ismertetett álláspontra helyezkedett. A magyar törvényhozás nemcsak beváltotta igéretét, hanem e törvény­nyel sok tekintetben tovább is ment, mint a meddig az állam érdekei­nek kockára tétele nélkül elmehetett volna.

A nemzetiségi törvény hatása.

Ennek a nemzetiségek iránt rendkívül előzékeny és szabadelvű törvénynek nem lett meg a célba vett hatása. Nem békítette ki a nemzetiségeket s nem szerelte le a magyar nemzeti állam érdekeire veszedelmes nemzetiségi törekvéseket.

Mihelyt a képviselőház negyvenes bizottsága elkészült a törvény­javaslattal, a nemzetiségi képviselők nevében Mocsonyi, Bránovácski és Milttics egy másik javaslatot nyújtottak be a képviselőházhoz. E nemze­tiségi javaslat mindenekelőtt azt kívánta, hogy a nemzetiségeknek a magyarral való egyenjogúsága törvényesen mondassák ki. Azonkívül a_z adminisztráczió beosztását és a képviselést a lélekszám szerint való többség elvére kívánta alapíttatni. Ezért a vármegyéket a történelmi alaptól eltérve, oly módon akarta kikerekittetni, hogy azok a lehetőségig egy nemzetiség tagjaiból álljanak. A többség elve lett volna továbbá határozó a hivatalos nyelvekre és nyelvhasználatra, valamint az úgy­nevezett nemzeti oktatásra és iskolákra vonatkozó törvényes intézkedések­ben is. Ez az elv lett volna irányadó a felsőház, a középponti hatóságok, a felső bíróságok összeállításában és egyáltalán mindazon hivatalokra való kinevezésekben, a melyek a koronától vagy a végrehajtó hatalom­tól függenek.

Hogy ez a nemzetiségi törvény nemcsak az úgynevezett túlzó nemzetiségieket, tehát a nemzetiségiek állítólagos kisebbségét nem elégí­tette ki, hanem a külömböző országos magyar pártokhoz csatlakozott mérsékelt irányú nem magyar nemzetiségű képviselőket sem, bizonyítja az a körülmény, hegy közülök egy sem szavazott e törvényjavaslatra. A Deák-párti Manojlovics Emil   bizonyos fenntartásokkal egyenesen a Mocsonyi-, Bránovácski-, Miletics-féle nemzetiségi törvényjavaslatra sza­vazott. Nikolics Sándor, Vlád Alajos, Mihályi Péter és Missics János sem az egyik, sem a másik javaslatot nem találták elfogadhatóknak. A szászok csak az alatt a feltétel alatt voltak hajlandók elfogadni, ha az nem fog kiterjesztetni a szász földre. Hosszú József és Joanovics György, mindketten egyúttal előkelő magyar állami jfatalnokok is, sem a vitá­ban, sem a szavazásban nem vettek részt W ugy tértek ki az állásfog­lalás elől.

A románok akciója.

Hogy mennyire nem elégítette ki a nem­zetiségeket s igy mennyire nem is érte el azt a célt, melyet az akkori magyar államférfiak és irányadó politikusok elérni óhajtottak, kitűnik abból is, hogy még egy év sem telt el s az erdélyi románok értekez­lete Szerdahelyen 1869. március 7-én és 8-án tartott üléseiben 4 szava­zatnyi kisebbséggel szemben — tehát majdnem egyhangúan, kimondta, hogy passzív álláspontra helyezkedve, nem fog részt venni a magyar törvényhozásban s egyúttal az erdélyi románság politikai ügyeinek inté­zésére egy 25 tagu bizottságot választott. A belügyminiszter értesülve Péchy Manó gróf király-biztos jelentéséből a komité szervezéséről, azt március 18-ról kelt rendeletével feloszlatta.

E feloszlatás azonban nem használt semmit, mert az erdélyi romá­nok értekezlete az 1872. és 1875. választások alkalmával ismételten összeült s kimondotta mind a két izben a kötelező passzivitást s meg is választotta mindannyiszor a belügyminiszterlleg feloszlatott nemzeti komitét.

Az 1872. értekezlet határozata különösen azért érdemel figyelmet, mert azt Lányai Menyhért akkori miniszterelnök békekisérlete előzte meg. Lónyai az 1872-iki választásokon az ellenzék végleges megtörése szempontjától vezettetve, absolut többséget akart biztosítani. Felkérte Saguna és Váncsa érsekeket, hogy egynehány előkelő román egyéni­séggel tartsanak értekezletet és formulázzák a románok követeléseit egy leendő megegyezés alapjául. Saguna betegsége miatt az értekezletet nem Szebenben tartották meg, hanem Balásfalván, Váncsa érsek elnöklete alatt. Az értekezleten csak három román bizalmi férfiú vett részt: Baritiu György, Macelláriu Illés és Ratiu János. A tanácskozás június 29. és július 3-án tartott ülésében a feltételeket megállapította s azt egy memorandumba foglalva, Lónyaihoz felküldötte. Lónyai csakhamar bekövetkezett bukása azonban az egész akciót eltemette.

Védekezés a nemzetiségi törekvésekkel szemben.

A nem­zetiségeknek ez a magatartása a nekik annyi kedvezményt nyújtott nem­zetiségi törvény után, szemben a magyar állammal, a magyar közvéle­ményben bizonyos fokú aggodalmat keltett, a mely egynémely törvény­hozási és kormányzati intézkedésben is kifejezést talált. A nemzetiségi törekvésekkel szemben való aggodalom legelőször a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870 XIII. t. cikkben jutott kifejezésre és pedig egy­részt a virilis intézményben, másrészt pedig a főispánnak adott nagy­mértékű kandidácionális jogban. Az 1874-iki választási törvény egyes intézkedései is idetartoznak, különösen az erdélyi censusra vonatkozó, mely az 1848-iki választási törvényben megállapított 8 frt 40 kr. egye­nes adó helyébe 84 frt kataszteri tiszta jövedelmet vett alapul.

E védekező irány eredményeiül tekinthetjük az 1876-iki megye kikerekitési törvényt is. A magyar állam e védekező magatartása azon­ban öntudatosabb és némileg tervszerüleg csak a fúzió után a Deák­párti kormányok alatt szerzett szomorú tapasztalatok következtében lett. E szempontból növelte az 1886-iki közigazgatási reformokat tartal­mazó törvény a közigazgatásban az állam kormányának befolyását és szorította szűkebbre a helyhatósági autonómia körét. Ide tartozik még az 1879-iki törvény, mely a magyar nyelv oktatását kötelezővé tette minden népiskolában. Az 1883-iki középiskolai törvény, mely az állami felügyeletet szabályozta az autonóm felekezeti iskolákkal szemben. To­vábbá a telepítési törvény, a melynek azon nemzetiségi törekvésben gyökerezik oka, a mely követelte a nemzetiségeknek nyelvhatárok sze­rint való elkülönítését.

Nemzetiségi mozgalmak a Deákpárti kormányok idejében.

A Deákpárti kormányok alatt a hazai nemzetiségek között a magyar állammal szemben a legmakacsabb ellenállást a Miletics vezérlete alatt álló szerbség tanúsította. Ez időszak magyar-ellenes küzdelmeiben az úgynevezett szerb omladina volt a zászlótartó. Miletics és társai az országyülésen, a szerb sajtóban, de különösen a szerb autonóm egyház kebelén belől fejtettek ki makacs ellenállást. A szerb kongresszuson a vezérletet kezükbe kerítve, hosszas ideig meg tudták akadályozni, hogy Masirievics halála után a szerb pátriárkái szék betöltessék, csak azért, hogy adminisztrátorai az érsekség jövedelmeinek jelentékeny részét az omladina céljaira fordíthassák.

Odáig ment az omladinisták vakmerősége, hogy Pancsován a vá­lasztásoknál nyíltan a szerb fejedelemség zászlai alatt jelentek meg. A mozgalom még a fennálló határőrvidéki katonaság tisztjeit is magával ragadta. Scudier temesvár-kerületi hadparancsnok kénytelen volt tisztjeit a legnyomatékosabban figyelmeztetni, hogy az omladina képviselőjelölt­jeinek támogatásától tartózkodjanak. A szerb mozgalmaknak csak az vetett véget, hogy a kormány nyomára jőve azon összeesküvésnek, melyet Miletics szervezett, 1876 nyarán Mileticset elfogatta.

A tótok ez időben különösen a sajtószabadságtól nyújtott elő­nyöket használták fel a maguk céljaira. Hurbán a Pestbudinske Vedomosti-ban és a Cirkevni Listy-ben fejtett ki oly mértékű izgatást, melyért a kormány két izben volt kénytelen biróság elé állítani. Munkatársai voltak a hírlapok utján való izgatásban Pauliny-Tóth Vilmos és Truchly az «Orol»-ban és Ferjencsik a «Národni Hlasnik»-ban. A tót nemzetiségi izgatás főfészkei voltak még az egyes tót hírlapokon kivül a hírhedt Csulen Márton igazgatása alatt álló znió-váraljai kath. algimnasiumok és az 1861-ben alapított «Slovenska Matica» nevü tót irodalmi társulat. E pánszláv szellemű tót nemzetiségi mozgalmak ellen Grünwald Béla vezérlete alatt Zólyom-megye törvényhatósági bizottsága indította meg a harcot. 1874. ápril 14-én tartott ülésében elhatározta, hogy fel­iratot küld a közoktatásügyi kormányhoz a tót gymnasiumok bezárása tárgyában. A mozgalmat siker követte s a kormány nemcsak a tót gymnasiumokat záratta be, de 1875. december 1-ről kelt belügyminiszteri rendelettel a «Slovenska Matica» működését is betiltotta.

A fuzió után újra ébredt román mozgalmak.

A szláv moz­galmak megfékezése után a román nemzetiségi mozgalom vett nagyobb lendületet, a mire kétségtelenül nagy befolyással volt az, hogy Románia az 1878-iki berlini kongresszus határozatai következtében felszabadult és független állammá lett. A fiatal államban egyszerre elkezdett pezsgeni minden. A függetlenség gondolata Románia politikusainak, de kü­lönösen fiatalságának szivében merész és messzire kiható aspirációkat keltett fel. Az irredenlista törekvések, amelyek eddigelé csak az ábrán­dos tervezgetések körében mozogtak, egyszerre nagyhatású népies poli­tikai akciók mozgatóivá lettek.

Az 1878. választások alkalmával az erdélyi románság vezetői újra kimondották a passzivitást. Sokkal jelentékenyebb volt ennél az 1881. május 12-én tartott nagy-szebeni «román nemzeti értekezlet», melyen a magyarországi románok is résztvettek. Ez értekezletet megelőzően egy. Popea Miklós jelenleg karánsebesei gör. kel. püspök és Baritiu György által 1881. március 1-ről keltezett felhívás értelmében minden románok­tól lakott választó-kerület román nemzetiségű választói gyűlést tartottak s abban a nagy-szebeni értekezletre egy két tagu küldöttséget válasz­tottak, mint az illető kerület román nemzetiségű választóinak képviselőit. A május 12-iki értekezleten 153 küldött nyújtotta be 80 választókerü­letből megbízó levelét.

A román nemzeti párt és programmja.

Az értekezlet min­denekelőtt kimondotta, hogy a jelenlevők román nemzeti párttá alakul­nak át s annak számára a következő politikai programmot állapította meg :

1. Követelik Erdély autonómiáját az 1863. szebeni tartomány-gyűlésen hozott s ő Felségétől szentesitett törvények alapján.
2. Követelik, hogy a román nyelv  legyen hivatalos nyelvé úgy a közigazgatásban, mint az igazságszolgáltatásban; mindenütt, ahol a lakosság román.
3. A románoktól lakott törvényhivatalokban alkalmaztassanak román hivatalnokok és a nem románok közül csak olyanok, akik  tudnak románul.
4. A román követelések értelmében revidiáltassék a nemzetiségi törvény.
5. Töröltessenek el mindazon törvények, a melyek akadályozzák a románságot nemzeti alapon való fejlődésében.
6. Az egyházi és iskolai autonómia sértetlenül tartassák fenn.
7. A román iskolák és egyéb közművelődési intézetek a románság­tól fizetett adó arányában részesüljenek támogatá-ban az állampénz­tárból.
8. Uj választási törvény az általános szavazat-jog alapján, vagy legalább e jognak kiterjesztésével minden olyau állampolgárra, a ki va­lamelyes egyenes adót fizet.
9. A dualizmus nem lévén ez időszerint napirenden, a román nem­zetipárt fenntartja magának, hogy erre vonatkozóan majd a maga idején nyilatkozzék.

Ez értekezlet a passzivitást csak az erdályrészi románokra vonat­kozóan mondotta ki kötelezően. Ettől az 1884. értekezlet sem tért el. A magyarországi románságra nézve a passzivitást csak az 1887-iki érte­kezlet mondotta ki. Ez utóbbi értekezlet egyúttal szótöbbséggel azt is kimondotta, hogy a román nemzeti párt politikai követeléseit és sárel­meit egy memorandumba foglalva, alkalmas időben egy küldöttség utján ő Felsége elé fogja terjeszteni.

A román memorandum.

Ez időponttól kezdve a román nem­zetiségi párt árnyalatai között csak az képezte a vita tárgyát, hogy a memorandumot ő Felsége elé terjesszék-e ez idő szerint vagy mikor? így keletkezett két párt: a memorandisták pártja és az úgynevezett mérsékelteké. Az 1890-íki értekezleten a memorandisták pártja győzött.

Arra, hogy a hazai román nemzetisági vezetők politikai követe­lései merészebbek és forradalmiabbak legyenek, nagy hatással voltak a függetlenné lett Komániában egyre növekedő expansiv, sőt irredentista áramlatok.

A romániai irredentista mozgalmak.

1885 ben több Magyar­országból Romániába áttelepedett román fiatal ember: többnyire tanu­lók, hirlapirók és tanárok, Bukarestben egy titkos társaságot alakítottak az irredentista törekvések ápolására, sőt megvalósítására. Ezek proklamációkat csempésztek a hazai románság közé, melyekben azt a magya­rok ellen való fegyveres felkelésre lázították. Ez a körülmény, valamint az, hogy Gradisteanu szenátor Jassyban a Károly király tiszteletére ren­dezett banketten egyenesen felhívta Károly királyt, hogy igyekezzék a plevnai csatasikon szerzett acélkoronájába Erdélyt, a román fejedelmek koronájának e legszebb drágakövét is beilleszteni, — figyelmessé tette monarkiánk külügyi hivatalát arra a Romániában lábra kapott irreden­tizmusra, mely egyre nyíltabban támadja meg a magyar államot.

Bratianu Jón, Románia kormányelnöke, monarkiánk külügyi ak­ciója következtében az előbb emlitett titkos társaság egynehány tagját, köztük a lázitó proklamációk szerkesztőit, a két Ciurcut és Ocasianut, mint idegeneket Romániából kiutasította.

E kiutasítások ügyében a román szenátusban 1886. január 22-én Marzescu szenátor nemcsak interpellált, de egyúttal a Bratianu-kormány vád alá helyezését is indítványozta. Ez alkalommal a romániai konzer­vatív ellenzék tapsai között Marzescu kijelentette, hogy a románoknak vezérlő politikai ideátjuk semmi egyéb, mint az, hogy minden román ugyan­azon politikai egységhez, ugyanazon államhoz tartozzék és hogy annak idején ez ideált hirdetni maga Bratianu még a parlamenti szószék magas­latáról sem tartózkodott. E vita óta az úgynevezett erdélyi kérdés valóságos pártfegyverré vált a romániai pártok kezében. 1886-ban a konzervativek igyekeztek vele kényes helyzetbe hozni a liberális kor­mányt. 1888-tól 1895-ig pedig a Sturdza vezérlete alatt álló liberális párt karolta fel a konzervatív kormány ellen e kérdést.

A Tribnna és a kulturliga.

A román nemzeüséri törekvések fejlődésének legújabb történetében igen figyelemreméltó mozzanatot alkot a Tribuna alapítása 1884-ben. E lap a nyolcvanas évek vége felé már teljesen a maga kezeibe kerítette a románság politikai vezetését és 1889 után a magyarországi románság politikai ügyeiben valóságos esz­köze lett az ellenzéken levő romániai liberális pártnak.

A másik nevezetes tényező az 1891. január 24-én Bukarestben megalakult román kulturliga volt (Liga pentru unitatea culturala a Romanilor), melynek, mint alapszabályainak 2. pontja mondja: célja az egész románságban ápolni az összetartozás érzetét s oly irányú moz­galmat tartani ébren, mely igazolja a románság civilizáló küldetését Keleten. Ezt a ligát egy huszonegytagu bizottság feladata igazgatni. A huszonegy tagból tizenegynek, tehát a többségnek, egyetemi tanuló­nak kell lenni. A liga Bukarestben és mindenütt, hol legalább 5 tagja van, fiókokat állithat fel. E fiókokra alapított szervezetnek az volt a célja, hogy ez egyesület a maga hálózatát a politikai határokra való tekintet nélkül az egész románságra kiterjeszthesse.

E liga alapszabályai szerint egyszerű közművelődési egyesületnek látszik, de tényleg követett céljainál, vezetésének irányánál és működése szelleménél fogva nem volt egyéb — különösen virágzása fénykorában, 1892 — 1895-ig — mint egy igazán forradalmi szellemű izgató-testület. Vezetését az ellenzéken levő liberális párt kerítette kezeibe. Annak volt egyszerű eszköze a román nemzetiségi kérdés állandóan napirenden való tartásában. A liberális párt vezérei ás előkelő tagjai izgattak és lelke­sítettek a román társadalomban a liga erkölcsi és anyagi támogatása mellett. A közönség bőven folyó adományait a liga vezetőságe egyrészt arra fordította, hogy Romániában magyarellenes tüntetéseket rendezzen, másrészt pedig idehaza táplálja az izgatottságot s a külföldi sajtóban denunciálja a magyar nemzeti államot.

E törekvésének kettős célja volt: népszerűtlenné tenni az ország-ián a konzervatív kormányt, amely monarkiánk iránt  való tekintetből kénytelen volt e tüntetéseket korlátozni. Odahatni másrészt, hogy a kormány, félve népszerűsége teljes elveszítésétől, esetleg maga is valami olyan nyilatkozatot tegyen a magyarországi románság érdekében, amely őt monarkiánkkal konfliktusba keveri és bukását külügyi tekintetek miatt kikerülhetetlenné teszi. E tekintetben a liberális ellenzék vezére Sturdza odáig ment, hogy egyenesen a román nemzeti becsület nevében követelte a konzervatív kormánytól, hogy a becsületes közvetítő szere­pében  interveniáljon   Bécsben  a magyarországi  románság érdekében.

A román kormány e kényes helyzetből oly módon igyekezett kitérni, hogv ismételten kijelentette, hogy nem veszi közönyösen semmi-esetre sem az erdélyi román kérdést, de az intervenciót nem tartja helvénvalőnak. Hogy meggyőzze a román közvéleményt s a hazai román­ság vezetőit is a maga részére vonja, azon cím alatt, hogy az erdély­részi szükséggel küzködő román egyházakat és iskolákat segíti, tetemes összegeket küldött Magyarországba a román nemzetiségi mozgalmak támogatására. Mint utóbb kiderült, evenként ez az összeg 150—200,000-frank között váltakozott.

E pénzből s a liga által izgatási célokra küldött összegből, a melynek nagysága bizonyára megközelítette az előbbi összeget, került ki költsége annak a nagyszabású mozgalomnak, mely a román nemze­tiségi kérdésben a magyar közvéleményt 1892—1895-ig állandóan izga­lomban tartotta.

A Replika és a Memorandum-pör.

A liga főleg a müvelt népek főiskolai tanulóságát és a nemzetközi sajtót igyekezett megnyerni a mozgalomnak. A román egyetemi tanulók mindjárt a liga megalaku­lásának idejében kiadtak a magyarországi románság érdekében egy memorandumot (Memoriul Studentilor románi. Bukarest 1891.) román, német, francia nyelven azért, hogy vele az európai közvéleményt, de különösen a nyugati főiskolák ifjúságát ügyüknek megnyerjék. Erre a memorandumra a magyar egyetemek ifjúsága kötelességének tartotta egy Válaszirat-tal felelni. E válasziratra aztán 1893-ban a hazai főiskolák román nemzetiségű tanulóinak nevében Popoviciu Aurél gráci orvos­növendék s a román tanulók az időszerint való politikai vezére Replica cim alatt egy elleniratban felelt. Az ügyészség Popoviciut e Replika miatt pörbe fogta s a biróság több évi börtönbüntetésére Ítélte. Popo­viciu azonban Romániába menekült s Bukarestben letelepedve, vezére lett a román tanulóifjúság minden magyarellenes akciójának.

Az 1890-iki román nemzeti értekezleten a memorandisták jutottak többségre és Ratiu János tordai ügyvédet állítva a komité élére, az eddi­ginél erélyesebb politikai és izgató tevékenységet fejtettek ki. 1892 elején egy ujabb nemzeti értekezleten kimondották, hogy a memorandumot azonnal Bécsbe fogják vinni és csakugyan még ez év májusában egy monstre-küldüttség Bécsbe is vitte, még pedig  a magyar kormány ki­kerülésével. Ő Felsége nem fogadta el a küldöttséget. Ekkor a küldöttség vezetői a memorandumot egy boritokba zárva, Ö Felsége kabinetirodájában benyújtották, honnan a magyar kormány utján felbontatlanul dr. Ratiu János tordai ügyvédhez visszaküldetett.

A bécsi küldöttség ügye nemcsak a magyar és a román, de a -nemzetközi sajtóban is nagy zajt keltett. E hírlapi campagne-t a liga és a romániai liberális párt ügynökei rendezték. Az olaszokat a fajbeli rokonsággal, a franciákat ezenkívül azzal igyekeztek megnyerni, hogy a magyar nemzetet ugy tüntették fel, mint azon hármasszövetség kezdőjét és legfőbb támaszát, amelyiknek éle egyenesen Franciaország, ellen van irányozva. A szláv sajtó, melynek a magyar nemzet fennállása és erő­södése szálka szemeiben, örömmel csatlakozott e mozgalomhoz, amely egyúttal a pánszlávizmus érdekeit is szolgálni látszott. Az egyházpolitika-épen akkor volt napirenden s ezért a románok az antiszemita és reakcionárius német sajtóban is buzgó és hü szövetségesre találtak.

A román mozgalmak valóságosan forradalmi jelleget öltöttek s így az erdélyrészi magyarság közvéleményét állandóan izgatottságban tar­tották. Ez izgatottság aztán okozója lett egyes románellenes demonstrációknakis. így 1892. június havában Tordán Ratiunak egy este nemcsak macskazenét adtak, de ablakait is beverték. Ezeket a csekélyebb fontos­ságú jelenségeket a román sajtó kiszínezve és elferdítve, ügyesen felhasz­nálta arra, hogy a románok állítólagos elnyomatása a nemzetközi sajtóban állandóan napirenden tartassék. Sturdza Demeter, a liberális párt vezére egész sorát tartotta Románia különböző városaiban a magyarellenes meetingeknek és beszédeiben, melyeket ez alkalmakkor mondott, határo­zottan sürgette, hogy a román-kormány Románia csatlakozását a hármas szövetséghez egyenesen az erdélyi kérdés román szellemben való meg­oldásától tegye függővé s ily módon az elnyomott románság diplomáciai uton bizalmasan interveniáljon. Hogy a román kormány ezt nem tette, mert tényleg nem is tehette, azt egyenesen a román nemzeti érdekek ellen való árulásnak minősítette.

A román komité a Bécsben el nem fogadott memoraudumot sajtó utján magyar, román, német és francia nyelven a liga költségén közzé­tette és sok ezer  példányban Európa minden országában elterjesztette.

Miután e memorandum egyenesen a fennálló törvények kötelező erejét támadta meg, a többi között a felségtől szentesitett unio-törvényről azt mondván, hogy miután törvénytelen és igazságtalan, a románok annak kölelező erejét el nem ismerhetik, a minisztertanács kimondotta, hogy annak közzétevői pörbefogandók.

A román nemzeti komité a minisztertanács e határozatáról érte­sülve, 1893. július havában Nagy-Szebenben egy román nemzeti értekezletet tartott, mely értekezlet kimondotta, hogy a román nemzeti értekezlet, mely delegátusai  révén  az  egész  románságot képviseli, szolidárisnak vallja magát a kebeléből kiküldött román nemzeti komitéval s az általa közreadott memorandumot ugy tekinti, mint az összes romáuság érdeké­ben politikai hitvallását s a kormány abban a tényében, hogy a komité-t pörbe akarja fogni, az egész román nemzet pörbefogását látja s mint ilyen ellen a mivelt Európa Ítéletére hivatkozva, a leghatározottabban tiltakozik.

Ez értekezlet után majdnem egy egész év telt el, mig a memorandum-pör 1891. májusában a kolozsvári esküdtszék előtt tárgyalás alá került. Ez év alatt a román nemzeti komité a romániai liberális párt és a kultur-liga óriási erőfeszitést fejtettek ki, hogy a mivelt világ figyelmét és érdeklődését e pörre irányozzák, mert szerintök a magyar kormány nemcsak a román nemzeti komitét, hanem az egész román nemzetet is pörbe fogta. A memorandum-pör tárgyalása 19 napig tartott. Ez idő alatt a román és magyar közvélemény állandó izgatottságban volt. Bukarestben s Románia más városaiban egymást érték a magyar­ellenes meetingek és a tüntetések, amelyekben a román irredentizmus a legnyiltabban lépett föl. Az európai sajtót elárasztották a magyar­ellenes dákó-román szellemű tudósítások, cikkek, röpiratok és könyvek egész özönével. A pör a vádlottak elitéltetésével végződött.

A pör e kimenetele az izgatottságot idehaza nagyban növelte, Romániában és külföldön a magyarellenes támadásokat megkettőztette. Sturdza, hogy pártfegyverül a román kérdést magának és pártjának biztosítsa, az elitélt komité-tagokat arra biztatta, hogy a pör elől meg­szökött Brote Jenő és Albini Septimius példáját követve, a börtön­büntetés elől meneküljenek Romániába, hogy ott, mint egy magyar­országi román emigráció, necsak állandó tiltakozás legyenek a magyarok erőszakossága ellen, de tényezői is egy magyarellenes akciónak. A komité tagjai attól tartva, hogy szökésükkel kompromittálni fogják az ügyet és magukat, nem fogadták meg e tanácsot, hanem 1894 őszén a szegedi és váci börtönökben, miután előbb egy bizalmas értekezleten a román nemzeti párt ügyeinek vezetését átadták egy ideiglenes komiténak, fogságbüntetésöket megkezdették.

A nemzetisági ügyosztály szervezése.

A megriadt erdélyi magyar közvélemény rendkívüli intézkedéseket követelt s az erdélyi részekben egy királyi biztos küldését sürgette. Az akkori belügyminiszter, Hieronymi Károly, hogy személyes tájékozódást szerezzen, 1894 nyarán egy erdélyi körútra szánta magát. Ez utazásán arról győződött meg, hogy rendkívüli intézkedésekre nincs ugyan semmi szükség, de a román kérdést adminisztrative erélyesebben kell kezelni, mint eddig. Feloszlatta a román nemzeti komitét és működését betiltotta. 1894 novemberében pedig Jeszenszky Sándor kolozsvári ügyészi helyettest, ki a Replica-pör alkalmával magát a román nemzetiségi kérdés alapos ismerőjének bizo­nyította, a belügyminisztériumban osztálytanácsossá nevezte ki, meg­bízván, hogy a nemzetiségi kérdést államrendőri szempontból állandóan figyelemmel kísérje. Miután decemberben az ideiglenes komité ujabb kísérletet tett a román nemzetiségi párt működésének megkezdésére és önmagának újraszervezésére, a belügyminiszter működését nemcsak újra betiltotta, de minden erre vonatkozó kísérletet, mint kihágást büntetendő cselekvésnek minősített.

1895. január 14-én Bánffy Dezső vette át a kormány vezetését. Legelső kormányzási fényeinek egyike az volt, hogy a miniszterelnök­ségben egy nemzetiségi ügyosztályt szervezett, melynek élére Jeszenszky Sándort állította. Ez ügyosztály feladata az volt, hogy a nemzetiségi kérdést államrendőrségi szempontból minden vonalon figyelemmel kísérje s a kérdés mindenoldalú vonatkozásainak felderítésével előkészitse útját egy öntudatos, az állami és társadalmi élet minden irányú jelenségeit felölelő tervszerű nemzetiségi politikának.

A nemzetiségi törekvések egyetlen figyelemreméltó mozzanata Bánffy Dezső kormányzata alatt az 1895-ben Budapesten tartott nem­zetiségi kongresszus volt, mely a hazai nemzetiségek politikai szolidari­tását ismételten kimondotta s a közösen intézendő ügyek vezetésére egy komitét választott. E komité azonban a szigorú állami elenőrzés követ­keztében abszolúte semmitsem tehetett s az egész nemzetiségi szövetke­zésnek nem lett semmi gyakorlati kötkezménye.

1895 őszén ő Felsége a komité tagjainak megkegyelmezett és egy pár hét múlva rá Romániában is lényeges fofdulat állott be. A kor­mány élére Sturdza került. Nem lévén többé szüksége a nemzetiségi kérdésre, elejtette. A konzervatív ellenzék pedig okulva Sturdza példáján, nem mert oly könnyelmű játékot űzni e kérdéssel, mint tette a liberális párt. A fogságból kiszabadult komité-tagok is rövid idő múlva meg-hasonlottak egymással. Ratiu és Coroianu a többséggel a konzervatív kormánytól várva segítséget, Sturdza ellen foglaltak állást, vádolván őt arról, hogy kormányra jutása után hütelen lett a nemzeti ügyhöz. Lucaciu, Mattgra stb. hivek maradtak Sturdzához. E két árnyalat között kitört házi perpatvar teljesen diskreditálta a román nemzetiségi párt vezéregyéniségeit ugy, hogy a román nemzetiségi politika kompro­mittálódott még a románság közvéleménye előtt is.

A szerbeket saját egyházi viszálykodásuk vonta el minden nem­zetiségi akciótól. A tót nemzetiségi vezetők a néppárt támogatásából várható előnyöktől s a cseh-tót kultúrai egység propagálásától várták ügyük fellendülését. Az erdélyi szászok két pártja: a zöld és fekete szász párt házi torzsalkodásával kötött le minden akciót. Egyedül csak 1897-ben sikerült a helységnevekről szóló törvény meghozatala alkal­mával némi jelentékenyebb mozgalmat előidézniök a zöld-szászoknak. Egy 5000 szász nő által aláirt memorandumban akarták ő Felségét arra kérni, hogy ne szentesítse e törvényjavaslatot. Ö Felsége a küldöttséget nem fogadta el. Ekkor a küldöttség Budapestre jött s a miniszter­elnököt kérte fül a memorandum ő Felségéhez való juttatására. A miniszterelnök átvette a memorandumot, de kijelentette, hogy a köz­vetítésre nem vállalkozhatik. E törvény miatt lépett ki a szász képviselők nagyrésze a szabadelvű pártból.

A legutóbbi mozgalmak.

Ez volt képe a nemzetiségi törekvé­seknek, mikor Széll Kálmán az év elején átvette a kormány vezetését. Május hóban feloszlatta a nemzetiségi ügyosztályt. Ez a ténye s az a programm, melyben kormányra lépése alkalmával az á'tala hangoztatott uj rendszer jelszavául a törvény, jog és igazság hármas jeligéit tűzte ki, a nemzetiségekben azt a reményt keltették, hogy a rendszerváltozás a Bánffy-kormánytól eddig követett nemzetiségi politikával való szakítást is jelent. E hiedelmet még jobban megerősítette a kúriai biráskodásrcl szóló törvény, mely a választók számát tetemesen megnövelte.

Az elmúlt nyáron meglehetősen élénk mozgás volt ennek követ­keztében a nemzetiségi politikusok táborában. Legelőször a tótok moz­dultak meg. A tót vezérférfiak június havában Liptó-Szent-Miklóson egy bizalmas értekezletben a következő akcióban állapodtak meg: A nyár folyamán az olyan választó kerületek középpontjain, melyekben a vá­lasztóktöbbsége tót nemzetiségű, népgyüléseket fognak tartani, hogy ezeken a tótságot a leendő nagyobb szabású tót nemzetiségi akcióra előkészít­sék. E tót népgyűlések elé a közigazgatás tényleg nem is vetett akadá­lyokat. Egyszerűen az ellenőrzés szerepére szorítkozott csupán. A külön­böző népgyűléseken megvitatott tételekből aztán egy tót politikai prog­rammot szándékoztak szerkeszteni s azt egy memorandum alakjában a kormányhoz beterjeszteni. Ez újra fogalmazott tót programm teljesen azonos a régivel: külön tót kerület tót hivatalos nyelvvel, tót tiszt­viselőkkel; uj választási törvény az általános és titkos szavazás alapjár.

A románok között először főpapi körökből indult ki az a törek­vés, hogy a románság felhasználva a megváltozott helyzet előnyeit, térjen le az eddigi pa-sziv álláspontról. Majd az aradi Tribuna Poporului is magáévá tette ez álláspontot és agitálni kezdett az aktivitás mellett. A legutóbbi hónapokban a román nemzetiségi politika azon kérdés kö­rül forgott: aktivitás-e vagy passzivitás? A vita még teljesen nincs el­döntve, de Mocsonyi nyilatkozata és azon határozat után, melyet a nagy-szebeni tribuna körül csoportosult többsége a feloszlatott román nemzetiségi komiténak október 1-én hozott a passziv álláspont fenntar­tása mellett, ez idő szerint a passzivitás hiveit tekinthetjük diadal­masoknak.

A szerbek saját egyházi belső bajaikkal lévén elfoglalva, politi­kailag figyelmet érdemlő akcióra ez idő szerint is képtelenek. A szászok két pártja most folytat tárgyalásokat a rég óhajtott kibékülés érdekében. Hogy ha ez a kibékülés esetleg létrejön,  minő  hatása lesz a szászok leendő politikai magatartására, korai volna véleményt nyilvánítani. A nemzetiségi mozgalmak a legutóbbi félév alatt egy uj vonással is bő­vültek: a bánsági németség körében: Versecen, Fehértemplomon bizo­nyos magyarellenes német nemzetiségi áramlat van keletkezőben, a mely nem csak abban nyilatkozik, hogy vezérei egyes alkalmakat megragadnak a magyar államnyelv használata ellen való tüntetésre, hanem abban is, hogy Fehértemplomon magának hírlapi orgánumot is teremtett.

A nemzetiségi egyházak.

A nemzetiségeknek, számukat leszámít fa legnagyobb anyagi és erkölcsi erőforrásuk túlnyomó részben egyházi és iskolai autonomiájok-ban van. Ez ok miatt szükségesnek látszik legalább futó pillantást vetni a nemzetiségek egyházi és iskolai viszonyaira is.

A katholikusok száma Horvát- és Szlavonországot nem számitva, az összes népességnek 47.84%-t teszi azaz 7.239,212 lélek. Ebből az összegből német anyanyelvű 15.31%, tót 18.35%, horvát 3.64%. Miután a katbolikus egyháznak nincs autonómiája, annak kebelében semmiféle instituciószerü támasztékot sem nyerhe tek a nemzeti törekvések. Az egyesek részéről tapasztalható alig észrevehető német, de már jelentéke­nyebb tót nemzetiségi velleitások az egyházi fegyelem egy kissé szigo­rúbb hazafias kezelésével könnyen ellensúlyozhatok sőt ha a katbolikus klérusban az eddiginél még erősebb lesz a magyaros szellem és nagyobb a magyar nemzeti állam feladatai iránt való érzék, csak idő kérdése, hogy a katbolikus felekezet épen olyan tiszta magyar legyen, mint a református vagy unitárius egyház.

Sokkal kedvezőtlenebb a helyzet az ágostai evang. egyházban. Ez egyházban 26.24% magyar anyanyelvű hivővel 34.03% német és 37.66% tót anyanyelvű áll szemközt. A németség nagy tömege, kivéve a mintegy 200,000 szászságot, csak nyelvben német, de érzelemben és felfogásban hazafias. A német anyanyelvű ágostai vallásúak a magyar nemzeti törekvésekhez körülbelül olyati viszonyban vannak, mint a né­met anyanyelvű katholikusok. Az erdélyi szászok azonban önálló külön egyházzá vannak szerveződve és semmi szerves kapcsolatban sem állanak a magyarországi ágost. evangélikus egyház egyetemével. Igazi német nemzetiségi egyház. Papjaik külföldön nevelkednek még máig is majd­nem exclusiv német szellemben; tanítóik pedig a nagy-szebeni ágost. evang. felekezeti tanítóképzőben. A magyar nyelv ismerete e felekezetek papjai és tanítói között sokkal gyengébb lábon áll, mint bármelyik más felekezetnek

A magyarországi ágost. evang. egyháznak hazafias szempontból valóságos Achilles-sarkát képezik azok az esperesi kerületek, a melyek­ben az autonóm szervezetnél fogva a hatalom a tótság kezeiben  van.

A tót nemzetiségi és pánszláv törekvések melegágyai kezdettől fogva ez esperességi kerületek voltak. Ezek ellen a harmincas évek végétől kezdve, az ág. evang. egyház középponti vezetősége kénytelen állandó védelmi harcot folytatni. E védelmi harc egyik legnevezetesebb mozza­nata az volt, mikor az egyetemes konvent a tiszai egyházkerület kezde­ményezésére Rozsnyón kimondotta, hogy ha a papok és tanítók a ma­gyar nemzet és állam ellen izgatnak, mint olyanok, kik kánoni vétséget követtek el, egyházi büntetés alá esnek.

A gör. kat. egyház bár ép ugy nem autonóm egyház, mint a római katholikus, sőt ez utóbbinak kiegészítő része, a ritns nyelvénél s más egyéb körülményeknél fogva valóságos nemzeti egyházzá van szer­veződve. A gör. kath. egyház hivői közül 10.83% magyar anyanyelvű, de ezek is be vannak osztva, részint a román, részint a rutén ritusu gör. kath. püspöki megyékbe, kitéve az el- vagy vissza románosodásnak és ruténesedésnek. Magyar nemzeti szempontból okvetetlenül fel kellene állítani egy magyar ritusu gör. kath. püspökséget. Fájdalom, az erre vonatkozó kísérletek a római szentszéknél nem vezettek sikerre, sőt 1896-ban a szenbzék egyenesen megtiltotta a magyar ritus további használatát. Az akkori kormány erélyes közbelépése akadályozta meg, hogy e tiltó rendelet ez idöszerint ne publikáltassék s így legalább megmaradjon jobb időkig a régi gyakorlat szentesitette státusquo.

A rutén anyanyelvű gör. kath. hivők a munkácsi és eperjesi püs­pökök jurisdikciója alá tartoznak. A püspökök és a papság hazafias szelleme az egyetlen garancia jelenleg, hogy a rutén gör. kath. egyház tényleg mai napság nem tekinthető nemzetiségi egyháznak, mint a hazai gör. katholikusság 58.20%-t magában foglaló fogaras-gyulafehérvári vagy másként balásfalvi érseki egyházmegye. Ez érseki egyházmegyét egyház-jogilag 1853-ban IX. Pius pápa "Ecclesiam Christi'' kezdetű bullájával szervezte a régebbi batásfalvi, nagyváradi s az újonnan felállított szamos-ujvári és lugosi egyházmegyékből s mintegy parifikálta az esztergomi latin szertartású érseki egyházmegyével. A gör. kath. főpapság e bulla alapjára helyezkedve vitatja, hogy az esztergomi primástól teljesen füg­getlen érseki egyházmegye, mint akárcsak a zágrábi s hogy ennélfogva őt külön önálló s román nemzeti jellegű autonómia illeti meg s azért nem is illeszthető bele a tervezett általános kath. autonómia keretébe még annyira sem, mint a régóta külön autonómiát élvező erdélyi latin-szertartásu kath. püspökség. Megelőzően emiitettük, hogy ezt a gyula-fehérvár-fogarasi érseki egyházmegyét a magyar törvényhozás 1808-ban a XXX. törvénycikkel szintén törvényesnek ismerte el, valamint az abszolút uralkodás éveiben felállított lugosi és szamosujvári gör. kath. püspök­ségeket is.

A gör. keletieket az 1868-ki IX. törvénycikk két nemzeti egy­házra osztotta, u. m. a gör. kel. szerb és a gör. kel. román egyházra.

A gör. keleti vallásúak  összes száma 2.064,714 lélek. Ebből 19.91 szerb anyanyelvű és 77.60% román anyanyelvű.

A szerb egyház feje a karlócai pátriárka. Magyarországon a követ­kező szerb püspökségek vannak: a bácsi (Újvidék), budai (Szent-Endre), temesvári (Temesvár), verseci (Versee) püspökségek. E négy püspökség és a karlócai egyházmegyének Magyarországra eső területén 495,105 szerb anyanyelvű gör. keleti hivő él. A karlócai pátriárkátus Horvát­országra eső, valamint a károlyvárosi és pakráci püspökségek területén pedig 562,131. E püspökségek — főleg pedig maga a karlócai pátriár­kátus — kiterjedt jószágokkal és tekintélyes összegeket képező különféle alapokkal rendelkeznek. Az összes egyházi birtokok 2.395,769 holdra rúgnak. Ebből a gör. kath. egyház kezében 290,854 hold van, a gör. keletiében pedig 95,394. Az összes egyházi birtokoknak tehát mintegy 17.5% van a nemzetiségi egyházak kezében.

A gör. kel. román egyház áll a nagyszebeni metropolitaságból, az aradi és karánsebesi püspökségekből. A két gör. kel. egyház közül hason­líthatatlanul gazdagabb a gör. kel. szerb. A gör. keleti román egyház összes vagyona minden relatív szegénysége mellett is közel 6 millió forint értékét képvisel. E saját anyagi forrásainak jövedelmein kivül az állam is nagyban segítette mindig ugy a gör. kel., mint a gör. kath, egyházakat. Leszámítva azt az összeget, melyet a gör. kath. papság az úgynevezett vallásalapból húzott, a nem katholikus vallásfelekezetek papjainak segélyezésére évenkint a budgetbe 100,000 forint volt felvéve. Legújabban pedig a katholikus felekezetek kongruájára felvett összegből a két gör. kel. egyház lelkészeinek kongruájára közel egy millió forint jutott.

Az állami segítségre szánt összeget hosszas időn át a kormány egyszerűen, minden további gondolkodás nélkül rendelkezésre bocsá­totta az illető püspöknek, hogy ossza ki annak, a kinek akarja. Később a nyolcvanas évek vége felé a kultuszminiszter megkívánta, hogy a püspökök tudomásvételül terjeszszék fel a segélyezettek névsorát a kormányhoz. A legutóbbi időkben a püspököknek előzetesen kellett felterjeszteniük a segélyezésre ajánlottak névsorát. Bánffy Dezső kormányzata alatt e segély kiosztása oly módon történt, hogy abból a nemzetiségi papság rövid idő alatt a legvilágosabban megértette, hogy már elmultak azok az idők, a melyekben az állami segítségben való részesülés feltételei között a hazafias érzés szerepet abszolúte nem játszott. A nemzetiségi politika szempontjából rendkívül fontos a múlt években meghozott kongrua-törvény is. De miután e törvény csak a jogszabályt és az eljárás kereteit jelöli meg, sikere attól függ, hogy a kormány mennyiben fogja az ellenőrzést gyakorolni. Helytelen szempontoktól vezetett vagy egy­általán komolyan nem is gyakorolt ellenőrzés esetében ugy az állami segitség. mint a kongnia veszedelmes fegyverré válhatnak éppen az azokat nyújtó magyar állam érdekei ellen.

Az iskola.

Magyarországon az 1890-ki népszámlálás adatai sze­rint irni, olvasni tudott a magyar anyanyelvűek 53.61 %-a; német 62.98% ; tót 43.24% : román 14.08%; ruthén 965%; horvát 40.87% ; szerb 30.91%.

A legutóbbi adatok szerint a magyar anyanyelvű tankötelesek száma 1,493,000, azaz 51.03% volt, tehát elérte az abszolút számot. A tankötelesek közül tényleg iskolába járt magyar anyanyelvű 84.01%, német anyanyelvű 92%, tót anyanyelvű 84%. román anyanyelvű 59%, horvát anyanyelvű 76%, szerb anyanyelvű 79%, ruthén anyanyelvű 62%. Legalacsonyabb tehát a tényleg iskolába járó román tankötelesek arány­száma, mig legmagasabb a németeké.

Az 1897 — 98. tanévben a magyar anyaországban 17,098 népiskola volt. Ezek közül jellegre nézve volt állami 1,511. Ujabb időben egy elő­kelő magyar publicista a magyar politika ellen azt a vádat emelte, hogy attól az ábrándtól vezettetve, hogy a magyar kultúra segítségével a nemzetiségeket beolvassza, mindent a nemzetiségek között felállított iskoláktól várt. Az eredmény azonban megmutatta, hogy e nagyköltségü kultúrpolitikai akciónak semmi, vagy nagyon is kevés sikere volt. Ideje tehát felhagyni a kultúrpolitikai akcióval. Hogy ez a felfogás mennyire nem alapul a viszonyok ismeretén, kiderül a további adatokból : Jelenleg van 17,098 népiskola. Ebből állami jellegű 1,511, tehát 10% sincs. l895-ben volt népoktatási intézet 10,838 s ebből állami 975. 1887-ben 16,000 iskola közül állami csak 783 volt, mig tizenkét évvel előbb. 1875-ben az összes állami népoktatási intézetek száma 75 volt. Ha a jelenlegi 17,098 iskolát vesszük tekintetbe, azt látjuk, hogy a nagyobb felekezetek, mint iskolafenntartók az. egy ágost. evang. felekezetet kivéve, megelőzik iskoláik számát tekintve, a magyar államot, amennyiben van a rám. katholikusoknak 5,452 iskolájuk, a gör. kath.-nak 2,097, a görög-keletieknek 1,793; az evang. reformátusoknak 2,160 és az ágostaiaknak 1,391. Tehát még a görög-keletieknek is több népoktatási tanintézetük van 182-vel, mint az államnak.

A népiskolák tannyelvét tekintve, tisztán magyarnak mondhatók az állami és unitárius iskolák s csekély kivétellel az evang református, izraelita és magánjellegű iskolák. A községi iskolákból magyar tannyelvű már csak 71.31%, a róm. kath. 66.29%, az ágostai evang. 31.70%, a gör. kath. 16.21% és a görög-keletieknél csak 0.53%. Ha a magyar tan­nyelvű iskolák jelenlegi számát összehasonlítjuk a megelőző évekkel, azt látjuk, hogy az, ha lassan is, de folytonosan emelkedik 1892-ben volt magyar tannyelvű iskola 9,484. Az 1897/98. tanévben 10,173, tehát arányszáma 56.06%-ról 59.50%-ra szökött fel. Hasonlóképen egyre szaporodnak a magyarral vegyes tannyelvű iskolák is és pedig 1892-től 2,699-ről 3,466-ra, azaz 15.96%-ról 20.27%-ra szaporodtak, mig a tisztán más   tannyelvű iskolák  száma évről-évre fogy.  A népiskolai tanitók száma az 1897/98. tanévben 27,717 volt, 2584-el több, mint 1891-ben. A tanitók magyarnyelvben való jártassága is növekedőben van, amennyi­ben egyre fogy a magyarul nem tudó tanitók száma. Így 1891-ben a magyarul tudó tanitók száma 88.07%-a volt az összes tanítóknak, mig 1897-ben már 90.80%.

Meg kell még a népiskolákkal kapcsolatban emlékezni a kisded­óvó intézetekről is. Az 1897/98. tanévben hazánkban összesen 2,427 mindenfajtáju kisdedóvó volt, melybe 202,561 növendék járt. Jellegüket tekintve, ezek közül állami volt 320, községi 1,494, felekezeti 275, egye­sületi 180 és 158 alapítványi, törvényhatósági és magánjellegű. A kis­dedóvók nyelvét tekintve, az állami és ev. református felekezeti óvóinté­zetek nyelve kivétel nélkül a magyar volt. Igen kedvező volt a helyzet a kath. óvóintézeteknél is, mert ezeknek csupán 36%-ában nem volt a tannyelv magyar. Legkedvezőtlenebb a helyzet a gör. kath. és gör. keleti felekezetektől fenntartott 24 kisdedóvó intézetnél, melyek kizáróan román tannyelvüek. A 47 ág. evangélikus óvóintézetnél felében a tan­nyelv tiszta német, másik felében pedig magyar-német.

Ez adatok világossá teszik, hogy mily messzire vagyunk az 1891. évi XV. t.-cikk végrehajtásától s mily kevéssé lehet azt állitani, hogy a közoktatás a magyarság megerősítésében nem tette meg azt a szolgálatot, amelyet tőle vártak. Végre kell hajtani, az eddig fájdalom csak még mindig papiroson levő iskolai törvényeket s az elemi iskolák megkezdett államosítását kettőztetett erővel kell folytatni és csak akkor, de akkor is egy emberöltő eltelte után lehet méltányos és igazságos ítéletet hozni.

Sokkal kedvezőbb a helyzet a közép és felsőoktatás terén.

Anyanyelv szerint a középiskolai tanulóknak túlnyomó része magyar, amennyiben az 1897/98. tanévben az összes középiskolai tanulók 75.55 % magyar volt, német 17.70%, román 5.67%, tót 3.27% és végül szerb-horvát 1.96 %. A magyarság száma lassú, de folytonos növekedésben van. így 1891-ben az összes középiskolákban még csak 72.37% volt a a magyar, mig 1898-ban 75.55%. Állandó csökkenést mutat a német anyanyelvű tanulók száma, amely hét év alatt 14.75%-ról 12.70%-ra szállott.

Főiskolánk hallgatóinak száma 9,349 volt az 1897/98. tanévben. Ezek közül magyar anyanyelvű 7,775, azaz 83.2% volt, német 7.1% (665), román 5.7% (534), tót 1.8% (172), mig a többi hazai nemzetiségek együt­tesen 2.2%-át teszik ki a főiskolák összes tanulóinak.

Az összes főiskolák tannyelve, kivéve a theologiai fakultásokat, magyar. A r. kath. theologiai szemináriumok tannyelve a latin. A gör. keleti intézetek tannyelve a román és szerb. A középfajtáju iskolák közül az erdélyi szászok középiskolái német tannyelvüek. Az újvidéki gör. keleti gimnázium szerb tannyelvű, a gör. keleti románoknak van egy fő-, egy algimnáziumjok, egy alreáliskolájuk s egy kereskedelmi középiskolájuk román tannyelvvel, továbbá három tanitóképzőjük. Van két román tan­nyelvű gör. kath. és egy alapítványi főgimnázium és három tanítóképző. A brassói gimnázium ismeretes szubvencionális esete világos bizonyítéka annak, hogy ez intézetek némelyikének fenntartásához külföldi segély is hozzájárult. Ez a körülmény és némely tanárnak tapasztalt államellenes szelleme régóta kívánatossá tette volna, hogy a román iskolák felett a felügyelet állami szempontból az eddiginél szigorúbban és rendszeresebben kezeltessék. Wlassics közoktatásügyi miniszter ez év április havában tartott budget-beszédében erre vonatkozóan határozott ígéretet is tett, s reméljük, hogy nemsokára már nyomát is látjuk e felügyelet instituciószerü szervezetének.

Közgazdasági tényezők.

Hogy a magyar állam keleti felében a román nemzetiségi politikusok a magyarság ellen nemcsak politikai, hanem közgazdasági háborút is viselnek, az a magyar közélet férfiai előtt nem ismeretlen. A román bankok politikai célja egyrészt előmoz­dítani az erdélyrészi magyar kis- és középbirtokos osztály épen közgaz­dasági okok miatt rég megkezdett deposszedációját, másrészt pedig anyagi eszközöket nyújtani a vagyontalan román értelmiségnek arra, hogy magának birtokot szerezve, elfoglalja a pusztuló magyar birtokosság helyét s átvehesse a vidékeken a magyar birtokosságtól a politikai ve­zetést is. E miatt a magyar publicisztikában nagyon sok szó esett és esik a magyar faj pusztulásáról az erdélyi részekben és a románság szaporodásáról a magyarság rovására, továbbá arról is, hogy a román pénzintézetek mily nagy mértékben sajátítják ki a magyar birtokokat. E kettős állítás igazságát nem lehet kétségbevonni, de azért szükséges lenne szigorú tudományos vizsgálat tárgyává tenni. Tudományosan és megbízhatóan kellene konstatálni, hogy például a pragmatika szankció ideje óta miként fejlődött a magyarság és a románság számaránya nemcsak általánosságban hanem egészen az egyes faluk köréig leható részletekben is. Hol történt elrománosodás vagy elmagyarosodás? Minő okok és körülmények idézték elő ez ethnikai folyamatot ? Hogyan aránylik és miben nyer jellegzetes kifejezést a jelzett területen a két faj életereje a felidézett létért való küzdelemben ? Ezzel kapcsolatosan miként lehetne egy megbízható birtok forgalmi statisztikát csinálni annak kimutatására, hogy az 1849-iki nagy agrárius reformok életbeléptetése óta mostanig mennyi magyar birtok ment át román kézre vagy vice  versa ?

Ugyanezt a kettős kérdést meg kellene vizsgálni a tótok- és szerbeklakta területekre vonatkozóan is.

Az első román nemzetiségi bank, az Albina l872-ben alakult és 1898 közepén már 70 kisebb-nagyobb román pénzintézet működött. E pénzintézetek alaptökéje 4.178,251 frt 64 kr; tartaléktőkéje 1.160,295 forint. A betétek 14 375,493 forintra rúgnak, mig a jelzálog-kölcsön 9.478,193 frtra. Az összes pénzforgalom pedig 130.816,112 frtra.

A román pénzintézeteken kívül, mint nemzetiségi pénzintézetek különösebb figyelmet még a szász pénzintézetek érdemelnek. Amelyek­nek összes alaptőkéje 1.055,900 frt; tartalék-alapjuk 1.213,656 frt. A betétek 18.222,046 írta rúgnak, a kiosztott jelzálog-kölcsöuök pedig 36.436,436 forintra.

Vannak még nemzetiségi tendenciájú pénzintézetek a szerbek és a tótok között is. Így az utóbbiaknál a Tátra-bank 400,000 frt alap­tőkével, 13,543 frt tartalékalappal, 2.393,285 frt betéttel és 421,692 frt jelzálog-kölcsönnel. Ez utóbbiaknak azonban nagyobb fontosságot nem tulajdonithatunk.

Az itt vázlatosan előadottak is elégséges bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy bárkit is meggyőzzenek arról, hogy a nemzetiségi kérdés a legsúlyosabb magyar kor­mányzati probléma, mert nemcsak politikai és adminisztra­tív, de egyúttal kultúrai és közgazdasági kérdés is. Nehéz­ségeit és esetleges veszedelmeit csak egy rendszeres és következetes elveken felépült kombinatív politikai eljárással lehet enyhíteni vagy kitörölni az akut politikai bajok és betegségek sorából.

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}