A párizsi Magyar Füzetek könyvsorozatának 4. kötetében jelent meg a szlovákiai magyarság helyzetét bemutató tanulmány. A könyv három munkát tartalmazott: I. — A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának részletes Jelentését a szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről amelyet a Bizottság a Londonban működő Minority Rights Group c. nemzetközi társulat számára készített. II.— A CSEMADOK 1968 márciusában, Pozsonyban közzétett nyilatkozatát. III. — A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség történetének 1944-től 1981-ig menő Kronológiáját, amelyet a budapesti Beszélő c. „szamizdat"-folyóiratból vettek át. Ismertetőnkben Borsody István a kötethez írt előszavát és egy kronológia-feldolgozást közlünk.
Előszó (Borsody István, Pittsburgh)
A magyarok számát tekintve, kisebbségeink közül a román uralom alatt élők sorsa a legaggasztóbb. Viszont a fennmaradás jövőjét mérlegelve, a szlovák uralom alatt élőké tűnhet a legsötétebbnek. Már földrajzi fekvésüknél fogva is a délszlovákiai magyarok vannak a legkedvezőtlenebb helyzetben. Többi kisebbségünknek - az erdélyinek, vajdaságinak és kárpátaljainak - van központi magja, amely köré szerveződhet a magyar lét. Szlovákiában viszont - a csallóközi tömböt kivéve - a magyarok többsége szétszórtan, egymástól elszigetelve él, s így az elnemzetlenítő nyomásnak nehezebben állhat ellent. Márpedig ez a nyomás állandó.
Ne felejtsük, hogy a magyar kisebbségek fölött uralkodó szomszédaink közül egyedül Csehszlovákia követelte a második világháború után a magyarok teljes eltávolítását a „homogén szláv nemzeti állam" programja szerint. Az erőszakos eltávolítás ötlete Edvard Benestől származott. Viszont maga a cél, hogy vegyes-nemzetiségű államból egy nemzetiségű államot csináljanak, csöppet sem új. A nyugati eredetű nemzetállam eszménye kezdettől fogva az egyöntetűséget tűzte ki céljául úgy nyelvi-kulturális mint általános társadalmi tekintetben, így aztán a Rajnától keletre élő s a középkor óta állami fejlődésükben elakadt népek a modern nyugati nacionalizmus hatása alatt egymással össze nem egyeztethető nemzeti törekvések tömegével találták szembe magukat. Fejletlen nemzeti-állami helyzetüket a nyugatihoz viszonyítva történelmi balszerencséjüknek vélték. És ezt korrigálandó, Benes új módszerét megelőzőleg, két eszközhöz folyamodtak: az egyik nemzeti államhatáraik egymás kárára való kitolása, a másik nemzeti államaikon belül élő nyelvi kisebbségeik beolvasztása volt. Ez volt az eredete és formája a közép-kelet- és dél-kelet-európai kisnépek imperializmusának, amely a tragédiák egész sorát zúdította nemcsak reánk, hanem szomszédainkra is - avval a különbséggel, hogy mi magyarok ebben az imperialista versengésben alul maradtunk.
Ebben az áldatlan helyzetben (amit Bibó István oly találóan a „kelet-európai kisállamok nyomorúságának" nevezett), Benes a második világháború alatt precedens nélkül álló fegyverhez folyamodott a közép-európai nacionalizmus korában: a nemzeti kisebbségek erőszakos kiűzéséhez. A machiavellista államférfi kitűnő ösztönével megérezte, hogy a történelmi alkalmat megragadhatja a kisebbségi kérdés gyökeres és gyors megoldására. A náci embertelenség által keltett világraszóló németellenes hangulatot Benesnek sikerült kisebbségellenes irányba terelnie. Kapóra jött, hogy a Münchenben Hitler előtt 1938-ban behódoló nyugati hatalmak rossz lelkiismeretük megnyugtatására szívesen fogadták Benes érvét, miszerint a csehszlovákiai bajok kútforrása a hitleristává vált szudétanémet kisebbség volt. Ettől Benešt már csak egy lépés választotta el, hogy a nemzeti kisebbségek puszta létét kiáltsa ki a háborúk okozójának és kitelepítésüket követelje az európai és világbéke érdekében. Először csak a németek eltávolításáért kilincselt a nagyhatalmaknál, s miután ezt többé-kevésbé sikerült jóváhagyatnia, követelését a magyarokra is kiterjesztette.
A szlovákok kapva kaptak a Beneš által propagált homogén csehszlovák nemzeti állam programján - akárcsak Benes egyéb nacionalista dogmáin, amelyek felmentették a szlovákokat a Hitlerrel kötött szövetségük összes következményei alól. A szlovákiai magyarok kiűzését viszont nem sikerült elérniök. A németek eltávolításába Kelet és Nyugat beleegyezett. A nyugati demokráciák azonban - a csehszlovákok nagy bánatára -nem látták be, miért is fenyegetné a magyar kisebbség a világ békéjét. A szovjet vezetők a háború idején virágzó „szláv szolidaritás" jegyében helyeselték ugyan Csehszlovákia megtisztítását a magyaroktól, de csak addig, amíg ez megfelelt háború utáni hódító politikájuk céljainak. Amikor 1948 februárjában Csehszlovákia, a kelet-európai szovjet érdekszféra utolsó államaként, kommunista egyeduralom alá került, a Szovjetunió támogatása megszűnt. Az azt megelőző időszakban viszont főleg az amerikaiak ellenállásának köszönhető, hogy Csehszlovákiából a magyar kisebbség eltávolítása nem sikerült.
A magyarok kitelepítését célzó politika 1948-ban véget ért, de „a hontalanság éveiben" - hogy Janics Kálmán kitűnő könyvének címét idézzem - Szlovákiában szokássá vált magyarellenes uszítás nem szűnt meg. És aminek 1948 óta tanúi vagyunk Szlovákiában, az tulajdonképp a magyarok felszámolására irányuló politika .folytatásának" nevezhető (Clausewitz híres szavaival élve) „más eszközökkel.
Cseh segítség nélkül a szlovákok aligha kerülhettek volna abba a helyzetbe, hogy az uralmuk alá került magyarok felszámolására gondoljanak. De a szlovákok, dicséretesebb dolgok mellett, Benes machiavellizmusát is megtanulták a csehektől. Ma már cseh segítség nélkül nyomorgatják a magyar kisebbséget: az 1968 októberi alkotmány óta Szlovákia a csehvel teljesen egyenrangú autonóm szocialista köztársaság. Ami a múltat illeti, a szlovákok nemcsak a csehektől, a magyaroktól is tanultak egyet-mást. Asszimilációs politikájuk kínosan emlékeztet arra a magyarosító politikára, amelyet egykor a történelmi Magyarország követett kisebbségeivel szemben.
A szlovák politika célja — saját megfogalmazása szerint -, hogy Szlovákia déli politikai határát szlovák etnikai határrá változtassa. A magyar etnikum felszámolására irányuló törekvés fő fegyvere a nyelvi szlovákosítás, a magyar kultúra elsorvasztása, a magyar iskolák és kultúrintézmények számának csökkentése, színvonalának elszegényítése. Valamikor a magyarországi szlovákok felé hirdették a magyar „kultúrfölényt". Most a szlovákiai magyarok felé kezd érvényesülni a szlovák „kultúrfölény". A „kelet-európai kisállamok nyomorúsága" történetében magyar-szlovák viszonylatban a kínos nyomorúság köre bezárul
Persze a magyar kisebbséget sújtó szlovákosító politikát ma olyan körülmények is támogatják, amelyek hatásosabbak a lassúbb ütemű és körülményesebb tizenkilencedik századi magyarosító politika eszközeinél. Manapság a modern iparosítás az etnikai tömbök felbomlasztásának különösen gyors módszere - általában a technológia mindmegannyi csodája a huszadik század végefelé minden történelmi folyamatot meggyorsít -nem szólva arról, hogy a rendőrállam, ami Európa keleti felében a Szovjetunió hódításával vert gyökeret, könnyebben morzsolhatja fel a nemzeti kisebbségeket, mint a múlt század liberális és magángazdálkodó rezsimjei A totalitárius rendőrállam irányítása mellett a nacionalista történetírás ma arra tanítja a szlovákokat, hogy a magyarság ezer évig az ő eltüntetésükön fáradozott. Hacsak a mai nacionalista és totalitárius kurzust nem váltja fel civilizáltabb társadalmi életforma Európa keleti kommunista felében, a szlovák kísérlet a magyarok eltüntetésére gyorsabban sikerülhet, mint a XIX. századi magyarosítás ugyanazon a területen.
Ám ne gondoljunk csak a legrosszabbra. Különösen akkor nem, amikor a Magyar Füzetek könyvsorozatában színvonalas helyi eredetű tanulmányt tehetünk közzé a magyar kisebbség helyzetéről Csehszlovákiában. A tanulmányt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkaközössége írta. Ahol ilyen dolgozatot tud a magyar értelmiség produkálni, ott még nincs minden veszve.
A háború utáni kitelepítési politika első felvonásaként a magyarság értelmiségi osztályát űzték ki Csehszlovákiából. A kiűzési politika ravasz értelmi szerzői úgy képzelték, hogy akár sikerül az egész magyar kisebbség kitelepítése, akár nem, az értelmiségétől megfosztott néppel könnyen elbánnak majd ilyen, vagy olyan módon. Az itt közreadott munka e számítás cáfolata.
A szlovákiai magyar Jogvédő Bizottság munkaközössége higgadt tárgyilagossággal tárja fel a történteket: a teljes jogtiprás éveit, valamint az 1948 óta állampolgári jogaiba visszahelyezett, a brutális üldözés jegyét azonban máig is magán viselő magyar kisebbség küzdelmes életét. Az olvasó szomorúságának ellensúlyozására vigasztaló gondolatot ajánlhatunk: a kiűzött értelmiség helyébe, bármilyen nehezen, de a szenvedő magyar kisebbség új értelmiséget tudott kitermelni magából. Akik a Jogvédő Bizottság munkaközösségének tanulmányát írták, a háború utáni fiatal nemzedékhez tartoznak Illúziók nélkül, de ügyük demokratikus igazába vetett rendíthetetlen hittel dolgoznak a magyar kisebbségi sors és a szlovák-magyar viszony javításán. Munkájuk sokkal nehezebb, mint a háború előtti kisebbségeké volt - nem utolsó sorban azért, mert a háború alatti kisebbségellenes propaganda következményeként nemzetközi kisebbségvédelem nem létezik többé. Olcsó szónoklás lenne dicsérni vagy biztatni a szlovákiai magyar jogvédőket. És még olcsóbb lenne külföldről tanácsokat osztogatni nekik. Ők tudják a legjobban, mit és hogyan csinálhatnak megalázott népük fennmaradása és felemelkedése érdekében. Ami segítséget távolról nyújthatunk nekik, az egyszerűen az, hogy nyilvánosságra hozzuk munkájukat. S ezúttal azon sem elmélkedünk, hogy miért kell ezt nekünk Párizsban csinálni, s miért nem csinálhatják ezt Budapesten, ha már a munka nem jelenhet meg ott, ahol írták: a szlovák szocialista köztársaságba.
A Szlovákiai Magyar Kisebbség történetének Kronológiája 1944-től 1981-ig
{jumi [NZONLINE/chronologia.php][csl_mad][1944.01.01][1982.01.01]}
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}