Dunaszerdahelyen szombaton délután emlékművet avattak az 1945-48 közötti jogfosztottság élszenvedőinek tiszteletére. Az emlékművet építette és a felavatási ünnepséget rendezte a Magyar Megmaradásért nevű polgári társulás . A több száz résztvevő közt megpillantottuk Dunaszerdahely jelenlegi és volt polgármesterét, az MKP elnökét, több felvidéki magyar közéleti személyiséget.
A rendezvény díszvendége Vadkerty Katalin történész volt.
A történész asszony egy személyes emlékkel kezdte beszédét: 1945. május 9-én csodálatos volt az ég! Tobzódott minden, mind hogyha a virágok a nyílásukkal várnának egy szebb és jobb világot. Amikor már többet nem kell félni, amikor többé nem leszünk másodrendűek, amikor valami új, valami szép kezdődik...
Május 9-én reggel - a szovjetek a bevonulást követő héten mindenkitől elvették a rádióját - tehát az emberek csak suttogták, hogy vége a II. világháborúnak. És itt béke! De csak akkor hittük el, amikor délben a templomok harangjai megszólaltak és egy órán át szóltak - üdvözölték a békét! Akkor - gyermek voltam - szinte mindenki kizúdult az utcára. az emberek boldogok voltak, énekeltek, magyarok, szlovákok... Az egyik magyarul a másik szlovákul mondta, egymás nyakába borultak és örültek az életnek, örültek a békének!
De azt nem tudtuk, hogy minek örültünk akkor. Hisz május 12-én a Szlovák Nemzeti Tanácsban már kiadták a rendeletet, hogy azokat, akik 1938-után telepedtek le, ki lehet utasítani 20 kg csomaggal az országból, hogy mindenki aki magát magyarnak vallotta és tudatosan lépett fel a magyarsága nevében - annak az országban keresnivalója nincs...
A továbbiakban Vadkerty Katalin ismertette a csehszlovák jogfosztó törvények és rendeletek rendszerét, azok megvalósításának ,módját. Szólt a Csehországba kényszermunkára való elhurcolásról, a reszlovakizáció máig tartó hatásáról, majd így zárta gondolatait:
Évről évre kevesebben vagyunk. Én nem akarom részletezni, hogy mi ennek az oka, és kik ennek az okai. De azt hiszem, hogy itt lenne az idö, hogy magunkba nézzünk, bizonyos dolgokat magunkba elintézzünk és számon is kérjük azt, hogy miért vagyunk egyre kevesebben... Vannak emberek, akik ezért felelöséggel tartoznak mindannyiunknak!
Az emléktáblán a következő szöveg olvasható:
“Az 1945-48 között a csehszlovák hatalom által méltatlanul meghurcolt és kitelepített felvidéki magyar honfitársaink emlékére.
Olcsó lett az ember és préda a nemzet,
Sajnos neki kellett leszenvednie mindezt.
Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk,
Hallgatná meg imánk amit rebeg ajkunk,
Ne sanyargatnának ártatlan népeket,
Köztük a miénket – a magyar nemzetet.
Állíttatta A Magyar Megmaradásért, 2013. április 20.”
A Magyar Megmaradásért polgári társulás (AMMPT) 2011 májusában alakult Dunaszerdahelyen (bővebben lásd itt). Külsőségeiben leginkább a magyarországi radikális jobboldal szervezeteire emlékeztet. Felvidéken ez sokakban megütközést és ellenérzéseket vált ki, hiszen mi közelről ismerjük a szlovák radikális nacionalistákat is... Azonban, amint azt a dunaszerdahelyi táblaavatás méltóságteljes lefolyása is mutatja, van egy további körülmény, amely Felvidéken megkülönbözteti a befogadó közeget. Mégpedig az, hogy a felvidéki magyar politikai osztály és annak értelmiségi holdudvara az elmúlt két évtizedben fokozatosan feladta a kisebbségi érdekvédelem programját, és cserbenhagyta, esetenként szó szerint "eladta" választóit. Politikai pártjait átalakította kaszt-rendszer-szerű struktúrákká, lenyúlta vagy megsemmisítette a közösség autonóm intézményeit, megszüntette (ha előtte egyáltalán létrehozta) a nyílt demokratikus vita és szabad politikai verseny fórumait. Ezért ha Szigeti László úgy érzi, hogy Dunaszerdahelyen a jobboldali radikalizmus ütötte fel a fejét, akkor saját maga és társai tevékenységének a következményeit tapasztalja. "Vannak dolgok, amelyeket csak az idő old meg" - mondotta volt valaha a felvidéki magyarság e ikonikus képviselője. Nos ezt hozta az idő...
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}