Négy tanulmány a kisebbségi nyelvi jogokról 1993-ból / Štyri štúdie o menšinových jazykových právach z roku 1993

GYÖNYÖR JÓZSEF
A nemzetiségek jogai Csehszlovákiában (1948-1989)

A Kassai Kormányprogram valóra váltása érdekében Edvard Beneš 1945. augusztus 2-án köztársasági elnöki alkotmánydekrétumot írt alá, amelyet a csehszlovák törvénytárban 33. számmal hirdettek ki. Ez az alkotmánydek­rétum 1945. augusztus 10-i hatállyal megfosztotta állampolgárságától a német és a magyar nemzetiségű polgárokat. Utána éveken át a diszkrimina­tív jogszabályok egész sora következett.

Az enyhülés szelét csak az 1948. május 9-én elfogadott új alkotmány hatályba lépése után lehetett érezni, a jogfosztottság időszakát azonban csak az 1948. október 25-i 245. számú törvény zárta le. Ez lehetővé tette a magyar nemzetiségű személyeknek, akiket nem telepítettek át Magyarországra, akik életben maradtak a deportálások után és akik természetesen megfelel­tek bizonyos követelményeknek, hogy megszerezhessék a csehszlovák állam-polgárságot, s így ne maradjanak továbbra is hontalanok. Az állampolgárságot azonban csakis akkor kaphatták meg, ha e törvény hatály­baléptétől, azaz 1948. november 17-től számított 90 napon belül hűségesküt tettek.[1]

Mindazok a személyek, akik újból csehszlovák állampolgárok lettek, ugyanazokat az állampolgári jogokat élvezhették, amelyeket a Május 9-i Alkotmány tartalmazott, de külön nemzetiségi jogok nélkül.

Az első lépést e téren az 1956. július 31-i 33. számú alkotmánytörvény jelentette, amely szerint a Szlovák Nemzeti Tanácsnak az egyenjogúság szellemében biztosítania kellett a magyar és az ukrán nemzetiségű polgárok számára a gazdasági és a kulturális élet feltételeit. Hasonló módon intézke­dett az 1960. július 11—i 100. számú alkotmánytörvény is, az újabb Alkot­mány 25. cikkelye, amely 1968. év végéig hatályban volt. Ez rögzítette, hogy a „magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgároknak" biztosítja az anyanyelven való művelődés és a kulturális fejlődés minden lehetőségét és eszközét. A német nemzetiségű polgárok jogainak elismerésével ez a cikkely is adós maradt. A nemzetiségek jogállásával külön nem foglalkozik. Az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 6. cikkelye helyezte hatályon kívül.

Egyébként a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1960. július 11-i alkot­mányának 20. cikkelye „egyenlő esélyek és egyenlő lehetőségek" megterem­tésével szavatolta az állampolgárok egyenjogúságát a társadalom életének minden területén, éspedig „nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül".[2]

Ezeket az alapelveket tükrözik mind az alábbi törvényi rendelkezések, mind az államigazgatás legfelsőbb szerveinek 1948 után elfogadott intézke­dései.

Az alkotmányok rendelkezései

E téren három jogszabályról kell szólni.
Az első az 1960. évi 100. számú alkotmánytörvény, tulajdonképpen maga az Alkotmány. Az előbbiek során említés tőrtént arról, hogy az Alkotmány 20. cikkelye deklarálja az állampolgárok egyenjogúságát „az egyenlő esélyek és egyenlő lehetőségek" hangoztatásával, s annak a leszögezésével, hogy az állampolgárok egyenjogúságát az alkotmány szavatolja „nemzetiségre és fajra" való tekintet nélkül. Az egyenjogúságot a cseh és a szlovák nemzet esetében ismeri el az egységes állam keretében.

A második az 1968. évi 143. számú alkotmánytőrvény (a csehszlovák föderációról). Az 1. cikkely 1. bekezdése szerint Csehszlovákia a csehek és a szlovákok egyenjogú testvéri nemzeteinek a szövetségi állama.[3] Ugyancsak e két nemzetet ismeri el egyenjogúnak és államalkotónak. A nemzeti kisebb­ségekről nem tesz említést.

Ezzel szemben az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 1. cikkelye már tovább megy. Kimondja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­csak a cseh és a szlovák nemzetnek, hanem azoknak a nemzetiségeknek a közös állama is, amelyek ennek az államnak a területén élnek.[4]

Mind a három alkotmánytörvény közös vonása, hogy egyikük sem dekla­rálja a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzeteinek és nemzetiségei­nek egyenjogúságát. Láthatjuk, a két utóbbi alkotmánytörvény, amelyet ugyanazon a napon egymást követően fogadott el a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetgyűlése, és mind a kettő ugyanazon a napon lépett hatályba, nincs összhangban egymással. A két jogszabály 1. cikkelyeinek a rendelkezése egymásnak ellentmondó.

Nem lehet szó nélkül hagyni a 143/1968 Zb. számú alkotmánytörvény 1. cikkelyének 3. bekezdését sem, amely leszögezi, hogy a csehszlovák föderáció két önálló, szuverén nemzet, a cseh és a szlovák nemzet azon akaratát fejezi ki, hogy közös szövetségi államban éljenek.[5] Még ma is kérdés, vajon a föderáció valóban csak az említett két nemzet akaratának a kifejezése-e, vagy Csehszlovákia egész népéé. A döntésben Szlovákia területén ugyanis nemcsak a szlovák nemzet képviselői vettek részt, hanem a szlovákiai nemzetiségeké is. Ennek következtében az államszövetség lényegében nem­csak a két nemzet, hanem a nemzetiségek akaratának a kifejezése is.[6] Valójában az államszövetség létrehozásában Szlovákia egész népének az akarata érvényesült, hiszen ezt, sőt Csehszlovákia egész „dolgozó népét" - a nemzetiségi alkotmánytörvény preambuluma szerint - a cseh és a szlovák nemzettel együtt a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiség is alkotta. Az d tagjaik is a politikai hatalom részesei voltak.[7] A föderáció nem két nemzetállamból állt.

A fentiek ismeretében csak találgatni lehetett, hogy valójában kik alkot­ták a csehszlovák államot. Egy évvel a „gyengéd forradalom" után ez a rejtély világossá vált, amikor a Szövetségi Gyűlés teljes terjedelmében hatályon kívül helyezte az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt.[8]

Néhány mondatot még az ún. nemzetiségi alkotmánytörvényről.

Ez a jogszabály, amely több mint két évtizeden át hatályban volt Cseh­szlovákia egész területén, tehát mind a két tagköztársaságban, lényegében azokat a jogokat tartalmazta a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket már a korábbi jogszabályok alapján megvalósítottak, csakhogy kiegészítve és rendszerbe foglalva. Elsősorban az állampolgárok individuális, egyedi jogait szavatolta. Olyan alapvető" jogokat, amelyek szükségesek, hogy a nemzeti kisebbségeket, az alkotmánytörvény szóhasználata szerint nemzetiségek, megőrizhessék nemzeti jellegüket és ápolhassák kultúrájukat.[9] Tulajdon­képpen olyan jogokról van szó, amelyeket csakis az illető nemzetiség többi tagjaival közösen lehet gyakorolni (például saját kulturális élet, nyelvünk használata, nemzetiségi szervezetekben való társulás).

Az elmúlt évtizedek folyamán számtalanszor felvetődött a kérdés, vajon a Csehszlovák Szocialista Köztársaság alkotmánya elismeri-e a nemzetisé­geket mint közösségeket. A kérdésre igennel lehet válaszolni. De a választ nem magában a törvényben, hanem annak indokolásában találjuk. E szerint az alkotmánytörvény nemcsak a nemzetiségi állampolgárok alapvető indivi­duális jogait rögzíti, hanem számol a nemzetiségekkel mint közösségekkel is. Ugyanis a nemzetiségek jogállásának ilyképp történő értelmezésével létrejönnek az alkotmánytörvény 3. cikkelyében deklarált jogok és szabad­ságok érvényre juttatásának és megtartásának hatékonyabb biztosítékai.[10] Ezek után lássuk a 3. cikkelyben a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű állampolgárok számára deklarált jogokat:

a/ a nyelvükön való művelődés joga,
b/ a sokoldalú kulturális fejlődéshez való jog,
c/ a nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának a joga az illető nemzetiség által lakott területeken,
d/ a nemzetiségi kulturális társadalmi szervezetekben való egyesülés joga,
e/ a saját nyelvű sajtóhoz és tájékoztatáshoz való jog.

A 2. bekezdés úgy rendelkezik, hogy mindezeknek a jogoknak a terjedel­mét és feltételeit törvény szabja meg.[11]

Az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt a Szövetségi Gyűlés és a nemzeti tanácsok útján kellett volna végrehajtani. Átfogó végrehajtási tör­vény azonban az 5. cikkely alapján nem látott napvilágot.

Alacsonyabb rendű jogszabályok nemzetiségi rendelkezései

Az 1960. évi alkotmányban és az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény­ben deklarált alapelvek, illetve jogok szellemében született a Szlovák Nem­zeti Tanács 1984. április 2-i 32. számú törvénye,[12] amelynek 32a §-a a következő rendelkezést tartalmazza az iskolák tanítási nyelvéről:

/l/ A tanítási nyelv a szlovák vagy a cseh nyelv; cseh nyelven az oktatási minisztérium által kijelölt iskolákban (osztályokban) tanítanak.
/2/ A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű tanulók részére létesített iskolákban vagy osztályokban azok anyanyelve a tanítási nyelv.
/3/ Ha az iskolában (osztályban) más mint szlovák vagy cseh tanítási nyelven folyik az oktatás, akkor mindig tanítják a szlovák vagy a cseh nyelvet is.

Nemzetiségi szempontból az egyik legfontosabb rendelkezést az 1984. szeptember l-ig hatályos 1960. évi 186. számú (oktatási) törvény 29 §-a tartalmazza. Bár e szerint Csehszlovákiában az oktatás nyelve a cseh vagy a szlovák, azonban a magyar, az ukrán (rutén) és a lengyel nemzetiségű gyermekek részére létesített iskolákban tanítani kell a cseh vagy a szlovák nyelvet mint tantárgyat. Lényegében ennek a törvénynek alapján épült ki mai formájában a nemzetiségi iskolák hálózata.[13]

Az idézett rendelkezéssel ma sincs összhangban az egyes tantárgyak tanítása a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák többségében, illetve szakközépiskolák magyar tanítási nyelvű részlegén. Ezekben a szaktantár­gyakat szlovák nyelven tanítják.

Köztudomású, hogy a legfelsőbb államhatalmi szervek maguk állapítják meg törvényben a működésük szabályait, ügyrendjüket. Ugyanez a törvény rögzíti a képviselők nyelvhasználati jogát is. A Szövetségi Gyűlés ügyrendje szerint a képviselők anyanyelvükön is felszólalhatnak a két kamara (a Népi Kamara és a Nemzetek Kamarája) ülésein. Abban az esetben azonban, ha a képviselő beszéde nem cseh vagy szlovák nyelven hangzik el, a Szövetségi Gyűlés irodája gondoskodik arról, hogy azt cseh vagy szlovák nyelven tolmá­csolják a többi képviselőnek.[14]

Hasonló ügyrendi rendelkezéssel találkozunk az egyes tagköztársaságok­ban is. A Cseh Nemzeti Tanács 1969. január 8-i 1. számú törvényének 26. §-a szerint „Minden szónok beszélhet anyanyelvén."

Kissé eltérő fogalmazásban, de lényegében hasonló rendelkezést tartal­maz a Szlovák Nemzeti Tanács ügyrendje is. A 14.§ 7. bekezdése szerint „A szónokok a nemzetiség nyelvén is beszélhetnek. A beszédet egyidejűleg szlovák nyelvre fordítják le."[15] Ez a jogszabály egyébként nem az „anyanyelv" fogalmát használja.

Az 1960. évi Alkotmányban deklarált alapelvek szellemében látott napvi­lágot néhány törvény az igazságügy területén is. Ezek fontosabb rendelkezé­sei.

A bíróságok szervezetéről és a bírák választásáról szóló 1964. évi 36. számú törvény 8. §-ának 1. bekezdése így hangzik: „A törvény előtt és a bíróság előtt minden polgár egyenlő.'' Ugyanennek a szakasznak 2. bekezdé­se ekképp rendelkezik a nyelvek használatáról: "A bíróság előtt minden polgár használhatja anyanyelvét."[16]

A Polgári rendtartás 18. §-ának második és harmadik mondata a követ­kező rendelkezést tartalmazza: (A bírósági eljárás résztvevőinek) „Joguk van arra, hogy a bíróság előtt anyanyelvükön járjanak el. Jogaik érvényesítése érdekében a bíróság egyenlő lehetőségeket köteles számukra biztosítani." Az eljárás során az anyanyelv használatával kapcsolatban felmerült költsége­ket az állam viseli. [17]

Büntető ügyekben az anyanyelv használatáról az 1961. évi 141. számú törvény (Büntető Perrendtartás) 2. §-ának 14. bekezdése így intézkedik: „Minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használhatja." A 28. § pedig ekképp rendelkezik: „Ha a vallomás tartalmát vagy az iratokat le kell fordítani, vagy ha a vádlott nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik, tolmácsot alkalmaznak; a tolmács nem lehet egyúttal a jegyzőkönyvvezető."[18]

A tolmács alkalmazásával kapcsolatban hasonló rendelkezést tartalmaz a közjegyzőség előtti eljárásról szóló 1963. évi 95. számú törvény 96. §-a. E szerint abban az esetben is alkalmazható tolmács, ha valamelyik fél vagy tanú nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a jegyzőkönyvet vezetik.[19]

A nemzetiségi lakosság idézett jogai nem a csehszlovák törvényhozás nagylelkűségére vallanak. A nemzetközi egyezményekből reá hárult feladat­ról tanúskodnak.

A nemzetiségi jogok megvalósításának több törvényi biztosítéka van. Egyebek közt szót kell ejteni a következő rendelkezésekről.

A Polgári Törvénykönyv szerint az állampolgároknak joguk van személyi­ségük, különösképp életük és egészségük, állampolgári becsületük, valamint nevük és személyes természetű megnyilatkozásaik védelmére. A személyhez fűződő jogok minden állampolgárt megilletnek.[20]

Az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 4. cikkelye szerint minden polgár „a saját meggyőződése alapján szabadon dönt nemzetiségéről." Ennek a vetülete az a jogszabály is, amely szerint mindenki saját kezűleg tüntetheti fel nemzetiségét a népszámlálási kérdőíveken. Az idézett alkotmánytörvény azt is kimondja, hogy a nemzetiségi hovatartozás egyetlen állampolgár számára sem jelenthet hátrányt a politikai, a gazdasági és a társadalmi életben való érvényesülés terén, bármilyen nemzetiséghez is tartozzék. Eb­ből egyúttal az is következik, hogy a nemzetisége senki számára sem bizto­síthat valamiféle előnyt.[21] Sajnos, a gyakorlat számtalan esetben ennek az ellenkezőjéről tanúskodik.

A nemzetiség meghatározásával szorosan összefügg az alkotmánytör­vénynek az a rendelkezése, amelynek értelmében Csehszlovákiában tilos az állampolgárok elnemzetietlenítése, sőt az erre irányuló kényszer minden formája is.[22] Ez a deklaráció csak szépen csengő mondat maradt mindvégig.

Az egyenjogúság büntetőjogi védelmét a Büntető Törvénykönyv teszi lehetővé. [23]

E helyt kell említést tenni az 1977. évi 22. számú hirdetményről, amelynek 32. §-a alapján mindenki kérheti, aki nem cseh vagy szlovák nemzetiségű, hogy személynevét (keresztnevét) a saját anyanyelvén tüntessék fel az anya­könyvi kivonatban. [24] De csak abban az esetben, ha azt még 1959. október 1-je előtt jegyezték be az anyakönyvbe. Az 1959. október 1-je óta a magyar, a német, a lengyel és egyéb nemzetiségű szülők ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a gyermekeik személynevét anyanyelvi változatban írják be a születési anyakönyvbe.

Néhány sorban szót kell ejteni a helység- és utcanevek feltüntetéséről és használatáról is, mert ennek a megoldása évtizedeken át problémát okozott mind a hatóságoknak, mind a nemzetiségi lakosságnak, elsősorban a magyar nemzetiségű polgároknak. A helységnevek használatának szabályozása az államigazgatási szervek határozataival és belső utasításaival történt, álta­lában magasabb rangú jogszabályra való hivatakozással. Ez a jogszabály a Szlovák Nemzeti Tanács 1969. évi 71. számú törvénye, majd az 1970. évi 130. számú törvénye, továbbá az 1970. évi 11. számú, illetve az 1970. évi 93. számú belügyminisztériumi hirdetmény volt[25]

Az államigazgatási szervek intézkedései 1948 után

Nemzetiségi jogokat az 1948 után elfogadott törvények nem tartalmaztak. A politikai helyzet alakulása szükségessé tette, hogy az államigazgatás legfelsőbb szervei határozatokkal, utasításokkal és egyéb intézkedésekkel pótolják a hiányt.

Ezek sorát a Május 9-i Alkotmány szellemében 1952. június 17-én elfo­gadott kormányhatározat nyitotta meg. E határozat és az ennek a végrehaj­tására kiadott további utasítások folytán lehetőség nyílt arra, hogy az 1945—1948 közötti nemzetiségellenes intézkedések felszámolásának ered­ményeként a magyar lakosság ne érezze magát idegennek a Csehszlovák Köztársaságban.[26]

Az említett kormányhatározat végrehajtására a szlovákiai Megbízottak Testülete 1952. július l-jén azonos tartalmú határozatot fogadott el, de részletesebb utasításokkal.[27] Ez a dokumentum közel két évtizeden át egy "nemzetiségi alapokmány" feladatát töltötte be Szlovákiában. Irányt muta­tott olyan kérdésekben is, amelyek megoldására a publikált jogszabályok nem tértek ki. Egyebek közt elrendelte: a magyarlakta járásokban és közsé­gekben az állami szervek és a közintézmények, valamint a gazdasági szer­vezetek megjelölését magyarul is fel kell tüntetni; a nemzeti bizottságok

számára rendszeresen meg kell küldeni a központi államigazgatási szervek magyar nyelvű irányelveit, utasításait[27] és körleveleit, továbbá intézkedett, hogy a nemzeti bizottságok és más állami szervek és szervezetek Dél-Szlo­vákiában adjanak ki magyar nyelvű határozatokat, végzéseket, és igazolá­sokat is, a hirdetményeket, a felhívásokat és a rendeleteket pedig tegyék közzé magyarul is; a vasútállomásokon, a kereszteződésekben, az autóbu­szok megállóhelyein és a középületekben, egyáltalán a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken magyar nyelvű tájékoztató, útjelző és figyelmeztető táblákat is el kell helyezni; s végül úgy határozott, hogy a magyar nemzeti­ségű állampolgárok beadványait, kérelmeit és panaszait magyar nyelven is el kell intézni. [28]

A községek és a városok magyar nyelven való megjelöléséről a határozat 4. pontja intézkedett oly formában, hogy vissza kell állítani a községeknek és a városoknak az eredeti magyar elnevezését, ha időközben nem történt változás; változás esetén az elnevezéseket bizottságnak kell megvizsgálnia. A bizottság meg is alakult, hozzá is látott a munkához, de bizonyos idő után dolga végezetlenül szétoszlott.[29]

A határozat e pontjának végrehajtása nem kezdődött kedvező előjellel. Ugyanis a Megbízottak Testülete Elnökségének Hivatala 1952. július 2-i keltezéssel 626/1952-SP-taj. számmal megküldte az 1952. július l-jén elfo­gadott határozatot az illetékes állami szervek vezetőinek, azonban a 4. pontot kihagyta belőle. így annak a végrehajtása problematikussá vált.

Mindezeket az intézkedéseket kiegészítette a Megbízottak Testületének 1959. február 5-i 37. számú határozata. Ebben Szlovákia akkori legfelsőbb államigazgatási szerve úgy döntött, hogy a törvényeket és egyéb jogszabá­lyokat magyar nyelvű fordításban is meg kell jelentetni, továbbá hogy a nemzeti bizottságok és azok végrehajtó szervei - bár az ügyviteli nyelv a szlovák volt - magyarul is kötelesek elintézni a magyar nyelvű lakosság írásbeli vagy szóbeli beadványait. A határozat 3. pontja azt is lehetővé tette, hogy a nemzeti bizottságok tagjai az üléseken - a szlovákon kívül - magyar nyelven is felszólalhassanak. Elrendelte továbbá, hogy mind a hazai, mind a külföldi filmeket magyar felirattal lássák el.

Az államszövetség létrejötte után a Szlovák Szocialista Köztársaság kor­mányának egyes határozatai jelentenek további lépést a nemzetiségek nyelv­használatában.

Az 1972. május 10—i 211. számú határozat értelmében "a fontos biztonsági előírásokat, a vészjelzéseket és a figyelmeztetéseket" magyar, esetleg ukrán nyelven szintén fel kell tüntetni a nemzetiségi szempontból vegyes lakosságú területeken. E kormányhatározat végrehajtása csigalassúsággal haladt elő­re, s nagyon gyenge eredménnyel járt.

Kiemelkedő jelentőségű volt az 1972. szeptember 27-i 388. számú kor­mányhatározat, amelynek értelmében meg kellett volna teremteni az anya­nyelvi továbbképzésnek mind az anyagi, mind a személyi feltételeit. A végrehajtása azonban csakhamar elsikkadt.

A folyamatos javulás bizonyítékaként szokták nyilvántartani a kormány 1973. július 9-i 230. számú határozatát. Ennek 4. pontja lehetővé tette, hogy a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok „szükség esetén" anyanyel­vükön érvényesíthessék „problémáikat" és kérelmeiket az állami szervekkel és szervezetekkel szemben". Ezzel a dokumentummal szorosan összefügg a kormány kerek egy év múlva, 1974. július 9-én elfogadott 209. számú határozata, amelynek értelmében növelni kellett volna az államigazgatás központi szervei és a nemzeti bizottságok magyar és ukrán nemzetiségű dolgozóinak számát. Az eredmény: csekély javulás.[30]

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az Igazságügyi Minisztérium 1954. április 8-i 2471/54—L/l. számú utasítását sem a magyar és az ukrán nyelv használatáról. A Minisztérium ebben a körlevelében leszögezte, hogy az 1952. évi 66. számú törvény 6. §-a szavatolja minden polgárnak, hogy a bíróság előtt anyanyelvét használhatja. Ez a rendelkezés vonatkozik más igazságügyi szervekkel való érintkezésre is. Elrendelte a kétnyelvű (szlovák­magyar, szlovák-ukrán) nyomtatványok használatát, s hogy a magyar és az ukrán lakosságú községekben az igazságügyi épületeket magyar, illetve ukrán nyelven is megjelölték. A bíróságok (a közjegyzőségek) döntéseit a magyar és az ukrán nemzetiségű polgároknak azok nyelvén is kézbesíteni kell, de csak akkor, ha azt kérik. Az anyanyelv használatával kapcsolatban hasonló rendelkezést tartalmaz a Szlovák Szocialista Köztársaság Igazság­ügyi Minisztériumának 1973. évi 7. számú utasítása is.[31]

Néhány mondat a helységnevekkel kapcsolatos határozatokról és utasítá­sokról. Az említett 1970. évi 93. számú belügyminisztériumi hirdetmény gyakorlati megvalósítását a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970. december 14-i 585/1970-számú és az 1971. augusztus 25-i 406/1971-sekr. számú utasítása volt hivatva elősegíteni. Ez a hivatal az előbb idézett utasításában, hivatkozva a Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisz­tériuma 1970. december 8-i írásbeli figyelmeztetésére, utal a magyar nyelvű helységnevek használatának hosszan tartó hiányosságaira a szlovákiai ma­gyar sajtóban, majd idézi a Belügyminisztérium 1970. évi 93. számú hirdet­ményének 7. §-át azzal a megjegyzéssel, hogy ennek a rendelkezése nem engedélyez a sajtó számára sem kivételt, bármilyen nyelven is jelenjék meg. Egyúttal megtiltotta, hogy a hivatalos helységneveket lefordítsák, vagy az ősi elnevezéseket használják.

A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971. augusztus 25-én kiadott utasítása [32] szerint a lapkiadóknak 1971. szeptember 1-jei hatállyal a követ­kező utasítást kellett megvalósítaniuk a szlovákiai magyar időszaki sajtó­ban:

a/ a szlovákok által lakott városoknak és községeknek kizárólag a hely­ségnévtárban közzétett nevét kell használni;
b/ ha vegyes, illetve csak magyarok által lakott községekről van szó, akkor az eredeti helységneveket, esetleg azok fordítását csak az érvényben levő elnevezések után és csakis zárójelben szabad feltüntetni.

Ennek az utasításnak közel két évtizeden át lényegében sikerült érvényt szerezni. Csupán a zárójel használatában történt sorrendi változás.

Az utasítás olyan tilalmat tartalmazott, amely a lakosság nemzetiségi megkülönböztetésén alapult, s ez ellentétben állt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányának szellemével és betűjelével. A magyar lakosság soha nem tudott beletörődni a helységnevek használatának említett "megol­dásába". Barátságtalan magatartásnak, az erőszakos asszimiláció egyik formájának tartotta.

A helyzet e téren nem javult a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya 1980. november 12—i 336. számú határozatának [33] elfogadása után sem, amelyben a kormány hangsúlyozza középületek és a közterületek kétnyelvű megjelölésének a szükségességét.

Áttekintve a leglényegesebb publikált és nem publikált jogszabályokat, amelyek a nemzetiségi kérdés megoldásával, leginkább a szlovákiai nemzeti kisebbségek sokoldalú fejlődésével, tanulási lehetőségeivel, kultúrájával és nyelvhasználatával függtek össze, arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek száma aránylag nem csekély. A törvényhozás időnkénti pozitív elemeit azonban a nemzetiségekel szemben folytatott barátságtalan politikai gya­korlat erősen megkérdőjelezi. Sajnálatos az is, hogy a nemzetiségi alkot­mánytörvény végrehajtási törvényeinek megalkotását a Szövetségi Gyűlés és a nemzeti tanácsok sohasem tartották időszerűnek és szükségesnek. Ezzel szemben a legfelsőbb államigazgatási szervek időről időre megtárgyalták egyes tárcák jelentéseit és beszámolóit, s az észlelt hiányosságok megszün­tetése érdekében hosszabb-rövidebb határozatokat fogadtak el. A végrehaj­tásuk nem volt mindenkor és mindenben eredményes. Ennek ellenére a nemzetiségek általános helyzete az utóbbi két évtizedben lényegesen nem romlott.

Jegyzet

1 Vö.: Sbírka zákonů, 1948. évf., 93. rész, 449.1.
2 Ústava socialistického Československa. Súbor statí. Bratislava 1961, 302. old.
3 Zbierka zákonov (ZZ) 1968. évf., 41. rész, 381. old.
4 ZZ, 41. rész, 402. old
5 ZZ, 41. rész, 381. old.

6 Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Bratislava 1989, 152-155. old.

7 A144/1968 Zb. sz. alkotmánytörvény indokolása: „Príslušníci techto národností
spolu s Čechy a Slováky jako občané Československé socialistické republiky jsou nositeli politické moci ve státě a podílejí se na budování naší společné socialistické vlasti." - Az alkotmánytörvény kormányjavaslatának indokolása (důvodová zpráva), Praha, 1968. október 24,1. old.

8 Az 1991. január 9-i 23. sz. alkotmánytörvény 5. §-a. - ZZ 1991. évf., 6. rész, 114. old.

9 A nemzetiségi alkotmánytörvény kormányjavaslatának indoklása (3. cikkely) szó szerint: "Ústavně se chrání ona práva národností, která jsou rozhodujíci pro zachování jejich národnostního charakteru i pro rozvoj jejich kultury. Zakotvením techto práv se umožňuje plné využití obecně formulovanych občanských práv a svobod a jejich garantování pro príslušníky národností." - L.: Důvodová zpráva, Praha, 1968. október 24, 3. old.

10 A törvény kormányjavaslatának indokolása (1. cikkely) az eredeti cseh nyelvű szöveg szerint: Předložený návrh však znamená pro všechny národnosti významné prohloubení jejich postavení, a to v tomto smyslu, že zakotvuje nejen individuelní občanská práva jednotlivých občanů jako príslušníků národností, ale počítá též s národnostmi jako celkem. Takovým pojetím postavení národností dochází k plnějšímu a hlubšímu zajištění občanských práv a svobod príslušníků národností a vytvářejí se tak i účinnější záruky pro jejich uplatňování a zachování." - I. m., 2. old.

11 Az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvény 3. cikkelye. ZZ 1968. évf., 41. rész, 402. old.
12 ZZ 1984. évf., 140. old.

13 Az 1960. évi 186. sz. törvény 29. §-a szerint az anyanyelven való tanulás joga a német nemzetiségű állampolgárokra nem terjedt ki. A Szövetségi Gyűlés 1984. március 22-én elfogadott 29. sz. törvényének 3. §-a ezt a jogot kiterjeszti a német nemzetiségű állampolgárokra is. - ZZ 1984. évf., 5. rész, 110. old.

14 Az 1969. évi 56. sz. törvény megváltozott. A Szövetségi Gyűlés új ügyrendjének, az 1991. évi 56. sz. törvény 21. §-ának 2. bekezdése magyar fordításban így hangzik: "A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű képviselők beszélhetnek a nemzetiségek nyelvén; a Szövetségi Gyűlés Irodája gondoskodik ilyen megnyilatkozásnak a tárgyalási nyelvek egyikén való tolmácsolásáról." A tárgyalási nyelv az 1. bekezdés szerint a cseh és a szlovák. - ZZ 1991. évf., 13. rész, 270. old.

15 ZZ 1968. évf., 51. rész, 529. old.
16 ZZ 1970. évf., 5. rész, 46. old.
17 ZZ 1983. évf., 16. rész, 531., 544. old

18 A Büntető Perrendtartás módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1973. november 30-én 148. számmal hirdette ki a törvénytárban. - ZZ 1973. évf., 36. rész, 586-587, 590, 594. old.

19 A törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. július 13-én 70. számmal hirdette ki a törvénytárban. - ZZ 1983. évf., 15. rész, 517. old.

20 Az 1964. évi 40. sz. törvény 11., 13. és 16. §-a. A Polgári Törvénykönyv módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. július 11-én hirdette ki 70. számmal. - ZZ 1983. évf., 14. rész, 451. old.

21 Vö.: Az 1971. évi 21. sz. törvény. ZZ 1971. évf., 7. rész, 106. old.; Vestník vlády SSR pre národné výbory. 1979. évf., 12. rész, 115-125. old.

22 Az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvény 4. cikkelye.-ZZ 1968. évf., 41. rész 403. old.

23 Az 1961. évi 140. sz. törvény 259. §-ának 2. bekezdése, 198. §-a és 221. §-a. A törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1973. október 10-én hirdette ki a törvénytárban 113. számmal. A legújabb módosításokkal egységes szerkezetben az 1990. évi törvénytárban 456. számmal publikálta a Szövetségi Gyűlés Elnöksége. - ZZ 1973. évf., 31. rész, 397-406. old., 1990. évf., 76. rész, 1610-1657. old.

24 Vyhláška č. 22/1977 Zb., ktorou sa vydávajú blizšie predpisy k zákonu o matrikách. - ZZ 1977. évf., 7. rész, 85. old.: Gyönyör József: A személynevek anyanyelvi változatainak anyakönyvi bejegyzéséről. In: A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Bratislava 1987. Második kiadás. 60-75. old.

25 ZZ 1969. évf., 26. rész, 289-290. old.; 39. rész, 581-582. 1.; Ústredny vestník SSR, 1970. évf., 8. rész, 46-64. old.; 1979. évf., 7. rész; Gyönyör József: Államalkotó, 206-211. old.

26 A Belügyminisztérium 1952. június 5-én kelt 1-748-24/5-1952-171. sz. előterjesztését a kormány 1952. június 17-én tárgyalta meg. A több mint 363 ezer magyar nemzetiségű állampolgár (ebből kb. 350 ezer Szlovákiában) problematikájának megoldására 3 pontból álló határozatot fogadott el. A kormány határozata szám nélkül jelent meg. Abban az időben nem számozták sem a kormány, sem pedig a Megbízottak Testületének határozatait. Az 1948. május
9-i 150. sz. alkotmánytörvényt, a Május 9-i Alkotmányt 1948. június 9-én hirdették ki a törvénytárban. - ZZ 1948. évf., 52. rész, 1085-1108. old.

27 A Megbízottak Testületének 1952. július 1-jei határozata "a magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről az 1952. június 17—i kormányhatározat végrehajtásával kapcsolatos szervezési intézkedések javaslatával." A Belügyi Megbízotti Hivatal 1952. június 26-i előterjesztésének száma: 193/51-sekr. taj. A végrehajtását a Megbízottak Testületének elnöke és valamennyi megbízott feladatul kapta. Az Alkotmány (az 1948. május 9-i 150. sz. alkotmánytörvény) 95. §-a alapján a Megbízottak Testületét (Zbor povereníkov) illette meg Szlovákiában a teljes kormányzó és végrehajtó hatalom, a nemzetvédelmi, a külpolitikai és a külkereskedelmi ügyek kivételével. - ZZ 1948. évf., 52. rész, 1099.  old.; Základné údaje o národnostiach žijúcich v Slovenskej socialistickej republike. Urad vlády SSR, odbor pre národnosti. Bratislava 1980,18-20. old.; Údaje a fakty o národnostiach žijúcich v Slovenskej socialistickej republike. Úrad vlády Slovenskej socialistickej republiky. Číslo: 2543/1984. Bratislava 1984, 44-46. old.

28 Vő.: Gyönyör József: Államalkotó 196-197. old. 126

29 A Megbízottak Testületének 1952. július 1-jei határozatából a 4. pont: "uložiť povereníkovi vnútra urobí opatrenia, aby názvy obcí a miest na území obyvanom maďarským obyvateľstvom, boli označené tiež v maďarskom jazyku,
a/ u tých miest a obcí, kde nedošlo k zmenám pôvodných názvov, predloží soznam do troch týždňov,
b/ názvy obcí a miest, kde došlo k zmenám pôvodnych názvov pripraví komisia složená z  povereníkov vnútra, školstva, vied a umení a informácií a osvety do 1. septembra t.r." - Úrad predsedníctva Sboru povereníkov. Číslo 626/1952-SP-taj. Bratislava dna 2. júla 1952. Zpráva o niektorych otázkach občanov maďarskej národnosti s návrhom organizačných opatrení na vykonanie vládneho uznesenia zo dňa 1. júla 1952, bod 4. Úrad predsedníctva Sboru povereníkov z 2. júla 1952 c. 626/1952-SP-taj.

30 Údaje a fakty 46--17, 50-51. old.

31 Správa o dodržiavaní zásady dvojjazyčnosti v oblastiach obyvanych národnosťami. Ministerstvo spravodlivosti SSR. Bratislava, 6. januára 1975,6.226/1974-O/s, 23. old.

32 A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971. augusztus 25—i 406/1971-sekr. számú utasítása szerint a sajtónak a következő alapelvet kellett volna betartania: „v prípade miest a obcí obývaných Slovákmi, pouzívať výlučne oficiálne názvy; ak ide o obce so zmiešaným, resp. len maďarským obyvateľstvom, pôvodné miestopisné názvy, event. preložené názvoslovie možno uvádzať v zátvorke za platným pomenovaním." Az 1970. június 18-i 93. sz. hirdetményt a Szlovák Nemzeti Tanács 1969. június 10-i 71. sz. törvénye 6. §-ának 2. bekezdése alapján adta ki a Belügyminisztérium. Ezt hatályon kívül helyezte a Szlovák Nemzeti Tanács 1970. szeptember 28—i 130. sz. törvénye. A 93. sz. hirdetmény hatályban maradt. A későbbi törvényben nem történt róla említés. - Gyönyör József: Súčasný stav v riešení otázky dvojjazyčných názvov obcí a označenia ulíc a iných verejných priestranstiev v Slovenskej socialistickej republike koncom roku 1976 (informácia). Bratislava 21. decembra 1976 (kézirat), 9. old.; Ústredny vestník SSR. 1970. évf., 8. rész, 46-64. old.

33 Vö.: Uznesenie vlády Slovenskej socialistickej republiky z 12. novembra 1980 č. 336 k správe o výsledkoch národnostnej politiky KSČ v okresoch obývaných občanmi maďarskej a ukrajinskej národnosti. - Úrad vlády SSR Bratislava, 6. j. 2014/1980.

SZAKÁL GYULA

Nyelvi kommunikáció és túlélés

A csehszlovákiai magyarság belső kommunikációs rendszerének elemzése a hetvenes évek diktatúrájának feltételei között

(A tanulmány a HÉT c. csehszlovákiai magyar nyelvű hetilap 1977. évfolyamá­nak kommunikáció-technikai elemzésére épül. A munka a győri Domus Hun-garica Egyesület részére készült hosszab tanulmány részlete.)

BEVEZETÉS

Mindnyájan tudjuk, hogy az emberi közösség, így a nemzeti együttlét kialakulása is hosszú és meg nem szűnő tanulási folyamat eredménye. A tanulás-tanítás meghatározott rendszere, a külső irányítás és a belső véde­kezés állandó küzdelme még hangsúlyosabbá válik kisebbségi léthelyzetben. Az asszimiliáció durva, vagy rafinált módszereivel szembeszegül a túlélés szubjektív igénye. A spontán egyéni ellenállás, a közösségi dac és a kisebb­ségi társadalom túlélési élettechnikái legalább olyan sokrétűek, mint a beolvasztási törekvések állandóan változó, tökéletesedő módszerei.

Az emberi civilizáció sajátossága, hogy nyelvében tárja fel, éli meg salyát problémáit. A nyelvi kommunikáció sohasem csak a világ, a társadalom felépítésére és működésére vonatkozik, hanem mindig kijelöli a helyes cse­lekvés irányait és lehetőségeit is. Különösen konfliktushelyzetben fontos a kommunikáció szerepe, hiszen a társadalmi ellentétek háttere és megoldási irányai nem válnak automatikusan világossá a közösség tagjai előtt.

A kommunikációs eszközök birtoklása a diktatúrákban enyhe vagy szél­sőséges formákban, de mindig nyelvi monopóliummá is válik. A nyelvi mechanizmussal ugyanis befolyásolható a politikailag értékesnek tekintett magatartásminta és biztosítható a hatalmi integrációs tér. Jól emlékszünk még a szocialista társadalmak hivatalos nyelvére, ahol csak egy adott és zárt nyelvi világban lehetett rögzíteni minden társadalmi tapasztalatot.

Az alternatívák teljes hiánya, ha lehet, még nehezebb helyzetbe hozta a szocialista országban élő nemzetiségeket, hiszen már puszta létük is a másság irányába hatott.

A politikai cselekvésképtelenség és a reális nemzetiségi közösségélmé­nyek teljes hiánya létszimbólumok termeléséhez vezetett.1 A kultúra termé­szetellenes módon felértékelődött, hiszen minden gazdasági, jogi, politikai problémát kulturális kérdésre kellett redukálni. Nagy nyomás nehezedett erre a "létfenntartó" szférára, hiszen a történelmileg kialakult szokások, szimbólumok egyaránt ütköztek a hatalom internacionalista ideológiájával, másrészt az államalkotó nemzet eltérő hagyományaival.

Szabad politizálás, a konfliktusok nyílt megvívása hiányában a kisebbségi etnikum közösségi viszonyai, szereprendszerei, magatartásmintái a társa­dalmi csoport kommunikációs kódjai révén adódtak át. Az állam és a kom­munista párt kulturális kartellje mindenkit integrálni akart, még a kommunikációs csatornákon keresztül is. Az adott marxista fogalmi háló, amely a hírközlő szerveket uralta, mindenki számára kötelező volt. Ugyan­akkor a feszültségek, a másság, a modern társadalom emberéhez tartozó alternativitás ebben a homogén fogalmi koordináta-rendszerben kellett, hogy jelentkezzen. A rendelkezésre álló és egyben kötelező fogalmakkal való élni tudás felértékelte a mikrokommunikáció szerepét, ahol akár egyetlen sző elhagyásának, vagy a jellegtelen gondolatnak is komoly szerepe volt.

Tanulmányunk egy terjedelmes és sokrétű vizsgálódás része, amelyben a Szlovákiában élő magyarság identitását (ki)-alakító tényezők egyik részét, a sajtó kommunikációs mechanizmusát elemeztük. Műhelytanulmányunkat bevezető ujjgyakorlatnak szántuk, amely megalapozná későbbi kutatásain­kat. Munkánk egyszerre módszertani és tartalmi jellegű.

Módszertani abban a vonatkozásban, hogy a különböző kutatási techni­kákat összegyűjtöttük és próbáltuk alkalmazni. Egy nemzetiségi folyóirat elemzését (Hét 1977. évf.) végeztük el.

Az évfolyam kiválasztása (az 1977-es év) teljesen önkényes volt. Négy korszakban dolgoztuk fel részletesen az évfolyamokat: 1957, 1968, 1977 és 1990, és hasonlítjuk össze az eredményeket. Tudjuk, hogy a magyar kisebb­ség létét, annak problémáit ebből a forrásból megközelíteni nagyon esetleges. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy ez a forrás csak egyik részét képezi a vizsgálatnak. Fontosnak tartjuk ezt a részt is, hiszen meggyőződésünk szerint egy elnyomott kisebbség életvilága csak a mikroszféra sokoldalú, aprólékos elemzésével ragadható meg a maga teljességében.

MÓDSZER

A korrektség előírja számunkra az elemzést végző bemutatását. A kutató nem élt kisebbségi létben, nem ismeri annak életközeli mindennapjait. Nem érzi a nemzetiségi lét világát, annak rándulásait és rezgéseit. Nincsenek viszont előítéletei és apriori kategóriái. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egy kisebbségi magyar újságot mennyire tud értelmezni az anyaország­ban élő magyar. A nemzetiség minden kommunikációs megnyilvánulásának csak akkor van értelme, ha három irányban küld kódolható jelzéseket. Üzenetet küld a hatalomnak - amely ebben az esetben a többségi nem­zete, mit a hírek és gondolatok irányítója jelez saját bázisa számára. Mindez magyar nyelven történik, amit könnyedén kódol az anyaország is. Fontos szempont az is, hogy mennyire reked ki, vagy mennyire kapcsolódik az anyanemzet ehhez az információáramláshoz.

A tömegkommunikáció, így a sajtó is a modern társadalom egyik szabá­lyozó eszköze. Különösen fontos lehet ez a kisebbségi léthelyzetben, ahol az individum mozgástere még kisebb, az egyén és a csoport magatartását befolyásoló tilalomfák igencsak sűrűn nőnek. Ahol az anyaországi kapcsola­tok élőek és állandóak (rokonság, újság, TV révén) a helyi ellenőrzött sajtó szerepe csökken. Ha azonban az anyaország kommunikációs kapcsolata gyenge, szükségszerűen felértékelődik a magyar nyelvű híradás szerepe, lett légyen az bármilyen bornírt is.

A nemzetiségi kommunikáció hatását semmilyen helyzetben sem szabad teljesen elhanyagolni, mert nyersebben, vagy kódolt nyelven, az államalko­tó nemzet részéről állandóan érkeznek üzenetek az elvárásokat illető­en. Ezzel párhuzamosan ugyancsak kódolva a kisebbség is küld üzeneteket a többség felé. Ezek minden esetben szimbolikusak, de nem ritkán a piaci alkusz magatartását veszik fel. Egyes konkrét magatartásért mit kívánnak cserébe. A harmadik kommunikációs sík a kisebbség egymás közötti információcseréje. Ez természetes, hiszen a nemzetiség vezetői lényegesen nagyobb áttekintéssel rendelkeznek a lehetőségekről és buktatókról, amit közölni kell. Ideális helyzetben megjelennek a kisebbség autonóm üzenetei is a hatalom képviselői és egymás felé.

A tömegkommunikáció esetünkben a sajtó jól ismert „hangerősítő' szere­pe sajátosan alakul egy kisebbséggel(-ekkel) rendelkező diktatórikus rend­szerben. Nem egyszerű ott alattvalókat nevelni, gondolkodásukat, magatartásukat irányítani, egész létezésüket az individum szintjén kézben tartani, ahol a társadalom etnikailag is heterogén. A nemzetiségi állam­polgárok nyelve, szokásai, kultúrája, létének egyéni szintje eltér a hatalométól. Bármikor vissza tud vonulni „ősei temetői csendjébe", ami az államalkotó etnikum számára nehezen érhető el. A homogenizáció, amely minden diktatúra törekvése, a nemzetiségek miatt kétségkívül nehezebb.

Különösen értékes az etnikumok és az ellenségkép kapcsolata. A diktatúráknak ideológiájuktól függetlenül mindig szükségük van egy ellenségképre. Politikai gyakorlatukban éppúgy, mint világnézetük­ben, éppen ezért az ellenség állandóan eleven, állandó harcra kondicionálva ezzel a vezetőréteget éppúgy, mint a társadalmat. A rendszer szükségszerű tartozékává válik a fiktív harc az egyedül uralkodó ideológia síkján. Az állandó készülődés az irányított kommunikáció kulcsszereplőjévé válik. Ép­pen ezért, ha az ellenségkép megváltozik, vagy eltűnik, ez a diktatúrának komoly belső zavarát idézi elő.

A politikai tartalmú közlemények nyelvileg mindig ritualizálódnak. A szavak, szókapcsolatok elhelyezése a szövegben nem ritkán meta-kommunikatív tartalmat kap. Még az egynyelvű országokban sem egyszerű az eligazodás a politika nyelvében. Eltérő kultúrák esetén fokozó­dik az értelmezési nehézség és bizonytalanná válik az üzenetek hatása.

1. A címek és üzenetek

A szavak, a címek szavai pedig különösen élettartamokkal, ideológiai jelentésekkel telítettek. Egyszerűen arra voltunk kíváncsiak, hogy mire irányulnak a címek, a témák (a nemzetiségi politika, illetve kifejezetten ideológia, munkahelyi élet, termelés világa, művészet, külföldi magyar nép­művészet, népművészet, a magyar történelemhez kapcsolhatóan..

2.A címek szóösszetétele

A második, tehát a legfontosabbnak tartott oldal címeinek szavaiból egyszerű szótárt állítottunk össze a hasonló, vagy azonos fogalmi kört jelölő kifejezéseket csoportosítva.

3. A címek szövegkörnyezetének elemzése

Bővítve vizsgálódásunk körét az első 8-9 oldal címeiből pár általunk tipikusnak tartott témát kiválasztva, ezek szövegkörnyezetét vizsgáltuk meg. Témáink: termelés és a CSEMADOK tevékenysége volt. A szavakat azonos (rokonértelműek) kategóriájában rendeztük, figyelembe véve az elő­fordulási számot is.

4. A címek magatartásképe

A lap jellegéből adódóan a kulturális, művészeti tevékenység sokkal szélesebb skálája található meg, mint a munkáról, termelésről szóló írások. Mindez természetesen a címekben is tükröződik.

5. A magyar, a nemzetiségi (nemzet) a kultúra és a nép szó szövegkörnyezete

Ebben a fejezetben a kisebbségi létet legjobban körülíró szavak szövegkör­nyezetét vizsgáltuk. Klasszikus szabályok szerint ezeknek az általunk legti-pikusabbnak tartott fogalmaknak a kontigenciáját elemeztük.2 Csak akkor vettük számításba a szavakat, ha valamilyen minősítő jelző állt mellette. A teljesen neutrális környezetben levőket, amelyek főleg címekben fordultak elő (pl. „Magyarok között Prágában", vagy „Eleven kulturális élet") nem tartottuk értékelhetőnek.

6. A folyóirat képi világa

Az újságoknál, különösen a heti kulturális folyóiratok esetében a képek szerepe, jelentősége közismert. Az 1977-es évfolyam képi világa látszólag sablonos, teljes mértékben alárendelt az ideológia elvárásainak. Apróléko­sabb elemzéseink azonban a kisebbség önálló kommunikatív megnyilvánu­lásait is érzékeltetik a képanyagban.

A képek egyszerű csoportosításán túl (témák szerint, nagyság szerint) üzenetek tartalmi megfejtésére is vállalkoztunk. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a megmaradás túltengő létszimbólumai mellett sokkal teljesebb ma­gyarságképet találunk mint a szöveges részben.

7. A magatartásminták kommunikációtechnikai elemzése

Elemzésünk legnehezebb feladatát jelentette annak a mechanizmusnak a feltérképezése, amelynek során a sajtó magatartási stratégiákat ajánl az olvasónak. Munkánk során egyszerre végeztünk tartalmi és kommu­nikációtechnikai elemzést.

Tartalom szempontjából a konkrét gondolat értékelés, üzenet és konkrét (politikai) állásfoglalás formájában jelent meg. A (zárt) mechanizmushoz tartozott, hogy csak a kategóriák szigorúan meghatározták, hogy milyen gondolatokat lehet az adott sémában elmondani.

Technikai oldalról Csepeli György kategóriáit (lásd. Csepeli Gy.: A hétköz­napi élet anatómiája, Bp, Kossuth 1986) adaptáltuk. Eszerint a gondolatok megjelenhettek véleményváltoztatás, meggyőzés, befolyásolás és propagan­da formájában.

Mindegyik más szóhasználatot, fogalmazástechnikát és szerkesztési elvet igényelt. Szemben a tartalmi oldal kategóriájával ezeknek a sémáknak a megtöltése igen flexibilis volt. Ugyanaz a javaslat (elvárás) még egy cikken belül is megjelenhetett több formában is.

8. A nyelvi kódok vizsgálata

Általános rendező elvként használtuk Basil Bernsein elméletét és mód­szerét (Lásd: Berstein B.: Nyelvi szocializáció és oktathatóság. In: Társada­lom és nyelv. Bp, Gondolat 1975). A nyelvi kódok, szereprendszerek és a pozicionális felszólítások a folyóirat szempontjából igen homogének voltak.

ELEMZÉS

Hogyan viselkedjünk mi szlovákiai magyarok?

Legyünk jó alattvalók, hogy magyarok maradhassunk! - sűríthetnénk a kollektív cselekvés lehetőségeinek és az egyéni boldogulási stratégiáknak egyik típusát. Egy a CSEMADOK feladatait elemző írásról van szó. Az író státusa (CSEMADOK KB titkára) biztosítaná a propaganda hitelességét. A nyitó képben kurzív betűkkel szedve, konkrét állásfoglalást közöl a CSEMA­DOK feladatairól, amely szerint támogatni kell a szocialista állam politiká­ját. Egyértelmű ez, hiszen egy totális rendszerben, nem elegendő a politikát csak elfogadni, hanem minimum támogatni kell. A második pontban a "CSKP marxista-leninista nemzetiségi politikájának elveivel összhangban" segíteni kell az állami és egyéb szerveket a magyar állampolgárok "kulturális élete és saját nemzetiségi kultúrája feltételei rendszeres fejlesztésének biz­tosításában." Szó sincs arról, hogy a Csehszlovákia magyar kulturális szer­vezete autonóm módon - mondjuk az alkotmánnyal összhangban — fogná össze a magyar nemzetiséget, hanem a párt elveit teljesen elfogadva csak segíteni kell az állami szerveket a kultúra fejlesztésében. Érdemes reagálni ennek a fogalomnak a szerepére. A marxista ideológia teleologikus szerkeze­téből következően a fejlődés, fejlesztés az egyik kulcsszó. Egy előre megha­tározott, jól körülírt célig kell eljutni. Ennek a folyamatnak az eszközrendszerét biztosítaná a direkt társadalomirányítás és a kommu­nikációs mechanizmus.

Különösen a kommunikáció (agitáció, propaganda) szerepe értékelődik fel és válik diszfunkcionálissá. A szavak realitásuktól elszakadva azokat eszmeileg átértelmezve és meg sem értve, megnő a kijelentések szerepe, önálló életre kelnek. Kialakul egy illúzió, hogy a kimondott szavak, mágikus érte­lemben pótolják a konkrét tetteket.

Az írásban a konkrét politikai állásfoglalás kibővül a kommunikáció differenciáltabb technikájával, ahol a képalakító tényezőket vették célba. A tervteljesítésről és a munkasikerekről szólva kiemelte, hogy ezekhez a "sike­rekhez nagy mértékben járultak hozzá a csehszlovákiai magyar dolgozók, ill. kulturális szövetségünk tagjai, ki-ki a maga munkahelyén, közéleti posztján egyaránt". Megdicsérte azokat a kultúrmunkásokat, "akik a munkahelyi feladatok becsületes elvégzése után" segítik a CSEMADOK tevékenységét. Az írás szóhasználata zárt. A Szlovákiában élő magyar anyanyelvű polgár csak „csehszlovákiai magyar dolgozó" lehet. A nemzetiségi kultúrával foglalkozni is csak "kultúrmunkásként" lehet. A kifeje­zetten a nemzetiségi létre utaló információkat a szükségesnél is jobban kell becsomagolni a marxista formanyelvbe.

Ezek a kommunikációs technikák jelölik ki a kollektív cselekvés lehetőségeit és útmutatást adnak az egyéni életstratégiákhoz is.

Politikailag támogatni kell a Csehszlovák Kommunista Pártot, becsületesen dolgozni, és ezek után, mintegy jutalmul, ápolni lehet a kulturális örökséget, magyarnak lehet maradni. Ez a hatalom kívánalma. A kisebbség válasza egyértelmű. A magyar nemzetiség identitásának minimális megtartása árán hű alattvaló lesz.

A játék és a presszió eszközei szélesek. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a homogén magyarlakta területek gazdasági fejlődése, az anyagi boldogulás lehetősége az állami gondoskodás függvénye.

Ebbe a típusba tartozik a mondanivaló jellege szerint egy a pozsonyi Pravdától átvett írás, noha tartalmát tekintve lényegesen más. A bornírt és dogmatikus üzenetet azonban differenciáltabb, ravaszabb kommunikációs megoldásokkal dolgozta fel. A cím (A nemzetiségek fejlődésének nagy lehe­tőségei) megfellebbezhetetlen.

Konkrét állásfoglalás, már a nyelvi megfogalmazást illetően is.

A szöveg azonban, nem ebben a cím által sugallt tónusban folytatódik. A kommunikációs technikák gyengébb típusait, a meggyőzést és a befolyáso­lást alkalmazta.

Mondanivalóját, mindjárt egy ritkán használt (engedélyezett?) adat köz­lésével kezdte. A Csehszlovákiában élő magyar nemzetiség létszámáról éppúgy, mint az egyes települések nemzetiségi összetételéről igen ritkán közöltek adatokat. A nyitó képből megtudhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárok száma közel 600 ezer.

Erre az adatra építve egy propagandisztikus állásfoglalással közlik, hogy a „nemzetiségek tagjainak - a nemzetiségi kérdés megoldása lenini elveinek alapján - biztosítva van a joga." Utána a képalakító tényezőket célozván ír a nemzetiség tagjainak arányos képviseletéről az államhatalmi szervekben, és felsorolja a magyar tannyelvű iskolák adatait. Az összefüggésekből kira­gadott információk felsorakoztatásával a megbízhatóság és a hitelesség benyomását igyekeztek kelteni. Tipikus dogmatikus meggyőzési technikáról van szó, amelyben szembeállítják az egyén életútját a nagy társadalmi folyamatokkal. Ha az egyéni létszférában rosszak is a tapasztalatok, összes­ségében mégis jó úton haladunk.

Az írás befejező része a hatalmat pozitív módon szándékozik befolyásolni. Tartalmilag ehhez a múlttal való összehasonlítást használja. A jól ismert sablon szerint leírtakból megtudhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű lakos­ság falvai, városai a múltban gazdaságilag igen elmaradt területek voltak. A szocialista gazdasági fejlődés tételes felsorolásával (melyik településen milyen üzemet építettek) az állami gondoskodást szeretné bizonyítani. Hangsúlyozza és kiemeli a gazdasági fejlődés nemzetiségi vonatkozásait, hiszen így több jut kultúrára, művelődésre. Végezetül a tények summázata-ként konkrét állásfoglalással, sőt kinyilatkozással közli, hogy az "élet által igazolt út az, nemzeteink és nemzetiségeink szocialista fejlődésének és közlekedésének egész hazánk felvirágoztatásának az élet által igazolt, bevált útja."

Úgy véljük, nem járunk messze az igazságtól, ha a következőképpen fejtjük meg ezeket a sorokat. Ne békétlenkedjünk, mert a lehetőségeket figyelembe véve jól élünk. Az anyagi jólét az egyéni boldogulás legfontosabb része és a szlovák hatalmi szervek döntenek, hogy mit és hol fejlesztenek.

A jó alattvaló magatartásának fenntartásában a félelemkeltés esz­közei is szerepelnek. Az 1968-as prágai tavasszal kapcsolatos állásfogla­lás következményei még egy évtized múltán is fegyelmező erőt jelentettek. Ne térjünk le többet a számunkra kijelölt útról, mert annak következ­ményei beláthatatlanok[5].

Ennek a viselkedési mintának az elemei nagyon egyértelműek. Ha (sorrendben) internacionalista, szocialista hazafi és engedelmes csehszlovák állampolgár leszel, cserében ápolhatod hagyományai­dat, magyar maradhatsz.

Mindezeket nagyon egyszerű megoldási stratégiáknak tekinthetjük, ame­lyek jól megfeleltek a hatalom elvárásainak. Sokkal izgalmasabbak azok a technikák, amelyek az ajánlott mintákat alkalmazva kísérelték meg a ben­nük rejlő lehetőségeket kihasználni, sőt a szándék ellentétébe fordítani. A többség nyelvének, kultúrájának ismerete az asszimiláció legfonto­sabb eszköze. A megmaradáshoz azonban hozzátartozik az okos alkalmazkodás. Ha megismerjük a többség nyelvét, szokásait, talán sikeresebbek lehetünk a megmaradás küzdelmeiben.

A politika nyelvének gyakran használt kliséjét, a „kollektivitás" szólamát is ki lehet használni.

A CSEMADOK - amely a szlovákiai magyarság egyetlen kollektív politi­kai létezési fóruma - feladatának a „népi és a haladó hagyományok ápolását, őrzését és továbbfejlesztését" tekinti6 (kiemelés tőlem). Ennél a továbbfej­lesztés szónál a marxista kommunikációs nyelv újabb ellentmondására buk­kantunk. A fejlődés, a fejlesztés az ideológia kulcskifejezése. A népi hagyományoknál a kötelezőhasználata komikussá válik, hiszen nehéz elkép­zelni a központ által előírt tervszerű fejlesztését.

Tipikusnak tarthatjuk, hogy a néphagyományok szerepeltetésénél és hangsúlyozásánál szinte kötelezően tűnik fel, hogy a „munkásmozgalmi hagyaték gyűjtése a szocialista nevelés szolgálatában állítása dicsérendő törekvése volt a szövetségnek a múltban is, feladata kell, hogy maradjon a jövőben." A „népi hagyományok" és a „haladó hagyományok" ilyen kötelező összekapcsolása az egész évfolyamra jellemző. Feltételez­hetjük, hogy itt egy védekezési mechanizmusról volt szó. A népi hagyományokkal való foglalkozás esetleg gyanús a hatalomnak, ezért kellett kapcsolni a munkásmozgalomhoz, ami viszont nemcsak engedélyezett, hanem kötelező volt is egyben.

A népi játékok, a színjátszás fontosságát hangsúlyozta, mintegy meggyőz­ve az olvasót, hogy ezek nemzedékeken át való hagyományozódása „tartotta életben a nép szokásait". Nem mondta ki, de lényegében arról van szó, hogy életben tartotta a népet.

A magyarság létéről gondolkodva a befeléfordulást ostorozta. Erősebb kommunikációs módszerrel a rábeszélés és a befolyásolás határán, tartalmi­lag pedig cselekvésre orientálva próbál útmutatást adni. „Az individualiz­mus nem lehet életmód, a „sziget" nem lehet cél. Az átmeneti begubózástól függetlenül a kollektív életmód irányába kell haladnunk." Ebben az ideo­lógiai frazeológiában ügyes tippet sejthetünk. Az individualizmus ostrozása és szembeállítása a kollektív életmóddal, klasszikus mar­xista nézőpont.
Esetünkben azonban a kollektív együttlét a magyar közösséget jelentette.

Végezetül szinte keretként kiemelte, hogy a magyarság ápolása (ezt így sohasem mondták ki, de egészen világosan körülírták) során „legfontosabb feladatnak azt tekintik, hogy az embereket a proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében neveljék."

Legyünk kollektívek, ne atomizálódjunk, mert így felhasználnak bennünket. A kollektivitás ideológiai köntösébe elbújtatható a ma­gyarság közösség.

Ezek a gondolatok a kommunikációs mechanizmusban többször visszatér­tek.

A kommunikációs formanyelv azonban fogva tartotta a gondolatokat.7 Az írás szemléletébe nem illik be egy - öntudatlan - nyelvi megkülönböztetés. A történelmet illetően "cseh és szlovák történeti hagyományokról" beszél, míg a magyar nemzetiséggel kapcsolatban "csehszlovákiai magyar haladó -kiemelés tőlem - hagyományokat említ". A klasszikus marxista ideológia történetszemléletéről és nyelvéről van szó, amely az egész múltat nem vállalja föl, hanem csak a neki megfelelő mozzanatokat. A haladó hagyomá­nyok megkülönböztetés a forradalmakat és munkásmozgalmi hagyományo­kat jelentette.

Számunkra az üzenet azt jelenti, a magyar kisebbségnek vannak olyan hagyományai is - a nem haladók - amelyeket talán még szégyelleni is kell, szemben az egységes „cseh és szlovák történelmi hagyományokkal." Az ilyen megkülönböztetés pedig eleve nem teszi egyenértékűvé a két nemzetet. Vélhetően azonban itt egy kötelező jelző öntudatlan alkalmazásáról van szó. Az írás egész gondolatisága ugyanis nem kirekesztő.

A szocialista kultúráról írva kijelentette, hogy mindenkié. Egy etnikailag homogén környezetben ez a gondolat nem egyéb mint egy politikai frázis. Esetünkben azonban egy kisebbség kommunikációs viselkedéséről van sző. Ennek a kijelentésnek a többszöri hangoztatása - felszínen tartása - amelyet a hatalom el kell, hogy fogadjon, mert saját ideológiájának egyik axiómája, azt jelenti, hogy a kultúrától senki, így a magyarság sem fosztható meg.

Figyeljük meg, hogyan használták fel az ideológiai formanyelvet saját céljaikra. Ha a „csehszlovákiai magyarság is, az állam szerves, megbontha­tatlan egészéhez tartozik", akkor a kultúra, „amely immár nem a kiválasz­tottaké", mindenkit megillet „társadalmi, nemzeti, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül", tehát a magyarokat is!

Ez az üzenet elsősorban a hatalmat célozta meg, neki szólt, rajta kérte számon saját kijelentéseit.

A kisebbségi magyarsághoz egészen más stílusban szólt. "Létünk - értsd nemzetiségi - alapfeltétele a valahová tartozás", és rögtön utána explicitté téve „mert rólunk van szó". Egyértelmű útmutatás: ha a történelem úgy hozta, hogy elszakadtunk az anyaországtól, már nem tartozunk oda, ezen változtatni nem lehet. „A puszta nemzetiségi lét nem cél és nem érték." Ajánlott megmaradási stratégia, a „szocialista államhoz és közösség­hez" tartozás. Elsősorban a szocialistához kell tartozni. A cseh és szlovák jelzőt el is hagyta. A szocialista eszme internacionalizmusa talán meg­védhet bennünket. A nemzetiségi lét „értékké csakis azáltal válik, ha nemzetiségi sajátosságai és léte tudatában, szocialista viszonylatok között is a lehetőségek maximális színvonalán vállalja közösségi küldetését." Az üzenet egyszerű. Élni, boldogulni kell!

A szocialista viszonyok között élő kisebbségekre, ha lehet még nagyobb, kettős nyomás nehezedett. A keleti totális - rendszerek imma­nens velejárója, állampolgárai apátiája. Az államalkotó nemzet tagjai szá­mára ez nem olyan káros, sőt a túlélés egyik fajtája. A kisebbségek számára ez viszont végzetes attitűd. Az egyénnek lehet, hogy hasznos, a kisebb­ségi közösség számára azonban tragédia. Élni, boldogulni kell egyéni szinten is mint nemzeti közösség. Egyszerre nem kerülhetünk szembe a szocialista állammal mint hatalommal és az államalkotó nemzettel mint etnikummal. Alkalmazkodni kell a szocialista viszonyokhoz és min­den lehetőséget ki kell használni, hogy magyarok maradhassunk. A közösségi küldetés marxista frazeológióját a magyarság megmaradá­sának a szolgálatába kell állítani.

Ha a fejlett szocialista társadalom felépítése a cél, akkor ehhez összefo­gásra, szorgalmas, művelt emberekre van szükség.8 Az ismeretket azonban csak fejlett nyelvkészségre alapozva tudják a tanulók befogadni. A megisme­rési képességek bázisát az anyanyelv adhatja. Ha sikeres politikát akar­tok folytatni, nem szabad a magyarság boldogulását gátolni. Nem szabad megengedni azt sem, hogy az "imperializmus ideológusai, szocialista országainkban az egységet megbontsák". Amennyiben a hatalom számára ez ennyire fontos politikai érték, fel lehet használni a nemzetiség védelmében. A nemzetiségi jogok megtagadása gyengíti a szocialista társadalom egységét, amit az ellenség ki tud használni.

Az ideológia belső elemeit ütköztető álláspontokon túl, a politika nyelvén belül, de annak határait igencsak feszegetve egyértelműbb üzenetek is megjelentek.

Egy ilyen üzenettípus bontakozik ki az anyanyelvi oktatásról szóló gon­dolatok kapcsán9. Alapsémája teljesen ideológiai töltésű. Életünket a "fejlett szocialista társadalom építése", és a "két rendszer közötti verseny" határozza meg. Nem szűkölködött olyan teljesen értelmetlen marxista szóvirágokban („a küzdelem fontos szakaszának a megvívása"). A feladat sikers megoldása két feladatot ír elő. Egyrészt a „tudományos-műszaki forradalom" összekap­csolását a szocializmus építésével, másrészt a kelet-európai országok integ­rációját a „szocialista internacionalizmus" szellemében.

A sikeres és hatékony társadalom "felépítéséhez" az iskolának is hozzá kell járulnia. Az ismereteket azonban csak fejlett nyelvkészségre alapozva tudják a tanulók befogadni. A megismerési és kifejezési készségek bázisát az anyanyelv adja, amely azonban mindig történeti tudatot is hordoz.

Idéz egy felmérést, amelyből indirekt módon következtethetünk a nemze­tiségi tanulók magyarságtudatára. Az elemző hiányolta az 57 tanuló által írt dolgozatokból a „céltudatos, hozzáértő és energikus társadalmi-politikai

tevékenységet." Mindössze két tanuló támaszkodott a „marxista filozófia megoldásaira". (A szerzőnek egyébként ez volt a legfájóbb problémája.) Sajnálattal írta továbbá, hogy csak négyen említették a „szocialista nemzet­hez, nemzetiséghez tartozás kérését". Tehát a megkérdezettek mindössze 0,7 %-a szeretett volna nemzetiségként valamilyen teljesen megfoghatatlan szocialista nemzethez tartozni. Az újság ezt igencsak sajnálta. „Kár, mert a szocialista társadalmi fejlődés folyamatában nem érzik a kérdés feloldásá­nak tendenciáját, azt, hogy a szocialista nemzethez, nemzetiséghez való tartozás lassan megszűnik az embertől független vállalás lenni." A nemze­tiségi közösséget tudatosan kell vállalni. Ha már beilleszkedünk, vál­laljuk! Mivel itt „szocialista nemzetiségről" lehet csak szó, ennek ára van. ,Az egyén képességeinek és képzettségének megfelelő ponton sikeresen építhesse az osztálynélküli társadalmat."

Az írások egy másik csoportjában rejtett formában, ha úgy tetszik ügye­sen, de erőteljesen megjelent a nemzetiségvédelem. Szó sincs a gondok, bajok, sérelmek nyílt kimondásáról, de - a cenzor engedte - „lehetőségek maximális fokán" igyekeztek orientálni a kisebbséget és presszionálni a hatalmat. Ezeknek a cikkeknek, sőt már tanulmányoknak a tartalma és kommunikációs mechanizmusa igen gazdag és sokrétű. Nyilvánvaló, hogy a marxista kommunikációs nyelvet nem léphették túl, de az ebben rejlő lehe­tőségeket ügyesen használták ki. (Közös úton szebb jövőnk felé). A cím és a kezdő gondolat is szinte parancsként elhangzó állásfoglalás. „Pártunk- értsd a CSKP - megalakulása óta, tehát már 56 éve minden lehetőségére álló eszközzel harcolt és harcol ma is valamennyi Csehszlovákiában élő dolgozó jogaiért, tekintet nélkül nemzetiségükre. A marxizmus-leninizmus alapján mindenkor egybekapcsolta az osztályharcot a nemzetiségi egyenjogúságért vívott harccal."

A kemény propagandisztikus szóhasználat után rögtön megváltoztatja véleményét. Elismeri, hogy a „nemzetiségi egyenjogúságért vívott harcban is többször lehettünk tanúi olyan buktatóknak, melyek akadályozták pár­tunk célkitűzéseinek fokozatos megvalósítását, a párt osztályokra támasz­kodó nemzetiségi politikájának gyakorlatát." Talán az ideológiai formanyelv határáig jutottak el: vannak gondok, problémák.

A kommunikáció a hatalmat vette célba, őt akarja meggyőzni. Módszerét tekintve olyan személyre, tekintélyre hivatkozott, amely a hatalom számára iránymutató.

Kötelezően bukkan fel az orosz bolsevikok példája és a Szovjetunió nem­zetiségi politikája. És nekik „Csehszlovákia Kommunista Pártja mindig hűséges tanítványa volt.

A mondanivalót nyomatékossá téve az államalkotó nemzet számára egy Kalinyintól átvett figyelmeztető üzenetet küld: „...aki meg akarja fosztani embertársát bármilyen formában is, egyik legdrágább kincsétől, az anya­nyelvétől, akármilyen elgondolásból teszi is ezt, bármilyen jó forgatója is az illető a tollnak is, mestere a szép szónak, ezzel nem tesz jó szolgálatot sem magának, de még kevésbé az emberiség haladásának." A kommunikációs fogás nyilvánvaló. Amit Szlovákiában senki sem mert kimondani, Kalinyinnak szabad.

A tanulmány a marxista ideológiában rejlő összes lehetőséget kihasználta. Az imperialista politikát a dogmatika sablonjai szerint kötelező elítélni. A politika elvárásait és logikáját itt úgy használta fel „nemzetiségvé­delemre", hogy hangsúlyozza: a nemzetiségi jogok megtagadása gyöngíti a szocialista társadalom egységét.

„Még fokozottabban elítéljük az ilyen törekvéseket - utalás a Kalinyin idézetre - ma, amikor az imperializmus ideológusai mindent elkövetnek annak érdekében, hogy szocialista országainkban az egységet megbontsák, gyöngítsék a szocialista közösség országai között az „oszd meg és uralkodj jelszó alapján".

Ezekkel a gondolatokkal a hatalmat akarta befolyásolni és meggyőzni. Nem merte azonban ezt a logikát tovább folytatni és a nemzetiségek számára kedvezően lezárni a gondolatokban rejlő lehetőségeket. Egy éles fordulattal visszatért a propagandához: „a világ valamennyi becsületes és békeszerető emberének is tudtára adjuk, az ország nemzetei és nemzetiségei végre megtalálták igazi szabad hazájukat a Csehszlovák Szocialista Köztár­saságban." Az igazi ellenség „nemzetiségre való tekintet nélkül a kapitalis­ta."^

Összefoglalva ezeket az írásokat, a következő vélemény kristályosodik ki: Ha a fejlett szocialista társadalom felépítése a cél, akkor ehhez összefogásra, szorgalmas, művelt emberekre van szükség. Az isme­reteket azonban csak fejlett nyelvkészségre alapozva tudják a tanu­lók befogadni. A megismerési képességek bázisát az anyanyelv adhatja. Ha sikeres politikát akarunk folytatni, nem szabad a ma­gyarság boldogulását gátolni. Nem szabad megengedni azt sem, hogy az „imperializmus ideológusai, szocialista országainkban az egysé­get megbontsák". Amennyiben a hatalom számára ez ennyire fontos politikai érték, fel lehet használni a nemzetiség védelmében. A nem­zetiségi jogok megtagadása gyengíti a szocialista társadalom egysé­gét, amit az ellenség ki tud használni.

Az ideológia belső elemeit ütköztető álláspontokon túl, a politika nyelvén belül, de annak határait igencsak feszegetve egyértelműbb üzenetek is megjelentek.

Ha egy kicsit is ismerjük a korra jellemző kommunikációs sablonokat, akkor tudjuk csak értékelni igazán azokat a megszólalásokat, amelyben minden kommentár nélkül írtak a „magyar történelemhez és kultúrához kapcsolódó" jelenségekről. A magyar kultúra és a történelem - értsd egységes és sokévszázados - ilyen célzott megemlítése egyetlen alkalommal fordult csak elő az évfolyamban. Feltűnő, hogy a kötelező munkásmozgalmi hagyo­mányok említése csak egyetlen mondatban történt. Ugyancsak rendhagyó volt a nemzetiségi öntudat értelmezése is.11 „Az egészséges nemzetiségi öntudatra nevelést már a családban, később pedig az iskolás korban kell elkezdeni." Ezzel kapcsolatban tette fel a kérdést, amely még kritika a magyar nemzetiség felé, de az általunk vizsgált újságra is. „Önbecsülésre neveljük-e az ifjú nemzedéket?"

Mondanivalóját és szóhasználatát illetően egyedülálló ez az írás. Az „egészséges nemzeti öntudat" kifejezést sehol máshol nem merték leírni az egész év folyamán.

A kommunikációs módszereit elemezve a véleményváltoztatás techni­kájával találkozunk. A konkrét állásfoglalás és a parancs jellegű kijelen­tések teljesen hiányoztak. Az „önbecsülésre neveljük-e az ifjú nemzedéket?" kérdésben egyértelműen benne rejlik a válasz: Nem! A képalakító tényezők célzása is feltűnik az eszköztárban. A járás hat magyar tannyelvű iskolájá­ban csak egy úttörőcsoportot neveztek el „Kiváló magyar személyiségről -Petőfi Sándorról". Erről nem adott több információt, szinte gondolkodásra inspirálja az olvasót. Vagy nem magyarokról nevezték el őket, vagy pedig nem tartotta őket „kiválónak".

A nemzetiség és a többség együttműködését illetően is igen bátor üzenetet küld a hatalom felé. Ezekben a mondatokban előfordul még az „internacio­nalizmus" és a „proletariátus", de a gondolatok perifériájára szorulva.

A jól bevált módszerrel egy a hatalom által is elfogadott személyt (Fábry Zoltán) idéz. „Ha nincs gát és zavar, a kisebbség a többség tanítványa és társa lesz, gazdagodó, gazdagító, továbbvivő, hozzáidomuló és továbbadó. Az üzenet egyértelmű. Ne legyen „gát és zavar", ha en­gednek „társnak lenni", akkor nem lesz baj velünk.

Ebben a marxista kommunikációs nyelvtől idegen írásban, vagy a szerző, esetleg a szerkesztő elhelyezett még egy „hithű" mondatot. A magyar kultu­rális egyesületről szólva ezt olvashatjuk: „A CSKP nemzetiségi politikájához hűen a CSEMADOK feladata az is, hogy tovább erősítse az „internacionalista barátság szálait a cseh és a szlovák nemzettel."

Nagyon érződik, hogy ez a formula idegen az írás gondolatiságától. Nem is akart ezzel zárni. Balogh Edgár szavait idézve a kisebbségekben élő nemzet számára javasolta a „magkihordás, a gyümölcsöző munka, az okos alkalmazkodás és szívós megmaradás, egyszóval: a megvalósítások kisem­bert méltóságát". Más oldalról közelítve meg ezt a gondolatot Fábry Zolánt idézte. „De ez az emberré, emberséggé egyesítő gerinc, az európai és inter­nacionalista elkötelezettség - magyarságtudat - nyelvtudat, nyelvhűség nélkül talajtalan és könnyen elsorvad."

Kopernikuszi fordulat ez. Az írások mondanivalójának a kisebbség magatartását befolyásolni szándékozó lényege a következd volt: Legyünk internacionalisták, engedelmes rendszerhű emberek és akkor ma­gyarok maradhatunk. Most fordult a szemlélet. Ha azt akarjátok, hogy internacionalista elkötelezettségünk legyen, engedjetek ma­gyarnak maradni.

Hasonló véleményekkel más írásokban is találkoztunk[12] Voltak összetett és látszólag a hatalom számára szimpatikus nyelven írt munkákban „elrej­tett" üzenetek is. Messziről, a tudományos-műszaki forradalom világától is el lehetett jutni a nemzetiségi megmaradás kérdéséig. Az új kor követelmé­nyeinek megfelelően olyan embereket kell nevelni, akik meg tudnak felelni a kor igényeinek. „Fejlődésünk egy új szakaszához értünk, melyben a tények és az összefüggések alaposabb és mélyebb ismeretére van szükség". Milyen új magatartást ajánl a nemzetiségeknek ebben a megváltozott világban?. Mindenekelőtt „önfeláldozó helytállást az ellentétes osztályokra nem tagolt szocialista társadalom felépítéséért és a nemzetiségi kategóriákért." A nem­zetiségi magatartástípusokon belül ostorozta a „történelmi realitásokat ta­gadó ábrándokat". Nincs más lehetőség, mint itt élni. A létezést azonban csak nemzetiségként szabad vállalni és kell kényszeríteni az államalkotó nemzetet. Az ideológia formanyelvében ez így hangzik: „A nemzetiségi csoport sajátos, szocialista tartalmú nemzeti kultúrájá­nak szabad kibontakoztatása vezet a szlovák nemzet és a csehszlo­vákiai magyar nemzetiség állampolgári integrációjához."

Azt hihetnénk, hogy elvtelen kollaborációról van szó. A későbbiekben azonban kiderül, hogy inkább egy nagyon ügyes meggyőzési mechanizmus­ról. „Szocialista tartalmú" nemzetiséggé csak a kettős kultúra bázisán vál­hatunk. A szerves kétnyelvűség azonban „csak a teljesen birtokba vett anyanyelvi kultúra bázisán építhető." Az anyanyelv tökéletes elsajátítása minden továbblépés alapja.

„Az ismereteket a szocialista egyetemesség szintjén, anyanyelven lehet a leggazdagabban elsajátítani, de tudni kell ezt a többség nyelvén is interpre­tálni. Ez adja ismereteink társadalmi presztízsét és a nemzetiség sajátos többletét."

,A kérdés az - folyik tovább a hatalom ügyes befolyásolása - hogyan nevelhetünk értelmes életet élő, szocialista magatartású magyar dolgozó­kat, akik látják és értik korunk fő fejlődési tendenciáit és ezek következmé­nyeit önmagukra tudják vonatkoztatni."

Nagyon alaposan végiggondolva egyetlen kérdést járt körül a szerző. Engedelmes szocialista állampolgárokká és hatékony dolgozókká - a hata­lom érdeke és permanens törekvése - csak anyanyelvén válhat valaki. Egyszerűsítve a hatalom számára a következő üzenetet küldte. Az erősza­kos asszimiláció, a nyelvi beolvasztás azt jelenti, hogy egy közel 600 ezres tömeg szlovák nyelven nem érti meg tökéletesen a szocializmus üzenetét.

Megfordult tehát a kívánság. Nem arról van szó, hogy engedelmes alatt­valók leszünk cserébe a nyelvünk használatának lehetőségéért, hanem for­dítva. Szocialista emberek, lojális állampolgárok csak magyar nyelven lehetünk.

A kisebbségi magatartás korlátait azonban rögtön fel is állítja. Ady szavait idézve, - befolyásolás tipikus módja - „az utókor tenyerébe adott palackpos­ta", akkor éri el célját, ha most és itt érvényes üzenetként tudjuk olvasni.

Mit mond Ady üzenete: „Okosság szerint, és ha a gondolkodás betegsé­günk volna, minden internacionalizmus élén Magyarországnak kellene áll­nia. A mi életünket csak az internacionalizmus mentheti meg." Nem tudni, a szlovákiai magyarok hogyan kódolták ezt az üzenetet és mit jelentett az akkori hatalom számára. Egy azonban biztos. Más volt a történelmi helyzet, következésképpen ezeknek a szavaknak a jelentése 1906-ban, amikor a történeti Magyarország széthullásának váteszi víziójáról volt.

Zárásként Fábryt idézve és a hatalom számára üzenve beszélt az "egész­séges elégedetlenségről", amely haladó, hiszen "nemcsak az újra való törek­vésnek és az intellektualitás igény szerinti állandó emelésének a legjobb biztosítéka, hanem a marxi-lenini világnézet elsajátításának és a szerető hagyományápolásnak, az anyanyelvű világnézeti kultúra és a szocialista internacionalizmus tudatosításának is."

Tipikusnak mondható az újságírói magatartásnak az a módja, ahol a veszélynek - a hatalom számára - tartott mondanivalót megfellebbezhetet­len tekintéllyel mondták ki.13 Az írásokban sűrűn helyezték el ezeket az idézeteket. Egy Balogh Edgárral készült interjúban az egész írás gondolata, üzenete erre a technikára épül.

A beszélgetés túlnyomó részében Balogh szlovákiai, baloldali antifasiszta kapcsolatairól és tevékenységéről volt szó. A szerkesztési elv teljesen nyil­vánvaló. Olyan személyről van szó, aki a hivatalos ideológia "mintaképe". Az ő gondolatai, véleménye több, mint egy író állásfoglalása.

Az interjúnak csak egy kis része foglalkozott a nemzetiségi lét problémá­ival, de a kifejtett gondolatok igen fontosak. Kiemelte az értelmiség szerepét - üzenet a kisebbségi etnikumnak - a nemzetiség megmaradásában és hatékony alkalmazkodásában. A nép „anyanyelvét ne csak al-só,mondjuk családi fokon, konyhanyelven őrizze, hanem a közélet és a műszaki fejlődés szókincsét is megszerezze, magasabb emeleteken művelje." Feltűnik a gondolat, hogy a hatékony alkalmazkodáshoz, tehát a megmaradáshoz nem elég a nyelvi és a hagyományok „őrzése". A kisebbségi csoportokban sikeres emberek tömege kell, hogy megjelenjen és ez a technikai - civilizációs ismeretek elsajátítása nélkül lehetetlen.

Az írásnak van mondanivalója a hatalom számára is. „Tanári tapasz­talataim szerint Romániában is csak azok tudják alaposan elsajátítani a feltétlenül szükséges román érintkezési nyelvet, akik fogalmaikat már anya­nyelvükön is kiképezték, és erre a biztos alapra építik fel ikernyelvüket, vagy tükörnyelvként a szükséges más nyelvtudást." Ha nem engeditek megta­nulni anyanyelvünket, úgy szlovákul sem tudunk rendesen beszélni.

A hatalom és a nemzetiségek kommunikációs kapcsolatában szinte kizá­rólag a nyelv kérdése dominált. Ezt természetesnek tarthatjuk, mert a nyelv a kultúra, a nemzeti identitás legfőbb hordozója. A kisebbségi létnek azonban van egy mindmáig kevéssé méltatott összetevője. Csekély súllyal, de felvető­dött az a gondolat, hogy a kisebbségre nézve veszélyes, ha ismeretei közül hiányoznak a technikai-civilizációs tudás elemei. Egy nemzetiség úgy is felmorzsolódhat, ha tagjai nem versenyképesek a modern szakmák­ban és iparágakban. A nyelv, a kultúra és a hagyományok őrzése ma már nem elegendő. A nemzetiségi lét csak társadalmi versenyképes­séggel őrizhető meg.

ZÁRÓ GONDOLATOK

Minden emberi közösség, különösen a kisebbségek egészséges énképének kialakulásához és megőrzéséhez hozzátartozik ugyanis a csoport autonóm kommunikációs csatornáinak a kiépülése, ahol a közösség története, trau­mái, énképe, értékei tárolódnak, és a változó világgal ütközve, módosulnak. Ez a belső önreflexiós rendszer szűri meg és építi magába a csoportra vonatkozó külső információkat. Természetes ugyanis, hogy énképünk kiala­kításakor - tudatosan és öntudatlanul - igen erőteljesen építjük be mások véleményét.

Igazat kell adnunk B. Bernstein vizsgálatainak a kommunikáció maga­tartást, mentalitást befolyásoló társadalmi szerepéről. Ugyan egészen más helyzetben és összefüggésben vizsgálta a korlátozott és a kidolgozott kód szerepét a viselkedés szabályozásában, de a szlovákiai magyar sajtó elemzé­sénél ezek a gondolatok legalább olyan sikerrel alkalmazhatók.

A teljesség kedvéért megismételve, „korlátozott kódról akkor beszélünk, ha a reprezentatív sorozatban adott szintaktikai alternatívák kiválasztását könnyebb előre látni, mivel a válogatás kerete leszűkül." A kötött szóhasz­nálat, a mondattani merevség és a kész panelek oldanak fel minden problé­mát. Pontosabban fogalmazva: nem létezhet semmilyen ellentmondás. Az új ismeret vagy fennakad a kész gondolati hálón, amely rögtön el is helyezi, vagy már eleve be sem kerülhet az információk közé.

A kidolgozott kódot használó szerző a szintaktikai lehetőségek széles köréből választhat. A szavakat rugalmasan kezelvén, saját felkészültsége dönti el, hogy mit, mikor és hogyan mond el.

A szlovákiai magyar sajtó egészen az országot érintő változások kezdetéig szinte kizárólag csak korlátozott kódot használhatott. A szocialista társadalom „tervszerű működtetése" a közös elvárások, a céllal való azonosulás, az eleve elgondolt előfeltevések egyértelműen kijelölték az én helyét (alárendelten) a mivel szemben. Az írott kommunikáció szigorúan a társadalmi viszony megerősítésére szolgált, és tilos volt a közlő szándéká­nak megfelelő, ettől eltérő mű létrehozása. Természetesen felmerül a kérdés, hogy a szocialista társadalmak kommunikációs nyelvében, ahol a verbalizmus, a dogmatika, a rituálé és a konformitás eleve kijelölte a felhasználható szavak és gondolatok rendjét, valóban a saját véleményét veti-e papírra a szerző.

A korlátozott kód tökéletesen elfedi az individuumot. A közlés nem a másik csoporthoz tartozó egyénre irányul, hanem a beszélővel azonos cso­portba tartozó (dolgozó, csehszlovákiai, magyar, szocialista stb.) teljesen anonimmá változtatott személyre. Amit mondanak, az mindig a társadalmi struktúrát foglalja össze. Az utalás a pozícióra (dolgozó), a státusra (cseh­szlovákiai, magyar) és a közösségi szimbólumokra (szocialista nemzet) irá­nyult. A kód használóinál gyakorlatilag nincs elkülönülés az én és a többiek között. A kommunikációs - egyben társadalmi - határ azok között van, akikre a kódmegnevezés vonatkozik. Ebben a logikában a magyar és a szlovák zsellér ugyanaz a kategória. A magyar fasiszta viszont már egészen más jelentésű, hiszen szlovák fasisztát eleve nem lehetett emlegetni.

Ebben a kommunikációs mechanizmusban a korlátozott kód egy általáno­sított másikat („magyar szocialista nemzetiség") és egy generalizált általá­nosságot („dolgozók, egyetemes szocialista") tételezett föl. Ezért váltak fontossá a kódtörésvonalak. Ez a módszer azt jelentette, hogy a hatalom által rituálisan tisztelt emberektói átvett idézetekkel félreérthetetlen kritikát fogalmaznak meg a hivatalos politikával szemben. Kalinyin szavait átvéve a figyelmeztető üzenet egyértelmű:.... aki meg akarja fosztani embertársát bármilyen formában is egyik legdrágább kincsétől, az anyanyelvétől, akár­milyen elgondolásból teszi is ezt, bármilyen jó forgatója is az illető a tollnak és mestere a szép szónak, ezzel nem tesz jó szolgálatot sem magának, de még kevésbé az emberiség haladásának."

A kódon kívüli csatornák szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint a hírlap képi világa. A szöveges részben a valós nemzeti lét igazi valósága nehezen fedezhető fel, ugyanakkor a képek a cselekvésképtelenség és a megmaradás létszimbólumai mellett rejtett módon a magyarságról szóló információk szélesebb terrénumát kínálták. Feltűnően sok szoborral és fényképpel talál­koztunk, amelyek a régi Magyarországgal hozhatók kapcsolatba. Hazai szemmel szegényesnek ítélhetjük a folyóirat nemzetiségi tudatot erősítőképi világát, de a bennük megjelenő magyarságkép még így is sokkal átfogóbb, mint a szöveges részben. A magyarázat rendkívül egyszerű. A cenzorok kondicionálása az írott szóra vonatkozott elsősorban, a vizualitás mikrokommunikációs szerep számunkra csak nehezen volt érzékelhető.

Teljesen egyértelmű az is, hogy a kommunikáció eleve társadalmi szerep­típusokat határozott meg. Az előírt szerepek és a kívánatos magatartásmin­ták megjelenhettek direkt és rejtett formában. A nyelvi jelentéstartalmak három nagy irányban építettek ki szereprendszert az egyén számára. Céloz­tak személyen belüli előírást (legyél internacionalista), személyek közötti viszonyt (dolgozók hálája, súrlódásmentes együttélés) és folyamatot (forra­dalmi harc, haladó hagyományok).

Ha a nyelvi jelentés eleve körülhatárolja, hogy ki lehet valaki, milyen viszonyba léphet a másik emberrel és mit csinálhat, azt a lehetőségek zárt rendszerének nevezzük. Minél kevesebb a nyelvi lehetőség, annál közössé­gibbek a jelzések. (Dolgozók, nép ügye, szocialista hazafiság.) A zárt rendszer eleve statikus, hiszen tilos az egyénnek új motivációt, aktivitást keresni. A kisebbségnek pedig dupla tiltással kellett megbirkóznia. Az ideológiai maxi­máktól eltérni nemcsak szocialistaellenes, hanem egyben nacionalista is volt. Fordítva is igaz, a nacionalizmus stigmája rögtön szocializmu­sellenes is.

A merev státusorientált társadalom már nyelvében is csökkenti a sze­mélyre irányuló viselkedési minták változékonyságát. A motiváció és az ellenőrzés közvetlenül a hatalomról ered, és kommunikációs kódjaiban olyan egyetemes normák dominálnak, amelyek a minimálisra zsugorítják az egyén lehetőségeit. Sőt, nem elég a lehetőségek biztosítása, hanem állandóan cselekedtetni kell. A diktatúra nyelve tele van imperatívuszokkal. Állandóan emelni kell a magyar dolgozók műveltségi színvonalát, ápolni kell a „szocia­lista nemzeti" kultúrát és ad abszurdum „fejleszteni a népi hagyományokat". Meg nem szűnő felszólítások érték az embereket, hogy ápolják a nemzetiségi kultúrát a „szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemében", vagy az intézményeknek örökösen ki kellett elégíteni a „csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális igényeit". Ezek az irányított felszólítások az egyéni viselkedést mindig egy egyetemes státussal járó normához viszonyít­ják. Mindig emlékeztetik az egyént arra, ami a másikkal közös.

Ilyen esetekben, ahol az ellenőrzés állandó és pozicionális, csökkent a világról való ismeretek megszerzésének a lehetősége, és az egyéni életstra­tégiák hatékonysága rejtett mechanizmusokon alapul. Rosszabb esetben az egyetemes pozicionális megszólítás eleve bénító bűntudat kialakítására tö­rekedett (magyar fasiszta, elmaradt nemzetiségi területek).

A személyes felszólítások köre a lapban - és a politikai életben is - igen ritkán fordult elő. Az ilyen típusú nyelvi formulák mindig az egyénre apel­lálnak, változatos formában írják körül a lehetőségeket, és gyakran nyúlnak allegorikus formákhoz. ,A vox humana népe vagyunk." Célunk a „magkihor­dás, gyümölcsöző munka, az emberré nemesítő gerinc. Lefordítva, nem szabad asszimilálódni! Ehhez „nyelvtudat, nyelvhűség kell, okos alkalmaz­kodás és szívós megmaradás". Nem írták elő, mit kell tenni. Ehelyett figye­lembe vették a társadalmi viszonyok személyek közötti és személyen belüli összetevőit.

Nyilvánvaló, hogy az okos alkalmazkodás, szívósság és az emberi gerinc esetén az ellenőrzés lehetetlen. A megvalósítás is szubjektív. Az egyén dönti el, mit, mikor és hogyan tart jónak. Az ember alakítja ki az élettechnikáit. A szereprendszer állandóan változik, hozzáidomul a kihívásokhoz, a rendszer tagjainak a szándékához.

A hetvenes évek második felében Csehszlovákiában a politikai viszonyok stabilak, mindenkinek megvan a feladata, a társadalom töretlenül halad teleologikus küldetése felé. A nemzetiség kommu­nikációja azonban a hatalom és a kisebbség meg nem szűnő állóhá­borújáról tanúskodott.

Ha egy csoport belsö kommunikációs rendszere sérül vagy teljesen meg­bénul, akkor a külső negatív élmények akadálytalanul jutnak el az individu­umhoz. Előbb-utóbb megteremtődik a lehetősége annak, hogy az önértékelés komolyan sérüljön. így jobban ki vannak szolgáltatva a manipulációnak, hiszen igénylik a külső információt, ezzel akarván csökkenteni belső bizony­talanságukat. Ez az autonóm kommunikációs rendszer teremti meg a lehe­tőségét a kollektív tapasztalatok felhalmozásának és átadásának. Kimunkálja továbbá azt is, hogy túl a nagypolitika terrénumán, az ember­léptékű világban milyen magatartás- és viselkedésformák sikeresek a ki­sebbség szempontjából. A modern ember gondolkodásának hajlama az alternatívákra és a kommunikáció hallatlan nagy lehetőségei a sokszínű árnyalatokra még a legnagyobb presszió és a leghomogénabbnak tűnő világ­képek esetén is jelzéseket képes küldeni a hatalomnak és eligazítást tud adni az egyénnek.

Jegyzet

1 Átmenetek, 1990/1. (A mindennapi élet antropológiája) Csíkszereda.
2 Antal László: A tartalomelemzés alapjai. Gyorsuló idő, Budapest 1976.
3 Dr. György István: Új szakasz, új feladatok. Hét. 1977/3.1. 22.
4 Ján Kames: A nemzetiségek nagy lehetőségei. Hét. 1977/5. II. 5.
5 Lőrincz Gyula: A minőség emelése a kulturális munkában is. Hét. 14. 1977/19. V.
6 Hogyan tovább? Balázs Béla, a CSEMADOK KB elnökségi tagja. Hét. 1977/9. III. 5.
7 Rácz Olivér: Közös úton. Hét. 1977/6. II. 12.
8 Fábry Zoltán: Közös úton szebb jövőnk felé. Hét. 1977/11. III. 19.
9 Mózsi Ferenc: Az anyanyelvi oktatás és az irodalmi nevelés örömel-gondjai. Hét. 1977/7. II. 19.
10 Fábry Zoltán: lm.
11 Urbán Aladárné: Hogyan tovább? Hét. 1977/18. V. 7.
12 Mózsi Ferenc: A kérdés csak akkor igaz, ha tovább tudjuk condolni. Hét. 1977/19. V. 14.
13 Keszeli Ferenc: Az intelmekről és tanulságokról. Hét. 1977/19. V. 14.

VADKERTY KATALIN

Nyelvhasználat Magyarországon a dualizmus korában (1867-1918)

Az osztrák-magyar kiegyezés utáni Magyarország nemzetiségi szempont­ból a korabeli Európa egyik legszínesebb országa volt. A kiegyezés évében, 1867-ben az ország összlakosságának csupán 46 %-a, 1910-ben 54 %-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A nemzetiségek sorrendje létszámuk szerint a következő volt: román, német, szlovák, szerb, horvát, ukrán és egy egész sor kisebb nemzetiség.

Az 1850-es népszámlálás szerint Magyarországon megközelítőleg 1 millió 700 000 szlovák élt. Létszámuk 1860-ra 6,7 %-kal, a következő évtized végére újabb 2,5 %-kal növekedett, s 1900-ban elérte a 2 002 164 főt. A gyarapodás ekkor megállt, s 1910-ben a magukat szlovák anyanyelvűeknek vallók száma csupán 1 946 357 fő, ami 2,8 %-os csökkenést jelent. A jelenség okát a szlovák és a magyar történeti irodalom az erősödő asszimilációban, az erősödő magyarosításban és a kivándorlásban jelöli meg.[1]

A szlovákok a történelmi Magyarország északi területein éltek, Árva, Liptó, Túrócz, Trencsén, Sáros, Szepes, Zólyom vármegyékben zárt etnikai tömbökben, míg Pozsony, Hont, Gömör, Abauj-Torna és Zemplén vármegyék északi területeit lakták. Szórványtelepüléseik behálózták az egész országot. Jelentős volt a számuk a volt törökhódoltsági területeken, ahová a törökök kiűzése utáni belső telepítésekkel jutottak el. A szlovákok járásonkénti eloszlása 1890-ben a következő volt: 37 járásban elérték a 80-100 %-ot, 26 járásban az 50-80 százalékot, 21 járásban a 20-50 %-ot, 12 járásban a 10-20 %-ot, s 106 járásban maradt 10 % alatt. A történelmi Magyarországon a szlovákok 63 járásban voltak abszolút többségben.[2]

Nemzeti azonosságuk megőrzését a falu biztosította, ahol a patriarchális társadalmi viszonyok uralkodtak. 1910-ben a szlovákoknak 59,4 %-a élt mezőgazdaságból. Parasztságuk tehetősebb rétegeinek egy része már az 1880-as évektől kezdve, de különösen a századfordulótól felvásárolta a zárt szlovák etnikai területeken szórványokban lévő— zömmel magyar dzsentri — birtokokat, de 1890 után érezhetőbb mértékben húzódott le a magyar etnikai területekre, a Vág, Nyitra, Garam és az Ipoly déli folyamvidékére, s ezzel mintegy délebbre tolta ki a szlovákság etnikai határát.[3]

Az elmondottakból következik, hogy a történelmi Magyarország dualiz­mus-kori belpolitikájának egyik alapvető problémája volt a nemzetiségi kérdés, amit a magyar politikai vezetés liberális nacionalista felfogás szerint rendezett. így törvényszerűen szembekerült a nemzetiségek politikai moz­galmaival, mivel ezek föderációs elrendezést, de legalább is területi önkor­mányzatot kértek. A magyar politikai vezetés az országban csak egy politikai nemzet létét ismerte el, a magyart, s ezzel szinte tagadta a nem magyar népek nemzeti létét. Elvetette ezket kollektív nemzeti jogait, megtagadta nemzeti-politikai intézmények létesítését, a nemzetiségek politikai autonó­miáját. A nem magyar nemzetiségű állampolgároknak csak egyéni jogokat biztosított, amit az 1868-as nemzetiségi törvényben deklarált.[4]

Az 1868:44—es törvénycikk biztosítja a nem magyar nemzetiségű magyar állampolgároknak anyanyelvük használatát, kultúrájuk ápolását és fejlesz­tését. Kimondja és szavatolja ezeket a jogokat, bár az állam hivatalos nyelve a magyar lett. Ennek értelmében a legfelső állami törvényhozó és végrehajtó szervek tárgyalási nyelve a magyar, de a törvény lehetővé teszi a nemzetiségi nyelvek használatát még a parlamentben is. A nemzetiségek nyelvét a legfőbb állami szervekhez intézett beadványokban a magyar nyelvű szöveg­gel párhuzamosan, hasábosán alkalmazhatták. A vármegyei, járási és köz­ségi szinten minden magyar honpolgár anyanyelvén intézhette hivatalos ügyeit. Az egyesületek is szabadon választhatták meg tárgyalásaik, ügyin­tézésük és jegyzőkönyveik nyelvét.

A nemzetiségi törvény szabad nyelvválasztást biztosított az egyházaknak.

Azért — írja.... biztosíttatik a teljes jogegyenlőség az egyesülés, a közoktatás

s az egyházi kormányzat terén, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai szabadon fejleszthessék nemzetiségüket minden irányban".

A nemzettudat megtartásának és fejlesztésének egyik legjelentősebb té­nyezője az iskola. Ezért elemzésünk első részében az iskolai oktatás nyelvére vonatkozó törvényeket és rendeleteket ismertetjük.

A nemzetiségi törvényt időben megelőzte az 1868:38[5] törvénycikk, az ún. népiskolai törvény, amely szerint az oktatás nyelvét az illetékes miniszter határozza meg. A törvény kimondja, hogy: „minden növendék az anyanyel­vén nyerj e az oktatást... vegyes ajkú községekben olyan tanító alkalmazzék, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben... amennyiben a község ereje megengedi különböző ajkú segédtanítók is válasz­tatnak".

Az 1868:44 tc. [8] az oktatással kapcsolatban kimondja, hogy „... a hon minden... nemzetiségi, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, ahol a magasabb akadémiai képzés kezdődik. A nemzetiségi kerüle­tekben lévő állami közép és felső tanodákban, ahol egynél több nyelv divato­zik a nyelvek mindenikének nyelvi, irodalmi tanszékek állítandók". A legfelsőbb oktatás, az egyetemek nyelve magyar, de az egyetemeken „... minden a honban használt nyelvnek saját tanszékére van joga".

Az ismertetett törvények nem rendelték el az államnyelv kötelező oktatá­sát, amit az ún. első Trefort-féle középiskolai törvény, az 1879:18. tc. vezetett be.[6] A törvény bevezetője megállapítja, „Szükséges, hogy az államnyelv, mind az állam nyelvének elsajátítására minden állampolgárnak kellő mód nyujtassék...". Elsődlegesnek tartja a nemzetiségi pedagógusok magyar nyelvismeretét. Ezért elrendeli, hogy a nem magyar tanítási nyelvű tanító­képzőkben a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsák, hogy a hallgatók a magyar nyelvet „beszédben és írásban" egyaránt jól bírják.

A törvény a nyelvtanulásra három évet engedélyezett, s e türelmi idő végét 1882júniusában jelöli meg. Ezután csak olyan végzős növendékek kaphattak tanítói oklevelet, akik „a magyar nyelvet beszédben és írásban annyira ismerik, hogy azt népiskolákban taníthassák".

Az 1883-as iskolaévtől kezdve a nemzetiségileg vegyes lakosságú közsé­gekben a községi, felekezeti vagy „nyilvános" (állami) népiskolákban csakis olyan tanerőket alkalmazhattak, akik jól ismerték a magyar nyelvet. így a magyar nyelv a törvény kihirdetésével kötelező tantárgy lett minden népis­kolában, de bevezetésére öt év türelmi időt engedélyeztek.

A középiskolákkal és a középiskolai tanárok képesítésével foglalkozó 1883:26. tc.[7] újból hangsúlyozza, hogy „...a magyar nyelv és irodalmának történelme" minden középiskolában kötelező tantárgy, de „...amennyiben a tannyelv nem a magyar" oktatni kell „az intézet tannyelvét és ennek irodal­mát is".

A felekezeti középiskolák esetében a törvény a következőképpen rendel­kezik: „A hitfelekezetek maguk határozzák meg az általuk fenntartott nyil­vános középiskolák tannyelvét, ...amennyiben ez nem a magyar, kötelesek a tannyelven és az irodalmán kívül a magyar nyelv és irodalmának történel­mét, mind rendes tannyelv tanítását és annak kellő elsajítítását lehetővé tenni". Ezen iskolák tantervét és órabeosztását kötelezően be kellett mutatni a vallás- és közoktatásügyi miniszternek.

Az 1883:30. t.c.[8] az ún. második Trefort-féle törvény a középiskolákról, az oktatás menetéről rendelkezik. Ez a törvény teremtette meg a magasabb általános műveltséget biztosító nyolcosztályos gimnáziumokat. A nem ma­gyar oktatási nyelvű gimnáziumokban kötelező lett a magyar nyelv és irodalom oktatása úgy, hogy ezt a két felső osztályban már magyarul kellett oktatni.

A magyar nyelv újabb térhódítása az oktatásban az 1883:26. t.c. módosí­tása, az 1890:30 t.c. [9], amely eltörölte a középiskolákban a görög nyelv és irodalom kötelező oktatását. A törvény életbelépése után a tanulókkal ma­gyarul ismertették meg a görög irodalom és művelődéstörténet legkiemelke­dőbb eredményeit.

A nem magyar oktatási nyelvű alapiskolák tanulói gyengén, vagy egyál­talán nem beszéltek magyarul. Ez a tény késztette 1890-ben Csáky Albin vallás— és közoktatásügyi minisztert a 35 39 sz. rendelet kiadására, amely­ben elrendeli, hogy a nem magyar tanítási nyelvű tanítóképzőkben növeljék a magyar nyelvoktatás hatékonyságát, s tanítói oklevelet is csak olyan hallgatók kapjanak, akik oktatási szinten beszélik a magyar nyelvet.[10]

Csáky Albin nevéhez kapcsolódik az 1891:15. t.c.[11] , amelyet a magyar és nemzetiségi politikusok egyaránt „a magyarítás terjesztójeként" emlegettek. A törvény kisdedóvással és az óvodákkal foglalkozik. Elrendeli, hogy a szülők

távollétében — munkaidejük alatt — három-hatéves gyermekeikről szak­képzett óvónők gondoskodjanak. Az oktatás nyelvével foglalkozó 8.§ megál­lapítja, hogy a nemzetiségi területeken lévő óvodákban az állam nyelvét jól ismerd óvónőket kell alkalmazni, mert a napi foglalkozások alatt a növendé­keiket is meg kell tanítaniok magyarul.

Századunk első évtizedében a magyar birodalom megteremtésének illúzi­ója nem kerülte el a nemzetiségek nyelvhasználati jogait sem. Mivel az anyanyelv használatának alapja a népiskola, a nyelvi jogok visszaszorításá­nak jelentős állomása az 1907:27. t.c.[12], amelyet a történeti irodalom Lex Apponyi néven ismer.

A törvény a „nem állami népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfe­lekezeti néptanítók járandóságairól" szól. A községi és hitfelekezeti iskolák tanítóit köztisztviselőknek tekinti, s így törvényszerűen határozza meg a járandóságaik mértékét, s ezek közigazgatásilag való bebiztosítását.

A törvényjavaslat bevezetésében a miniszter kifejtette, hogy az ország népességének 40%^a nem tud magyarul, míg az „idegenajkúak 83 %-a nem ért magyarul". Véleménye szerint a népiskola nem teljesítette a feladatát, nem terjesztette „kellőmértékben a nemzeti eszmét. Az államnyelv szélesebb körű és következetesebb elsajátításával...nem kívánja...a nem magyar ajkú lakosokat...nemzetiségi mivoltukból erőszakosan kiűzetni s ez által magyar nemzethez való érzetet a nem magyar ajkú állampolgárok lelkébe becsepeg­tetni", de az iskolától elvárja, hogy „kifogástalan hazafias nevelést adjon". Ennek alapfeltétele az államnyelv ismerete.

A törvény megjelenése idején a nemzetiségi népiskolák zömét a községek és hitfelekezetek tartották fenn. A nemzetiségi mozgalmakban jelentős sze­repetvivőpedagógusokjövedelme általában nem érte el az állami iskolákban szolgáló társaikét. Az Apponyi-féle törvény a nemzetiségi pedagógusok jövedelmét az állami szintre emelte. A községi és felekezeti iskolák fenntar­tóinak egy része nem tudott eleget tenni a törvény előírásainak, s kénytelen volt államsegélyért folyamodni. A segély elfogadása a kormány feltételeinek az elfogadását jelentette. Ezeket a feltételeket a tőrvény második része tartalmazza, amelyek a következők voltak: a segélyezett iskola kötelezi magát, hogy a magyar nyelvet a minisztérium által megszabott óraszámban fogja tanítani, s az állami tankönyveket fogja használni.

A közigazgatásban az anyanyelv használatát az 1868-as nemzetiségi törvény biztosította, amit a törvények és rendeletek egész sora követett. Ezek a nemzetiségi területeken működő tisztviselőktől megkövetelték a többségi nyelvek ismeretét. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:4. t.c.[13] szerint: „A bírói állás betöltésénél különös figyelem fordítandó arra..., hogy a bírói tisztségre kiválasztott egyén ismerje a törvényszék kerületében lakozó kü­lönbözőnemzetek nyelvét". Hasonló követelményeket fogalmaz meg a királyi ügyészség ügyvitelét szabályozó 1871:33. t.c.[14], míg a fővárosi ügyészség ügyvitelét szabályozó 1872:34. t.c.[15] szerint „...mivel az ügykezelés nyelve a magyar a város területén beszélt nyelveket ismerő tisztviselőket kell alkal­mázni". Ezt a követelményt fogalmazták meg az 1885:18. t. c.[16] (a pénzügyi bírságokról), az 1897:33. t. c.[17] (az esküdtbíróságokról), s az 1897:34 t. c. (a bűnvádi perrendtartásról).[18]

Az anyanyelv használatát és művelését biztosító törvények és rendeletek ellenére a múlt század utolsó évtizedétől kezdve a hivatalokban és oktatási intézményekben egyre erősödött az államnyelv használata, a nemzetiségek által lakott területeken megemelkedett a többségi nyelvet nem ismerő tiszt­viselők aránya. 1907 után a nem magyar tannyelvű egyházi és más intézmé­nyi népiskolákban felgyorsult a magyarul nem tudó pedagógusok leváltása. A magyarországi nemzetiségi iskolákban 1895—ben még 25 503 nemzetiségi pedagógus működött, de közel 11 %-uk képesítés nélkül. 1601 tanító, illetve segédtanító egyáltalán nem tudott magyarul. 2387 nemzetiségi népiskolá­ban a magyar nyelv még tantárgyként sem szerepelt, s ha itt-ott mégis foglalkoztak vele, akkor az eredmény megkérdőjelezhető volt.

A magyar kormány válaszaként egyre csökkent a nemzetiségi oktatási nyelvű népiskolák száma. 1880-ban 6093, 1900-ban 3319, 1913-ban 3321 ilyen iskola működött (az adatokban nincsenek benne a német oktatási nyelvű népiskolák). A szlovák tannyelvű népiskolák száma az említett évek­ben a következőképpen alakult: 1816, 528, 368, vagyis csökkenésük aránya nagyobb az országos átlagnál. Az anyanyelvi népiskolai oktatás csökkenése ellenére a magyarországi nemzetiségek magyar nyelvismerete igen gyenge volt. Az 1910-es népszámlálás adatai az ország nem magyar anyanyelvű lakosságának csupán 22,5 %-a beszélt magyarul, s ezek is zömmel a nemze­tiségileg vegyes vidékeket lakták. [19]

A nemzetiségi oktatási nyelvű, vagy e nyelveket tantárgyként oktató középiskolák helyzetét egy 1895-ben kidolgozott elemzésből ismerjük. A jelentés szerint — amely nem foglalkozik a német tanítási nyelvű középis­kolákkal — a román nyelv 12 iskolában volt kötelező tantárgy, ezen belül öt teljes középiskolában és egy alsó tagozatban volt az oktatás nyelve. A szerb nyelv és irodalom négy középiskolában volt tantárgy, az ötödikben az oktatás nyelve volt. A rutén és a szlovák nyelvet csak tantárgyként oktatták, még­pedig három-három középiskolában. Szlovákot a besztercebányai főgimná­ziumban és gimnáziumban és a pozsonyi líceumban tanulhattak a diákok.[20] Az anyanyelv megőrzésének és fejlesztésének figyelemreméltó tényezői voltak az egyházak. Az 1895-ben készített minisztériumi jelentés szerint a lelkészek közül a római katolikusok 0,6 %-a, a görög katolikusok 15,8 %-a, a görögkeletiek 43,5 %-a, az ág. hitv. evangélikusok 18 %-a, az izraelita rabbik 13 %-a „nem tudott jól magyarul". Az állam nyelvét folyékonyan csak a kálvinista és az unitárius lelkészek beszélték. Az istentiszteletek nyelve a következőképpen alakult: 13 római katolikus egyházi főhatósághoz tartozó 410 plébánián németül, 549—ben szlovákul, 61—ben horvátul folytak az egyházi szertartások, 105 plébánián két-vagy több nyelven is. Az eperjesi görög katolikus püspökség területén 36 egyházközségben szlovákul, 115-ben  ruszinul és 21-ben több nyelven. A görögkeleti egyházban a szertartások nyelve kivétel nélkül a szerb volt.

Az anyanyelv használata érvényesült az egyházi anyakönyvek vezetésé­ben is. Itt a századforduló sem hozott változást, mert az 1894:33 t. c. bevezette az állami anyakönyvezést, s ezeket magyarul vezették. A törvény nem szabályozta az egyházi anyakönyvek nyelvezetét. A századfordulón kizárólag csak a kálvinista és az unitárius egyházközségek anyakönyveztek. A római katolikus egyház tiszteletben tartotta hívei anyanyelvét, s magyarul csak a magyar etnikumú területeken anyakönyveztek. A nemzetiségileg vegyes vidékeken élt tovább a hagyományos latin anyakönyvezés, de hasz­nálták a nemzetiségek nyelvét is. A görög katolikus és a görögkeleti egyház­községekben a hívek anyanyelvén vezették az anyakönyveket. Az ág. hitv. evangélikusok több nemzetiség tagjai voltak, s így három egyházkerületük­ben magyarul, négyben zömmel szlovákul, részben németül, ill. latinul anyakönyveztek, Erdélyben 263 plébániájuk anyakönyveit németül vezet­ték. A magyarországi izraelita hitközségeknek 531 anyakönyvi kerületük volt, s csak 13-ban vezettek német nyelvű anyakönyveket.[21]

A múlt század utolsó évtizedében felgyorsuló magyarosítási törekvések kiváltották a nemzetiségi politikai mozgalmak ujjászerveződését, amelyek megosztották ugyan a nemzetiségeket, de közös nevezőjük volt az anyanyelv megőrzése, a nemzeti hagyományok és kultúra fejlesztése.

Többrétű volt a szlovákok nemzeti politikai élete is. Anyagi lehetőségeik ugyan behatárolták tevékenységük körét, de az alapfokú anyanyelvi okta­tásra odafigyeltek. Az anyanyelvi kultúra megőrzésének és művelésének a lelkészek és a pedagógusok voltak az alappillérei. Ok szervezték és irányí­tották a falvakban, a szlovák, ill. a szlovák többségű városokban a különböző egyesületeket, iparos- és gazdaköröket, olvasóköröket, színjátszó csoporto­kat, énekkarokat.

A szlovák tudományosságot a Szlovák Múzeumi Társaság (Slovenská muzeálna spolocnosí) képviselte, a szlovák nőket a Zivena tömörítette. Egyi­kük sem volt tömegszervezet, csak néhány száz tagúk volt, de évente ismét­lődő közgyűléseik a szlovák nemzeti kultúra fejlődésének jelentős állomásai voltak. A Túrócszentmártonban rendezett közgyűléseken találkozott a hazai és külföldi szlovák értelmiség.

A szlovák nemzeti törekvések jelentós propagálói a különféle szlovák nyelvű sajtótermékek, irodalmi és tudományos-népszerűsítő kiadványok voltak. Hat szlovák kiadó gondoskodott a nemzeti eszme propagálásáról, s rednszeresen jelentetett meg kalendáriumokat, önálló kiadványokat.

A szlovák történettudomány jelentős tényként könyveli el, hogy a század­fordulón már több szlovák kulturális központ létezett, mind Túrócszentmár­tonban, Szkaliczán, Nagyszombatban, Rózsahegyen, Liptószentmiklóson, Tiszolczon és másutt.

A szlovák nemzeti értelmiség a századforduló után eredményesen érvelt a magyar kormány politikáját népszerűsítő központilag támogatott sajtóter­mékekkel szemben. A kormányszervek által kiadott szlovák nyelvű publiká­ciók közül kiemelkednek a Mezőgazdasági Minisztérium kiadásában megje­lentetett szakmunkák, amelyek szlovák nyelven taglalták a mezőgazdasági termelés legégetőbb problémát, ill. ezek megoldásának lehetőségeit. A mi­nisztérium adta ki szlovák nyelven a földművesek művelődését szolgáló téli mezőgazdasági tanfolyamok anyagit is.[22]

A magyar kormány politikáját a századfordulótól az államnyelv egyre erősödő propagálása, nemzetiségi politikáját a nemzetiségek anyanyelvének háttérbe szorítása jellemzi. A magyarosítás hátráltatta ugyan a nemzetisé­gek nemzettéválását, de jelentősebb lemorzsolódást csupán a nemzetiségi peremterületeken eredményezett. Az összefüggő etnikai tömböket nem tudta megbontani.

Jegyzet

1 Dejiny Slovenská IV., Bratislava 1986, 177. old.
2 Magyarország története 1890-1918, Budapest 1978, 1010. old.
3 Dejiny Slovenská IV., 133. old.
4 Magyar Törvénytár 1836-1868 (tovább MT), Budapest 1869, 490. old.
5 U. o. 499. old.
6 Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában, 1.1867-1892. Budapest 1952, 620. old.
7 MT, 1882-1883, Budapest 1884, 256. old.
8 Kemény G. Gábor Iratok... I. 681. old.
9 MT, 1889-1891, Budapest 1891, 321. old.
10 Kemény G. Gábor: Iratok... I. 874. old.
11 MT, 1889-1891, 411. old.
12 MT, 1907, Budapest 1908,370. old.
13 MT, 1868-18711872,4. old.
14 MT, 1869-1871,359. old.
15 MT, 1872-1874, Budapest 1896, 79. old.
16 MT, 1882-1883, Budapest 1884,301. old.
17 MT, 1896-1898, Budapest 1899,131. old.
18 U. o. 138. old.
19 Kemény G. Gábor: Iratok. . Budapest 1956, 410. old.
20 U. o. 411. old.
21 U. o. 220-223. old.
22 Dejiny Slovenská IV. 339. old.

POPÉLY GYULA

A nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogainak  szabályozása a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1938)

Az utódállamokba bekebelezett többmillió magyar helyzetét a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésekben rögzített elvek mellett sokkalta inkább az egyes országok belsö viszonyai határozták meg, nevezetesen a tényleges demokrácia mértéke ezekben az országokban, valamint az államalkotó több­ségi nemzet politikai és társadalmi kultúrája, általános műveltségi szintje, s nem utolsósorban viszonya a fennhatósága alá került magyar nemzetrész­hez. Jelentös kisebbségpolitikai tényező volt még az adott állam és a trianoni Magyarország között kialakult államközi kapcsolatok foka és jellege. A három utódállam - Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia - közül vitathatat­lanul a Csehszlovák Köztársaság belső viszonyai voltak aránylag a legelviselhetőbbek az ország nemzeti kisebbségei számára. Itt a kisebbségek jogi helyzetét számos törvény és rendelet szabályozta, amelyek formálisan a magyar nemzeti kisebbség tagjait is az ország egyenrangú és egyenjogú polgáraivá tették.

***

A Csehszlovák Köztársaság kikiáltására 1918. október 28-án került sor Prágában, s ezt követően a Csehszlovák Nemzeti Bizottság haladéktalanul hozzálátott az államhatalom kiépítéséhez. A november 14-én rendes kor­mánnyá átalakuló Csehszlovák Nemzeti Bizottság Magyarország igényelt északi területeit, „Szlovákiát" is a köztársaság részének tekintette, s minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy mielőbb birtokába jusson az igényelt országrészeknek. A győztes antant jóindulatú hozzájárulásával ez rövidesen be is következett. Az antant 1918. december 3-i jegyzéke kötelezte a magyar kormányt „Szlovákia" kiürítésére, persze anélkül, hogy a kiüríten­dő területet egyáltalán körülhatárolta volna, a győztesek tehát hozzájárultak a cseh megszálláshoz. Nem sokkal később, 1918. december 24—én egy újabb antantjegyzék a csehszlovák-magyar demarkációs vonalat is kijelölte, a végleges országhatár megállapítását azonban a békekonferenciára bízta.[1]

A Szlovákiának elnevezett volt észak-magyarországi területek beintegrálódásáról a konszolidálódó Csehszlovákiába a prágai Nemzetgyűlés 1918. december 10-én kelt 64/1918. sz. törvénye volt hivatott gondoskodni. E törvény 2. paragrafusa kimondta, hogy „a volt magyar királyság állami, önkormányzati és egyházi tisztségviselői, hivatalnokai és alkalmazottai ide­iglenesen meghagyatnak hivatalaikban", persze csakis abban az esetben, ha hajlandóak engedelmességi fogadalmat (sľub poslušnosti) tenni a Csehszlo­vák Köztársaságra. A hivatalok nyelvéről a törvény 3. paragrafusa intézke­dett: „Szlovákiában a hivatali ügyintézés szlovák nyelven folyik. A többi, Szlovákiában honos nyelv használatának jogát külön rendelet fogja szabá­lyozni."[2]

A beígért külön rendelet vagy törvény a nemzeti kisebbségek nyelvhasz­nálati jogáról egy ideig azonban még váratott magára. Valójában maga a konszolidálódó államhatalom is bizonytalan volt a kisebbségeknek nyújtan­dó törvényes jogok mértékét illetően. Szilárd fogódzót majd csak az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szer­ződés rendelkezései jelentettek, ezeket ugyanis az államhatalomnak feltét­lenül át kellett ültenie saját jogrendjébe is.

A Csehszlovák Köztársaság Nemzetgyűlése által 1920. február 29-én elfogadott és március 6-án közzé tett 121/192. sz. alkotmánytörvény mondta ki egyrészt a Csehszlovákiában érvényes általános polgári szabadságjogok alapelveit — lásd főleg az V. fejezet 16. és 122. paragrafusait — másrészt ez a törvény rögzítette a csakis a kisebbségekre vonatkozó, voltaképpen a saint-germaini szerződés egyes pontjait a hazai jogrendbe átültető kisebb­ségvédelmi intézkedéseit (VI. fejezet, 128-134. paragrafusok). A szóban forgó 121/1920. sz. tc. alkotmánytörvény volt, ami egyben azt jelentette, hogy minden olyan esetleges későbbi törvényt, kormány- és miniszteri rendeletet, valamint hatósági utasítást, amely ellentétes lenne e törvény általános keretintézkedéseivel, eo ipso alkotmányellenesnek és ezáltal hatálytalannak kell nyilvánítani.

A 121/1920. sz. alkotmánytörvény VI. fejezete „A nemzeti, vallási és faji kisebbségek védelme" címet viselte. E fejezet 128. paragrafusa csaknem teljes egészében megismételte a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédel­mi szerződés 7. cikkelyének ide vonatkozó rendelkezéseit, amennyiben dek­larálta a köztársaság valamennyi állampolgára jogi és törvény előtti, valamint faji, nyelvi és vallási egyenlőségét. A128. paragrafus első bekezdése kimondta, hogy „a Csehszlovák Köztársaság összes állampolgárai a törvény előtt egyenlőek és fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezik." Az idézett paragrafus második bekezdé­se azt szögezte le, hogy a nyelvi vagy vallási hovatartozás a köztársaság egyetlen állampolgára számára sem jelenthet hátrányt bármiféle közhivatal, tisztség vagy hivatás betöltésénél. A harmadik bekezdés az állampolgárok szabad nyelvhasználati jogát kodifikálta: „A Csehszlovák Köztársaság ál­lampolgárai a magán- és kereskedelmi érintkezésben, a vallást érintőügyek­ben, a sajtóban és egyéb közzététel formájában, valamint a nyilvános nép­gyűléseken az általános törvények keretén belül bármiféle nyelvet használ­nak."

A saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés 7. cikkelye ne­gyedik bekezdésének rendelkezései a „ nem cseh nyelvű" (!) csehszlovák állampolgárok számára a bíróságok előtt biztosítandó saját anyanyelv-hasz­nálati jogról már nem kerültek be a 121/1920. sz. tc. VI. fejezetének 128. paragrafusába. Erre a kérdéskörre az idézett törvény 129. paragrafusa tért ki, amely egyelőre azonban csupán azt szögezte le, hogy a köztársaságban érvényesülő nyelvhasználati jog alapelveit külön törvény határozza majd meg.

Az oktatásügyi és általában a kulturális jogok - a saint-germaini szerző­dés 8-9. cikkelyei - az idézett alkotmánytörvény 130-132. paragrafusaiban jelentek meg. A 131. paragrafus például kissé bürokratikus zavarossággal fogalmazva azt mondta ki, hogy azokban a városokban és járásokban, ahol jelentősebb a nemzeti kisebbségekhez tartozó lakosok száma, az állam gon­doskodik kielégítő anyanyelvi iskolahálózatról, miközben az így létrehozott iskolákban az államnyelv oktatása is kötelezővé tehető. A 132. paragrafus a kisebbségeknek az állami, községi és egyéb költségvetésekből való arányos részesedésének alapelvét szögezte le, majd a 134. paragrafus a következő kinyilatkoztatással zárta az idézett alkotmánytörvényt: „Az erőszakos el-nemzetietlenítés mindennemű formája tilos. Ezen elv figyelmen kívül ha­gyását a törvény büntetendő cselekményenek minősítheti.[3]

A Csehszlovák Köztársaság törvényhozása ezzel részben eleget is tett a saint-germaini szerződés I. fejezete 1. cikkelyében vállalt kötelezettségei­nek, miszerint e szerződés 2-8. cikkelyeinek rendelkezéseit „alaptörvénye­kor elismeri.

A hivatalos nyelvhasználati jog alapelveit - amint arra a 121/1920. sz. alkotmánytörvény 129. paragrafusával kapcsolatban már utaltunk - külön törvény szabályozta, az ugyancsak 1920. február 29-én elfogadott és március 6-án közzé tett 122/1920. sz. alkotmánytörvény.

A 122/1920. sz. alkotmánytörvény - közismert nevén: nyelvtörvény - 1. paragrafusa értelmében a Csehszlovák Köztársaság „állami, hivatalos nyel­ve a csehszlovák nyelv". Mivelhogy a valóságban ilyen nyelv nem létezett, a törvény 4. paragrafusa magyarázta meg annak helyes értelmezését. Eszerint a cseh országrészekben a hivatali ügyintézés „általában" (zpravidla) csehül, Szlovákiában „általában" szlovákul folyik.

A nyelvtörvény 2. paragrafusa - amely a maga nemében a jogi bürokra­tizmus nyelvi-stilisztikai törzszülötte volt - a kisebbségek nyelvi jogairól a következő módon rendelkezett: "A köztársaságnak azok a bíróságai, hivata­lai és hatóságai, amelyek hatásköre olyan bírósági járásra terjed ki, amely­ben az utolsó népszámlálás szerint legalább 20 százalék azonos, de nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, mindazokban az ügyekben, amelyek­nek elintézése azon az alapon tartozik hozzájuk, hogy hatáskörük erre a járásra kiterjed, kötelesek az ilyen nyelvi kisebbségek tagjaitól ugyanazon nyelvű beadványokat elfogadni és e beadványok elintézését nemcsak cseh­szlovák nyelven, hanem a beadvány nyelvén is kiadni." Az idézett paragrafus a továbbiakban utalt rá, hogy külön kormányrendelet fogja majd kimondani, mely bírósági járásokban tekinthetnek el a hivatalok a kétnyelvű végzések kikézbesítésének gyakorlatától, és érhetik be csakis a nemzeti kisebbség nyelvének használatával. Ugyanennek a paragrafusnak utolsó bekezdése is fontos intézkedést tartalmazott, amennyiben kimondta, hogy a legalább 20 százaléknyi kisebbséggel rendelkező bírósági járások területén az állami hivatalok, bíróságok és hatóságok hivatalos hirdetményeit a nemzeti kisebb­ség nyelvén is közzé kell tenni, illetve e hivatalokat kétnyelvű névtáblákkal kell ellátni.

A nyelvtörvény 3. paragrafusa a különböző önkormányzati hivatalok, képviselőtestületek és minden egyéb nyilvános szerv nyelvhasználati gya­korlatával kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy azok mindenkor kötelesek elfogadni a hatáskörükbe tartozó ügyek intézésénél a „csehszlovák" nyelv szóbeli vagy írásbeli használatát. A kisebbségi nyelvek használatának enge­délyezése ezeknél az intézményeknél is a szóban forgó helység legalább 20 százalékos nemzeti kisebbségi arányának volt függvénye. Az 5. paragrafus a nemzeti kisebbségek számára szervezett iskolákkal kapcsolatban kimond­ta, hogy azokban az oktatás az illetőkisebbség nyelvén folyik, hasonlóképpen kulturális intézményeik igazgatási nyelve is azonos e kisebbség nyelvével.

Kárpátalja nyelvi problémáival külön paragrafus foglalkozott, de az mind­össze annyit szögezett le, hogy az ottani nyelvi rendezés a tartomány majdan összehívandó Nemzetgyűlésének lesz a feladata. Amíg azonban erre sor kerül, addig a szóban forgó törvény általános rendelkezéseit kell Kárpátalja számára is irányadóaknak tekinteni.[4]

A 122/1920. sz. alkotmánytörvény kissé figyelmesebb és tüzetesebb meg­vizsgálásánál mindjárt észre kell vennünk, hogy a kisebbségek nyelvi jogai­nak ily módú megfogalmazása bizony nem minden tekintetben volt összhangban a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés in­tézkedéseivel és annak szellemével.

A csehszlovák kormány által 1919. szeptember 10-én aláírt nemzetközi szerződés 7. cikkelyének negyedik bekezdése kötelezte Csehszlovákiát: a „nem cseh nyelvű" állampolgárainak nyújtson „megfelelő könnyítéseket" oly értelemben, hogy azok az állami hatóságokkal és bíróságokkal való szóbeli vagy írásbeli érintkezésben saját nyelvüket használhassák, ezt a jogot azon­ban nem kötötte semmilyen egyéb feltételhez, sem a kisebbség tagjainak bizonyos százalékarányához, sem valamilyen formában körülhatárolt terü­leti egységhez. A csehszlovák nyelvtörvény tehát mind vertikális, mind pedig horizontális szempontból korlátozta a kisebbségek nyelvi jogait, mivel azokat egy aránylag magas százalékarány eléréséhez kötötte, illetve azokra a bíró­sági j árasokra lokalizálta, amelyekben valamelyik nyelvi kisebbség csehszlo­vák állampolgársággal rendelkező tagjai elérik ezt a százalékarányt.

A121/1920. és a 122/1920. sz. alkotmánytörvények megszavazása után a prágai Nemzetgyűlés elfogadott még néhány olyan törvényjavaslatot, ame­lyeknek meghatározó jellegű nemzetiségi vagy nyelvi jelentősége is volt. Ilyenek voltak például az 1920. április 15-én kelt 325/1920., valamint a 326/1920. sz. törvények, az első a Nemzetgyűlés Képviselőházának, a másik a Nemzetgyűlés Szenátusának házszabályairól. E törvények részletekbe menően szabályozták a Képviselőház, illetve Szenátus tagjainak nyelvhasz­nálati jogát szóban és írásban. Mindkét törvényben - a törvények szövege szinte teljesen azonos tartalmú - a 49. paragrafus tartalmazta a „tárgyalási nyelv" körüli tudnivalókat. A paragrafusok első bekezdései kimondták, hogy a kormány, valamint a Képviselőház, illetve a Szenátus tisztségviselői a csehszlovák nyelvet használják tárgyalási és ügyviteli nyelvként. A második bekezdés értelmében a képviselők (szenátorok) csehszlovák nyelven szólal­nak fel. De: „A német, orosz (kisorosz), magyar, valamint lengyel nemzetisé­gű képviselők (illetve szenátorok), amennyiben nem akarják a csehszlovák nyelvet használni, beszédeiket előadhatják saját nemzetiségük nyelvén" -szögezték le a két törvény 49. paragrafusainak második bekezdései. A továb­biakban e törvényekben szó esett még a nemzeti kisebbségek képviselőinek, illetve szenátorainak írásbeli nyelvhasználati jogáról, az anyanyelven törté­nő fogadalomtételről, a parlamenti gyorsírók, tolmácsok és fordítók munká­járól, a Nemzetgyűlésben a kisebbségek nyelvén elhangzott felszólalások közzétételének módjáról a Gyorsírói Jelentésekben stb.[5] Tény, hogy a nem­zeti kisebbségek képviselői és szenátorai többnyire érvényesítették is a Nemzetgyűlésben élvezett nyelhasználati jogukat, persze, ezt a cseh és szlovák képviselőtársaik akkor még szinte természetesnek vették, és meg­tűrték a prágai parlamentben a német, magyar, lengyel és rutén nyelveket.

***

Az itt bemutatott törvényeken kívül, természetesen, még több különböző jellegű törvény, rendelet és minisztertanácsi határozat szabályozta - vagy egyszerűen csak érintette - a nemzeti kisebbségek politikai, kulturális, oktatásügyi, nyelvhasználati, gazdasági, szociális stb. problémáit, s így két­ségkívül alakította és befolyásolta azok jogállását és mindennapi életét. Ilyen volt például „A városok, községek, települések és utcák elnevezéséről, vala­mint a községek helységnévtáblákkal való megjelöléséről és a házak számo­zásáról" szóló 1920. április 14r-én kelt 266/1920. sz. tc., majd az e törvény végrehajtási utasítását tartalmazó, 1921. augusztus 25-én elfogadott 324/1921. sz. kormányrendelet. Az 1924. január 31-őn kelt 27/1924. sz. kormányrendelet a megyei képviselőtestületek nyelvhasználatát volt hiva­tott rendezni, az 1928. december 29-én kelt 229/1928. sz. kormányrendelet pedig a tartományi képviselőtestületekben szabályozta az anyanyelven való szólás jogát.

A többfajta és többszintű nemzetiségpolitikai jogszabályokból vegyük kissé közelebbről szemügyre még a csehszlovák kormány 1926. február 3-án jóváhagyott 17/1926. sz. kormányrendeletét, amely az 1920-ban megalkotott és elfogadott nyelvtörvény - a 122/1920. sz. tc. - végrehajtási utasítását, értelmezését, valamint alkalmazásának magyarázatát tartalmazta és konk­retizálta. Tesszük ezt azonban a teljesség igénye nélkül, elvégre a több mint 100 cikkelyből álló kormányrendelet hiánytalan bemutatása csak egy terje­delmesebb tanulmány keretében lenne elképzelhető.

Az idézett kormányrendelet I. részének 2. fejezete a nyelvi kisebbség fogalmát konkretizálta. Eszerint Csehszlovákiában nyelvi kisebbségnek olyan csehszlovák állampolgárságú, nem államnyelvű, de azonos nyelvet beszélő egyének minősülnek, akiknek számaránya a legutóbbi népszámlálás szerint legalább a köztársaság egy bírósági járásában eléri a 20 százalékos arányt (14. cikkely). Egy bírósági járás területén elvileg több kvalifikált nyelvi kisebbség is elismerhető, amennyiben azok ott elérik a törvény által előírt 20 százalékot (15. cikkely). A nyelvi jogok a kvalifikált nemzeti kisebb­séggel rendelkezőbírósági járások terültén az ott bejegyzett jogi személyeket is megilletik (16. cikkely, 1. bekezdés).

Az I. rész. 3. fejezete képezte a nyelvrendelet legfontosabb részét, ugyanis itt fektették le konkrétan a nyelvi kisebbségekkel rendelkező bírósági járá­sok hivatalainak ügyintézési rendjét. A kormányrendelet 3. fejezetének 18. és 19. cikkelyei kimondták, hogy az állami hivatalok, hatóságok, bíróságok, szervek és intézmények az ilyen járások területén az ott nyelvi jogokkal rendelkező kisebbség tagjaitól - de csakis őtőlük - saját kisebbségi nyelvü­kön írt beadványokat is kötelesek elfogadni, s azokra a végzést nemcsak az állam hivatalos nyelvén, hanem a beterjesztés nyelvén is kiadni. A bírósági eljárás folyamán ezek a kisebbséghez tartozó személyek úgyszintén használ­hatják saját anyanyelvüket, a bíróság pedig köteles velük ezen a nyelven tárgyalni (23., 24. cikkely). A nyelvi kisebbséghez tartozók címére kikézbesí­tett kétnyelvű okmányok hivatalos bélyegzőjének is kétnyelvűnek kell lennie (33. cikkely). A hivatalok névtáblái az ilyen bírósági járások területén szintén kétnyelvűek, azzal a megszorítással, hogy a kisebbség nyelvén írt szövegvál­tozat mindig az államnyelvű szöveg után következik. Az ilyen jellegű járások területén, valamint az e járások számára kibocsátott rendeletek, hirdetmé­nyek stb. szövegei is közzé teendők mind az állam, mind pedig a kisebbség nyelvén.

Részben eltérő eljárást állapított meg a 17/1926. sz. kormányrendelet az olyan bírósági járások számára, amelyekben egy bizonyos nyelvi kisebbség elérte a kétharmados többséget (37. cikkely). Ezekben a bírósági járásokban a kisebbségi nyelv - voltaképpen a helyi többség nyelve - természetszerűleg nagyobb szerepet kapott mind a közigazgatásban, mind a hivatali ügyinté­zésben, mind pedig az igazságszolgáltatásban. Itt az államhivatalok és bíróságok bizonyos feltételek mellett a hivatalos államnyelv mellőzésével egyenesen a kétharmados „kisebbség" nyelvén intézhették az ügyeket, tár­gyalhattak a felekkel, vehettek fel jegyzőkönyvet, hozhattak ítéleteket és határozatokat stb. Az ilyen esetekben a hivatalos iratok államnyelven is történő kikézbesítése már mellőzhető volt. Semmi kétség, ez a szabályozás nagymértékben könnyítette a bírák, ügyészek és a közigazgatási tisztviselők munkáját és egyszerűsítette a hivatali ügyintézést.

Rendkívül figyelemre méltóak a tárgyalt kormányrendelet 12. fejezetének cikkelyei, amelyek az állami alkalmazottak és közegek nyelvi képesítéséről intézkedtek. A 68. cikkely első bekezdése például kimondta, hogy a nemzeti kisebbségek által is lakott járásokban „a tényleges szükséghez képest" nyel­vileg képesített bírákkal, hivatalnokokkal és alkalmazottakkal kell betölteni a szolgálati helyeket. Az állami hivatalnokok és alkalmazottak tehát kötele­sek voltak ismerni és használni a nemzeti kisebbségek nyelvét működésük területén.

A 14. fejezet a helyi önkormányzati hatóságok, valamint az azok által igazgatott intézmények nyelvével foglalkozott. Eszerint az egyes községek tárgyalási nyelvévé azt a nyelvet kell megtenni, amelyet a község lakossá­gának legalább 50 százaléka anyanyelvének vall. A községi képviselőtestület azonban ezen kívül köteles volt még mindenkor elfogadni az államnyelvű beadványokat is, függetlenül a községben élő „csehszlovák" anyanyelvűek százalékarányától, az egyes nyelvi kisebbségek tagjai erre azonban már csak akkor voltak jogosultak, ha százalékarányuk elérte a község lakosságának 20 százalékát (70., 71. cikkely).[6]

A nyelvtörvény végrehajtási utasítását tartalmazó 17/1926. sz. kormány­rendelet az idézett jogszabályok mellett és azokon túlmenően is még sok eligazítást tartalmazott. Megalkotóinak valóban sikerült egy olyan jogi dzsungelt létrehozniuk, amely méltán nevezhető a bürokratikus túlszabályo­zás mintapéldányának. A kormányrendelet teljes szövete 101 cikkelyből tevődött össze, az egyes cikkelyek azonban többnyire még további 4—5 bekez­désre tagolódtak, s minden bekezdésnek megvolt a maga külön jogi tartalma. Amíg tehát 1926-ig az gátolta a nyelvtörvény méltányos alkalmazását, hogy egyszerűen nem volt hozzá semmilyen végrehajtási utasítás, a 17/1926. sz. kormányrendelet kiadása után sokszor épp a túlszabályozás vált a törvény hatékonyságának kerékkötőjévé.

jelent írásában például kifejtette, hogy „a békeszerződésben elvileg lefekte­tett kisebbségi jog, amíg (...) a jogforrástól eljut az életig, majd semmivé sikkad el a törvények, végrehajtási rendeletek s magának a végrehajtásnak, mint hivatali eljárásnak szűrőin."[7]

Végezetül leszögezhetjük, hogy a csehszlovákiai magyarság számára a kisebbségi jogokat biztosító törvények betűi sokszor csak elméleti biztosí­tékot jelentettek, valóságos garanciát azonban már nem. A törvényeknek ugyanis mind alkotóiból, mind végrehajtóiból, mind pedig ellenőrzőiből hi­ányzott a kellő jószándék, amely nélkül pedig a mindennapok nyugodt és kiegyensúlyozott együttélése elképzelhetetlennek bizonyult.

Jegyzet

1 Benes, Eduárd: Nemzetek forradalma III. Bratislava- Pozsony 1936., 222. old.; Ormos, M.: Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest 1983., 103-111. old.

2 Sbírka zákonů a nařízení státu Československého. (Sbírka...) Ročník 1918., 55. old.

3 Sbírka.... Ročník 1920., 266-267. old. 4 Uo. 268-269. old. 6Uo. 752-753., 769. old.

6 Sbírka... Ročník 1926., 57-76. old.

7 Sziklay, Ferenc: Kisebbségi jogfogyatkozás Csehszlovákiában. Magyar Szemle, 1927. március, 281. old.

GYÖNYÖR JÓZSEF

Törvény a hivatalos nyelvről  Szlovákiában

Több mint egy esztendő telt el azóta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács törvényt fogadott el a hivatalos nyelvről. Azóta gyakran felmerül a kérdés, vajon valóban szükséges volt-e alig egy évre a „gyengéd forradalom" után nagy sietséggel megalkotni ezt a kellőképpen nem előkészített, a nemzetközi egyezmények szellemétől eléggé távol eső és az európai fejlődést kevésbé elősegítő jogszabályt?

A Szlovák Nemzeti Tanács 1990. október 15-én elfogadott 428. számú törvénye a kihirdetés napján lépett hatályba.

A bevezető rendelkezések két hosszú mondata közül az első, az 1. § 1. bekezdése tartalmazza a törvény célját, mégpedig azt, hogy a Szlovák Köz­társaságban hivatalos nyelvet vezessen be „mint a kölcsönös megértés és a kommunikáció eszközét". Szépen hangzó szavak, de az eddigi tapasztalatok alapján alig hihető, hogy ezek nem társulnak hátsó gondolatokkal. A helyzet ismeretében kételkedni kell abban, hogy a szlovák nyelv kivételes helyzete, mondhatni egyeduralma Szlovákiában valóban a kölcsönös megértést fogja szolgálni, de többféle értelmezést tesz lehetővé az az utalás, hogy a Szlovák Köztársaság egész területén a szlovák nyelv válik majd a kommunikáció eszközévé. A kételyeket e téren nem oszlatja el, sőt inkább megerősíti a 4.§ rendelkezése.[1] E szerint ugyanis a kitűzött cél érdekében az állam „köteles" lesz megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy Szlovákia lakossága a „megkí­vánt mértékben" elsajátíthassa a szlovák nyelvet. Végre világos beszéd Szlovákiában minden polgárnak meg kell tanulnia szlovákul.

Nézzük, milyen polgárokról van szó? Természetesen a nemzeti kisebbsé­gek tagjairól. A törvény rendelkezései csakis őket érintik (az etnikai kisebb­ségekről említést sem tesznek, mintha azok nem léteznének), a szlovák nemzet tagjai ugyanis feltehetően tudnak szlovákul. Az állami gondoskodás lényegében csak nekik szól, hogy mind a hivatalos, mind a magánérintkezés­ben a szlovák nyelvet használhassák. A cél tehát nem más, mint azt az 1990. október 25-én a pozsonyi parlament épülete előtt magasba emelt transzpa­rensekvezérmondata tartalmazta: „Na Slovensku po slovensky!", azaz „Szlo­vákiában szlovákul!" Ez az évtizedeken át hírhedtté vált jelszó fejezi ki a nacionalista ideológiával átitatott szélsőséges elemek, felheccelt csoportok abbeü törekvését, hogy a 20. század végén nemzetállamot hozzanak létre, vagyis Szlovákia csakis „a szlovákoké legyen".

A törvény többé-kevésbé ennek a célnak elérését segíti elő.

A népesség nemzetiségi és etnikai összetételét figyelembe véve kategori­kusan le kell szögezni, hogy Szlovákiát—minden állítás ellenére — nemcsak szlovákok alkotják, Szlovákia a valóságban nemcsak a szlovákoké. Általáno­san ismert, hogy a szlovákság képviselői a múltban tűzzel-vassal a parla­menti majorizálás lehetősége ellen harcoltak, ezért nem volna szabad elfelejteniük azt, hogy ennek a gyakorlása a nemzeti kisebbségekkel szem­ben szintén igazságtalan.

Kezdetben többféle tervezettel találkoztunk. Javarészt jóhiszemű próbál­kozások voltak. Ezek közül elsőnek említjük meg azt a nemzetiségek nyelvé­nek hivatalos használatáról szóló törvénytervezetet, amelyet a Szlovák Köztársaság kormányának Nemzetiségi Tanácsa 1990 májusában tárgyalt meg, s amely sokak szerint elindította az államnyelv, a hivatalos nyelv bevezetéséért folyó végtelennek tűnő mozgalmat. Ezután a szélsőséges ele­mek egyre hangosabban követelték az egynyelvű Szlovákiát. Ez a törekvés rányomta a bélyegét csaknem valamennyi tervezetre, sőt magukra a törvény­javaslatokra is. Lépten-nyomon kísért a nemzetállam koncepciója, amely a nemzeti aspektust a polgár fblé helyezi. Hivatalos nyelvvé a törvény 2. §—a a szlovákot deklarálja. Ezzel kapcsolatban némi felvilágosítást nyújt az 1. § 2. bekezdése, amely a legcsekélyebb kertelés nélkül kimondja, hogy „a hivatalos nyelv érvényesítésének elő kell segítenie a Szlovák Köztár­saságban a szlovák nemzet és a nemzetiségi kisebbségek demokráciájának és kultúrájának fejlődését az egyetértés, a nemzetiségi türelmesség, a huma­nitás és az emberi jogok területén fennálló kötelezettségek szellemében". De még így is homályban marad, vajon a törvényalkotó miért hozta összefüggés­be a szlovák nyelv érvényesítését a nemzeti kisebbségek demokráciájának s főképpen kultúrájának fejlődésével. Továbbá a szlovák nyelv használatával kapcsolatban, többek között miért tartja szükségesnek hangsúlyozni a nem­zetiségi türelmességet.

Félő, hogy ezek a rendelkezések, s egyáltalán az egész törvény, nem a fenti

célok elérését fogják előmozdítani.

A törvény egyik legfontosabb szakasza, a 3. §, összesen négy bekezdéssel a hivatalos nyelv használatát szabályozza.

De lássuk, ki köteles tevékenysége során a hivatalos nyelvet használni?

Erről a 3. § 1. bekezdése így rendelkezik: „Az állami szervek és a községi önkormányzati szervek és azok dolgozói...". A hivatalos érintkezésben ugyancsak a hivatalos nyelvet használják „a természetes és jogi személyek", mégpedig „szóban és írásban". Kivételt a törvény csak abban az esetben engedélyez, ha erről a speciális jogszabályok másként rendelkeznek. Ezek szerint tehát mind az állami szervek, mind az önkormányzati szervek a testületi üléseiken és bizottságaikban a szlovák nyelvet kötelesek használni. Ebből a bekezdésből az is kiviláglik, hogy az említett szervek dolgozói hivatalos tevékenységüket csak szlovák nyelven végezhetik. Az 1. bekezdés második mondatából pedig egyértelműen következik, hogy a polgároknak ugyancsak szlovák nyelven kell eljuttatniuk beadványaikat a hivatalokhoz.

Egyébként a 3. § 1. bekezdésének említett két mondata különbséget tesz a hivatalos nyelv használatának fokozatai között. Míg az első mondatban foglalt rendelkezés szerint az állami szervek, a községi önkormányzati szer­vek és a szervek dolgozói kötelesek („sú povinní") tevékenységük során a hivatalos nyelvet használni, addig a második mondat rendelkezése kijelentő módban azt tartalmazza, hogy a természetes és jogi személyek mind szóban, mind írásban a hivatalos nyelvet „használják" („pouzívajú"). A polgárok esetében tehát a törvényhozó mérsékeltebben fogalmaz, viszont a szlovák nyelv használatának szükségessége ebben az esetben is egyértelmű. Az utóbbi rendelkezéssel együtt jár az a veszély, hogy a nem hivatalos nyelven, a nemzetiségi nyelveken írt beadványok esetleg nem kerülnek elintézésre.

Említésre méltó e szakasz 2. bekezdése is, amely egy további kötelességet foglal magába: „A köziratokat a hivatalos nyelven állítják ki." Ezzel össze­függ a magyar tanítási nyelvű iskolák bizonyítványainak problémája. Köz­ismert, hogy erre a célra eddig kétnyelvű nyomtatványokat használtak. A tanév végének közeledtével az iskolaigazgatók is elbizonytalanodtak a tör­vény 3. § 2. bekezdésének gyakorlati alkalmazásakor, s egyesek panasszal fordultak a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. így került sor annak a levélnek a megírására, amellyel az SZNT illletékes alelnöke, vázolva az e téren mutat­kozó bizonytalan helyzetet és utalva az 1991. január 9-én jóváhagyott Alapvető jogok és szabadságok chartájára, továbbá tartva az esetleg kedve­zőtlen nemzetközi visszhangtól, 1991. április 19-én az oktatási, ifjúsági és sportminiszterhez fordult a kétnyelvű nyomtatványok megtartása ügyében.[2] A megkeresés eredménnyel járt, legalábbis a múlt tanév végén.

Ugyancsak itt kell szót ejteni az 1991. március 3-i népszámlálás össze-író-íveiról is. Az eddigi gyakorlattól eltérően ezek ugyanis — tekintettel a törvény szóban forgó rendelkezéseire — már csak szlovák nyelven készültek.

A továbbiakban ismerkedjünk meg röviden azokkal a legfontosabb speci­ális jogszabályokkal, amelyekre a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-ának 4. bekezdése (második mondat) és a 6. § 4. bekezdése hivatkozik.

A 6. § 4. bekezdésének elolvasása után több jogszabályra is lehet utalni, amelynek alapján a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek tagjai törvényben meghatározott esetekben anyanyelvüket használhatják. Ezek közül az első helyen említhető meg a Szövetségi Gyűlés új ügyrendje. Az 1991. évi 56. számú törvény 21. §-ának 2. bekezdése szerint „A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű képviselők beszélhetnek a nemzetiségük nyelvén; a Szövetségi Gyűlés Irodája gondoskodik ilyen meg­nyilatkozásoknak a tárgyalási nyelvek egyikén való tolmácsolásáról". A tárgyalási nyelv e szakasz 1. bekezdése szerint a cseh és a szlovák.[3]

Ettől kissé eltérő fogalmazásban, de lényegében ugyanezt a rendelkezést tartalmazza Szlovákia törvényhozó szerve, a Szlovák Nemzeti Tanács ügy­rendje 14. §-ának 7. bekezdése, amely így szól: „A szónokok a nemzetiség nyelvén is beszélhetnek. A beszédet egyidejűleg szlovák nyelvre fordítják le."[4]

Elképzelhető, hogy mindezek a jogszabályok idővel megváltozhatnak, de nem valószínű, hogy a törvényhozó testületek a jövőben megtagadnák a képviselőiktől azt a jogot, hogy anyanyelvükön szólalhassanak fel.

Továbbá nem szabad figyelmen kívül hagyni az államigazgatási eljárásról szóló 1967. évi 71. számú törvényt sem, amely a nyelvhasználatot egyáltalán nem említi. Nem írja elő azt a kötelességet, hogy a polgárok milyen nyelven fordulhatnak az államigazgatási szervekhez, szóban és írásban, sem pedig azt, hogy az állami szervek és azok dolgozói milyen nyelvet kötelesek alkal­mazni az államigazgatási eljárás során. Szóval ez a törvény semmiféle hivatalos nyelv használatára nem kötelezte és nem is kötelezi a hivatalno­kokat, de a polgárokat sem. Arról sem tartalmaz rendelkezést, hogy a cseh vagy a szlovák nyelvet megfelelő szinten minden állampolgárnak el kell sajátítania.[5]

Ezek után nézzük, mi a helyzet a bíróságoknál? A bíróságok szervezetéről és a bírák választásáról szóló 1964. évi 36. számú törvény 8. §-a nemcsak azt mondja ki, hogy „Minden polgár egyenlő a törvény előtt és a bíróság előtt", hanem a 2. bekezdésében — összhangban az Alkotmány 20. cikkelyével — még azt leszögezi, hogy „A bíróság előtt minden polgár használhatja anya­nyelvét". Ugyanis az egyenlőség a törvény és a bíróság előtt csak úgy valósítható meg következetesen, ha az eljárásban részt vevő személyek egyenlő feltételek mellett juttathatják érvényre a jogaikat. A feltételek viszont, amelyeket a bíróságok kötelesek megteremteni, igazán csak akkor lehetnek egyenlők, ha az eljárás valamennyi résztvevője anyanyelvén érvé­nyesítheti jogait.[6] S itt, visszakanyarodva a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-ának 1. bekezdéséhez (a második mondat második feléhez) és a 6. § 4. bekezdéséhez, mindjárt két törvényt is említhetünk, amelyek szabályozzák az anyanyelv használatát a bírósági eljárásban.

Elsősorban a Polgári Perrendtartás 18. §—át vegyük közelebbről szemügy­re. E szerint az eljárás résztvevőit azonos jogok illetik meg. Anyanyelvüket mind szóban, mind írásban használhatják a bíróság előtt, mégpedig vala­mennyi szinten. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is azt, hogy a felek mindennemű beadványukat anyanyelvükön is intézhetik a bírósághoz, szük­ség esetén, tehát ha egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet, vagy nem tudják magukat szabatosan kifejezni szlovákul vagy csehül, akkor tolmács segítségével bekapcsolódhatnak a tárgyalásba, amely — a törvény szerint — cseh vagy szlovák nyelven folyik. Az anyanyelv használatával kapcsolatos költségeket természetesen az állam viseli. A törvény egyébként nemcsak csehszlovák polgároknak teszi lehetővé az anyanyelv használatát bírósági eljárás során, hanem minden félnek, az eljárás valamennyi résztvevőjének.[7] ne gondoljuk azonban, hogy ez a jog a csehszlovák törvényhozás nagylelkű­ségének köszönhető. Nem más ez, mint a nemzetközi egyezményekből reá háruló feladat. Nem lehet kétséges, hogy a csehszlovák törvényhozás nagy­vonalúsága abban nyilvánulhatott volna meg, hogy lehetővé tette volna, hogy a bíróságok a felek nyelvén, példáid a magyar nemzeti kisebbség tagjainak esetében magyar nyelven vezethessék a tárgyalást. A tárgyalási nyelvet azonban a felek nem választhatják meg.

Hasonló a helyzet a közjegyző előtt lefolytatott eljárásban[8], és a büntető­eljárásban is.

A Büntető Perrendtartás 2. §-ának 14. bekezdése szerint „minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használja". Ebből az következik, hogy az eljárás magyar, ukrán, lengyel, német anyanyelvű résztvevői nem csupán a bíróság előtt használhatják anyanyelvüket, hanem már az eljárás megindításakor. A törvénynek ez a rendelkezése természetesen vonatkozik a tanúkra is. Azokban az esetekben pedig, amikor „a terhelt nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik", a hatályos jogszabály az eljáró szerv számára ugyanúgy lehetővé teszi tolmács bevonását, mint a polgári eljárás során.[9]

A fentiekkel kapcsolatban említést kell tenni arról a lehetőségről is, hogy a prágai Igazságügyi Minisztérium 1954. április 8-i 2471/54—L—1. számú utasítása szerint az ítéleteket valamennyi bíróságunk akár magyar, akár ukrán nyelven is kézbesíti, ha azt a felek kérik. Az anyanyelv használatával összefüggésben hasonló rendelkezést tartalmaz a szlovákiai Igazságügyi Minisztérium 1973. évi 7. számú utasítása is.[10]

Lényegében ezek azok a speciális jogszabályok, amelyekre a hivatalos nyelvről szóló törvény elsősorban utal. Úgy tűnik, mintha ezek a nyelvhasz­nálat terén nagyvonalúbbak volnának, mint a hivatalos nyelvről szóló tör­vény. Visszatérve a törvényhez megállapíthatjuk, hogy általában az egész 3. §, de különösen annak 4. bekezdése váltotta ki eddig a legnagyobb vihart, amely csaknem egy esztendeje nem csillapodik, sőt időnként túlságosan is felerősödik. Mindenekelőtt lássuk ennek a bekezdésnek a szövegét szó sze­rinti magyar fordításban: ,A községek, a városok és azok részei, az utcák, a terek, a közterületek nevei és más földrajzi nevek a hivatalos nyelven jelöltetnek meg." (az eredeti szövegben: „Názvy obcí... sa oznacujú v úradnom jazyku."). Az elfogadott szövegben a „názvy" és a „sa oznaéujú" szavak szerepelnek, a fordításban ezért található szenvedő igealak.

A törvény idézett rendelkezéséből kitűnik, hogy mind a községeknek és városoknak, mind az utcáknak, tereknek, közterületeknek és más földrajzi helyeknek az elnevezése lehet többnyelvű is, de valamennyi közül csak a szlovákot szabad feltüntetni. Az ősi helységnevek a nemzetiségi területeken sem jöhetnek számításba.

Minthogy idevonatkozó magyarázat nem található az említett törvényja­vaslat indoklásában, s a változtatás után pedig nem tettek közzé tájékoz­tatást, ezért e téren az elmúlt hónapok folyamán nehézségek merültek fel és félremagyarázások is előfordultak. A kielégítő megoldás még várat magára. Minden bizonnyal csak akkor születik meg, ha majd az 1990. évi 428. számú törvényt hatályon kívül helyezik, és az 1990. évi 517. számú törvényt meg­felelően módosítják.

Ezek után tehát egyértelmű, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1990. októ­ber 25-i 428. számú törvénye szerint a helységneveket, az utcaneveket, valamint más földrajzi elnevezéseket a hivatalos nyelven kell feltüntetni, tehát azok szlovák elnevezését kell használni. A kérdés csak az, hogy hol? De hogy e téren a jövőben ne merülhessen fel semmiféle kétely, a Szlovák Nemzeti Tanács néhány hét múlva egy újabb törvényt szavazott meg. így már két törvény szabályozza a helység- és utcanevek használatát. A később elfogadottnak, tehát az 1990. évi 517. számú törvény 3. §-ának 1. bekezdése két tőmondatban szögezi le, hogy minden községnek van neve, s hogy a községek és azok részei a hivatalos nyelven jelöltetnek meg.[11] S hogy hol kell ezeket használni? Erre a kérdésre az 5. § ad útmutatást. Mindjárt az első sorban hangsúlyozza, hogy a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-a és 4. §-a szerint megállapított helységneveket kötelező („závázné") használni: „Az orientációs és közlekedési táblákon a szervek, a hivatalok, a vállalatok és más jogi személyek székhelyeinek megjelölésében, a természetes személyek állandó és ideiglenes lakhelyének feltüntetésénél, a vasútállomások, a repü­lőterek és a kikötők megjelölésében, a menetrendekben, a statisztikai kimu­tatásokban, a távközlési lexikonokban, a térképészeti művekben, a sajtóban és más tömegtájékoztatási eszközökben, s végül az állami szervek és a községek hivatalos tevékenységében."[12]

Nincs tévedés, a sajtóban is.

A nem hivatalos elnevezések használatát nem érinti a jogszabály. Nem szabályozza, expressis verbis nem is tiltja. Lépjünk tovább két szakasszal.

A hivatalos nyelvről szóló törvény 4. §-áról ugyanis már szó esett, az 5. § pedig közvetlenül nem érinti a nemzeti kisebbségek tagjait. Az utóbbi sza­kasz egyébként az állam kötelességévé teszi, hogy gondoskodjék a hivatalos nyelv kultúrájának és tisztaságának növeléséről.

Eddig tulajdonképpen csak a hivatalos nyelvvel foglalkoztunk, a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát egy további szakasz, a 6. § rendelkezései szabályozzák. A lényeges eltérés az ún. maticás törvényjavaslattól ebben található. Látni fogjuk, hogy e szakasz csaknem valamennyi rendelkezése csalóka, lényegében semmitmondó, sokak szerint alig nevezhető jognak. Megtévesztésre alkalmas.

A következő sorokban tekintsük át a 6. § egyes rendelkezéseit. Álljunk meg egy szóra az 1. bekezdésnél, amely lehetővé teszi, hogy „Hivatalos érintkezésben a polgárok a cseh nyelvet is használhatják". Ez a rendelkezés többszörösen is elhibázott.

Mindenekelőtt rá kell mutatni, az 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény 6. cikkelyére, amely deklarálja a cseh és a szlovák nyelv egyenjogúságát a törvények és a rendeletek kihirdetésénél, a szövetségi és a köztársasági szervek működésében, továbbá az államigazgatási eljárásban, valamint a polgárokkal való egyéb érintkezésben. A cseh és a szlovák nyelvet e téren tehát egyenjogúvá teszi mind a hivatalos eljárásban, mind az állami szervek­nek a polgárokkal való egyéb érintkezésében.[13] Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezt a nyelvi egyenjogúságot egy alkotmánytörvény deklarálja, tehát a jogforrások hierarchiájában a legmagasabb rangú jogszabály, viszont ezzel ellentétben egy alacsonyabb rangú jogszabály, a Szlovák Nemzeti Tanács törvénye, ezt az egyenjogúságot nem adja meg a cseh nyelvnek. Annak fakultatív használatát csak a polgárok számára teszi lehetővé. Szóval a polgárok Szlovákiában az idézett törvény szerint nemzetiségre való tekin­tet nélkül használhatják hivatalos érintkezésben a cseh nyelvet, de az állami szervek, az önkormányzati szervek és azok dolgozói a 3. § 1. bekezdésének rendelkezése értelmében csupán a hivatalos, azaz a szlovák nyelvet kötele­sek használni egész tevékenységükben, tehát az előttük folyó eljárásban éppen úgy, mint a polgárokkal való egyéb érintkezésben. Ez a törvény nem teszi lehetővé e téren a cseh nyelv egyenjogú használatát. Mindenki észre­veheti, hogy a két rendelkezés tartalmi szempontból nincs egymással össz­hangban. Az idézett alkotmánytörvény 6. §-ának rendelkezése egyébként hatályban volt a hivatalos nyelvről szóló törvény elfogadásakor, és ez idő szerint is hatályos.

Most pedig nézzük meg közelebbről a 6. § 1. bekezdését a nemzetiségi nyelvek használatának szempontjából.

Olvashattuk a Szlovák Nemzeti Tanács törvényében, a más nyelvek használatáról szóló szakaszban, hogy a polgárok a hivatalos érintkezésben a cseh nyelvet is használhatják a Szlovák Köztársaságban, nemcsak a szlovákot. Jelenleg ennek az országnak bármely polgára élhet azzal a joggal, hogy hivatalos érintkezés során a cseh nyelvet, a Szlovák Köztársaság területén élő cseh nemzeti kisebbség nyelvét minden korlátozás nélkül bárhol használhatja. A cseh nyelvet használó polgároknak azonban nem kell okvetlenül cseh nemzetiségűeknek lenniük. Ilyen követelményt a törvény csak más nemzeti kisebbségek tagjaival szemben támaszt a saját nyelvük használatával kapcsolatban, a Szlovák Köztársaságban élő cseh nemzeti kisebbség kivételével. Egyébként cseh nemzetiségű polgárok Szlovákia egyetlen városában és községében sem alkotják a helyi lakosság 20 %-&t. Igaz, a magyarok és az ukránok (ruténok) kivételével más nemzeti kisebbsé­gek tagjai sem.

Ezek után nem okozhat nehézséget annak a felismerése, hogy a 6. § 1. bekezdése különbséget tesz a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvei közt. Nem ismeri el valamennyit egyenjogúnak a szlo­vákkal. A csehet más nyelvekkel szemben előnyösebb helyzetbe hozza.

A többi nemzeti kisebbség tagjai számára ugyanennek a szakasznak 2. bekezdése (első mondat) biztosít némi jogot azzal, hogy megengedi nekik a saját nyelvük használatát hivatalos érintkezésben, de csakis azokban a városokban és községekben, ahol a helyi lakosságnak legalább 20 %-át alkotják.

A diszkriminációt tovább fokozza a 6. § 2. bekezdésének második mondata, amely így hangzik: „Ha az ilyen városokban, vagy községekben a hivatalos érintkezésben olyan polgár vesz részt, aki nem a nemzeti kisebbség tagja, az eljárás hivatalos nyelven történik." Ez a rendelkezés már erősen súrolja a nemzetiségi és nyelvi megkülönböztetés határát, mert minek lehetne nevez­ni az olyan törvényi rendelkezést, amely semmibe veszi az állampolgárok alapvető jogait, és figyelmen kívül hagyja a nemzeti kisebbségek tagjainak alkotmányban biztosított jogait.14 Mármint azokat, amelyeket a törvény elfogadásának időpontjában hatályos 1968. évi 144. számú alkotmánytör­vény 3. cikkelyének 1. bekezdése tartalmazott a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű polgárok számára. Köztük azt a jogot, hogy a nyelvüket használhassák hivatalos érintkezésben a nemzetiségük által lakott területeken.

Nem sokkal a kisebbségi nyelvek használatának törvényi korlátozása után rosszabbodott a nemzetiségi kisebbségek jogállása is. Köztudomású, hogy a nyelvtörvény elfogadásának napján még hatályban volt az említett 1968. évi 144. számú ún. nemzetiségi alkotmánytörvénynek 1. cikkelye, amely azt deklarálja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös állama a cseh és a szlovák nemzetnek és azoknak a nemzetiségeknek, amelyek a területén élnek. E szerint az államot nemcsak a cseh és a szlovák nemzet alkotta, hanem a nemzeti kisebbségek is. Ok is államalkotók voltak. Elvben a nyelvük is egyenjogú volt a cseh és a szlovák nemzet nyelvével.

Nem lehet említés nélkül hagyni azt sem, hogy az 1991. január 9-én jóváhagyott 23. számú alkotmánytörvénnyel együtt elfogadott Alapvető jo­gok és szabadságok chartájának 25. cikkelye (a 2. bekezdés b) pontja) a nemzetiségi polgároknak még az előbbinél is szélesebb körű jogot biztosít a nyelvhasználatra. E szerint a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó polgároknak joguk van arra, hogy nyelvüket a hivatalos érintkezésben hasz­nálhassák. Azt a korlátozást tehát már nem tartalmazza, hogy nyelvüket hivatalos érintkezésben csak az illető nemzetiség által lakott területeken használhatják. Ez pedig reményt ad egy ésszerűbb, a nemzetközi dokumen­tumokban lefektetett elvek szerinti megoldásra.

Olvashattuk, hogy a nemzeti kisebbségek jogállásában ez év elején ked­vezőtlen változás állt be. Az történt, hogy a Szövetségi Gyűlés az Alapvető jogok és szabadságok chartájával együtt 1991. január 9-én elfogadott alkot­mánytörvénynek 5. §-ával egész terjedelmében hatályon kívül helyezte az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt. Ennek következtében a nemzeti­ségek többé már nem államalkotók Csehszlovákiában, legalábbis az alkot­mánytörvény szerint. Viszont az államszövetségről szóló 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény — többszöri és jelentős módosítással — továbbra is hatályban maradt, ennek az 1. cikkelye kimondja, hogy a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság „két egyenjojrú testvéri nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak szövetségi állama".[15]

A hivatalos nyelvről szóló törvény 6. §-a 2. bekezdésének végrehajtása során olyan kérdés is felmerül, vajon milyen okmányt kell bemutatnia egy polgárnak, hogy a hatóság megállapíthassa a nemzetiségét. Erről ugyanis a törvény nem intézkedik. Köztudomású, hogy nálunk, Csehszlovákiában nem vezetnek katasztert a nemzetiségi kisebbségek jogairól, viszont az is igaz, hogy a személyi igazolványban az ez idő szerint feltüntetett adat igazolja az illető állampolgár nemzetiségét, azonban az egyáltalán nem biztos, hogy egy érintett polgár, aki papíron szlovák nemzetiségűnek vallja magát, valóban tud is szlovákul. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a magát különböző meg­fontolásból szlováknak valló nemzetiségi polgár sok esetben nem beszéli a szlovák nyelvet, vagy legalábbis nem a kívánt mértékben.

S hogy még teljesebbé váljék a diszkrimináció, a 6. § 2. bekezdésének utolsó mondata felmentést ad az állami szervek és az önkormányzati szervek alkalmazottainak a nemzetiségi nyelvek ismerete és használata alól. Ok még akkor sem kötelesek egy nemzeti kisebbség nevét használni, ha azt történetesen beszélik. Attól lehet tartani, hogy erre a törvényi rendelkezésre hivatkozva a házasulandók esketésénél, esetleg más eseményeknél is felme­rülhetnek problémák, történhetnek visszaélések.[16] Az előfordulás valószínű­sége nagyon is reális, bár a 6. § 3. bekezdése lehetővé teszi, hogy az állami szervek és a községi önkormányzatok szervei esetenként mérlegelhetik a hivatalos nyelv használatának lehetőségét és módját e szakasz 1. és 2. bekezdése szerint. Különösen olyan esetekben, amikor az ügyfél nem tud szlovákul.

Még valamit e bekezdés utolsó mondatával kapcsolatban. A jogszabály az említett könnyítés ellenére leszögezi, hogy közokiratokat a hivatalos nyelven állítják ki, és az írásbeli ügyintézés és a hivatalos nyelven történik. Ebből arra is lehet következtetni, hogy ha a nemzeti kisebbségek tagjai esetleg a saját nyelvükön elkészített beadványokkal fordulnak a hatóságokhoz, az állami és az önkormányzati szervek azokat a hivatalos nyelven intézik el, adják ki határozataikat, hacsak a 3. § 1. bekezdésére hivatkozva nem utasítják el.

Más nyelvek használatával kapcsolatban ide kívánkozik még az a meg­jegyzés, hogy a cseh nyelv és más nemzetiségi nyelvek használatát engedé­lyezi ugyan a 6. § 1. és 2. bekezdése, de azt nem emeli ki nyomatékosan, hogy „szóban és írásban", amint azt a 3. § 1. és 3. bekezdésében a hivatalos nyelv használatával teszi. így nagy a valószínűsége annak, hogy a nemzeti kisebb­ségek nyelvét Szlovákiában csak „szóban" használhatják, az említett rendel­kezés csakis a szóbeli érintkezésre vonatkozik.

Összegezve az eddigieket, elmondhatjuk, hogy a törvény korlátozza a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvének haszná­latát. Megteremti a szlovák nyelv egyeduralmát és használatának kizáróla­gosságát még azokon a területeken is, ahol többségükben nem szlovákok élnek. A nemzeti kisebbségek nyelve, köztük a magyar, kiszorul a közéletből, s ismét visszahúzódik a családi érintkezés és a kulturális élet területére.

A törvény a szlovák nyelv számára párját ritkító privilégiumot biztosít, ugyanakkor diszkriminálja az itt élő nemzeti kisebbségek nyelvét. A nemzeti kisebbségek tagjait másodrendű állampolgárként kezeli, az etnikai kisebb­ségek tagjait nem is említi. Nem veszi figyelembe az erre vonatkozó nemzet­közi dokumentumokat sem.[17]

A javaslat elfogadása után csakhamar olyan vélemény alakult ki ország­szerte, miszerint a törvény és annak végrehajtása iránt megrendült a biza­lom. Ezért a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége 1990. december 10-én egy 22-tagú bizottságot alakított azzal a küldetéssel, hogy felügyeletet gyakorol­jon a törvény végrehajtása felett.[18] A bizottságnak egyebek közt az is a feladatai közé tartozik, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségek, etni­kai csoportok és emberi jogok bizottságával együttműködve kapcsolatban álljon a Matica slovenská képviselőivel.

A bizottság 1991. február 15-ike és március 29-ike között végezte az első vizsgálatot, amelynek eredményéről 1991. április 9—én számolt be a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének. A jelentés végén intézkedéseket indítványo­zott. Ezek első pontja szerint máris szükség volna végrehajtási rendeletre vagy legalábbis belső utasításokra.[19]

A törvény tanulmányozása közben az embernek olyan érzése támad, hogy e jogszabálynak már a célja is cinikus. Ugyanúgy, mint az 1945. október 1-i 88. számú köztársasági elnöki dekrétumé volt. Ez a munkaerők toborzását helyezte kilátásba és a szlovákiai magyarok deportálására szolgált. A mos­tani pedig a közvetítő nyelv szerepének betöltését igéri Szlovákiában, de minden jel arra mutat, hogy az erőszakos asszimiláció eszközéül fog szolgál­ni.

A diszkrimináció a magyar nemzeti kisebbség esetében a legszembetűnőn. A végleges javaslat beterjesztője, a kormány úgy bánik Szlovákia legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségével, mintha ennek tagjai nem őslakosok, hanem bevándorlók lennének.

Két esztendő távlatából a polgárok sokasága úgy érzi, hogy Szlovákiában nem kellett volna bevezetni hivatalos nyelvet, legalábbis nem egyetlenegy hivatalos nyelvet. A nemzeti és etnikai kisebbségek tagjainak általában az a véleménye, hogy az Alapvető jogok és szabadságok chartája 25. cikkelyének 2. bekezdésére[20] való tekintettel csupán nyelvhasználati törvényre lenne szükség, de azzal a nemzeti és etnikai kisebbségek nyelvét nem lenne szabad kiszorítani a hivatalos érintkezésből. Már a törvény elfogadásának pillana­tában tudott volt, hogy nem lesz összhangban az Alapvető jogok és szabad­ságok készülő chartájával sem, amely 1991. január 9-ike óta ugyanúgy ünnepélyesen deklarálja (hatályba lépett 1991. február 8-án), hogy valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás miatt senki nem kerülhet hátrányos helyzetbe alapvető jogainak gyakorlásában, mint azt az 1968. évi 144. számú alkotmánytőrvény 4. cikkelye is tette.

A belföldi és részben a külföldi események hatása alatt egyre világosabban érezhető, hogy a jövőben elkerülhetetlenné válik egy „kisebbségi" törvény, egy nemzetiségi „statútum" megalkotása. Másképp alig képzelhető el az Alapvető jogok és szabadságok chartájának érvényre juttatása. Továbbá a törvényhozásnak nem szabad olyan tétlenséget tanúsítania, mint az 1968.

évi 144. számú alkotmánytörvény végrehajtása esetében. S annak sem szabad a jövőben megismétlődnie, ami a szövetségi kormány 1990. február 8-i 80. számú határozatával létrehozott nemzetiségi kormánybizottsággal történt. Ugyanis — mint ismeretes — annak a titkárságát a szlovákiai tiltakozás következtében 1990. november 12-én megszűntették.

A Szlovák Köztársaság kormányának és törvényhozásának a nemzeti kisebbségek jogállásával és nyelvük szabad használatával kapcsolatban a jövőben körültekintőbben kellene figyelembe vennie a nemzetközi szerződé­seket, egyezményeket és ajánlásokat, s nagyobb gondot kellene fordítani arra, hogy a pluralista társadalom demokratikus alapelvei érvényesükének a nemzetiségi jogok terén is. Ez igen jót tenne az önállósuló Szlovákia politikai stabilitásának is.

Jegyzet

1 Zbierka zákonov (továbbiakban ZZ) 1990. évf., 73. rész, 1551. old. A nyelvtör­vény teljes szövegét a kötet Dokumentumok című részében közöljük.

2 Nagy Lászlónak, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének 1991. április 19-én kelt 71/91—sekr. sz. levele.

3 Az 1991. évi 56. sz. törvény (a Szövetségi Gyűlés ügyrendje) 21. §-ának 2. bek.: „(1) Rokovacími jazykmi sú český a slovenský jazyk. (2) Poslanci maďarskej, nemeckej, pol'skej a ukrajinskej (rusínskej) národnosti môžu hovoriť v jazyku svojej národnosti; Kancelária Federálneho zhromaždenia zabezpečí tlmočenie takého prejavu do jedného z rokovacích jazykov. (3) Ak iný rečník (§ 17, ods. 2) nehovorí po česky, alebo po slovensky, povinnosť Kancelárie Federálneho zhromaždenia podľa odseku 2 platí obdobne." — ZZ, 1991. évf., 13. rész, 270. oldal.

4 ZZ, 1969. évf., 1. rész, 5. old. 21. rész, 226. oldal.

5 ZZ, 1967. évf., 27. rész, 28-1—296. old.

6 A törvény módosított és kiegészített szövegét a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1970. március 20-án hirdette ki a törvénytárban 19. számmal. — ZZ, 1970. évf., 5. rész, 46. old.

7 Az 1964. évi 99. sz. törvény módosított és kiegészített szövegét a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. augusztus 3-án hirdette ki a törvénytárban 78. szám­mal. — ZZ, 1983. évf., 16. rész, 531., 544. old.

8 Az 1963. évi 95. sz. törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. július 13-án 70. számmal hirdette ki a törvénytárban — ZZ, 1983. évf., 15. rész, 517. oldal.

9 Az 1961. évi 141. számú törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1973. november 30-án hirdette ki a törvénytárban 148. számmal — ZZ, 1973. évf., 36. rész, 586-587., 594. old.

10 Správa o dodržiavaní zásady dvojjazyčnosti v oblastiach obývaných národnosťami. Ministerstvo spravodlivosti SSR, Bratislava 1975, f. 226/1974-0)s, 23. oldal.

11 A Szlovák Nemzeti Tanács 1990. november 22-i 517. számú törvényéből a 3. § 1. bekezdése: "Každá obec a jej časť má svoj názov. Obce a ich časti sa označujú v úradnom jazyku." — ZZ, 1990. évf., 84. rész, 1914-1916. old. 12 Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákai nemzetiségekről. Pozsony, Madách Kiadó, 1989, 206-210. old.; uő.: Mi lesz velünk, magyarokkal? Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony, Madách Kiadó 1990,153-154 oldal. Az 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény 6. cikkelyének 1. és 2. bekezdése: „(1) Český a slovenský jazyk sa používa rovnoprávne pri vyhlasovaní zákonov a iných všeobecne záváznych právnych predpisov. (2) Pri rokovaní všetkých štátnych orgánov Československej socialistickej republiky a obidvoch republík, v konaní pred nimi a v ich ostatnom styku s občanmi sa používajú obidva jazyky rovnoprávne."

Az állam elnevezése megváltozott az 1990. évi 81. sz. alkotmánytörvény I. cikkelye szerint. A kihirdetés napjától, azaz 1990. március 29-étől ekként: „Česko—slovenská federatívna republika" (Cseh-szlovák Szövetségi Köztár­saság). Ezt az elnevezést így módosította egy későbbi, az 1990. április 20-vi 101. sz. alkotmánytörvény: „Československá federatívní republika" cseh nyelven és „Česká a slovenská federatívna republika" szlovák nyelven (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság). A 143/1968. Zb. sz. alkotmánytörvényben és más törvény­ekben feltüntetett elnevezés helyett az utóbbit kell érteni. —Vö.: ZZ, 1968. évf., 41. rész, 382. old.; 1991. évf., 22. rész, 483. old.; 1990. évf., 19. rész, 362. oldal; 21. rész, 404. oldal.

14 Az 1991. január 9-én alkotott 23. számú alkotmánytörvénnyel egyidejűleg elfogadott Alapvető jogok és szabadságok chartájának 25. cikkelye (2. bek., b) pont) a nemzetiségi polgároknak biztosítja nyelvük használatát hivatalos érintkezésben („právo pouzívať ich jazyk v úradnom styku"). Korlátozásról e téren eddig nem született jogszabály. —Vö.: ZZ, 1968. évf., 41. rész, 402. 1.; 1991. évf., 6. rész, 115-1181.

15 A föderációról szóló alkotmánytörvény 1. cikkelyének 1. bekezdése: „Česká a slovenská federatívna republika je federatívny štát dvoch rovnoprávnych bratskych národov, Čechov a Slovákov." Az 1968. évi 143. sz. alkotmánytörvény a módosítások és kiegészítések után egységes szerkezetben publikálta 1991. április 8-án 103. számmal a Szövetségi Gyűlés  Elnöksége. — Vö.: ZZ, 1991. évf., 22. rész, 482. oldal.

16 Csáky Pál képviselő interpellált a Szlovák Nemzeti Tanács 1991. április 24-i ülésén. Magyarázatot kért a belügyminisztertől, miért nem hajlandók Léván és más településeken magyar nyelvű temetési és esküvői szertartásokat rendezni. A lévai önkormányzat a törvényre hivatkozott. Kötélhúzás a parlamentben. In.: Új Szó, 1991. április 25.

17 Elsősorban a koppenhágai dokumentum 4. fejezetéről van szó. Ennek 33. pontja szerint a dokumentumot aláíró államok kötelezték magukat, hogy védeni fogják egyebek közt a nemzeti kisebbségek nyelvi önállóságát, és elősegítik ennek fejlődését, továbbá, hogy intézkedéseik összhangban lesznek az egyenlőség elvével és nem lesznek diszkriminatív jellegűek. A 34. pont nemcsak egy, hanem több hivatalos nyelv bevezetését sem zárja ki. — Vö.: Národná obroda,
1990. október 17, 11.1.

18 Predsedníctvo Slovenskej národnej rady, 6. 2330/1990, Uznesenie zo dňa 10. decembra 1990, 6. 181. A hivatalos nyelvről szóló törvény érinti a magyar vidéken élo szlovák lakosságot is. Ezért a törvény végrehajtásával összefüggésbe hozható az 1991. április 26-i 196. sz. törvény (a Matica slovenskáról) 2. § 1  bek. 0 pontja: „Organizuje skupiny odborníkov a svojich zástupcov zaoberajúcich sa postavením Slovákov na celom území Slovenska."—Vö.:  ZZ, 1991 évf 9 40. rész, 947-948. l. ' '

19 Informácia o činnosti Komisie Predsedníctva Slovenskej národnej rady na vykonanie dohľadu nad uplatňovaním zákona SNR o úradnom jazyku v Slo­venskej republike za obdobie od 15. 2. do 29. 3.1991. A jelentést 1991. április 9-i 319. sz. határozatával vette tudomásul a Szlovák Nemzeti Tanács Elnök­sége.

20Az 1991. január 9-i 23. sz. alkotmánytörvény (Alapvető jogok és szabadságok chartája) 25. cikkelenyek 2. bekezdése: „Občanom, ktorí patria k národnostným a etnickým menšinám, sa za podmienok ustanovenych zákonom zaručuje aj a) právo na vzdelanie na ich jazyku, b) právo používať ich jazyk v úradnom styku c) právo zúčastnovať sa na riešení vecí týkajúcich sa národnostných a etnických menšín. —ZZ, 1991. évf., 6. rész, 118. l.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}