Ezt a szlovákiai magyarságnak az ötvenes években szocializálódott nemzedéke kellően nem tudatosította. Ma már alighanem csak e generáció tagjainak emlékezetében elevenednek meg a film 1954-ben történt csehszlovákiai bemutatásával kapcsolatos személyes élmények arról, hogy az alkotás hirtelen eltűnt a forgalmazásból, mindenekelőtt a dél-szlovákiai mozikból. Arról, hogy a pozsonyi magyar főiskolások körében kiváltott lelkes fogadtatás szele elért a politika legfelsőbb régióiba, azonban alighanem - legalábbis a pontos részletekről - a legbeavatottabbak sem nagyon tudhattak.
A fimet magyar részről a Karlovy Vary-i filmfesztiválra nevezték be. A bemutatást pár nappal megelőzően a forgatókönyvíró Barabás Tibor már érezhette, hogy valami nem lesz körülötte rendbe, mert az Új Szó hasábjain közzétett cikkében azt hangsúlyozta, hogy a "csehszlovák elvtársaknak szembeötlenek majd, hogy a film története Rétéhez, egy pozsony-közeli faluhoz kötődik", ahol Vak Bottyán vitézei között ott voltak a a szlovák szegénylegények is. Magát a bemutatót a szlovákiai pártlap, a Pravda hasábjain Jan Kalina méltatta, felsőfokon kiemelve a kurucok harcának széles szociális platformját. Ugyanakkor egy fél mondat erejéig jelezte, hogy a filmben felbukkan két szlovák tutajos is "bár nem eléggé világosan érzékeltetve azok nemzetiségi hovatartozását." Az Új Szóban másnap Egri Viktor, aki mind a magyar kisebbségi közegben, mind a többség felé - csakúgy mint Lőrincz Gyula a politikában - az egyszemélyes szlovákiai magyar irodalom megtestesítőjének számított. A hazafiasság filmje címmel közzétett írásában, a sok-sok dicsérő jelzőn túl a szlovák parasztokkal kapcsolatban már egyenesen felrótta: kár hogy csak a ruha jelzi ezeknek az áldozatot vállaló csónakosoknak szlovák mivoltát, egy két szlovák szó ezt a jelenetet jobban kiemelte volna és a testvériséget minden néző előtt világosabban példázhatta volna. Nem tudni, hogy Egri észrevétele egyfajta egyeztetés eredménye vol-t e, vagy barátai titokban súgtak neki, s nagy hirtelen "hátába kapta a szelet", érezve, hogy az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként aligha kerülheti el a felelősségre vonást. Azokat a fejleményeket viszont, amelyek már lehet, hogy ekkor érlelődtek nemigen várták. Pár hónappal később ugyancsak a Pravdában a kuruckor ábrázolásával kapcsolatos fenntartásokról Ľudo Zúbek író, egyébként maga is e korszak és a szlovák-magyar kapcsolatok alapos ismerője értekezett. Zúbek számára a közvetlen ösztönzést a Csinom Palkó című történelmi operett kassai szlováknyelvű bemutatása szolgáltatta. Zúbek nehezményezte néhány, a történelmi valóságtól elrugaszkodott esemény és személyiség szerepeltetését, véleménye viszont végülis abban a megállapításban összegeződött, hogy a szlovák néző számára a kurucvilág úgy jelenik még, mintha "Rákóczi zászlaja alatt csak a magyar nép küzdött volna" S ehhez hozzátette, hogy ezáltal a Csinom Palkó óhatatlanul nacionalista felhangokat kap".
S ez a végszó adta meg az alaphangot az Új Szó számára, ahol a bírálat már dörgelemszerű ítélkezésbe torkollott "A János Vitéz" és még néhány kérdés“ címmel megjelent írásban. A lap két vezető publicistája számára a "harsonát" nyilván a lap vezetésétől magasabb fórumon fújták meg. Az apropót itt Kacsóh Pongrácz és Bakonyi Károly daljátékának losonci, a Csemadok közreműködésével történt bemutatása szolgáltatta. A műkedvelők elkedvetlenítésétől való kötelező óvakodás hangvételébe ágyazódott a közönség reagálásának elmarasztalása, amiatt a jelenet miatt, amikor a színpadon kibontják a nemzeti lobogót. A szerzők a Rákóczi kor aranyhímzéses Pro Libertate jeligét viselő zászlajának lobogtatását ajánlották. Ugyanakkor a losonciakat, a kassai káros visszhangra utalva eltanácsolták a Csinom Palkó betanulásától. A szerzők egyetértésüket fejezték ki Ľudo Zubek megjegyzéseivel. Szerintük a Rákóczi hadnagya,szorosan összefügg azzal, ami Kassán történt. Barabás Tibor javára szólóan megállapították, hogy forgatókönyvíróként, ellentétben a Csinom Palkó librettójának szerzőivel, számolt a Rákóczi felkelés népeket átfogó hatóerejével. A rendező Bán Frigyest tették felelőssé azért, hogy "a jelek szerint szűkebb szempontoktól vezettetve megfeledkezett arról, miféle hatást válthat ki a film előadása az ország határain túl, történetesen nálunk". A cikkben ez olyan kártevésnek minősült, aminek folytán a további előadásokat "filszínházainkban nem várjuk".
Mai szemmel sajátos korabeli ideológiai-politikai kizárólagosság kereszttüze érhető tetten az akkori reagálásokban. A film romantikus szerelmi történetet vitt vászonra, Rákóczi Habsburg-ellenes szabadságküzdelmének korát ábrázoló keretbe illesztve azt. S mint ilyen, élményt nyújthat - az idő múlásával is - a nézők újabb és újabb generációi számára. Maga a történelem közelhozása azonban már meghatározóan magán viseli az elkészítését körülvevő korszellemet.
“Kifordított kesztyűként” is szokás jellemezni az ötvenes évek múltszemléletét és a nemzeti tradíciókhoz való viszonyát. Ennek meghatározó jegye a hagyományok olyan kisajátítása volt, mely átvette a múltkultusz elemeit, annak különböző eszmei ideológiai rárakódásokkal terhelt számos jegyével együtt, amennyiben az beilleszthető volt az akkori ideológia alapján kreált hamis hagyományképbe. Ez pedig arra a tézisre épült, hogy a múlt haladó hagyományai korokon átívelve a szocialista jelenben teljesednek ki. A múlt és a jelen közötti összekötő kapcsot a néptömegek történelemelalakító szerepének időbeli meghatározottságból kiemelt mindenhatóvá emelése jelentette. A társadalom fennmaradását szolgáló anyagi javak megteremtői váltak egyszerre a társadalmi előrehaladás eszményített, mozgatóerejévé és letéteményesévé.
Mindez érvényes a filmmel szembeni, a korabeli szlovák történetszemléletből kiinduló megítélésére is. Kétségtelen, hogy a kuruckor hagyományainak megteremtésében részt vett a történelmi Magyarország valamennyi modern nemzetté vált etnikuma, s ilyen értelemben szintén előtörténete a nemzeti öntudatuk kialakulásának. De maga a Habsburg-ellenes összefogás szociális alapokon nyugodott, s nem az akkor még nemlétező nemzeti indítékokból fakadt. A kuruckor találó, szlovák közegből származó megállapítás szerint nem a tudatra, hanem az érzelmekre hatott. A nyelvi megjelenítés a lélek belső rezdüléseit juttatta kifejezésre, s nem rendelkezett nemzeti-politikai töltéssel. Látszólag úgy tűnhetett, hogy ezt Ľudo Zúbek is szemelőt tartja. Mégis, a szlovák népelem szerepeltetését cikkében úgy kérte számon, hogy abban immár a későbbi szlovák-magyar ellentétek szülte érzékenység jutott kifejezésre. Ráadásul a Habsburgok besúgója bizonyos Suhajda. S végül is kibújt a szög a szlováknyelvű operettbemutatón, ahol a korabeli Felvidék helységneveit és nem Szlovákiát emlegetik. Magát a Bán Frigyes filmjét újra nézve alighanem a méltatlankodást szlovák részről a fimben sokszor elhangzó Pozsony, Érsekújvár,Trencsén Bajmóc váltotta ki.
A sajtóbeli megnyilatkozások mögött nyilván már eleve ott munkáltak a politikai sugallatok. Hogy ennek milyen fokozatai voltak, ma már nehezen rekonstruálható, legfeljebb sejthető. A minden kétséget kizáróan a szlovákiai pártberkek kezdeményezésének jóvoltából politikai járószalagra került ügyben Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának politikai irodája- a cikk szerzője által feltárt közvetlen levéltári források szerint - 1954 október 13-i ülésén -tehát még Ľubo Zúbek cikkének és az Új Szó állásfoglalásának megjelenése előtt döntést hozott a film szlovákiai vetítésének betiltásáról. S a levéltári dokumentumok tanúsága szerint ezután következett az igazi történelmi ínyencség, de lehet, hogy leginkább a fekete humor.A CsKP főtitkára, Antonín Novotný 1954 decemberi keltezéssel Rákosi Mátyás aláírását viselő levelet kapott. Ebben a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára közölte, hogy a magyar testvérpárt legfelsőbb vezetése megtárgyalta a Rákóczi hadnagya vetítésének betiltásáról kapott prágai tájékoztatást. S utána jöttek az aligha kétségbevonhatóan Rákositól származó "aranyköpések". A levél csak cseh fordításban szerepel az anyagban, de talán érdemes magyarra visszafordítva idézni belőle. "Egyetértünk önökkel , hogy a film sikeresebb lehetett volna, ha tükrözte volna a magyar, a szlovák és ukrán nemzet igazi hazafiainak a Habsburg elnyomók elleni harcát. Ennek a mozzanatnak a hangsúlyozása fokozta volna a film propagandájának hatását. Szeretnék közölni Önökkel, hogy ezt a filmet, fogyatékosságai ellenére a Szovjetunió is átvette, ahol nagy sikerekkel vetítik és a szovjet nézők elismerően nyilatkoznak róla. Ez a kétségtelen siker véleményünk szerint annak tulajdonítható, hogy a film a német imperializmus elleni éllel készült, s ennek a mai nemzetközi helyzetben minden bizonnyal megvan a jelentősége. Tekintve, hogy a német imperializmus ábrázolása a filmben, mind mai, mind pedig történelmi értelmezésben időszerű, kérjük, hogy még egyszer tárgyalják meg a film vetítésének lehetővé tételét".
Hát igen! Rákosi tudta, miként játszhat rá a "csehoszlovák" (beszédében, nyilván oroszos hatásra ezzel a kiejtéssel élt) politikának a német revansizmussal kapcsolatos érzékenységére, vagy inkább fóbiájára. Rákosi ravaszsága könnyen azt a benyomást is kelthetné, hogy "megesett a szíve" a csehszlovákiai magyarságon. Viszonylag kevéssé ismeretes, hogy Rákosi 1945 után többhavi fizetését felajánlotta a Magyarországra áttelepített szlovákiai magyarok megsegítésére. E gesztus mögött azonban ott húzódott a politikai számítás, a polgári pártokkal szembeni népszerűséghajhászás. S nyilván ilyen megfontolások játszottak közre 1954 végén a Nagy Imre és közötte zajló kötélhúzásban a javára billenő erőviszony alakulásánál.
Így-vagy úgy, a csehszlovák vezetést nem hatotta meg Rákosi érvelése. A CSKP KB politikai irodája 1955 január 24-én visszatért az ügyre és megtárgyalta Rákosi levelét. A filmet levetítették a pártközpont kulturális osztálya és a prágai központi párttörténeti intézet munkatársainak. Együttes véleményükben élismerően értékelték a film művészi erényeit, de nehezményezték, hogy a "magyar elvtársak válaszukban nem tulajdonítanak kellő súlyt a fogyatékosságoknak", felróva, hogy a szovjetunióbeli fogadtattatással takaróznak. S a betiltást az internacionalista összefogás érdekeiből kiindulva minősítették szükségessé vált intézkedésnek.
Mindez mára egy komikussá vált történelmi kórtünet, ami azonban a történelem nemzeti látószögében jelentkezett. S az eltérő, vagy akárcsak azonos látószögben megjelenő ellentétek alighanem elkerülhetetlenek. De a politikai önérdekeket szolgáló múltkultusz és a történelemértelmezés egybeolvadása azért ma is kísért. Sajnos erre is gondolni kell a fim mostani bemutatása során.
Kiss József (1944) történész, levéltáros, újságíró. 1986 és 1990 közt az Új Szó főszerkesztője, majd nyugdíjba vonulásáig a Szlovák Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének munkatársa volt.
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}