Szarka László, A CSKP és az 1932. évi csehszlovákiai tömegmozgalmak
A két háború közötti csehszlovákiai munkásmozgalom fejlődésének egyik legellentmondásosabb periódusa a nagy gazdasági válság időszaka volt. Az 1929-1933-as évek mindenki számára nyilvánvalóvá tették, hogy sem a polgári demokratikus Csehszlovák Köztársaság létrejötte, sem a tíz év alatt bekövetkezett gazdasági fejlődés önmagában nem garantálja a gazdasági és a belpolitikai élet egyensúlyát. A fiatal államot belső területi, gazdasági fejlődésben és nemzetiségi aránytalanságai miatt rendkívül súlyosan érintette a válság.
1930 és 1933 között az ipari termelés 40, a kivitel és a behozatal 66, illetve 67%-kal csökkent. A munkanélküliek száma elérte az 1 300 000-et, vagyis a munkanélküliség mintegy 3-4 milliós tömeget sújtott.[1]
A csehszlovák kormányok, amelyek az 1926-1929-es periódus kivételével a polgári pártok, illetve a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt (CSSZMP), a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt és a Csehszlovákiai Német Szociáldemokrata Párt által alkotott koalíció kormányai voltak, a válság enyhítésére erőtlen intézkedéseket tettek, segélyeket osztottak, illetve nem ritkán a munkásérdekeket keresztező korlátozásokat foganatosítottak (részleges üzemeltetés, elbocsátások).
A Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt az 1929-es parlamenti választásokon közel egymillió szavazatot szerzett. Ezzel az ország második legerősebb pártja lett, s igen kedvezően alakultak az esélyei a kormányba lépéshez. Választási sikereket ért el a Csehszlovákiai Német Szociáldemokrata Párt is; vezetősége ugyancsak a kormányzásban való részvétel mellett döntött.2 A CSSZMP 1930. évi XVI. kongresszusán a koalíciós politikát a párt új programjának sarkalatos pontjaként fogadták el A párt vezetése a németországi „weimari" koalíció - a Müller-féle polgári-szociáldemokrata kormány - bukása útján is a koalíciós kormányzásban látta az esetleges szélsőjobboldali kísérletek megakadályozásának legbiztosabb eszközét.
„A gazdasági felújítás programja" című szociáldemokrata tervezet a gazdasági élet államilag irányított rekonstrukciójával kívánt fellépni; hitel- és beruházáspolitikai intézkedéseket sürgetett. A program néhány megvalósított elképzelése mellett számos ponton az 1929-ben alakult új kormánykoalíció polgári pártjainak ellenállásába ütközött.[4]
A CSKP számára 1929, a gazdasági válság kirobbanásának éve több szempontból is fordulatot jelentett. 1928-tól a pártban válságjelenségek mutatkoztak. A régi vezetéssel szemben (Bohumir Jilek, Václav Bolen) állandósult a párton belül kialakult fiatal baloldali csoport (Klement Gottwald, Ján Sverma, Antonín Zápotocky) kritikája, sűrűsödtek a Komintern figyelmeztetései. A bírálatokra egyrészt a párt elsietett akciói, másrészt a pártszervezetek passzivitása adott alapot. 1928. július 6-ra például, a CSKP erejének demonstrálása céljából, minden addiginál nagyobb szabásúra tervezett akció, a Vörös Nap megszervezésébe fogtak. Az akció teljes kudarcba fulladt.[5] Az akcióképesség hiánya, a pártegység megbomlása, a frakcióharcok, a vezető kommunista értelmiségiek ingadozása jelezte a megoldásra váró feladatok rendkívüli nagyságát.
Ahhoz, hogy a CSKP a gazdasági válság nehéz körülményei között bármiféle megoldási koncepcióval állhasson elő, meg kellett teremteni a párt szervezeti és eszmei egységét, rendezni kellett a szociáldemokratákhoz és a Nemzeti Szocialista Párthoz fűződő viszonyt, tisztázni a gazdasági és a politikai harcok, illetve célok kapcsolatát, szerepét. Mutatta a helyzet súlyosságát, hogy a párt az 1929-es választásokon korábbi szavazatainak közel egyharmadát elveszítette, tagjainak száma pedig 25 000-re csökkent.[6]
A fordulat kezdetét az 1929. évi V. kongresszus jelezte. A CSKP itt célul tűzte ki sorainak bolsevizálását, ami konkrétan azt jelentette, hogy meg kellett szilárdítani a pártegységet, javítani a vezetést, növelni a forradalmi akciókészséget. Nehezítette a helyzetet, hogy a pártvezetők ultrabalos csoportja (E. Fried, E. Klinger), figyelmen kívül hagyva a párttagok számának vészes csökkenését, további tisztogatásokat kívánt. Emellett nem ismert el különbséget a polgári politika liberális és reakciós irányzatai között, s mereven elzárkózott a reformista munkáspártokkal való együttműködéstől. Álláspontjuk az utóbbi két kérdésben az 1931. évi VI. kongresszusig a pártvezetés hivatalos véleményével is megegyezett.
A VI. kongresszuson Gottwald kongresszusi beszámolója a válság első évének csehszlovákiai tapasztalatait összegezte. Szerinte a közvetlen feladat a gazdasági harcok fokozása, konkrét szociálpolitikai akcióprogram kidolgozása és ezeknek a párt politikai célkitűzéseivel való összekapcsolása volt. A kongresszust követően külön szervezési tanácskozást tartottak, s ezen megvitatták az üzemi szervezetek erősítésének, mozgósításának módozatait.
A párt a válság megoldását célzó harcokban valóban a csehszlovák proletariátus élcsapatává vált. Ezt azzal tudta elérni, hogy a fő figyelmet a munkástömegek közvetlen érdekeire fordította, felismerte a gazdasági harc gyakorlati politikai jelentőségét és élen haladt a válság következményeinek leküzdéséért vívott harcban. A párt növekvő akcióképességének első eredménye a munkanélküliek mozgalmának megszervezése, felkarolása volt. A Komintern Végrehajtó Bizottságának március-áprilisi XI. plénuma a munkanélküliség elleni tiltakozás nemzetközi napjának, február 25-ének értékelésekor már a csehszlovákiai akciókat ítélte a legjobban előkészítettnek és a legharcosabbnak.[7]
E tény elismeréseként ugyanazon év augusztusában az európai kommunista pártok és a vörös szakszervezetek munkanélküliséggel foglalkozó konferenciáját is Prágában rendezték. A munkanélküliek mozgalma fontos szerepet játszott az egységfront-lehetőségek feltárásában. Bizonyos részeredményei ellenére politikai szerepe fokozatosan csökkent, s inkább az egyes szakmák és szakszervezetek képviselői, illetve a szervezetlen munkások közötti kapcsolatteremtés szempontjából bizonyult fontosnak.
A csehszlovákiai válság kiéleződésének egyik legfontosabb oka az elmaradott, agrárjellegű, nagy arányban nemzeti kisebbségek által lakott Szlovákia és Kárpát-Ukrajna parasztságát sújtó agrárválság volt. Ezért nem véletlen, hogy a VI. kongresszus fő beszámolója a szlovákiai és a kárpát-ukrajnai agrármegmozdulásokkal mint a válság elleni harc egyik fő tényezőjével számolt.[8]
A megmozdulások elsősorban Nyugat-Szlovákia mátyusföldi és csallóközi járásaira (Galánta, Vágsellye, Érsekújvár, Zseliz, Verebély, Dunaszerdahely) összpontosultak; a húszas években lezajlott csehszlovákiai földreform előnyeiből kisemmizett - javarészt magyar nemzetiségű - zsellérek és napszámosok eredményes bérkövetelő sztrájkokat folytattak. Csehszlovákia Kommunista Pártjában jelentős szerepet játszott a Major István, Steiner Gábor, Nagy Gyula és más kommunista vezetők irányította mozgalom a Galánta közelében fekvő Kosút községben. 1931. pünkösd vasárnapján Ko-súton agrártüntetést szerveztek, s ezt a hatóságok vérbe fojtották.[9]
Így egy másik vérontással, a duchcovi sortűzzel együtt Kosút is „a fegyverbe öltözött demokrácia" lelepleződésének színhelyévé vált. A szlovákiai agrármozgalom politikai jelentősége tovább nőtt, amikor 1932 tavaszán a tömeges méreteket öltött bérharcok eredményes általános agrársztrájkkal fejeződtek be. A CSKP szervezőkészségét, eszmei irányító képességét dicsérő akciókat a Paraszt Internacionálé Európai Parasztbizottságának 1932. április 15-17-i III. tanácskozásán is példaként említették; a csehszlovákiai földmunkásmozgalmat a legjobban szervezett európai mezőgazdasági munkásakcióként értékelték.
Mind a munkanélküliek, mind az agrárproletárok mozgalmának eszmei megalapozásában, népszerűsítésében jelentős szerepet vállalt a gottwaldi vezetés irányvonalával egyetértő vagy azzal megbékült kommunista értelmiségi Baloldali Front (Levá Fronta) és az 1932-ben alakult Szlovák Értelmiségi Csoport (Blok Inteligencie Slovenska - BIS). Ebben a vonatkozásban is említést érdemel a szlovákiai haladó magyar értelmiség Sarló szervezete is, amely az előbbiekkel rövid ideig együtt dolgozott. E szervezetek hatékony támogatást nyújtottak a pártnak a válság leküzdésére irányuló mozgalmak szervezésében és irányításában. Kiváltképp fontos feladatot töltöttek be kiadványaik: a prágai Tvorba hetilap, a pozsonyi DAV havi folyóirat, valamint a Fábry Zoltán által szerkesztett Az Út.
A CSKP vezetése kezdettől tudatában volt annak, hogy a gazdasági harc legfontosabb területe, a válság elleni küzdelem sikerének kulcsa az ipari, elsősorban a nagyüzemi munkásság egységes fellépésének szervezése. A párt szervezeti fogyatékosságai és az üzemi bizottságok közti koordináció hiánya azonban nagyon megnehezítette az ipari munkások sztrájkharcainak megszervezését. Nagyon károsan hatott a CSKP által is hirdetett „szociálfasizmus" teória, meg az, hogy gyakorlati alkalmazása miatt a kommunisták és a szociáldemokrata pártok között elmérgesedett a helyzet.[10]
A CSKP KB 1932. márciusi IV. ülésén a nagyüzemi sztrájkokkal foglalkozó beszámolók hangzottak el. Szorgalmazták a párt gyakorlatában már korábban is megfigyelhető „differenciált bánásmódot", a szakszervezetek reformista tisztségviselői és tagságuk közötti megkülönböztetést. A szociáldemokrata munkásokban megnyerhető szövetségest láttak. E korlátozott egységfront-politika jegyében, de már egy jóval korábban elkezdett szervező munka eredményeként robbant ki 1932. március 23-án a mosti sztrájk, amely a két világháború közötti csehszlovákiai sztrájkmozgalmak közül az egyik legjelentősebb volt. Jelentőségét szervezettsége, tömeges jellege (25 000 cseh és német nemzetiségű bányász sztrájkolt), időtartama (1932. március 23—április 20.) és a résztvevők politikai pártállástól független egysége adta. A sztrájk közvetlen kiváltó oka 338 bányász elbocsátása volt. A tömeges elbocsátások, bércsökkentések, a biztonsági berendezések elhanyagolásából eredő gyakori balesetek s a nyomukban kialakult általános veszélyérzet a szociáldemokrata többségű munkásságot is az egységes fellépésre hangolta. A CSSZMP és a német szociáldemokraták központi vezetősége habozott. A helyi kommunisták a CSKP központi vezetésének teljes támogatásával cselekedtek, az országos vezetők közvetlen, személyes segítséget nyújtottak. A kormány hiába próbálta leszerelni a sztrájkot; józan gazdasági részkövetelések támasztásával, konkrét, üzemekre lebontott célok kitűzésével az közel egy hónapig tartott. A többi bányászkörzet, a város környéke és a köztársaság számos városa, üzeme a CSKP felhívására nagyszabású szolidaritási akciókat szervezett. A sztrájk legfontosabb jellemzője és eredménye „alulról felépült" egységfrontjellege volt, amelyet az azonos érdek, a tömegek egysége és a kölcsönös megértés tett lehetővé.
A sztrájkban kezdettől fogva nagy tömegek vettek részt igen tevékenyen: a munka leállításában, a sztrájkőrség megszervezésében, az általános sztrájk során a rendőrök által megölt két munkás temetésén, a terror, a sztrájktörők elleni védekezésben mindenütt a tömeg közvetlen jelenléte biztosította a leghatásosabb erőt. A sztrájk kifáradásának jelei láttán a sztrájkbizottság a kommunisták egyetértésével a munka felvétele mellett döntött. Így a mosti sztrájk - miután eredeti követeléseit: az elbocsátások és a bércsökkentések leállítását elérte - látványos eredmény nélkül is a munkásság szervezett erejét, az egységfront szükségességét demonstrálta.[11]
A CSKP a soraiban 1928-1929-ben mutatkozó súlyos válságot rendkívül nehéz körülmények között küzdötte le, mégpedig éppen a gazdasági válság elleni küzdelembe való aktív bekapcsolódásával. Az 1932. évi mozgalmak csehszlovák tapasztalatait a Komintern VB XII. plénumán Gottwald összegezte: A gazdasági és politikai harcok egysége - mondotta - csakis a proletárdemokrácia alapján, „a proletárérdekek kitartó, türelmes és áldozatos védelmével" valósítható meg.12 Jóllehet 1933-ban a Komintern VB XIII. és a CSKP KB VIII. ülése a párt 1932. évi irányvonalát - a mosti sztrájk során alkalmazott politikát - opportunista ökonomizmusként értékelte,13 a későbbi fejlemények és értékelések a korabeli gyakorlat igazát erősítették meg.
[1] Miloslav Laichman: Mezinárodní délnické hnutí a KSC v letech svétové hospodáfské krize 1929-1933. Prága 1979. 55-72. old.
[2] Příruční slovník k dějinám KSČ. Prága 1964. I. köt. 547-548. old.
[3] Z. Hradilák: Ceskoslovenská sociálni demokracie a zmocnovací zákon v roce 1933. Příspěvky k dějinám KSČ, 1967. 1. sz. 33. old. - Hradilák idézi a kongresszus jegyzőkönyvét: a párt, „figyelembe véve a munkásság érdekeit, annak szószólójaként, ebben [ti. a kormányzásban való részvételben. - Sz. L.] csupán hatalma növelésének egyik eszközét látja az adott körülmények között".
[4] A párt koalíciós polgári partnerei, az agrárérdekeket képviselő Köztársasági Párt, illetve az ipari burzsoázia által támogatott Nemzeti Demokratikus Párt a szociáldemokrata javaslatokból a pénz- és hitelpolitikai intézkedéseket, a deflációs politikát vélték megvalósíthatónak. A koalíción belüli ellentétek és a válság idején elmérgesedő nemzetiségi konfliktusok lehetetlenné tették az érdekek érdemi egyeztetését. A megvalósult intézkedésekre - a bankok szanálására, az adóváltozásokra, az agrárvámok növelésére - sem az egész koalíció egyetértésével került sor.
[5] Eredetileg a II. csehszlovák szpartakiád betiltása elleni tiltakozásként készült, később a politikai rendszer jobbratolódása elleni országos megmozdulás lett a célja. Kommunista puccstól tartva, a kormány rendkívüli óvintézkedéseket tett. Ezek és a Vörös Nap céljának tisztázatlansága, valamint a párt vezetésén belüli ellentétek együttesen hozták az akció sikertelenségét. (L. J. Koudelková: Rudy den 1928. Revue dejin socializmu, 1969. 3. sz. 389-412. old.)
[6] V. Dubsky-L. Niklícek: Poznámky k clánku J. Mlynárika. Ceskoslovensky casopis historicky, 1964. 5. sz. 687-699. old.
[7] Manuilszkij beszámolója a Komintern VB XI. plénumán. A plénum jegyzökönyvének 43. oldalát idézi /. Krempa-F. I. Firsov: Komunistická internacionála a Komunistická strana Ceskoslovenská. Ceskoslovensky casopis historicky 1979/3. sz. 370. old.
[8] Klement Gottwald: Válogatott művei 1925-1949. Bratislava 1973. 233. old.
[9] Különösen a szlovák kommunista értelmiség folyóirata, a DAV foglalkozott behatóan a dél-szlovákiai eseményekkel, de külön brosúrát is megjelentettek a kosúti eseményekről.
[10] Dubsky-Niklicek idézett tanulmánya rendkívül körültekintően elemzi a „szociálfasizmus" csehszlovákiai kérdését, s megállapítja, hogy bizonyos körülmények (a szociáldemokrata baloldal gyöngesége, a szociáldemokrata miniszterek és más magas funkcióban levő párttagok polgári politikusokhoz való hasonulása, esetenként gerinctelensége, a szociáldemokrata internacionáléban képviselt erősen jobboldali politikájuk stb.) Csehszlovákiában e teória létjogosultságát látszottak igazolni, de a szociáldemokrata mozgalom lényegét sohasem ezek a mozzanatok jelentették.
[11] L. Vébr: Mostecky stávka 1932. Praha 1958.
[12] K. Gottwald: Id. mű, 225. old.
[13] Dubsky-Niklicek: Id. mű, 698. old.: vö. Viliam Plevza: Trvalé hodnoty. I. köt.
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}