Felvidéki magyar művelődés. Beszélgetés Kolár Péterrel, a CSEMADOK elnökével (1994)

Egy ragyogó májusi délutánon beállított hozzánk Lalu Sanyi bácsi, a prímás. Szüléidet keresem, visszhangozta jellegzetes rekedtes, öblös hangján. Mint annyiszor akkor is csak a húgommal kettesben voltunk otthon. Látod mit hoztam? - kérdezte. Láttál már ilyen kis he­gedűt? - Megmutatom, hogyan kell megszólaltatni, majd ellentmondást nem tűrve állam alá nyomta, ujjaimat ráhelyezte a fogólapra, görcsösen összeszorított kis kezembe tette a vonót. Mivel itt laktok a templom mellett, ezért most eljátszuk azt a nótát, hogy „Megszólalt a kecskeméti öreg templom nagy harangja", s egyik kezével ujjaimat rakosgatva, másikkal a vonót húzva elkezdődött közös muzsikálásunk. A virágzó orgonasövény árnyékában szug­gerálta belém a muzsika és hegedű szeretetét. Néhány óra alatt „megtanultam" hegedülni. Akkor legalábbis úgy gondoltam. Jó tíz év múltán, zeneiskolai tanulmányaim vége felé tu­datosítottam, hogy milyen messze van még a valódi művészet, igazi hegedűs csak akkor le­het belőlem, ha mindent félretéve gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni fogok. Ezt pedig le­hetetlennek tartottam, hiszen ennyi minden egyéb is érdekelt. Zenei képzettségem azonban a későbbiekben megalapozta több évtizeden át tartó népzenei, majd ehhez kapcsolódó szer­vezői tevékenységemet. Népi együttesek, zenekarok, énekkarok váltották egymást. Képzett kutatókkal gyűjtöttem, a magnó-előtti korszakban hallásból kottáztam a szebbnél-szebb dallamokat.

Nem sokkal Sanyi bácsi „mesterkurzusa" után, egyik szomszédunknak az osztrák (nem német!) fotográfusnak ragyogó ötlete támadt. Akarod látni, hogy készülnek a fényképek? Hogyne szerettem volna bepillantani a titokba. Rögvest igent mondtam. Gyere velem -mondta. A sötétkamrában először semmit sem láttam, majd nem csak a szemem szokta meg a homályt, de rövidesen értelmem is befogadta, mit miért és hogyan kell tennem. Néhány nap múlva már önállóan is elfogadható képeket produkáltam. Újdonsült munkaadóm pedig egy­re többet bízott rám, ő pedig idejét ezalatt sörivással múlatta. Gyermeki kíváncsiságomat azonban nem elégítette ki maga a végtermék, az is érdekelt, hogyan és miért jön létre a fo­tográfia. Hogyan működik a fényképezőgép, milyen folyamat zajlik le a vegyszerekben?

Ekkor ébredt fel bennem az érdeklődés a műszaki tudományok iránt.

A későbbiekben fotós tudományomnak is komoly hasznát vettem. Fotóriporterként sok­sok egyszerű és közismert emberrel ismerkedtem meg. Fábry Zoltán „udvari" fényképésze lettem. Sokszor megfordultam Illyés Gyulánál, Győry Dezsőnél, Latinovits Zoltánnál és másoknál. A fényképezés sohasem volt számomra öncélú tevékenység, a beszélgetés, véle­ménycsere volt a lényeg. Sajnos a szavak elszálltak, leginkább gondolkodásomat alakítot­ták. Az otthoni nagy barna bőrönd pedig őrzi azokat a filmeket, amelyeket reményeim sze­rint egyszer majd fényképpé varázsolok.

Így indult pályám, amelyben meghatározó szerepet kapott szüleim példaadása, a zene és művészetek aktív gyakorlása, a természettudományok titkainak megfejtése, embertársaim megbecsülése, a másság megértése és a szeretet, ami az én szemléletem szerint kijár minden­nek és mindenkinek.

Ezért lettem eredményes tervezőmérnök, elismert tanár, visszavárt színházigazgató, ma pe­dig a Csemadok elnöke, amelyben kísérletet teszünk a csaknem teljes egészében hiányzó és egyre fogyatkozó szlovákiai intézményrendszer pótlására és magyarságunk megtartására.

Szülővárosod, Kassa, ahol egy ideig színházigazgató voltál, milyen szerepet tölt be a felvidé­ki magyarság mai művelődési életében? Tekintve történelmi múltját a folyóirat-kiadásban és színjátszásban. Távolról úgy tűnik, hogy ezt a várost viselte meg legjobban a kisebbségi sors nyolc évtizede, itt a legnagyobb a hanyatlás a kisebbségbe került magyar kultúrközpontok, Po­zsony, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka közül. Mi volt ennek az oka, és remélsz-e feltáma­dást?

- Nagyon egyszerűsítenék, ha csak Kassa sorsával foglalkoznék. Egy település fejlődése, nem értékelhető csak önmagában.

Csehszlovákia létrehozása után az új állam kiagyalóinak bizonyítaniuk kellett. Nevezetesen arról kellett meggyőzniük a világot, hogy a korábban sohasem hallott „csehszlovák" nemzet országának létrehozása indokolt és szükségszerű volt. Ezt pedig leginkább azzal támaszthatták alá, ha e mesterségesen kreált nép új országában a lehető legnagyobb arányszámot mutatják ki. Ez a cseheknek a németekkel, a szlovákoknak a magyarokkal szemben volt sorsdöntő.

Ennek szükségszerűségét csak konkrét adatok ismeretében érthetjük meg.

1910-ben a későbbi Csehszlovákia területén 13.003.888 lakos élt. 1921-ben a már létrejött új államban 12.774.556, 1930-ban ugyanitt 14.004.179, 1950-ben 12.338.450, 1961-ben 13.745.577, 1970-ben 14.344.987, 1980-ban 15.283.095 és 1991-ben 15.576.550. A hét évtized alatt lezajlott folyamatot leginkább az 1921-es és 1991-es adatok összevetése érzékeltetheti.

Mint az már a fentiekből is kitűnik, az összlakosság (az állampolgársággal rendelkező egyé­nek) 1921-ben 12.774.556 fő volt. Ebből csehszlovák nemzetiségű 8.741.200 (68,43%), ukrán­rutén 88.965 (0,69%), német 3.113.108 (24,37%), magyar 643.287 (5,04%), egyéb 187.996 (1,47%). Szlovákia mai területének ekkor 2.958.557 lakosa volt. Ebből 637.183 (21,54%) ma­gyar nemzetiségű. A csehszlovák nemzeten belül 2.025.003 személy vallotta magát szlovák anyanyelvűnek. Ez Csehszlovákia összlakosságának 15,85%-át tette ki. A németeké ugyanak­kor 24,37%-ot.

Érdekes összehasonlítást tehetünk a hetven évvel későbbi, 1991-es népszámlálási adatok is­meretében. Összlakosság: 15.576.550 fő, ebből „csehszlovák" 14.664.058 (94,14%), részletez­ve, cseh: 9.829.853 (63,11%), szlovák: 4.834.205 (31,04%), ukrán-rutén: 40.624 (0,26%), ma­gyar: 587.228 (3,77%), német: 53.970 (0,35%), az összes többi 230.670 (1,47%). Szlovákiá­nak az 1991-es népszámlálás idején 5.274.335 lakosa volt. Ebből 567.296 (10,8%) volt magyar nemzetiségű, 608.221 vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

A csehszlovák állam megalakulásának eszmei időpontjában, 1918. október 28-án a mai Szlovákiához csatolt területeken 980.000 magyar és mintegy 1.900.000 szlovák anyanyelvű la­kos élt. Nyolcvan év alatt a magyar lakosság csökkenése mintegy 38%. A szlovákság növekedése pedig megközelítően 250%-os. Nyolcvan év alatt tehát a felvidéki magyarok szlovákok­hoz viszonyított 51%-os arányszámra 12,5%-ra csökkent.

A német kérdés a második világháború után teljes egészében megoldódott - három millió né­met eltávolítása pontot tett az ügy végére. A magyarok közül „csak" mintegy százezret sikerült ki­es áttelepíteni. Az eddig is ismert és az utóbbi években előkerült titkos dokumentumok tanúsága szerint, a magyarság számának csökkenése egyáltalán nem volt véletlen, vagy természetes asszi­miláció, hanem tudatos elnemzetlenítés eredménye. Ezt támasztja alá az a nagyszabású terv is, amely a magyarság szempontjából létfontosságú városok el(cseh)szlovákosítását volt hivatva meggyorsítani. A kiszemelt települések listáját Pozsony vezette, majd Kassa, Ungvár, Munkács, Nyitra, Léva, Rimaszombat, Losonc stb. következett. A részben vegyes lakosságú magyar szelle­mi központos teljes elsorvasztása után, könnyebben boldogultak volna a színtiszta magyar váro­sokkal és falvakkal is. Sajnálatos, hogy az elképzelés részben bevált. A magyarlakta, vegyes né­pességű városok utcáin ma már alig-alig hallani magyar szót. Mostanában kerültek sorra a legma­gyarabb városok, Komárom, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Galánta stb. E folyamatnak áldozatul esett Kassa is. Itt 1910-ben 51.509 polgár élt. Ebből 35.567 (69,1%) volt magyar, 11.447 (22,2%) szlovák és a többi elsősorban német. Korabeli hivatalos adatok szerint 43.998 kassai (85,4%) be­szélt magyarul. A húszas és harmincas években a lakosság száma mérsékelten emelkedett, majd 1945-ben újból ötvenegyezerre csökken. Ezek között hivatalosan azonban egy magyar sem talál­tatott, hiszen ez a nemzetiség ezen a tájon akkor éppen a tiltottak közé tartozott. „Demográfiai rob­banás" után (ami elsősorban erőltetett iparosításból és az ezzel összefüggő munkaerő-betelepítés­ből állt) az 1991-es népszámlálás adatai szerint a város lakosainak száma 235.160-ra emelkedett. Ennek 4,6%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ami 10.760 személyt jelent. Valószínű, hogy a valóság ennél kedvezőbb, de hitünk szerint, magyar csak az, aki azt fel is meri vállalni.

Nyolcvan év múlt el. Városom életkora azonban ennek több mint tízszerese. Az utcákat, tere­ket, épületeket évszázadok alakították, formálták, az óváros képe ennek ellenére szinte semmit sem változott. Jöttek „ordas eszmék", ezeket a történelem szele elfújta, de a város szellemisége mindig újraéledt, fennmaradt.

Tinódi, Kazinczy, Batsányi, Baróti, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc és mások munkássága, cse­lekedetei máig hatnak és soha sem tűnnek el.

Ez a szellem élteti az apróra zsugorodott kassai magyarságot. Szlovákia második legjelentősebb városának hatása épp ezért ma is jelentős. Itt működik a hajdani Magyarország első magyar tan­nyelvű technikusa az „Ipariskola", ahol sok-sok olyan növendék végzett, aki a magas szintű mű­szaki tudás mellett komoly humán műveltségre is szert tett. S a fontos nem csak ez volt, hanem az, hogy emberségre és magyarságra nevelték őket az egymást váltó kitűnő pedagógusok. A volt „iparisták" között írók, költők, színészet, operaénekesek, orvosok, pedagógusok és lelkipásztorok is találhatóak nagy számban. Nincs olyan szöglete a Felvidéknek - nem túlzás: a világnak - ahol nem találnánk volt iparistát.

A város kulturális élete mind a mai napig az egész országra kisugároz. Gondoljunk a Thália Színház utazó társulatára, a gyermek- és felnőtt énekkarokra, amatőr színjátszókra és azokra a ma­gyar egyetemistákra, akik a város egyetemein szereztek szaktudást, de magyarságukat, embersé­güket a Csemadok csoportjaiban, ifjúsági klubjaiban és rendezvényein kapták.

Úgy hiszem, ma Márai Sándor „Kassai polgárok" János mesterének okítására kell figyel­nünk és aszerint cselekednünk: „A szavak vándorolnak az embereken át. Egyszer visszatérsz a városba ahol születtél. Lehet, hogy én már nem várlak meg. Kívánom, hogy emberöltő múltán te állj itt fiaddal, aki nyugatra indul. Add tovább lelkébe és fülébe a szót, amit elnémult apái üzennek."

A CSEMADOK bizonyos értelemben kivétel volt, alapítása óta, a kisebbségi magyar nem­zeti közösségek művelődési szervezetei közül, az 1945-öt követő évtizedekben. Ugyanis ez - szi­gorú pártirányítás alatt - mégiscsak önálló magyar kulturális tömegszervezet volt, míg Romá­niában és Jugoszláviában vagy Kárpátalján a hajdani, nagy múltú kultúregyesületeket mind egy szálig „integrálták" az állami intézményekbe, vagyis elsorvasztották őket. A Felvidéken a CSEMADOK-nak sikerült-e megőriznie a hajdani önálló alakzatokat, olvasóköröket, színját­szó együtteseket, kórusokat stb.? Miként vázolnál fel e tekintetben a CSEMADOK eddigi tör­ténetét?

- A Szlovákiába gereblyék magyarság sorsának alakításában ötven év alatt a Csemadok -„Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének" - meghatározó szerep jutott. Az 1949. március 5-én alapított szervezetnek az ország akkori gazdái eszméiket erősítő szerepet szántak. Azonban a szlovákiai magyarokat akkorra már oly mértékben megalázta a negyedik éve tartó nyelv- és jogfosztás, hogy a homlokegyenest ellenkező elvárások ellenére az új szer­vezettől csodát vártak. Ezért annak munkájába ki-ki saját elképzelése szerint kapcsolódott be. A láncreakcióként terjedő alapszervezetekben azonban beindult a tevékenység és ez messze túlnőtt az eredeti elképzeléseken. Megújult a népművészet, énekkari mozgalom, színjátszás, könyvterjesztés, legkülönfélébb tanfolyamok indultak - de ami a legfontosabb - feltámadt a társadalmi élet és mindez magyarul. A működés akarva-akaratlanul politikai színezetet is öltött, s mindezt a szó „színes" értelmében nemcsak egy ideológia szellemében. A mindenkori hata­lom rosszallása és tiltása ellenére a Csemadok e jellege mind a mai napig fennmaradt. Már in­duláskor sejteni lehetett, hogy olyan szövetség jött létre, amely nehezen fog beilleszkedni a pártállami elképzelésekbe. A „PÁRT" által kinevezett első főtitkár egy ízben nagyszámú kö­zönség előtt kívánta megtartani beszédét. A szónoki emelvényhez lépvén szétnézett a zsúfolá­sig töltött termen. Rögtön felfedezte, hogy az első sorokban „elvtársak" ülnek. Kissé hátrább az egyszerű polgárok, mögöttük a nem kifejezetten kívánatos „elemek". Hogyan lehet megszó­lítani egy ilyen vegyes összetételű közeget? Elvtársként nem jó, a hölgyeim és uraim elképzel­hetetlen. Nyelvújítónak is becsületére való gondolattal „Tisztelt kultúrtársaknak" titulálta a je­lenlevőket. Ez a szóösszetétel a nyelvtudók bosszúsága ellenére a Csemadokban mindmáig fennmaradt, mintegy dokumentálva azt, hogy szövetségünk mindenkor a saját útján haladva nem a hatalmasok elvárásait teljesíti. A szervezet végeredményben évtizedeken keresztül ket­tősjátékot folytatott. A járásonként kialakított titkárságok, valamint a „központi bizottság" for­málisan teljesítette az elvtársak kéréseit, utasításait. Egyben azon ügyködött, hogyan lehet a megengedhetetlent legalizálni, miképpen juttathatja anyagi támogatáshoz az együtteseket, vagy éppen mit tehet az ifjúsági klubok érdekében. Természetesen dőreség lenne azt állítani, hogy szövetségünknek csak ilyen dolgozói voltak. Azonban a többség évtizedeken keresztül borotva-élen táncolva vállalta fel magyarságát, a közösség szolgálatát. Ennek köszönhetően alakulhatott ki egy olyan szervezett tevékenység, amelyet nemcsak az erdélyi, vajdasági és kár­pátaljai magyarok csodáltak meg, hanem a hazai szlovák szervezetek is követni próbáltak. Kö­tetnyit tenne ki a rendezvények jegyzéke, az „átemelési" módszerek felsorolása - amelyekre a manapság újra éledő diktatórikus módszerek miatt esetleg a jövőben megint szükségünk lehet. Nem tagadhatom, hogy vannak, akik a Csemadokban csak a pártállamot kiszolgáló szervező­dést látják. Ezeknek az embereknek többsége azonban éppen azokban a nehéz időkben semmit sem tett a szlovákiai magyarságért. Ezt manapság igen könnyű passzív ellenállásként beállíta­ni. A szlovákiai vezető magyar politikusok azonban életük egy-egy szakaszában szinte kivétel nélkül ott voltak, vagy ma is ott találhatók a Csemadok meghatározó személyiségei között. Szervezetünk végeredményben bölcsőül szolgált a felvidéki magyar politikai pártok és moz­galmak részére.

A rendszerváltás után természetesen a Csemadok is megváltozott. Hivatalos elnevezése Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség lett. Ezt azért kell kihangsúlyoz­ni, mivel tagságunk bölcs akaratából a közismert elnevezést meghagytuk, annak ellenére, hogy a nacionalista szlovák körök a csehoszlovakizmushoz való ragaszkodásunkat vélik benne fel­fedezni. Természetesen ez is csak ürügy és magyarázat ahhoz, hogy az államkasszából már ne­gyedik éve egyetlen fillért se juttassanak szervezetünknek, amely a szlovákiai magyar kulturá­lis tevékenység nagy részét ma is magára vállalva őrzi kultúránkat, magyarságunkat, hagyomá­nyainkat és önazonosságtudatunkat. Legyőzni csak azt lehet, aki a harcot maga is feladja. Mi semmi olyanról nem vagyunk hajlandóak lemondani, amivel nemzetrészünket megkárosíta­nánk. Ha feladatainkból más csoportok, társszervezetek, személyek valamit átvállalnak, azt szívesen vesszük, de eltaposni nem hagyjuk magunkat. Konokságunknak köszönhető, hogy bár szerényebb körülmények között, de csoportjaink nagy része ma is működik, rendezvényeink tovább élnek, tevékenységünk töretlenül folytatódik.

Milyen helye van a CSEMADOK művelődést terjesztő munkásságában a nyelvőrzésnek, nyelvművelésnek, a kulturális építésnek? Előadások, kiadványok? Milyennek ítéled meg a magyar nyelv állapotát a mai Szlovákiában?

- Nyíltan, vagy burkoltan de minden ténykedésünket áthatja a nyelvőrzés, az anyanyelv sze­retete. Aligha szorul bővebb magyarázatra, hogy addig van szlovákiai magyar közösség, amíg nyelvét életben tartjuk. Természetesen nem mindegy az sem, hogy milyen a nyelv állapota, mert annak romlása a vég kezdete lehet. A nyelvőrzés a családban kezdődik, az iskolában foly­tatódik és a hétköznapi életben teljesedhet ki. Ezért oly fontos számunkra az, hogy minél több tagunkat és pártolónkat vonjuk be a magyar kulturális életbe. Ha ez nem lehetséges együtte­seinkben aktív tevékenység formájában, akkor legalább passzív módon a rendezvényeken. Az anyanyelvi oktatás teljes értékű fenntartása pedig még ennél is fontosabb. Nem képzelhető el egy nyelv fennmaradása sem annak maradéktalan oktatása nélkül. S itt ne csak az egyszerű nyelvtanulásra gondoljunk. Ennél sokkal többről van szó: a nyelvhez való kötődésről, az érzel­mi kapcsolatokról. Csak az az ember lesz magyar, aki ismeri népének történelmét, kultúráját, hagyományait. Nem véletlen, hogy a szlovák nyelv jobb elsajátításának ürügyén „bemelegíté­sül" éppen két tantárgyat szeretnének szlovák nyelven oktatni: a történelmet és földrajzot. Ha a gyermek csak az államalkotók történelmét sajátítaná el - a szlovák oktatási nyelvhez ez jár­na - és csak az ennek megfelelő földrajzi ismereteket tanulná, míg a magyar vonatkozásokról még csak nem is hallana, akkor képletesen szólva először „nem látna magyarul", majd nem is „hallana" ezen a nyelven amelynek állapota pedig már ma is elszomorító. A nyolcvanéves együttélés azon oly sok nyomot hagyott, hogy sokszor egy-egy szlovákiai „magyar" mondatot egy anyaországi a legnagyobb fejtöréssel sem tud megfejteni. A legnagyobb baj az, hogy min­dezt sokan észre sem veszik. Számtalanszor kipróbáltam, hogy a magyar szavakkal tarkított szlovák mondatot helyes formában megismételtem. Nem értették!

A Csemadok a nyelvművelésnek már eddig is sok figyelmet szentelt. Elég megemlítenünk a harmadik évébe lépő kassai Kazinczy Nyelvművelő Napokat, a Szenei Molnár Albert Napo­kat vagy a diákok részére évente megvalósításra kerülő Szép Magyar Beszéd versenysoroza­tot, amely iskolai, helyi, járási és kerületi fordulói révén sok ezer fiatalt mozgat meg. Mindez sajnos nem elég. Ezért döntött úgy a Csemadok Országos Tanácsa, hogy járási szervei segítsé­gével 1998-tól rendszeresen megrendezi az anyanyelvi heteket. Ennek a rendezvénysorozatnak az a célja, hogy nemcsak a diákok, hanem a nagyközönség figyelmét is felhívja a magyar nyelv művelésére és védelmére.

Létezik-e hiteles felmérés a felvidéki magyarság nemzeti öntudatáról, hűségéről anya­nyelvéhez, kultúrájához? Egyáltalán van-e hivatalos vagy „önkéntes" műhely a kisebbségi lét tudományos szintű tanulmányozására? Vagy múltról és jelenről csak egyéni teljesítmé­nyek adnak számot, mint Janics Kálmán kitűnően dokumentált könyvei?

- Régi vágyunk, hogy Szlovákiában egyszer létrehozzunk egy olyan intézményt, amely szervezetten, minden részletre kiterjedően kutatná kisebbségi létünk kérdéseit. Tudományos igényességgel néhány éven keresztül ezzel a Szlovák Tudományos Akadémia Kassán működő Társadalomtudományi Intézete foglalkozott. Az eredmények azért voltak érdekesek, mert több­nyire nem magyar nemzetiségű szakemberek kutatásainak eredményeit tükrözték, elfogulatlan szlovák tudósok foglalkoztak a témával. Ugyanakkor ez a tény korlátot is jelentett, hiszen sok esetben a dolgok megközelítése elvárásainknak nem mindenben felelt meg. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy ezek a tudományos munkák a maguk idejében - tehát a nyolcvanas évek­ben - szinte hozzáférhetetlenek voltak, s a nagyközönség számára ma is azok. A magyarorszá­gi kutatók részére pedig az okozhat gondot, hogy csak szlovákul jelentették meg őket, így ta­nulmányozásukhoz a szlovák nyelvtudás elengedhetetlen.

A fentiek azonban nem jelentik azt, hogy ne lettek volna olyan szakembereink, akik „ma­gánszorgalomból" a legszínvonalasabb kutatóintézeteknek is becsületére váló kutatásokat vé­geztek volna. Janics Kálmán tényfeltáró publicisztikában foglalkozott a magyar kisebbség helyzetével és a nemzetiségi kérdés problémakörével. Kutatásainak eredményeit a hontalan­ság évei" című kötetben összegezte. Gyönyör József egyike azoknak, akik évtizedeken keresz­tül szintén tudományos alapossággal vizsgálta ezt a kérdést. „Mi lesz velünk magyarokkal" c. kötete meglehetősen nagy vihart kavart a kilencvenes évek elején, mert az elsők között össze­gezte a magyarság tragédiáját, a kassai kormányprogram következményeit, a reszlovakizáció, kitelepítés, lakosságcsere és a hontalanná válás körülményeit. A „Határok születtek", „Közel a jog asztalához" és a „Terhes örökség" című munkái hiteles és töméntelen adattal alátámasz­tott képet festenek a szlovákiai magyarság közel nyolcvan évéről. Duray Miklós elsősorban po­litikusként, közéleti személyiségként ismert. Pedig „Kutyaszorító" című kötete alapműnek számít e témakörben; annál is inkább, mivel még abban az időszakban jelent meg és forgott titokban közkézen, amikor ezért legalábbis „fejvesztés" járt. Popély Gyula kutatási területe a fel­vidéki magyarság története, politikai, társadalmi és kulturális élete. Az úgynevezett „Masaryk Akadémia" (Csehszlovákiai Magyar Tudományos és Irodalmi Társaság) történetéről és hatásá­ról szinte kizárólag az ő munkássága alapján nyerhetünk átfogó képet. Külön említést érdemel­nek a szlovákiai magyar politizálásról szóló értekezései, amelyek fontos útmutatást adnak nemcsak a múlt, hanem a jelen történéseinek megértéséhez is. Vadkerty Katalint életművéért 1996-ban a Csemadok Fábry-díjjal jutalmazta. Mint a történettudományok kandidátusa 1960-től a SzTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársaként intézményes keretek között vizsgálhatott sok olyan történelmi eseményt, sorsfordulót, amelyekről csak a rendszer­váltás után kerülhetett sor. A „Reszlovakizáció" című kötete e témakörben az első hiteles, tárgyszerű, dokumentumokkal alátámasztott tudományos igényű kiadványnak számít.

A kutatások az elmúlt években felgyorsultak. Ez annak is köszönhető, hogy különféle cso­portosulások jöttek létre, amelyek elsősorban alapítványi alapon működtek. Sajnos az új ala­pítványi törvény hatására ezek újból „átszerveződtek", ennek ellenére azonban tevékenységük tovább folytatódik. A Mercurius Csoport nyelvészeti és történelmi kutatásokat végez. Tevé­kenységének elsősorban Gyurgyik László, Lanstyák István, Szabómihályi Gizella, Vadkerty Katalin és Popély Gyula vesznek részt, azonban mások is aktívan közreműködnek. A Spektátor Társadalomkutató Műhely szociológiai jellegű kutatásokat folytat s mindezt a kárpátaljai, vaj­dasági és erdélyi eredményekkel is összevetve. A dunaszerdahelyi székhelyű Fórum Intézet el­sősorban a néprajzi és a szlovák nyelv oktatását előtérbe helyező vizsgálatokra helyezi a fő hangsúlyt, miközben egyéb működési területeket is megcélzott. Kiemelhetnénk a mindezen csoportokkal együttműködő Lampl Zsuzsanna tevékenységét, akinek több ezer oldalas kutatá­si eredményeinek megjelenése a közeljövőben várható. Az első rész a szlovákiai magyar értel­miséggel foglalkozik. A másik nagyon lényeges és érdekfeszítő terület, az asszimilációkutatás. Ez külön vizsgálja az iskolaválasztást és anyanyelvhasználatot. A harmadik kötet reprezentatív értékrend-kutatással foglalkozik. Ez sok olyan kérdésre ad majd választ, amely fényt derít a magyarság vállalásának kérdéseire.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a kutatások személyi és szakmai feltételei adottak. Eljött az ideje, hogy megalakuljon egy autonóm Szlovákiai Magyar Társadalomkutató Intézet, amely mindezen kérdésekkel tervezetten, szervezetten és intézményes keretek között foglal­kozna.

Milyen a felvidéki magyarság nemzetképe? Mit tudnak a szlovákiai magyarok a nemzet egészéről és külön-külön az egyes kisebbségi magyar népcsoportokról, nemzeti közösségek­ről?

- A szlovákiai magyarság a magyar nemzet részének tekint magát. Nyelve, hagyományai, kultúrája, történelme elválaszthatatlan az „anyaországban" és a többi utódállamban élő sorstár­saitól. Úgy gondolom, hogy ezt manapság senki sem kérdőjelezi meg. A szlovák és részben a cseh nemzettel megvalósult több évtizedes együttélés alatt azonban kialakult egy önálló meg­különböztető jegyeket viselő „szlovákiai magyar nép" képzete. Vitathatatlan, hogy az utódál­lamokban élő nemzetrészek mindegyike sok mindent átvett a vele egy államhatáron belül élő nemzettől. Ez nemcsak a kultúrák keveredésére értendő, hanem a mentalitás és szokások vál­tozásaira is. Azonban egyre inkább nyilvánvaló, hogy a velünk egy államban élő nemzetek csak abban az esetben lettek volna képesek minket teljes mértékben el- és befogadni, ha felad­tuk volna nemzeti identitás-jegyeinket, nyelvünket és kultúránkat. Ez legalábbis Szlovákiában így volt. Kirekesztő magatartásunk viszont egyértelműen a magyar nemzet integrálódásának irányában hatott. A zavartalan együttélés és együttműködés a jövőben is csak abban az esetben képzelhető el, ha az államalkotó nemzet demokratikusan gondolkozó rétege nyíltan és őszin­tén felvállalja és elismeri jó értelemben vett másságunkat.

A felvidéki magyarok viszonylag bő ismerettel rendelkeznek a többi utódállamban élő sors­társaikról bár e téren még alapos és sokrétű ismeretterjesztésre lenne szükség.

Milyen kapcsolatban áll a Csemadok az anyanyelvű oktatással? Van-e módja támogatni a pedagógusok és szülők küzdelmét az anyanyelvű oktatás megőrzéséért, a beolvasztási kísér­letekkel, a nacionalista nyomással szemben?

- írásom eddigi részében is fel-felbukkant az anyanyelvű oktatás és a közreműködés közöt­ti tevékenység elválaszthatatlansága. Ez annyira egyértelmű, hogy részletezésre nincs is szük­ség. A Csemadok azonban már a pártállami időkben is szembeszállt a magyar tanítási nyelvű iskolák elsorvasztási kísérleteivel. A legkirívóbb esetet a „krónikák" 1983-ban jegyezték fel. Az állami szervek a szlovák nyelv színvonalasabb elsajátítása érdekében be szerették volna ve­zetni az „alternatív oktatást", (nem ismerős valahonnan ez a téma?) Ezt természetesen a kora­beli szokásoknak megfelelően az érintettek támogatásával, sőt „kérésére" szerették volna meg­tenni. Kiszemelték a Csemadok Központi Bizottságának párttagjait - kérésünk parancs alapon, majd ők megtámogatják ezt a javaslatot. Az ötvennél is több párttagért Pozsonyból fekete Tát­ra 613-as típusú gépkocsik sokasága vonult ki Szlovákia magyarlakta vidékeire. Mindenkit a legnagyobb udvariassággal szállítottak be az az SzLKP KB hírhedt nagy tanácstermébe. Senki sem tudta, hogy minek köszönheti c nagy „megtiszteltetést", ami egyébként semmi jóval nem biztatott (más kérdés, hogy a Csemadok járási titkárai akkor már egy hete konspiráltak az ügy érdekében). A „párt" főtitkára elmondta a jelenlévők számára, hogy ezt az „alternatívásítási" folyamatot kizárólag a magyar gyermekek érdekében azonnal végre kell hajtani. Ehhez kéri a Csemadok KB párttagjainak támogatását. Ezután szavazás következett - és amire addig soha­sem volt példa a jelenlévők nyílt szavazással, egy kivétellel, a javaslat ellen szavaztak. Ezek után az alternatív oktatás bevezetésére nem kerülhetett sor, bár a kérdés különféle variánsai mint a mai napig napirenden maradtak.

A mai kormányzatot sokkal kevésbé érdeklik a külsőségek. Most még nagyobb összefogás­ra van szükség iskoláink védelmében. Ennek érdekében megalapítottuk a Koordinációs taná­csokat, amelyekben a Csemadok mellett a magyar koalíció pártjai (néhány hete az Egyesült Magyar Koalíció Pártja), a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Szlovákiai Ma­gyar Szülők Szövetsége képviselteti magát. Ez a csoport szervezi országos, regionális és helyi szinten az ellenállást, a tiltakozó rendezvényeket, tüntetéseket, az eltávolított iskolaigazgatók védelmét. Ezen összefogásnak köszönhetjük, hogy a Szlovák Parlament 1998 júliusi ülésén nem fogadta el a tanügyi törvény módosítását, amely megpecsételhette volna oktatásügyünk sorsát és a már említett részleges szlovák tanítási nyelv bevezetésével járt volna. A veszély saj­nos nem múlt el. A javaslatot újra és újra előhúzzák, nagyon ébereknek kell lennünk, hogy el­fogadását megakadályozzuk.

Egyik-másik szlovákiai városban magyarországi főiskolák kihelyezett tagozata műkö­dik, pótolandó a helybeli, önálló magyar főiskolát, egyetemet. De képesek-e pótolni? Mi­lyen a felvidéki magyar ifjúság főiskolai képzésének lehetősége? Gondolok Pozsony és Nyitra főiskolai, egyetemi tanszékeire. Gáncsolják-e a hatóságok a kihelyezett főiskolákon végzett szakemberek elhelyezkedését?

- Álláspontunk az, hogy Szlovákiában meg kell teremteni a teljes körű anyanyelvi oktatást, értve ez alatt a bölcsődéket, az általános iskolákat, közép- és főiskolákat, valamint egyeteme­ket. Addig, amíg ez nem valósulhat meg, segítséget jelenthet magyarországi főiskolák kihe­lyezett tagozatainak működése is. Nagyon hasznosnak ítéljük a komáromi és királyhelmeci „Városi Egyetemek" működését. Ezek népszerűsége és közkedveltsége ellenére sem mond­hatjuk, hogy ezek teljes mértékben helyettesítik a hazai magyar felsőoktatási intézményeket. Szlovákiában kereken húsz egyetem működik. (A közelmúltban minden főiskolát egyetemi rangra emeltek Szlovákiában.) A magyarok arányszáma meghaladja az ország lakosságának tíz százalékát. Ennek alapján jogunk van két felsőoktatási intézményre. Pillanatnyilag egy sem működik. A pozsonyi és nyitrai egyetemek tanszékei még hiánypótlónak sem nevezhe­tőek. A magyarországi, vagy más külföldi egyetem látogatása ugyanúgy pótmegoldás, mint a városi egyetemek működése. Gyermekeink látogathatják a hazai szlovák egyetemeket, bár lét­számuk szlovák kollégáikhoz viszonyítva, az arányokat tekintve sokkal alacsonyabb csak a felét teszi ki annak, ami a lakosság számából következne, a legnagyobb hiány az önálló ma­gyar pedagógusképzés területén van, mert a jövőben nem lesznek magyar pedagógusaink. Ha mást nem, legalább ennek orvoslását kell elérnünk. Nem lenne megoldás, ha fiataljaink nagy része Magyarországon tanulna, mert ez magában hordozza a kivándorlás veszélyét, s ezzel együtt nemzetrészünk elsorvasztását.

Ami a külföldi felsőoktatási intézményekben, vagy azok szlovákiai kihelyezett tagozatain szerzett oklevelek elismerését illeti, általánosan alkalmazható szabály nincs. Vannak ugyan előírások és nemzetközi szerződések erre vonatkozóan, azonban ezek a legtöbb esetben ön­kényesen értelmezhetőek és tetszés szerint alkalmazhatóak.

Munkásságotok kiterjed-e a csehországi magyarokra, akiket az 1946 körüli deportálá­sok idején száműztek az ország akkori északi tartományaiba, főleg a Szudétaföldre. Kérdé­semet az indokolja, hogy Csehország most önálló állam, számotokra külföld.

- Állok a kassai vasútállomáson és várom a pozsonyi vonatot. A hangosbeszélő bejelenti, hogy nemzetközi vonat indul Krakkó, Varsó felé. Államközi szerelvény érkezik Prágából a harmadik vágányra. Az ember valahogy ilyen apróságok hallatán döbben rá, hogy Prága -külföld lett. Ilyen egyszerűen történnek ezek a dolgok? Néhány politikus gondol egyet és szétszakít egy országot, s ezzel együtt egy népet, a magyar nemzetet. Néhány évtizeddel ké­sőbb mások, de lényegében ugyanezzel a módszerrel hipp-hopp újra szétszednek egy éppen hogy összeállt államalakulatot, de nem azért, hogy az elődök hibáit helyrehozzák, hanem, hogy újat kövessenek el. Újabb szétszakítás, néhány tízezer magyar újból máshova került. Az eddigi kapcsolatok megszakadnak, a körülmények megváltoznak, az új kis nemzetrész saját sorsát kell, hogy alakítsa.

A Csemadoknak ugyan sohasem volt összcsehszlovákiai jogosítványa, ennek ellenére a Csehországban élő magyarokkal mindig aktív kapcsolatban volt. A prágai Ady Endre Diákklu­bot, vagy a brünni Kazinczy Klubot szlovákiai Csemadok szervezetek támogatták.

Az elválás után megalakult a Cseh-és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Tevékenysége aktív, energiájukból és pénzügyi támogatásukból még folyóirat kiadására is futja. A Prágai Tü­kör néhány év alatt közkedvelt, színvonalas lappá vált. Ugyanakkor a Csemadok negyven éves „Hét" című folyóiratát anyagiak hiányában nem képes megtartani. Ki járt jobban?

Van-e kapcsolata a CSEMADOK-nak hasonló jellegű erdélyi magyar kisebbségi intézmé­nyekkel, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Néprajzi Társaság stb. Van-e a Csemadoknak „párja" a mai Szlovákiában? A kárpáti németeknek, ru­szinoknak és immár kisebbséggé vált cseheknek vannak-e hasonló szervezeteik? Es ha igen, milyen a viszonyotok hozzájuk. Hát a MATICA-hoz, a szlovákok nagy múltú tömegszerveze­téhez van-e kapcsolódásotok, együttműködtök-e vele?

- A Csemadoknak régi kapcsolatai vannak a „határon túli" magyar szervezetek képviselőivel. Ezek egyéni kapcsolatokként indultak, mivel a többi magyar nemzetrész számára nem adatott meg az 1989 előtti időszakban a Csemadokhoz hasonló kulturális szervezet létrehozása. Más kérdés, hogy ha lettek volna ilyenek, milyen módon lehetett volna hivatalos kapcsolatokat fenn­tartani. A ma létező szervezetekkel együttműködünk, azonban személy szerint a kapcsolatokkal nem vagyok elégedett. Nem látom ugyanis az átgondolt, koordinált, meggondolt együttműkö­dést. Alkalomszerűen, vendégként vagy előadóként részt veszünk egymás rendezvényein, de egy Kárpát-medencén átívelő összejátszásra a Magyarok Világszövetségének kellene gondolnia, azonban az ott jelenlévő feszültségek ezt a feladatot folyamatosan a háttérbe szorítják. Ezzel ter­mészetesen a felelősséget nem szeretném másokra hárítani, azonban tény, hogy egymásra sok­kal inkább oda kellene figyelnünk, csak erre a Csemadok jelenlegi megnyomorított helyzetében, amikor az országos tanács irodájában az épületünk karbantartójával és a titkárnővel együtt összesen öten tevékenykedünk, egyszerűen nem marad sem pénzünk, sem energiánk.

Nem jobb a helyzet a hazai kisebbségi szervezetek vonatkozásában sem. Természetesen en­nek egyéb okai vannak. Szlovákiában összesen 11 nemzetiséget tartanak számon. A szlovákiai magyarok létszáma a többi tíz összlétszámának a háromszorosa. Ennek ellenére ez a legcseké­lyebb mértékben sem nyilvánul meg a jelenlegi kormányhatalomtól kapott támogatásban. Sőt! Talán éppen ez az oka az állandó támadásoknak, megkülönböztetésnek. A meciari politika az „Oszd meg és uralkodj" régen bevált elvét alkalmazza. A morvákat a csehekkel állítja szembe, az ukránokat kijátsza a ruszinok ellen, a romákat ráuszítja a magyarokra, a németeket megkísér­li szembe állítani az izraelitákkal, de nem maradnak ki a játékból a lengyelek és a bolgárok sem. A szlovákok pedig a „közszolgálati" televízió révén állandó utánpótlást kapnak a magyargyűlö­letből és a cseh-ellenességből. Ebben a helyzetben a Csemadok felvállalja, de néhány nemzeti­ség kulturális szövetsége nem meri vállalni a kapcsolatokat és az együttműködést a „magyarok­kal", mert ennek azonnali kárát láthatnák. Nem tehetünk egyebet: vámunk kell egy demokrati­kusabb időszak eljöveteléig.