Image may be NSFW.
Clik here to view.
Aczél Endre családtörténete és pályarajza. A sokak által Aczél György (a Kádár korszak "kultúrfelelöse") fiának hitt tévés-újságíró, publicista rendkívül olvasmányosan megírt visszaemlékezései, reflexiói a késői Kádár korszak és az azt követő 20 évről. Mint az MTI külföldi tudósítója, majd a TV Híradó és a Hét főszerkesztője érintkezésbe került a magyar bel- és külpolitika legtöbb irányítójával, szereplőjével. A kötetet három rövid esszé által mutatjuk be.
„Magyarverések "
Az új évezred első évtizedéig kellett várnunk arra, hogy Szlovákiából és Szerbiából „magyarverésekről" halljunk híreket. „Verik, mert magyar, verik, mert magyarul beszél" — ilyen esetek, ha nagyon szórványosan is, de valóban előfordultak. De csak ebben a két országban. Romániában, amelynek a számlájára már csak megszokásból is a legsötétebb magyarellenességet írjuk, „magyarverések" nem voltak; amennyire tudom, Ukrajnában sem, Ausztriával kapcsolatban pedig még csak föl sem merült vagy merül ennek a lehetősége. (Vajon miért? Ott nincsenek bolond soviniszták? Vagy a magyarok nem beszélnek egymás között magyarul? Nem, nem. Ott jogállam van.)
Mindennek dacára lépten-nyomon túlzó általánosításokba botlik az ember. Mifelénk az új szélsőjobbnak nem csak hajlama, kifejezett igénye is van arra, hogy a határon túli magyarság fizikai veszélyeztetettségét bevigye a közbeszédbe. Az iskoláinkban pedig - úgy fest - diplomás történelemtanáraink elfelejtenek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyarellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak „magyarverések". (A diktatúrák nem tűrték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néztek el.) Sőt Jugoszláviában kifejezetten jó volt magyarnak lenni.
Azt azonban kár volna tagadni, hogy a nacionalista indíttatású többségi elnyomás különféle megnyilvánulásaival elsősorban a romániai, aztán a (cseh) szlovákiai magyarság bőséggel találkozhatott; Nicolae Ceausescu a '8o-as évek közepén olyan eréllyel lépett fel például a magyar helységnévhasználattal - és általában a magyar nevek használatával - szemben, amihez képest a 2009-es szlovák nyelvtörvény inkább megengedőnek tűnik. Csak épp nem az egypárti kommunista diktatúra, hanem a többpárti demokrácia viszonyai közepette, ami kínos kérdéseket vet föl e demokrácia értékeire és deficitjeire nézve.
Nemzeti kisebbségek dolgában Csoóri Sándor író és költő szinte megfellebbezhetetlen tekintélynek számít ma is, különös tekintettel arra a sokéves -„egyszemélyesnek" mondott - küzdelemre, amelyet a diktatúra idején a határon túli magyarok kulturális jobblétéért folytatott. Csoóri a '80-as években egyfajta „ügyeletes szentnek" számított, és még csak nem is óvatosnak. Duray Miklós Kutyaszorító című könyvének általa írott előszava - amelyért rövid hallgatásra ítélték - mind a mai napig az első és utolsó olyan politológiai kísérletnek számít, amely megpróbálta bemutatni a határon túliak hányattatásainak TÉNYLEGES okait, gyökereit. Várnám tőle a folytatást, az önreflexiót, mert negyedszázad múltán már félig-meddig komikusnak hat, amit akkor (1982-ben) leírt. Azzal érvelt, hogy legalább három ok miatt maga a kommunista „rendszer" a vétkes, a bűnös. Először azért, mert megszüntette a többpártrendszert. Másodsorban azért, mert megszüntette a magántulajdont. Harmadsorban azért, mert megroppantotta az egyházakat. Csoóri nem tagad-a ugyan, hogy a többpártrendszerű országokban (demokráciákban) is létezik elnyomó többségi nacionalizmus, de, mondta, az soha nem olyan „féktelen és diktatórikus", mint az egypártrendszerekben.
Vegyük akkor sorba az érveit. A rendszerváltozás mindenütt helyreállította a többpárti, parlamenti demokráciát és a magántulajdont. Az egyházak, ha nem is kapták vissza a birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen szabaddá váltak az államtól. Csoóri logikáját követve el kellett volna jönnie a mennyek országának. Csakhogy ugyanez a változás a legtöbb helyen az antikommunizmussal együtt nem csak és nem is elsősorban a liberalizmus, a tolerancia, az autonómiaigény iránti rokonszenv szellemét szabadította ki a palackból Ká-Európában, hanem a nacionalizmusét. Mely például az erdélyi Marosvásárhelyen késlekedés nélkül megmutatta a maga förtelmes arcát (1990. március). A demokráciában a „nagyromániások" és a Slota-félék-ha a csillagállás olyan - szabadon garázdálkodhatnak. De mi sem panaszkodhatunk. Nemzeti kisebbségeink ugyan nincsenek (a romák azok volnának, mégis?), szlovákokkal, szerbekkel, románokkal, ukránokkal idehaza nincs gondunk, viszont jó szél fújja a legkártékonyabb magyar örökség, az irredentizmus vitorláját, a szomszédokat halálra sértó' Nagy-Magyarország matricákkal, kitűzőkkel stb. Ennek köszönhetően az általunk egyébként féltő rokonszenvvel kezelt horvátok is végigvernek „gyanús" magyarokon. (A „64 vármegyéseknek" meg a hozzájuk hasonlóknak sejtelmük sincs arról, hogy Erdélyben már a XIX. század közepén is a románok voltak többségben, a tudatlan zöm mindent máig érősen magyarnak hisz, ami a történelmi Magyarország idején a mienk volt, tudomást se akar venni arról, hogy Trianon egyszerre volt történelmi igazságszolgáltatás a magyarok által elnyomott románoknak, szlovákoknak, más kisebbségeknek - és egyszerre kiáltóan igazságtalan, méltánytalan és kegyetlen „igazságtétel" a határokon túlra szorult magyarok kárára, az etnikai önrendelkezés magasztos elvének arcul köpése.)
A „magyarverések" hamis képet sugallnak. Ezernyi konkrét érvvel és esettel tudnám alátámasztani azt a meggyőződésemet, hogy a közigazgatási és szellemi szférában föl-fölsarjadó, olykor nyílt, olykor sunyi magyarellenesség dacára az együtt élő magyarok és szlovákok, magyarok és románok, magyarok és szerbek kiválóan ráleltek a piacgazdaság nyújtotta lehetőségek KÖZÖS kihasználására. Romániában és Szlovákiában se szeri, se száma a megtollasodott (néha milliárdos) magyaroknak, amiképpen a „közös buliknak" se. Az üzleti életből szinte teljességgel hiányzik az a finnyásság, amelyet politikusok és széplelkek hajlamosak egész nemzeti közösségeknek tulajdonítani. Ha egy román üzletember lehetőséget lát Magyarországon, bejön és kihasználja; ha egy magyar Szlovákiában, odamegy és kihasználja. Nem tudok róla, hogy puszta nemzetiségi alapon - azért mert magyar - gazdasági hátrány ért volna egy vállalkozót.
Nem, uraim és hölgyeim, ezek a pénzcsináló emberek általában kiválóan szórakoznak azon, hogy milyen ostoba szerepeket játszanak a politikusok. A Svejkhől vett kép reinkarnálódik: az az emlékezetes pillanat, amikor a lískovicei zsidó kocsmáros eladja lesoványodott, félig-meddig döglődő tehenét a Monarchia hadseregének, majd közli a feleségével, hogy „a katonák hülyék, és a te Náthánod nagyon okos".
Istvánunk, Koppányunk
Magyarország olyan ország, ahol együtt tud élni I. (Szent) István királynak a római katolikus egyház és az állam által egyként támogatott kultusza a pogány Koppányéval, kit, mint tudjuk, István felnégyeltetett.
Magyarország olyan ország, ahol megférnek egymás mellett a Mária-jelképek és a turulok. Emberek, akik reggeltől estig hányják magukra a keresztet, még csak gondolkodóba se esnek, amikor ugyanazzal a lélegzettel a kereszt ellenségeit istenítik. Hasonlót én Európában nem látok, Lengyelországban például teljességgel elképzelhetetlen, hogy bármilyen pogány relikvia megélhessen az egyház sugározta fénykoszorúban. Adolf Hitler közismert pogány-kultusza után a mai német gusztus se bírna el hasonlót.
Nálunk azonban már negyedszázada „működőképes" ez a vegyes kultusz, és ebben a történetben - sokak szemében paradox módon, gondolom én -exkluzív érdemek tulajdoníthatók a Boldizsár-Illés-Bródy szerzőtrió István, a király címet viselő művének, az egyetlen, igazi, tőrőlmetszett magyar rockoperának.
Ez a - minden más nézetben lenyűgöző - színpadi mű a lázadó pogány fejedelem, Koppány apológiájává sikeredett, ma azt mondanám, szükségképpen. Szörényiek - az Illés együttes - népzenei motívumokból (is) táplálkozó rockzenéje a maga idejében a lázadás egyik közismert és közszeretetnek örvendő formája volt. El nem tudom képzelni, miként hatott volna, ha az „Istvánban" - mondjuk - a szerzők VII. századi gregorián énekeket rockosítanak, a király nagyobb dicsőségére. Ez szóba nem jöhetett. Viszont Szörényi Levente lázadó zenéje és a lázadó pogány vezér történelmi alakja annál nagyobb természetességgel találtak egymásra. Sorsszerű volt, hogy a hamarosan slágerszámba menő dalok Koppányt apologizálják, ne pedig Istvánt, s ne váljék emellett zeneileg is, szövegileg is erőtlenné a „felismert történelmi szükségszerűség", amely Istvánt a kereszténység páratlanul kegyetlen terjesztőjévé, ugyanakkor a középkori magyar állam megalkotójává, a hatalmas, nyugat-európai keresztény közösség elismert, emancipált tagjává, a római pápa kegyeltjévé tette. Az „István" közönsége a magyar történelem „első" kurucát", Koppányt fogadta a szívébe, amihez az alkotók már azzal is hozzásegítették, hogy István király javarészt külföldiekből álló udvartartását a lehető legkellemetlenebb színekkel festették le.
Nem minden múlt ér máig, de ez igen. A pogány kellékekkel bőven kista-fírozott, úgynevezett „magyar hagyományőrzésnek" valóságos reneszánszát éljük. A római katolikus egyháznak a szociálliberális kormányokról sok rossz szava van, erről a jelenségről történetesen kevés. Létezik olyan kereskedelmi televízió, bőséggel akadnak olyan műsorok, amelyek úgy népszerűsítik a magyar monda- és mítoszvilágot, úgy emeséznek, csabakirályfiznak, turu-loznak, rovásírásoznak, sumérmagyarrokonoznak, hogy közben még csak sejtetni sem próbálják, hogy mondákról és mítoszokról van szó, amelyeknek a valósághoz roppant kevés közük van. Éppenséggel semmi. Egy szép székely himnuszt akasztanak a történeteik végére - és arról se mondják el, hogy egy vacak magyar műdal, amelynek semmilyen székely gyökere nincsen, s ha nem számít tiltott gyümölcsnek évtizedeken át (mármint Erdélyben, aztán idehaza is); ha nem ennek a gyümölcsnek az élvezete, a dac, az ellenállás szelleme élteti tovább, ma már jószerivel nem is tudnánk róla, hogy létezett valaha. De időutazunk, időutazunk.
In memoriam Szűcs Jenő
Istvánnal kétségkívül „csatlakoztunk" Európához - vagy legalábbis azt hisszük. Egy - esetleg - még helyesírni is tudó középiskolás diák arra a kérdésre, hogy mikor „szakadtunk el" Európától, a rendszerváltozás utáni időszak neveltjeként egészen biztosan azt mondaná, hogy Jaltában, 1945-ben, amikor a nagyhatalmak felosztották egymás között a világot, és bennünket odalöktek a szovjeteknek. Ami az „odalökést" illeti, efelől semmi kétség. Lehullott a vasfüggöny, amiképp ennek a felosztásnak az egyik fő-fő machinátora, Sir Winston Churchill mondotta volt sértett képmutatással.
Churchill történésznek sem volt utolsó. Történelmi tárgyú - remek -könyveiért utóbb irodalmi Nobel-díjat is kapott. (Igen, irodalmit.) Vasfüggöny helyett, mint történész, akár arról is elmélkedhetett volna, hogy voltaképp nem történt semmi. Kelet és Nyugat általa és Sztálin által meghúzott határa ugyanott húzódott, ahol Nagy Károly (Charlemagne) VIII. századi birodalmában. Bő ezer év európai történelemfejlődése során ez a törésvonal tartósnak bizonyult, hovatovább megingathatatlannak.
Ha a ma fölnövekvő nemzedék olvasna Szűcs Jenőt (vagy legalább a tanárai olvasnának), akkor tisztába jöhetne azzal, hogy ez a tartósság egyáltalán nem korábbi „Jaltáknak" köszönhette a létét, hanem annak, hogy a közép-kelet-európai régió s benne Magyarország fejlődése - különösképpen a feudalizmusnak a XIX. századig történő konzerválása miatt - a nyugat-európaitól teljesen eltérő haladási (pontosabban: maradási) minták szerint alakult. A nyugati modellre a haladás, a keletire a mozdulatlanság volt a jellemző. A legkiválóbb példa erre, hogy UGYANAKKOR, amikor a Dózsa-féle parasztfelkelés leverése után a magyar nemesség a második jobbágyságba taszította a föld művelőit, Nyugat-Európában már vagy háromszáz éve szerződéses hűbéri viszonyban állt egymással úr és paraszt, ráadásul olyképpen, hogy utóbbi az emberi méltóságát is őrizhette. A középkor végén, az arányokat tekintve, ötször annyi dologtalan nemes élt Magyarországon, mint Franciaországban, ezzel szemben négyszer-ötször kevesebb szabad polgár.
Szűcs nem törődött a mítoszokkal, még kevésbé az illúziókkal. Bebizonyította, hogy a magyar történeti fejlődés iránya nem nyugatias, hanem klasszikusan közép-kelet-európai volt; mi ezt a modellvariánst tettük magunkévá. Szerinte minden későbbi társadalomszerkezeti és mentális torzulás erre a variánsra vezethető vissza. (Kétségkívül látható itt a bibói ihletés.)
Nem a gonoszság mondatja velem, hanem Szűcs Jenő, hogy Jaltában voltaképp arra tétetett pecsét, ami ténylegesen létezett. Amiből természetesen nem következik, hogy a dualizmus-kori Magyarország és a romániai Ókirályság közé mechanikusan egyenlőségjel volna tehető; és az sem, hogy Oroszország azonos lett volna Csehországgal. A példák tetszés szerint szaporíthatok. Ami azonban a két világháború közötti Magyarországot illeti (s mellette például Lengyelországot), annak „úri osztályát", római katolikus egyházát oly mértékben hatotta át a feudális gondolkodásmód (Mindszenty bíboros 1945 után, kormányzó híján, az ország „első zászlósurának" tekintette magát), ami még a náci németeket is lenéző kacagásra indította.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}