Miklósi Péter interjúk 1992-1993-ból

1993-ban jelentette meg a Madách Kiadó Miklósi Péter első interjú-kötetét "Huroktánc" címmel. Bár a következő években még néhány további hasonló kötet látott napvilágot, mégis az első különös bájjal, és már-már kordokumentum értékkel bír.  A harminc-valahány interjúból a következőkben nyolcat mutatunk be. Miklósi Péter Bauer Győzővel, Szabó Rezsővel, A. Nagy Lászlóval, Bugár Bélával, Dobos Lászlóval, Duray Miklóssal, Janics Kálmánnal és Rudolf Chmellel beszélgetett.

MAGYARKÉNT SZLOVÁKIÁBAN

—    Bauer úr, önt, aki hivatását tekintve a pozsonyi Kísérleti Gyógyszerkutató Intézet igazgatója és a Szlovák Tudományos Akadémia levelező tagja, másfél évvel a fordulat után, '91 tavaszán választották meg a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének tiszteletbeli elnökévé. Ha most poénkodni akarnék, azt kérdezhetném, vajon talált-e már orvosságot az évtizedeken át „minden szinten igényesen" teljesítő és a „szocialista jelenért felelősséget érző", ironizálva olykor-olykor Nemadokként is csúfolt Csemadok felrázására, látványos átalakítására?
—    Orvosságot? Nem, hiszen ilyesmi nemigen létezik. Lehet viszont az emberekben gerinc, akarat, tenniakarás, közösségi tudat, identitásigény, illetve az elemi emberi jognak számító anyanyelv iránt érzett felelősség. Ez az, amire kisebbségi sorsban élve is a jövőnket építhetjük, feltéve, ha hétköznapjainkban nem a balkáni, hanem a nyugat-európai értékrend érvényesül.
—    Gondolom, ez az aggály indokolta, hogy a Csemadok 1992 januárjában levelet írt Václav Havelnak. Soraikban szinte tételesen felsorolják, hogy egyre korlátozódik anyanyelvünk használata a közéletben, hogy megmásítják őseink és történelmi személyiségeink neveit, hogy akadályozzák keresztneveink anyanyelvi használatát és községeink történelmi nevének visszaállítását; hogy az elnök úr eddig még nem talált módot a hazai magyarságot összefogó szervezet országos vezetőivel való találkozásra. E valós gondokat felpanaszoló, nyílt levelet olvasva nekem viszont az jut eszembe, vajon a Csemadok vezérkara egyáltalán kért-e már audienciát a köztársasági elnöknél? Ha nem, akkor ez a levél — bármennyire igaz és őszinte — bennem a pótcselekvés érzetét kelti!
—    Audienciát valóban nem kértünk. Szerintünk ugyanis a közelmúltban több olyan alkalom kínálkozott, ahol egy-egy beszélgetés erejéig a Csemadok is jelen lehetett volna, ha meghívják. Mi különben sem a számonkérés szándékával írtuk meg a levelünket, hanem azért, mert úgy éreztük: a köztársasági elnök nem kulcsfontosságú kérdésként kezeli, hogy a kisebbségi sors létkérdései a társadalom egészének demokratizálódásával oldódjanak meg. Számunkra ez annál fájóbb, mert Csehszlovákiában az itt élő magyarság — a Kassai Kormányprogram, a beneái dekrétumok, a kitelepítések, a jogfosz-tottság, a felemás helyzetben fuldokló oktatásügy, újabban pedig a nacionalizmus nyílt lábra kapása miatt — a második világháború óta úgy érzi, hogy széles e hazában a másodrendű polgár szerepére kényszerül. Az elnök úr szlovákiai látogatásainak értékeléseiből is olyan benyomásunk kerekedett, mintha ő szintén azt hinné, hogy a hazai magyarság képviselői elégedettek a jelenlegi helyzettel. Ezért tartottuk szükségesnek a tudomására hozni álláspontunkat.
—    Gondolom, ebben a helyzetben mindenképpen járhatóbb, díp-lomatikusabb útja lett volna a remélt véleménycserének, ha a passzív levelezgetés helyett mégiscsak a személyes találkozás lehetőségét keresik. Vagy nem?
—    De igen! Egyebek között azért is, mert a késve érkezett válaszlevél szövege alapján az az érzésünk, hogy az elnök úr személyesen nem is olvasta a Csemadok levelét. Ezért most duplán is szorgalmazni fogjuk, hogy immár személyes beszélgetés keretében elmondhassuk neki: az ő futólag szerzett, esetleg másodkézből kapott, jónak tűnő benyomásai ellenére, sajnos, számottevő gondok vannak a szlovák—magyar együttélésben. A kevésbé beavatottaknak talán azért látszik kedvezőnek a jelenlegi helyzet, mert a szlovákiai magyarságnak az utóbbi két esztendőben úgy sikerült politizálnia, hogy nem vette fel az oda-odadobott kesztyűt. Önmagában ez kitűnő, ám nem jelenti azt, hogy nem nőtt az emberek belső feszültsége. És ha ez a feszült viszony az oktatásüggyel, a kulturális örökséggel, az anyanyelvhasználattal függ össze, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy a Csemadok sem hallgathat.
—    Természetesen, ez így van rendjén. Nekem viszont az is feltűnő, hogy az 1992. január 25-én Prágába címzett levelet ketten: Bauer Győző, a Csemadok elnöke és Sidó Zoltán, a Csemadok főtitkára írták alá; a Hradzsinban február 28-án keltezett és a köztársasági elnök tanácsadója által aláírt választ csupán egy személyben önnek címezték...
—    A viszontcímzésből esetleg sok minden kiókumlálható; bár nem hiszem, hogy minden kákán csomót kell keresni. A Csemadok kilencvenegy tavaszán maga döntött a vezetőiről, és a főtitkár meg én most együtt írtunk levelet Václav Havelnak. Ennyi a tényállás, fölösleges túlkombinálni.
—    Annyit azonban mégiscsak meg kell kérdeznem, hogy a lenini elvek gyakorlati megvalósításához mindvégig ragaszkodó, az ideológiai harcban jeleskedő, a szocialista jelent féltő Csemadokban elegendő változás történt-e 1989 novembere után, de mondhatnám úgy is, hogy azóta? Hogy a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének megvan-e a stabil helye a tényleges demokráciát sürgetők körében?
—    Ahhoz, hogy a jogállamiságra és a működőképes piacgazdaságra épülő demokráciát szorgalmazzuk, aligha férhet kétség. Azt már nem az én tisztem eldönteni, hogy a Csemadokban eléggé mélyrehatók voltak-e a változások. Gyógyszerkutató orvosként azonban hadd éljek egy hasonlattal: a Csemadok nem rákos, hanem reumatikus megbetegedésben leledzik. Mindkettő fáj, a különbség csupán annyi, hogy a fájdalomcsillapítás az egyiknél nem adja meg a túlélést, a másiknál viszont hosszú időre igen. Én úgy érzem, hogy a Csemadok 1989 novembere után megkapta a fájdalomcsillapítóit, hiszen merőben mások lettek a hangsúlyok, a célok, és valamennyi szakterületen a minőségi munka, illetve a gazdaságosság igénye került előtérbe. Nehezíti helyzetünket, hogy sokan türelmetlenek: egyszerre szeretnék látni a mennyiséget is, a minőséget is. Ehhez kellő tömegbázisra, megbízható szakembergárdára és a támogatók egyre szélesebb körére van szükség — akik közül ki szabadidőt, ki anyagiakat hajlandó áldozni. Szervezetileg pedig akkor lesz teljes a váltás, ha azok, akik bérért dolgoznak a szövetségünkben, csakis pályázatok útján fogják elnyerni posztjaikat.
—    Ön tehát úgy látja, hogy a Csemadoknak már sikerült megszabadulnia a múlt terheitől? Attól, hogy egy sztálinista rendszer hozta létre, hogy a struktúrája és a vezetése is ilyen volt? Attól a múlttól, amelynek része az is, hogy például az örökös díszelnök: Fábry Zoltán a Csemadok egyetlen érdemi tanácskozásán sem vett részt — kivéve a legelső összejövetelt, ahol a Pestről hazacitált Lőrincz Gyulát választották meg elnöknek a pártközpontban megbízhatatlannak tartott antifasiszta íróval szemben... És most hosszan sorolhatnám ennek, illetve az ehhez hasonló döntéseknek évtizedeket beárnyékoló vadhajtásait!
—    Az említett praktikák szellemiségétől a Csemadoknak teljes mértékben sikerült megszabadulnia. A napi teendők gyakorlati részét tekintve viszont látni kell, hogy az emberekben továbbélnek azok a reflexek is, amelyek az elmúlt évtizedek során, sajnos, beleivódtak a vérükbe. Egyebek között azért, mert a Csemadok a pártállam kirakatintézményeinek egyike volt.
—    Talán éppen ezért lenne szükséges nyíltabb szembenézésre! Hiteles vallomásokra, részletes leírásokra, amelyek a hétköznapok megélt tapasztalatainak szintjén rögzítenék a Csemadok 1968-ban tanúsított szerepét, a konszolidáció éveiben működő elnökségek magatartását. Előjönni végre a farbával, szólni az erős emberekről, akiket külön szálak fűztek a pártközpont erős embereihez, esetleg a titkosrendőrség hivatásos spiclijeihez...
—    Szeretném, az indulatokat gerjesztő amatörizmust kerülendő, hogy a Csemadok múltját ne csak mi mérjük föl, hanem a történészek is. Valóban elemezni kell a szövetség múltját, annak kényesebb fejezeteit is, de kellő tárgyilagossággal és körültekintéssel. A Csemadok levéltára hozzáférhető és nyitva áll a szakemberek előtt, őszintén szólva jómagam is megismerném azokat a mozgató erőket, amelyek bizonyos embereket bizonyos döntésekre késztettek. Hogy hajlandók voltak föladni az énjüket, gyakorta a nézeteiket is. Ennek feltárásához kell a történészi objektivitás, hiszen a kort és a benne élő embert egyszerre kell megvizsgálni. Nem kevésbé fontos szempont az is, hogy aki alapszervezeti szinten dolgozik a Csemadokban, az vajmi keveset tud arról, mi történik „odafönn", abban a „másik" Csemadokban...
—    Eszerint ön is osztja azt a nézetet, hogy kezdettől fogva lényegében „két" Csemadok volt: az elit vezetőgárdáé, illetve az alapszervezeteké, ahol a munka dandárja folyt.
—    Érzésem szerint az alapszervezetek zöme sohasem távolodott el a Csemadok eredeti küldetésétől. Megszüntetve a felülről dirigálás elvét, most, az újszerű körülmények között is rájuk kell építeni.
Legfőképpen azért, mert a Csemadok eredeti feladata is az volt, hogy közösséget teremtsen. A csehszlovákiai magyarság számára mindig is ez jelentette a szövetség munkájának igazi értelmét, hiszen a második világháború után — amikor a magyaroknak hallgatniuk kellett — a Csemadok volt az, ahol bárki az anyanyelvén beszélhetett, ahol mindenki társaságra lelt. Jó lenne, ha az emberek ma újra tudatosítanák, hogy a kisebbségben élő magyarságnak szüksége van erre a közösségalakító és közösségalkotó lehetőségre. Igaz, a rendszerváltás után megjelentek a hazai magyar politikai mozgalmak is, de a Csemadok eleve másvalami, hiszen nem kívánja az egyirányú cselekvést.
—    Ha ez utóbbit nem is szorgalmazza, de a jó értelemben vett politizálást mégsem tudja elkerülni. Példaként hadd említsem azt a gesztust, amikor 1991 májusában a Csemadok pozsonyi székházába invitálta Jozef MarkuSt... Ennek kapcsán kérdem: hogy áll a Csemadok-Matica „párosmérkőzés"?
—    Köszönő viszonyban maradtunk a Matica slovenskával. És nem rajtunk fog múlni, hogy mikor kerülünk újra beszélő viszonyba.
—    Anélkül, hogy hazai magyar darázsfészekbe kívánnék nyúlni, mégiscsak érdekelne, vajon miként oldható meg a Csemadok apolitikussága? Elvégre a Václav Havelnak küldött levélben írottak sem csak az amatőr művészegyüttesek sikereit taglalják...
—    A Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének úgy kell apolitikusnak maradnia, hogy egyik politikai mozgalmunk mellett sem szabad kiállnia. Ugyanakkor a saját eszközeivel hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a hazai magyarság, így a politikai mozgalmak képviselői is, bármikor és bárhol szabadon használhassák az anyanyelvüket. Ennek logikus következménye, hogy a Csemadok sohasem fog azon kardoskodni: kik legyenek a hazai magyarság parlamenti képviselői. Nekünk annak érdekében kell tennünk, hogy legyenek magyar honatyák, akik parlamenti szinten hivatottak tolmácsolni a kisebbségi lét mindennapi problémáit. Ezért a Csemadok személyre vagy pártra szóló ajánlást nem ad; viszont határozottan kiáll a demokrácia és az emberi jogok biztosítása mellett.
—    Bauer úr, ön miben látja a nemzeti kisebbség hídszerepét, illetve mit kellene annak jelentenie a nacionalizmus korában?
—    Erről meditálva az szokott eszembe jutni, hogy itt Európában szinte nem létezik „tiszta" nemzetiségű ember... Itt vagyok én: Bauer-ként magyar anyanyelvű, magyar érzelmű, magyar nemzetiségű férfi, aki Csehszlovákiában él. Ez a nyitottság, ez a másság az, amiben a híd szerepe keresendő. Az összekötő kapocsról szóló klasszikus mondást viszont nem kedvelem, mert valami bezártságot sugall. A kisebbséget a többségi nemzetnek sohasem szabad túszként használnia — mint ahogy a kisebbségnek sem szabad frocliznia a többséget.
—    Ön szerint napjaink felvidéki vagy akár erdélyi magyarellenességet Trianonban kell keresni? Vagy még mélyebbek a gyökerek?
—    Sokkal mélyebbek, egészen a múlt század elejéig nyúlnak vissza. Akkoriban még a latin, majd a német volt a hivatalos nyelv; és a magyarok voltak azok, akiknek az elsők között sikerült a nemzeti öntudatra ébredés. Ezzel egy fáziskülönbség alakult ki a magyarság, illetve a magyar királyságban élő nemzetiségek között. Ez az a neuralgikus pont, ahol a problémák elkezdődtek. Trianon ezt az egyensúlyt egy másik egyensúlyba lendítette át. Korábban volt a magyar többségi állapot, Trianon után viszont — az etnikai határok felborításával — a román, a szlovák, a délszláv többségi állapot jött létre. Ezek a nemzetek, amelyek úgy érezték, hogy bizonyos ideig el voltak nyomva, mostanában élik át a maguk nemzeti öntudatra ébredését. Én ezt nem tartom hibának, elvégre a magyarság is büszke a múltjára. És azok a nemzetek, amelyekkel kisebb-nagyobb problémáink vannak, most keresik a valódi múltjukat. Bonyolítja a pillanatnyi helyzetet, hogy a hajdani kommunista blokk országaiban ezekről a dolgokról évtizedekig szólni sem volt szabad; most viszont egyszerre tör a felszínre minden. Ebben látom az itt-ott valóban riasztó méreteket öltő nacionalizmus okát.
—    Lesznek, akik most azt mondják: Bauer Győző megértést tanúsít a szlovák nacionalizmussal szemben!...
—    Isten ments! Én egyetlen nacionalizmussal szemben sem tanúsítok megértést, pusztán az okait kutatom.
—    Doktor úr, ön miként látja a szlovákiai magyarság önszerveződésének szerepét; az itt-ott fel-felbukkanó autonómia-elképzelések fölvetését?
—    Én inkább a kevésbé ingerlő önigazgatás kifejezést használom. Elsősorban azért, mert ezekről a kérdésekről tárgyalva oktatási és kulturális önigazgatásra gondolok, ugyanakkor a területi önigazgatás elvével semmiképpen sem tudok azonosulni. Közép-Európában nem tudok elképzelni egy igazán igazságos területi átrendeződést. A jövő együttélését ezért a nemzetközileg garantált határok megőrzésében, illetve az önigazgatás elvét gyakorló régiók együttműködésében tudom elképzelni.
—    És a Csemadok? Annak is marad szerep a szomszédos országok prosperáló régióinak együttműködésében?
—    Igen, feltéve, ha egyszer intézménnyé alakulhat át, és a munkatársai a szlovákiai magyarság identitásigényét, öntudattal vállalható örökségét fogják felmérni, az unokák számára rendszerezni. Ez az a program, amelyre a jövőjét építheti.
—    Bauer úr, ön több választási időszakban is vállalná a Csemadok tiszteletbeli elnökének tisztét?
—    Valószínűleg nem. Elsősorban tudós szeretnék maradni. Csak akkor vállalnám újra ezt a posztot, ha egy adott politikai helyzetben megfutamodásnak tűnne a lemondásom.
—    A riporterben azonban ott bujkál a kis ördög: nem fordul meg néha a fejében, hogy teljesen más emberként ugyan, de mégiscsak ugyanabban a székben ül, mint a lőrinczgyulák, fábrypisták?
—    Ez az összefüggés még nem jutott az eszembe. Eleve nem szeretek abban a székben ülni. A hozzá tartozó íróasztalon is egy számítógép van, amelyen a titkárnő serénykedik. Én dolgozni szeretek. És azt például a főtitkári szobában, az asztalvégen is lehet.

PATTHELYZETBEN

—    Szabó úr, ön 1990 nyarától nemcsak képviselője a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, hanem a pozsonyi parlament elnökségének tagja is; így a különböző aktuálpolitikai kérdésekről azóta több ízben adott interjút nekem. Most viszont pusztán önről lesz szó! A honatyákat átvilágító feddhetetlenségi vizsgálatokat záró „bilikiöntés" — az SZNT1991. december 5-ei zártkörű ülésén — önt is kipécézte: dr. Szabó Rezsőt a pozitívan lusztráltak között említették. Ön pár héttel később, 1992. január 22-én, a Csemadok pozsonyi székházában sajtóértekezletet tartott, ahol bejelentette: két nappal korábban — személyi jogainak védelme érdekében — a Pozsonyi Városi Bírósághoz fordult. Az ide benyújtott periratban felperesként azt állítja, hogy nem volt a levitézlett átB, azaz a korábbi titkosrendőrség ügynöke. Ezt egyébként már 1991. november 15-én az SZNT feddhetetlenségi bizottsága előtt, illetve az ugyancsak november 15-én keltezett és a pozsonyi parlament elnökének címzett levelében is leszögezte. Kézenfekvő hát a kérdés, hogy ebben a patthelyzetben vajon meddig kell dönteni a bíróságnak?
—    Ilyen határidő nincs.
—    Előfordulhat, hogy az ön ügye a jelen választási időszak végéig, tehát 1992 júniusáig le sem zárul?
—    Jómagam szeretnék mielőbb végére járni a dolognak. Részint azért, mert tudtommal ez az első ilyen tárgyú per a rendszerváltás utáni Szlovákiában, részint pedig azért, mert a számomra kedvező ítélet után a nevem védelméért egy újabb pert indítok s kártérítést kérek. *
—    A büntetlenség védelmének természetes elve a riportertől szigorú tárgyilagosságot követel. így önkéntelenül felvetődik, ön vajon tudja-e, miként csöppent bele ebbe a slamasztikába?
—    Ez az, amit nem tudok. Találgatni, hogy félre akarnak-e állítani a politikai életből, nehéz is, bajos is... Bajos, mert a rákövetkező kérdés: hogy ki? Az érem másik oldalát tekintve viszont látni kell, hogy annak a szavazásnak, amely ezt a megbélyegző döntést hozta, nyilván politikai háttere is volt, hiszen az SZNT-ben sem a személyem, sem az általam képviselt mozgalom nem mindenkinek rokonszenves. A közelgő választások előtt különösen jól jön minden rázós ügy-
—    Az átvilágításokért felelős bizottságban valamennyi parlamenti párt és mozgalom — így Rózsa Ernő révén az Együttélés is — képviseltette magát, ő egy korábbi rádióinterjúban kijelentette: a prágai belügyminisztériumban készséggel betekinthettek az összes szükséges iratba. Látta ő eközben az önt terhelő aktákat?
—Tőle is úgy tudom, nincs bizonyíték arra, hogy együttműködtem volna az átB-vel. Semmilyen mérvadó, engem tettenérhetőn kompromittáló irat nincs ott. Ennek ellenére az SZNT lusztrációs bizottsága úgy döntött, hogy hitelt ad azoknak a valótlan papíroknak, amelyek szerint én 1976 és 1985 között ügynöke lettem volna a titkosrendőrségnek. Erre mindössze annyit mondhatok, hogy az 1968-cal leszámoló rendszernek én csupán a kárvallottja voltam. Biztosra veszem, hogy mindenkit, aki akkoriban politikai tisztségben volt, majd pedig kizárták a pártból, azt többé-kevésbé megfigyelés alatt tartották. Tudtam például, hogy lehallgatják a telefonomat; s minden bizonnyal kartotékokat is nyitottak rólunk. Eleinte cudarul alakult az egyéni sorsom is: 1970-ben az SZNT alelnöki székéből az utcára kerültem, és fél esztendeig munkanélküli voltam. Hónapokig gyári munkásnak sem kellettem sehol, mígnem nagy nehezen fölvettek a helyi gazdálkodási üzemek pozsonyi kerületi műszaki fejlesztési vállalatába, ahol négygyermekes családapaként, 1800 koronás fizetéssel a sokszorosítógép mellé állítottak. Később itt lettem referens, majd 1976-ban vállalati jogász.
—    Furcsának tűnhet, hogy 1989 novembere után is alig-alig beszélt minderről...
—    Nézze, én nemigen szeretem a sebnyalogatást! Ráadásul ahhoz a tapasztalathoz tartottam magam, hogy a rengeteg partizán is akkor termett, amikor a háború után törvény biztosította, hogy az érdemnek számít. Megelégedtem hát azzal, hogy egy szabadon választott parlament demokratikusan kialakított képviselő-testületének tagja lehettem.
—    Tényleg, a 150 tagú pozsonyi képviselő-testület! A kiszivárgott értesülések szerint a legelső körben harmincnál is több képviselőre vetődött az átB-vel való együttműködés gyanúja; 1991. december 15-én azonban „csak" kilenc nevet olvastak föl. Közülük hatan időközben lemondtak, ám átefan Kvietik, Ivan Cyril és ön nem adták vissza a mandátumukat. E két képviselőtársa szintén bírósághoz fordult?
—    A feddhetetlenségi vizsgálatok eredményét zártkörű ülés tárgyalta, ezért úgy tartom tisztességesnek, ha másokról nem nyilatkozom. Mi több, a maga által említett két képviselővel, akik a Szlovák Nemzeti Párt tagjai, nem is tárgyaltam erről. Az átvilágításra vonatkozó titoktartást csakis önmagámra, az én esetemre nem tartom kötelezőnek, elvégre a bírósági tárgyalás szintén nyilvános lesz.
—    Úgy hírlik, hogy a december 5-ei névsorolvasás után Kvietik képviselő úr olyannyira tüzes védőbeszédet mondott, elsősorban a saját helyzetét tisztázandó, hogy vehemenciája láttán több mozgalom józanabb gondolkodású képviselői kivonultak a teremből. így volt?
—    Nem az emlékezőtehetségemmel van baj, de csak a saját ü-gyemről kívánok nyilatkozni.
—    Rendben! Akkor hát mikor neszelte meg először, hogy bizonyos akták alapján akár vaj is lehet a fején? A bennfentesek szerint ez már korábban kitudódott...
—    Ez igaz. Nem titok, hogy én is az alkotmánybírák jelöltjei között voltam. Ennek kapcsán engem is meghívtak Prágába, a Szövetségi Gyűlés alkotmányjogi bizottságának összejövetelére. A meghallgatások befejeztével a Nemzetek Kamarájának elnöke beinvitált még magához, és egy papírt tett elém. Azon ott állt a nevem, az adataim és egy többjegyű számmal az ügynöki megjelölés. Miután már régebben ismertem a prágai parlamenti kamara szóban forgó elnökét, először tréfának véltem a dolgot; ám ő azt felelte, hogy ez a papír a számítógépből került ki, hitelesnek tekinthető, s ezért engem törölni kell az alkotmánybíró-jelöltek listájáról. Azt válaszoltam: látni, tudni szeretném a dolog hátterét. Ő felhívott valakit telefonon, aki csak annyit közölt, hogy az alapanyagot nem adhatják ki, képviselőként viszont majd találkozom vele Szlovákiában. Erre a bepillantásra 1991. november 15-én, az átvilágítási bizottság jelenlétében adódott módom.
—    Képviselő úr, önnek tehát az ügynököknek kijáró, „echt" dosz-sziéja van?
—    Sohasem voltam ügynök! Meggyőződésem, hogy a soványka iratkötegben valótlan akták vannak. Én ugyanis soha nem írtam alá együttműködési megállapodást az átB-vel! Van abban az ominózus dossziéban egy papiros, amin ugyan rajta az aláírásom, ám az egy cégjelzés és fejléc nélküli iromány, amelyről kideríthetetlen, hogy a munkahelyemen, a hivatali titoktartási kötelezettséget írtam-e alá rajta; avagy valóban a rendőrségen került-e rá a nevem — de nem az együttműködést ígérve, hanem a becitálást követő kötelező titoktartás tudomásulvételét láttamozva. Ebben az „ügynöki" aktakötegben két másik irat is van. Az egyik holmi káderlapszerűség rólam, majd a javaslat, hogy engem fel lehetne használni arra, hogy köpjek, illetve a nevek: kiket kellene megfigyelnem, kikkel kellene a kapcsolatot tartanom...
—    Éspedig?
—    Dobos, Duray, Dávid Teréz, Egri Viktor és a Csemadok körül forgolódó személyek.
—    Na és a másik irat?
—    Az viszont arról tudósít, hogy 1985-ben miért mondták fel velem az állítólagos együttműködést. Az áll benne, hogy akkor infarktus előtti állapotban voltam, hogy súlyos operáción is átestem és hamarosan rokkanttá fognak nyilvánítani — ezért számukra a továbbiakban használhatatlan vagyok. Nos, ha az előző irat puszta kitaláció, ez a harmadik szemenszedett hazugság. A körorvosnál található egészségügyi kártyámról ugyanis leolvasható, hogy eddig, infarktusveszélyre panaszkodva, még sohasem jártam nála. Tény, hogy 1985-ben megműtötték, de epével, és az operáció olyan jól sikerült, hogy tíz nappal később az epevezeték „karbantartására" már szalonnával kínált a kezelőorvosom... Bizonyosra veszem, hogy ezzel a rokkantsági mesével akartak hitelesnek tetsző pontot tenni az én kiagyalt együttműködésem végére.
—    Erre azt mondhatnám: a titkosrendőrség elérkezettnek látta az időt az ügynöki kapcsolat megszüntetésére, és az előző kilenc esztendő összmunkájának jutalmául nemcsak hiteles, hanem elegáns és lovagias módot is talált erre.., Vagy nem?
—    Jól tudom, ha ártatlanul is, de én vagyok a pácban, így a riporter is kedve szerint gyárthatja a hipotéziseit. Én viszont sokkal inkább arra gondolok, hogy tényleg volt valaki, aki azért kapta a fizetését, no és a munkaidejét is annak értelmében számolta el, mintha én, vagy én is az ő beosztottjaként valamilyen munkát végeznék a számukra. Ez az illető a nyolcvanas évek derekán valami oknál fogva kivált az átB kötelékéből, netán máshová helyezték, így engem is át kellett adnia az utódjának. Mivel azonban engem képtelenség volt átadni, hiszen kapcsolata sem volt velem, ezért egy mesterséges konstrukcióval, a gogoli holt lelkek stílusában kellett megszabadulnia tőlem. Persze, ez is csak egy feltételezés a sok közül.
—    Szabó úr, ön a normalizáció éveiben valóban ellenzéki, kényelmetlen figurának számított. Mikor citálták be legelőször a titkosrendőrségre?
—    Még a hetvenes évek első felében.
—    És akkor rögtön aláíratták önnel a titoktartási nyilatkozatot?
—    Erre nem emlékszem eléggé pontosan, hiszen ijedtemben nagyon izzadt a hátam. Arra viszont jól emlékszem, hogy a munkahelyemre telefonáltak értem. Én meg elugrottam a sógoromhoz, hogy szóljak neki: ha záros határidőn belül nem kerülnék elő, akkor értesítse a családomat. Hál' istennek, erre nem került sor. Arra is emlékszem, hogy ekkor már referens voltam.
—    Végtére még az sem biztos, hogy a titoktartási nyilatkozaton szereplő aláírás 1976-ból származik?
—    Lehet, hogy korábbi keltezésű; sőt az is meglehet, hogy hamisítvány. Nem tudom, bár az utóbbi állítást bizonygatni nem tartanám tisztességesnek, mert egy alkalommal valóban aláírtam titoktartási nyilatkozatot. Számomra a megdöbbentő csupán az, hogy ennek alapján faragtak, faraghattak belőlem ügynököt.
—    A hetvenes évek első felétől 1989-ig milyen gyakran citálgatták be a titkosrendőrségre?
—    Nagyjából három-négy évente. Utoljára úgy öt-hat éve. Akkor Duray Miklós felől érdeklődtek, én pedig váltig azt állítottam, hogy esztendők óta nem találkoztunk.
—    Mindig ugyanaz a nyomozótiszt foglalkozott önnel?
—    Nem, jobbára különböző emberek. Talán kétszer láttam ugyanazt a személyt. Kíváncsiskodásuk örökös témája a magyar értelmiségi körök szervezkedése volt.
—    Szabó úr, hadd kérdezzem meg egyenesen: felajánlották az együttműködést?
—    Soha! Azt hiszem, erre nem is mertek gondolni. Folyvást csak kérdezgettek, ahogy a kihallgatáshoz illik.
—    Korrekt hangnemben?
—    Korrektül, amennyiben annak mondható, ha az ember védtelen és kiszolgáltatott; ha ugyanazt a kérdést a beszélgetés elején, közepén és végén újra meg újra felteszik. És két-három évvel később szintén ugyanazt kérdezik!...
—    Ilyenkor mindig előkerült egy-egy akta, vagy az illető előre készült Szabó Rezsőből?
—    Biztosan előre, mert soha senki előtt semmilyen irat nem volt.
—    Egyébként követhető az a logika, hogy az átB elsősorban azok közül választotta az ügynököket, akik már 1968-ban, esetleg korábban is fontosabb tisztségekbe kerültek; illetve azok közül, akiknek a sorsa az orosz csapatok bejövetele után megpecsételődött. Ez az együttműködés azután némi előnyökkel, netán előrejutással is járhatott volna...
—    Az én esetemben ez a feltevés sem több egy baklövésnél. Amikor a hetvenes években a mosodákkal, a fodrászokkal, a hegesztőkkel foglalkozva magyar nyelven munkabiztonsági előadásokat tartottam Dél-Szlovákiában, még akkor is utolért a pártközpont keze: figyelmeztették az igazgatómat, hogy a Csemadok elnöke tiltakozott az ellen, hogy Szabó Rezső újra a népet mételyezi. De még 1989 májusában is annyira fekete báránynak tartottak, hogy a hazai magyar sajtóban a nevemet sem szabadott leírni.
—    Hátha mégis arra épült az ominózus akta, hogy egy hajdani Csemadok-főtitkárnak — vagy az 1968-as időszak SZNT-alelnöké-nek — a tisztséggel járó kötelessége volt, hogy bizonyos esetekben igenis, tartania kellett a kapcsolatot az átB embereivel...
—    A ki tudja honnan előkerült, rám vonatkozó akta pontosan behatárolt időszakot említ: az 1976 és 1985 közötti éveket. Más kérdés, hogy Csemadok-főtitkár koromban minden nagyobb rendezvény előtt felkeresett a kerületi biztonsági szolgálat embere, és hivatalosan bejelentette: ő felel a párt- és kormánydelegáció biztonságáért. Felsorolta, melyek azok a székek, amelyeket üresen kell hagyni, elmondta, ők hány emberrel lesznek jelen, s ebből mennyien egyen ruhában, hányan civilben. Hivatalból én valóban ismertem ezt az embert. Amikor 1968 után először beidéztek, szinte biztos voltam benne, hogy ő fog kihallgatni, de ezt a Csemadokba járogató tisztet sohasem láttam a kihallgatóim között... őszintén szólva, bennem egyre jobban érlelődik a gondolat, hogy az 1989 előtti rendszer kifundált szándékkal arra törekedett, hogy az esetleges rendszerváltás esetére már előre kompromittáljon bizonyos embereket. Szinte holtbiztos vagyok abban, hogy koncepciós szándékkal a fiktív akták egész sora született.
—    Ön valóban nem emlékszik arra, hogy munkahelyén vagy a rendőrségen, netán mindkét helyen aláírt-e titoktartási nyilatkozatot?
—    Akkor hazudnék, ha most minden áron választ akarnék adni.
—    És ha elveszíti a pert?
—    Akkor megtettem mindent, amit a lelkiismeretem diktált. De mert az alperesnek is szólnia kell majd valamit, nyilván olyasmiket is megtudok, amit végül is a magam igazának bizonyítására tudok felhasználni.
—    Képviselő úr, lehetek őszinte?
—    Csak bátran.
—    Nem szeretnék annak a bírónak a helyében lenni. Sok az olyan mozzanat, ami nem teljesen világos.
—    Feleljek én is őszintén?
—    Szeretném.
—    Személyi jogaim védelmében éppen ezért fordultam a bírósághoz. Ráadásul én hiszek a bírói tisztességben, a becsületben.
—    Szabó úr, köszönöm, hogy ebben a patthelyzetben is szembenézett a riporterrel.

Dr. Szabó Rezső személyiségvédelmi pere több mint egy esztendeig húzódott a Pozsonyi Fővárosi Bíróságon, amely 1993 őszén végül is salamoni döntést hozott: nem hirdetett ítéletet, nem foglalt állást, nem döntött a felperes által benyújtott ügyben. Indoklásképpen a bíróság leszögezte: nem tartja magát illetékesnek a döntéshozatalban.
És mert valószínű, hogy a fellebbviteli bíróság sem tudna tisztább képet alkotni a szóban forgó dologról, dr. Szabó Rezső — bízva saját igazában — belenyugodott az objektív helyzet kuszaságába, és nem vitte magasabb fokú bírósági instancia elé a patthelyzet kátyújában megfeneklett ügyet.

... CSAK A SZÁM ÍZE KESERŰ!

—Nagy úr, mi évek óta ismerjük egymást, de még sohasem láttam ennyire fáradtnak, gyűröttnek az arcát... Ennyire kimeríti, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke és pártjának, a Magyar Polgári Pártnak elnöke is egy személyben?
—    Pedig nem érzem magam kimerültebbnek, mint az utóbbi időben bármikor. Általában sokat dolgozom, rengeteget éjjeleztem az elmúlt két esztendőben, és eközben, őszintén szólva, életformámmá vált a folytonos készenlét, az örökös strapa.
—    Vágjunk rögtön a dolgok közepébe! Kimerítőek voltak a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt választási koalícióját célzó megbeszélések? Gondolom, személyes véleménye is van erről a végül is kudarccal végződött tárgyalássorozatról...
—    Egyetlen pillanatig sem kétlem, hogy mindhárom tárgyalófél valóban őszintén képviselte a saját álláspontját és stratégiáját. A probléma lényegét én nem a szókimondásban, hanem abban látom, hogy a három tárgyalópartner más-más felismerésből, eltérő tényállásból indult ki. Tudvalévő, én az MPP képviseletében ültem a tárgyalóasztalnál, és mi abból a meglátásból indultunk ki, hogy az 1990-es szabad választások előtt Szlovákiában távolról sem fenyegetett annyira a baloldali restauráció, illetve a nacionalisták és a szeparatisták térhódítása, mint most, az újabb parlamenti választások küszöbén. Részünkről ennek tudatosítása szolgált alapvető indítékul ahhoz, hogy — az egységes fellépés érdekében — az önmagukat s egymást demokratikus mozgalmaknak tartó hazai magyar politikai erők választási koalícióját szorgalmazzuk. Ebben az eredetileg elképzelt választási egységben ugyanis reálisan elérhetővé vált volna a megfelelő nemzetiségi képviselet mind a szövetségi, mind a szlovák törvényhozásban.
—    Aligha lenne célszerű kerülgetni a forró kását: az MPP szemszögéből nézve vajon min buktak el az előkoalíciós tárgyalások? Azon a szigorú követelménylistán, amelyet az MKDM és az Együttélés közösen az érdemi tárgyalások előfeltételéül szabott?
—    A Magyar Polgári Párt lényegében nem akart egyebet, pusztán annyit, hogy egyenrangú tárgyalópartnerként üljön az asztalhoz. A politikai feltételekben megnyilvánuló „kiskorúsítás" és az egyenlőség megkérdőjelezése viszont egészen szokatlan dolog a '89-es fordulat utáni hazai politikai gyakorlatban. Nem titok, partnereink szándéka nyilván az volt, hogy a remélt választási koalíció előfeltételeként fogadjuk el tárgyalófeleink politikai hitvallásának alapelveit. Ennyire sarkítottan számomra ez mindmáig érthetetlen alapállás; elvégre a gyengéd forradalom egyik alapeszméje éppen az volt, hogy minden polgár, minden csoportosulás vagy párt az egyéni arculatát és a saját céljait képviselhesse. A szóban forgó követelménylista ezzel szemben azt célozta, hogy fenntartások és ellenvélemények nélkül helyezkedjünk az MKDM—Együttélés közös helyzetértékelésére. Ez így számunkra elfogadhatatlan volt.
—    Az alapállások különbözőségének tudatában egyáltalán elképzelhető a konszenzus? Ez már csak azért is izgalmas kérdés, mert az eredetileg várt hármas koalíciónak — a parlamenti belépőt biztosító hétszázalékos küszöbön túljutva — jobbára a közös szótárhasználat elvét alkalmazva kellett volna politizálnia.
—    Tény, hogy a tárgyalások több alkalommal is megfeneklettek. E megbeszélések folytatását szorgalmazva mi két ízben is elfogadtuk, hogy nyilvánítsuk ki véleményünket a szlovák kormányzat nemzetiségi politikájáról. Nézeteink főként a második nyilatkozatban kerültek közel egymáshoz, illetve egy jól összehangolható politizálási mód irányába. Ez azt bizonyítja, hogy létezik egy olyan politikai nézetrendszer, amelyre mind az MPP, mind az MKDM—Együttélés építeni tudna, feltéve, ha ehhez bennük szintén meglenne a kellő akarat. Sőt! Akár bővíthetnénk is a kört, hiszen 1992. április l-jén — igaz, csak rövid időre — a négyes koalíció, tehát a Magyar Néppárt bevonásának gondolata is fölmerült.
—    Beleértve, vállalva az erre az esetre vonatkozó tízszázalékos küszöb kockázatát is?
—    Igen. Miután március legvégén ugyanis létrejött az MKDM, az Együttélés és a Magyar Néppárt alkotta hármas koalícióról szóló egyezség, a pozsonyi parlamentben április elsején este azzal keresett meg engem Dobos László és Rózsa Ernő, vajon el tudnánk-e képzelni egy négypárti nagykoalíciót?! Én azt válaszoltam: ha előfeltételek nélkül, egyenrangú partnereknek tekintenek bennünket, akár rögtön készek vagyunk a tárgyalásra. Ezután egy telefonbeszélgetés következett: Dobos László nem tudom, kivel beszélt, de azzal jött vissza, hogy tekintsük az ajánlatukat tárgytalannak. Valaki, nyilván a három másik mozgalom vezetői közül, meggondolta magát...
—    Nagy úr! Miért nem eléggé szalonképes, miért nem eléggé magyar koalíciós partner a Magyar Polgári Párt?
—    Azt hiszem azért, mert 1989 után a Kárpát-medencében fölszabadult országokban az MPP az egyetlen olyan magyar politikai párt, amelyik nem illik bele az általános sémába. Arra gondolok, hogy Romániában, a Kárpátalján vagy a jugoszláviai Vajdaságban is egységes magyar politikai szervezet jött létre; nálunk viszont a hazai magyarság körében is pluralizmus van. Azt hiszem, valahol itt, ebben a térségben, valahol a fejünk felett van egy uralkodó eszme, amely az anyaországon túli magyarok jogaira, politikai célkitűzéseire és egész életvitelére valamiféle egységesítő sablont akar húzni. Az atmoszférában van itt valahol egy olyan nyomás, amely nagy kényszerítő erővel hat, s ebbe az összképbe Szlovákia a maga magyar többpártrendszerével nem fér bele.
—    Ha így állnak a dolgok, akkor még inkább felmerül a riporterben a kérdés: vajon reális volt-e az MPP, az MKDM és az Együttélés között létrehozandó hármas koalíció gondolata?
—    Úgy tartom, hogy a jó példákból kell kiindulni, azokra kell építeni. A pozsonyi parlamentben a hajdani Független Magyar Kezdeményezés, tehát a mai MPP a kormányon belül, az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig a konstruktív ellenzék szerepében 1990 októberében a fontos kérdések mindegyikében együttműködött. A jövőt tekintve ez követendő példa. És mert az általános politikai kérdésekben nagyon közeliek az álláspontjaink — például a kisebbségi jogok tekintetében —, én a választások utáni együttműködésnek sem láttam volna akadályát. Sem az eredetileg óhajtott hármas koalícióban, sem egy négyes nagykoalícióban. Ezért, a remélt egyezség helyett, értetlenül állok az elszalasztott lehetőség ténye előtt. Nem vagyok csalódott, csak a szám íze keserű, mert a csehszlovákiai magyarság politikai érdekképviseletének jövőjét tekintve, elpuskáztunk egy ziccert. Szándékaink szerint jóval több volt a pakliban, mint amennyit a dolgok végső kimenetele szerint nyilván majd felmutathatunk.
—    Ön szerint egyenlőségjel tehető a kisebbségi érdek és a pártérdek közé?
—    A kisebbségi érdekképviseletet nem lehet kisajátítani. Én inkább azt vallom, hogy hagyjuk az eszméket szabadon vetélkedni, és a gyakorlat döntse el, hogy melyik az az út, amelyik a legjobban meg tudja közelíteni a kisebbségi érdekképviseletet.
—    Ön szerint az 1992 januárjában Magyar Polgári Párttá alakult Független Magyar Kezdeményezés a rendszerváltást követő első szabad választások után a hatalom részese vagy a hatalom eszköze volt?
—    Részese.
—    Vajon mi az hát, ami a kormányzatban töltött idő tapasztalataiból következtetésként levonható?
—    Például az, hogy mi, akik az MPP színeiben politizálunk, korábban a hatalom közelébe sem kerülhettünk, csupán valamiféle mitikus elképzeléseink lehettek az ilyesmiről.
—    Persze, ha most kajánkodni kívánnék, azt kellene firtatnom, vajon az SZNT-ben ön is olyan székben ül-e, amelynek Fábry István vagy Krocsány Dezső révén évtizedekre visszanyúló „normalizációs" hagyománya van...
—    Valóban: a nemzetiségi jelenlét látszatára 1968 előtt is, után is szinte kínosan vigyáztak. Lényeges különbség azonban, hogy a nyolcvankilences rendszerváltást követő politikusi garnitúrát már nem a kommunista diktátum, hanem a szabad választások eredményei juttatták tisztségeikbe. Ehhez már csupán azt fűzném hozzá: mind jómagámnak, mind pedig azoknak, akik a kormányban kapták meg egy-egy terület felügyeletét, szinte kivétel nélkül meg kellett tanulnunk, hogy a ránk osztott hatalom megfelelő hányada miként hasznosítható a nemzetiségi érdekképviseletben.
—    Nos, e tekintetben nemcsak a pozitív példákat tudom sorolni! Itt van rögtön az oktatásügyi autonómia kérdése vagy maga az oktatásügyi minisztérium, amelynek van ugyan magyar miniszterhelyettese, nemzetiségi főosztálya viszont mindmáig nincs...
—    Ez a gond még a forradalom napjaiig nyúlik vissza. Többedmagammal már akkor leszögeztük, hogy a kisebbségek kulturális és iskolaügyi autonómiájának hívei vagyunk. Akkoriban Ladislav Kováé volt az új miniszter, akitől azt követeltük: nevezze ki azt a nemzetiségi miniszterhelyettest, aki a hazai magyar oktatásügyet az óvodáktól a felsőoktatásig irányítani és felügyelni fogja. Ez volt az a pillanat, amikor a korábban européer és demokrata férfi megriadt és a csehszlovákiai magyarok ellen fordult. Igaz, jelenleg van magyar nemzetiségű miniszterhelyettes, ám ő nem a tanügyi, hanem a gazdasági ügyekért felelős. Ennél is lényegesebb szempont, hogy a szlovák kormányban, illetve a kormánykoalíció szlovák pártjaiban egyszerűen hiányzik a politikai bátorság ahhoz, hogy ebben a fölindult, erősödő nacionalizmussal fémjelzett szlovák parlamentben vállalni merjék a nemzetiségi főosztály létrehozását, illetve az oktatásügyi autonómia kialakítását. Ez tény. De tény az is, hogy a szóban forgó magyar miniszterhelyettesnek nem kis része van a dél-szlovákiai iskolák gazdasági egyenjogúsításának megteremtésében. Ezen a tájon egy sor iskola kapta meg azt a támogatást, amely alanyi jogon járt ugyan neki, sajnos, mégis régen visszatartották a beruházásokat.
—    Önnek mi a véleménye az anyanyelvi felsőoktatásról?
—    Mozgalmunk mindig is abból indult ki, hogy a hazai magyarok Szlovákia lakosságának azon részéhez tartoznak, akiknek körében a legalacsonyabb a felsőoktatási szint. Ezért szorgalmazzuk már 1990 tavaszától például a magyar pedagógusképzés megoldását; ha lehet, egy önálló magyar pedagógiai kar felállításával. Az elmúlt két esztendő tapasztalatai alapján annyiban módosult az elképzelésünk, hogy rádöbbentünk: nemcsak mi, itt élő magyarok vagyunk ebben a helyzetben, hanem az ukránok, a románok, az újrafölfedezett lengyelek és horvátok is. Ezért az eredetileg csak magyarnak gondolt pedagógiai főiskola helyett mi egy nemzetiségi kar létrehozását szorgalmazzuk, ahol a többi nemzeti kisebbség is orvoslást kaphatna velünk azonos bajaira.
—    Maradhatunk a rázósabb kérdéseknél?
—    Persze.
—    Személyesen ön hogyan értékeli az MPP képviselőjének döntéseit az SZNT lusztrációs bizottságában? Kérdezem ezt annak okán, hogy ma már nyílt titok: az ő szavazata döntött például Szabó Rezső gyanúba kerülésének ügyében. Ez a szóban forgó bizottsági tag vagy az MPP döntése volt?
—    E komisszió tevékenysége továbbra is államtitok; s amit nyilvánosságra hoztak, az mindössze néhány személy neve volt. Az említett bizottság tevékenységének belső körülményeiről, elemzéseiről és szavazásairól semmit sem tudok, nem is kívánok tudni. Akik ezt nyílt titokká tették, azoknak kell megmondaniuk, hogy miként vélekednek erről. A Magyar Polgári Párt képviselője nem az MPP-nek tartozik felelősséggel s beszámolási kötelezettséggel a feddhetetlen-ségi vizsgálatokat végrehajtó bizottságban végzett tevékenységéért, hanem a képviselői esküjének, a lelkiismeretének, illetve a törvénynek, amelyet aláírt. Erről nem tudok többet mondani. Megjegyzésként legföljebb annyit, hogy a bizottság elnökének jelentéséből kiderült: az inkriminált személyek mindegyikéről szavazással döntöttek; s minden bizottsági tag döntésjogának súlya csupán egyetlen szavazat volt.
—    Nagy úr, 1992 márciusában ön az egyik aláírója volt annak a nyílt levélnek, amelynek címzettje a szlovák belügyminiszter lett, s melyben önök a Nagyölved határában elsinkófált helységnévtábla visszaállítását sürgették. E kiállás mindenképpen derék dolog, bár nekem az is eszembe jutott: vajon „udvaron", azaz a kormánykoalíción belül önök miért levelezgetnek a belügyminiszterrel? A nyílt levelek stílusa inkább az ellenzéki politizálás eszköztárába tartozik... Sőt! Egy olyan ironikus megjegyzést is hallottam, hogy az MPP átlépett a kormányzás „levelező tagozatára"!
—    Viccnek nem rossz; annak viszont már a fele sem tréfa, hogy Ladislav Pittner az elmúlt másfél esztendőben bizony eléggé sajátosan értelmezte a nemzeti kisebbségek jogait érintő törvényeket. Ez irányú döntéseiben jobbára épp a nemzetieskedő szlovák ellenzékre támaszkodott, ráadásul a saját mozgalmán belül is voltak támogatói, akik végül aztán a Klepáő-féle szárnyban neveskedtek. Mi pedig azért folyamodtunk a levélíráshoz, hogy ezzel is utaljunk arra: vannak dolgok és jelenségek, amelyekben Pittner miniszter úr sajátos értelmezést ad az érvényes jogrendnek. Meglehetősen zavartnak tűnt például akkor is, amikor a parlamenti tanácskozások egyik szünetében megmutattam neki a személyazonossági igazolványomat, ahol a gyermekeim: Éva, András és Júlia így, magyarul vannak beírva, ő ezt köztudottan helyteleníti, és a szakértőire hivatkozva — például — AndráSt javasol!... Visszatérve azonban a nagyölvedi helységnévtáblához: azért voltam jelen személyesen annak visszaállításánál is, hogy az SZNT alelnökének jelenlétével nyomatékosítsam a kétnyelvű községfeliratok létjogosultságát.
—    Voltak, akik úgy értelmezték ezt a nagyölvedi kiruccanást, hogy az a kormánykoalícióban való részvétel, illetve a kormányzat nem eléggé következetes nemzetiségi politikája miatti vezeklés volt...
—    Vezeklés? Eszembe nem jutott, hogy nekem bármiért is vezekelnem kellene. Egyszerűen tudtára akartam adni a község lakóinak az álláspontomat. Azt, hogy Csehszlovákiában, éppen a demokratikus erők jóvoltából, érvényesíthető a jog. És hogy az önkormányzatok igenis, éljenek elemi és alanyi jogaikkal.
—    Befejezésül a Magyar Polgári Párt elnökét, a Szlovák Nemzeti Tanács egyik alelnökét, de legfőképpen A Nagy Lászlót kérdezem: tud-e optimista lenni?
—    Tudok, bár pillanatnyilag több dologban is úgy érzem, hogy csalatkoztam. Az sem felemelő érzés, hogy Szlovákiában eléggé háttérbe szorultak a demokratikus erők. Ez pedig a nacionalista és a baloldali erők felülkerekedését jelentheti. Meggyőződésem viszont, hogy a kilátástalan helyzetekben is érdemes tovább cselekedni. Példa erre az előző rendszer: ott aztán igazán nem látszott az alagút vége, 1989 novemberében mégis gyökeresen megváltozott minden. Ez tagadhatatlanul igaz, még akkor is, ha 1992 tavaszán, tehát két és fél évvel a fordulat után, Szlovákiában nagyon ingatag lábakon áll a demokrácia. Sőt! Ideig-óráig ismét az állampártiság, a nacionalizmus, a jogszorítottság veszélye fenyeget. Ilyenkor az igazságba vetett hit ad az embernek reményt, kiegyensúlyozottságot, belső nyugalmat.

Az 1992 júniusában rendezett parlamenti választásokon a Magyar Polgári Párt nem szerzett képviselői mandátumokat; így a kormányzati szerepükből ugyancsak kiszorított szlovák liberálisokkal: a konzervatív demokratákká transzformálódott hajdani VPN-nel, majd Polgári Demokrata Unióval, illetve a Szociáldemokrata Párttal (és több más apróbb politikai tömörüléssel) együtt az MPP is a képviselőházon kívül folytat ellenzéki politizálást.
A. Nagy László megbízatási időszakának lejárta óta — évtizedek óta először — nincs magyar alelnöke a pozsonyi parlamentnek; és a 14 képviselői helyet szerzett MKDM—EPM koalíciónak is csak egyetlen „széket" osztottak a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának Elnökségében, illetve a parlamenti bizottságok elnökeinek karában.

ARÉNAHANGULAT

—    Bugár úr, ön 1992. június 16-án, a Csehszlovák Sajtóiroda prágai munkatársának adott nyilatkozatában egyebek között kifejtette, hogy Szlovákia önállósulása esetén az MKDM — a szlovákiai magyarság jogainak biztosítása érdekében — autonómiát fog követelni. Kijelentését rögtön össztűz alá vették a szlovák lapok, nem kevésbé a június eleji választások győzelmének koncain osztozkodó nacionalista politikusok, akik, úgy tűnik, ingerültségükben csalánkiütést kaptak az autonómiaigény hallatán. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnökétől hadd kérdezzem hát meg kerek perec: mi állt az ominózus bejelentés hátterében?
—    A CTK munkatársa mozgalmunk pozsonyi központjában járva rákérdezett, vajon miként értékeljük a parlamenti választások után kialakult belpolitikai helyzetet; illetve milyennek látjuk a kisebbségi jogok érvényesíthetőségének garanciáit. Ekkor hoztam szóba az autonómiaigényt, igaz, talán célszerűbb lett volna „csak" önigazgatást említeni, mert az autonómiát, mint fogalmat, a szlovákság eleve félreérti, félremagyarázza. Számára az autonómiaigény kizárólag az elszakadás, a területi elcsatolás szinonimája. Mi viszont egy percig sem beszélünk ilyesmiről, hanem az önigazgatást szorgalmazzuk: a kulturális, az oktatási autonómiát, a régiók szerveződését, végül pedig az ezen alapuló területi önkormányzatot. És ha mindez alulról, például a csallóközi, a gömöri vagy akár az Ung-vidéki régióban a helyi önkormányzatokra épülve szerveződik — elvégre a helybeliek tudják a legjobban, hogy az ott élőknek mire van szükségük —, akkor az önigazgatás igénye egyetlen pillanatra sem jelentheti az elszakadás óhaját! Különben sincs ebben semminemű ármánykodás, hiszen mindez benne szerepel az MKDM választási programjában. A fondorlatot inkább az jelentené, ha bejutván a pozsonyi és a prágai parlamentbe nem a programunk szellemében járnánk el.
—    Miként festene hát a gyakorlat: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom teljes önrendelkezésű önigazgatást, vagy csak önigazgatási jogokkal felruházott régiókat szorgalmaz?
—    Természetesen, minden önkormányzati igénynek változatai, különböző fokozatai lehetnek. A legfelsőbb szint a teljes önigazgatás, ahol már kisebbségi parlamentek is működnek. Példaként hadd említsem Dél-Tirolt. Nálunk egyelőre az első lépésről: a régiók megerősítéséről van szó; ezeket kellene felruházni az önigazgatási rendszerrel.
—    Nyomatékos formában miért éppen a választások utáni feszült helyzetben került terítékre a szlovákiai magyarság autonómiaigénye?
—    Ha jópofáskodni akarnék, azt felelhetném: mert már a választások előtt is rengetegszer elmondtuk ugyanezt. A programunkba is beiktattuk és a kormányzati körökhöz is eljuttattuk igényünket. Nem kevésbé lényeges szempont, hogy részünkről bizonyos dolgokat most kell világossá tenni, mert Szlovákiában a politikai folyamatok jelentősen felgyorsultak és radikalizálódtak. Ráadásul — az újonnan választott pozsonyi parlament első ülésének tapasztalatai szerint — a többségi demokrácia a kisebbség rovására fog érvényesülni; így ránk, a kisebbségi képviselőkre szintén jóval nagyobb nyomás nehezedik majd. Sajnos, a kormányfői tisztségbe visszakerült Vladimír Meéiar több kijelentéséből is egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az új hatalom eltökélt szándéka a kisebbségi jogok megcsonkítása. Például a nyelvtörvény megszigorítására, a földtörvény megmásításá-ra való törekvésekkel. Ezek a tények is arra késztetnek bennünket, hogy most már ország-világ előtt kimondjuk akaratunkat.
—    Nem fogja ez radikalizálni a helyzetet?
—    Mi nem kiélezni akarjuk a szituációt, hanem éppen ellenkezőleg: az egyenes beszéd révén megtudni, hogy az új hatalom szemszögéből mennyire valósítható meg Szlovákiában az, ami Európa több pontján már természetes.

—    És ha az érintettek mindezt követelődzésként, zsarolásként fogják kezelni?
—    Nézze, amennyiben valaki ezt annak akarja elkönyvelni, azt nehéz lesz meggyőzni az ellenkezőjéről... Ám ha a kisebbségi jogok európai nívóját vesszük szemügyre — s ezt Vladimír Meéiar is emlegetni szokta —, akkor nehéz lesz bárkinek is félremagyarázni azt, amit részint a koppenhágai dokumentum, részint az Európai Biztonsági Együttműködési Értekezlet zárónyilatkozata a szóban forgó kérdéskörben a minimumként említ. Ráadásul nemcsak Dél-Tirolban, hanem Svájcban, Finnországban és egyebütt is találni olyan modelleket, amelyeket érdemes alapul venni. Feltéve, ha Szlovákiában a demokrácia van kiépülőben, és nem a nacionalizmusra épülő pártállam rekonstrukciója zajlik éppen.
—    Talán készen is van már a szlovákiai magyarság önigazgatási tervezete?
—    Koncepcionálisan, illetve egyes részterületeit tekintve igen; paragrafusokba öntött változatában viszont még nem. Első lépésként a kulturális és az oktatásügyi önigazgatás tervezetét fogjuk benyújtani.
—    Mi történik akkor, ha visszautasítják?
—    Azt szeretnénk, ha igénybejelentésünk vonatkozó pontjait már a most fogalmazandó, önálló szlovák alkotmányba is beépítenék. Ha viszont elutasítják folyamodványunkat, akkor aligha tehetünk mást, mint hogy egy idő múltán újra beterjesztjük; s időközben külföldön is véleményeztetni fogjuk a szlovákiai magyarság önigazgatásának tervezetét.
—    Az MKDM és az Együttélés közösen gondolkodik a fenti kérdésekben?
—    Igen. Az esetleges nézeteltéréseket kerülendő, az alapdokumentumok kidolgozására közösen kértük fel a szakembereket.
—    Bugár úr, személyesen ön hogyan látja: a hazai magyarság támogatja az autonómiaigényt? Tájékozódtak önök egyáltalán e kérdésben?
—    Választási nagygyűléseinken és egyéb összejöveteleinken szinte mindenütt utaltunk rá, hogy az önigazgatás iránti igény szerves része mozgalmunk programjának. És ahol erről szó esett, ott rendre támogattak bennünket. Viszont még az én ismerettségi körömben is akadnak, akik nemigen értik, „luxusnak" tartják az önigazgatás igényét. Gondolom, ebben mi is ludasak vagyunk, mert holmiféle helytelen tapintatból eddig keveset szóltunk erről.

—    Nem fordulhat elő az a faramuci helyzet, hogy az MKDM— EPM koalíció valami olyasmiért száll síkra, amit a választók jelentős hányada nem is támogat?...
—    Tapasztalataim szerint ha a hazai magyarok körében bárhol, bárkitől megkérdezem, vajon szeretné-e, hogy magunk dönthessünk a nemzetiségi oktatásügy dolgaiban, akkor szinte mindenki igennel válaszol. És ha egy szennyvíztisztító szükségeltetik, mondjuk, a csallóközi régióban, akkor ugyancsak az a legjobb, ha annak sorsáról szintén a helybeliek határoznak. Nos, ha az ilyen szemléletet támogatja valaki, akkor ezzel az önigazgatás elvét is pártfogolja. Az itt-ott tapasztalható ódzkodás okát a téma szokatlanságában, az emberek tájékozatlanságában látom. Persze, nincs ebben semmi különös, hiszen 1989 előtt nem voltak hazai magyar politikai mozgalmak, amelyek utat törtek volna az ilyen jellegű törekvéseknek.
—    A szlovákiai magyarság egyéb vonatkozásban is kissé tanácstalanul, mondhatnám borúlátóan ítéli meg a közeljövőt...

—    Az emberekben valóban ott munkál a félelemérzet. Az idősebbek a 45—48-as időszak, a teljes jogfosztottság éveinek megismétlődésétől tartanak. Tanulságos példa erre a legutóbbi népszámlálás, amikor nagyon sokan nem merték magukat magyarnak vallani, noha csak törik a szlovákot. Mégis azt mondták: nem szeretnék még egyszer megélni a kitelepítést, amikor bárki büntetlenül belerúghatott a szlovákiai magyarságba. Csoda, ha a nacionalizmussal átitatott, jelenlegi közhangulat láttán bőven akadnak, akik bizony aggódnak?
—    Nézzük az érem másik oldalát: előfordulhat, hogy a negatívumok mellett valami jót is kínálhat nekünk a leendő önálló Szlovákia?
—    Az önállósulási folyamat, mint realitás, semmi rosszat nem rejt, feltéve, ha ezt egy demokratikus kormányzat irányítja. Szlovákiában azonban 1992 júniusában egy nemzeti kollektivista irányzat került hatalomra, és ez nemigen ígér pluszt nekünk.
—    Az MKDM elnökének véleménye szerint '92 nyarán van-e még esély az ország egybenmaradására?
—    őszintén szólva én azt hittem, hogy Vladimír Meéiar csupán sakkban kívánja tartani a politikai ellenfeleit az önálló Szlovákia víziójával. Úgy tűnik, tévedtem...
—    Bugár úr, ön az előző választási időszakban a Szövetségi Gyűlés képviselője volt, most viszont a Szlovák Nemzeti Tanács honatyáinak egyike. Van-e, és ha igen, akkor miben látja a különbséget a prágai és a pozsonyi parlament között?

—    A politikai kultúrában. Prágában nem fordulhatott elő olyasmi, hogy amikor az újonnan megválasztott házelnök a székfoglalóját tartja, akkor valaki faragatlanul közbekiáltson! Pozsonyban, sajnos, a parlament falain belül is arénahangulat dívik.
—    Úgy látszik, mostanság erőpozícióból tárgyalnak az SZNT-ben. Sőt! Bizonyos előjelek egy félfasiszta rendszer csíráit sejtetik...

—    Igen, ez pontos meglátás. Már az új elnökség összetételéről folyó tárgyalásokon is valami ilyesmi érződött. Velünk, az ellenzéki pártok képviselőivel félvállról tárgyaltak, és ellenvetést nem tűrő stílusban közölték: a szlovák parlament elnökségében az MKDM— EPM koalíció egyetlen helyet kaphat, kész! Ugyanez történt a szakbizottságokban való helyek és tisztségek elosztásakor is. Főként Meéiar mozgalma és a Szlovák Nemzeti Párt mutatta meg, hogy kényük-kedvük szerint kiskorúsíthatnak bennünket; és ha úri kedvük úgy tartja, akkor valamennyi javaslatunkat lesöpörhetik az asztalról. Ezt a partit játszották el akkor, amikor a magyar koalíció által az elnökségbe jelölt Duka Zólyomi Árpádot, egy más javaslatot forszírozva, egyszerűen kifúrták onnan, s ezzel a környezetvédelmi szakbizottság elnökének tisztéből is. így lett azután Rózsa Ernő az elnökség tagja; tárgyalópartnereink pedig pökhendi módon kijelentették: ne ágáljunk az akaratuk ellen, nem mi kaptuk a harminchét százalékot! A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomban az erőfitogtatás nyilván összeegyeztethető a demokráciával. Mint ahogy a sajtó ellenőrzésének, a HZDS szekértolóinak tisztségbe juttatása, a kisebbségi jogok megcsonkítása és egyebek...
—    Való igaz, a működőképes demokráciákban a parlamentbe jutott politikai erőktől még a kormányalakítás előtt meg szokták kérdezni, vajon a megszólított párt részt kíván-e venni a kormányzásban, vagy eleve a konstruktív ellenzék szerepét fogja-e betölteni? Az önök koalíciója viszont az 1992. június 6-át követő hetek folyamán egyetlenegyszer sem tárgyalt Vladimír Meéiarral. Elárulhatná, miért nem?
—    Tény, hogy nem sikerült részt vállalni a kormányzati tevékenységben, de azt azért elvártuk volna, hogy Meéiarék, legalább illemből, megkeressenek bennünket. Úgy látszik, ránk még a megbeszélések szintjén sincs szükség! A szlovák kormányfő már a legelső sajtóértekezletén kijelentette: neki megvannak a saját magyarjai. Nyilván azok, akik a DSZM-en belül keresik a karriert, így az ő kénye-kedve szerint paríroznak. Úgy tűnik, Vladimír Meéiar számára az bátran elhanyagolható, hogy a magyar koalíció 7,4, a Magyar Polgári Párt pedig 2,3 százalékot ért el a választásokon. Együtt ez kis híján tíz százalék, de mi az ő szemében legföljebb a söpredékmagyarok vagyunk.
—    Háttérinformációiban bízva kérdezem meg azt is, vajon a kormányfő és a szárnysegédei miért akarják felülvizsgálni a számunkra már most sem előnyös nyelvtörvényt?
—    Háttérinformációm nincs, ám a szándék így is nyilvánvaló: a hatalmon maradáshoz szükségük van a nyelvi kizárólagosságra. Régi trükk, hogy minden hatalom a nacionalizmushoz nyúl, ha el akarja terelni a figyelmet a társadalom egyéb gondjairól. Soványka vigasz, hogy az új kormányzat így legalább előbb fog színt vallani a világ előtt...
—    Van-e, lesz-e egy ilyen döntés ellen fellebbezési lehetőség?
—    Igen, a brünni Alkotmánybírósághoz fordulhatunk, ha a felülvizsgált és megmásított törvény új rendelkezései sérteni fogják a Szövetségi Gyűlésben 1991 januárjában elfogadott, az emberi jogokról és a szabadságjogokról szóló Alkotmánylevelet. Feltéve, ha akkor még egyben lesz az ország, hiszen ellenkező esetben a Csehszlovák Köztársaság Alkotmánybírósága sem lesz már meg; a helyébe lépő szlovákiai Alkotmánybírósággal pedig eleinte vajmi kevés tapasztalatunk lesz.
—    Aligha kell hozzá különösebb intellektuális feltarisznyázottság, hogy bárki észrevegye: a következő parlamenti választásokig a pozsonyi képviselőházban a Demokratikus Baloldal Pártjának jutott az a kényes-fontos szerep, amelyet a mérleg nyelveként szokás emlegetni. Elképzelhető, hogy az MKDM, s ennek révén az egész magyar koalíció, korrekt partneri viszonyt tudjon kiépíteni a CSKP utódpártjával?
—    Nem lesz könnyű a közeledés, bár tény, hogy ők legalább rendelkeznek kisebbségi programmal. Remélhetőleg lesznek olyan helyzetek, amikor kölcsönösen képesek leszünk az együttműködésre.
—    Az iméntihez hasonló kérdést tehetnénk fel a Kereszténydemokrata Mozgalommal kapcsolatban is, hiszen a KDH titkárának egyik nyilatkozata szerint az MKDM—EPM nem kiforrott politikai erők koalíciója, hanem pusztán nemzeti alapra épülő egyesülés. Ráadásul e mozgalom egy másik politikusa, Ján Carnogursky 1991 áprilisában még kizárta az Együttéléssel való együttműködés lehetőségét.
—    Igen, voltak ilyen helyzetek; de időközben mintha fordult volna a kocka. A KDM pozsonyi képviselői között, főként a fiatalabbak körében, alakult egy gárda, amellyel már jobbnak ígérkezik az együttműködés. Prágában viszont kissé bonyolultabb a helyzet.
—    Bugár úr, befejezésül már csak egyetlen rázós kérdésem maradt. A Szlovák Nemzeti Tanács 1992. június 23-ai ülésén a magyar koalíció, illetve személyesen Dobos László heves és eredménytelen szópárbajt vívott egy magyar alelnöki poszt érdekében. Pár nappal később, az Új Szó június 27-ei számában az Együttélés prágai Coexistentia Klubja viszont egy állásfoglalást jelentetett meg, amelynek zárómondata így hangzik: „Az SZNT magyar alelnökének hiányával kapcsolatban tudni kell, hogy a testület fennállása során a magyar nemzetiségű alelnökök mindig a kormánypártokat szolgálták ki, s valójában nem is tudták érdemben képviselni a nemzeti kisebbségek érdekeit." Eszerint az SZNT magyar alelnöke révén az önök koalíciója is a kormánypártokat akarta kiszolgálni?
—    őszintén szólva meglepett, hogy a prágai Coexistentia abban foglalt állást, amiben esetleg nekünk kellett volna. Szerintem mi ezt itt Pozsonyban sokkal jobban, sokkal avatottabban látjuk. Ha úgy éreztük volna, hogy nincs értelme kiállni egy magyar alelnök tiszte mellett, akkor nem kezdeményeztük volna. Véleményünk szerint igenis, kellene egy ilyen alelnök, aki hivatalból próbálná segíteni a kisebbségi ügyeket. Én nem hiszem, hogy a korábbi választási időszakban A. Nagy László nem tette meg mindazt, amit megtehetett.
—    Értsem úgy, hogy a magyar koalíció prágai és pozsonyi képviselői nem egyeztették álláspontjaikat?
—    Nézze, mi csupán a sajtóból értesültünk a szóban forgó nyilatkozatokról.
—    Talán már koalíción belül, képviselői szinten sem tudjuk egyeztetni szándékainkat?
—    Én ezt egy politikai bakinak tartom, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. Meggyőződésem, hogy ettől eltekintve az ésszerűség és az értelem hangján tudunk közösen politizálni. És a hangunkat is így fogjuk hallatni. Úgy érzem, a szlovákiai magyarságot valamennyi keserve, megaláztatása, kisemmizése, jogfosztottsága csak megacélozta. Ez a tudat ad erőt a munkánkhoz. Még akkor is, ha a többségi demokrácia hívei nyilván előszeretettel igyekeznek majd félreérteni kisebbségi igényeinket.

ÉS AZTÁN?

—    Dobos úr, vágjunk azonnal a dolgok elevenébe! Milyen a pozsonyi parlament magyar képviselőjének közérzete pár nappal az után, hogy a prágai Szövetségi Gyűlésben a szlovák honatyák, honfiúi dacból, meggátolták a köztársasági elnök, Václav Havel újraválasztását?
—    A közérzetem? őszintén szólva nem jó. Számomra a szövetségi köztársaság elnökének félreállítása egy döbbenet; bár az ösztöneimben éreztem, hogy így lesz. Egyre szaporodnak bennem a megválaszolatlan kérdések, maga a helyzet pedig tele van bizonytalansággal.
—    Képviselő úr, ma már nyilvánvaló, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1992. július 17-én kikiáltja Szlovákia szuverenitását. Ennek kapcsán milyen az ön közérzete?
—    Az ember ilyenkor a politikának már valami megfogalmazott, az élet elemi szintjére egyszerűsített tételéhez nyúl. Én azon tűnődöm: mi lesz ezután? Vajon mit hord majd magában az új állapot?... Érzéseim szerint talán nem is tudjuk azonnal felfogni e történések jelentését. Azt, hogy tulajdonképpen egy bő hetven évig működő állam szakad itt ketté. Egy állam, amely megérte 1938-at és 1945-öt, megérte a pártállam évtizedeit, a szovjet birodalom ránehezedő nyomásának hullámait, 1989-ben pedig a demokráciát ígérő rendszerváltást. Ám most, minden külső nyomás nélkül, pusztán belső erőinek szembesülése révén kettészakadni látszik. A nagy nyugtalanság forrása Szlovákiában van, az elindult folyamat innen feszül. Újra beigazolódni látszik az a történelmi igazság, hogy az erőszakkal létrehozott közösségek, államszövetségek előbb-utóbb elgyöngülnek. Tájainkon hetven esztendő múltán jelentkezik másként az a történelmi erőszak, amely Közép-Európát Trianonban kialakította.
—    Úgy tudom, hogy az SZNT-ben július 17-én a függetlenségi nyilatkozatról szóló szavazás nyilvános és névre szóló lesz. Sőt! Pozsony főterére a Matica slovenská, állítólag, tömeget toboroz, amely torkaszakadtából üvöltheti majd a hozsannát vagy a „feszítsd meg"-et, mert a szavazási procedúrát — akárcsak valami rockkoncertet — egy hatalmas képernyőre is kivetítik... Ön hogyan fog szavazni a szóban forgó ülésen?
—    Ezen már sokat tűnődtem, de nem a tévéközvetítés fenyegető veszélye miatt! Én ezt már régebben úgy fogtam fel, hogy az önrendelkezés elve az, ami megszabja a mai Európa államjogi gondolkodását, az egyének és a közösségek szerepét. És mert tiszteletben tartom az önrendelkezés jogát, elvben Szlovákia esetében sem mondhatom azt, hogy nem. Feltéve, ha az önrendelkezés joga és elve mindenkire egyöntetűen vonatkozik. Tehát: nem mondok ellent a szlovákság önrendelkezésének, de ugyanezt megkövetelem a nemzeti kisebbségek vonatkozásában is. Ily módon én feltételhez kötöm a szavazatomat. A szlovák szuverenitásról azzal a kikötéssel fogok szavazni, ha ez a dokumentum magában foglalja a nemzeti kisebbségek önigazgatásának jogát is.
—    Magyarán: ön azt szeretné, hogy Szlovákia szuverenitásához — az oktatásügy, a kultúra és a közigazgatás regionális kérdéseihez — egyúttal mondják hozzá a kisebbségi autonómiák jogát?
—    Igen. Én ugyanis biankócsekket már nem írok alá, mert nagyon keserűek az ilyen irányú tapasztalataim. Jól emlékszem még 1968-ra, a Husákkal folytatott tárgyalásokra, ahol lényegében ugyanerről volt szó. Az akkori alkotmánytörvényt készítve mindnyájunk megelégedésére született egy konstrukció. Ezt azután különböző nyomásra alaposan körülnyirbálták. Megnyugtatásképpen pedig azt mondták: ez csak egy kerettörvény, a részletező törvényt majd Szlovákiában csinálhatjuk meg. Én akkor ezt elhittem, majd jócskán becsapódtam. Hasonló tanulság volt számomra 1990 őszén a nyelvtörvény vitája is. Az ominózus perpatvar reggelén Frantisek Mikloáko összehívta a magyar képviselőket, és azt kérte, hogy támogassuk az úgynevezett koalíciós nyelvtörvényt. Bennem akkor a Husákkal történt hajdani megbeszélések rémlettek fel. Felálltam hát, és azt mondtam: vajon az SZNT elnöke kezeskedik-e arról, hogy kérésének meglesz az elégtétele is? ő volt annyira tisztességes, hogy azt felelje: azt nem tudja garantálni. Erre kimondtam kerek perec, hogy én akkor a nyelvtörvény ellen szavazok, mert a politikában nincs előlegezés, kimosoly-gott ígéret; kiváltképp, ha életünk legdrágább területét, a nyelvet akarják megnyirbálni. Itt is ugyanezt mondom: én semmiféle majd-ígéretekkel nem hagyom magam elkábítani. Ha a szuverenitási nyilatkozat nem tartalmazza majd a kisebbségi önigazgatást garantáló passzust, akkor az én szavazatom csak az lehet, hogy: nem.
—    Szemforgatás lenne letagadni, hogy a történelem órái, a szlovákiai magyarság szemszögéből, pillanatnyilag másként járnak. Önkéntelenül adódik a kérdés, vajon mit hozna, pontosabban mit hoz a szlovák önállóság a magyaroknak? Szerintem már csak azért is jogos ez a kérdés, mert most újra az a Vladimír Meéiar a szlovák kormányfő, akiről '91 szeptemberében épp ön nyilatkozta azt, hogy a kisebbségi programmal kapcsolatban akkoriban Meőiarék mondták a legtöbbet; míg a fontos cseh és szlovák pártoknak — ahogy azt interjúi egyikében kifejtette — nem volt nemzetiségi programjuk...
—    Nézze, okulva az okulandókon, nagyon sok bennem az aggály, a fenntartás. Nemzedékem egyik kiábrándító tapasztalata, hogy a politikát nem szabad személyekhez, ígéretekhez kötni. Én nem vagyok bizalmatlan Vladimír Meéiarral szemben sem, ámbár tény, hogy újbóli miniszterelnöksége óta bőven akadnak meghökkentő megnyilatkozásai. Már az új képviselők beszentelésének napján ütköztünk. Szóvá tettem neki, hogy a magyar parlamenti koalíciót egyszerűen elmellőzi az általa irányított lavina, ő azt felelte: miért most jövünk, amikor már a tisztségeket osztják, holott már egy esztendővel korábban felkínálta az együttműködést. Erre csak azt mondhattam: mi nem azért politizálunk, hogy valaki megveregesse a vállunkat, hanem öntörvényeink szerint, a saját tapasztalatainkból kiindulva alakítjuk ki politikai magatartásunkat. Hasonló nézeteltérésünk volt Gasparo-vié úrral, a pozsonyi parlament új elnökével is, amikor kiderült, hogy a magyar kisebbség nem lesz arányosan képviselve az SZNT elnökségében, ő azzal nyugtatott, hogy majd a következő ülésen megoldjuk. Újra megjelent tehát a majd kísértése; holott a politikában egyszerűen nincs elfogadható, elhihető majd... Nyilván ez, és a megélt történelem okozta csalódások okozzák, hogy a felvidéki magyarság ódzkodik az önálló Szlovákia gondolatától.

—    Ön miként értékeli a szlovákiai magyarság önigazgatás-igényével szembeni szlovák reakciókat?
—    Valóban a magam véleményét mondom, ha leszögezem: érettnek látom a helyzetet arra, hogy az önállósuló Szlovákiában a magyarság az oktatásügy, a kultúra és a helyi gondok megoldásában az önigazgatás elvét gyakorolhassa. És hogy rögtön a lényegre térjek: függetlenül attól, mit mond erről Magyarországon akárki. A szlovák politikusok ugyanis reflexszerűen úgy gondolják, hogy ezt meg azt valahonnan súgják nekünk. Nos, nem vagyunk mi annyira falusi kiskántorok, hogy nekünk súgni kelljen. Arra sem árt visszaemlékezni, hogy a tavalyi megbeszéléseinken Vladimír Meéiar nem zárkózott el a nemzetiségi önigazgatás elve elől. Sőt! Újraválasztott miniszterelnökként — amikor a pozsonyi parlamentben társalogva arra figyelmeztettem, képviselői klubunk elsődleges célja a nemzetiségi érdekvédelem — szintén azt mondta, hogy nem ellenzi a regionális nemzeti önkormányzatokat.
—    Az ő győzelmét jelentő parlamenti választások utáni legelső sajtóértekezletén viszont az itt élő magyarság salakjának mondta azokat, akik nem az ő mozgalmával rokonszenveznek...
—    Erről szintén szó esett közöttünk. Felvetette, miért gondoljuk, hogy mi lennénk az itt élő magyarság egyetlen képviselői. Erre csakis azt válaszolhattam: ha másutt is vannak magyar képviselők, az pluszt jelent, de bennünket törvényes úton, magyarokként, mozgalmunk programja alapján választottak meg a szlovákiai törvényhozásba.
—    Ön nem érzi úgy, hogy az egyre szélesedő magyarellenesség neokommunista célokat szolgál?
—    Ez az örökös bűnbakkeresés átlátszó és ócska trükkje a politikának. Ez a legkisebb mértékben sem vált ki bennem félelmet. A konyhában is először mindig a macskába rúgnak bele... Látni kell, hogy Szlovákiában 1989 ősze óta érdekes keveréke jött létre a politikai áramlatoknak. Szinte egészen elporladt a liberalizmus eszméjét hordozó politikai formáció; alaposan felerősödött viszont a nemzeti hevület; ráadásul valóban itt van a baloldal, a CSKP utódpártja. Méghozzá szinte kulcsszerepben. Furcsa formáció ez, de tényként kell elkönyvelni.
—    Beleértve nyilván azt is, hogy a választásokat az a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom nyerte meg, amely fél szemmel épp a korábbi kommunisták, fél szemmel pedig a mélyszlovákok felé sandít... Dobos ur, miként látja a szlovákiai magyarság helyzetét ebben a képlékeny belpolitikai helyzetben?
—    Feltételezéseim szerint az egyébként kizárólagosságra törekvő DSZM-nek is kell, vagy legalábbis tekintetbe illenék vennie Közép-Európát.
—    Némi sarkítással: Kosovo vagy Dél-Tirol következik?
—    Meggyőződésem, hogy Kosovót senki sem akarja követni, a dél-tiroli autonómiamegoldást viszont ez a közeg egyelőre nehezen tudja elfogadni. így hát a partok között mosódik a napi politika; de akárhogy alakuljon a köztársaság sorsa, a kizárólagosságnak — Európa szeme láttára — nincs jövője. Remélem, azt nem csak mi tudatosítjuk, hogy minden emberi lefokozás, lenullázás manapság már kiváltja a maga védelmi reflexeit. A kisebbség érdeke a demokrácia, ezért arccal fordulunk Európa felé. Amit ma elmondunk a parlamentben, azt holnap közli a világsajtó; így a szlovák politika aligha hagyhatja figyelmen kívül a magyar jelenlétet. Valószínű, hogy e két nemzet viszonyában lesznek még kínos helyzetek, egy-két keményebb bokszmeccs; ugyanakkor meggyőződésem, hogy a szlovák—magyar viszony előbb-utóbb közép-európai dimenzióvá válik.
—    Csak nehogy eközben padlóra kerüljön a gyengébb...
—    Nem tudom, ebben ki a gyengébb.
—    A Földönfutók című regényében szerepel az alábbi mondat: „Egy ember sorsa olykor belefér egyetlen szóba." Idén áprilisban, tehát még a választások előtt, egy interjúban továbbgondolta véleményét, és a lázadásban jelölte meg ezt a szót. Miért és milyen lázadásra gondolt?
—    Úgy tűnik, pontosítanom kell a dolgot. Számomra a lázadás ugyanis szinte egy a küzdelemmel. Az emberi létért, a jogért, a több jogért, az emberi többletért való küzdelem — ez az, ami az elkövetkező időszakban vár ránk. A mai Közép-Kelet-Európát én úgy fogom föl, hogy a szlovák—magyar viszony valamennyi tüskéje s tehertétele ellenére egy olyan modell kialakításának esélyét kínálja, amely a mai, nyers helyzetnél masabb együttélés lehetőségét hordja magában. Tudom, folyton jelen van a történelem; de az adósságtörlesztés egyszerűen nem lehet mérce és szándék, mert akkor a saját zsírunkban fogunk fuldokolni. Európa nem a visszafizetések, hanem a kiegyezések korszakát éli, csupán a Balkán ír más tankönyvet.

—    Sajnos, egyelőre azonban a belpolitikai adok-kapoknál tartunk. Ebben a stádiumban miként látja a hazai magyar politikai mozgalmak szerepét és helyzetét?
—    A választ mélyebbről kezdem, egy 1968/69-es tapasztalatból kiindulva... Amíg a husáki vezetés érezte a magyar erőt, addig respektálta azt. De amint megérezte a belső törést, a belső acsarko-dást, amint megkezdődött a káderezés és az akkori idők idősebb funkcionáriusrétege nekünk rontott — akkor szemrebbenés nélkül levette napirendről a nemzetiségi kérdést. Azóta kikristályosodott bennem, hogy a sokszínűség egységét vallom. Igen: pluralizmus és másság; de a kis népközösségnek az egységes fellépésre is szüksége van. Nem titok, hogy a hajdani Független Magyar Kezdeményezés belépőjének én őszintén örültem; ma már viszont nyilvánvaló, hogy az FMK indulása 1989 után túl radikális, túl tüzes volt. Igaz, eközben kiemelte a liberalizmus értékes eszmeiségét, pontosabban: az egyén szabadságának, az autonóm polgárnak a fontosságát. Ez megtermé-kenyítőleg hatott, a kérdés pusztán az, hogy ez az így induló mozgalom miért radikalizálódott annyira? Miért jelent meg a magatartásában egy olyan felhang, amely a kezdeti rokonszenv után egyféle ellenérzetet kezdett kiváltani...
—    Ön ennek ellenére valószínűnek tartotta, hogy az 1992-es választásokat megelőző kampányban a honi magyar mozgalmak közösen keressék a szavazók kegyeit?
—    Ezek a dolgok régebben kezdődtek. Jómagam már 1989 óta ajánlgattam, hogy próbáljunk valami laza szövetséget kötni, amely a sokféleséget egy ponton összefogná. Ezt az FMK akkor elvetette, 1991 telén mégis ugyanide kanyarodtunk vissza. Ekkorra már Magyar Polgári Párt lett, és azt mondta: igenis, szövetség kell.
—    A véleménykülönbségek tudatában reálisnak tartotta ezt?
—    Szükségesnek tartottam, de hitelesnek nem. Gondolom, nem egyedül vagyok így ezzel, hanem mindazok is, akik megélték a hajdani FMK kizárólagos, káderező stílusát. Valahol úgy tűnt, hogy az ott szervezkedők azt hiszik: velük kezdődik a történelem. Persze, ahogy a históriának sincs nullpontja, úgy a demokrácia történelme sem Pozsony főterén kezdődött. Ez önámítás, hirtelen gerjedt politikai magas vérnyomás.
—    A koalíciós tárgyalások ennek ellenére mindvégig komolyak voltak?
—    Igen, bár sokszor bizony szenvedtem azokon a megbeszéléseken. Akartuk a szövetséget, csak folyton-folyvást belebotlottam a dilemmába: az MPP-nél vajon mi indokolja a hirtelen fordulatot? Mennyire hiteles ez? Ennek ellenére reméltem, hogy lesz a dologból valami; mígnem rá kellett döbbennem, hogy bármennyire akarjuk, túl nagy távolság ékelődött közénk. Természetesen, csak a magam nevében beszélhetek, de egy idő múltán úgy éreztem, hogy a koalíciós törekvéseinknek nem igazán közös a gondolati tüze és az erkölcsi forrásvidéke. A csinálmánytól viszont féltem. Persze, ezzel egyetlen pillanatig sem akarom kétségbevonni tárgyalópartnereink őszinteségét, de bennem az élt, amiről beszélek.
—    Dobos úr, de hát az imént azt mondta, hogy az emberben eleve ott munkál az együvé tartozás ösztöne!
—    Igen, de ebből nem lehet politikát csinálni, őszintén kijelenthetem, egyetlen percig sem tárgyaltunk úgy, hogy eleve ne legyen koalíciós megállapodás. A bökkenő inkább abban volt, hogy az MPP nemigen akarta belátni: mind a VPN, mind az FMK kezdeti programja zsákutcába került, hiszen a szlovák fejlődés szinte kiszántotta magából a liberalizmus eszmeiségét. A magam véleménye az, hogy az FMK-nak kevés tapasztalata volt az igazságtevésben, és túlságosan csak a tegnapban gondolkodott. Bátran bevallom, hogy valahol a lelkem mélyén siratom a '89-es fordulat óta eltelt éveket, mert végső soron a demokráciának egy kitűnő esélye kallódott el. Ennek akarva-akaratlanul az MPP is részese volt. Olyan értékrend-átalakulásról van szó, amelynek vetülete az 1992-es parlamenti választások eredményeiből is kiolvasható. Nevezetesen arról van szó, hogy a jelenlegi szlovák közegben a liberalizmusnak nálunk interpretált szándéka megbukott. Vagy megbuktatták.
—    Mi a jövő útja ebben a mai, nem éppen demokráciapárti helyzetben?
—    A magam részéről továbbra is azt vallom, hogy a nemzetiségi érdekvédelem szempontjából szükség van a szlovákiai magyar politikai erők összefogására. Különösen most, hogy Szlovákiában egyre inkább a nemzetállam eszméje van kiteljesedőben. A kérdés „csupán" az, hogy melyek azok a tételek, amelyek alapján ez az egység létrehozható. Szerintem a megélt történelem közös tapasztalatai jelentik azt a forrásvidéket, amelyre alapozhatunk. A magunk tüzéből, a magunk kudarcaiból, a magunk értékeiből kell építkeznünk. A saját tapasztalatú politika az, ami visszajelez, ami ellenőrizhető, mert közeget tud teremteni.
—    Ön fontosnak tartja a legutóbbi parlamenti választásokon megbukott — vagy megbuktatott — demokratikus szándékú politikai erőkkel való kapcsolattartást?
—    Sőt! Ezt kell tennünk. Nemcsak az MPP, hanem a hajdani VPN mai utódpártja, továbbá a Demokrata Párt vagy a Kereszténydemokrata Mozgalom iránt is nyitottak vagyunk, feltéve, ha a szándékaik — a nemzetiségi érdekvédelem tekintetében — szintén egyértelműek. A szellemi, az emberi, az erkölcsi értékek becsülete szerves tartozéka a politikai együttgondolkodásnak. A nacionalizmus hullámainak elültével bizony jó lenne majd már egy kis igazi demokrácia...
—    Egyelőre azonban más irányba mozognak a köznapi politika mutatói! Lényegében megkezdődött a visszaszámlálás, és heteken belül eldőlhet, valóban kettészakad-e Csehszlovákia? Nem titok, hogy a felvidéki magyarság zöme ennek ellenkezőjét szeretné... Megnyugtatásképpen ön mit tud mondani a Csallóköztől a Bodrogközig élő, illetve a Csehországba szakadt magyaroknak?
—    Azt, hogy én úgy látom: lassan kopik belőlünk a félelem, a belénk szorult bizonytalanság. Hogy megjelent a közéletben egy szép számú fiatal, akik tudnak érvelni. A szlovákiai magyarság ereje táguló kört jelez. Meggyőződésem, hogy velünk nem lehet még egyszer büntetlenül végigcsinálni a kitelepítést, az elnémítást.
—    És a visszaszámlálás lejárta után?... Akkor mi lesz?
—    Nyilván szlovák szuverenitás, új alkotmány, a beteljesüléshez kellő állami emancipálódás. Mi csak akkor tudunk ezzel együtt haladni, ha a kisebbségi kérdés is ezzel egy szinten oldódik meg. Viszont a politikai albérletet aligha tudnánk zokszó nélkül elviselni.

IDŐCSAPDA

—    Duray úr, a véletlen úgy akarta, hogy beszélgetésünk időpontja éppen 1992. július 17-e, tehát az a nap, amikor az „apolitikus" Matica slovenská kezdeményezésére örömtüzek lángja és harangzúgás köszönti Szlovákia szuverenitásának kikiáltását. Ön, aki a prágai Szövetségi Gyűlés képviselője és az Együttélés politikai mozgalom elnöke, vajon a szlovák országrész függetlenségi szándékaként vagy csupán az önrendelkezési jog kiteljesedéseként értékeli ezt a ma megszavazott, ominózus nyilatkozatot?
—    Alapjában véve én az önrendelkezési jog megnyilvánulásának tartom, hiszen a függetlenség már más jogi stádium. Kérdés viszont, hogy Csehszlovákia államjogi státuszában — ahol mind a cseh, mind a szlovák kormány jogkörét, illetve a két tagköztársaság törvényhozó testületeinek illetékességi területét a hatályos alkotmány eleve meghatározza — milyen értelme van egy szuverenitási nyilatkozatnak... Szlovákia példájánál maradva: ha itt nem tudnak élni az alkotmány által biztosított korlátozott szuverenitással, akkor ezen egy kinyilatkoztatás sem változtat. Viszont ha tudnak, akkor nincs értelme ezt egy nyilatkozattal tovább erősíteni, vagy pedig mindez egy olyan politikai szándékot sejtet, amelynek lényegesen több a célja, mint a szuverenitás eredeti jelentősége. Természetesen, ilyen helyzetben már nem pusztán az önrendelkezés értelmépgTrkell a Szlovák Nemzeti Tanácsban tárgyalt szuverenitásra tekinteni, hanem a függetlenség felé vezető út politikai mérföldkövét is érdemes látni benne.
—    Kézenfekvő hát a kérdés: ön szerint mi következik mindebből a szlovákiai magyarság számára?
—    Nem árt tudatosítani, hogy a szuverenitási nyilatkozat elfogadása tulajdonképpen egy olyan ugródeszka, amely az önálló szlovák alkotmány megszületését vezeti be, és amelyről nagyjából hat hónapos íveléssel akár az önálló szlovák állam léte is elérhető. Ugyanakkor tudni kell, hogy az állami függetlenség nem csupán attól függ, vajon az alkotmányjogilag meghatározott területen belül a polgárok bizonyos csoportja úgy dönt-e, hogy a szóban forgó alakulatot önállónak és nemzetközi jogi alanyisággal felruházottnak kívánja tekinteni. Nyilvánvaló, hogy sohasem ez, hanem a szomszédos országok és a különböző kontinensek legerősebb államainak döntése, az államok nemzetközi közösségének álláspontja a mérvadó.
—    Ha már akarva-akaratlanul szóba jöttek a rendszerváltást követő második szabad parlamenti választások, akkor hadd kérdezzem meg: milyen érzéssel ült 1992. június 7-én, az eredmények nyilvánosságra hozatalának estéjén a pozsonyi tévé kamerái előtt sokszemközt ugyan, ám a vita stílusát tekintve mégiscsak négyszemközt Milán Kfíaíkóval, Szlovákia nemzetközi jogi alanyiságának eminens bajnokával, aki azóta alelnöke és a kisebbségi ügyekben is felelőse lett az új szlovák kormánynak?:..
—    Őszintén szólva, nem volt jó benyomásom, de ezeknek az érzéseknek a minősége nem belőlem, hanem a Bugár Bélát és engem körülvevő stúdiókörnyezetből fakadt. Tény, hogy Milán Kfíaáko meghatározó egyénisége volt annak a stúdióhangulatnak. Nekem mégis az volt az érzésem, hogy ő csak szerepet játszik, végül is ez a hivatása. De éreztem olyasmit is, hogy arról, amiről véleményt mondott, nemigen olvasott a szerepkönyvben, így aztán kissé avatatlanul improvizált. Ellenkező esetben, mármint ha nem rögtönöz, jóval szakszerűbben kellett volna megnyilvánulnia.
—    Milán Kfíazko köztudottan a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom radikálisabb, nemzeti szárnyához tartozik. Duray úr, az ön véleménye szerint a törekvések gyakorlati szimptómái akár tételesen is felsorolhatok?
—    Az újabban felszínre tört, kissé beképzelt nacionalizmusoknak annyiféle azonosító jelük van, hogy kár alaposabban belemélyedni azok elméleti boncolgatásába. Ehelyett talán elegendő, ha csupán az emlékezettel is befogható utóbbi időszakig nyúlunk vissza. Ennek apropóján arra figyelmeztetnék, hogy itt és most a szlovák nacionalizmus egyszerre őszinte is, őszintétlen is... Őszinte abban, hogy a legutóbbi választásokon úgy döntött: Szlovákiában a nemzeti szellemben ügyködő erőket emeli nyeregbe. A szlovákság nemzeti beállítottságú vezetői, a különböző tisztségekbe került politikusok viszont már távolról sem ennyire őszinték. Tevékenységükben ugyanis örökösen ott lappang az ország kettészakításának, az önálló Szlovákia megvalósításának szándéka — ennek ellenére a szavakat úgy értelmezik és olyan kijelentéseik vannak, amelyek alapján az embernek az az érzése támad, mintha szakmailag felkészületlenek lennének, vagy pedig szándékosan gerjesztenek fogalomzavart Szlovákiában. Mintha tudatosan mást mondanának, mint amit gondolnak és cselekszenek. Vladimír Meéiar például még most is vehemensen azt hajtogatja, hogy meg akarja őrizni a közös államot, ugyanakkor lépten-nyomon konföderációról beszél! Annak ellenére, hogy a politológusok már számtalanszor elmagyarázták neki, hogy a konföderáció nem jelenthet mást, mint önálló államok valamilyen laza szintű szövetségét. Ahhoz, hogy Csehország és Szlovákia konföderációra léphessen, mindkettőnek önállósodnia kell. Vladimír Meéiar viszont újra meg újra tagadja, hogy az önálló szlovák állam megvalósítására törekedne. Igaz, hasonló célzásai korábban Ján Carnogurs-kynak is voltak — mármint hogy Szlovákia önálló jogi szubjektumként, önálló székkel és csillagocskával akar bevonulni az integrált Európába —, de ő ehhez, az intellektusából eredően, más és a külvilág számára sokkal elfogadhatóbb módszereket választott.
—    Gondolom, erre szokás azt mondani, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz... Az országjáró riporter pedig hozzáfűzheti mindehhez a saját kérdését: vajon ön is osztja-e a felvidéki magyarságnak ama aggályait, hogy mindössze figurái vagyunk egy hatalmas, lényegében a Trianon utáni időket idéző sakkjátszmának?!
—    Nos, ha ilyen benyomások kerítik hatalmukba az itt élő magyarokat, akkor ezek az érzések aligha véletlenszerűek. Ha végiglapozzuk az első világháború utáni történelem lapjait, akkor kiderül, hogy a maitól fényesebb helyzetünk a múltban sem volt. Mondhatni, hogy 1938 tavaszától eltekintve, amikor Beneáék — az ország megoldatlan nemzetiségi problémái s egyéb válságos gondjai láttán — felkínálták a magyaroknak az autonómiát. Az elmúlt évtizedekben ez volt az egyetlen olyan helyzet, amikor olyasmit kínáltak fel, ami javított volna a helyzetünkön. Ilyesmi sem előtte, sem azután már nem történt meg velünk; sajnos, a rendszerváltás 1989 óta eltelt fázisában sem. Ellenkezőleg, lényegében megfosztottak bennünket jogainknak olyan részeitől is, amelyekből ezt-azt még a kommunista rendszerben — a politikai körülmények kényszerítő hatására — megadtak nekünk.
—    Tételesen is indokolhatná iménti állítását?
—    Három ide sorolható indokom is van! A leglényegesebb a nyelvtörvény, illetve az elfogadása óta adódott helyzetek sora. A második dolog, ami szintén sérelmesen érintett bennünket, az az emberi jogi és a szabadságjogokról szóló alkotmánylevél, amely lényegében az 1968 előtti időszakhoz tér vissza, s messzemenően elmarad az utóbbi évtized, főként azonban a nyolcvanas évek második felének nemzetközi gondolkodásmódjától. Sőt! A szóban forgó alkotmánylevélnek a kisebbségekre vonatkozó tételei szinte alig egyeztethetők az Európa Tanács által 1990 októberében elfogadott ajánlásokkal. A harmadik közérzetszennyező kérdéskör pedig a restitúciók és a rehabilitációk gazdasági törvényeire vonatkozik, ahol lényegében a jogfosztottság 1945—48 közötti időszakának szellemében támadt fel; s így elsősorban a magyarokra és a németekre nézve hátrányos. E három körülmény, ha úgy tetszik, hát tétel, olyannyira megterheli a fordulat óta eltelt időszak belpolitikáját, hogy még a pozitív lépések javát is dermesztő árnyékba állítja.
—    Gondolom, azt azért ön sem tagadja, hogy 1989 novembere óta azért érzékelhető volt a működőképes demokrácia megteremtésének szándéka. Ugyanakkor a jelenlegi szlovák kormányzatról vagy akár az újonnan választott pozsonyi parlamentről ez sokkal kevésbé mondható el. Éppen a szóban forgó ellentét tudatában hadd fagga-tóddzam tovább, vajon az Együttélés elnöke szerint lekerül-e a csehszlovákiai magyarság homlokáról a kollektív bűnösség vétkének bélyege?
—    Ezt remélem is, hiszem is; bár csak úgy bízom ebben, hogy még az én életemben... A kérdés első feléről pedig az a véleményem, hogy az 1990 és 1992 közötti kormányzat valóban olyan gazdasági törvényeket igyekezett hozni, amelyek a radikális reformokat, a piacgazdaság megteremtésének feltételeit segítették; és ezeket a törekvéseket az Együttélés mind a prágai, mind a pozsonyi törvényhozásban rendre támogatta. Nem kevésbé vitathatatlan, hogy olyan törvényeket is szorgalmaztak, amelyek alapján meg lehetett teremteni a civil társadalom néhány alapelemét. A fentebb említett harmadik „tétel" viszont annyira dermesztő fuvallatot áraszt magából, hogy eleve megkérdőjelez számos egyéb, látszólag pozitívnak tűnő szándékot. Az igazi demokráciákban ugyanis nem a félmegoldások, hanem a múlttal való nyílt szembenézés gyakorlata járja. A cseh országrészben már fellelni az ez irányú próbálkozásokat. Ott például ma már kimondható, hogy Csehszlovákiában a totalitarizmus nem 1948. február 25-én, hanem még 1945-ben kezdődött. Én ezt az őszinteséget tartom követendő példának.
—    Mint ahogy öntől is hasonló őszinteséget várnak el a hazai magyar választók, akiknek hetven százaléka a '92-es választásokon az MKDM—Együttélés—Magyar Néppárt koalícióra szavazott, őszinteséget, mondjuk, az ország kettészakításának ügyében!
—    Mi már réges-régen leszögeztük, hogy beláthatatlan feszültség és robbanásveszély keletkezne, ha Közép-Kelet-Európában egyszerre hullana szét az összes állam, amely a Trianon utáni konstrukció után jött létre. Más kérdés, hogy mindez, ami manapság Csehszlovákiában lejátszódik, az egy történelmi kényszerűség, és az európai nemzeti forradalmak egyik kései megnyilvánulása. Ilyen szempontból viszont szinte elkerülhetetlennek tartom az önálló Szlovákia létrejöttét. Ebben az elméleti és gyakorlati helyzetben szemlélődve a Csehszlovákiában élő magyarságnak gyakorlatilag nem marad választási lehetősége. Az általam szorgalmazott politikai taktika tehát csakis az lehet, hogy amennyiben erre mód nyílik, lassítani kell ezeket a folyamatokat. Ezért beszélünk Csehszlovákia jogfolytonosságának megőrzéséről, noha tudjuk, hogy ez a dolgok mai állása szerint is már csak ideig-óráig tartható fenn.
—    Egyetért a riporterrel abban, hogy a csehszlovákiai magyarság aggódva éli meg az ország kettészakításának folyamatát?
—    Igen. Végül is teljesen érthető, ha mindenki tart egy ilyen átalakulástól. Az emberek minden gyökeres átalakulástól félnek, különösen, ha rossz emlékek is közrejátszanak ebben. Legfeljebb a kaszkadőrök jelenthetnek némi kivételt.
—    Ön nem érzi magát kaszkadőrnek?
—    Néha.
—    Kínálhat-e valami pozitívat számunkra az önálló Szlovákia?
—    A ránk ható konkrét tapasztalatok egyelőre semmi jóval nem kecsegtetnek. A lehetőségeket elemezve viszont az is kiderül, hogy a szlovák állam csak úgy lesz szalonképes az európai politikában, illetve gazdaságilag is csupán akkor marad talpon, ha csatlakozni tud a kontinens integrációs folyamataihoz. Ennek viszont az a föltétele, hogy teljes mértékben elfogadja az Európában évszázadok óta szervesen kialakult értékrendet, és gyakorlatilag bizonyíthatóan is tudatosítsa, hogy ez ma már a nyugati demokráciák természetes velejárója. Mustraként, egyebek között, a francia-német, a svéd-finn kiegyezést vagy akár a dél-tiroli rendezés példáját említhetném...
—    Mielőtt a gyors és pozitív változások ábrándjaiba bonyolódnánk, javaslom, váltsunk témát! Duray úr, mi a véleménye Václav Havelról? Kérdem ezt azért, mivel ön már 1990 tavaszán bírálattal illette az akkoriban frissen megválasztott köztársasági elnököt.
—    Mindketten jóval 1989 előtt kapcsolódtunk be az ellenzéki mozgalomba; nekem így a fordulat előtt is, után is lehetőségem volt nyomon követni megnyilvánulásait. Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy gyakorló politikusként a döntései nem mindig voltak a legtalpraesettebbek, a legcélravezetőbbek. Sok esetben inkább a sűrűn kísérletező írót és drámaírót láttam benne, semmint a reálpolitikust. Természetesen ezzel nem a szándékait, hanem a gyakorlati megnyilvánulásait minősítem. Része az igazságnak, hogy az utóbbi időszakban viszont igenis, felnőtt az elnöki teendők nagyságához. A korábbiaknál sokkal reálisabban, sokkal tisztábban értékelte mind a saját, mind az ország helyzetét.
—    Érdekelne, vajon annak ellenére vállalja-e a bíráló hangú véleményt, hogy a honi magyarság, így a parlamenti koalíciók választóinak zöme is, fenntartások nélkül szimpatizál Václav Havellal?
—    Persze hogy vállalom, s hiba lenne, ha ez bárkinek az érzelmeit sértené. Látni kell viszont, hogy más dolog a rokonszenv, s más szempont a politikai magatartások politológiai értékelése.
—    Rendben van. Ám ha ennyire szigorú mércét állít, akkor milyen véleménnyel lehet Vladimír Meéiarról, akinek politikai legitimitását Duray Miklós ugyancsak már 1990 őszén kétségbevonta.
—    Az új Meéiar-kormányzat higgadt értékeléséhez egyelőre csak egyetlen támpont kínálkozik, a programnyilatkozat. Arról viszont az lesz a lesummásabb vélemény, ha azt mondom: egyszerűen minősíthetetlen. Egészében és tételeiben egyaránt.
—    Kettejük kölcsönös viszonyát azért érdemes firtatni, mert Meéiar úr az 1990-es választások után azt kezdeményezte, hogy az Együttélés adjon kormányalelnököt; 1991 szeptemberében pedig újra arra biztatta az EPM-et, hogy igyekezzen együttműködni az akkorra már ellenzékbe szorult Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szakbizottságaival, s ennek „jutalmául" legyenek majdan koalíciós partnerek. Most viszont ott tartunk, hogy hivatalosan még csak szót sem váltott egymással a kormánypárti és a magyar parlamenti koalíció!
—    Két éve valóban kaptunk tőle olyan javaslatot, hogy állítsunk miniszterelnök-helyettest, feltéve, ha hajlandók vagyunk a fenntartások nélküli együttműködésre. Mint akkoriban kijelentette: kiszorítja az FMK-t az akkori koalícióból. Tavaly szeptemberben már ennél sokkal homályosabb célzásokat tett az esetleges együttműködésre, különösen annak kötöttebb formáit fedte rejtély; miközben kígyótbékát kiáltott az FMK-ra. Mi ezt a zavarosságot akkor úgy válaszoltuk meg, hogy valamennyi politikai szubjektum magánügye, milyen elvi és gyakorlati politikát folytat. Mindebből nyilván világos, hogy a két vezércsel egyikét sem vállaltuk, a kapcsolataink pedig nyilván ezért vannak a holtponton.
—    Vajon mi lett volna akkor, ha a szlovák kormányfő nem Milán KnaZkót bízza meg a kisebbségi ügyek felügyeletével, hanem — csapdahelyzetet teremtve — nemzetiségi minisztériumot alakít, s annak élére önt jelöli?!
—    Ha személyesen nekem szólt volna az ajánlat, akkor nem fogadom el. Egyszerűen nem akarok miniszter, íróasztalhoz cövekéit kormányszolga lenni. Én más típusú, elemző szándékú politikus vagyok.
—    És ha nem önnek, hanem a koalíciónak ajánlja Meéiar úr a tárcát?
—    Akkor kerestünk volna arra a posztra egy embert, és mindaddig ott lettünk volna a kormányban, amíg azt a konfliktusmentes együttműködés lehetővé teszi. Amennyiben viszont a kormányzat lépései ütköztek volna a mi magatartásunkkal és elképzeléseinkkel, azonnal lemondásra szólítottuk volna fel ezt az általunk jelölt minisztert.
—    Azt mondta az imént, hogy nem kíván miniszter lenni. 1989 decemberében viszont, kölcsönpénzen vett öltönyben, mégis ott állt a prágai kormánypalota folyosóján, és vajmi kevéske hiányzott ahhoz, hogy önt is miniszterré avassák...
—    Ma már örülök, hogy a sors az utolsó pillanatban másként hozta. Egyrészt azért, mert a mai napig sem tudom, hogyan lettem volna képes épp Gustáv Husák kezébe letenni az esküt; másrészt pedig azért, mert visszapergetve az eseményeket, körülbelül februárig lettem volna képes tagja lenni annak a prágai szövetségi kormánynak.
—    Azóta sok idő eltelt, megéltünk két parlamenti választást is, és a hazai, főként a szlovákiai magyarság a szemrehányások, a szóbeli kirohanások össztüzébe került. Képviselő úr, ön miként látja: mi lesz velünk, itt élő magyarokkal?
—    Szerintem egy dolgot kell tudatosítani: az az alagút, amelybe 1918 őszén belekerültünk, most a végéhez közeledik. A szülőföld lesz az, ami a küszöbön álló gondok során erőt ad. Meggyőződésem, hogy a jövő útja csakis az oktatásügyi, a kulturális és a személyi autonómiákra épülő területi önigazgatás lehet. Hiába a berzenkedők szava, ez nem az elszigetelődéshez, hanem a másság tiszteletéhez vezet, hiszen egy bizonyos közegben a saját törvényeim s elképzeléseim szerint mozoghatok. Ennyi és nem több az önigazgatás. Ennek semmi köze a határok átrajzolásához; az nem is a mi dolgunk.

JELEN IDŐ

—Janics úr, a publicisztikáját, a nyilvános megszólalásait figyelve úgy tűnik, hogy ön kitart a meggyőződése mellett. Mármint ama tekintetben, hogy a kisebbségi jogok nem a szlovákság ellen irányulnak. Ellenkezőleg: ezek demokratikus kijelentése csak elősegítheti a megbékélést, a szlovák—magyar kiegyezés szándékát. Ön, aki 1990 júniusát követően két esztendeig a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselője is volt Pozsonyban, a vágkirályfai magányból vajon miként tudja nyomon követni a belpolitikai élet fordulatait?
—    Olvasni kell, hogy tisztán lássak. A napisajtót, a hetilapokat, a frissen megjelenő folyóiratokat és könyveket. Ez eléggé költséges dolog, de elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az ember meglássa és kiérezze: milyen érzelmek vannak jelen a társadalomban, illetve minő irányvonalak vannak kibontakozóban...
—    Miként értékeli azt az eseményt, hogy Václav Havel váratlanul, alig egy órácskával azután lemondott elnöki tisztéről, hogy a pozsonyi parlament megszavazta a függetlenségi nyilatkozatot?
—    Csak azt mondhatom, hogy teljes mértékben igaza volt, amikor a leköszönés mellett döntött. Ez tulajdonképpen egyfajta reváns volt a vele szemben tanúsított szlovák magatartásáért, hiszen a nacionalista beállítottságú szlovákok voltak azok, akik a Szövetségi Gyűlésben a minap felléptek ellene; és akik miatt már a lemondása előtt is csak amolyan „túlélő" köztársasági elnök lehetett — képviselői támogatás helyett az Alkotmány erre vonatkozó rendelkezései értelmében. Fontos velejárója azonban az igazságnak, hogy nem a szlovákság, hanem a szlovákok egy csoportja vált Havel-ellenessé. Jobbára azok a politikusok, akik szinte szemrebbenés nélkül átejtették a szlovák választópolgárok jelentős hányadát. Az 1992 júniusában parlamenti képviselethez jutott szlovákiai pártok közül ugyanis sem a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, sem a körülötte legyeskedő Demokratikus Baloldal Pártja nem mondta ki világosan és főképp időben, tehát még a választások előtt, hogy közös erővel kiütik a nyeregből Havelt, illetve a szuverenitási nyilatkozat ürügyén szétverik Csehszlovákiát! Ezt nyíltan legföljebb a Jozef Prokeá vezette Szlovák Nemzeti Párt hangoztatta, ők viszont a szavazatoknak csupán hét-nyolc százalékát kapták... Mindebből bárminő okoskodás nélkül is nyilvánvaló, hogy mind Vladimír Meéiar, mind Péter Weiss egyszerűen felültette a szlovákiai választóknak több mint a felét.
—    Ön szerint a „bársonyos ellenforradalom" időszakát éljük, avagy a hetvenes évek legelejétől ismert normalizáció látszik visszatérni?
—    Precíz leszek: én egy veszedelmes rebolsevizációs hajlandóságot tapasztalok. Olyan előérzetem van, hogy elsősorban a sajtót akarják megrendszabályozni; innen pedig már csak egyetlen lépés szükségeltetik ahhoz, hogy a társadalmat is megfélemlítsék.
—    Állampolgárként vagy szlovákiai magyarként vannak inkább félelmei?
—    Magyarként is, állampolgárként is. Úgy tűnik, Szlovákiában valóban könnyűszerrel válságba sodródhat a demokrácia, és akkor a bennünket megillető jogokat is csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk kiharcolni. Jelenleg ugyanis a nemzetállam szelleme, a nacionalizmus légköre van előretörőben. Az objektivitás kedvéért hozzá kell tennem a szlovák nacionalizmus hátterét is. Kevesen tudatosítják ugyanis, hogy 1945 óta itt két generációt magyargyűlöletben neveltek föl; s mostanában csak kamatoztatni kell az évtizedeken át táplált ellenségképet. Szlovákiában ma még kevesen tudatosítják, hogy a múlton rágódó érzelmi politika sehová sem vezet. Ez olyasmi, mintha térkép nélkül menne valaki a vadonba. Pedig most itt lenne a lehetőség, hogy kiküszöböljük mindazokat a veszélyeket, amelyeket ránk épített a sztálinizmus. A szlovákiai magyarság csupán azt kéri, hogy ruházzanak föl bennünket mindazon jogokkal, amelyeket az európai fejlődés alapján megkövetelünk. Az emberi jogokba ugyanis beletartoznak a nemzetiségi jogok is. És fordítva: a nacionalizmus az elnyomás eszköze. Ezért az európai integráció alapfeltétele nem lehet más, mint az ilyen irányú politikai gondolkodás megváltoztatása, a múlt századi megközelítések ellehetetlenülése. Sajnos, Szlovákiában egyelőre más irányú a fejlődés. A nacionalizmus veszélyeinek elhárítása, az intellektuális és emocionális környezetvédelem helyett, inkább az idő és a történelem csapdájában vergődünk. Ezért tapasztalni magyarellenességet vagy a csehekkel való szembefordulás szándékát.
—    Véleménye szerint egyenlőségjel tehető, például, a Meéiar— KnaZko—Prokeá trió és az átlagember közé?
—    Miroslav Kusy professzorral egyetértésben azt vallom, hogy a szlovákság hetven-nyolcvan százaléka nem eredendően nacionalista; viszont könnyedén kijátszható holmiféle ügyes propagandával. Régi igazság, hogy ha a szomszédban túl sok a bunkósbot, akkor ki-ki előbb-utóbb a saját udvarán is elkezd keresgélni ilyesfélét valami porlepte zugban. Nos, a legutóbbi, az 1992-es választások előtt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak ez kitűnően sikerült. Sikerült elhitetniük az egyszerű szlovák halandóval, hogy csakis jó jövőt sejtethet, ha Meéiar és csapata visszatér. Most már inkább a kijózanodás időszakát éljük: alig pár héttel vagyunk a szóban forgó választások után, de a DSZM már most sem kapná meg a júniusban szerzett 37 százalékot. Mondjuk, egy referendum esetén. Egy arról szóló referendumban, vajon kettészakítható-e Csehszlovákia.
—    Országszerte sűrűn hallani olyan hangokat is, hogy a csehektől immáron balgaság lenne közös államban maradni Meéiarral...
—    Nézetem szerint a csehek, legalábbis egyelőre, semmiképpen sem akarják felrúgni Csehszlovákia egységét. Megdöbbenni viszont megdöbbentek azon, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsban egy cseh- és magyarellenes, lényegében nacionalista koalíció jutott többséghez. Ezért tapasztalni nálunk is hangnemváltást, a tárgyalások során ezért lettek ők is keményebbek.
—    Ön szerint a csehek, egy kedvező fordulat esetén, megálljt, netán visszakozt is fújnának?
—    Én még ezt is elképzelhetőnek tartom, elvégre Meéiarról köztudott, hogy akár egyik napról a másikra is megváltoztatja a nézetét. A Morva folyón túl ez bizonyos fokú engedékenységet eredményezhetne. Titkon bízom egy ilyen fordulatban.

—    Nem csak ábrándkergetés ez?
—    Ki tudja. Az életben, kiváltképpen a politikában, semmi sem kizárt, semmi sem lehetetlen.
—    Hogyan értékeli az 1992. július 17-ei, örömtüzekkel is megünnepelt szlovák szuverenitási nyilatkozat szövegét?
—    Frázisszerűnek tartom, hiszen nem mond semmi újat. Az áll benne, amit az 1968-as alkotmány eleve rögzít. Határozottan hiányolom viszont, hogy meg sem említi a magyar nemzeti kisebbséget, amely Szlovákia lakosságának több mint tíz százalékát alkotja! Éppen ezért hibának tartom, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselői egytől egyig tartózkodtak a szavazásnál. Én, az MKDM tiszteletbeli elnökeként, elvártam volna, hogy rendre nemet mondjanak.
—    Janics Kálmán tehát nemmel szavazott volna?
—    Határozottan.
—    Felsorolná az érveit is?
—    Mert pontosan, konkrétan, következetesen kell politizálni. Nem terelőúton, hanem közvetlenül kell elvetni az olyasmit, ami megtagadja a nemzeti kisebbségek egyéni és közösségi jogait; ami másodrangú állampolgárrá, „minőségünkben" is kisebbséggé süly-lyeszt bennünket. Elvégre nem fenyegethetjük a szlovák nemzetnek egyetlen jogát sem azzal, ha a saját intézményeinket, a kulturális és oktatásügyi önigazgatást, a helyi önkormányzatok megerősödését szorgalmazzuk. Mi nem határmódosítást, hanem természetes jogainkat kérjük. 1992 nyarán bizony keserű szájízzel kell megállapítanom, hogy ebben a tekintetben már a gyászosan levitézlett CSKP 1968-as akcióprogramja is messzebbre ment, mint ezek a mostani „demokraták".
—    A szuverenitási nyilatkozat megszavazását megelőző parlamenti vitában Csáky Pál azt kérte: az SZNT adjon garanciát arra, hogy a leendő szlovák alkotmány tételesen is rögzítse a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek konstitúciós jogait. Ezt az indítványt a teremben tartózkodó 147 képviselő közül mindössze 17-én támogatták!...
—    Ez a meghökkentő valóság! Most sok tekintetben hasonló a helyzet, mint 1990 őszén. Akkor a Matica slovenská által benyújtott nyelvtörvényjavaslat bizottsági vitájában fölálltam és a pozsonyi parlament egyik termének falai között fölolvastam a szóban forgó előterjesztés azon mondatát, hogy a Szlovák Köztársaságban csak a szlovák nemzet az államalkotó, így csakis az ő nyelve lehet az államnyelv. Utána pedig azt mondtam: „Kérem, most egy másik idézet következik: »Állampolgár csak az lehet, aki tagja a nemzetnek!« Ez az idézet pedig nem egyéb, mint Hitler Adolf 1920-ból származó deklarációja 23. pontjának szövege!" Úgy vélem, mind a kizárólagosságra építő nyelvtörvény, mind a nemzetállam szorgalmazói nagyon veszedelmes útra tévedtek. Európa nyugati fele ugyanis az integráció felé halad, ott manapság már senki nem fogadja el azt a tételt, hogy az államot csupán egyetlen nemzet alkotja.
—    Miként értékeli a Meéiar-kormányzat kormányprogramját, amely csak egyénenként, tehát az itt élő állampolgárokként ismeri el a szlovákiai magyarságot, nemzetrészként viszont nem. Ráadásul ugyanez a program az anyanyelvi oktatást is csak másodlagosnak mondja...
—    Az egyéni jogokról beszélni látványos dolog ugyan, de nem egyéb üres, szemfényvesztő gesztusoknál, hiszen egyénenként szinte lehetetlenség megszervezni a jogvédelmet, az ide tartozó kisebbségi jogokat. Hatszázezer vagy annál is több szlovákiai magyar — egyénenként — aligha fog jogorvoslásért az Európa Tanácshoz, netán a hágai nemzetközi bírósághoz folyamodni. Ezzel szemben a közösségben jelentősen enyhül a félelem. Például az anyanyelvi oktatás jogának megőrzését illetően. Ahol ugyanis nincs anyanyelvi oktatás, ott könnyűszerrel eláraszt mindent az asszimiláció veszélye. Ez az egyik fő oka annak, hogy én a helyi önkormányzatok autonómiájának elvét vallom, elvégre ők ismerik a legjobban a helyi viszonyokat, a helyi gondokat. Ez irányú bizalmam egyik forrása, hogy Dél-Szlovákia szerencsére csendes, nincs e tájon semmiféle szlovák—magyar konfliktus. Legföljebb a hajdani áttelepültek izgágáskodnak néhanapján.
—    Jozef MarkuS, a Matica slovenská elnöke is Nyíregyházán született...
—    Igen. Tulajdonképpen az édesapjától kellene megkérdezni, aki „odaát" is lelkész volt, hogy a háború után miért hagyta faképnél a híveit? Hogy nincs-e lelkifurdalása az értelmiség nélkül maradt magyarországi szlovákság létszámbeli megfogyatkozásáért? Persze, 1946-ban nemcsak a MarkuS család, hanem a magyarországi szlovák értelmiség színe-java átjött Csehszlovákiába, ahol életszínvonal dolgában összehasonlíthatatlanul jobb körülményeket találtak.

—    Ha már a lavírozgatásnál tartunk, hadd kérdezzem meg: ön nem furcsállja, hogy Vladimír Meéiar és mozgalma eleve elutasítja a párbeszédet a parlamenti képviseletet szerzett magyar koalícióval?
—    Erről egyszerűen nincs különösebb véleményem, hiszen ez sértő, antidemokratikus magatartás. Úgy tűnik, a DSZM-ben megfeledkeznek arról, hogy Európa szívében élünk; a világ így nemcsak látja ezt, hanem jegyzi is. Ez a magatartás Václav Havel személyének ignorálásával rokonítható. Sajnos.
—    A fennkölt és agyonünnepelt szuverenitásból így akár szomorú magány is lehet?
—    Valószínűleg. Először szánalmas magány, azután pedig gazdasági csőd és pénztelenség. A külföldi tőke nagyon érzékenyen reagál az ilyesmikre.
—    Lehetséges kihatásait tekintve ön közép-európai súlyú ügynek tartja az önrendelkezési nyilatkozat kikiáltását?
—    Okvetlenül. Már csak azért is, mert Havel, Dubéek, Carnogurs-ky ellenében, a nemzeti kisebbségeket kiskorúsítva, ráadásul népszavazás nélkül döntöttek erről a deklarációról. Mindez erősen bolsevistaízű taktika. Az elmúlt évtizedekben bőven kijutott nekünk az efféle ármánykodásokból.
—    Janics úr, indokoltnak tartja a szlovákiai magyarság egyre sűrűbben tapasztalható félelmeit?
—    Bonyolult kérdés. Egyrészt úgy érzem, hogy a felvidéki magyarság a rendszerváltás óta önérzetesebb, öntudatosabb lett. Másrészt viszont senki nem hatálytalanította még a Kassai Kormányprogramot, senki egy fél szóval sem mondott pardont a kollektív bűnösség és a hontalanság éveiért; ráadásul a szlovák történetírás is elegánsan, szinte nyomtalanul elsiklik mindefölött.
—    Ön viszont könyvvel, publikációkkal is igazolhatóan értője a szóban forgó időszaknak. Hadd tegyem fel hát a kérdést: vajon mire gondolt negyvenvalahány esztendővel a második világháborút követő jogfosztottság után, 1992. július 17-én: a szlovák nemzet saját államát sürgető szuverenitási nyilatkozat elfogadásának estéjén?
—    A tévét néztem. Bizonyos értelemben megnyugtatott, hogy a központilag elrendelt örömtüzek körül sehol sem volt akkora örömujjongás, mint ahogy azt előzetesen beharangozták. Érdekes, hogy az esti díszünnepségeken, az előzetes híresztelések ellenére Vladimír Meéiar sem jelent már meg az ünneplésre felszólított emberek között. Nekem mindenesetre úgy tűnik, mintha a szlovákság körében is egyre nagyobb aggodalmat tapasztalnék... Megszokták a közös államot, és most, a nacionalisták által hőn óhajtott önállóság küszöbén, nagyon sokan becsapottnak érzik magukat.
—    Becsapottnak?
—    Igen. Úgy tűnik, egyre többen vannak, akikben akaratlanul is tudatosodik a lépéshátrány veszélye.

—    Egyértelműen leszögezhetem: a kormányzat alapvető kötelessége a kisebbségi sajtó, a kultúra, a gyermekirodalom és a szakirodalom anyagi támogatása. A szlovák kormány 1992-ben 24 milliót költött erre a célra, és ez az összeg 1993-ban sem lesz kevesebb. Amennyiben a szlovák sajtónak fenntartásai vannak ezzel a gyakorlattal szemben, akkor ez az érintett lapok főszerkesztőinek s publicistáinak egyéni gondja. A kisebbségi kultúra, a nemzetiségi sajtó támogatása sem vita, sem alku tárgya nem lehet.
—    Mjartan úr, befejezésül azért mégiscsak hadd fordítsak egyet beszélgetésünk tárgyán és hangnemén: Excellenciás uram, ön miként látja a cseh—szlovák viszony jelenét, de főképpen e kapcsolatok jövőjét?
—    Én optimista vagyok. A nyelvi hasonlóság, a földrajzi közelség, a történelmi összefüggések és a gazdasági szálak eltéphetetlensége rendre azt sejtetik, hogy két szomszédos ország mintaszerű együttélésének példája lehetünk Európában. Csehországra és Szlovákiára külön-külön, de egymás közelségében is szép perspektíva vár.
—    E diplomatikus szavak után egy nyílt kérdés: önt kiemelten jó viszony fűzi a DSZM fenegyerekének számító Milán Khaikóhoz. Most, hogy neki meggyűlt a baja Vladimír Meéiarral, nem tartja a saját nagyköveti kinevezését amolyan jóindulatú száműzetésnek?
—    Hallottam már efféle feltevéseket, de nekem nincsenek ilyen benyomásaim.
—    Eszerint ön és Milán KfiaZko — együtt vagy külön-külön — egy pillanatig sem vetélytársai Vladimír Meéiarnak?
—    Nézze, ez a maga véleménye, és a mások véleményét sohasem szabad eleve elvetni. Ugyanakkor viszont helytelen lenne, ha bárkinek az ellenlábasa volnék. A kormánynak nyilván megvoltak az indítékai ahhoz, hogy engem bízzon meg Szlovákia prágai nagykövetségének kiépítésével és irányításával. Nekem egyelőre a helytállás a legfőbb gondom és teendőm.
—    Érdekes párbeszéd volt, köszönöm.

HARAGSZOMRÁD

—    Képviselő úr, milyen ma a felvidéki magyar ember közérzete?
—    Nagyon nehéz megjósolni, hogy az emberek otthon, családi körben mit éreznek, mi az, amitől tartanak, illetve hát félnek-e egyáltalán... Ezért hitelesebbnek tartom, ha inkább egy 1992 decemberében készült közvéleménykutatásra utalok. Aszerint a felvidéki magyarok közül sokan éreznek belső elbizonytalanodást, mert aggódnak az önállóvá lett Szlovákia gazdasági, szociális és nem utolsósorban az ország nemzetiségi gondjai miatt.
—    Csáky Pál szerint mit kellene ellenérvként felhozni azon vád ellen, hogy Szlovákiában a délvidék a gyűlölködés fészke lett?
—    Sajnos, azok ajkáról, akik Szlovákiában a legutóbbi parlamenti választások után vezető posztra kerültek, mostanában eléggé gyakran elhangzanak különböző tisztességtelen kijelentések. Többek között az is, amit maga említ. Az ilyen légből kapott vádaskodásokra csupán azt felelhetem, hogy jó lenne, ha az egyszerű halandók a szlovák—magyar határvidéken a jövőben is azzal az egymással szembeni tisztelettel, tisztességgel élnének, mint eddig. A valóság ugyanis az, hogy amíg a vegyes lakosságú területeken kölcsönös toleranciát tapasztalni, addig a színtiszta szlovák területeken riasztóan fölerősödött a magyargyűlölet. Erről szintén tényszerű közvéleménykutatási adatok tanúskodnak.
—    Egyáltalán célba érhet, beteljesülhet nálunk a rendszerváltás, ha 1990 tavaszától a nacionalizmus térnyerését, 1992 nyarától a folyamatos balratolódást, az önállóság kikiáltása óta pedig mind az államirányításban, mind a gazdasági szférában a pártállami szótárhasználatra emlékeztető politikum felülkerekedését tapasztalhatjuk Szlovákiában?
—    Szerintem eleve gyermeteg gondolat azt hinni, hogy a gyökeres rendszerváltáshoz elegendő a három-négy év. Az igazi, a teljes rendszerváltás lényege a gondolkodási stílus megváltoztatásában rejlik, ami bizony egy hosszabb lejáratú folyamat. Sőt! Talán majd egy teljesen új generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a dolgok valamennyi tekintetben újszerű irányt vegyenek. Szlovákia társadalmi pozícióit nehezíti, hogy az értelmiségnek egy fölkészülten ellenzéki rétege híján, az itteni változásokat jobbára Prágából importálták. Ékesen bizonyítja ezt, hogy a szlovák választópolgárok többsége kilencvenkettő júniusában, sajnos, félreszavazott; így Szlovákiában azóta a visszarendeződés jelei tapasztalhatók. A szlovák értelmiség ezért egy új történelmi kihívás előtt áll: mielőbb ki kell, ki kellene termelnie önmagából egy szimpatikusán, demokratákként gondolkodó réteget. Ellenkező esetben az ígérgetők, az összevissza csapongó kalandorok hangja lesz a mérvadó; amiért idehaza és a világ közvéleményének értékítélete előtt is nagy árat kellene fizetni. Riasztó tanulságképpen szolgáljon az a tapasztalat, hogy a rendszerváltást követő első időszakban hiába kerültek demokratikus szemléletű emberek a különböző fontos tisztségekbe, ha képtelenek voltak magukkal ragadni a szlovákiai társadalom nagyobbik hányadát. Sajnos, ennek levét még egy jó darabig inni fogjuk.
—    Persze, ez nem is annyira a szóban forgó demokratákat, mint inkább magát a társadalmat minősíti!
—    Természetesen. És ezzel rögtön a demokrácia alapjainál vagyunk. Nyakig abban a dilemmában, hogy lehet-e egy, a szellemiségében nem éppen legfejlettebb társadalomban gyors és radikális változásokat eszközölni. Szolzsenyicinnek 1990-ben jelent meg a „Hogyan mentsük meg Oroszországot?" című könyvecskéje, amelyben — a körülötte uralkodó áldatlan állapot láttán — egyértelműen a felvilágosult abszolutizmus megteremtését javasolja, hiszen országának szellemi nívója alkalmatlan a demokráciára... őszintén szólva jelenleg én is afelé hajlok, hogy a legalkalmasabb társadalmi berendezkedésünk a felvilágosult abszolutizmus legyen; a bökkenő pusztán abban rejlik: abszolutizmus lévén vannak-e garanciák arra, hogy felvilágosult marad...
—    E kérdés továbbgondolása nyilván egy adott társadalmi helyzet, na és politikai ízlés dolga is. A riporter viszont legyen ennél sokkal konkrétabb: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom—Együttélés koalíció 1990—92 között vajon miért nem keresett több érintkezési pontot az időközben ellenzékbe került vagy még a pozsonyi parlamentből is kibukott demokrata erőkkel?
—    Látni kell, hogy a szlovákiai magyarságnak négy pártja van, amelyek egymás között sem politizálnak mindig — enyhén szólva — az etika szabályai szerint. Az érem másik oldalát tekintve viszont azt sem árt tudatosítani, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, azaz a hajdani VPN fölült annak az 1990-ben híresztelt badarságnak, hogy eleinte az Együttélés, később a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, végül pedig a kettő koalíciója az erősen nacionalista beállítottságú Szlovák Nemzeti Párt magyar alakmása. Ez a tévhit az okozója annak, hogy nem az 1992-es választások után történt meg először, hogy valakik, hatalmi pozícióikból, egyszerűen nem figyelnek oda ránk. Kis híján egy esztendeig is eltartott, amíg a VPN először önnönmagát, majd bennünket is kiismert... A pozsonyi parlament demokratikusabb szándékú erői lényegében csak 1991 tavaszán, a Meéiar-botrány időszakában jöttek rá arra, hogy bennünket nemcsak támadni kell, hanem számítani is lehet ránk. Az akkori, indulatoktól sem mentes kormányválság megoldódásáig egyértelmű volt, hogy kinek a pártján állunk; valamint az is, hogy a mi parlamenti támogatásunk nélkül működőképtelen lett volna az első Meéiar-ka-binet örökébe lépő Carnogursky-kormány. Hogy ennek ellenére miért nem kerültünk ezekkel a mérsékeltebben gondolkodó politikai erőkkel, úgymond, testközelbe? Nos, épp Pittner úr belügyminiszter-kedése alatt történtek az első helységnévtábla-eltávolítások; ám ennél is lényegesebb, hogy akkoriban a Kereszténydemokrata Mozgalmat is egy lappangó nacionalizmussal fűtött pártnak kellett tartanunk. Feltevéseinket azután a Klepáé-szárny kiválása is igazolta.
—    Gondolom, e konkrétumok ellenére azért egy kis önvizsgálat sem árt! Elvégre a saját köreinkben sem mindenki talpig demokrata...
—    Kétségtelen, hogy mi sem vagyunk szeplőtlenek. A mi politizálásunkban is egy kiszámító, ténylegesen demokratikus irányvonal szükségeltetik. És az is igaz, hogy egyelőre csupán keressük az igazi arcunkat, hiszen a mi politizálásunkban szintén sok a görcs, az előre gyártott elem. Ezért akár azt is mondhatnám, hogy mielőbb nagykorúsítani kell a szlovákiai magyar politizálást.
—    Ön szerint hogyan tudhatnánk túllépni a folytonos nyilatkoza-tosdin, a gyakran észlelhető esetlegességeken, netán az amatöriz-muson?
—    Csakis úgy, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten komolyan vesszük önmagunkat. Ellenkező esetben továbbra is csupán egy rögtönözgető, bizonytalankodó politikusgárda maradunk. A továbblépés érdekében két alapvető dologra illenék hát odafigyelnünk. Az egyik a regionalizmus, annak valamennyi gazdasági és önkormányzati sajátosságával együtt; a másik pedig egy olyan működőképes szerkezet megteremtése, amely országos szinten fogja érinteni az identitásunkat, a kultúránkat, az oktatásügyünket. Ha ezt a két dolgot képtelenek vagyunk megvalósítani, akkor kár minden közösen szült — vagy éppenséggel külön-külön fogalmazott — kisebbségi memorandumért. Meggyőződésem, hogy a Csehszlovákia kettészakí-tásával egy időben megszűnt prágai Szövetségi Gyűlésben is másként, elsősorban aktívabban s összefogottabban kellett volna mozgatni érdekeinket. Ott ehelyett az történt, hogy az egyik magyar képviselő nemegyszer ellentmondott a másik magyar képviselőnek. Ez nemcsak azt mutatta, hogy képtelenek vagyunk megegyezni, hanem a megosztottságunkat is jelezte.
—    Csáky úr, immár több esztendei képviselői gyakorlattal a tarsolyában miben látja a szlovák—magyar jó viszony megteremthe-tőségének előfeltételeit?
—    Úgy vélem, ha egy felvilágosult kormány, egy előre pillantó politikai garnitúra irányítaná a most már önálló Szlovákia ügyeit, akkor két alapvető szempontra koncentrálva, aránylag rövid idő alatt egyezségre juthatnánk. Az egyik alapkövetelmény, hogy a pozsonyi parlament végre vállalja a szembenézést az 1945—48 közötti időszak magyarüldözésének tényével. Erre a lépésre a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának kell rászánnia magát — ahogy a korábbi Szlovák Nemzeti Tanács a közelmúltban már megtette ugyanezt a zsidókkal, a németekkel és az ötvenes évek kommunista rendszerének áldozataival szemben. Itt hozom szóba, hogy az egykori Csehszlovák Köztársaság, illetve a szlovák állam és az akkori Magyarország között történtek után viszont államközi szinten kellene mielőbb pontot tenni. Teljes jogbiztonságunk második alapeleme pedig ama önigazgatás lenne, amely a kultúra, az oktatásügy és a regionalizmus tekintetében érvényesülne. Hogy ne jöhessen egy miniszter, úgy mint most, aki egy rossz álom után nekilát a szlovákiai magyar iskolák átformálásának. Az efféle zaklatások ellen csupán az alkotmányosság megőrzése, a törvényes garanciák nyújtanak biztonságos védelmet.
—    Szlovák részről a szlovákiai magyarságot gyakran éri az a vád, hogy túllihegi a panaszait, mondván, az itt élő németek, ukránok, ruszinok távolról sem „izgágáskodnak" annyit...
—    Ennek nyitja végtelenül egyszerű: a szlovákiai magyarság — az önfeladás, az asszimilálhatóság, a maroknyi töredéklét határát tekintve — jóval a kritikus arány fölött van; ebből adódóan pedig politikai közösségnek tekinthető. Nem mondható el ugyanez a Szlovákiában élő németségről, zsidóságról, az egymással is tisztázatlan viszonyban álló ukránokról és ruszinokról. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben a Szlovákiában élő csehek fognak saját közösséget teremteni, és sok tekintetben a szövetségeseink lesznek. Mi nyitottak vagyunk ebben az irányban.
—    Képviselő úr! 1993 télutójának egyik legfölkapottabb belpolitikai csatározását az ön strasbourgi „kalandja" jelentette... Feltéve, ha politikai kalandnak minősíthető, hogy ön a pozsonyi országház Strasbourgban tárgyaló küldöttségének tagjaként, állítólag magánszorgalomból, egy, a szlovákiai magyarság helyzetét tükröző dossziét adott át Egon Klepschnek, az Európa Parlament elnökének!
—    Tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, hogy Strasbourgban semmi különös nem történt. A küldöttségünknek hat tagja volt; ebből négyen a jelenlegi Szlovákiáról alkotandó „igaz kép"-be illettek bele, a Kereszténydemokrata Mozgalom képviselője több konkrét kérdésben már más véleményen volt, jómagam pedig jócskán kilógtam a sorból. De hát ebben nem volt semmi különös, elvégre az Európa Parlament a Szlovákiából érkezett vélemények pluralizmusára volt kíváncsi. Ezért nemcsak azt kérte, hogy egy magyar képviselő is tagja legyen a küldöttségnek, hanem a kisebbségek helyzetét és Bős kérdését kötelező érvénnyel javasolta megtárgyalásra. Természetesen részt vettem a hivatalos tárgyalásokon, ahol a képviselőtársaimhoz hasonlóan én is világosan kifejtettem álláspontomat. Ezenkívül — egy előzetes megegyezés alapján és a természetes pártközi kapcsolatok keretében — különtalálkozót is kértem Egon Klepsch úrtól, a német CDU vezető képviselőjétől. Neki ellenben sürgősen Bonnba kellett utaznia, így a hivatalos tárgyalások után csupán pár percet szentelhetett nekem. Ez tényleg csak arra volt elég, hogy a lényeget vázolva bemutatkozzam, ő viszont átvegye tőlem az idehaza előzőleg már közzétett dokumentumokat tartalmazó dossziét. Tény, hogy a pozsonyi parlament elnöke, Ivan Gasparovié úr nem értette a beszélgetésünket, hiszen ő is, a tolmácsok is távolabb álltak; Klepsch úr viszont angolul társalgott velem. És tény az is, hogy küldöttségünkben azt a különtalálkozót nem egyeztettük előre, mint ahogy nem egyeztette különtalálkozóit a KDM vagy a DBP Strasbourgban tartózkodó képviselője sem. Szeretném továbbá azt is leszögezni, hogy Ivan Gasparovié nem a fölöttesem, a pozsonyi parlamentben ugyanúgy csak egyetlen mandátuma van, mint bárki másnak a választott képviselők közül, az elnöki tisztségért pedig csinos fizetség jár. Én elsősorban az MKDM és a szlovákiai magyar mozgalmak parlamenti koalíciójának véleményét voltam hivatott képviselni, amit rendre meg is tettem. Számomra így nem az itthoni hercehurca a mérvadó, hanem például az, hogy a brit konzervatívok egyik képviselője: Thomas Spencer úr úgy nyilatkozott a Szlovák Sajtóügynökségnek, hogy véleménye szerint korrektül, határozottan és elegánsan képviseltem a szlovákiai magyarság kisebbségi érdekeit. Hasonlóképpen nem én hívtam meg Strasbourgba a velem ott is magyarul társalgó Habsburg Ottót, aki saját elhatározásából jelent meg a tárgyalások kisebbségvédelmi részénél... Strasbourgban újfent kitűnt, hogy a jelenlegi szlovák politikusok nem igazán européerek; többségük ráadásul azt hiszi, hogy az Európa Parlamentben is éppen úgy bábukként rángathatok a képviselők, ahogy azt egyes honatyákkal jelenleg a pozsonyi képviselőházban megtehetik. Ezek a fals megnyilvánulások külföldön azóta szúrnak jobban szemet, amióta a szlovák politizálás súlypontja áthelyeződött Prágából Pozsonyba. Amíg fennállt a föderáció, addig Pozsonyban minden különösebb következmény nélkül lehetett karakánkodni, elvégre a prágai diplomácia mindent elsimított. Ez mostanra megszűnt, így a szlovák politikusoknak bizony viselniük kell a kijelentéseik, a ballépéseik súlyát. Tiszta lelkiismerettel állíthatom: Strasbourgban nem azért mondtam el a valóságot, és a különtalálkozót sem azért kértem a német CDU képviselőjétől, hogy bemocskoljam a szlovák kormányzat által összepingált „igaz Szlovákia-képet", hanem azért, mert az ellenzék elemi kötelessége, hogy mindig és mindenütt a saját véleményének adjon hangot. Szó, ami szó, az Európa Parlament képviselői sűrűn jegyzeteltek, amikor én kaptam szót.
—    Ebben nincs is bökkenő! Egyesek szerint azonban sportszerűbb lett volna, mondjuk, postán elküldeni Klepsch úrnak azt az ominózus iratköteget...
—    Miért? És az sportszerű, ami 1992 júniusa óta Szlovákiában és Szlovákiával történik?! Én semmilyen hazardőr kormányzati politikához nem kívánok asszisztálni; a véleményalkotáshoz viszont állampolgárként is, képviselőként is demokratikusan biztosított, alkotmányos jogom van. Ráadásul nincs semmi titkolnivalóm, amit suttyomban, postán kellene eljuttatnom a címzettnek.
—    Csáky úr, milyen elvek alapján választotta ki abba a fránya dossziéba helyezett iratokat?
—    Azokat a tömören fogalmazott, precízen érvelő alapdokumentumokat válogattuk össze, amelyek címzettje eredetileg is az Európa Parlament volt.
—    Ne vegye zokon a kukacoskodásomat, de lényegesnek tartom szóba hozni, hogy van ennek az afférnak még egy vonatkozása: míg a Magyar Polgári Párt és a Kereszténydemokrata Mozgalom idehaza a pártját fogta, addig a pozsonyi parlamentben csak látszatellenzékként lavírozgató DBP erősen kikelt magából a Strasbourgban történtek miatt. Sőt! A leghevesebben a kommunisták utódpártjának egyik magyar nemzetiségű képviselője, Varjú János szedte le Csáky Pálról a keresztvizet!
—    Nyilvánvaló, hogy Varjú képviselő úrnak joga van az önálló véleményre. Ezen túlmenően azonban mindaz, ami a strasbourgi „gubanc" ürügyén lejátszódott, engem a Kétezer szó körüli hisztériára emlékeztet; maga a hűhó pedig a magyar pártok megfélemlítését célozta. A recept viszont eléggé ósdi, hiszen Csehszlovákia létrejötte óta a mindenkori hatalom mindig keresett magának valakiket, akiket ki lehetett játszani az itteni magyarokkal szemben. Sajnos, e törekvések megvalósításában — mind az első köztársaságban, mind a kommunista rendszerben — a behódoló magyarok voltak a cinkosaik. Itt szeretném leszögezni: a szlovákiai magyar pártok koalíciójának a pozsonyi parlamentbe jutott 14 képviselőjét a hivatásos politizálás gyakorlatlansága miatt nem egy dolog okán lehet bírálni; ám egyvalami biztos: közülünk senkit sem tudtak megkörnyékezni, pártütésre bírni. A nézetkülönbségeinket kezelni tudjuk, közülünk így senki sem játszható ki a másik ellen... Közvetlenül a legutóbbi választások után Vladimír MeCiarnak volt egy emlékezetes beszéde, amikor az 6, azaz a DSZM magyarjait tömjénezte, mondván: majd ők képviselik igazán a szlovákiai magyarság érdekeit. A kormányfőnek ez a terve nyilván meghiúsult, mert úgy tűnik, mostanában nemcsak a kormányzati politikában, hanem a kisebbségi kérdésben is a DBP feladata a falazás. Strasbourgban a saját fülemmel hallottam, amikor a Klepsch úrral való rövid eszmecserém után Péter Weiss arról tájékoztatta Ivan Gasparoviőot, hogy az idehaza előterjesztett, friss memorandumunkban is szinte vérlázító dolgok szerepelnek; de — mint Weiss úr mondta — „semmi baj, mert a mi magyarjaink holnap felszólalnak e követelődzés ellen a parlamentben"! Szeretném hát megüzenni az úgynevezett „mi magyarjainknak", hogy önálló véleményt formálva gondolják meg, mihez asszisztálgatnak!...
—    Csáky úr, Michal Kováé elnökké választása előtt ön is kapott egy levélkét a Tiso Társaságtól?
—    Igen, ez többünknek szóló, közös levél volt. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, hiszen Szlovákiában már 1990 tavaszától folyamatban van a Tisóval való szemezgetés. Számomra megdöbbentő volt látni, hogy a bánóci Tiso-emléktáblát például a nyitrai bíboros szentelte föl! Tiso portréja szinte valamennyi nacionalista tömeggyűlésen, nemzetieskedő emlékünnepélyen feltűnik... Ez azért veszélyes, mert egy adott pillanatban vakvágányra csúszhatnak a dolgok, hiszen az említett levél pecsétjének szövege így szól: „Slo-vensko Slovákom!", azaz: Szlovákiát a szlovákoknak! Az ilyesmi mellett nem mehetünk el szótlanul, ezért is interpelláltunk ez ügyben a belügyminiszternél.
—    Ön a szlovákiai magyar értelmiség lévai találkozóinak egyik életre hívója. Úgy érzi, hogy megteremthető a szlovákiai magyar akarat?
—    1992 őszén egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy végre már párbeszédet kezdjünk egymással. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy együttcselekvés nélkül nem fogunk tudni előrelépni. Óriási hiba volt, hogy kilencvenkettő júniusa előtt, több mint két éven át, kijátszhatók voltunk egymás ellen. A jövőben szerintem a szlovákiai magyar pártok uniójára van szükség!
—    A szlovákiai magyar politikai mozgalmak kölcsönös viszonyában talán felfüggeszthető a mosolyszünet. De mi lesz a parlamentben, ha a strasbourgi „kaland" ürügyén ott kitör a haragszomrád, és megvonják öntől a mentelmi jogot?
—    E tekintetben bármi elképzelhető, hiszen a mandátumvizsgáló bizottságban a DSZM abszolút többségben van. Persze, politikailag ez hatalmas öngól lenne, de legalább bárki előtt világossá válna, hányadán állunk.
—    A szavak súlyával játszva hangsúlyozom: képviselő úr, izgalmas volt ez a társalgás.

(M)ÉRTÉK-ZAVAROK

—    Chmel úr, önt kis híján háromévi diplomáciai szolgálat után, 1993. április 1-jei hatállyal, időnap előtt hazahívta Budapestről a szlovák kormány. Egyelőre mégsem a leváltásának hátteréről kérdezném, hanem arról, vajon amikor az akkori Csehszlovákia magyarországi nagykövete lett, gondolt-e egy régen dédelgetett terv: a közép-európai konföderáció megvalósításának lehetőségére? Nemcsak azért izgat ez a kérdés, mert másfélszáz éve fel-felbukkan ez a gondolat, hanem azért is, mert 1989 után Közép-Európa több országa egy új és szinte azonos rajthelyzetben leiedzett...
—    Úgy vélem, a hagyományos értelemben vett, történelmi alapokon nyugvó konföderáció gondolata az 1989 előtti kommunista rendszerek romjain sem volt igazán időszerű. Egy ilyen elképzelés ellen főképpen Szlovákia mutatott már régebben is bizalmatlanságot. Jómagam például 1988/89-ben a közép-európai együttműködést szorgalmazó Pannónia című osztrák lap szerkesztőbizottsági tagja voltam, így első kézből tudom, hogy az akkori legfelsőbb szervek ebben a Monarchia feltámasztására irányuló szándékot látták. Az ilyen mély gyökerű bizalmatlanságot, sajnos, nem lehet egyik hónapról a másikra feloldani. A térség konföderációjának gondolata így a rendszerváltás után sem vált igazán időszerűvé. Még annak ellenére sem, hogy a cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák ellenzék között már nyolcvankilenc előtt is létezett bizonyos állandó kapcsolattartás; de
238 ennek hátterében nem a történelmi szálak újrakötésének szándéka, hanem a társadalompolitikai változások előidézése állt. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a pozsonyi várban 1990 áprilisában rendezett államfői találkozónak egyik legfőbb témája éppen a közép-európai együttműködés megteremtése volt. Ez is jelzi, hogy a régiónkban tehát nem tudunk meglenni egymás nélkül, bár a köznapi tapasztalatok tanúsága szerint az együttélés sem igazán egyszerű errefelé.
—    Gondolom, ebben a helyzetben aligha csoda, ha a politikusok, a történészek felelősségéről különösen sok szó esik. Vajon mivel mérhető az ő felelősségérzetük súlya? Különösen akkor, ha témánkat a magyar—szlovák viszonyra szűkítjük!
—    A históriával foglalkozók felelősségtudatának objektív mércéje csakis a higgadt tárgyszerűség lehet. A politikusok felelőssége még ennél is sokkal komolyabb, kiváltképp, ha a kormányzat tagjairól van szó. Ez így talán közhelyként hangzik, mégis azt kell mondanom — akár épp a szlovák—magyar viszonyra utalva —, hogy egyetlen szerencsétlen elszólás hetekig vagy hónapokig tartó nézeteltérések, viszálykodások forrása lehet. A kérdésre válaszolva tehát leszögezhetem, hogy félelmetesen keskeny mezsgye választja el a könnyelmű felelőtlenséget az okos magatartásban megnyilatkozó felelősségérzéstől, őszintén szólva, számomra bizony lehangoló, hogy az imént mondottak Szlovákia és Magyarország vitáival is dokumentálhatók.
—    Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, épp a szlovák sajtóiroda munkatársával beszélgetve úgy vélekedett, hogy a magyar és a szlovák nép köteléke — tekintettel a közös múltra —, ikrek kapcsolatának is tartható. Érdekelne, vajon a szlovák fél is viszontér-zi-e ugyanezt?
—    Azt hiszem, igen. A józan erők mindkét fél részéről tudatosítják magukban, hogy ezer esztendő közös történelmét nem lehet holmiféle szómágiával semmissé tenni. Meglehet a kölcsönös véleményünk egymásról, indokolt esetben bírálhatjuk is egymást, ám a gondolkodásunkat és a tetteinket a történelmi és az aktuálpolitikai realitásokhoz kell igazítani. Ennek tükrében nem árt hát látni, hogy a mai Magyarország politikai berkeiben itt-ott fellelhető bizonyos nosztalgia azon „szép idők" iránt, amikor az ország nemcsak területileg volt nagyobb, hanem történelmileg és politikailag is komolyabb befolyással bírt. Sőt! Elvétve arra is tapasztalni utalásokat, hogy egynémely magyar politikus amolyan közép-európai „nagyhatalomnak" szeretné látni Magyarországot, s annak arányában a mainál nagyobb nemzetközi befolyást is szeretne szerezni számára. Persze a valóság, a nemzetközi környezet manapság teljesen más. A magyar közélet józan szemléletű politikusai ezért többször és világosan leszögezték, hogy Közép-Kelet-Európa országaiban csakis az egyenrangúságon alapuló kooperáció hozhat igazi fejlődést.
—    Rudolf Chmel talán nehezményezi, hogy a magyarságban aránylag mélyen él az identitástudat?
—    Dehogy nehezményezem! Sőt! Természetesnek tartom, hogy a magyarok önazonosság-tudatának történelmi háttere van; s mindennek külsődleges jelei már a tizenkilencedik században végleges formát öltöttek. Ezzel szemben Szlovákia fejlődése, önelhelyezése egészen más volt. Szlovákiának évszázadokon át nem volt zászlaja, saját címere, és a történetírása is a környező országok, elsősorban a csehek és a magyarok történelmébe simult. A szlovák identitástudat így szinte teljesen a háttérbe szorult. Sajnos, még az 1918-at követő hetven esztendőben is. Ezt nem szemrehányásként, hanem tényként említem.
—    Értem. Ám ha kajánkodni akarnék, most azt mondhatnám: 1939 és 1945 között volt a szlovákságnak egy felejthetetlen időszaka, amely szintén képes a nosztalgiakeltésre... Még most, Csehszlovákia megszűnte után is! A Szlovák Nemzeti Párt 1993. április 16-ai sajtófogadásán Román Kalisky például úgy vélekedett, hogy az 1993 januárjában született önálló Szlovákia lényegében a II. Szlovák Köztársaságnak tekinthető.
—    Nos, ha ez most a második köztársaság, akkor egy harmadik is jöhet majd még egyszer... Annak viszont már a fele sem tréfa, sőt: egyenesen a sors iróniája, hogy annak az ominózus szlovák államnak is ferde volt a történetírása, hiszen a céljait és lépteit jobbára a német birodalomhoz igazította. A szlovák nép ezért tulajdonképpen csak most, a huszadik század legutolsó évtizedében éli meg a valóban szabad önjogúsítás valamennyi élményét. Része az igazságnak, hogy a környező országok népei ezeken a folyamatokon már a múlt században átestek. Ezzel magyarázható, hogy ennek némely mozzanata manapság már kissé karikírozott formában játszódik le.
—    A szlovák nép valóban ennyire híján lenne a saját történelmének?
—    Ez tévedés! A szlovák népnek is megvan a maga történelme; de annak számtalan mozzanata egyben a cseh vagy a magyar nép történelme is. Ezért tartom életbe vágóan fontosnak, hogy körültekintő politizálással kerüljük a konfliktusokat.
—Az ilyesminek csak a kölcsönösség lehet az alapja. Ezért enyhén keserű szájízzel kérdezem: a szlovákok jelentős hányada miért tartja ősellenségének a magyart? És egyáltalán: mi bajuk a szlovákoknak a magyarokkal?
—    Nem mondhatnám, hogy a szlovák ember ellenségének tekinti a magyart... Vannak bizonyos történelmi előítéletek, ezek bonyolítják ugyan a két nép viszonyát, de ezek a gondok, szerintem, egytől egyig áthidalhatók. Úgy gondolom, a múlt józan értékelését a történészekre kell bízni, mert az rendre fals hangokat szül, ha a politikusok a múlt sérelmeit emlegetik. A jövő érdekében egyszerűen egy új fejezetet kellene nyitnunk. Üdvös lenne egy olyan rajthelyzetet teremteni, amely a szlovákok és a magyarok kölcsönös viszonyában a német—francia kiegyezésre hasonlítana. Még Frantisek MikloSko volt a pozsonyi parlament elnöke, amikor történészekből álló vegyesbizottság létrehozását szorgalmazta; s ez a szakemberekből álló gárda elsősorban az 1938 és az 1948 közötti eseményeket tisztázhatta volna. Az első találkozó létre is jött, de azután közbeszólt az egyre elmérgesedő Bős-vita; így szinte illuzórikussá vált, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadott volna bárminő kiengesztelődési nyilatkozatot. És ha egy parlamentben ennyire fölpaprikázódhat a hangulat, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha egy focimeccs apropóján a legelemibb ösztönök teszik kiszámítatlanná az emberek magatartását. Nem titkolom, engem bizony emberként is, nagykövetként is készületlenül ért mindaz, ami az emlékezetes Fradi—Slovan mérkőzés kapcsán akár Pozsonyban, akár Budapesten lejátszódott; és itt nemcsak a stadionok lelátóira gondolok. Ezek a dolgok különösen azért voltak számomra döbbenetesek, mert nyolcvankilenc őszén úgy tűnt, hogy feloldódnak a korábbi görcsök, hogy szépen helyrebillenhetnek a szlovák—magyar kapcsolatok is.
—    Mivel nem úgy lett, hadd kérdezzem meg újból: mi bajuk hát a szlovákoknak a magyarokkal?
—    Kísért a múlt. Kísértenek a történelmi beidegződések, és a szövetségi államforma gyöngülésével mindez egyre elemibb erővel tört a felszínre. Szlovák részről a túlfűtött patriotizmus vitte a prímet. Tapasztalataim alapján viszont az sem hatott megnyugtatólag a két ország viszonyára, hogy Bős ürügyén kitört a diplomáciai csetepaté; ráadásul Antall József kabinetje az anyaország határain túl élő magyar kisebbség érdekeit védelmezve sem egyeztette mindig a lépéseit a környező országok vagy a visegrádi hármak kormányaival, így azután előbb-utóbb kiderült, hogy eltérő alaphelyzetből ítéljük meg a kisebbségi lét terítékre került kérdéseit: a szlovák fél főként a nemzetközi egyezmények betartásának elvét hangsúlyozta, a magyar kormányzat viszont a kétoldalú kapcsolatokban született egyezségek rendszerének kiépítését szorgalmazta.
—    Talán nem is egészen alaptalanul, elvégre a nemzetközi egyezmények jobbára „csak" a kisebbségi jogok minimumát rögzítik, míg a bilaterális kapcsolatok a részletkérdések felvetését is lehetővé teszik!
—    Én most egyik verzió mellett sem kívánom letenni a garast. Tény viszont, hogy nagykövetként a mindennapi munkámban is azt tapasztaltam: a magyar fél kissé talán túlhangsúlyozza a határain túl élő magyarság helyzetének sajátosságait, ugyanakkor a Magyarországon élő kisebbségek gondjait érintő kérdések nemegyszer háttérbe szorultak. Intő példaként itt van a magyarországi szlovákság helyzete, amely már a teljes, vagy ahogy ők maguk mondják: az egészséges asszimiláció határán van. Én ezért amondó vagyok, hogy elsősorban az egyetemes európai normákat kell betartani, és ha ezek — egy-egy ország sajátosságaira való tekintettel — nem bizonyulnak kielégítőnek, akkor valóban kétoldalú, személyes tárgyalásokkal kell dűlőre vinni a felmerült problémákat.
—    Chmel úr, ne vegye zokon, ha harmadszor is rákérdezek: szlovák részről melyek a magyar—szlovák együttélés tanulságai és sérelmei?
—    A sérelmeket nem sorolom, hiszen ezer év elegendő idő ahhoz, hogy azok akár kölcsönösek is lehessenek. Szólhatok viszont egy-két jelenségről, amelyek akarva-akaratlanul ott érződnek a hétköznapokban. Nevezetesen arról, hogy mi néha úgy érezzük, mintha Magyarország — a kisebbség rendezése révén — a közép-európai régióban valamiféle tekintélyelv megvalósítására törekedne; mintha e kérdéskör ürügyén akár más országok belügyeibe is bele kívánna szólni. Persze, egyetlen szóval sem akarom azt mondani, hogy a fennálló gondok a szőnyeg alá söpörhetők, vagy hogy nincs mit javítani a Szlovákiában élő magyarok alkotmányos jogain. Pusztán arra szeretnék utalni, hogy nem szül jó vért, ha bárki kijelenti: feljogosítva érzi magát arra, hogy ő ellenőrizhesse a környező országokban élő kisebbségek helyzetét. Nem a szembenállás, hanem a párbeszéd a fontos. Ezt annak ellenére hangsúlyozni akarnám, hogy
242 a jelenlegi szlovák kormányzat hivatalba lépése óta — nem a magyar fél hibájából — még inkább elhidegültek a két ország amúgy sem ideális kapcsolatai. Háttérbe szorult az őszinteség, kevesebb lett a jóindulat, a meglévő kapcsolatok pedig eléggé formálisak.
—    Nem azért van ez így, mert Szlovákiában 1992 júniusában egy, a demokráciára inkább csak hivatkozó, semmint azt megvalósító, nacionalista színezetű kormányzat került hatalomra?
—    Ezért is. Része az igazságnak, hogy a bősi huzavonából mindkét országban presztízskérdés lett; s ez közvetve ugyan, de kihatással van a kisebbségi kérdésre, ennek ürügyén pedig a két ország, a két nemzet kölcsönös viszonyára. Része a mai valóságnak az is, hogy főként szlovák részről hangzott el kilencvenkettő nyara óta több felelőtlen kijelentés. Gondolom, nincs az a nagykövet, aki el tudná simítani az olyan alaptalan kormányfői vádaskodásokat, mint hogy Magyarország a legszívesebben újra bekebelezné Dél-Szlovákiát; hogy Magyarország a környező országok sakkban tartásának szándékával lázasan fegyverkezik; hogy Szlovákia déli szomszédja az ezeréves nagymagyar sovinizmus politikáját kívánja ismét érvényesíteni, s a többi... Az ilyen kijelentések után nemigen marad már hely az ésszerű párbeszédre, a konstruktív tárgyalásokra. Ez az olcsó, támadó jellegű retorika csupán arra jó, hogy elkendőzze a belpolitika és a gazdasági élet valós gondjait.
—    Képletesen szólva: nem akartak az ön kezébe is fokost nyomni, hogy azzal teremtsen viszonttekintélyt Szlovákiának?
—    Aki csak egy kicsit ismer, nyilván tudja, hogy az én habitusomhoz nem illik a fokos. Tény viszont, hivatalomból eredően számtalanszor figyelmeztettem a szlovák kormányt, hogy a diplomáciai siker nem a hangerőn vagy a karakánkodáson, hanem az értékek fellelésén és a kapcsolattartási készségen múlik. Sajnos maradtak az erősködő nyilatkozatok, az izomfitogtatás, a helységnévtáblák vagy a személynévhasználat dolgában pedig a szemellenzős látásmód. Egyéni tapasztalataimmal igazolhatom, hogy hiába a szlovák nyelvű községtábla Tótkomlóson, ha a helybeliek már alig tudnak szlovákul; illetve kár leszerelni a magyar táblát Komáromban vagy Gömörpéterfalán, hiszen az ottani lakosság ettől aligha fog elfelejteni szlovákul. Európa számos országában ma már jól bevált kisebbségi szokásjog működik, ezt egyszerűen tudomásul kell venni, elvégre nem Európa fog Szlovákiához alkalmazkodni, hanem nyilván fordítva.
—    Igen ám, de amíg ez az alkalmazkodási folyamat tart, a szlovák közvélemény azt is nehezményezi, ha az itteni magyar kisebbségi mozgalmak Budapesten vagy éppenséggel Strasbourgban keresnek támogatást...
—    Bárkinek jogában áll az Európai Közösségek bármelyik szervéhez fordulni, kiváltképp ha parlamenti képviselő az illető. Ezen nemigen van mit vitatni. Mint ahogy azon sem, vajon joguk van-e a szlovákiai magyar mozgalmaknak ahhoz, hogy közvetlen kapcsolataik legyenek a magyarországi pártokkal és mozgalmakkal. A bökkenő pusztán az, hogy ez a kapcsolattartás a korrektség szintjén marad-e, vagy netán az intimitásokig is eljut?! Ez utóbbi nemcsak a magánéletben rejt bizonyos veszedelmeket...
—    Ön miként látja: árnyékot vet a jövő? Vagy inkább a regionális kollektív tudat szelleme fog érvényesülni?
—    A jelenlegi gondok, az örökös feleselgetés ellenére optimista vagyok. Én bízok a szlovák—magyar kiegyezésben, még ha ez nem is holnap válik valósággá. Az a politikai garnitúra, amelyik majd ennek fontosságát, mondhatnám elkerülhetetlenségét Szlovákiában és Magyarországon is tudatosítani fogja, történelmi tettre határozta el magát. Ez a kiegyezés — amely reményeim szerint egyébként hatnyolc éven belül valósulna meg — az egész közép-kelet-európai régió nyugalmának, gazdasági fellendülésének meghatározó fontosságú pillére lehet.
—    Chmel úr, amikor elhagyta a budapesti állomáshelyét, a búcsúvacsorán a pápai nuncius őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy önt visszahívták, a diplomáciai testület többi tagja pedig elismerőleg megtapsolta Csehszlovákia utolsó és Szlovákia első budapesti nagykövetét. Mit érzett ebben a ritka pillanatban?
—    Megkönnyebbülést. Már 1992 ősze óta világos volt előttem, hogy a Mečiar-kormányzattal nem tudok együttműködni.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}