A közép-európai kisebbségek klasszikus, két világháború közti korszaka iránt az elmúlt évtizedekben ismét megnőtt a tudományos érdeklődés. A térség német népcsoportjai mellett a romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai magyar közösségek történetével is egyre módszeresebb és szakszerűbb kutatások foglalkoznak. A csehszlovákiai – a magyar közbeszédben ismét általánossá vált megjelöléssel élve: a felvidéki – magyarság első húsz esztendejét is egész sor, forrásokra támaszkodó történeti feldolgozás mutatja be.
A pártállami évtizedek hallgatása, illetve kötelező ideológiai egyszólamúsága után a két világháború közti Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikájának magyar vonatkozásairól megjelent munkák jelentős mértékben járulhatnak hozzá a sok tekintetben máig tagolatlan történeti kép árnyalásához, tisztázó fogalmi és értelmezési viták kialakulásához.[1]
Mindez nagymértékben segítheti azt, hogy a magyar kisebbségtörténetben is reálisabb kép alakuljon ki a magyar kisebbségek, köztük a „szlovenszkói” és a „ruszinszkói” magyarság első korszakáról. Ebből a szempontból különösen fontos a két világháború közti kisebbségi magyar önértelmezések, politikai és értelmiségi önreflexiók számbavétele.
A csehszlovákiai magyar szellemi életben nagyjából egy időben két különböző ideológiai indíttatású nemzedéki mozgalom igyekezett összefogni az első kisebbségi generációt.
A magyarországi egyetemeken való képzés csehszlovák részről történt megnehezítése, akadályozása miatt az 1920-as évektől kezdve egyre több szlovenszkói és ruszinszkói magyar fiatal iratkozott be a prágai cseh s német egyetemre. Nyelvi, szociális nehézségeik hamarosan erős önszerveződési folyamatokat indítottak el köreikben.[2]
A „felvidéki magyar egyetemisták katolikus hitbuzgalmi szervezeteként” meghatározható Prohászka Ottokár Körök Szövetsége – a Prohászka Körök – tevékenységének, hatásának történeti feltárása például komoly adósság, amit csak részben feledtethetnek a szórványos tanulmányok, forrásközlések.[3]
Mint ahogy a másik, baloldali generációs csoportosulás, a Sarló esetében is éppen csak elkezdődött a mozgalom kommunista résztvevőinek emlékirataiban kanonizált kép kritikai átértékelése. Ez a rövid ideig – az 1926−1935 között – szélsőségesen polarizált első kisebbségi nemzedék számos olyan alapkérdéssel szembesült, amelyekre a választ gyakran másig keressük. A baloldali elkötelezettségű csehszlovákiai magyar egyetemistáknak és pályakezdő értelmiségieknek rövid ideig egységes és igen intenzív munkát kifejtő sarlós csoportja 1933−1935 között darabjaira hullott. Kis részük beolvadt a Csehszlovák Kommunista Pártba. Többségük viszont az egyre ortodoxabb pártideológiáktól megriadva vagy a cseh és szlovák értelmiséggel való együttműködés „aktivista”, vagy a magyar nemzeti ellenzéki, esetleg a még annál is radikálisabb pártpolitizálást választotta. Paradox módon a Sarló nemzedékének tagjai éppen ebben a szétszórtságukban váltak igazán hatékony szereplőivé a kisebbségi és összmagyar szellemi közéletnek. Elég, ha az erdélyi magyar baloldal ikonikus képviselőjévé lett Balogh Edgárt, az irodalomtörténet, illetve a történetírás területén jeles munkákat alkotó Dobossy Lászlót, Szalatnay Rezsőt, illetve Kovács Endrét, a korszak eseményeit kiváló esszékben feldolgozó Peéry Rezsőt vagy a mozgalom történeti emlékezetét hűségesen ápoló és a debreceni Déri múzeumban Sarlógyűjteményt alapító Boross Zoltánt említjük.[4]
***
Az alábbiakban a Sarló kezdeti baloldali súlypontját alkotó csoportosulás kétségkívül legképzettebb, legsokoldalúbb képviselőjének, az érsekújvári születésű Jócsik Lajosnak a kisebbség- és nemzetpolitikai elemzéseit vizsgáljuk, s azokon keresztül szeretnénk érzékeltetni a nemzedék szemléleti orientációjának, önfejlődésének irányait.[5]
Tudományos és politikai publicisztikai munkássága alapján az ő politikai – elsősorban nemzetpolitikai
– profilját szeretnénk röviden felvázolni az 1930 és 1945 közötti két időszakban, tehát a csehszlovákiai válság évtizdében és a rövid ideig tartó „magyar időkben.” A választott két időpont közt Jócsik a harcosan baloldali Sarló programadójából és szervezőjéből, aki a kommunista párttal szorosan együttműködő, majd a pártba beolvadó csoportban is vezető szerepet játszott, a mozgalom és a két világháború közötti csehszlovákiai magyar kommunista politizálás kritikusa lett.[6]
A kolozsvári Korunkban − Gaál Gáborral szorosan együttműködve −, több mint 15 tanulmányt publikált, de a harmincas évek második felében onnan is visszavonult.[7]
Az első bécsi döntés után Budapestre költözött és Móricz Zsigmond oldalán a Kelet Népe szerkesztőségében, illetve a népi mozgalomban és a paraszti demokráciára épülő politikai irányzatban, 1945 után pedig a Parasztpártban találta meg a helyét; 1942 nyarán szervezője és előadója volt a szárszói konferenciának.
A bécsi döntés idejére a kisebbségi létből és a revízió valóságából egyaránt kiábrándult. „Kisebbségi helyzetünk első órájától az utolsóig arra törekedtünk, hogy kialakítsunk valamiféle magasabb szellemi magatartást az ellentétes pártok között. Feladtunk valamit a magunk történelmi és közösségi szemléletéből, és ennek fejében azt követeltük, hogy a többség szellemisége is így cselekedjék. Egy magasabb, európaibb magatartás kialakítása lebegett szemünk előtt, amely minden közép-európai kis nép számára megnyugvást ád. Valahogy úgy voltunk, mint a zsidók, akik az egyistenhit legáltalánosabb formáját akkor szülték meg és vitték szét minden népek közé, amikor a római légiók lerombolták a jeruzsálemi templomot, és megszüntették a zsidó nép önálló létét. Mi is így és akkor apostolkodtunk a csehek, szlovákok, németek és magyarok között a közép-európai megbékélés eszméjével, amikor nemzeti közösségünkből kiszakítottak bennünket.”[8]
Ez a részben nosztalgikus, részben programkijelölő beszédmód jellemzi a „magyar idők” Jócsik-publicisztikáját és szociografikus tanulmányanyagát. A nosztalgia a kisebbségi messianizmus erőt és lelket próbáló, a diákból felnőtté vált nemzedék profilját kialakító tapasztalatok érzelmi körítése. A revízióval visszatértek és a befogadók közötti szakadékot látva új nemzeti integrációban gondolkodó Jócsik programalkotó tevékenysége pedig a nemzetépítés kritikai megalapozását hordozza. Kisebbségi többlettudás és kritikai szemlélet jelzi elsősorban Jócsik vizsgált korszakainak nemzetpolitikai megközelítését.
A vizsgált korszak − témánk szempontjából reprezentatív − négy Jócsik-könyvében, illetve az 1945-ben befejezett, de kiadatlanul maradt A Dunatáj lelke című kéziratos tanulmányfüzérben szintén ez az összegző-elemző, illetve program-előkészítő és mozgósító magatartás dominál.[9]
A könyvek közül időben az első, az Iskola a magyarságra a Nyugat kiadásában 1939-ben jelent, meg, az Idegen igában c. műve pedig konjunkturális címmel, de makulátlanul szakmai és kritikai tartalommal 1942-ben. Az Iparra magyar, valamint a Közép-Dunamedence közgazdasága című munkák a Püski Sándor-féle Magyar Élet kiadásában 1942-ben, illetve 1944-ben jelentek meg.[10]
Jócsik Lajos a maga szociológiai műveltségével, érdeklődésével alapvetően három megközelítésben és három metszetben elemezte a két világháború közötti és az 1938−1945 közötti Duna-medencei magyar közösséget: a nemzedéki, a politikai és a tudományos publicisztikai megközelítési módok folyamatosan keverednek az elemzésekben, mint ahogy a társadalom- és művelődéstörténeti, az etnoszociológiai és a közgazdasági metszetek is
egymást erősítve jelennek meg a könyvekben, tanulmányokban, elemzésekben.
Kisebbségi látószögből
A két világháború közötti közép-európai magyar nemzeti realitásokat sokféleképpen meg lehet közelíteni. Ezek közül az egyik lehetséges megközelítést a trianoni ország és társadalom, illetve a három nagy kisebbségi magyar közösség közötti ambivalens viszony alakulásának, adatszerűségeinek, működésének a leírása jelenti. Erre a legszínvonalasabb kísérletek Magyarországon Németh László mellett a korszak magyar demográfusaihoz, kisebbségi jogászaihoz – Buza Lászlóhoz, Flachbart Ernőhöz, Kenéz Bélához – kötődnek. A revízió előkészítését közvetlenül megcélzó munkák alkották az elemzések nagyobbik részét, ezekben a kisebbségi helyzet olyan defektus, jóváteendő rendszerhiba, amelynek korrekciója a főcél, s maguk a kisebbségi magyarok csupán egy átmeneti helyzet foglyai.
Vannak példák más megközelítésre is, amely a kelet-közép-európai régiónak 1919−1920-ban kialakult államjogi rendjét tartós, de nem módosíthatatlan szerkezetként elfogadva, a regionális súlypontokat helyezi elemzései előtérbe, mint például Gratz Gusztáv vagy Hantos Elemér munkái.
A legáltalánosabb azonban a kisebbségi létértelmezések felől való megközelítés. Az erdélyiek – pl. Mikó Imre, Ligeti Ernő, de különösen Makkai Sándor − sok mindenben máig érvényes diagnózisai mellett Szlovenszkón Szvatkó Pál tartozott a trianoni megosztottságban újraalakuló magyar nemzeti képlet legmélyebb elemzői közé. Jócsik Lajos ugyan a fenti megközelítések mindegyikét alkalmazza, alapvetően azonban szintén a kisebbségi látószög dominál elemzéseiben. Ehhez a legmeggyőzőbb adalékokkal a Makkai Sándor Nem lehet! című esszéje nyomán kirobbant vitában szolgált.[11]
Szemtől szembe a kisebbségi létkérdéssel c. tanulmányában élesen megkülönbözteti a népi és értelmiségi közeg viszonyát a kisebbségi helyzethez, mondván, hogy csakis a közösségszerveződés, a közösségi létezés adhat értelmes kereteket a kisebbségi sorsnak, s ennek programját, eszmeiségét a kisebbségi értelmiségnek kell folyamatosan újratermelnie. Jócsik szerint a kisebbségi értelmiségi önfeladásnak a Makkai püspök által választott útja, a magyarországi repatriálás és az arra való felhívás azért válhat különösen önveszélyessé, mert „az intelligenciának, a szellem embereinek a kisebbségi életet szolgáló tudatossága nélkül megszűnik a népi és nemzeti élet egysége, a közösségi élet céltalanul szétesik.”[12]
A „Nem lehet!”-vitában a Makkaival Reményik Sándor részéről szembehelyezett legélesebb válaszalternatívát – Lehet, mert kell! – Jócsik még tovább mélyíti. Azt állítja, hogy a vegyes nemzetiségű közép-európai térben mindig voltak és lesznek kisebbségi helyzetek. Ezek nyomorúsága – tartós többségi jogkorlátozást és kirekesztést feltételezve is – csak akkor válik a népek temetőjévé, ha maga a kisebbségi nemzet nem tudja magát megszervezni. Cáfolja Makkainak azt az állítását, amely szerint „a nemzethez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit,” mert szerinte „a közép-európai kis nemzeti szuverenitás csak úgy érvényesíthető és tartható meg, ha azt az európai tengelyek valamelyikére szereljük fel.”[13]
Tisza Istvánt és Széchenyi Istvánt, Tiszát és Adyt szembeállítva Jócsik azt hangsúlyozta, hogy a sokszor öncélú, a kis nemzetek, s kivált a kisebbségek megmaradásában csak segédeszköznek tekinthető államélet helyett a Széchenyi által szorgalmazott
nemzeti „bátorlét” és „boldoglét” nép- és nemzetközösségi erejét kellene növelni. Úgy látta, sehova sem vezet Makkai opciója. Egy évvel az első bécsi döntés előtt, 1937-ben Jócsik „az egyszerű többséggé levésben” olyan átmeneti megoldást látott, amely újabb konfliktusok kiindulópontját fogja jelenteni.
Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a „felvidéki visszatérést” követően megírt két könyvében mi maradt a közép-európai megoldásokban gondolkodó sarlósok eszméiből. Hogyan reagáltak az 1910. évi etnikai viszonyok alapján megváltoztatott határokra ők, akik a baloldali és polgári kisebbségi magyar értelmiség nevében a határokat nem feltétlenül megváltoztatni, hanem a határok megállító, tiltó jellegét megszüntetni, s ily módon „spiritualizálni” kívánták.
Jócsik Iskola a magyarságra címmel közreadott nemzedéki vallomása részben annak lenyomata, hogy „milyen szövevényes utakon indította a kisebbségi helyzet” a 20. század elején született felvidéki fiatalokat. Jócsiknak ez az összegző munkája a kisebbségi értelmiségi út- és kiútkeresés dokumentuma, s vállalja, hogy a közéletben való cselekvő részvételt, az eszközeiben alig válogató lázadást a baloldali sarlós csoportosulás keretei közt sajátította el, s az tartósan az önértékelés része maradt. „Én nem bírtam és nem is akartam megőrizni középosztályi helyzetemet, s voltunk jó néhányan ilyenek. Verekedtünk, próbáltunk, igazságot ismertünk meg és tévedtünk, s élni akartunk a dátumok beteljesedéséig, s fenntartani addig egy nép eszméletét, tudatát, megalapozni öntudatát. Ki vehet követ kezébe, hogy reánk vesse?”[14]
A kisebbségben eltöltött első húsz évről készült leltárak hangsúlyos elemeit vizsgálva érdemes közelebbről is megvizsgálni, hogyan látta Jócsik, miben és mennyiben volt sikeres, illetve sikertelen a felvidéki magyarság két világháború közötti önszerveződése, a többségi, illetve az anyaországi közvéleménnyel való kapcsolattartás, együttműködés. Az egyik legélesebb pólus a jobboldali nemzeti és a baloldali szociális hangsúlyok, állásfoglalások,
meggyőződések közt alakult ki, amely – különösen a jórészt Budapest által irányított és ellenőrzött ellenzéki pártpolitika folyamatos jelenléte, viszonyítási kényszere, moderáló szerepe miatt – gyakran vált kölcsönös megbélyegzések kiindulópontjává.[15]
További fontos felismerése például a két világháború közötti korszak két nemzedékének − az apák és a fiúk generációjának − látásmódjában, alóságérzékelésében kimutatható különbségek hangsúlyozása. Az idősebb korosztályok számára Trianon, s ami utána következett elsősorban politikai törést, változást jelentett, a fiúk nemzedéke számára „a kisebbségi sors már nem politikai, hanem szociális beágyazottságában éreztette hatását.”[16]
A cserkészettől a közép-európai összefogás gondolatáig, a falujárástól a kommunista üdvtanok ideológiai, emberi zsákutcájáig, a népi írók világának idealizálásától a kritikai társadalomismeretig, − a magas színvonalú tudományos elemzésekig eljutó sarlósok világát, mint a nemzeti közösségépítés korábban reálisnak hit bázisát mégis egyre erőteljesebben megkérdőjelezi. Jócsik a húsz esztendő különfejlődésének elemzésében eljut a kisebbségi életkörülmények totális kritikájáig, s ezzel a Makkai-vitában kifejtett népi-nemzeti eszményt elvetve, az állam nemzetépítő és nemzet-megtartó fontosságát és elsőségét húzza alá.
Az önálló államiság, a történeti különfejlődés hiánya miatt szerinte a felvidéki magyarság „csak népi tudattal rendelkezett”. Ezért és a közösségi létezés előzménytelensége és perspektívátlansága miatt a csehszlovákiai kisebbségi léthelyzetnek az Első Köztársaságban nem lett volna semmilyen pozitív kifutási lehetősége: „Egy népcsoport nem élhet teljes és kiegyensúlyozott életet csak a népi tudat alapján. A nemzeti tudat teljessége, az ökumenikus elemekkel értett teljessége nélkül csak sorvadt létet élhet a csoport és az egyes. A népiség vonalán csak súlyos időket lehet átvészelni.”[17]
A kisebbségi léthelyzet csapdahelyzet, amelyből a szabadulást 1938-ban Jócsik szerint csak a határrevízió jelenthetett. „A kisebbségi életben lassan lemorzsolódik még az autonóm életre képes közösség kerete is a csoportok körül. A felső réteg lassan letűnnek, őket éri a szelek járása legelsőbben. Így volt ez nálunk és így volt ez Erdélyben is. […] A felvidéki tájakon is ez volt a helyzet s ez lett volna még inkább, ha nem jönnek értünk erők s a nádból nem szabadítanak ki.”[18]
A 20. századi magyar kisebbségtörténet első korszakának egyik legsúlyosabb felismerése a magyarországi társadalom és a kisebbségi magyar közösségek közötti viszonyban kezdettől fogva megjelenő és folyamatosan felerősödő szétfejlődési tendencia. Erre figyelmeztetett Németh László is az erdélyi előadóútjáról készített tanulmányában.[19]
Ezt érzékelte Móricz Zsigmond is Pozsonyban, Prágában járva.[20]
Okai ennek a jelenségnek számosak, a nehéz, esetenként teljesen betiltott kapcsolattartástól, az eltérő társadalmi, gazdasági feltételek hatásán át egészen a revíziós politika által gerjesztett, sok tekintetben kontraproduktív pszichózis következményeiig terjedtek ezek a negatív tényezők. Az 1938. évi hangulatok rövid áttekintésében érdemes idéznünk Borsody Istvánnak, a legreprezentatívabb „visszatért” könyv szerkesztőjének véleményét, aki a kapcsolatok elhanyagolása mögött az egymáshoz tartozás ébrentartásában minden érintett felelősségére utalt. „De különösen a magyarországi közvéleményt kellene alaposan kiművelni a magyar kisebbségi kérdés megismertetésével, mert a jelenlegi iskolai oktatás is elárulja, hogy csak a föld iránt van érdeklődés és nem e földön élő magyar, vagy más nemzetiségű emberek iránt. Ma az összetartozás amúgy is nehéz művelete még súlyosabb
feladatok elé került, de a történelmi hivatásunkat is csak úgy tölthetjük be, ha le tudjuk küzdeni az összes lelki és térbeli távolságot, ami magyart magyartól elválaszt.”[21]
Ugyanezt Jócsik a visszatértek szemszögéből élte és írta meg a legnagyobb erővel. A visszatért felvidéki részek közigazgatásilag beolvadtak az országba, „a felvidéki embernek a kisebbségi élet hagyományait és értékes eszmetartalmait corpus separátumként kellene őriznie és hirdetnie” – írta az Idegen igában címmel közreadott munkájában.[22]
Szerinte a kisebbségi lét egyik legevidensebb hozadékaként a közép-európai tapasztalati anyag az egész magyarság számára nélkülözhetetlen, hiszen a soknemzetiségű peremrégióit veszített ország és nemzet sokkal sérülékenyebb a Kárpát-medencében, mint a történeti magyar állam fennállása idején. A szomszéd népekkel való együttélés másik nagy felismerésének hirdetésére, a szlovákok, csehek, románok, szerbek polgárosodásában kimutatható lendületre, tudatosságra éppúgy szükséges lenne felhívni a figyelmet, mint a kisebbségi jogok sérelmére vagy a folyamatos etnikai térvesztésre.
A nemzet mint társadalmilag rétegzett valóság
A szociológus Jócsik nemzetértelmezésének centrális elemét a nemzeti keretek közti belső társadalmi munkamegosztás működőképessége jelenti. A kisebbségi magyar közösségen belül röpke húsz év alatt kialakult helyzet- és sorsközösség szempontjából meghatározónak látta azt, hogy a kisebbségi magyarság a közösséget alkotó társadalmi rétegek, osztályok érdekeit össze tudta hangolni a szociális csoportok érdekeivel: „Az összesség érdeke sokkal fontosabb előtte, mint az egyes részeké, de az összesség egyenrangú részek szövetsége.”[23]
Az „északi magyar” nagyobb kitartással rendelkezik, modernebb szervezőkészséggel, csoportjai egyenértékűek akarnak lenni, érdekeiket demokratikusan képviselik és az elnyomás minden megnyilvánulása ellen harcolnak. A csoport belső demokráciáját erősítette, hogy a felső rétegei „letöredeztek az alsókba”, vagy közel kerültek hozzájuk.
A trianoni ország területen élő nemzetrészre vonatkozóan az osztrák−magyar kiegyezést és a dualizmus kori gazdasági s nemzetiségi politikát − Bibó későbbi elemezéseihez hasonlóan a 20. századi magyar tragédiák kiindulópontjaként értékelve − a 19. századi zsákutcás tendenciák hordozóiként szembeállítja a trianoni határokkal lemetszett peremrégiók magyar közösségeivel. A soknemzetiségű, dualizmus kori munkásosztályt és annak a korabeli magyar politikai elit által elutasított társadalmi, politikai integrációját, kulturális, nyelvi és érzelmi asszimilációját például kulcsfontosságúnak mondja az egész 19−20. századi magyarországi társadalom- és nemzetfejlődés szempontjából. Az Iparra magyar című könyvecskéjében a modern szociáldemokrácia és a zsidóság, illetve az antiszemitizmus összefüggéseinek bemutatásával arra hívja fel a figyelmet, hogy ennek a végzetes eszmetörténeti előzménynek – amelyhez hasonló tragikus összefonódást szerinte Európa egyetlen más nemzete sem produkált – valójában a trianoni ország területén volt csak folytonossága Trianon után.[24]
A munkásság mint munkából élő, az egész történeti országterületen eloszló városi bázisai miatt erős asszimilációs potenciállal rendelkező társadalmi réteg, Jócsik szerint megfelelő politikai, szociális jogok birtokában a magyart könnyűszerrel tudhatta volna beemelni a modern európai nemzetek sorába.
Megoldási alternatívák, modernizációs kiutak Jócsik a trianoni katasztrófa után a vizsgált másfél évtizedben három modernizációs kiutat vázolt fel és tett elemzése tárgyává a 20. századi magyar nemzetfejlődésben. A masaryki cseh demokrácia nyomán a baloldali kisebbségi magyar fiatal generáció által ideálisan elképzelt és hosszú távon megvalósíthatónak tűnő alternatívaként a közép-európai konföderáció lehetőségét, amely véget vethetett volna a nacionalista konfliktusoknak és határvitáknak. Ezt előbb az értelmiségi, gazdasági középrétegekre alapozva hitte megvalósíthatónak. A Masaryk és Jászi által képviselt ellentétes előjelű – az 1918 előtti állapotokat részben megtartva kialakítandó, illetve a Monarchia status quoját teljesen megszüntetve létrehozandó – Közép-Európa-elképzelések azonban nem csupán a két világháború közt, hanem gyakorlatilag a 20. század végéig kibékíthetetlen és emiatt esélytelen koncepciónak bizonyultak.[25]
Részben ezt az elképzelését vizsgálta meg a többségi nemzetek szempontjából a Korunk 1932−1933. évfolyamaiban megjelent kelet-közép-európai középosztály-cikksorozatban.
A Sarló mozgalom élén, majd annak kritikusaként két alternatívát vett próba alá: a paraszti, népi demokrácia lehetőségét, illetve a marxista, bolsevik kommunizmus forradalmi alternatíváját. Míg utóbbi kapcsán rövid három-négy éven belül felismerte, hogy objektív és szubjektív okok miatt egyaránt megvalósíthatatlan kiméra, a paraszti alapozású, népi demokrácia elképzelésében még jó ideig bízott.
A nemzet népi, paraszti „vastartalékában” bízott. Tisztán látta, hogy Trianonnal szétesett a városi és népi kultúra, tartalom egysége. „Nagyobb hitele és aktualitása a népi tartalomnak lett. Az urbánusok nem keresve a mélyebb összefüggéseket, kultúrfölénnyel visszaesésnek könyvelték el a népi kezdeményezéseket. Tagadták, hogy a népi jelentkezés esedékes. Ők nem látták, hogy legjobb bázisuk, a magyar városiasság hihetetlenül összeszűkült, annyira szűk lett, hogy a városokra nem lehetett a magyar életet teljesen felépíteni a háború után, hanem élhetővé kellett tenni a falusi, népi életet, amit pedig a népi irodalom hirdetett.”[26]
A kéziratban maradt A Dunatáj lelke című munkájában a teljes magyar nemzeti létforma történeti, kulturális dilemmáit elemzi a modern magyar költészet nemzeti toposzain keresztül. A 18. századi Habsburg-telepítések nyomán végzetesen mozaikszerűvé vált magyarországi etnikai térszerkezet 19–20. századi következményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Petőfi Alföld című versében megénekelt magyar medencetérben teljesül be igazán „a legmagyarellenesebb bécsi célzatosság: az Alföldre korlátozottság”.[27]
A történeti magyar állam peremterületeinek etnikai, kulturális marginalizálódása Jócsik szerint mintegy megelőlegezte azt, ami az első világháború végén a magyarsággal történt.
A teljesebb magyar létforma kialakítását sürgetve, Jócsik felismerni vélte a magyarországi társadalom által kialakított, a felelősséget elhárító magatartás veszélyeit, amikor megdöbbenve szembesült a trianoni és a revíziókkal bővült ország belső tespedtségével és csak statisztikai alapon kell tartozni, mert a korszerű „magyarság minőség és mennyiség egyidőben”. A kisebbségi sorsban is sokan nem tudtak megfelelni a vállalás és a teljesítmény kettős követelményének, de a többség felismerte, hogy a nép és nemzet egybeforrasztása, azonosítása jelentheti az egyetlen autentikus választ a teljes létforma kialakítását sürgető kihívásokra.[28]
Ezzel szemben a visszatérést követően, 1938-ban a felvidékiek azt tapasztalták, hogy Magyarországon, azaz „bent, a tulajdonképpeni nemzetben” hasonló folyamatok el sem kezdődtek. Jócsik Babits igazságára hivatkozik: „Kölcsey éppen abban korszerű ma, amiben határozottan és kiáltóan korszerűtlen.”[29]
A visszatért felvidékiek kérdésére egyetlen, Jócsik által elfogadhatónak mondott válasz érkezett. Azért nem kezdődött el Magyarországon a nemzet modernizációja, azért nem lépett senki annak érdekében, hogy „ebben az országban a népnek is jusson hely a nemzet kebelében”, mert – most jön az egyetlen felelet – „valószínűleg az, ami nálatok volt, a kisebbségi helyzet.”[30]
Jócsik a Trianon utáni két évtized magyar nemzetfejlődésének felvidéki tapasztalati anyagon megszűrt legsúlyosabb ellentmondását a közép-európai összefogás lehetőségének tartós megszűnésében jelölte meg: „Európát keresem, de elmerült előlem. Szomszéd szomszédjáig sem lát már a lila ködben.”[31]
Összegzés
Kisebbségi és újra többségi pozíciókból elvégzett nemzetértelmezéseiben Jócsik 1930 és 1945 között rámutatott a kisebbségi és a trianoni magyarság közt kialakuló szakadékokra és repedésekre, amelyek részben történeti okokra visszavezethetők, de nagyobb részt a húsz éves kisebbségi periódus egymástól különváló szociális, közép-európai, közösségi és nemzetépítői tapasztalatai választották el a „csonka-országi” és a visszatért magyar közvélemény formálóit.[32]
A trianoni veszteségleltárban Jócsik a soknemzetiségű peremvidékek, városok urbánus, polgári kultúrájának elvesztését látta a magyar nemzeti megújulás szempontjából a legsúlyosabb csonkolásnak.[33]
A közép-európai gondolatot a világháború előtt, alatt, s még kevésbé utána nem tekintette többé a nemzet modernizációjának szempontjából megfelelő kiindulópontnak. A csehszlovák emigrációból érkező híreket, Milan Hodža közép-európai konföderációs elképzelését hiteltelennek, a londoni emigrációban Benešék által kiszivárogtatott etnikai tisztogatási terveket pedig őrültségnek tartotta.[34]
Az első bécsi döntés után Jócsik belevetette magát a budapesti szellemi-kulturális életbe. Móricz Zsigmond maga mellé vette a Kelet Népe szerkesztőségébe, s éveken át gyakran őrá hárult a lapszerkesztői munka jelentős része. A magyarországi szellemi közéletben hamarosan igen jól tájékozódott, több más lapnak is munkatársa lett. 1942 tavaszán külön könyvben jelentette meg a „hazatérés” utáni első évek legfontosabb reflexióit. Sokszor szembesült a magyarországi kulturális elit megosztottságának súlyos következményeivel, amelyek szerinte lehetetlenné tették az országra és a nemzetre váró feladatok racionális megfogalmazását, az egymással szembeszegülő ideológiai, politikai csoportok állításainak összeegyeztetését, egyfajta új szintézis kialakítását.[35]
Szocializmus és magyar élet, kelet és nyugat, falu és város, népi és urbánus, s megannyi egymásról tudni sem akaró tézis, pólus és a szintézis hiánya osztotta meg Jócsik szerint a világháború árnyékában élő magyarságot. A revíziós változások nyomán a Magyarországhoz visszakerülő magyar közösségek számára komoly kihívást jelentett ez a belső atomizáltság. Jócsik a hazatérés legnagyobb eredményét ezért szerényen abban jelölte meg, hogy a hazatérés a „hasonlelkek” számára a közös nemzeti térben a korábbi megosztottságnál, a „négy kis töredékmagyarságnál” lényegesen nagyobb együttműködési és befolyásolási lehetőséget biztosított.
* Jócsik Lajos (Érsekújvár, 1910. május 4.–Esztergom, 1980. december 31.) életének két fontos városa híven ápolja emlékét. 2000-ben halálának 20-ik évfordulóján Jócsik-emlékkonferenciát rendezett az Esztergomi Környezetkultúra Egyesület. A város önkormányzata 2005-ben Jócsik díjat alapított az Esztergom zöld környezetéért végzett munka elismerésére. Születésének centenáriuma alkalmából 2011. szeptember 16-án Érsekújvárott tartottak emlékülést. Ez az írás az érsekújvári konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága, az Érsekújvár és Vidéke ebből az alkalomból digitális Jócsik-breviáriumot állított össze.
Az érsekújvári konferencián felszólalt az idős Jócsikot Esztergomban gondozó Dr. Nemes Tamás is.
A cikk a Limes 2012/4 sz. jelent meg. A szerző és a szerkesztőség szíves engedélyével közöljük.
Jegyzetek:
[1] A legfontosabb magyar, szlovák és cseh kiadásban megjelent munkák közül lásd például Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Galanta – Dunajská Streda, 2002, Fórum Intézet – Lilium Aurum; Eiler Ferenc –
Hájková, Dagmar (eds.): Czech and Hungarian Minority Policy in Central Europe 1918–1938. Praha–Budapest, 2010, Masarykův ústav AV ČR – MTA ENKI; Fedinecz Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galanta – Dunajská Streda, 2002, Fórum Intézet – Lilium Aurum; Filep Tamás Gusztáv: A humanista voksa. (Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének köréből, 1918−1945.) Pozsony, 2007, Kalligram Kiadó; Gabzdilová, Soňa a kol.: Vybrané aspekty postavenia maďarskej minority na Slovensku v rokoch 1918–1929. Košice, 2012, Spločenskovedný ústav. http://www.saske.sk/SVU/public/media/5827 /mon.% 20ucelena.pdf; Gaučík István: A jog erejével. A szlovákiai magyarság gazdasági önszerveződése. Pozsony, 2008, Kalligram Kiadó; Pekár, Martin et al.: Ethnic minorites in Slovakia int the Years 1918–1945. A Survey. Prešov, 2011, Universum; Simon Attilla: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. (= Nostra tempora, 15.) Somorja, 2009, Forum Kisebbségkutató Intézet. Elérhetősége a Magyar Elektronikus Könyvtárban: http://mek.oszk.hu/06300/06394; Uő: Egy rövid esztendő krónikája. (= Nostra tempora, 16.) Somorja, 2010, Fórum Kisebbségkutató Intézet. Elérhetősége a Magyar Elektronikus Könyvtárban: http://mek.oszk.hu/08900/08988; Tóth Endre − Lukáš-Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu, 1918–1938. Od státu národního ke státu národnostnímu. Praha, 2012, Univerzita Karlova – Filozofická fakulta.
[2] Találónak tűnik Krammer Jenőnek az első kisebbségi korszakra visszatekintő megállapítása: „Fel tudjuk-e valaha is mérni ezeknek a fiatal magyaroknak, akik először jelentek meg a prágai egyetemeken, döbbenetes magárahagyottságát, sivár egyedüllétét, azt a nagy riadalmat, amely e merőben idegen, sőt ellenséges embervadonban reájuk szakadt? Azt hiszem, nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ezekben a pillanatokban a Moldva partján búsan bandukoló fiatal magyarok lelkében született meg a kisebbségi ember.” Krammer Jenő: A kisebbségi ember lelki világa. Magyar Szemle, 1941. augusztus, 57–64. o. Újraközölve a Magyar Kisebbség 1998. 3−4. számában. Magyar Kisebbség, 1998. 3−4. sz. http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/9803/index.htm (Letöltve: 2012. november 27.)
[3] A kezdetben a „felvidéki magyar egyetemisták katolikus hitbuzgalmi szervezeteként” meghatározott Prohászka Ottokár Körökről, valamint a Sarló és a Prohászka Körök viszonyáról lásd például Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételi és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. [H. n.], 1983 (2. kiadás), 79−81. o.
[4] A mozgalom tagjaira vonatkozóan lásd a Sarló eddig legteljesebb (ön) dokumentációját. Sándor László (szerk.): Ez volt a Sarló. Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. [H. n.], 1978, Kossuth Könyvkiadó – Madách Könyvkiadó, valamint a mozgalom eddigi egyetlen összefoglaló történeti
feldolgozását Deborah S. Cornelius munkájával: In Search of the Nation: The New Generation of Hungarian Youth in Czechoslovakia 1925−1934. Boulder, Colorado (= Social Science Monographs), (= East European Monographs, 511), New York, Distributed by Columbia University Press, 1998.
[5] Jócsik Lajos pályafutásáról, életútjáról lásd Csanda Sándor: Első nemzedék. Bratislava, 1982 (2., átdolgozott kiadás), Madách, 318. o.; Turczel Lajos: Búcsú Jócsik Lajostól. In uő: Arcképek és emlékezések. Pozsony, 1997, Madách-Posonium, 217–218. o.; Török András István: Jócsik Lajos és kora. Szózat, 2003. március. http://www.szozat.org/showpage503.htm Regényeiről Filep Tamás Gusztáv: Jócsik Lajos regényeinek néhány társadalmi vonatkozása. Irodalmi Szemle, 2012. október. http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/ 2012/2012-oktober/1479-filep-tamasgusztav-
jocsik-lajos-regenyeinek-nehany-tarsadalmi-vonatkozasa
[6] A Sarlónak a Csehszlovák Kommunista Párt magyar értelmiségi segédcsapataként való kisajátítása ellen nemcsak Jócsik emelte fel a hangját. A Sarló felbomlásának tanulságait azonban ő fogalmazta meg a legegyértelműbben. Jócsik Lajos: Miért bomlott fel a Sarló? Magyar Újság, 1937. május 9.
23. és 30. o.
[7] A kolozsvári Korunkban vállalt szerepéről lásd Kántor Lajos: Korunk-közelben – Jócsik Lajosról, Korunk, 2012. 8. sz. 109–112. o.
[8] Jócsik Lajos: Visszaemlékezés kisebbségi éveinkre. Nyugat, 1939. 8. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00022/ 00643/ 20688.htm
[9] Egy-két ponton hivatkozom, érintem az Útban, a Korunkban, a Magyar Újságban, valamint a Nyugatban, az Ország Útjában és a Kelet Népében megjelent tanulmányait, illetve a Debreceni Déri Múzeumban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Jócsik-, illetve Balogh Edgár hagyatékok, töredékek vonatkozó anyagait
[10] Iskola a magyarságra. Egy nemzedék élete húsz éves kisebbségben. Budapest, 1939, Nyugat; Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 1942, Atheneum; Iparra magyar. Budapest, [É. n.] Magyar Élet; Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, 1944, Magyar Élet. Idetartozik, detémája, módszere miatt csak megemlítjük a bécsi döntés nyomán kirobbant magyar–cseh–szlovák etnokartográfiai vita termékét: A magyarság a cseh és szlovák néprajzi térképeken. Budapest. 1943.
[11] A Makkai-esszé vitájáról lásd Cseke Péter – Molnár Gusztáv (szerk.): Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Budapest, 1989, Héttorony Kiadó. Digitális elérhetősége: http://adatbank.transindex.ro/cedula.php?kod=1347
[12] Uo. 216−217. o.
[13] Jócsik a revíziós magyar külpolitika fenyegető zsákutcájára utalva azzal utasítja vissza az erdélyi püspök által választott alternatívát, hogy az egyre fenyegetőbb német veszélyt a nemzethalálnak a kisebbségi sorsnál sokkal reálisabb alternatívájaként jelöli meg. „S nem ejt gondolkodóba szinte a
döbbenet erejével, hogy Makkai éppen olyasmiben látja a kisebbségi helyzet megoldását, amiben a nemzethalál rémségeit veszik észre ma a legjobb szellemek Magyarországon? A német veszély nemcsak külpolitikai kérdés, de a magyarság belső nemzeti ügye is. Vagy Makkaihoz nem jutott el a dunántúli horogkeresztes propaganda veszélyeinek híre Debrecenbe? Éppen itt lenne az ideje egy olyan kisebbségi, népi és közép-európai megoldás után nézni, amely nemcsak az állami szuverenitás flastromait tudja ragasztani égő sebeinkre.” Uo.
[14] Jócsik: Iskola a magyarságra… 18. o.
[15] Erre nézve lásd például a Szvatkó Pál által 1937-ben indított Új Szellem c. folyóirat szellemi térképét felrajzoló Thomas von Ahn kiváló tanulmányát: „Új szellem Szlovenszkón”: betekintések Szvatkó Pál csehszlovákiai magyar „kultúrpolitikai szemlé”-jébe (1937−1938). Pro Minoritate, 2009. 4. sz. 55−80. o.
[16] Jócsik: Iskola a magyarságra… 23. o.
[17] Uo. 65. o. Jócsik ezzel látszólag az egész két világháború közötti kisebbségi önszerveződés értelmét értelmezte újra, de későbbi írásaiból kitűnik, inkább csak arról volt szó, hogy az 1938. őszi eseményeknek a magyar szellemi élet egészét magával ragadó hatása alól ő sem tudta kivonni magát. Az 1938. évi határváltozások hatásáról lásd Szarka László: „Nádi élet”, „eltűnt gondolatok”. Szlovákiai magyar önértelmezések az első bécsi döntés idején. Fórum, Társaadalomtudományi Szemle, 2007. 3. sz. 51–63. o.
[18] Uo. 65−66. o.
[19] Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szövegeket rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Nagy Pál. Marosvásárhely, 2001, Mentor Kiadó, 63−66. o. A Németh László, Keresztury Dezső, Szabó Zoltán és Boldizsár Iván 1938. augusztusi romániai útjáról készült beszámolók nyomán igen széleskörű vita bontakozott ki az erdélyi magyar sajtóba, amely szintén jól jelezte a „pesti írók” és az erdélyi magyar értelmiség látószögének, tapasztalati anyagának különbségeit.
[20] Vargha Kálmán: Adalékok Móricz Zsigmond csehszlovákiai útjaihoz és kapcsolataihoz. Irodalomtörténet, 1957. 3. sz. 313–336. o.
[21] Borsody István: Magyarország és a csehszlovákiai magyarság. In uő. (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában 1918−1938. Budapest, 2002 (2. kiad.), Méry Ratio, 204. o.
[22] Jócsik: Idegen igában… 226. o.
[23] Uo. 227. o.
[24] Jócsik: Iparra magyar… 61−62. o.
[25] A nemzetállami nacionalizmus mindennapos megnyilvánulásai Jócsikot a Sarló széthullása idejére teljességgel kiábrándították a közép-európai elképzelésekből. Az 1945−1948 közötti időszakban, amikor a csehszlovák−magyar lakosságcsere áttelepítési kormánybiztosaként próbálta menteni a
szülőföldjük elhagyására kényszerített felvidéki magyarokat, valószínűleg egyszer s mindenkorra leszámolt a közép-európai megbékélés gondolatával. „Kisebbségi magyarok voltunk, és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben? A többségi oldalon a szemlélet és gondolat határait az állam léte határozta meg. A szemhatár és a politikai határ végzetesen azonosult, a gondolatnak nem volt ereje a politika lehetőségein túlra repülni. Ha elhagyta azt a területet, amit a politika jelölt meg neki, lehullott, mint a leparittyázott galamb.” Jócsik Lajos: Visszaemlékezés… i. m.
[26] Jócsik Lajos: A Dunatáj lelke. Kézirat. (1945) 4. o. Déri Múzeum Sarló Gyűjtemény, Jócsik hagyaték, DS. X. 86. 597.11.
[27] Uo. 4. o.
[28] „Roppant tömegek elfutottak onnan, hiába küldte utánuk vezércikk, szónoklat vagy fájdalom az »áldjon vagy verjent«, elhagyták a sorsot, a ránk mért magyar lényeget. A kisebbségi magyarságtól elfolyt felső rétege, a nép és nemzet eggyé lett, a nép lett a nemzet, a nép, és csak a nép lett a teremtés sara, melyből Kölcsey és Vörösmarty igéihez testet gyúrt az idő abban a szomorú helyzetben. Kimondhatjuk: Kölcsey magyar létformája annyira nagy, tiszta és egyszerű, hogy csak a nép szerezhet annak érvényt a magyar életben.” Jócsik Lajos: Két himnusz. Nyugat, 1939.
10. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00645/20780.htm
[29] Babits-csal egyetértve, Jócsik Kölcseynek a néppel azonos nemzetfogalmát tekinti a megújulás egyedül lehetséges keretének. Szerinte ehhez az eszményhez vitte közel a kisebbségi két évtized a felvidéki magyarokat. Lásd uo.
[30] Uo.
[31] Uo.
[32] „Kölcsey romantikus volt, s a magyar létforma tartalmát a jó és a rossz, az erények és a bűnök, a bűnbeesések és igazulások változásainak tekinti. A jövőben természetesen a teljes tökéletességet s a teljes igazulást várta a magyarságtól. A kisebbségi magyarságnak teljesen megfelelt a magyar
nemzeti lényeg ilyen formája. Valahogy úgy éreztük, hogy a kisebbségi helyzet nemcsak a külső, a mi akaratunktól teljesen független történelmi Rossz győzelme után szakadt ránk, hanem a magunk hibái és bűnei folytán is. Csak így volt lehetséges, hogy a süllyedés és szenvedés, amint tapasztalatokká lett, a legteljesebb megtisztulás szándékává alakuljon.” Uo.
[33] „Polgári kultúránk legjobb tartalékait vették el tőlünk Trianonban. Mi pedig afeletti dühünkben és haragunkban, hogy elvették polgárias tartalékainkat, megtagadtuk a polgáriság érvényét és szembefordultunk vele.” Uo.
[34] Ország Útja, 1944. február 3.
[35] Jócsik Lajos: Hazatérés, tájékozódás, Pécs, 1942, Janus Pannonius Társaság, 32–34. o.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}