Igyekeztem, próbáltam mindent úgy rendezni családom számára, hogy gyerekeim ne szenvedjenek semmilyen hiányban. Jövőjüket megszerettem volna alapozni, hogy ne a véletlen határozza meg. Örültem, hogy sikerült lassan, lépésről-lépésre előteremteni a tanulmányokra szükséges anyagiakat és két lányom végezhette tanulmányait a választott főiskolán. Büszke is voltam gyermekeim sikereire, szorgalmára, jól esett érezni, ők is látják szülői igyekezetünket, és ahol tehetik segítenek.
A családi boldogság beteljesedését láttuk, élveztük feleségemmel. Egy csendes, egyszerű család mindennapos életét éltük. Közben tovább tervezgettük gyermekeink jövőjét, életét,- hogy, érezzék, ránk mindig számíthatnak, bármi segítségre lesz szükségük.
Szeretetben, közösen ápolgattuk a kis családi harmóniát, benne azzal a családi értékekkel, hagyományokkal, melyet szüleink és nagyszüleink hagytak ránk. A gyökereink ismerése, a kötődés egy szép „családi fához“, mindig megdobogtatta a szívemet. Mert szerettem volna tovább adni azzal az emberi, és meghitt családival, melyet én is kaptam szüleimtől.
Féltve dédelgetett vágyam(álmom) volt, hogy ha leányaim elhatározzák férjhez mennek majd, egy „nagy falusi lakodalmat“ csinálok, olyat, amilyet még én is átéltem gyermekkoromban. Mert akkor még „nagy dolog“ volt egy életre szóló „igen“. Ott hordozta a sorsok, életek kötődését, kitartását, a hűséget,- a „családi szeretet melegét“ a falusi múltban.
Sajnos a mai rohanó életünkben, már sokszor másképp gondolkodunk. Lehet, olykor a „könnyítés“ végett is, mert mindenre nincs időnk, vagy épp pénzünk.
És leegyszerűsítünk lényeges dolgokat, melyeket nem szabadna „érzelmi, emberi mélységek“ nélkül, „csak úgy“, letudni.
Ebben volt részem, mikor egyik lányom, tanulmányainak végeztével egy hétvégén bejelentette:...“tudod Apu, nem akartunk nagy kiadásokba hozni,...Richárddal összeházasodtunk... majd itthon is elmegyünk egy „ünnepi ebédre“...!
Nem tudtam hirtelenjébe mit, mondani. Belül egy „villámcsapásként“ omlott össze dédelgetett vágyam.
De azért egy „kis örömöt“ kierőszakoltam, mutatva a két „ifjú házas“ elhatározásának. Gratuláltam.
Az egyszerű, gyors cselekményt, csak kicsit később beszéltem meg lányommal.
Nem tudom mennyire értette meg szülői vágyunkat, de úgy láttam az „érzelmükben“ beteljesedett az „Ő elképzelésük". Az egyik szemem sírt, a másik meg örült.
Kár, hogy nem sikerült teljesen gyermekeimnek átadni azokat a számomra „igen fontos“ értékeket, mely a „családi hagyományokban és iránt“ éreztem, benne őseim lelkiségében, szeretetében, melyet az emberi „széthintésével“, megosztásával fényjeleztek egykor.
De lehet, még az idő rádöbbenti az életük során, mely (fontos)dolgok tartják az emlékeket életben, és az életet az emberben...
Hinzellér László
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}