V roku 2010 vydalo Literárne informačné centrum v Bratislave ako XIb. zväzok svojej edície "Pramene k dejinám Slovenska a Slovákov" reprezentatívnu 350 stránkovú zbierku dokumentov "Slováci v prvej svetovej vojne 1914-1918". Redaktorom zväzku bol Dušan Kováč, okrem neho sa na výbere dokumetov a napísaní komentárov podieľali ďalší pracovníci HÚ SAV: Gabriela Dudeková, Marián Hronský, Roman Holec a Milan Podrimavský.
2010-ben jelent meg a dokumentumkötet. A Túróczszentmártoni deklaráció példáján - egy Steier szöveggel összevetve - mutatjuk meg, hogy e szép kivitelezésű könyv szerzői mennyire naivan és szelektíven ismertetik történelmüket.
Žiaľ krása knihy nie je vyvážená kvalitou obsahu. Miesto zbierky dokumentov, ktorá by záujemcom umožnila preniknúť za zjednodušujúce panely školských učebníc dejepisu a ukázala celú protirečivosť a potenciálnu viacvariantnosť vývoja Horniakov v závislosti od geopolitického vývoja, dostávame obvyklý tendenčný mix dokumentov a pitoreskných slohových cvičení.
Na príklade azda najvýznamnejšieho slovenského štátoprávneho aktu - Martinskej deklarácie z 30. októbra 1918 si ukážeme, aké naivné metódy autori - najfundovanejšie hlavy akademického ústavu používajú, aby sa čitateľ z ich dielka nikdy nedovtípil, aký je s Martinskou deklaráciou problém. I pre tých, pre ktorých je Steierov článok z februárového čísla časopisu Magyar Szemle z r. 1928 načisto nezrozumiteľný, musí byť veľmi nezvyklé, ak sa v článku o deklarácii slovenského národa rozhodujúceho významu autori načisto nezmieňujú o tom, kto a koľkí ju vlastne podpísali...
Dokument 81. Ako videli deklaračné zhromaždenie jeho účastníci. 30. október 1918
Deklaračné zhromaždenie tvorí častý objekt spomienok zo strany účastníkov. Každému z nich zostali v pamäti iné momenty a osoby, postupne dokonca dochádza k omylom v časovej následnosti, ale pamätnosť chvíle si uvedomovali všetci prítomní. Uverejňujeme časti zo spomienok Ivana Thurza [1] a Pavla Halašu.[2]
Keď som vošiel do miestnosti Tatry banky, tam už bol ruch. Účastníci sa vítali, podávajúc si ruky, menej známi sa predstavovali. Pri vchode za tzv. priehradkami pre stránky (porada bola v obchodnej miestnosti) bol stolík, pri ňom sedel hl. direktor Tatry banky Cyril Kresák a zapisoval každého účastníka, ktorý sa uňho hlásil. Nuž v poradí prihlasovaných bol som ôsmy a za mnou nasledovali iní, až po č. 106. No mám dojem, že niektorí vypadli zo zoznamu [...] Keď sa začalo zhromaždenie, vchodové dvere sa zavreli, pravda, nezamkli sa, aby aj prípadný oneskorený účastník mohol byť prítomný, ale zamedzil sa prístup nepovolaným osobám [...] Veliteľ (kapitán) martinskej pohraničnej polície Beliczky [...] stál pred bukvovským domom, oproti vchodu do budovy Tatry banky s notesom v ruke, zapisujúc si osobne známych účastníkov zhromaždenia. [...] Keď Dula vzdával vdäku prezidentovi USA Wilsonovi za jeho záujem aj o náš slovenský národ [...] a vstal pritom z predsedníckeho stolca, všetci prítomní, akoby zasiahnutí iskrou nadšenia, razom povstali zo svojich miest, volajúc hromovým hlasom „Živio, Wil-son!". Tento hromový hlas účastníkov zhromaždenia prenikol i cez múry budovy Tatry banky, takže ho počuli všetci a počul ho iste i kapitán pohraničnej polície Beliczky, ktorý, ako očití svedkovia hovorili, už s rozochveným srdcom ledva čakal na zakončenie zhromaždenia, tušiac, že v miestnosti Tatry banky odbíja asi posledná hodina „ezeréves Magyarországu" [...] Dojem prečítania Deklarácie bol neopísateľný. Všetci sme poskákali zo svojich miest, zdvihli pravice, akoby sme boli chceli prisahať na Deklaráciu a s výkrikmi „Sláva!", „Prisaháme!", „S tým stojíme alebo padáme!" prekypoval hlučne náš národný cit, tak hlučne, že to aj von bolo počuť. Rozumie sa, potlesk žatým bol spontánny a trval celé minúty.
THURZO, Ivan: Medzi vrchmi a na rovine. Spomienky. Bratislava, 1987, s. 243-244, 246-247.
Bolo vlastne napodiv, že vrchnosť zhromaždenie povolila a že deklaranti to neodniesli inkvizíciou a žalárom. Lenže vtedy už bol zmätok v samej Pešti a vláda nemala času starať sa o to, čo sa deje v stoliciach, i keď žandarmeria a vojsko boli v pohotovosti. Okrem toho v Turci bol vládnym komisárom bývalý oravský župan Ďuro Bulla, a ten už vycítil znak času a jednou nohou bol medzi nami. No i tak nás v Pešti prekvapilo, keď sme v novinách čítali lapidárnu správičku, že Slovenská národná rada sa 30. októbra vyslovila za čsl. národnú jednotu.
Na zhromaždení o 2. hodine popoludní v dvorane banky Tatry, celkom preplnenej, panovala sviatočná nálada. Vlúdil sa ta síce peštiansky sekretár kovorobot-níckej organizácie Csapó, no soc. demokrat Adolf Horváth ho poznal a vykázal z miestnosti. Najprv referoval Dula o politickej situácii, a keď spomenul Wilsona ako „arbitra mundi", prítomní vstali z miest a za neutíchajúceho potlesku mu volali na slávu. Po ňom rečnil Hlinka a nato sa ustanovila národná rada s právom kooptovať členov a poverením robiť ďalšie kroky „menom v Uhorsku bývajúcej vetvy čsl. národa"[3] a Samuel Zoch prečítal text ním zostavenej Deklarácie. Všetko vstalo z miest, dvíhalo ruky, tlieskalo, volalo na slávu a jasot sa opakoval i po prejavoch Ferdiša Jurigu, Emanuela Lehockého, red. Robotníckych novín a Adolfa Horvátha, dielovedúceho z Košíc. Napokon Štefan Krčméry predniesol svoju príležitostnú báseň. Zhromaždenie sa skončilo zaspievaním hymny „Hej, Slováci". Deklarantov bolo 107 a keď odchádzali, na ulici došlo k príznačnej scéne. Tam špehujúci kapitán pohraničnej stráže oslovil brata Dušana [4] maďarsky:
„Pán doktor, prosím na slovíčko."
„Prosím, čo rozkážete?" pýtal sa ho brat ironicky, zdôrazniac posledné slovo.
„Na čom ste sa ráčili uzniesť?"
„Vyslovili sme sa za československú jednotu."
„Preboha," div nezalomil pán kapitán rukami, „veď vám dáme všetko, čo len chcete!"
„Tak ste mali hovoriť pred štyridsiatimi rokmi," odbavil ho brat. [..-]
Čo sa týka znenia Deklarácie, treba poznamenať, že jej pôvodný text musel byť neskôr upravený v dôsledku udalostí, ktoré deklarantom ešte nemohli byť známe, pretože vyšli najavo až po Hodžovom príchode do Martina večer už po vynesení rozhodnutia. Šlo o to, že nový maďarský minister zahraničia[5] gr. Andrássy, poslal bol nótu prezidentovi Wilsonovi, v ktorej súhlasil s jeho stanoviskom ohľadom práv národností, a aj o to, že národný výbor v Prahe medzitým proklamoval Čsl. republiku.
HALAŠA, Paľo: Spomienky. ALUSNKMartin, sign. 37 AD 3, U., s. 316-317, 319.
1 Ivan Thurzo (1882 - 1964), národohospodár, bankový úradník a publicista.
2 Pavol Halaša (1885 - 1969), medik a publicista v Martine.
3 V skutočnosti sa tieto udalosti odohrali predpoludním.
4 Dušan Halaša (1883 - 1936), právnik v Martine.
5 Správne má byť uhorský.
Dokument 82. Martinská deklarácia }o. október 1918
Matúš Dula, predseda Slovenskej národnej strany a dezignovaný predseda Slovenskej národnej rady, dostal od úradov, na prekvapenie, povolenie konať v sídle strany v Turčianskom Sv. Martine „výborovú schôdzu". Využil to na to, aby zvolal podľa možnosti čo najväčší počet slovenských národovcov s cieľom oficiálne stanoviť Slovenskú národnú radu a prijať zásadnú politickú deklaráciu. Zhromaždenie zvolal na 30. októbra 1918. Pôvodným zámerom zhromaždenia a prijatej deklarácie bolo oficiálne prejaviť slovenský nárok na samourčovacie právo v tom zmysle, že Slováci si želajú, ako sa o tom uzniesli už v máji[1], vytvoriť s Čechmi spoločný samostatný štát. Mala to byť teda tá deklarácia, ktorú tak naliehavo žiadalo vedenie československého zahraničného odboja. Situácia však slovenských predstaviteľov predbehla. Rakúsko-Uhorsko 27. októbra 1918 definitívne kapitulovalo a 28. októbra v Prahe už bol vyhlásený československý štát[2], o čom deklaranti v Turčianskom Sv. Martine nevedeli. Večer, keď už časť deklarantov odišla do svojich domovov, prišiel do Turčianskeho Sv. Martina Milan Hodža so správou o tom, čo sa udialo 28. októbra v Prahe. Za tejto situácie prítomní na Hodžov návrh deklaráciu na dvoch miestach upravili tak, aby zodpovedala novej situácii a v tej podobe ju zverejnili a rozširovali. V každom prípade znamenala Martinská deklarácia prihlásenie sa Slovákov k programu československého štátu.
Deklarácia slovenského národa[3]
Zastupitelia všetkých slovenských politických strán4, zhromaždení dňa 30. októbra 1918 v Turčianskom Sv. Martine a organizovaní v Národnú Radu slovenskej vetvy jednotného česko-slovenského národa \ trvajú na zásade samourčovacieho práva národov, prijatej celým svetom. Národná rada vyhlasuje, že v mene československého národa bývajúceho v hraniciach Uhorska je jedine ona oprávnená hovoriť a konať.
Nie je na to oprávnená uhorská vláda, ktorá za celé desaťročia nepoznala vážnejšej úlohy, ako potlačovať všetko, čo je slovenské, nepostavila a nedovolila nášmu národu ani jedinej školy, nedovolila, aby sa slovenskí ľudia dostali do verejnej správy a úradov, náš ľud majetkovo ničila a vykorisťovala svojou stredovekou feudálnou sústavou a politikou.
Nie sú oprávnené na to, aby v mene slovenského ľudu hovorili ani tie takzvané zastupiteľské zbory, ktoré sú zostavené na základe úzkeho volebného práva, nedopúšťajúceho prejaviť vôľu národa a pozostávajúce z ľudí, ktorí vzdor nariadeniu zákona nedopustili na výboroch čisto slovenských stolíc ani len slovenského slova.
Nie sú na to oprávnené ani také zhromaždenia, ktoré vynášajú uzavretie pod tlakom cudzieho násilia.
V mene slovenského národa na Slovensku oprávnená je teda hovoriť jedine Slovenská Národná rada.
Národná Rada česko-slovenského národa v Uhorsku obydleného osvedčuje:
1. Slovenský národ je čiastka i rečové i kultúrno-historicky jednotného československého národa. Na všetkých kultúrnych bojoch, ktoré viedol český národ a ktoré ho urobili známym na celom svete, mala účasť i slovenská vetev.
2. Pre tento česko-slovenský národ žiadame i my neobmedzené samourčovacie právo na základe úplnej neodvislosti. Na základe tejto zásady prejavujeme svoj súhlas s tým novovytvoreným medzinárodným položením, ktoré dňa 18. októbra formuloval predseda Wilson a ktoré dňa 27. októbra uznal rakúsko-uhorský minister zahraničia.[6]
3. Žiadame okamžité uzavretie pokoja, a síce na všeľudských kresťanských zásadách, aby pokoj bol taký, žeby medzinárodno-právnymi zárukami znemožňoval ďalšiu vojnu a ďalšie zbrojenie.[7]
Sme presvedčení, že náš snaživý a nadaný slovenský národ, ktorý vzdor neslýchanému útisku dospel na taký stupeň národnej kultúry, nebude vylúčený z požehnania pokoja a zo spolku národov, ale i jemu bude dopriate, aby sa dlä svojho rázu mohol vyvinovaťa dľa svojich síl prispel ku všeobecnému pokroku človečenstva.
Zo zasadnutia Slovenskej Národnej Rady.
V Turčianskom Sv. Martine 30. októbra 1918
Karol A. Medvecký, tajomník Slovenskej Národnej Rady
Matúš Dula, predseda Slovenskej Národnej Rady.
Národnie noviny XLIX, č. 128 b.[8] 31. október 1918.
1 Dokument č. 66.
2 Dokument č. 80.
3 Autorom deklarácie bol Samuel Zoch. Jeho návrh však bol dosť zásadne prepracovaný komisiou v zložení: M. Dula, F. Juriga, K. A. Medvecký, S. Zoch, E. Stodola, Št. Krčméry. Okrem Zochovho návrhu podal svoj návrh aj Emil Stodola. V Stodolovom návrhu sa požadovala pre Slovákov autonómia v budúcom štátnom usporiadaní. Deklaranti prijali Zochov návrh a otázku autonómie odsunuli na neskôr, keď budú pomery v štáte usporiadané.
4 Okrem Slovenskej národnej strany formálne existovala aj Slovenská sociálna demokracia a Slovenská ľudová strana.
5 Formulácia o československom národe na tomto mieste, ako aj v bode i. deklarácie - to bolo riešenie, ako dať verejnosti najavo československú orientáciu zatiaľ bez použitia formulácie česko-slovenský štát, ktorá sa deklarantom zdala byť stále v uhorských pomeroch riskantná.
6 Táto veta bola do deklarácie vsunutá večer, po Hodžovom príchode, čím sa význam deklarácie posunul do polohy slovenského súhlasu nie s plánovaným projektom československého štátu, ale už s existujúcim faktickým stavom. Wilsonova odpoveď vláde Rakúsko-Uhorská mala dátum 19. októbra.
7 Pôvodne bol v deklarácii ešte bod 4, ktorý požadoval pre Slovákov samostatné zastúpenie na budúcej mierovej konferencii. Tento bod, vzhľadom na to, aby sa nechápal ako nedôvera k novovyhlásenému štátu, bol na Hodžov návrh vypustený.
8 „B" v tomto prípade znamená, že to bol „B" variant novín. V prvom „A" variante bola ešte neupravená deklarácia. Toto číslo sa nezachovalo.
Steier Lajos: A TURÓCSZENTMÁRTONI DEKLARÁCIÓ
TUKA BÉLA dr., a prágai nemzetgyűlés néppárti tagja a „Slovák" című lapban arra figyelmeztette a cseh-tót politikai tényezőket, hogy 1928 október 31-én, a köztársaság 10-ik évében, Szlovenszkónak az államhoz való viszonyában a túrócszentmártoni deklaráció titkos szakasza értelmében jognélküli állapot fog bekövetkezni, mert ekkor Szlovenszkón a „vacuum iuris" állapota fog beállani, mely csakis a tót nemzet önrendelkezési jogának érvényesítése által kerülhető ki. Ámbár Tuka arra az álláspontra helyezkedett, hogy az önrendelkezését gyakorló tót nemzet mindent megtehet, csak egyet nem mondhat ki, a Csehországtól való elszakadást, a cikk mégis rendkívül nagy nyugtalanságot keltett cseh és csehofil politikai körökben. A cseh-tót sajtó, különösen a cseh kormány lapjai és a prágai nemzetgyűlés abban bízva, hogy a túrócszentmártoni deklaráció keletkezésének homályossága érintetlen marad, a titkos klauzula létezését tagadja. Szükségesnek tartom, hogy e Magyarországot érdeklő fontos kérdést részletesen megvilágítsam és bebizonyítsam az itt éppúgy elkövetett szemfényvesztést, mint a többi cseh-tót egyezmények és deklarációknál (Pittsburg, Moszkva, Liptószentmiklós stb.).
A harctéri összeomlást követő általános zavar, tájékozatlanság és fejvesztettség által előidézett általános hangulat hatása alatt hívta össze értekezletre Dula Máté, a tót nemzeti párt elnöke október 30-án Túrócszentmártonba a tót politikai frakciók vezetőit. A meghívóban nem volt megjelölve, hogy mi lesz a konferencia tárgya és célja. A megbízottaknak senkitől, sem várostól, sem megyétől, sem nemzettől megbízatásuk és felhatalmazásuk nem volt. Nem is tettek eleget legnagyobbrészt a meghívásnak, úgyhogy Túrócszentmártonban a Tátrabank helyiségeiben mindössze 60—70 személy jelent meg. A megjelentek 80%-a túrócszentmártoni és túrócmegyei volt. Ez az értekezlet már összetételénél fogva sem képviselhette a tót nemzetet, vagy Felső-Magyarországot, melynek másfélmilliónyi magyarsága éppen úgy jogosult a terület felett dönteni, mint a másfélmilliós lélekszámnál valamivel számosabb tótság.
A túrócszentmártoni értekezlet többsége bár a tót nemzet önrendelkezési jogáért lelkesedett, de általában nem volt ellensége a magyar állam területi épségének. A konferencia két napig tartott. Október 30-án még nem tudták tagjai, mit határozzanak. A csehofilek két érvet használtak az ingadozók megnyerésére. Az egyik az volt, hogy Andrássy Gyula gróf külügyminiszter október 27-én Wilsonhoz intézett jegyzékében a cseh-tót államalakítást elismerte és hogy az új cseh-tót államot az antant hatalmak nemcsak elismerték, hanem megállapodásokat is kötöttek vele, sőt október 28-án a cseh-tót állam kormánya Prágában már meg is alakult, tehát a hozandó határozat csupán a már meglévő államalakulásnak konstatálása lehet. Ezek az érvek azonban nem tudták eloszlatni a tót aggodalmakat, mert azt látták, hogy a sorsdöntő kérdésben tulajdonképpen a tót nemzet megkérdezése nélkül akarnak dönteni, már pedig a tótság saját maga részére követelte az önrendelkezési jogot, semmilyen más nemzetnek önrendelkezési jogával való kapcsolatban.
Megemlítendő, hogy Srobár az internálásból való kibocsátása után megegyezett Dulával abban, hogy október 26-án Prágába megy, ahol a tót nemzeti párttól kiállított meghatalmazás alapján fog tárgyalni. A Károlyi Mihállyal való tárgyalásokból kitűnik, hogy Dula nem utasította vissza a magyar-tót megegyezés eszméjét sem, sőt kívánta, de csakhamar meggyőződött, hogy a Károlyi Mihállyal való megegyezésnek nincsen sok reménye. A tót nemzeti párt ennek következtében teljesen izoláltatott, miután már a Wekerle-kormánynak kísérlete is, hogy október utolsó napjaiban Kürthy báró és Ghillány báró útján a tót nemzeti párttal tárgyalásokba bocsátkozzék, elkésett és ezért visszautasításban részesült akció volt, mely már a közvetítő személyek exponáltsága miatt sem remélhetett eredményt. Ezért Dula, aki a nagy össze-omlást is megérezte, már október 25-én Prágával kezdett komoly tárgyalá-sokat Srobár kiküldetésével. Srobár október 28-án délelőtt Prágába érkezve, rögtön a cseh nemzeti tanács elnökségébe helyeztetett és azután október 29-én az első cseh kormányban miniszteri tárcát vállalt, a nélkül, hogy erre a tót nemzettől megbízatása lett volna és így önhatalmúlag a Dulával való tárgyalásokat feleslegessé téve, elébe vágott a túrócszentmártoni konferenciának. Az október 28-án kibocsátott cseh nemzeti bizottmányi felhívásokat, melyek a cseh-tót államalakítást kihirdetik, már Szlovenszko nevében Srobár is aláírta, holott még csak 30-án kellett határozni a tótság magatartásáról. Misem természetesebb, hogy Srobár eljárásának hatása Túrócszentmártonban se maradt el. A ki nem elégített politikai ambíciók Srobár példájából merész ösztönzést nyertek, melyeket Stodola Emil dr., Medveczky Károly, Bella Method, Dérer Iván stb. a cseh ígéretekkel még jobban kiszíneztek. Magyar részről ezzel szemben semmi nem történt. A túrócszentmártoni konferencia eredményeként november elsején a következő deklarációt közölték a lakossággal.
Az egységes cseh-tót nemzet tót ágának a Nemzeti Tanácsban megszervezett összes tót politikai pártbeli képviselői összegyűlve 1918 október hó 30-án Turócszentmártonban, a nemzeteknek az egész világ által elismert önrendelkezési jogának alapjára helyezkednek. A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a Magyarország határain belül lakó cseh-tót nemzet nevében egyedül ő van felhatalmazva intézkedni és beszélni. Nincs erre felhatalmazva a magyar kormány, mely évtizedeken keresztül nem ismert fontosabb feladatot, mint elnyomni mindent, ami tót, nem emelt és nem engedélyezett nemzetünknek egy iskolát sem, nem engedte, hogy tót emberek kerüljenek a közigazgatásba és a hivatalokba, népünket anyagilag tönkretette és kizsákmányolta középkori feudális alkotmányával és politikájával.
Arra, hogy a tót nemzet nevében beszéljenek, nincsenek felhatalmazva az úgynevezett képviselőtestületek sem, amelyek a nemzeti akarat megnyilvánulását nem engedő szűk választói jog alapján jöttek létre, s amelyek oly egyénekből állíttattak össze, akik a törvény rendelkezése ellenére egy tót szót sem engedtek elhangzani a tiszta tót megyék gyűlésein.
Nincsenek erre felhatalmazva oly népgyűlések sem, melyek határozataikat idegen erőszak nyomása alatt hozzák.
A tót nemzet nevében beszélni Szlovenszkón tehát egyedül a Tót Nemzeti Tanács jogosult.
A Magyarországon lakó cseh-tót nemzet Nemzeti Tanácsa kijelenti:
1. A tót nemzet, úgy nyelvileg, mint kultúrhistóriailag az egységes cseh-tót nemzetnek része. Az összes kultúrharcokban, melyeket a cseh nemzet vívott, s amelyek ismertté tették az egész világon, résztvett a tótság is.
2. A teljes függetlenség alapján követeljük mi is, a cseh-tót nemzet számára a korlátlan önrendelkezési jogot. Ezen elv alapján egyetértünk azon újonnan kialakult nemzetközi közjogi helyzettel, melyet Wilson elnök formulázott meg 1918 október 18-án és melyet az osztrák-magyar külügyminiszter 1918 október 27-én elismert.
3. Követeljük az azonnali békekötést, mégpedig az általános emberi és keresztény elvek alapján, hogy a béke olyan legyen, miszerint nemzetközi garanciákkal lehetetlenné tegye a további háborút és a fegyverkezést.
A Tót Nemzeti Tanács gyűlésén, Túrócszentmárton, 1918 október hó 30-án.
Medveczky A. Károly s. k., a Tót Nemzeti Tanács titkára.
Dula Máté s. k., a Tót Nemzeti Tanács elnöke.
A deklaráción összesen 93 aláírás szerepel.
A 4.113 lakosúTúrócszentanártonból a deklarációt alájegyezte ..... 38
A 3.000 lakosú Liptószentmiklósból ...... 6
A 11841 lakosú Rózsahegyről ..... 8
A maximálisan összesen 19.000 lakosú 15, liptói és túróci kisközségből 20
---------------------
Összesen 72
Tehát összesen 37.954 lelket számláló, 1 várost, 2 nagyközséget, 15 kisközséget állítólag képviselő megbízottak képezték a konferencia jelentős részét, vagyis 72 szavazatot 103 közül. Ez annyit jelent, hogy Felső-Magyarországnak, vagyis a mai Szlovenszkónak többi 2,962.917 lakosával szemben a 37.954 lakos döntött, azaz míg ez 72 megbízott által volt képviselve, addig a többi három millió csak 33 személlyel.
E kimutatásból is kitűnik, mennyire nem volt illetékes a túrócszentmártoni konferencia határozni, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy azon a Felső-Magyarország 1 1/2 milliónyi magyarsága szóhoz sem juthatott, mert ez a tót magánkonferencia vindikálta magának a jogot Felső-Magyarország hovátartozandósága felett dönteni.
Evidens tény tehát, hogy Túrócszentmártonban Felső-Magyarországot nem képviselhették az 1918 október 30-án megjelentek. Ki kell azonban emelnem azt is, hogy a deklarációt aláírt személyeknek körülbelül 50%-a nem is volt jelen és csak utólag jegyeztetett oda a nevük.
A tűrócszentmártoni értekezlet tagjai bár nem voltak Magyarország integritásának ellenségei, de részint az események, részint pedig a megvesztegetések hatása alatt a cseh megoldás mellé állottak, de a tót nemzeti szempontokat biztosító feltételek mellett, ami arra enged következtetni, hogy a cseh megoldás iránt bizalmatlanok voltak. Ez a bizalmatlanság tulaj-donképpen minden cseh-tót egyezményből kiolvasható, mert a tótok mindenütt a tót nemzeti autonómia biztosítására fektették a fősúlyt.
Megjegyzendő, hogy a közölt deklaráció nem felel meg a konferencia által elfogadott eredeti szövegnek, mert a deklarációt a csehofilek önkényesen megváltoztatták és ezért ez a deklarációs kérdés 1922 óta az autonómiai törekvés előterében áll. 1922 februárjáig még nem érintette senki ezt a kényes ügyet, mert egyrészt a vezetők legnagyobb része akkor a húsosfazék mellett ült, másrészt pedig majdnem valamennyi bűnös volt ebben az okmányhamisításban és ezért óvakodtak róla beszélni, mígnem Bazovszky Lajos volt nógrádi zsupán, aki a cseh kormánnyal szembefordult, „Slovenská Národná Jednota" című lapjában a hamisítási ügyet leleplezte. A hamisítást, lényegét, módját és következményeit az alábbiak világítják meg.
Míg a csehofilek tényleges cseh ígéretekre hivatkozhattak, sőt a konferen-cián azt hirdették, hogy a csehek fehér lapot nyújtanak át a tótoknak és minden tót követelést, amelyet e lapra ráírnak, teljesíteni fognak, addig a magyar integritás melletti csehellenesek nem tudtak hivatkozni tárgyalásokból eredő magyar-tót egyezményi eredményekre és kilátásos ígéretekre. Ez volt az októberi magyar kormány legnagyobb hibája és bűne, magukra hagyta azokat, akik a magyar megoldást követelték. Ezek elkedvetlenedve távoztak Túrócszentmártonból és alá sem írták a deklarációt. Az eredeti szöveg szerint a cseh megoldást szótöbbséggel szavazták meg és követelték, hogy az önrendelkezési jog alapján a tót nemzet a békekonferenciára a csehektől függetlenül delegátusait küldhesse. A deklaráció második pontja sem a cseh-tót, hanem csak a tót nemzet részére követelt önrendelkezési jogot. Azonkívül a deklarációnak volt egy klauzulája, mely szerint a cseh megoldás teljes paritás alapján csak tízesztendős próbaidőre szól, melynek letelte után a tót nemzet végérvényesen dönteni fog hovátartozandósága felett. E deklaráción kétízben változtattak a Tót Nemzeti Tanáccsá alakult értekezleten. Mindjárt a szavazás után, mely csak kis többséget hozott a cseh megoldásnak, a jelenlevő csehofilek közül néhányan írásbelileg változtattak a szövegen. Este pedig váratlanul megérkezett Hodza Milán és elolvasván a deklarációt, néhány csehofil barátjával behatolt a tót nyomdába, fenyegetéssel kényszerítette a szedőket, hogy a deklarációt ne az eredeti szöveg, hanem az ő korrektúrája szerint szedjék ki, vagyis a következő változtatásokat eszközöljék a szedésen: „szótöbbség" helyett „egyhangúlag" szedendő, a tót nemzet önrendelkezési joga helyett a cseh-tót nemzet önrendelkezési joga iktatandó, azonkívül kihagyandó a szakasz, mely a tót delegációnak a békekonferenciára való kiküldetését követeli.
E változtatások a Tót Nemzeti Tanács hozzájárulása és tudomása nélkül történtek. Dula Máté és Skultéty József ugyan formailag tiltakoztak az eljárás ellen, de nem tettek semmit ellene és a nagy zavarban és fejetlenségben nem törődött vele senki. Hodza később, mikor ez a hamisítás kiderült, az általa készített korrektúra revíziós példányával akarta magát igazolni, pedig a kérdésben csakis a deklaráció eredeti szövege bizonyíthat. Ez azonban eltűnt. Hodza hamisításának célja az volt, hogy a szótöbbséggel való határozathozatal elhallgatásával az esetleges népszavazást meghiúsítsa, mert a békekonferencia ebben az esetben mindenesetre érdeklődött volna, hogy a szótöbbség milyen arányú, ha mint állítják, csupán 2—10 szavazatról van szó, világos, hogy a lakosság többsége a cseh megoldás ellen foglal állást, mert ez csak a Tót Nemzeti Tanácsnak nevezett magánkonferencia szavazat-arányára vonatkozván, ehhez hozzá kell a magyar és német lakosságot számítani, eltekintve attól, hogy a tót nép szintén a cseh megoldás ellen volt. A népszavazás elrendelése tehát így valószínű lett volna. A tót delegátusoknak a békekonferenciára való kiküldetése pedig nyilvánvalóvá tette volna azt, hogy a tótok nem azonosak a csehekkel és cseh-tót nemzetegységet nem akarnak, azonban a cseh-tót államban résztvesznek, ha arra kényszeríttetnek, de csak azon feltétel alatt, ha teljesen önállóak és függetlenek lesznek és az autonómia minden tekintetben biztosíttatik. A csehek és csehofilek ezt mindenképpen meg akarták akadályozni és Hodza a deklaráción ejtett hamisítással tényleg megfosztotta nemzetét attól, hogy önrendelkezési jogát gyakorolhassa, mert a meghamisított deklarációt az antant hatalmak, valamint a békekonferencia előtt, mint az önrendelkezés eredményét szerepeltették, melyben a Tót Nemzeti Tanács máris lemondott a tót nemzeti önállósági és függetlenségi törekvésről, mert a cseh-tót nemzetegységet ismerte el.
Bazovszky leleplező cikkei után 1922—23-ban a tót néppárt tűzte tulajdonképpen a hamisítási ügyet napirendre. Zoch Sámuel, aki a túrócszentmártoni konferencián a deklarációt felolvasta, kénytelen volt ebben a kérdésben nyilatkozni. 1923 február 11-én a brünni „Lidové Noviny" című cseh lap igyekezett a néppárt állításait gyengíteni, de mégis kénytelen bevallani, hogy a deklaráción nagyjelentőségű változtatásokat eszközölt Hodza; sőt, mint a néppárti ellenválaszok mutatják, maga Zoch is meghamisította a deklaráció szellemét, úgyhogy ez már Hodza odaérkezte előtt is deformáltatott. Zoch szerint ez a kifejezés: „A tót nemzet mind nyelvileg, mind művelődéstörténetileg az egész cseh-tót nemzet része", az eredeti szövegben is benne volt és ezt nem iktatták be utólag, sőt ezt szórói-szóra Juriga és Hlinka is elfogadták, amit azonban Hlinka ellenvetésében megcáfolt. Zoch a változtatás ellen tiltakozott, azonban szerinte Dula és Krcsméry hozzájárultak, mire a szöveget Krcsméry megváltoztatta.
A nyilatkozat végén Zoch felszólította Hlinkát, hogy bizonyítsa be, miben lett a deklaráció meghamisítva. Ez a felszólítás azonban Zoch vallomása következtében már szükségtelen is volt, mert hiszen ő legkompetensebben bizonyítja, hogy a deklaráció meg lett másítva Hodza által, aki erre nem lehetett feljogosítva. Zoch felszólítására Hlinka válaszolt[1] és négy közleményből álló cikksorozatában bebizonyítja egyrészt azt, hogy a konferencián cseh-tót nemzetegységről szó sem volt, a deklarációt nem hallotta senki, másrészt határozottan csakis a tót nemzet függetlenségét és önrendelkezését követelték. A cseh-tót állam ellen ugyan nem beszélt senki, de „az ellen, ami nem volt a deklarációban, nem is szólhatott senki". A szöveg a nyüvánosság számára meg lett hamisítva és ezt Zoch beismerte, erre pedig senkinek joga nem volt, mert a deklaráció a Tót Nemzeti Tanács deklarációja volt. Addig, míg az eredeti kéziratot fel nem mutatják, a hamisítási vádat különösen Zoch beismerése után fenntartják.
Egy másik tót néppárti közlemény[2] szerint Zoch meghamisította a deklaráció szellemét és ha ő 1918 október 30-án előállt volna Túrócszentmártonban a deklaráció olyan értelmezésével, mint azt fentidézett nyilatkozatában megtette, úgy bajosan távozott volna a gyűlésről ép testtel. Mudrony János egy Scotus Viatorhoz intézett cikksorozatában[3] szintén foglalkozott a túrócszentmártoni deklarációval, az ezt megelőző tót hangulattal és a konferencia tulajdonképpeni intencióival.
Megállapítja azt, hogy a tót nemzet a túrócszentmártoni deklarációig, tehát 1918 október 30-ig semmit sem tudott azon politikai programmokról és egyezményekről, melyek a csehek és tótok között a külföldön köttettek. Stefanikról, Masarykról, Benesről, ezek külföldi munkásságáról, a moszkvai, pétervári, kievi egyezményekről, az osztrák-magyar monarchiát szétrobbantani készülő clevelandi programúiról és a közös cseh-tót állam megalkotásáról nem hallottak semmit. Erről csak Srobár és az ő legbizalmasabbjai tudtak. A pittsburgi egyezményről is csak 1919 év tavaszán szereztek tudomást, ezt a mártoni deklarációnál teljesen elhallgatták. A pittsburgi egyezményt nem ismerve, úgy határoztak, hogy a cseh-tót respublikát két nemzet fogja alkotni, a cseh és a tót, hogy egyenrangú alkotó részei lesznek Csehország és Szlovenszko.
A vitába kénytelen volt beleszólni a tót nemzeti párt későbbi elnöke, Stodola Emil dr. is, aki szintén elősegítette a deklaráció meghamisítását, miután már a kocka eldőlt. Stodola a hamisítás kérdésének vitája alkalmával eleinte húzódozott attól, hogy nyilatkozzék, azt állítván, hogy ez a kérdés már tárgytalan.[4] Kénytelen lett azonban később mégis nyilatkozni.[5] Szerinte a deklaráció megváltoztatása nem történt Dula és társai tudta nélkül, akiket erre illetékeseknek mond. Amikor ő vezette a tanácskozásokat 1918 október 30-án, úgy határoztak, hogy Szlovenszko teljes autonómiáját legkésőbb tíz esztendőn belül meg kell valósítani. Zoch ama megállapítására, hogy Hodza kitörölt egy részt a deklarációból, Stodola nyilatkozatában megjegyezte, hogy Hodza egy új pontot is felvett, amely így szólt: „Ennek alapján (a nemzetek önrendelkezésének alapján) kinyilatkoztatjuk, hogy hozzájárulunk ama jogi alaphoz, amelyet október 18-án szövegezett meg Wilson elnök és amelyet az osztrák külügyminisztérium október 27-én elismert." Szerinte nem a deklarációban rejlett a hiba, hanem abban, hogy a tót férfiak nem tanúsítottak a határozathozatal után kellő megértést az autonómia kérdése és az autonómia biztosítása iránt s csak így történhetett meg, hogy 1918 október 31-én Szlovenszko autonómiája mellett csak 15 szavazat volt 9 ellenében.[6]
E nyilatkozatok merituma tehát az, hogy Bazovszky szerint Hodza önhatalmúlag megváltoztatta a deklarációt, amit Zoch a deklaráció fogalmazója is beismer, de a változtatást utólag helyesli, ámbár annak idején tiltakozott ellene. Hlinka szerint pedig nemcsak, hogy cseh-tót nemzetegységről nem volt szó, hanem október 30-án erre nem is gondoltak és a deklarációban cseh-tót nemzetegységről említést sem tettek. Különben is Hlinka szavaiból kiderül, hogy a deklarációt nem hallotta senki a nagy zajban és az eredeti deklarációnak a konferencia határozata értelmében csakis a tót nemzeti önállóság és önrendelkezés elveit kellett magába foglalnia. Minden ettől eltérő szöveg utólagos hamisítás, misztifikáció, melyet a csehofilek az egységes cseh-tót állam érdekében elkövettek. A misztifikáció szándéka kiderül abból is, hogy mint Mudrony állítja, a Tót Nemzeti Tanács előtt a csehek eltitkolták a pittsburgi egyezményt, mely szintén a paritás elvéből kifolyólag nemzeti autonómiát kötött ki feltétlenül. A hamisítást nem cáfolja Stodola sem, sőt kiemeli, hogy a Wilson által követelt cseh-tót állam és a cseh-tót külföldi nemzeti bizottmány elismerését, melyet az eredeti deklaráció hallgatással mellőzött, Hodza iktatta önkényesen a deklarációba, amivel a kérdésnek végzetes fordulatot adott. Ugyanis Wilson illetéktelen követelésével szemben, mely a már általa elismert cseh-tót állam részére kívánt teljes elismerést, a Tót Nemzeti Tanács olyan szellemű deklarációja állt volna, mely ugyan önrendelkezést, de nem cseh-tót, hanem csak tót önrendelkezést követel és így a külföldi cseh komitét minden tekintetben dezavuálta volna.
Stodola Emil dr. erről az október 31-i tanácskozásról a Tuka-féle cikkei kapcsolatban[7] nyilatkozatot tett közzé, melyben tagadja ugyan azt, hogy 1918 október 31-én olyan határozat hozatott volna, melynek alapját tíz esztendő elteltével Szlovenszko végleges közjogi viszonyának rendezése újabb kiegyezés tárgyát képezné, azonban kijelenti:
„Tény az, hogy a Tót Nemzeti Tanács 1918 október 31-én elnökletem alatt ülést tartott és indítványomra szótöbbséggel elhatározta, hogy Szlovenszko részére autonómiát követel. Egy szerződésnélküli (vacuum iuris) állapotról azonban szó sem lehet, mivel a forradalmi nemzetgyűlésen résztvett tótok a köztársaság új alkotmányát feltétel nélkül elfogadták."[8]
E nyüatkozat szerint tényleg volt titkos szakasz és e határozatot magába-foglaló jegyzőkönyv, melyet azonban eltüntettek. Mindenesetre figyelemre-méltó, úgy Stodola Emil dr.-nak, mint a kormánysajtónak[9] érvelése, mely az autonómia követelését és a tízévi határidőben való megállapodást csupán jelentéktelen „intermezzónak" nyilvánítja, melynek semilyen alkotmány-politikai jelentősége nem lehet, azért sem, mert az összes tót pártok a forradalmi nemzetgyűlés által hozott alkotmányt megszavazták, és így de facto a köztársasági közjogi egység álláspontján állnak. E nyilatkozatok szerint tehát az eddig konokul tagadásba vett titkos szakasz létezik, azonban azt csupán jelentéktelen epizódnak tartják. Ha már most tekintetbe vesszük azt, hogy a deklarációnak a cseh-tót egység melletti állásfoglalás, az államalakítás és az alaptörvények szempontjából a legnagyobb fontosság tulajdoníttatik, logikus, hogy a Tót Nemzeti Tanácsnak ezen állásfoglalást kiegészítő határozata államalakítási és alaptörvényi szempontból szintén olyan fontos és figyelemreméltó, mint az ezt megelőző határozat.
A hamisítási deliktumon kívül súlyos szemrehányások és vádak tárgyát képezi az is, hogy a deklarációnak titkos szakasza van, mely szerint a cseh és tót nemzetek közötti államviszony, mely paritáson alapul, egyelőre tízévi próbaidőre állapíttatott meg, melynek letelte után a tót nemzet önrendelkezési joga alapján ismét dönteni fog, vájjon az állami viszonylatot fenn akarja-e továbbra is tartani ? Az eredeti deklarációnak a Tót Nemzeti Tanács irataiból való eltüntetése joggal gyanússá tette azoknak a nyilatkozatait, akik azt hirdették, hogy hamisítás nem történt és titkos szakasz nincsen. Husek Károly, a csehofil „Slovensky Dennik" szerkesztője, Koza-Matejov Györgyöt, a „Slovák" volt szerkesztőjét hazugnak nevezte lapjában, mert ez a titkos szakasz létezéséről írt. A néppárti szerkesztő becsületsértésért beperelte kollégáját. A bíróság a titkos szakaszra vonatkozólag bizonyító eljárást rendelt el, ami azonban rendkívül nehézzé vált, azért, mert a deklaráció eredeti példánya eltűnt, ennek következtében csak a tanácskozáson résztvettek tanuságtételére lehetett szorítkozni. E tanúvallomások szerint a konferencia a csehek és tótok közötti közjogi viszonylatról tanácskozott ugyan, de titkos szakasz nincsen. Már most figyelembevéve Stodola dr. nyilatkozatát, mely szerint a konferencia Szlovenszko autonómiájának eszméjét elfogadta és Hlinka nyilatkozatát, mely szerint a Zoch által felolvasott deklarációt a nagy zajban senki sem értette, a konferencia tagjainak nagy része joggal hihette és hitte is, hogy a közjogi viszonylatra vonatkozó megállapodás a deklarációhoz illesztetett. Különben mellékes az, vájjon az autonómiai megállapodás írásban foglaltatott-e, vagy sem?
Az egészből a következő fontos és súlyos konklúzió-sorozat állapítható meg: a cseh-tót állam a tót nemzet megkérdezése nélkül alapíttatott meg; minthogy a csehek a túrócszentmártoni konferenciának államalkotó jelentőségét tagadják, e deklarációnak államalkotó jelentősége azért sincsen, mert eredeti szövegét meghamisították és mert a tót nemzet önrendelkezési, autonómiai jogára és a békekonferencián való képviseltetésre vonatkozó követeléseket a hamisítók törölték. Ezzel szemben az eltüntetett eredeti deklarációnak igenis van közjogi és népjogi jelentősége és lett volna államalkotó hatása, mert nem mondja ki a cseh-tót nemzetegységet és mert tót önrendelkezést, autonómiát követelt és e követeléseknek a békekonferencián tótok általi interpretálása jelentősen befolyásolta volna az antant szándékát Magyarország feldarabolása és a cseh-tót államnak ilyen terjedelemben való alapítása tekintetében. Túrócszentmártonban a többség tót nemzeti függetlenségre, autonómiára gondolt és nem elszakadásra, nem cseh-tót államra. A meghamisított deklaráció azért nem államalkotó jelentőségű, mert mást mond, mint ami eredetileg benne volt és mert a titkos szakaszt is elsikkasztotta.
A deklaráció meghamisítására vonatkozó Bazovszky-nyilatkozatok szerint a deklaráció a hamisítás következtében elvesztette nemcsak érvényességét, hanem értelmét is. A tótságra a hamisítás valóságos nemzeti szerencsétlenséget hozott, mert a békekonferencia ebből az okmányból hozta ki a falzumot, mintha a tótok és csehek egy nemzetet képeznének és mintha ennek következtében a tótok lemondtak volna nemzeti mivoltukról is nemzeti követelményeikről.
1 „Slovák" — 1923 február 21, stb
2 „Slovák" 1923 február 17.
3 „Slovák" 1923 február 8.
4 „Národnie Noviny" 1923 20. szám.
5 „Lidové Noviny" 1923 március 13.
6 „Prágai Magyar Hírlap" 1923, 13.
7 „Slovák" 1928 január 1.
8 „Neue Freie Presse" 1928 január 10.
9 „Prager Presse" január 19. 1918.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}