Olykor jól esik az embernek megállni egy percre-kettőre, (szükséges), ilyenkor tavaszodván (mindenképp). A rohanó mindennapjaink, gondjaink és fáradalmaink terhe alatt, szakítani egy kis időt magunkra. Mert mikor máskor, mint ilyenkor tavasszal, amikor rá „ébred“ az ember hogy jó volna újra születni, friss, üde fiatalnak lenni. Menni, de úgy hogy maradni...
Oly szép ez a kikelet. Varázslatos életerejében, mint amikor az ember életében a születendő új „élet“, a természetben kialakuló„termés“ egyfajta csodálatos biológiai „mesteri“ munkája kápráztatja el. Mily életerő, mily „távoli múlt“, „mély“ gyökerei éltetik és tartják fenn számunkra az éltetőt és élhetőt minduntalan... Fáradhatatlanul, emberi életünkben, minden évben újra és újra megújulva adja szépségét, gazdagságát, termését, gyümölcseit.
A gondolat, hogy mi emberek is képesek vagyunk a megújulásra ott születik benne, ebben az egyedi természet és emberi világ életkapcsolat harmóniájába.
Az érző természet, az érző emberi kapcsolat tartalmi mélysége sokat mond és gondolatokra ösztönöz. Ez, ami napjainkban aggasztóan megváltozott és így nehéz a fenntarthatóság megteremtése... De ami még mindig ott él, az emberi képzeletben, tudatban: - a vágy a szép után, hogy nyugalom, békesség töltse meg életét és családját.
A szép-érzés, a boldogság érzete, hogy érdemes szeretni ezt a világot, a természetet, benne minden élőt és élettelent... és ha ebben hinni tud,... akkor egy nagy isteni erő segítségével is számolhat (ami, úgy tűnik nem sok, de talán elegendő az emberi boldoguláshoz...!).
Hinzellér László
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}