Nagy léptekkel távolodunk, attól a „valamikori“ falusi- vidéki életformától, ami magába hordozta az őseink álltal felépített és fenttartott gazdálkodási (gazdasági), társadalmi és kultúrális örökséget, ami arra volt hivatott, hogy boldogulást, megélhetést biztosítson évtizedeken át, generációról-generációra. A fejlődés ezen belül ott kapott helyet, ahol a kor ezt megkívánta, de megmaradt a vidék mezőgazdasági jellege.
Ez a kontiunitás most csorbát szenvedett (a magángazdálkodást követő szövetkezetítésnél), de végsősoron a megélhetést falvainkban továbbra is a gazdálkodás jelentette. Most, hogy az iparosodás gyors fejlődését éljük és a szemléletünk a „modernség“ jegyében, mintha szégyelné a munkát(paraszt-mezőgazdaságit) és lépten-nyomon csak az ipar előrenyomulását érezzük (lásd. ipari parkok stb.), amiben nem azt kérdőjelezem meg, hogy „szükséges-e az ipari fejlődés“, hanem milyen formában és mekkora terhet (veszélyt) hordoz, jelent ez a természet és élekörnyezetünk számára.
Szükséges-e ott is „iparosítani“, ahol a természet, a biológia, bebizonyította az „életet“ hagyni kell élni.... Ahol „kicsivel“ ősibb erők és beváltabb rendszerek működnek...
Talán rádöbbenünk még időben, hogy nemcsak az a érték, amit létre hozunk, de a meglevőt jobban megkellene becsülnünk. Hisz már régen is mondták öregjeink:“aki a régit nem becsüli, az a újjat nem érdemli“!
A tapasztalatunk és észrevételeink a fenttarthatóságot kérdőjelezik meg ilyen formában. Mivel kár volna eltűntetni, leépíteni azt a közösséget, mely minden korban a termőföldjén igazi, természetes „élelemforrást“ biztosított. Megélhetést a vidéknek, agrár-gazdagságot az orzság számára. Benne azzal az emberivel, ami a munkát megbecsülte, szívvel végezte. És hittel vetett,...még keresztet is....
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}