Tomáš Radil alias Weiss Tamás Pozsonyban született 1930. november 8-án és a háború alatt Párkányban élt szüleivel és nagyszüleivel. Nagyapja a helyi zsidó hitközség vezetője volt. A család legtöbb tagja elpusztult Auschwitzban, Tamásnak és édesapjának sikerült visszatérniük a haláltáborból. Weiss Tamás immár Tomáš Radil néven tanulmányait Érsekújvárban, majd Prágában folytatta, ahol 1955-ben fejezte be az egyetemet. Ezt követően rövid ideig ideggyógyászként dolgozott a komáromi kórházban majd visszatért Prágába ahol tudományos munkát folytatott és idővel nemzetközi hírű tudóssá vált.
Visszaemlékezéseit a szerző eredetileg 2009-ben írta cseh nyelven. Több mint 600 oldalon emlékezik az 1942-1945-ös háborús évekre. A család 1939-ig egy Komáromhoz közeli településen élt ahol az édesapa mezőgazdasági szakemberként dolgozott. Tamás szlovák tanítási nyelvű iskolába járt, ahol többségében magyar anyanyelvű diákok tanultak. Miután a családfenntartót 1939-ben állásából elbocsájtották, a család Párkányba költözött ahol az anyai nagyszülőknek szatócsboltjuk volt. Tanulmányait Tamás az esztergomi reálgimnáziumban folytatta. Az apa - Schaffhausen karórájával a csuklóján - tartós munka nélkül tengette napjait, és az egyik családi ismerős - Magda - házasságon kívüli gyermeket szült tőle.
A Duna menti kisváros élete egyhangúan telt a háború első éveiben. Weissék sorsa akkor fordult tragikusra, amikor 1944. áprilisától a németek által megszállt országban a hatóságok megkezdték a zsidó lakosság korlátozását, jogfosztását, majd végül a deportálását. Megrázó hitelességgel írja le a koncentrációs táborban eltöltött 7 hónap eseményeit és a véletlenek sorozatát, amelyeknek köszönhetően túlélte Auschwitzot. A történéseken kívül a szerző elmeséli apja, nagyapja gondolatait, azokkal folytatott beszélgetéseiket, majd a koncentrációs táborban sorstársaival folytatott beszélgetéseket amelyek rendre társai halálával értek véget. A tábor felszabadulása után (1945. január 19.) még közel két hónapig volt úton, amíg Párkányba visszatérhetett...
A szerző történelem szemlélete erősen csehszlovák-párti. A Prágában élő tudós úgy emlékszik vissza 60 év múltán, hogy nyolcéves korától kezdve, azaz 1938-tól, "a félelem légkörében élt, mert sejtette, hogy a zsidókra valami elkerülhetetlen, valami nagyon rossz vár" - Weissék jövőbeli boldogulásuk zálogát a visszacsatolt területek újbóli csehszlovák birtokbavételében látták...
Simon Attila történész a "Magyar idők Felvidéken" c. könyvében Tomáš Radilt példáján illusztrálja, hogyan idegenítette el Magyarország magától a felvidéki zsidóságot: "Ma Csehországban él, neves agykutató, a Cseh Tudományos Akadémia tagja, könyvét pedig csehül, Tomás Radil néven adta ki. Tomás Radil útja Párkányból Auschwitzba, majd onnan Párkányon keresztül Prágába ugyan egyedi történet, mégis kollektív tapasztalatot hordoz magában. Annak a felvidéki magyar nyelvű (a néhai neves publicista Yehuda Lahav nagyapjának szavai szerint Mózeshitű magyar) zsidóságnak a tapasztalatát, amely számára a holokauszt olyan szorosan összekapcsolódott az első bécsi döntéssel és a magyar államisággal, hogy az máig gyógyíthatatlan sebeket ejtett az identitásán."
Radil visszaemlékezéséből azonban nem tűnik valószínűnek, hogy családja 1938 előtt magyar érzelmű lett volna, bár kétségtelen, hogy a magyar volt a család társalgási nyelve. Weiss Tamás 1945-ben bizonyosan nem akart magyar lenni, hiszen akkor további jogfosztás, kitelepítés és az iskolák zárt kapui várták volna. De nemcsak a magyar identitást utasította el Tamás, ö többé Weiss Tomi sem akart lenni... Így talán érthető, hogy Tomáš Radil-ként az utódállamok zsidóságának tragédiáját nem Trianontól eredezteti, nem is attól hogy Csehszlovákia disszimilálta a zsidó polgárait majd cserbenhagyta őket és kiszolgáltatta Hitlernek, hanem minden mástól - a magyarországi Numerus Clausus törvénytől, az Első bécsi döntéstől, stb.
A könyvben van epizód, amikor id. Weiss 1942 táján úgy határoz, hogy "Fekete könyvet" fog vezetni a hivatalok zsidóellenes intézkedéséről. A nyitó cikk minden bajok forrásáról - az akkor már vagy egy évtizede hatályon kívül helyezett Numerus Clausus - ról szól... Egy másik helyen a szerző a zsidóság asszimilációs stratégiáin töpreng, majd rangsorolná az államokat aszerint, mennyire tűrték az ilyen asszimilációt. Sajnos csak Németországig jut el, Magyarország, vagy Csehszlovákia említése borítaná a koncepciót...
Az alábbi szöveg-részletek Weiss Tamás identitásának kérdését járják körül. Az utolsó szövegrész a lévai gyújtótáborban játszódik. Ami az után következett az már a puszta életben maradásért folytatott haláltusa volt...
A BBC-n a magyar vagy német nyelvű adásokat hallgatott. "Ami a németeket illeti, természetes volt, hogy ellenük vagyok, hogy gyűlölöm őket, hiszen irtották a zsidókat és mindenki mást, akit nem tartottak megfelelőnek. Addigi kurta életem során nem találkoztam egyetlen némettel sem, sőt nem is hallottam olyanról, aki a mi oldalunkon állt volna, aki tett volna valamit az érdekünkben. Érzelmeimet a tapasztalataim irányították. A magyarokat illetően nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Sokat kellett töprengenem az álláspontomon, hiszen Magyarországon éltünk, magyarul beszéltünk, magyar iskolába jártam, ahol az ellenkezőjét próbálták elhitetni velem annak, amit gondoltam. Minden oldalról zúdult rám a magyar nacionalista propaganda - teljesen hatástalanul. Az antiszemita megnyilvánulások mellett persze láttam azt is, hogy a környezetemben számos rendes ember él, akinek semmi köze az egészhez, sőt kisebb-nagyobb mértékben a mi oldalunkon állnak.... Világos volt számomra, hogy mi vagyunk az elnyomottak és ők az elnyomók. Az elnyomók voltak a rosszak, az elnyomottak pedig a jók"
A háború előtt szlovákul Parkannak, utána Stúrovónak nevezett város 1918-tól 1938-ig Csehszlovákia része volt. Ez a település nem büszkélkedhetett semmi figyelemre méltó műemlékkel. A legrégebbi párkányi épület a tizenhetedik-tizennyolcadik század fordulóján, röviddel a törökök kiűzése után épült helyi templom volt, a hozzá fűződő legjelentősebb történelmi esemény pedig a párkányi csata, amely azzal vált híressé, hogy itt sikerült a Sobieski János vezette lengyel lovasság hathatós segítségével megfutamítani a török sereget, mely Bécset akarta bevenni - s kis híján sikerrel is járt. 1918 és 1938 között a Duna képezte a határt Csehszlovákia és Magyarország között, aztán a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz. Mindennap átbicikliztem Párkányból a hídon át az esztergomi városi reálgimnáziumba. Csak akkor mentem gyalog, ha nagyon rossz volt az idő; ilyenkor már hét előtt el kellett indulnom otthonról, hogy elérjem a nyolcórai iskolakezdést.... Nekem ekkor még csak egy kicsi, zöld, úgynevezett feles biciklim volt, amit a háború előtt gyártottak Csehországban.... Akkor még, „a csehszlovák aranyidőkben", ahogy apám emlegette, kinn laktunk a Komárom melletti birtokon, és mivel az iskola vagy két kilométernyire volt, jól jött a bicikli.... Kerekezés közben visszaidéztem a kis falusi tanodát. Szlovák iskola volt, de a nebulók nagyrészt magyar gyerekekből verbuválódtak, így két nyelven folyt a tanítás. Mivel kevés volt a hely, egy teremben több osztály tanult párhuzamosan. Amíg a tanító úr az egyiknek magyarázott, a többiek írásbeli feladaton dolgoztak vagy rajzoltak. A tanítóéknak volt egy kis gazdaságuk, így a mesterünk időnként elugrott, hogy megetesse a tyúkokat és a többi állatot. Ilyenkor a különféle életkorú gyerekek magukra maradtak a tanteremben. Hogy a távollétében ne rendetlenkedjenek, és valamit tanuljanak is, olyan feladatot kellett adnia, ami kisebbnek-nagyobbnak egyaránt megfelelt, és amelynek a végrehajtását a távolból is ellenőrizni tudta. Erre az egyszeregy volt a legalkalmasabb. Míg a tanító úr vissza nem jött, skandáltuk körbe-körbe a szorzótáblát egyszeregytől tízszertízig, nemzetiségtől függetlenül kizárólag magyarul. Ez talán azért alakult így, mert több olyan gyerek is volt az iskolában, aki csak ezt a nyelvet bírta - igaz, máskor meg szlovák verseket kántáltunk kórusban.
Az osztályba visszatérve a tanító végigkörmösözte nádpálcájával a rosszalkodókat. Messziről is azonosítani tudta a hangjukat, és egyébként sem spórolt különösebben a pálcával. Gyakran verte végig az imposztorokat, nemzetiségre, vallásra és apjuk státuszára való tekintet nélkül. A jó tanulók rendszerint megúszták büntetés nélkül, attól a kevés kivételtől eltekintve, aki mit sem vétve, igazságtalanul kapta a körmöst, de a tanító úrnak az ilyen esetekre is volt magyarázata: szerinte az a legfontosabb, hogy aki rászolgált, megkapja a magáét. Azoktól viszont, akiket igazságtalanul büntetett, habozás nélkül bocsánatot kért, és ha aztán a feleltetésnél nem remekeltek, hajlandó volt behunyni a fél szemét. Mikor ártatlanul fenyített meg valakit, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ebből is okulhatunk: „Ne lepődjetek meg az igazságtalanságon! Lépten-nyomon találkoztok majd vele, készüljetek fel rá!"
A falusi kisiskolába elsőtől harmadikig, kilencéves elemista koromig jártam. Itt tanultam meg a kisegyszeregyet, ami a mai napig nagyrészt magyarul jut csak az eszembe anélkül, hogy ezt az adott pillanatban tudatosítanám. Megtanultam írni és olvasni, mégpedig egyből két nyelven, magyarul és szlovákul, de elsősorban azt hoztam onnan magammal, hogy a vallási és nemzetiségi különbségek nemigen számítanak, főleg akkor nem, ha az emberek békében élnek együtt, és senki sem uszítja őket egymás ellen. Ez a tapasztalat segített hozzá, hogy elutasítsam azt a nacionalista és rasszista irányultságú gyűlöletet, amelynek nyolcéves korom óta tanúja és szenvedő alanya voltam...
Furcsa volt az egész. A folyó túlpartján fekvő Párkány nemrégiben még egy másik országhoz tartozott, és mi rövid ideje laktunk csak ott. Ráadásul nem is nagyon szerettem Esztergomot. Úgy éreztem, az ott élő magyarok mások, mint mi a Duna túlfelén, de hogy a különbség miben áll, azt nem tudtam volna megmondani. Apámmal beszélgettünk egyszer erről; ő is hasonlóan érzett. Azt mondta, a Csehszlovákiában uralkodó demokratikus viszonyok nemzetiségre való tekintet nélkül pozitívan hatottak az emberekre.
Kapiskálni kezdtem, hogy a jövőbeni kilátásaink nem éppen rózsásak, és innentől kezdve volt egy olyan érzésem, mintha a további fejleményekért a felelősség engem terhelne. Anyám akart még valami kellemeset mondani apámnak. - Ernőkém, gyönyörű volt ez a hosszú monológ! Olyan tehetséges vagy az ilyesmiben, kár, hogy nem lehet belőled politikus vagy jogász! - Már csak az hiányozna! Inkább becsületes munkából szeretnék megélni! - felelte apám mosolyogva, Manci pedig visszamosolygott. Másnap vacsora után apám odahívott az íróasztalához: - Gyere csak, te nagyokos! A „nagyokos" apám szájából kedves dicséretnek, elismerésnek hangzott. - Ülj le, nyisd ki a szemed meg a füled - szólított fel, majd kihúzta az asztal fiókját, és elővett egy fekete borítójú füzetet. - Most megmutatom neked a magyar parlament és a kormány által jóváhagyott zsidóellenes törvények és rendeletek egy részét. Látnod kell ezeket a válogatott disznóságokat, hogy tudd, hol élünk, és mire számíthatunk. Az ilyesmit mindig kivágom és beragasztom ebbe a füzetbe. Emlékül, vagyis elsősorban neked. Nézd csak meg, milyen vastag irkát vettem hozzá! Fekete könyvnek nevezem, így hívják a politikusok is a jogsértő vagy egyéb módon ártalmas dokumentumok gyűjteményét. Beragasztottam ide mindet, ami eddig megjelent, de most csak néhányat mutatok meg. A többit majd elmagyarázza Andor bácsi, ő jogász, jobban ért az ilyesmihez. Andor Cilkának, apám nővérének volt a férje. - De amit itt látsz, sajnos nem minden. A nyakamat rá, hogy lesz még egy csomó korlátozó törvény és rendelet - remélem, hogy ezentúl segítesz nekem ezeket beragasztgatni a füzetbe. Meg tudnám persze csinálni egyedül is, de szeretném, ha tudnál ezekről a dolgokról. Akarod? - Hát persze! - Mancika! - szólt ki anyámnak. - Fontos dolgunk van Tomival! Átnézzük a zsidóellenes rendeleteket. A Csehszlovák Köztársaságban bezzeg nem létezett ilyesmi! Az viszont tény, hogy a Protektorátusban és a szlovák államban sokkal komolyabb zsidóüldözés folyik, mint itt Magyarországon! De ki tudja, nálunk meddig marad elviselhető a helyzet? Joggal tarthatunk attól, hogy egyre rosszabb lesz, mi meg csak ülünk egy helyben, míg körülöttünk megállíthatatlanul tombol a történelem. Manci jött be, egy tálca süteménnyel. - Édesítsétek meg egy kicsit ezeket a szomorú dolgokat, mást úgyse nagyon tehettek! Süteményt eszegetve hallgattam tovább apám monológját a „válogatott disznóságok" egyes tételeiről. - Itt van mindjárt a hírhedt „numerus clausus" 1920 szeptemberéből. Ez a legelső zsidóellenes törvény, amely Európában a világháború után napvilágot látott. - Azt értem a latinból, hogy „zárt szám", de mit jelent igazából? - Nagyjából annyit, hogy valamennyi magyarországi kisebbségi nemzetből annyi diákot vesznek csak fel az egyetemekre, amennyi az adott népcsoport teljes lakossághoz viszonyított arányának megfelel. De a zsidók évszázadok óta olyan foglalkozásokat űznek, amelyekhez műveltség kell - orvosok voltak, ügyvédek, bankárok. Hogy miért? Egyrészt mert számos más mesterségnek a közelébe se engedték őket, másrészt pedig természetes volt számukra a tanulás, hiszen a zsidó fiúk ötévesen már olvasni tanultak, azokban az időkben is, mikor Európában a királyok se mindig ismerték a betűket. A zsidókat gyakran üldözték, megfosztották a vagyonuktól, és a népünk rájött, hogy csak azt nem veheti el tőlünk senki, ami a fejünkben van. Ettük a süteményt, és apám tovább beszélt: - Anyáddal azt tervezzük, hogy ha jók lesznek az eredményeid, és javul a helyzet is, Svájcba küldünk tanulni. Mondjuk Zürichbe. Azt mondják, ott vannak a legjobb iskolák...
Letelepedtünk a kályha mellé, és Andor bácsi nekikezdett: - Elmondom neked, mit kell tudni a két zsidótörvényről: az elsőt 1938 májusában fogadták el Magyarországon, amikor mi még Csehszlovákiához tartoztunk, amely akkor egy demokratikus állam volt, ahol az efféle ostoba törvényeknek nem volt létjogosultsága. Csehszlovákiában mindenkinek azonos jogai voltak, és azok a pártok kormányozták az országot, amelyek a választásokon a legtöbb szavazatot kapták. De aztán Magyarországhoz csatoltak bennünket, és egyszeriben ránk is vonatkozott a korábban bevezetett törvény, amely azt mondja, hogy az ügyvédi, orvosi, mérnöki és hírlapírói kamarában legfeljebb húsz százalék lehet a zsidók aránya. A kamarák tulajdonképpen szakszervezetek, melyekbe a szellemi foglalkozást űzők tömörülnek. A tagság gyakorlatilag kötelező - senki sem lehet ügyvéd, orvos vagy ilyesmi anélkül, hogy tagja lenne az adott szakma kamarájának. - És mi lett azokkal, akik nem fértek bele a húsz százalékba? - Elmehettek legelni. Akárcsak jómagam. Azóta itt legelészek a tanyán, és várom, hogy véget vessenek a jogfosztottságnak, vagy ami szintén nem kizárt, hogy nekünk vessenek véget. De azért csak bízzunk benne, hogy jóra fordul minden. Van azonban még egy fontos szempont: nem egyértelmű, ki számít tulajdonképpen zsidónak. Ha mindkét szülő zsidó, világos az ügy. Na de mi van, ha valakinek az anyja zsidó, az apja meg keresztény, vagy éppen fordítva? Ennek a törvénynek az alapján zsidó az, aki zsidó vallású. - De hát ez azt jelenti, hogy ha a zsidó megkeresztelkedik, akkor megúszhatja! Talán csak azt akarták ezzel elérni, hogy a zsidók keresztényékké váljanak, hogy a gyerekeiknek és unokáiknak eszükbe se jusson már a származásuk, és fokozatosan százszázalékos magyar legyen belőlük. Hiszen már most rengetegen vannak, akik sokkal inkább magyarok, mint zsidók! - Igazad van. Ezt nevezik asszimilációnak. Ám nehogy azt hidd, hogy csak Magyarországon van ez így. Szlovenszkón szlovákokká, Csehországban csehekké válnak. Nem minden nemzet, vagyis nem minden nemzet vezetői tolerálják azonban ezt a beolvadást. Németországban a zsidók asszimilációja nagy mértékű volt már a nácik hatalomra kerülése előtt is. De a nácik ezt nem akarják. Nem óhajtják, hogy a zsidók alkalmazkodjanak hozzájuk, hogy fokozatosan beolvadjanak a német lakosságba. Éppen ellenkezőleg! Gyökerestől ki akarják irtani őket maguk közül, zsidómentessé akarják tenni Németországot, bármi áron. De a magyarországi antiszemitáknak sem a zsidók kereszténnyé válása és többé-kevésbé erőszakos asszimilálása volt a fontos. Ezt bizonyítja a második zsidótörvény, melyet egy évvel az első után fogadtak el, harminckilenc májusában. - Tökéletesíteni akarták az elsőt, ugye? - A maguk antiszemita módján igen. Elsősorban a „zsidó" meghatározása módosult: az új definíció szerint zsidó a vallásától függetlenül az, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó. Az ilyenek nem kaphatnak állampolgárságot sem - ez elsősorban a bevándorlókra vonatkozik, de azoktól, akik 1914 után kerültek Magyarországra, szintén megvonhatják a honosságot. A kamarákban hat százalékra csökkentették a zsidókvótát, és ez a korlátozás egyre több tevékenységre vonatkozik, a hurok egyre szorul. 1941 augusztusától tilos zsidónak nemzsidóval házasodnia. 1942 szeptemberétől zsidó nem vásárolhat földet, és bevezették a már zsidó tulajdonban lévő földek kényszereladását is. És még csak 1942 végét írjuk! Fogadjunk, hogy ha mondjuk két év múlva újra találkozunk itt, sokkal hosszabban sorolhatom majd a zsidók megsemmisítésére irányuló intézkedéseket. - Remélem, nem lesz igazad! De Andornak sajnos igaza lett. 1944-ig számos további, egyre keservesebb zsidóellenes rendelet látott napvilágot...
... zsidónak lenni nehéz... Még a betérteknek is. Nekik talán még nehezebb, hiszen el kell sajátítaniuk mindazt, ami a zsidóság lényegét képezi, mégpedig úgy, hogy nem ebben éltek születésüktől fogva, és nem volt egy zsidó nagyapjuk, aki tizenkét éves korukban erről beszélt volna nekik - nevetett nagyapa, és barátságosan hátba vágott. - A zsidóvá válás nem megy egy generáció alatt, és nem is csak a vallásról szól. Láttam én már istenfélő simlis zsidót, meg olyat is, aki az utolsó pontig betartotta a háláchá előírásait, de nyoma sem volt benne a zsidó szellemnek, a zsidó gondolkodásmódnak. És van, aki annak ellenére jó zsidó, hogy nem túl vallásos, zsinagógába alig jár, vagy el se megy soha. Egyre több az ilyen. Nem mondom, hogy ez a helyes - de ez a helyzet. Egyre kevesebb a vallásos zsidó. Amit azonban zsidó identitásnak nevezünk, több, mint csupán a vallási kötelezettségek teljesítése. Benne van népünk egész történelme, kultúrája, gondolkodásmódja, erkölcsi alapelvei, és főként a szenvedése, az évezredek óta üldözött és pusztított ősökével együtt. És ennek az identitásnak minden részét erősítenünk kell, ez a hitközségek és elsősorban a rabbik legfontosabb feladata, nem pedig, hogy pitiáner ügyekkel foglalkozzanak! Egy rabbinak nem szabadna kiszolgálnia a hivatásától távol álló ambícióit, személyes érdekeit, nem szabadna rokonszenv alapján döntenie. Az sem kívánatos, hogy a rabbi bármilyen módon a politikába ártsa magát - hiszen ez Közép-Európa, itt szinte naponta másnak a kezében van hatalom! Én még csak hatvan múltam, de már megértem az arisztokratikus osztrák rendszert, aztán a világháború után a kommunista Tanácsköztársaságot, majd a soviniszta és igencsak zsidóellenes fehérterrort. Jött a demokratikus csehszlovák kormány, amely a magyarlakta területeken a cseh hivatalnokréteg túlsúlyában nyilvánult meg, és ez volt az eddigiek közül a legjobb. Most meg itt a jobboldali, csúnyán nacionalista magyar kabinet. Mindig akad zsidó, aki a politikában szeretne érvényesülni. Ez azért van, mert erre sokáig nem volt semmiféle lehetőségük, és végre ki akarják teljesíteni az ambícióikat. így most beleütik az orrukat minden szarba, ott vannak minden politikai irányzatban, amelyik nem gyilkosan antiszemita.
- Ha nem vetted volna észre, egy világháború kellős közepén vagyunk - vágott vissza apám. - Az előzőt a saját bőrömön tapasztaltam meg, és megtanultam, hogy csak a túlélés a fontos, minden más mellékes. Akkor is rossz lenne a helyzet, ha nem zsidók lennénk - engem elvinnének a frontra, belőled nagy valószínűséggel özvegy, a gyerekből meg árva lenne. De mi ráadásul zsidók vagyunk, és a zsidókat üldözik, gyilkolják mindenütt, ahová a németek beteszik a lábukat. Arra nem számíthatunk, hogy minket kihagynak - amint az oroszok harapófogójába kerülnek, és hátrább kényszerülnek nyugat felé, biztosra vehetjük a megszállást, hiszen a magyarokban nem bíznak. Akkor aztán ki tudja, mit művelnek majd velünk! És az még a jobbik eset, ha az oroszok elől futva telepszenek ránk, hiszen eddig csaknem mindenütt győztek. Igaz, hogy Hitler egy hazug gazember, ám a zsidókkal kapcsolatos ígéreteit sajnos maradéktalanul betartja. Ha a németek győznek, a jóisten sem segít a zsidókon, én mondom neked! És ha nagyjából fennmaradna is a jelenlegi állapot, a mi helyzetünk akkor is bizonytalan lesz, hiszen a magyar hatóságok részéről egyre fokozódik az elnyomás. Elfelejtetted már a zsidótörvényeket? Harmincnyolcban az első, harminckilencben a második! Amitől a zsidók száma előbb húsz százalékra csökkent minden fontos ágazatban, és azóta is apasztják tovább! A nyakam rá, hogy hamarosan a nullával lesz egyenlő! És ha csak egy kicsit is fiatalabb lennék, már Oroszországban ásnám a lövészárkot a többi munkaszolgálatossal, mint az öcsém, de biztos behívnak majd engem is. Ha pedig Párkány nem Magyarországhoz, hanem Szlovenszkóhoz tartozna, már rég valami táborban raboskodnánk, vagy kitelepítették volna az egész családot! Az egyetlen, amit tehetünk, hogy várakozunk, és ez a várakozás a legrosszabb. Nem tudjuk ugyan, mi vár ránk, de egyelőre életben hagytak bennünket, és van mit ennünk. Vegyük talán önként a kezünkbe a vándorbotot, fogjuk kézen a gyereket, és induljunk el, bele a vakvilágba?
Aztán azon morfondírozott, mi legyen a browningjával. - A csehszlovákok alatt nyilvántartásba vetettem, de mikor Magyarországhoz csatoltak, nem jelentettem be, mert egészen biztosan elkobozták volna. A csehszlovák hivatalnokok között volt néhány barátom, tisztességes, megbízható emberek, akik azt mondták, a fegyverekre vonatkozó nyilvántartást megsemmisítik, nem adják át a magyar hatóságoknak. Az lesz talán a legjobb, ha a pisztolyt bezsírozzuk, és a töltényekkel együtt biztos helyre elássuk. Ezt még ma meg kell csinálnunk, de majd csak éjfél után, mikor sűrűbb lesz a sötétség. A háború után visszakerülünk Csehszlovákiához, és akkor újra bejelentem. Más élet lesz az, meglátjátok!
- Na, végeztem az iskolával! - jelentettem be a hírt. - Olajkár mondta az előbb. - Visszamész majd, ha vége ennek a cirkusznak. És ha nem oda, hát egy másik iskolába - vigasztalt nagyapa, mire azt feleltem, hogy számoltam ezzel, és hogy nem érdekel különösebben. Odahaza hasonlóan játszódott le az egész. Anyámék pontosan tudni akarták, mit mondott Olajkár, aztán apám kijelentette, hogy ezt már sejtettük, és ő is úgy gondolja, hogy ha a háború után visszatérünk, gond nélkül pótolom majd a mulasztottakat. Leteszem a különbözeti vizsgát, és folytatom a tanulást. A háború után szerencsére újra Csehszlovákiához fogunk tartozni. A németek, olaszok és japánok oldalán harcoló Magyarország a vesztesek között lesz, a majdani győztes csehszlovákoknak pedig van is már Londonban emigráns kormányuk. Mi tulajdonképpen a magyarok által megszállt csehszlovák területen lakunk, és ez a háború után kétségkívül megváltozik majd. Manci hozzátette, hogy a háború után nemcsak más: jobb is lesz minden, mint most. Hogy Csehszlovákia művelt nyugati ország, ipari, demokratikus állam, itt viszont ezt a szörnyű, értelmetlen háborút leszámítva is balkáni viszonyok uralkodnak. Ha majd újra csehszlovák állampolgárok leszünk, a háború után kitárul számunkra a világ, jóra fordul minden, s ő biztos benne, hogy nemcsak a középiskolát végzem el, hanem, ha akarom, az egyetemet is.
A németek ügyesen, szép fokozatosan szállták meg az országot. Néhány nappal korábban nekiálltak, hogy a Reich-lerakat helyén egy nagy katonai szerelőműhelyt rendezzenek be, ahol aztán a legkülönfélébb járműveket javították. Reich úrnak az alkalmazottaival, köztük a nyilas éjjeliőrrel együtt távoznia kellett. Először teherautók jöttek. Vagy ötven német katona ugrált le róluk. Gyorsan behúztuk a Reich-telekre néző hálószoba ablakán a függönyt, hogy ne lássanak bennünket, és a réseken át figyeltük őket. A parancsnokuk felsorakoztatta őket, és valamit mondott nekik; biztos utasításokat osztogatott. A katonák nyüzsögni kezdtek az udvaron, mindenféle műszaki felszerelést pakoltak le a kocsikról. Apám nézte őket, és közben hangosan morfondírozott: - Nem értem, miért mondják, hogy a nácik szálltak meg minket. Most is biztos azt mondanák, hogy a nácik építik a szerelőműhelyt, aztán meg azt fogják mondani, hogy a nácik bántak el a zsidókkal. Én viszont vagy félszáz németet látok, a mozihíradóban mutogatott fekete egyenruhás, horogkeresztes nácit egyet sem. Ezek itt csak németek, katonai egyenruhában! Persze lehet, hogy akad köztük náci is, de mennyi? Szerintem jó, ha kettő-három, de az is lehet, hogy csak egy: a parancsnokuk. A nácik a nemzet különleges előjogokkal rendelkező elitje. Ha túl sok lenne belőlük, nem lennének már elit, kevesebb kiváltságot és kedvezményt élveznének! A nemzeti elit általában mindenütt kis létszámú. Ha ebben a szerelőműhelyben havonta mondjuk ötven autót hoznak rendbe, nem mondhatja senki, hogy a kocsikat a nácik javították meg, mert a német katonák dolgoztak rajta. És ha ezek a katonák parancsot kapnának, hogy vigyék ezeken az autókon a mintegy ötszáz párkányi és környékbeli zsidót az állomásra, onnan meg kísérjék őket „keletre", amint az a szlovenszkói zsidókkal történt, hát teljesítenék a parancsot.
Az emberek erre azt mondanák, hogy a nácik elhurcolták a párkányi zsidókat, pedig a németek vinnének el - igaz, a német nácik parancsára. Szóval ezek itt egyenruhába bújtatott németek, akik felelősek azért, amit tesznek. A háború után mindenkinek, aki most gaztetteket követ el, büntetést kellene kapnia. A németek lehetővé tették, hogy egy náci klikk uralkodjon fölöttük, ezért a felelősség részben őket terheli...
A lakosság gyorsan megszokta a németeket, akik egyelőre valóban csak a saját ügyeikkel foglalkoztak. A zsidók vihar előtti csendet szimatoltak. Menekülni nem lehetett - nem volt hova. Tudták, hogy itt is beindul a daráló, csak azt nem, hogy mikor. Az optimisták abban reménykedtek, hogy a magyarországi zsidókkal kesztyűsebb kézzel bánnak majd a németek, és különféle indokokat találtak ki arra vonatkozóan, hogy ez miért is lenne így; például hogy a németeknek kisebb gondja is nagyobb a magyarországi zsidóknál, akik semmiféle veszedelmet nem jelentenek a számukra, így a józan eszük azt mondja, ne vesztegessék velük az időt. Hogy a magyarországi zsidók tulajdonképpen inkább magyarok, mint zsidók már, és hogy a helyi lakosság biztos fellázadna, ha túl vehemensen fognának neki a zsidókérdés megoldásának. Hogy a németek látják: a magyar kormány magánszorgalomból üldözi a saját zsidóit, így aztán rá is hagyja ezt a piszkos munkát. Hogy a háború vége még a ködbe vész ugyan, de a németek már tudják, hogy a napjaik meg vannak számlálva. Tudják, hogy a zsidóüldözés miatt elítéli őket a világ, élükön a szövetségesekkel, s inkább hagyják már az egészet, mert félnek a büntetéstől. Hogy a magyar katolikus egyház megvédi a „saját" zsidóit, mert tudja, mennyire lojálisak, és tudja azt is, hogy a nácik a német katolikus papokat is üldözik, koncentrációs táborokba zárják. Hogy a leggazdagabb magyar zsidók jó kapcsolatokat ápolnak a kormánnyal, és hogy pénzadományokkal támogatták Horthy harcát a fegyveres kommunisták ellen. Hogy Goldberg, a zsidó textilmágnás minden héten együtt kártyázik Horthyval, s a kártyaasztalnál minden fontos ügyet megbeszélnek; hogy Horthy sem akarja kiszolgáltatni a „zsidóit", hanem port akar hinteni a németek szemébe. És hogy Magyarországon a lakosság teljes számához képest annyi a zsidó, hogy tulajdonképpen nem is igen különíthetők el a nemzsidóktól, pedig az üldöztetések során mindig ez volt az első lépés. És így tovább.
Nagyapa viszont mogorva volt és hallgatag. A kérdésemre, hogy mi újság a hitközségben, azt felelte: - Nem tudunk tenni semmit, aminek értelme lenne. Nekem se, meg a vezetőségnek se fűlik a foga ahhoz, hogy a végrehajtói legyünk annak, amit a németek a magyar hivatalok közvetítésével előírnak, hiszen ezek az utasítások a fokozatos megsemmisítésünkre irányulnak. Mégis megtesszük. Keresztülviszünk mindent, mert ez állítólag még mindig csak a kisebbik rossz. Szóval azért csináljuk, hogy meggátoljunk valami nagyobb rosszat?! Ezt az utasítást kaptuk a budapesti zsidó vezetőségtől. Megteszem ugyan, amit akarnak, de kétségeim vannak, hogy jól teszem-e. A németek remekül kidolgozott terv alapján óvatos, apró adagokban tálalják önpusztításunk programját, mi pedig lépésről lépésre teljesítjük a parancsaikat. De a lépések tempója egyre szaporábbá válik! Ez a legtragikusabb abban, amit csinálunk. Tanácstalan vagyok, de azt hiszem, a helyemben mindenki az lenne. Kilátástalan a helyzetünk a zsidóság képviselőiként! Arra, hogy szembeszálljunk a gyilkos antiszemita gépezettel, nem vagyunk képesek. Igazából csak arra tudunk odafigyelni, hogy a program bizonyos zsidó áldozatai ne kovácsoljanak előnyt a maguk számára ugyanazon program más zsidó áldozatainak a kárára, mert sajnos vannak erre utaló jelek. Egyes zsidók a jelen helyzetben is próbálnak olyasmit tenni, amivel más zsidóknak árthatnak. Pont tegnap volt itt egy ember, a neve nem érdekes, és arra akart rávenni, hogy engedjem át neki a kanárisárga anyagot, amit előre megvettünk, mikor sejteni lehetett már, mi következik. Azt mondta, megszervezi, hogy éjszaka meg a mai nap folyamán csillagokat varrjanak belőle, és ezeket aztán az általa megfelelőnek vélt áron eladná a helyi zsidóknak. Ez nem igazán súlyos, ám annál ízléstelenebb próbálkozás volt. Ha jobban belegondolok, azt kell mondanom, hogy a zsidóság képviselői ahelyett, hogy a németek ellen lépnének fel, olyan zsidókkal szemben kénytelenek intézkedni, akik más zsidóknak keresztbe tesznek. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy a mi érdemünk legyen a német rendeletek sima, akadálymentes érvényesítése! Ez igazán abszurd - mondta elkeseredetten nagyapa. - Halálosan fáradt vagyok már az egésztől! Azelőtt másképp volt minden. Magamat védtem, a családomat és a többi zsidót. Ha valaki rosszat tett nekem, vagy néha, bevallom, az is elég volt, ha valami disznóságra készült, rögtön odavágtam neki egyet, esetleg úgy elláttam a baját, hogy a tulajdon anyja se ismert rá. Sokan tartottak ezért primitív baromnak, de szerintem ez tisztességes játék volt. Ha az ellenfél bírt velem, visszaadhatta, amit kapott. Ezzel rendeztük a számlát, az ügy lezárult, az ellenlábassal újra békében éltünk továbbra is egymás mellett. Nekem nem volt már okom bosszút forralni, és általában a másik fél sem tett semmit ellenem. Az ellenség látható és tapintható volt, most pedig arctalan, nincsenek körvonalai. Ehhez én már kevés vagyok, sőt, mindannyian együtt is kevesek vagyunk!
A következő nap délutánján apám elővette a fekete könyvet, és megmutatta benne a beragasztásra váró újságkivágásokat a legújabb zsidórendeletekről. 1944. március 29.: ...a zsidó távbeszélő előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában. Március 31.:... A zsidók háztartásában nemzsidók alkalmazásának tilalma tárgyában. ...a zsidók közszolgálatának és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésének megszüntetése tárgyában. ...a zsidók sajtókamarai, valamint filmművészeti és színművészeti kamarai tagságának megszüntetése tárgyában. ...a zsidók tulajdonában lévő közúti gépjárművek bejelentése tárgyában. Április 5.: ...a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában - minden hatodik életévét betöltött zsidó személy... Április 7.: ...a zsidók utazásának korlátozása tárgyában - ...sem közlekedés, sem szállítás céljára... Az illetékes hatóság írásbeli engedélye nélkül sem közforgalmú vagy korlátolt közforgalmú vasúton, sem közforgalomra berendezett személyszállító hajón...
A hitközség hírt kapott a városházáról, hogy titkos utasítás érkezett gyűjtőtáborok kijelölésére, ahová a zsidókat a közeljövőben áttelepítik, mondta apám. - A megsemmisítésünkre létrehozott masinéria kerekei egyre gyorsabban forognak - szögezte le.
Számba vettük, milyen atrocitások érték eddig a tágabb párkányi családot. A nemzsidó személyzet alkalmazásának tilalmát nagyapa előre látta, és még a rendelet megjelenése előtt szélnek eresztette a munkásait. A személyautónkat már régebben elvették, és az orosz fronton vetették be; mostanra feltehetőleg egyetlen csavar se maradt belőle. Nagyapa bejelentette a teherautóit az abroncsokkal együtt, teljesen feleslegesen, hiszen a kocsik úgyis szerepeltek a nyilvántartásban. Az utazásra vonatkozó rendelet nem érintett, nem készültünk sehova - de sejtettük, hogy nemsokára mégis kénytelenek leszünk elindulni.
Egy csendőrségi rendeletből kifolyólag nem sokkal később le kellett adnunk a biciklijeinket; állítólag a keleti fronton zajló hadműveleteknél volt rájuk szükség. Apám rám bízta e keserves kötelesség teljesítését. Felültem hát még egyszer, utoljára az én új, minden ízében tökéletes és feltehetően igen drága biciklimre, a legjobb kerékpárra, amit életemben láttam, a nemrégiben kapott bármicvó ajándékomra, és eltekertem rajta a csendőrségre. Nem sokáig élvezhettem a csodajárgányt. Mostantól gyalogolhatok...
Két csendőr foglalkozott a biciklikkel. Kakastollas fekete kalapjuk a fogason lógott. Az egyik átvette a kerékpárt, a másik pedig kitöltötte írógépen az igazolást.
- Nincs mit meggondolnom, nem csináltam semmi rosszat. Vissza akarok menni a családomhoz! - Tedd feljebb a kezed, és ne pofázz! Ez így ment még vagy tíz percen keresztül. Nem volt túl mulatságos ott ácsorogni a hátamra irányított gépfegyver csöve előtt, amit egy kis hülye tartott a kezében. Fogalmam se volt, mit csináljak, és ami még rosszabb volt, ő sem tudta, hogy vethetne véget a fegyelmezésemnek. Ha csak úgy elenged, azzal bevallja, hogy hülyeséget csinált. Ekkor a szemem sarkából megpillantottam nagyapát. Felénk közeledett. Valaki biztos megmondta neki, hogy egy géppisztolyos idióta a falhoz szegezett. - A Radetzky-huszárezred törzsőrmestere vagyok, a Signum Laudis és a Nagyezüst tulajdonosa - jelentette ki nagyapa. - Én vagyok a párkányi zsidók vezetője. A fiú hozzánk tartozik. Mit követett el? - Itt tekergett a kerítésnél - válaszolta a kiscsendőr. - Álljon vigyázzba, ha magával beszélek! - rivallt rá nagyapa. Az őr haptákba vágta magát, és nagyapa folytatta: - Mióta riogatnak kisgyerekeket a magyar csendőrök géppisztollyal? Most jövök a parancsnokától, remélem, nem kell visszamennem, és tájékoztatnom arról, mit művel maga itt! Azonnal engedje el ezt a gyereket! Majd én számolok vele a csavargásért! - Parancs! - csapta össze a bokáját a csendőrpalánta, és én nyomban leeresztettem a kezem. Nagyapa most nekem vezényelt: - Lépés! In-dulj! - és én menetelni kezdtem a szállásunk felé, két méterrel nagyapa előtt. Mintha raportra vinne. A sarok mögé érve, ahol már nem láthatott a kis buzgómócsing, lassított. - Mit kerestél ott, te szerencsétlen? - Csak meg akartam nézni a tábort! - Ugyan miféle látnivaló van itt?! Jegyezd meg jól: ha hülyékkel van dolgod, sokkal óvatosabbnak kell lenned. A hülye még a felhúzott géppisztolynál is veszélyesebb! - Elegem van a zaklatásból, amit a magyarok művelnek velünk! -fakadtam ki. - Mostantól fogva nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk! Magyarul beszélünk, közöttük éltünk, magyar iskolába is jártam, de ezennel lemondok arról, amit Ernő bácsi magyar identitásnak nevez!
Nagyapa hallgatott egy darabig, majd így szólt: - Megértelek. És elég nagy vagy ahhoz, hogy erről magad dönts.
... én mindvégig elleneztem a zsidó vezetés „meg kell akadályozni a pánikot" politikáját. Bizonyos esetekben a pánik is segíthet. Most már azonban nem tehetünk semmit, és ebben a helyzetben én is azt mondom, hogy igyekezzünk elejét venni a pániknak...
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}