![]()
Turczel Lajos: Magyarországi emigráns írók és újságírók Csehszlovákiában
Az emigráció kialakulása és rétegződése
Azokról az irodalmárokról van szó, akik az 1918/19-es magyarországi forradalmak bukását követő nagyméretű emigrációs hullámban Csehszlovákiába jöttek, menekültek, s itt a kisebbségi magyar szellemi és politikai életbe átmenetileg vagy tartósan bekapcsolódtak. Hozzájuk számítjuk az olyan utóemigránsokat (Andreánszky István, Barkóczy-Rácz István, Bodnár István és Paál Ferenc), akik már a Horthy-rendszer konszolidációja után hagyták el Magyarországot.
A forradalmak emigránsai két csoportra oszthatók: kommunistákra, akik kitartottak a Tanácsköztársaság elvei mellett, s bekapcsolódtak a csehszlovákiai baloldali munkásmozgalomba, 1921 májusa után pedig Csehszlovákia Kommunista Pártjának munkájába; októbristákra, akik a Jászi Oszkár és Károlyi Mihály irányította politikai mozgalmakban (radikális mozgalom, baloldali Függetlenségi Párt, a Károlyi-féle októberi forradalom) és a magyarországi Szociáldemokrata Pártban működtek, s emigránsként többnyire politikai eszményeiket találták meg a csehszlovákiai polgári demokratikus rendszerben.
A csehszlovák állam — politikai számításból — szívesen befogadta az iránta nagyfokú lojalitást tanúsító októbristákat, s ezek a kormánypártok által fenntartott magyar nyelvű újságokban és egyéb intézményekben elhelyezkedve fenntartások nélkül támogatták és propagálták a mindenkori kormánypolitikát. Az akkori kisebbségi szóhasználatban a kormánnyal való hűséges együttműködést aktivizmusnak, az együttműködőket aktivistáknak nevezték. A magyar lakosság körében a politikai és kulturális aktivizmust főleg az októbrista emigránsok szervezték meg. Önálló magyar aktivista párt nem jött létre, de a hosszú időn át kormányzó két országos csehszlovák pártban, a szociáldemokratában és az agrárpártban egy-egy magyar parlamenti képviselő, a szociáldemokrata pártban 1926-tól magyar szekció is volt.
Ismeretes, hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia a trianoni Magyarország féken tartására létrehozták a kisantant-szövetséget, s annak szellemében a csehszlovák politika a sajtóban és a hazai és nemzetközi fórumokon folyamatosan támadta a Horthy-rendszert. Ebben az állandósult kampányban a magyar nyelvű kormánysajtó emigránsai nagy buzgósággal vettek részt, de a kisebbségi sérelmekről kényszerűen hallgatniuk kellett. Ez a kirívó ellentmondás lerontotta az emigránsok tekintélyét, politikai hitelét, s az általuk szorgalmazott magyar aktivista politika így nem érhetett el nagyobb sikert. Az emigránsok a magyarországi kormány által folyamatosan támogatott csehszlovákiai magyar ellenzéki pártokkal is állandó politikai és sajtóharcban álltak, de a kisebbségi társadalomban elért nagy befolyásukat nem tudták megtörni.
Ami a kommunista emigránsokat illeti, ők nem voltak kívánatosak az Antant-hatalmak által létrehozott Csehszlovákiában. Ismeretes, hogy az alakulóban lévő új állam háborút viselt a Magyar Tanácsköztársaság ellen, akkor is, és később is hatékonyan támogatta a fehérorosz emigrációt, s megtűrtként kezelte az 1921-ben megalakult Csehszlovákia Kommunista Pártját. A tekintélyesebb kommunista emigránsok közül néhányan alkalmazkodni tudtak ehhez a helyzethez, például Barta Lajos a népfrontkorszakot jóval megelőzve már 1929-ben népfrontos szellemiségű kultúrpolitikai lapot indított Új Szó címmel. A következetes kommunisták viszont hamarosan persona non graták lettek, s előbb-utóbb kényszerűen távozniuk kellett az országból.
Az első emigránsok közt voltak olyanok is, akik „hazajöttek", azaz itteni születés vagy községi illetőség alapján törvényes igényük volt a csehszlovák állampolgárságra (Benjámin Ferenc, Fehér Ferenc, Forbáth Imre, Juhász Árpád, Kázmér Ernő, Mácza János). Az ilyen előnnyel nem rendelkezők, de a csehszlovák államrendszer iránti lojalitásukat tettekkel bizonyítók szintén hozzájuthattak az állampolgársághoz.
Jelentősebb példaként a tudós tanár, Sas Andor hozható fel. ő a részben cseh nyelven is megjelent Szabadalmas Munkács város levéltára 1376—1850 című tudományos munkájával és Masaryk elnöke modern ember és a vallás című művének magyarra fordításával érdemelte ki az állam jóindulatát. A masaryki—beneši köztársaság idején a kisebbségi magyar tudományos irodalom legproduktívabb művelőjének számított, történelmi és irodalmi kutatásokat végzett, s a magyarországi Századunkban és német szaklapokban is publikált.
Vele egyenrangú tudós emigráns nem volt, de a szintén középiskolai tanári végzettségű Szántó Hugó figyelemre méltó tudományos cikkeket közölt a sajtóban. Szántó 1918 előtt Budapesten a Galilei-kör tagja volt, s a kör füzetsorozatában Az anyagszerkezete címmel jelent meg munkája. Nálunk is különleges témákról (például a nehézvízről és 1937-ben a televízió lényegéről) értekezett, és számos filozófiai cikke jelent meg. A felvidéki születésű Mácza János a kibontakozó magyar avantgárd irodalom színházi és drámairodalmi teoretikusa volt, Kassák lapjaiba írt, s a Kassai Munkáshoz kötődő rövid csehszlovákiai emigrációja után a Szovjetunióban tekintélyes esztéta lett.
Az emigránsok között három alkalmi történész is akadt: Surányi Géza, Váradi Aladár és Erdély Jenő.
Surányi és Váradi egy hosszú című közös munkát adtak ki: Magyar múlt és jelen, különös tekintettel a magyar kisebbség helyzetére a Csehszlovák Köztársaságban (Pozsony, 1928). A 267 oldalas könyv első negyedében II. József korától 1918-ig mutatták be a magyar állami és politikai viszonyok fejlődését, s a legnagyobb figyelmet a jakobinus mozgalomnak, a nemzetiségi politikának s a polgári radikálisok és Károlyi Mihály működésének szentelték. A további részekben úgy vizsgálták a csehszlovákiai magyar kisebbségi helyzetet, hogy lépésről lépésre összevetették a magyarországi szlovákság előnytelenebb helyzetével, s ezen az alapon mintaszerűnek, világszínvonalúnak minősítették a hazai kisebbségi jogrendezést. A hasznos adatokat és statisztikai táblázatokat is bőségesen tartalmazó munkát az ellenzéki sajtó — a kommunista is — szervilizmusban marasztalta el.
A Surányiékhoz hasonlóan októbrista Erdély Jenő még tovább ment a szervilizmusban. Könyvében (1918—1928—A magyarság az utódállamokban és Magyarországon, Pozsony, 1928,168) olyasmiket írt, hogy „Szent István egyidejűleg volt a német és görög császár hűbérese"; „a Rákócziak bizony ruthének voltak"; „Petőfihez hasonlóan szlovák volt Madách Imre, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán". Magyarországnak a húszas években való nemzetközi megítélését kárörvendő módon így jellemezte: ,A moszkvai Internacionálé kongresszusai a magyar irredenta törekvések támogatását ajánlják a kommunista pártoknak. A bolsevisták e nagy rokonszenve nem nagyon jó ajánlólevél Magyarország számára a nyugati hatalmak szemében. 1919-ben a fejletlen demokráciája Magyarországot elárasztotta a bolsevizmus. Az ilyen ország nem egészen megbízható védőbástya a bolsevizmussal szemben, melynek veszedelmét tapasztalat szerint csakis a demokratikus államok tudják teljes biztonsággal elkerülni." Ilyen előrebocsátások után Erdély természetesen arra az álláspontra jut, hogy a csehszlovákiai és a többi utódállambéli magyarság jogrendezése kifogástalan, s a hiányosságokat főleg a lakosság tehetetlensége, passzivitása idézi elő.
Az emigráns szépírókkal eddigi irodalomtörténet-írásunk behatóan foglalkozott, megfelelő értékhierarchiát azonban róluk sem alakított ki. Az első nyomtatásban megjelent csehszlovákiai magyar irodalomtörténeti összefoglaló munkát (így tűnt el egy gondolat — A felvidéki irodalom története, Budapest, 1940) Kemény G. Gábor (akkor még csak Kemény Gábor) írta. A huszonöt éves szerzőnél tiszteletre méltó, hogy objektivitásra törekszik, és az akkor politikailag súlyosan elmarasztalt emigránsokról is mer jót írni. Ezek a portréi azonban kurták és hevenyészettek. Csanda Sándor 1966-ban kiadott Első nemzedék című összefoglalásában ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk: az általa készített emigránsportrék túlméretezettek és a kommunista irodalompolitika követelményeihez igazodva erősen túlértékelők. Ami Fábry Zoltán 1918 és 1938 közötti kortársi kritikáit illeti, azok is pozitívan elfogultak, és csak politikai-erkölcsi mércével értékelők. Fonod Zoltán munkája (Üzenet — A csehszlovákiai magyar irodalom története 1918—1945, Budapest, 1993) az előző művekre támaszkodik, s az emigránsokról sem mond újat.
Itt most nincs mód és tér az egyes írók részletesebb értékelésére, de az ismertebb alkotókról irodalmi értékük arányában jellemzéseket adok.
A legjelentősebb, Forbáth Imre a Balaton-környéki Böhönyén született, de gyermekkora nagy részét és gimnáziumi éveit már Nyitrán töltötte, s így 1918/19-es emigránsként mintegy hazatért. Budapesten megkezdett orvosi tanulmányait Prágában folytatva baráti kapcsolatba került a cseh poetizmus költőivel (Nezval, Seifert, Teige stb.). Tanulmányai befejeztével is Csehországban maradt és a kommunista mozgalomban tevékenykedett. Lírája az avantgardizmus jegyében bontakozott ki, s Kassák Lajos és Barta Sándor életműve mellett irodalomtörténetileg számontartott része a magyar avantgardista költészetnek. Nálunk Forbáth — Győry Dezsővel, Mécs Lászlóval és Vozári Dezsővel együtt — a lírai élvonalat alkotta. Költői indulásakor Walt Whitman termékenyítő forrásából töltődött fel, a döntő hatást azonban a német expresszionizmus gyakorolta rá. Verseit dinamizmus, nagy látomásos fantázia, a groteszk és szatirikus szemlélet meglepő erőssége és a kaland és az egzotikum iránti rajongás jellemezte. A kommunista mozgalomhoz való kötődés folyamatosan erős alkotói dilemmát okozott nála. Ezt a költői hajlamaiból adódó avantgardista parttalanság és a pártos elkötelezettsége által diktált realista fegyelmezettség ellentéte váltotta ki. Kötelességből írt realista verseinek nagy része gyenge, kiemelkedő háború- és fasizmusellenes alkotásai egytől egyig áradó szabad versekben születtek (Mikor a néma beszélni kezd, Felébrednek egyszer, Költőkhöz intő szózat stb.). Hatásos költői önarcképei is vannak (Ábrázolj engem így, Önarckép).
Forbáthoz mérhető írói egyéniség az emigráns társak közt nincs, de Barta Lajosról illik megemlíteni, hogy az 1910-es években drámákkal és novellákkal fellépve nagy perspektívája alkotónak ígérkezett. Szépírói tehetsége az emigráció viszontagságai között erősen visszaesett, s legnagyobb igényű művében,/! sötét ujj című regényben bántó kompozíciós és nyelvi fogyatékosságok vannak. Mint majd látni fogjuk, Barta nálunk az újságírásban és publicisztikában alkotott jelentőset.
Avantgardista líránk másik ismert alakja, Földes Sándor nagyon népszerű volt a baloldali körökben. Avantgardizmusát egy-egy kötet erejéig a prózában és drámában is kipróbálta (Én öltelek meg?, Új játékok új színpadra). Költői hagyatékát — lépten-nyomon megnyilvánuló koncepciózussága ellenére — egyenetlen művészi színvonal, sok nyelvi selejt teszi problematikussá.
Csanda irodalomtörténetében és Fábry két háború közötti kortársi kritikáiban az emigránsok viszonylatában Bartánál és Földesnél tapasztalhatók a legnagyobb értékelési túlzások. Forbáth után ezért említem itt őket először. Fábry Földest Ady legméltóbb utódjaként kezelte, s későbbi csalódását nem a művészi fogyatékosságok felismerése, hanem a költő politikai ellanyhulása váltotta ki. Ami Forbáthot illeti, benne Fábry kezdettől jelentős alkotót látott, s egyik kritikájában „javíthatatlanul nagy költőnek" nevezte. A „javíthatatlanságot" a kommunista fegyelemtől, az osztályharc követelményeitől való elrugaszkodásaira s a csavargók, kalandorok, utcalányok iránti tüntető rokonszenvére értette.
A további ismertebb emigráns írók (Antal Sándor, Bihari Mihály, Jarnó József, Kaczér Illés, Lányi Menyhért, Sándor Imre, Szucsich Mária) akkori irodalmunk második vonalába tartoznak.
Antal Sándor nálunk lapalapítóként és szerkesztőként, publicistaként volt jelentős, egyetlen szépirodalmi munkája az 1924-ben kiadott Garabonciás ének című verskötet volt. Ebben egymástól távol eső stílusok (barokk, expresszionizmus) művészi elemeit ötvözte egybe, s valószínűleg Füst Milántól inspirálódva az ószövetségi próféták és a 16—17. századi hitvitázók modorában modern érzéseket fejezett ki. Versei — különlegességük, érdekességük ellenére — gondosan kikalapált művészi kuriózumként hatnak.
Az újságíró Bihari Mihály néhány szerény kirándulást tett a szépirodalom területére. Két színdarabját (Tiszteiénél értesítjük, Házasság titokban) a nyugat-szlovákiai hivatásos magyar vándorszíntársulat mutatta be, Selyemcukor címmel pedig karcolatai jelentek meg. Aktivista emigránstársai az ellenzéki Prágai Magyar Hírlapban való működése idején haragudtak rá, s íróságát is többször megkérdőjelezték.
Az emigráns írók egyik legszimpatikusabbja az Illyés Gyula „Beatrice apródjai"-ban is szeretettel emlegetett Jarnó József (eredeti családi nevén Kroner) húszévesen került Csehszlovákiába, s a prózában és a költészetben egyaránt ígéretesnek mutatkozott, művészi beérését azonban korai halála meghiúsította. Három regénye közül az 1927-ben megjelent Börtön figyelemre méltó. Legkiforrottabb és legnépszerűbb műve a Magyar miniatűrök (1931), melyben a magyar irodalom és történelem jeles alakjairól írt novelláit gyűjtötte össze. Nemzeti angazsáltságát az is bizonyítja, hogy 1932-ben a Magyar Munkaközösség nevű egyetemista ifjúsági mozgalmi csoportban Szerényi Ferdinánddal együtt előadásokat tartott a szociográfiai gyűjtőmunkáról, s előadásaik könyv alakban is megjelentek (Tennivalók a falun, Pozsony, 1932).
Kaczér Illés jó tollú publicista volt, s nagy visszhangot kiváltott rasszizmusellenes regényét (Ikongo nem hal meg, Pozsony, 1936) az igényesebb budapesti kritika is elismeréssel fogadta, bár kifogásolta benne a zsurnaliszta stíluseszközök gyakoriságát. Kőtojásból kőmadár és Gödölyét, gödölyét című gyermekirodalmi kötetei a technika világából is bőven merítő, érdekes, modern meséket tartalmaznak.
Lányi Menyhért gyenge színvonalú drámaírásunk egyik átlagos művelője volt, novellái között azonban figyelemre méltóak is akadnak. Elsősorban az antológiadarabbá vált Öten a különszobában című elbeszélése ilyen; ebben nagy beleéléssel ábrázolja a frontélmények okozta tartós lelki sérüléseket. A kisregényjellegű Saulus-ban az Újszövetségből ismert történetet, Saulus Paulussá válását dolgozta fel. Itt a saulusi életszakasz bemutatása a legszuggesztívabb: az előkelő zsidó családból származó gazdag és művelt Saulust Róma-gyűlölete állítja szembe a „szeresd felebarátod és szeresd ellenséged is" elvét hirdető Krisztussal.
Az emigrációs évei (1920—1938) nagy részét Kassán töltő Sándor Imre szolid színvonalú irodalmi hagyatékában még a drámák is elfogadható kísérleteknek tűnnek. Kettőt közülük (Szedjétekszét, csillagok, Mint az újbor) budapesti külvárosi színházak mutattak be. Prózaíróként a novellában találta meg a neki megfelelő műfajt, s a legsikerültebbekben az értelmiségi ember intellektuális és erkölcsi problémáit szólaltatta meg. Az ismertebb emigráns írók közül egyedül ő dolgozott végig ellenzéki magyar újságban, a Prágai Magyar Hírlapban.
Szűcsien Mária Barta Lajos felesége volt, s 1918 előtt a gyermek-és ifjúsági irodalomban tevékenykedett. Az emigrációban megjelent két regénye (Tavasztól télig, Egy leány fölszabadul) is ifjúsági regénynek számít, és a tisztes középszer szintjén mozog.
Az emigránsok között az újságírók alkották a legnépesebb csoportot. Az imént kiemeltek többsége (Antal, Barta, Bihari, Jarnó, Földes, Lányi és Sándor Imre) is újságírással kereste a kenyerét, s az egész emigráció legnagyobb érdeme a kisebbségi sajtó korszerűsítésében végzett munka volt. Az államfordulat után a tapasztalt felvidéki magyar újságírók, szerkesztők zöme a kiutasítás sorsára jutott, s a nehézkesen bontakozó kisebbségi sajtóban nagyrészt gyakorlatlan, gyenge emberek működtek. Az emigráns újságírók között is sok volt a selejt, de legjobbjaik már 1918 előtt beértek, s így a mi sajtónk felfrissítésére is alkalmasak voltak. Ami nagyon jelentős: első színvonalas irodalmi, kritikai és kultúrpolitikai lapjainkat, a Tűzz, a Nemzeti Kisebbségeket és az Új Szót emigránsok alapították és szerkesztették. A felváltva Pozsonyban és Bécsben, 1921 és 1923 között megjelenő Tűz alapítója és főszerkesztője Gömöry Jenő volt, aki 1918 előtt a kitűnő külföldi és hazai könyveket olcsón megjelentető Modern Könyvtár megszervezésévei és irányításával tette ismertté a nevét. Folyóiratát az utódállamokban kibontakozó kisebbségi magyar irodalmak fejlődésének szolgálatába állította, perspektivikus szlovákiai fiatal írókat karolt vagy fedezett fel (Mécs László, Tamás Mihály, Nátolyáné Jaczkó Olga), s európai író- és tudósnagyságok megszólaltatásával, illetve a legújabb művészeti áramlatok ismertetésével a világ felé is ablakot nyitott. A szlovák—magyar kulturális és irodalmi kapcsolatok népszerűsítésében a kezdeményezők közé tartozott.
Az 1922-ben Pozsonyban induló és néhány szám után elhaló Nemzeti Kisebbségeket Antal Sándor alapította és szerkesztette. A folyóiratnak tekintélyes terjedelmű (55-60 oldalas) számai voltak, s néhány jelentős írást német fordításban is közöltek. A szerkesztő a csehszlovák állam iránti lojalitást össze tudta egyeztetni a kirívó kisebbségi sérelmek orvoslásának kívánalmával: egyik cikkében (Egy új Csák Máté, III. sz.) egy basáskodó magyarellenes megyefőnököt pellengérezett ki, egy másikban (Nyílt levél a Színház ügyében Szlovenszkó teljhatalmú miniszteréhez, uo.) a diszkriminált hivatásos magyar színjátszás érdekében emelt szót. Sokat foglalkozott a hazai és külföldi szórványzsidóság nemzeti problémáival. Antal később is többször tanújelét adta kisebbségi konstruktivitásának. Erre a legjobb példa a nemzeti-keresztény szellemű Magyar írás esete. Ezt az 1932 és 1937 között megjelenő színvonalas folyóiratot — mely a Szent-Ivány József képviselő által kezdeményezett s a róla és kúriájáról Szentiváni Kúriának nevezett írószervezkedési és könyvkiadóalapítási kísérlet egyik részeredménye volt — Fábry Zoltán és Barta Lajos nagy túlzással, elfogultsággal fasisztának minősítették. Antal a 3. szám megjelenése után azt írta, hogy „a folyóirat már azon az úton van, hogy egy közeli jövőben irányítója lehet az új magyar szellemiségnek, amely nem jobboldali és nem baloldali, nem egy társadalmi osztályt szolgál ki, hanem a kisebbségi magyarság egész egyetemét... Darkó István és akik vele szövetkeztek, pozitív gyakorlati munkaprogram alapján dolgoznak a kisebbségi magyarság megmaradása, boldogabb, kulturáltabb, a többi nemzettel közös békés jövője érdekében. Oda akarják nevelni az új magyar szellemiséget, hogy az segítőtársa, támasza, kiszolgálója legyen a kisebbségi dolgozó magyar népnek " (Új magyar szellemiség és nemzeti gondolat, A Reggel, 1932. V. 20.)
Barta Lajos pozsonyi kultúrpolitikai lapja, az 1929-ben indult Új Szó kétévi szüneteltetés után 1932-ben és 1933-ban jelent meg. Kettős jelentősége volt: a kommunista és szociáldemokrata pártok elfajult ideológiai harcának közepette népfrontos szellemben íródott, s legaktívabb munkatársai sarlósok voltak (Balogh Edgár, Dobossy László, Horváth Ferenc, Jócsik Lajos, Peéry Rezső). Mivel a népes családjával többnyire Bécsben élő és gyakran nyomorgó Bartának nem volt csehszlovák állampolgársága, a felelős szerkesztői és kiadói tisztet az Új Szóban Horváth Ferenc, majd Peéry Rezső, a későbbi kérészéletű lapkísérletekben (Képes Újság, 1934; Világ, 1936) pedig a szintén sarlós Balázs András és Kardos Ferenc töltötték be. A továbbra is következetes népfrontiság bájos esete a mindössze két számot elért Képes Újságban található: két egymás melletti fotó egyikén egy osztályharcos május 1-jei felvonulást, másikán egy elsőáldozós gyermekekből álló ájtatos csoportot látunk. Barta más szlovákiai lapokban és a Nyugatban is publikált, s több kultúrpolitikai írása nagy figyelmet keltett.
A későbbi jelentős hat-hét irodalmi és kritikai folyóirat közül az emigránsoknak a Masaryk Akadémia 1933—1935 között negyedévenként megjelenő lapjában, a Magyar Figyelőben volt meghatározó befolyásuk. A Masaryk köztársasági elnök egymilliós adományából létesült Akadémiában a szervező és felügyelő állami hatóság a magyar aktivizmusban vezető szerepet betöltő emigránsokkal volt bizalmas kapcsolatban. A Magyar Figyelő első kinevezett főszerkesztője, a Huszadik Század egykori munkatársa, Maléter István eperjesi jogakadémiai tanár is aktivistának számított, de nem volt szervilis. Ez rögtön bebizonyosodott azzal, hogy a lap első kettős számát A magyar kisebbség problémája a Csehszlovák Köztársaságban című tanulmánya miatt elkobozta a cenzúra. Maléter 1933 decemberében bekövetkezett halála után aztán a fő-fő bizalmi ember, a fentebb már szóba került Surányi Géza lett a felelős és főszerkesztő. A lapnál ugyan kiütköző rosszat nem követett el, viszont az 1936-ban megalakult Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaságot — mely koncepciózus tudományos programjával az akkor már diszkreditálódott Akadémia vetélytársának tűnt — a hatóságoknál lejáratta, elbuktatta. Ami a Magyar Figyelőt illeti, az nem volt olyan attraktív lap, mint a Tűz, a Nemzeti Kisebbségek és az Uj Szó, de szabálytalan időközökben megjelent s többnyire összevont számaiban sok szépirodalmi, tudományos és művészeti anyagot közölt. Munkatársi gárdája a kommunisták és keresztényszocialisták kivételével az írók nagy részét felölelte, s mivel kiadója akkor még fizetőképes volt, honoráriumai valóságos mannát jelentettek a sok ingyenmunkára kényszerült író számára. A lap a Masaryk Akadémia három osztályának megfelelően tudományos, irodalmi és művészeti szemlének titulálta magát, és Sas Andor, Orbán Gábor, Krammer Jenő, Maléter István, Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Brogyányi Kálmán jóvoltából tudományos, kritikai és művészettörténeti anyagai voltak a legszínvonalasabbak. Krónika című rovata folyamatosan és részletesen tájékoztatott a Masaryk Akadémia tevékenységéről, s ezzel hasznos forrásanyagot teremtett.
Surányi Géza — valószínűleg a Masaryk Akadémia anyagi támogatásával — 1933 júniusában havi kritikai szemlét indított Ma címmel. Ez vehemensen támadta az ellenzéki pártok és a kommunisták kultúrpolitikáját, de a 8. szám után, 1934 februárjában megszűnt. Az emigránsokról nyolc évvel korábban, 1926-ban még nagy elismeréssel író Fábry az elhaló lapot Az Útban kíméletlenül bírálta, lakájlapocskának nevezte, s azt írta róla, hogy „a csendes elhalással szerencséje volt, mert a proletariátus hamarosan a szemétdombra rúgta volna". Mint majd látni fogjuk, Fábry ebben az időben már sommásan elítélte az októbrista emigránsokat.
A jelentősebb magyar napilapok közül az 1921-től 1933-ig fennálló aktivista A Reggel váltakozó vezető szerkesztői (Erdélyi Béla, Erdélyi Ernő, Gyöngyösi Nándor, Kusztor Ernő, László Ernő) és szerkesztőként feltüntetett belső munkatársai (Antal Sándor, Darvas Henry, Surányi Géza, Paál Ferenc) kivétel nélkül zsidó származású októbrista emigránsok voltak, ^ az Ausztriában és Németországban tartózkodó emigránsok közül olyan hírességek írtak bele folyamatosan, mint Ignotus, Szende Pál, Kéri Pál, Fényes Samu, s természetesen a kétlaki Barta Lajos. A Reggel általános szerkesztési színvonala tehát igen jó volt, de a kisebbségi sérelmek szervilis elhallgatásával és erőltetett ellenmagyarázásával a húszas évek végére teljesen lejáratta magát, s az 1930 és 1933 közti évfolyamai már szerkesztésileg is leromlottak. Korábban az itteni és külföldi emigránsok nagy száma mellett ismert hazai gyökérzetű írók is munkatársai voltak (Egri Viktor, Fábry Zoltán, Morvay Gyula, Sebesi Ernő, Szalatnai Rezső, Vozári Dezső slb.). A Reggel meg nem nevezett eltartója, a kormánykoalíció agrárius tagja, a Köztársasági Földműves és Kisgazda Párt 1933 júniusában megszüntette a hitelét vesztett lapot, s a Magyar Újságot állította a helyébe.
Az 1933 júliusától 1938 októberéig fennálló Magyar Újság fő- és felelős szerkesztői már nagy tekintélyű hazai emberek voltak: a Prágai Magyar Hírlapból kivált Dzurányi László és Győry Dezső, valamint a Károlyi-rendszer idején utolsó pozsonyi főispánként működő csallóközi kisnemes, Jankó Zoltán. A kormánypolitikát szolgálták ők is, de számos esetben kampányszerűen felkarolták az elmérgesedett magyar sérelmeket (például a magyar nyelvű előadók nélkül működő korszerűtlen pozsonyi magyar tanszéknek vagy az Állami Díj-juttatásokból kihagyott magyar íróknak az ügyét). A Magyar Újság — a Prágai Magyar Hírlappal, a Kassai Naplóval és a Magyar Nappal együtt — az első köztársaság legjobb magyar nyelvű újságjának számított, s az irodalom, kultúra ügyét is kitűnően szolgálta. A kormányhűség pillérjeit alkotó emigránsok számára természetesen nagy teret biztosított, s közülük Antal Sándor, Földes Sándor, Kaczér Illés hatékonyan hozzájárultak a lap nívójához. A külföldről, Bécsből bedolgozó Ignotusról és Szende Pálról ugyanez mondható.
A Pozsonyban 1927-től 1932-ig megjelent A Nap félaktivista napilapnak számított. Kiadója gróf Zay Károly volt, de ténylegesen Antal Sándor szerkesztette, irányította. Rajta kívül ismertebb emigráns nem dolgozott benne, fő munkatársai Kellner (Kalász) József, Szalatnai Rezső és az ifjú Kovács Endre voltak. Félaktivizmusa abban mutatkozott meg, hogy állami szubvenciót kapott s hallgatólagosan támogatta a kormánypolitikát, a hatóságok által akkor már nagyon rossz szemmel nézett Sarlónak azonban tág teret biztosított, és közölte Balogh Edgár élesen emigrációellenes írását (Emigránsok és újarcú magyarok, 1930. ápr. 6.).
Az 1922 és 1938 között fennálló tekintélyes Prágai Magyar Hírlap a szorosan együttműködő, majd 1936-ban egyesült magyar ellenzéki pártok (Országos Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt) hivatalos orgánuma volt, s állandó harcban állt az emigráns sajtóval és intézményekkel. Ennek ellenére néhány emigráns dolgozott benne: Sándor Imre tartósan, Bihari Mihály, Erdélyi László és az utóemigráns Paál Ferenc átmenetileg.
A Kassai Napló (1918—1929) az 1884-ben alapított Felsőmagyarországi Kassai Napló közvetlen folytatása volt. Az új körülmények között független lapként működött, és kassai neveltetésű főszerkesztője, Szepesi Miksa — kiváló emigráns munkatársak bevonásával — korszerű újságot csinált belőle. Gyüre Lajos monográfiája (Kassai Napló 1918—1929, Pozsony, 1986) szerint Ignotusnak 191, Jarnó Józsefnek 163, Simándy Pálnak 49, Földes Sándornak 48, Barta Lajosnak 27 írása jelent meg benne. Szende Pál is sok politikai, gazdaságpolitikai cikket küldözgetett. Gyüre erre többször utal, de a bibliográfiai részbe csak egy írást vett fel tőle. A lapban a kisebb jelentőségű emigráns újságírók közül is sokan szerepeltek, s a hazaiak közül a már tapasztalt Dzurányi László felelős szerkesztőként, a betanuló Győry Dezső pedig segédszerkesztőként működött.
Fábry Zoltán találó megállapítása szerint a húszas évek első felében a Kassai Napló nemcsak a fellépő újságíró-publicista nemzedéknek volt a nevelőbázisa, hanem az olyan perspektivikus hazai kezdő íróknak, esztétáknak is, mint Komlós Aladár, Márai Sándor, Mécs László, Vozári Dezső és maga Fábry is. A kitűnő újság a húszas évek második felében a Kassai Újság indította kíméletlen konkurenciaharc áldozataként szűnt meg.
Az 1918 előtt szociáldemokrata lapként ismert, az új viszonyok között pedig kommunistává lett Kassai Munkásban is működtek emigránsok (Mácza János, Jász Dezső, Fried Jenő, Illés Béla, Gyetvai János, Földes Sándor, Hidas Antal, Szántó Judit), de 1922. március l-jétől kezdve, amikor is a lap neve Munkásra változott, megfogyatkozott a számuk. A Munkás 1929-ig napilapként, 1930-tól pedig egyre tengődőbb hetilapként jelent meg; ezért 1937 márciusában megszüntették, s helyébe a népfrontos szellemű Magyar Napot állították. Ezt már teljesen hazai emberek szerkesztették, s kulturális rovatát 1936 szeptemberétől 1938 nyaráig a kitűnő párton kívüli újságíró és publicista, Vass László vezette. A kommunista sajtóban tapasztalt korábbi szűkkeblűséggel szemben ő nyitottan értelmezte a magyar történelem és irodalom haladó hagyományait; a kortárs magyarországi irodalomnak is tág teret biztosított, s általános magyar viszonylatban is ritka nagy érdeme, hogy a népi—urbánus vita elfajulása idején a népi mozgalom kiemelten kezelt falukutató írói mellett az urbánus Szép Szó íróit is folyamatosan népszerűsítette és közölte. A lap főmunkatársa a vox humana koncepcióhoz visszatért Fábry volt. Az emigránsok közül Forbáth Imrének volt kiemelt helye, de Barta Lajos és fia, a Ballá Béla nevet is használó ifj. Barta Lajos és két kései emigráns, Bodnár István és a Barkóczy István néven publikáló Rácz István is sokat írtak bele.
Magyar nyelvű szociáldemokrata napilap nem létezett Csehszlovákiában, hetilapok viszont igen. Az 1920. október 17-én Pozsonyban indult Munkásújság a Magyar—Német Szociáldemokrata Párt hivatalos orgánumaként jött létre; 1926-ban szűnt meg, amikor a párt beleolvadt a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártba. A Munkásújság szerkesztőségét Mayer Samuval az élükön hazai emberek alkották. A pártegyesülés után a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártban Pozsonyban magyar szekció alakult, s a Kárpátalján megjelenő Ruszinszkói Népszavából Csehszlovákiai Népszava néven országos hetilapot alakítottak: ez 1926 szeptemberétől 1938. szeptember végéig jelent meg Pozsonyban. Kezdettől végig emigránsok (Surányi Géza, Schulcz Ignác, Fehér Ferenc, Váradi Aladár) szerkesztették, s egyikük, Schulcz Ignác a párt egyetlen magyar nemzetiségű parlamenti képviselője volt (az agrárpártban Csomor István parasztember volt a magyar „díszképviselő"). A Csehszlovákiai Népszava alcímében a párt központi magyar közlönyének titulálta magát, s ilyen alapon a szociáldemokrata kultúr- és irodalompolitika magyar nyelvű kifejezője volt. Színvonalasabb írók ritka kivételtől eltekintve nem szerepeltek benne, szépirodalmi közleményei — beleértve Fehér Ferenc és a Sándor Ernő nevet használó Schulcz Ignác szerzeményeit — így alacsony színvonalúak voltak.
A szociáldemokrata párthoz hasonlóan a kormánykoalíció agrártagjának, a Köztársasági Földműves és Kisgazda Pártnak is volt hivatalos központi magyar hetilapja, amely Népújságként indult, aztán háromszor is címet változtatott (Földműves, Köztársasági Magyar Földműves, Magyarság). A mindenkori lapot nagyfokú szervilizmus jellemezte, s nagyrészt emigráns szerkesztői közül különösen Békefi Sándor vált hírhedtté. Mint már tudjuk, A Reggel és a Magyar Újság című napilapokat is az agrárpárt finaszírozta, ez a kapcsolat azonban nem volt bennük feltüntetve, alcímükben független magyar újságoknak nevezték magukat.
Emigráns szerkesztőkkel és munkatársakkal az irodalmi és politikai sajtón kívül más jellegű lapokban is sűrűn találkozunk.
Két rövid életű közgazdasági szaklapot (Hitel, Közgazdasági Kurír) Ternyei László és Sebestyén József, illetve Katona Nándor szerkesztettek, az 1919 és 1930 között fennálló Pénzügyi Szemlének pedig Schmidt Imre volt a főszerkesztője.
A pedagógiai lapok közül legtekintélyesebb Magyar Tanítóban (1921—1938) nem működtek emigránsok. A szociáldemokrata eszmeiségű Szlovenszkói Magyar Tanügyet (1925—1933) is hazai ember, de buzgó aktivista, Farkas Gyula somorjai polgári iskolai igazgató szerkesztette. A kárpátaljai Magyar Iskola (1928—1931) és Új Korszak (1934—1935) szerkesztői, Szerényi Ferdinánd és Czabán Samu olyan emigránsok voltak, akik kitűnő képzettségű pedagógusként és jó tollú publicistaként a kisebbségi iskolai sérelmeket is számontartották. A kommunista eszmékkel érintkezésben maradt Czabánt az iskolai hatóságok többször zaklatták, a szociáldemokrata párttagságú Szerényit viszont pártfogolták, s a harmincas évek elején Pozsonyba helyezték. Itt a magyar tanítóképzőben, majd a gimnáziumban tanított, s a Masaryk Akadémiában tevékenykedve 1933-ban a Magyar Figyelő felelős szerkesztői tisztségét is betöltötte. Aktivista angazsáltsága Pozsonyban aztán fokozatosan gyengült, s 1936-ban meg is szűnt. Már 1932-től munkakapcsolatban állt a Magyar Nemzeti Párttal együttműködő ifjúsági mozgalmi Magyar Munkaközösséggel. Előadóként, szervezőként közreműködött a csoport szociográfiai próbálkozásaiban, s két szociográfiai kiadvány társsszerzőjeként is szerepelt (Jarnó József—Szerényi Ferdinánd: Tennivalók a falun, Pozsony, 1932; Mónus Gyula—Szerényi Ferdinánd: Bene község jelene és múltja, Beregszász, 1934). Pedagógiai íróként is két jelentős teljesítmény fűződik a nevéhez: Krammer Jenővel és Szalatnai Rezsővel közös könyvet írt (A serdülőkor problémái, Pozsony, 1932), s szerkesztője és fő társszerzője volt A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja 1918— 1933 című kiadványnak. Ez a kisebbségi magyar iskolaügy tizenöt éves fejlődését ismertető írások és az állami és felekezeti iskolák számszerű megoszlását, valamint az elemi iskolák tanulói létszámának alakulását bemutató statisztikai táblázatok révén fontos forrásmunkának számít. Forrásértékét az is emeli, hogy 111 oldalra terjedő függelékrészében több mint 700 magyar tanító fényképét közli.
Az egy-egy tucatnyi színházi és humoros hetilapot — nagyobb részük kérészéletű volt — itt nem részletezem, de az emigránsok ezekből sem hiányoztak.
A színházi sajtóban főleg a két legtartósabb lapot, a kassai Szlovenszkói Színházi Életei (1925—1936) és a pozsonyi Színházai (1922—1936) uralták; a kassai lapnak Újvári László, a pozsonyinak Sebestyén József volt a szerkesztője.
A legtartósabb és legszínvonalasabb humoros lap, a Vizeslepedő (1925—1933) az ellenzéki pártokhoz húzott, az emigránsok ezért messze elkerülték. Érdekes lapjaik azonban nekik is voltak. Az 1919 októberétől 1920 májusáig egzisztáló félig riport-, félig szatirikus lapot, a Futárt egy dzsentriszármazású fiatal emigráns, Nánássy György szerkesztette. Radikális demokratának vallotta magát, de Károlyi Mihályt minősíthetetlen hangon szidalmazta, politikai analfabétának és perverz grófocskának csúfolta. A Futár Stefit (1926—1927) Antal Sándor, Halmi József és Strelinger Dezső szerkesztették, s a legjobb cikkeket, vitriolos irodalmi szatírákat Darvas Henry írta bele. Ő 1926 utolsó harmadában a nívós, de csak 16 számot elért szatirikus Nyílt szerkesztette, melybe Erdős Renée-ről írta a legmaróbb szatírát. A Futár Stefiben, s főleg a rövid életű Ojságban (1920) és a Mórickában (1926—1927) a zsidóviccek domináltak, s a zsidó származású Antal Sándor úgy nyilatkozott ezzel kapcsolatban, hogy „a legerősebb zsidóvicceket a zsidók gyártják, és az általuk szerkesztett Reggel című napilapban is az jelenti a vidámságot, hogy mindig Kohnt csalja meg a felesége".
A két háború közti csehszlovákiai magyar sajtó nagyszámú lapot produkáló dzsungelében élénk színt jelentett három színvonalas, de gyorsan elhaló cionista lap: az érsekújvári Szombat (1923), a pozsonyi Júdea (1925) és a kassai Új Júdea (1926). Szerkesztőjük természetesen zsidó származású emigráns, az íróként is ismert Újvári Péter volt. Két fia, László és Imre apjukkal együtt főleg A Reggelben publikált. Meg kell még jegyeznünk, hogy a csehszlovákiai magyar szocialista és polgári baloldali lapok a Szovjetunióban, Ausztriában, Németországban és másutt tartózkodó emigránsoktól is rendkívül sok írást közöltek, nagyrészüket másodközlésben. Ilyen emigránsok: Balázs Béla, Barta Sándor, Böhm Vilmos, Gábor Andor, Garami Ernő, Gergely Sándor, Hatvány Lajos, Háy Gyula, Hidas Antal, Hock János, Jászi Oszkár, Kahána Mózes, Karikás Frigyes, Komját Aladár, Lukács György, Révai József, Zalka Máté.
A legtöbb másodközlés (550—600) Gábor Andortól jelent meg (lásd Botka Ferenc: A csehszlovákiai magyar nyelvű szocialista sajtó irodalmi bibliográfiája 1919—1938, Budapest, 1966). A fentebb már említett Ignotus, Szende Pál, Kéri Pál, Fényes Samu a Kassai Naplónak, A Reggelnek és a Magyar Újságnak szerződéses munkatársakként küldözgették írásaikat, s bécsi emigrációja idején valószínűleg Kassák Lajos is így tett.
A nálunk tartózkodó író, újságíró és lapszerkesztő emigránsok közül néhányan (Antal Sándor, Barta Lajos, Czabán Samu, Forbáth Imre, Kaczér Illés, Simándy Pál, Szerényi Ferdinánd) a tekintélyes publicista rangját is kiérdemelték. Az említettek mindegyike elismert politikai publicista volt, de Antal, Barta és Forbáth a kritikában és irodalmi publicisztikában is figyelmet keltőén tevékenykedett, Szerényi pedig pedagógiai és szociográfiai íróként is kitűnt. A kálvinista pap-emigráns Simándy Pál külön figyelmet érdemel: egy évtizedes emigrációját Losoncon töltötte, s a kisebbségi kérdéseknek állandó figyelmet szentelt. Losoncon Komlós Aladárral együtt szabadegyetemi színvonalú nagy előadás-sorozatot szervezett, majd Madách Kör néven összetoborozta a város és környéke fiatal íróit, köztük Győry Dezsőt és Darkó Istvánt. Keresztény radikalizmusával nagy hatást gyakorolt a még önálló útját járó Sarlóra, s vallástörténeti és nemzetpolitikai jellegű két könyve (A magyar kálvinizmus útja, Losonc, 1927; Az elsikkadt hegyi beszéd, Losonc, 1932) közül a másodikat Romain Rolland is elismeréssel kommentálta. Simándy politikailag független volt, az ellenzéki és az aktivista sajtóban egyaránt publikált.
Itt említek meg két életrajzíró emigránst: Erdély Jenőt és Sebestyén Józsefet. Erdély furcsa történészi tevékenységéről már szó esett, és Sebestyén neve is feltűnt a Hitel és Színház című lapok szerkesztőjeként; ezeken kívül két idegen nyelvű lapban, a német Volkswirtschaftban (1925—1926) és a szlovák—német Veletržny časopis—Messezeitungban (1927—1929) is szerkesztősködött. Életrajzi művét (Hodzsa Milán útja, Pozsony, 1938) a Köztársasági Földműves és Kisgazda Párt szlovák prominenséről írta. Erdély a híres cipőgyárosnak, Tornai Bafának az életét dolgozta fel (Švec, ktery dobyl světa, Prága, 1932). A Baťa-életrajz Lipcsében németül is megjelent.
Az emigránsok között kitűnő fordítók is akadtak: Sas Andor, Szerényi Ferdinánd és Váradi Aladár részt vettek a cseh és szlovák államférfiak (Masaryk, Beneš, Hodža) műveinek magyarra fordításában. Az utóemigráns Rácz István Barkóczy István néven Ignazio Silonétől novellákat, Egon Erwin Kischtől pedig riportokat fordított. Az említett fordításokat az emigráns Prager Jenő Pozsonyban adta ki. Emigrálása után Prager először az osztrák szociáldemokrata párt kiadója volt Bécsben, Pozsonyba 1934-ben, a bécsi szociáldemokrata felkelés leverése után költözött. Vele jött a már többször említett Kéri Pál, aki Bécsben és Pozsonyban is a Prager Kiadó lektoraként működött és Kérő Pál néven két könyvet, Silone Bor és kenyér című regényét és Konrád Heiden Hitlerről szóló kétkötetes művét fordította magyarra.
Az emigránsok között természetesen politikusok is voltak: profi politikusok és olyanok, akik csak az 1918/19-es forradalmakban vállaltak politikai szerepet. Profi politikus volt például a polgári radikális Szende Pál és a szociáldemokrata Garbai Sándor. Mindketten a bécsi szociáldemokrata felkelés leverése után jöttek Csehszlovákiába. Szende rövidesen Romániába távozott, Garbai viszont négy évig Pozsonyban tartózkodott, s itt 1935-ben könyve jelent meg Új utakon a hatalomért címmel (lásd: Fogarassy László: Garbai Sándor emigrációs évei Pozsonyban 1934—1938, Forrás 1987/3). Az 1918/19-es forradalmakban politikussá avanzsálok közül a szociáldemokrata Fehér Ferencet említem meg, akit 1919 júniusában a néhány napos Szlovák Tanácsköztársaság belügyi népbiztosává neveztek ki. A fehérterror idején ezért egyévi börtönre ítélték, s ennek letöltése után emigrált Csehszlovákiába.
A tárgyalt időszakban az új médiumnak számító és 1926-tól működő Csehszlovák Rádióban a magyar nyelvűség nehezen kapott teret, 1933-ban Pozsonyban — az 1930-tól bevezetett heti egyórás magyar iskolarádión kívül — még csak heti egyórás magyar hírműsor volt. A harmincas évek közepétől aztán fokozatosan javult a helyzet. Magyar adás Prágában és Kassán is létesült, s a bővülő politikai és hírműsorok közé irodalmi és kulturális programok iktatódtak. Ezekben egy ideig csak kipróbált aktivisták szerepelhettek, s köztük, mint tudjuk, az emigránsok domináltak. 1936-tól már a nem aktivista írók is mindinkább szóhoz jutottak, s ezt a jelentős változást az ellenzéki sajtó is elismeréssel kommentálta. Az elismerés a Dél-Szlovákia Magyarországhoz való visszacsatolása után kiadott konjunkturális visszaemlékezések egyikében hangsúlyosan megismétlődött: ,A szlovákiai magyar író, bármilyen csoporthoz tartozott is, csak hálás lehet a rádiónak Ösztönözte, munkára serkentette és megnyilatkozási fórumot adott neki. A sovány lehetőségek között a rádió volt a legjövedelmezőbb és legnagyobb publicitása." (Vájlok Sándor: A magyar közművelődés helyzete a visszatért Felvidéken. In: A visszatért Felvidék adattára I—II, Budapest, 1939.)
A legmegbízhatóbb emigránsok a rádión kívül más állami intézményekben is előjogot élveztek. Váradi Aladár például a prágai minisztertanács mellett működő kisebbségi osztály munkatársa volt, s korábban Komáromban jól jövedelmező közjegyzői állást töltött be.
A Csehszlovákiában tartózkodó magyarországi emigráció léte szorosan összefüggött a masaryki—beneši köztársaság létével, s annak végzetes megrendülése, majd megszűnése idején fokozatosan felszámolódott. Egyesek már 1938 nyarán, a többség pedig a müncheni döntés után hagyta el az országot, s főleg nyugatra távozott. A csekély számú visszamaradottak mindegyike zsidó származású volt, s az új viszonyok között faji üldözött lett. Antal Sándort a szlovák államból koncentrációs táborba vitték, ahol elpusztult. Sas Andor Szlovákiában, Bihari Mihály és Földes Sándor pedig Budapesten bujdosva-rejtőzve élte át az üldözést. A Kassán élő Lányi Menyhért és Sándor Imre a bécsi döntéssel automatikusan magyarországi lakosok lettek. A Miskolcra költözött Lányi munkaszolgálatot teljesített, de életben maradt, Sándor pedig Budapestre költözött, ahol 1943-ban bekövetkezett haláláig a Szvatkó Pál szerkesztette Magyarország munkatársa volt.
A többször említett utóemigránsok, Andreánszky István, Barkóczy-Rácz István, Bodnár István és Paál Ferenc Magyarországra kerültek. Közülük csak Paál volt zsidó származású, de túlélte a munkaszolgálatot s a koncentrációs tábort. Bodnár talán nem élt át különösebb viszontagságokat. Andreánszky 1945-ig illegalitásban élt, 1945 után a szociáldemokrata párt képviseletében magas politikai beosztásokat kapott, de a politikai viszonyok elfajulása után Belgiumba disszidált. A Barkóczy álnevet elhagyó Rácz István 1938 őszén Finnországba távozott, fotósként dolgozott, s részt vett a finn—szovjet háborúban. 1943-ban visszatért Magyarországra, s középiskolai tanár, majd a Kiadói Főigazgatóság munkatársa volt. Az 1956-os népfelkelés leverése után ismét Finnországba ment, ahol a finnugor népek kutatójaként, fotóművészként és műfordítóként működve (a Kalevalát is lefordította) két Állami Díjat kapott.
Az ismertebb emigránsok közül a Tűz szerkesztője, Gömöry Jenő 1937-ben önként tért vissza Magyarországra, s ott élettársával, N. Jaczkó Olgával közös regénye jelent meg ítéletidő címmel. 1944-ben faji üldözöttként koncentrációs táborba került, s 1945 után is mellőzötten és nyomorogva élt. Fehér Ferenc 1938-ban tért haza, s 1945-ig nagyrészt illegalitásban élt. 1945 után jelentős funkciókba jutott, de a koncepciós perek idején őt is elítélték, s a váci börtönben halt meg. A tanító és pedagógiai lapszerkesztő Czabán Samu Kárpátalja 1939-es megszállása után lett ismét magyarországi lakos. Utolsó három évét betegségben és üldözésben élte le.
A nyugatra menekült jelentősebb emigránsok közül Barta Lajos Londonban élte át a második világháborút, majd Magyarországra visszatérve haláláig folytatta irodalmi tevékenységét. A szintén Londonba menekült Kaczér Illés később Izraelben telepedett le, s ott magyar nyelvű újságokat szerkesztett és magyar tárgyú regényeket írt. Erdély Jenő és Schulcz Ignác a londoni csehszlovák emigráció tagjai voltak, s 1945 után nyugaton maradtak.
1945 után a jelentős emigránsok közül már csak Sas Andor és Forbáth Imre éltek Csehszlovákiában. Sas a pozsonyi Pedagógiai Főiskola, majd a Komensky Egyetem Magyar Tanszékének docenseként és vezetőjeként működött, s 1962-ben halt meg. Forbáth a londoni emigráció után rövid ideig a prágai Külügyminisztériumban dolgozott, s a koncepciós perek idején üldözést is szenvedett. Utána haláláig orvosként dolgozott. Lányi Menyhért 1945-ben visszatért egykori emigrációs lakóhelyére, Kassára. A magyar jog-fosztottság őt nem sújtotta, de a helyzettől elkeseredve 1946-ban Magyarországra távozott. Más motívumok mozgatták a Franciaországból Magyarországra visszatért Váradi Aladárt, aki régi aktivista érdemeiért 1947-ben hasznot várva telepedett le Csehszlovákiában, de az 1948-as politikai fordulattól megrettenve Svédországban próbált szerencsét. Ottani adatai ismeretlenek.
Az emigránsok értékelése a korabeli kisebbségi sajtóban és közvéleményben
Ez az értékelés változatos képet mutat, a fenntartások nélküli dicsérettől a teljes elutasításig terjed. Nagyfokú dicséretek főleg az aktivista sajtóban jelentek meg, s ezek az emigránsok ottani túlsúlya miatt öndicséretként hatottak. A kíméletlen elutasítást a nemzeti-keresztény ellenzéki sajtótól kapták, az októbrista emigránsok a kommunista sajtótól is. Egy ideig olyan írók, újságírók, publicisták is nagy elismeréssel tekintettek rájuk, akik nem tartoztak sem az aktivistákhoz, sem az ellenzékhez, vagy ha oda tartoztak is, sok kérdésben független véleményük volt. Az első esetre Fábry Zoltán, a másodikra Szalatnai Rezső és Szvatkó Pál a legjobb példa.
A rövid idejű konzervatív nemzeti szemlélettől a baloldali eszmeiség felé haladó ifjú Fábry 1926-ban valóságos panegirikust írt az emigránsokról:
"Emigráns. A szlovenszkói irodalmi élet egyik — talán sorsdöntő— tényezőjéhez értünk Vannak akik azt állítják (Sziklay Ferenc kultúr-referens a Benedek Marcell-féle Irodalmi lexikonban), hogy az emigráció nem volt döntő befolyással az itteni irodalomra. Akik ezt állítják: a döntő befolyás ellen akarnak védekezni még utólag is. A köszönet igazságával ki kell jelentenünk nyíltan és ünnepélyesen: az emigráció nélkül nem állnánk ott, ahol vagyunk Ha ők nincsenek, ma az önképzőköri dilettantizmus és provincializmus döntően és visszacsinálhatatlanul rátehénkedett volna itt mindenre. Az emigráció bécsi reprezentánsai és itteni szerkesztőségekben elhelyezkedett írói nemcsak az európai nívójú irodalmat jelentették, de ugyanakkor megteremtették a szintén európai nívójú szlovenszkói sajtót, amely egy időben, a legsötétebb magyarországi években messze felülmúlta a pestit. Ezt nem lehet, nem szabad elfelejteni. És ha az emigráció első nagy etapja el is múlt: a kezdő csírák a legfontosabbak Ezeket pedig ők adták és erősítették; ők, a legárvábbak, a hajszoltak a föld- és barátnélküliek, a mindenképpen emberpredesztináltak" (A szlovenszkói író. In: Kúria, kvaterka, kultúra, 1964, 55.)
A másik fenntartások nélküli dicsérő, Szalatnai Rezső a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt tagjaként és a Masaryk Akadémia funkcionáriusaként aktivistának számított, ám ez nemakadályozta meg abban, hogy a kisebbségi sérelmek ellen bátran és folyamatosan fellépjen. Emigrációdicsérete így hangzik:
"Az emigránsok egy része Pozsonyban és Kassán telepedett le, s itt sajátos küldetést kaptak és adtak maguknak Elsősorban felemelték a napilapok színvonalát. Az olvasót hozzászoktatták a nagyvonalú látáshoz és korszerű bírálathoz. Szlovenszkó nappali világításba került önmaga előtt, napilapjai budapesti formát és ízt kaptak, a vidéki atmoszféra megtelt egyszerre Ady-idézetekkel és a Huszadik Század szociológiai eszméivel. De nemcsak ezzel, hanem a világirodalom problémáinak szabad boncolgatásával és szó szerinti értelemben az írástudás módszertani és technikai tanításával. S mindezek teljében olyan rangos folyóiratot adtak ki, melynél különbet a budapesti irodalom sem mutatott fel. Irodalmi ízlésre, formakényességre, kritikára neveltek, másrészt pedig az álomvilág helyett, amelybe passzivitásunk ringatott bele, az emigráns magyarok mutatták meg a valóság politikai és filozofikus szemléletét. Munkájuk korántsem veszett el, máig is ható erő, amelyből nemcsak gyökér fut fel, hanem légkör is árad." (Irodalmi menetrend Szlovenszkón, Magyar Figyelő, 1933/1_2.)
Az emigránsok jelentős hozzájárulását a kisebbségi irodalom és sajtó fejlődéséhez az ellenzéki Prágai Magyar Hírlap szerkesztője, a kiváló esszéista Szvatkó Pál is elismerte:
„1919 őszén hirtelen berobbant a már mindenfelől zengő vidéki irodalomba a Pestről menekülő radikálisok emigráns hada, amely politikusokon kívül neves kritikusokat és jó írókat sodort magával. Ha a »bodenstandig« szlovenszkói irodalom akkor a nemes vidéki dilettantizmust vagy az elkeseredett ellenállást képviselte az új, szabad és felvilágosult pesti irodalommal szemben; akkor a sok emigráns író a pesti irodalomnak éppen avantgárdáját és legradikálisabb részét jelentette. A két véglet természetesen összecsapott. Pozsonyt, Kassát, Losoncot és több kisebb helyet megszálltak a tehetséges és felkészült emigránsok akik csakhamar ádáz polémiába bocsátkoztak a fölélénkült és szintén támadó vidéki irodalommal, s a szlovenszkói életet hangos csatazaj verte fel. Bízvást megállapíthatjuk hogy a jellegzetes szlovenszkói magyar irodalom nem születhetett volna meg az emigránsok szociális és a dilettánsok regionális törekvései nélkül. Az emigránsoktól vette a magyar élet megreformálásának törekvését, mert ez a magyarság szerintük zsákutcába jutott, nincs európai színvonala, és nem szociális; a helyi íróktól a kisebbségi élet kiépítésének vágyát vette: a talajban gyökerező regionalizmust, a pesti formát helyettesítő friss, népi önállóság hitét." (Szlovenszkói magyar irodalom. In: Szlovenszkói magyar elbeszélők, Budapest, 1935.)
Az ellenzéki pártpolitika engesztelhetetlen emigránsellenességét az irodalom és sajtó részéről főleg Sziklay Ferenc képviselte azonosuló módon. O a kisebbségi kulturális élet szervezésére 1922-ben létrehozott ellenzéki kultúrreferátus vezetője volt, s nagy sikereket ért el. A nagyszámú irodalmi, kulturális és társadalmi egyesületek zöme, köztük az országos Szlovenszkói Magyar Kultúr-egylet (SZMKE) az ellenzéki pártok kulturális frontjához tartozott. A Fábry említette Benedek Marcell-féle Irodalmi lexikonba Sziklay egyoldalnyi szócikket írt Szlovenszkói magyar irodalom címmel, s abban a név szerint említett írók között három emigráns (Földes Sándor, Kaczér Illés és Sándor Imre) is szerepelt, de az emigráció egészéről ez a sommásan negatív vélemény fogalmazódott meg: ,/tz emigrációnak nem volt meghatározó befolyása a szlovenszkói magyar irodalom fejlődésére, mert igaz ugyan, hogy némely tagja rövidebb-hosszabb ideig itt tartózkodott, de az építés munkájában, melyet a dilettánsok önzetlen, apránként való téglahordással kezdtek el, aktív részt sohasem vettek" Hasonló kurta elutasítás olvasható a kisebbségi kultúraszervezés céljait és eredményeit részletesen bemutató írásában: önállóságra törekvő vagy helyesebben arra kényszerített szlovenszkói irodalmi élet három alkotórétegből tevődött össze: az újságírói pályára szorított dilettánsokból; a magyar ellenforradalom által világgá kergetett emigránsokból, akiknek egy csapata ideiglenes szállást vett itt, vagy Bécsből — a Bécsi Magyar Újsággal, Jövővel — importálta szellemét; végül az új író-költő nemzedékből, amely a felfordulás idején kezdte bontogatni szárnyait. Természetes, hogy a további fejlődésre csak az első és harmadik csoport volt elhatározó befolyással; a középső, mint a bontakozó kisebbségi szellemben idegen elem, igen hamar kiválasztódott, s csak az eszmevilága maradt meg azok lelkivilágában, akiket megfogott." (Kulturális szervezkedésünk története. In: Magyarok Csehszlovákiában 1918—1938, szerk. Borsody István, Budapest, 1938.)
Az emigránsok kíméletlen bírálói közül még a rimaszombati publicistát, Baráth Lászlót említem. Az ellenzéki pártok kulturális frontjához tartozott, túlhajtott negativizmusukat azonban — Vájlok Sándorhoz hasonlóan — többször bírálta. Joghallgató korában az egyetemista ifjúsági mozgalmak protestáns csoportjában tevékenykedett, tanulmányai befejeztével pedig a magyar evangélikus egyház vezetőségében vállalt tiszteletbeli funkciót. Egy polemikus írásában az emigránsok Magyarország-ellenes magatartását „engesztelhetetlen, tajtékozó és patologikus gyűlöletnek" minősítette, s szemükre vetette a kisebbségi kulturális életben tanúsított kétszínűségüket: "Az emigránsokkal megrakott aktivizmus állandóan hangsúlyozza a kultúra politikamentességét, de ők a politikamentesség fogalma alatt csak a magyar ellenzéki politikától való mentességet értik Az ellen egy mákszemnyi kifogásuk sincs, hogy a munkásakadémiákban a szociáldemokrata, a szovjetbarátok kultúrköreiben pedig a kommunista párteszme uralkodik; ők maguk oda hatnak hogy a községi és járási közművelődési testületekben (ezek a törvény által létrehozott állami népművelés választott szervei voltak — T. L.) a kormánypárti felfogás uralkodjék" (Politikamentes kisebbségi kultúráiét, Magyar írás, 1937/3.) Baráth arra is rámutatott, hogy az emigráns-aktivista kultúrpolitika „anulálni akarja azt a tényt, hogy az egyetemes magyar kultúra részesei is vagyunk". Érdekes és elgondolkoztató az a nézete is, hogy „a pragmatikus csehszlovák kormánypolitika a befogadott emigránsokat a végsőkig kihasználja, de jó véleménye nincs róluk". Ezt Benešnek az 1936-ban magyarra fordított főműből, a Nemzetek forradalmából idézett kijelentésével igyekszik bizonyítani: „Az emigránsok erkölcsileg és anyagilag környezetüktől függenek és természetük mindig a radikalizmus felé vonzza őket — ami másképp nem is lehet, ez minden emigrációval velejár —, s így nem tükrözhetik a hazai hangulat igaz képét." Hogy a ridegen pragmatikus Benešnek ez nemcsak elvi, hanem a magyarországi emigrációt illetően gyakorlati nézete is volt, azt Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vele kapcsolatos keserű megjegyzései igazolják.
Az emigránsok elismerőit, magasztalóit főleg a százszázalékosan emigráns napilap, A Reggel ábrándította ki. Ebben lépten-nyomon jelentek meg kiáltó kisebbségi sérelmeket elkendőző cikkek. Jó példa erre egy 193l-es eset, melyet a Fábry szerkesztette Az Út 5. száma A szociáldemokrácia iskolapolitikája címmel ismertetett és kommentált. Az akkor még színmagyar Csap községben a járási tanfelügyelőség a magyar nyelvű községi elemi iskola felszámolására törekedve elutasította a 400 szülő által aláírt tiltakozó memorandumot. Azokban a napokban került sor a létesítendő csapi szlovák iskola ünnepélyes alapkőletételére, melyen Ivan Dérer iskolaügyi miniszter is részt vett és nagy beszédet tartott. A szervilis A Reggel — a magyar iskola siralmas ügyéről hallgatva! — megdöbbentően dicsőítő cikket írt Dérerről és a csehszlovák kisebbségi politikáról: „Csapon, a demagóg kommunista ideológiával áthatott lakosság körében gyökeres pálfordulást idézett elő Dérer miniszter látogatása. Ennek a magyar határ menti helységnek lakossága mint egy ember sietett annak a miniszternek az üdvözlésére, aki nemcsak szóval, hanem komoly és nagy horderejű tettekkel is igazolta már, hogy ebben az országban a magyarság teljes és csorbítlan jogokkal bíró állampolgár, akinek önerejétől és belátásától függ csupán, hogy a demokratikus köztársaságban számára nyíló boldogulási lehetőséget teljes mértékben kihasználja-e vagy sem."
Az ilyen szemérmetlen kormánybérencséget a pártpolitikától független magyar körökben a sarlósok ítélték el a leghatározottabban. Amikor a Sarló 1928 augusztusában a Szent György-körnek nevezett egyetemista cserkészcsoportból önálló ifjúsági mozgalommá szerveződött és rövid idő alatt radikális szemléleti változásokon esett át, az aktivisták kísérletet tettek az egész magyar nyelvterületen rendkívüli népszerűséget szerzett mozgalom megnyerésére. Ehhez két körülmény is jó fogódzót kínált nekik: a sarlósok kapcsolatai az őket anyagilag is pártfogoló ellenzéki Magyar Nemzeti Párttal meggyengültek, majd megszakadtak; új irodalmi és politikai tájékozódásukban a Jászi Oszkár nevével fémjelzett polgári radikalizmus iránt támadt bennük rokonszenv, s kapcsolatba is kerültek Jászival. Az aktivisták ezt a helyzetet használták ki, s az akkor már teljesen hitelevesztett A Reggelben Sarlót népszerűsítő kampányt indítottak. Ezt a fiatal utóemigráns, Paál Ferenc szervezte, aki két-három regénye nimbuszával és kifinomult újságírói gyakorlattal jött Bécsből Pozsonyba, s itt A Reggel szerkesztősége abban a reményben szerződtette, hogy hatékonyan közreműködik a lap hírnevének visszaszerzésében.
A Reggel Sarlóba vetett reményei meghiúsultak, mert a kritikai szellem hevítette sarlósok a kisebbségi politikai élet szigorú felmérésében az aktivisták-emigránsok visszatetsző szervilizmusát is alaposan megtapasztalták, és elítélték-kipellengérezték. Az ilyen megnyilvánulásaikra A Reggelben főleg Paál Ferenc reagált, s előző feldicsérései, az Ady-generációhoz és a Galilei-körhöz való hasonlításai után most a fasizmussal kacérkodóknak, majd bolsevistáknak nevezte őket (A Sarló ponyvaregénye, A Reggel, 1930. szept. 24.; A Sarló és a fokos, uo., 1930. szept. 27.; A Sarló és a horogkereszt, uo., 1930. szept. 30.). A sarlósok részéről Balogh Edgár volt a fő vitázó és támadott, aki az öreg októbristáknak „szenilis kihasználhatóságukat" rótta fel, s egy összefoglaló írásában így summázta a Sarló állásfoglalását:
"A csehszlovákiai magyar népnek végsőképpen nagyon kevés köze van a magyarországi ellenforradalomhoz. Az itt felnövő új magyar generáció az ellenforradalmat nyugatról látta bevonulni, amikor a mai emigráció még sértetlenül székelt Budapesten. Mi azt a munkásvért láttuk ami a legionáriusok fegyvereitől fakadt és ömlött szét a pozsonyi Vásártéren. A csehek és szlovákok polgári jellegű forradalma történetileg megindokolt és régóta esedékes esemény volt, de a magyarság felé ellenforradalmi arcot mutatott. A szociális kérdések sem oldódtak meg s a régi bajokhoz hozzájárult a magyar nemzetiségűek visszaszorítása is az élet minden terén. A csehszlovákiai magyar fiatalságból hiányzik a régi magyar államélmény. Az államélmény különbsége az idősebb és fiatalabb gárda között még nem is volna baj, ha nem adna egyenesen módot arra, hogy az utódállamok végsőképpen szintén ellenforradalmi tendenciákat mutató kormányai a magyar rezsim ellen habzó emigrációt a maguk céljára használják ki. Csehszlovákiában is az a különös helyzet állott elő, hogy az emigránsok sajtóját ugyanaz a többnyire polgári nacionalista uralkodó osztálytörekvés támogatja, amelynek magyarrá mázolt budapesti arca ellen az emigráció a tiszta emberi igazság és a népérdek nevében tudományos mélységű harcot folytat. Az állandóan Magyarország reakciója ellen irányított »haladó« sajtó olyan talajtalan intelligenciát akar nevelni Csehszlovákiának, amely boldogan veszi tudomásul, hogy mégiscsak jobb a csehszlovák demokrácia, mint »a zsidók és munkások vérében fürdő fehérterror és a feudálisok diktatúrája Magyarországom. Az így elnevelt intelligencia vak és süket a csehszlovákiai tömegek elsősorban a nemzetiségek miatt is kikezdett szlovenszkói és ruszinszkói magyarok jajkiáltásaival szemben. Fokozatosan kitermelődik ebben az elnevelt értelmiségben az a perverz felfogás, hogy aki egy bajba jutott nemzetrész nemzeti önvédelmén keresztül fejlődik fel a szociális haladás világfrontjába, az reakciós fasiszta. Kisebbségi kérdés? Nem fontos. A csehszlovákiai magyarság szociális és kulturális védelme? Sérelmeséi és bogrács-szocializmus." (Emigránsok és újarcú magyarok. A Nap, 1930. ápr. 6.)
Említésre méltó, hogy e vitát Balogh Edgár harmincöt évvel később írt emlékiratában, a Hét próbában is felidézte. Ebben „a nemzetiségi elnyomásnak falazó hamisságnak" nevezte az egykori emigráns politizálást, az emigránsokról pedig azt mondta, hogy „előttük már a magyarsághoz való ragaszkodás is nacionalizmusnak számított". Levéltári kutatások anyagaiból is tudom, hogy ez a torz nézet mindennapos volt a hivatalos csehszlovák kormánykörökben, s az emigránsok szolgaian átvették.
Megjegyzendő, hogy az 1929/30-ban folyó vita végén, az Emigránsok és újarcú magyarok írása idején Balogh és hozzá hasonlóan rohamosan radíkalizálódó néhány társa már feladták a korábban annyira hangsúlyozott mozgalmi önállóság, pártpolitikától való függetlenség elvét, s nagyrészt szocialista-kommunista érveléssel bírálták az. emigrációt. Ez a fent idézett szöveg frazeológiájából is kitűnik, s olyan részt is találunk a cikkben, ahol direkt módon fejeződik ki a szocializmushoz való kapcsolódási szándék: ,A fiatalság szellemi központja, a Sarló olyan kérdésekben exponálta már magát, amelyek radikalizmusuknál fogva túllicitálták a ma már konzervatívnak számító magyarországi októberi forradalom szellemi örökségét. Hogy mást ne is említsek: az épülő Oroszország iránt érdeklődő diákok nem hallgatnak ma már Jászi Oszkárra sem, ha a szocializmus végső konzekvenciáiról van szó." Ismeretes, hogy az 1931-cs kongresszuson aztán a sarlós vezetőség végre is hajtotta a kommunista párthoz való kapcsolódást, de ennek nagy ára lett: a derékhad elszakadása, s ezáltal a mozgalom gyors elhalása.
A Sarló és az emigránsok összeütközése nagy befolyást gyakorolt Fábry nézeteinek megváltozására. Mint a kommunista párt harci szövetségese Fábry akkor már bizonyára restellte egykori egyoldalú emigráciöértékelését. A sarlósokkal való kapcsolata is akkoriban erősödött fel, s a tőlük jövő ösztönzést olyan jó érzéssel vette, hogy egyik írásában meg is köszönte: hallgattunk és felfigyeltünk a sarlósokra, amikor hangol adva a mi hallgatásunknak fiatalos hevületben nekitámadtak az itteni magyar kormánysajtó perverzitásának. Azóta közösen söpörjük a piszkot a saját portánkon." Az utolsó mondat arra utal, hogy a Fábry szerkesztésében 1931-ben indult Az.
Útba a Sarló néhány élvonalbeli tagja is bedolgozott, s a lap 4. számában fulmináns írás jelent meg Az Út levele Károlyi Mihályhoz címmel. Ennek első sorai arról a hírnévről szólnak, amelynek „a nyugati civilizáció előretolt bástyájának tekintett Csehszlovákia" világszerte örvend. ,Mi, akik itt élünk Szlovenszkón, nagyon jól tudjuk, hogy az ilyen hírek nem a valóságra vezethetők vissza — írja Fábry. — Mi nagyon jól tudjuk, hogy a magyar földmunkásnak, a magyar kisgazdának ez az állam nem adott földet, a magyar munkásnak elvette a kenyerét, a magyar hivatalnokot kiüldözte állásából, és a munkásmozgalom üldözésében a magyar mágnások uralma méltó utódjának bizonyult. Mi nagyon jól tudjuk, hogy mindazok, akik az itteni magyarokkal azt szeretnék elhitetni, hogy itten jobban megy a soruk, mint Magyarországon, akik szembe akarják állítani a csehszlovák »demokráciát« a magyar »fasizmussal«, ezt határozott cél érdekében csinálják. A magyar emigráció felmorzsolódott, s nem maradt gerince. Egyesek hazamentek, egyesek a magyar »fasizmussal«, mások a csehszlovák »demokráciával« kötötték meg békéjüket és kötötték le kenyerüket."
Egy másik Fábry-cikkben még kíméletlenebb a kormányemigránsok elítélése-megbélyegzése: „Szegény mostani árva, eladott, elkótyavetyélt magyarok! Sajnálni kéne őket, magunkhoz melengetni, nem hagyni: magyarok vagyunk, egyformák vagyunk, a riadót nekünk kell dobolni itt és innen. És doboltunk, kürtöltünk, sikoltoztunk és átkoztunk, s minden sikollyal, átokkal énhúsunkba téptünk, magunkat téptük. De a színen ingathatatlanul állt Horthy-Magyarország és a tehetetlenség, a felháborodás keserű, gúnyos szatírája hiába rohamozta ólombetűkkel. Az undor ragadós: egy szép nap el kellett hallgatni, az egyoldalú rohamot feladni és a Horthy-patentet teljesen átengedni a kisantant magyar kormányemigránsainak: éljenek és élősködjenek belőle. Nekünk Magyarország: élő, fájó keserűség, nekik csak árucikk és jó alkalom, hogy ne kelljen meglátni a demokrácia, az új haza modernebb kiadású, de ugyancsak eredményes és ugyancsak törvényes »kilengéseit«." (Magyar rapszódia: 1932, Az Út, 1932/11—12.)
Fábry a szervilizmusért nemcsak az emigránsokat ostorozta, hanem a velük szoros elvi közösségben lévő hazai gyökérzetű aktivistákat is. Amikor az 1935-ös választásokon a legtöbb szavazatot országos viszonylatban a Szudetanémet Párt szerezte meg és a csehszlovák kormány tárgyalásokat kezdett a kisebbségi kérdésről, ő azt írta, hogy ebben a kérdésben „a kompromittált aktivisták csak hátramozdítók, bizalomkisebbítők és zavarkeltők lehetnek". ,A hatalompolitikai szempont azonban a felszínen csak ezt a garnitúrát favorizálhatja, a Csomorokat és Stundákat. És ezek a kisebbségi kérdés hétpróbás mellébeszélői, a kisebbségi front dezertőrjei, antidemokratikus és antiszociális elemek Ha most ők alkotják a garancia-aktivizmus gerincét, ki hisz itt demokratikus fordulatban?! Ez az aktivizmus a feltétlenül igent bólintok aktivizmusa, akik mindent megoldottnak vesznek és elértnek hirdetnek" (Kisebbségi aktivizmus, Magyar Nap, 1936. okt. 18.) Egy évvel később, a növekvő politikai válságban ugyanezt a véleményt hangoztatta: ,Aki tárgyalási partnerül továbbra is csak a Csomorokat és Stundákat választja, az ezzel csak egyet bizonyít: az eddigi irány változatlanságát. A kisebbségi front dezertőrjei nem aktivizálhatnak kisebbséget. Ez a garnitúra a demokrácia, a magyarság szempontjából csak tehertétel lehet." (Többségi aktivizmust, Magyar Nap, 1937. márc. 24.)
Ahhoz, hogy Fábry emigrációértékelésének változásait jobban megérthessük, röviden fel kell itt vázolnunk világnézeti-eszmei fejlődését. Fellépésekor, 1919 és 1921 között konzervatív nemzetikeresztény gondolkodás jellemezte, s ennek megfelelően a Sziklay Ferenc által is szerkesztett ilyen szellemű kassai Esti Újságban publikált. A lap 1921 őszén történt hirtelen megszűnése után 1925 végéig a független Kassai Napló lett a fő fóruma, de szórványosan az ellenzéki Prágai Magyar Hírlapba is írogatott. Ezzel a központi ellenzéki lappal 1926 elején aztán azért szakadt meg a kapcsolata, mert polgári baloldali szemszögből már korszerűtlennek tartotta az ellenzéki kultúrpolitikát, s keményen bírálta az ellenzéki kulturális frontban kiemelt helyen álló írókat és lapokat (Mécs Lászlót, Ölvedi Lászlót, az Új Aurórát). 1928 közepétől — mikor már a kommunista párt politikai szövetségese volt — mint klerikális és földbirtokosi reakciót ostorozta az ellenzéki pártokat. 1926 eleje és 1928 közepe között A Reggelben jelent meg a legtöbb írása, s 1945 után is hálásan emlékezett arra, hogy ez a lap néhány évig tág teret biztosított a baloldali újságíróknak-íróknak. A Reggelben sokáig nagyon jó viszonyban volt az emigránsokkal — főleg a szintén külső munkatársként bedolgozó Földes Sándorral —, exponált emigrációdicsőítése is ott jelent meg 1926 novemberében. A munkakapcsolat megromlását aztán a szerkesztőség részéről kommunista szellemű cikkeinek szaporodása, az ő részéről pedig a lap politikai szervilizmusának, kétszínűségének felismerése idézte elő. Az erdélyi Korunkba szórványosan már 1926-tól írt, s ottani publikációi Gaál Gábor szerkesztősége idején rendkívül megszaporodtak. 1928 közepétől a Korunk és a hazai kommunista lapok — köztük az ő szerkesztésében megjelenő Az Út — lettek az állandó fórumai. A szélsőséges, rappista szellemű Az Út 1936 májusában történt megszűnése után politikai szemlélete erősen módosult, amit főleg a Szovjetunióban elszaporodott koncepciós perek váltottak ki. A népfrontos-kommunista Magyar Napban már egyre inkább az újraélesztett vox humana-koncepció szelleme mozgatta a tollát. A Horthy-rezsimmel és a hazai magyar ellenzékkel továbbra is harcban állt, de mint már láttuk, a hazai ellenfelek közül az aktivizmust támadta a legkíméletlenebbül. Ebbe természetesen a hangadó emigránsok is nyomatékosan beleértődtek, de a hitlerizmus Csehszlovákia elleni vad kampánya idején, 1935 és 1938 között az „emigráns" szót cikkeiben már nem használta, mert köztudott volt, hogy az emigránsok zöme zsidó. Fábry — szenvedélyes igazságkereséstől vezettetve — többször nézetet váltott pályája során, a fasizmus iránti ellenszenve, gyűlölete azonban mindvégig változatlan maradt. A hitlerizmus veszélyére már a húszas évek elején figyelmeztetett, s annak 1933-as németországi uralomra jutása után az antifasizmus lett a fő „műfaja".
Szvatkó Pál sem volt antiszemita, de az emigránsokat továbbra is a nevükön emlegette. Mint már tudjuk, a kisebbségi sajtó kezdeti korszerűsítéséért 1926-ban nagyon feldicsérte őket, de 1938 végén Budapesten megjelent kisebbségtörténeti könyvében (A visszatért magyarok) politikai destruktivizmusukat, kétszínűségüket jogosan elítélve olyan túlzó kijelentésre ragadtatta magát, miszerint a felvidéki zsidóság 1918 utáni nagyarányú disszimilációjára ők gyakorolták az egyik legnagyobb hatást. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálásakor a felvidéki zsidók szinte teljes létszámukban, csaknem 230 ezren vallották magukat magyarnak, s ezzel, mint Szvatkó megjegyzi, lényegesen növelték a magyarok létszámát. Hogy aztán 1930-ban, a második csehszlovák népszámláláskor már csak 15-20 százalékuk maradt a magyarság mellett, annak több alapvető oka van: 1919-ben a Horthy-Magyarországon numerus clausust vezettek be, az újdonsült csehszlovák rezsim viszont filoszemita volt, s a német és magyar kisebbség apasztása céljából a népszámlálásokkor nem vallásként, hanem nemzetiségként állította be a zsidóságot. Szvatkó emellett még az évszázadokon át vándor- és kereskedő népként élő zsidóság kényszerűségből kialakult alkalmazkodó képességét is felemlíti, s ezért érthetetlen, hogy az emigránsoknak a disszimilációra gyakorolt hatását ezekkel az okokkal egyenértékűnek tartja. A szlovákiai és kárpátaljai zsidóságot kezdettől végig élénk kapcsolat kötötte az emigránsokhoz: ők alkották az általuk szerkesztett színvonalas újságok, folyóiratok törzsközönségét, s általában összhang volt köztük, de a disszimiláció kérdésében nem volt szükség serkentésre, azt döntő módon az említett alapvető okok befolyásolták. Ilyen alapvető okként említem meg azt is, hogy a magyarosítás idején, 1867 és 1918 között a szlovák írók, publicisták a magyar kultúrába való szuperaktív bekapcsolódásért és a magyarosítás támogatásáért támadták a felvidéki zsidóságot. Ezek a támadások szlovák részről 1918 után is gyakran megismétlődtek. Az 1923-as Petőfi-centenárium alkalmával például az egyik kassai lapban gyalázkodó cikk jelent meg a zsidóknak az. ünnepségeken való buzgó részvételéről, s a zsidó nőket gúnyosan „Jordán hölgycinek" nevezték (Kosickí zidia oslavujú Petőfiho-Petrovica [Petőfi-Petrovičot ünneplik a kassai zsidók], Slovenský východ, 1923. jan. 5.).
Ami még a zsidók nagyarányú disszimilációját illeti, ez súlyos csapás volt a kisebbségi magyarság életerejére, ezért két háború közötti ellenzéki sajtónkban érthetően gyakori témaként szerepelt. A fő fórumban, a Prágai Magyra Hírlapban is többször tárgyalták, de kimondottan antiszemnita hangot csak egy vidéki havi folyóirat, a Farkas István szerkesztette Magyar Család (1934—1938) ütött meg.
A zsidó részről született reagálások közül itt a két legjelentősebbet, Komlós Aladár és Ungár Joób írását mutatom be.
Komlós már a kezdet kezdetén felszólalt: 1920-ban Korai Álmos álnéven röpiratszerű füzetet jelentetett meg Eperjesen Zsidók a válaszúton címmel. Ebben a ,zsidó a vérem, magyar a bőröm, ember vagyok" gyötrődő intonálása után egyebek közt a következőket írta: ,A felületes magyar érzésnek a hűhós magyarkodás mögött lerakódott vékony homokját könnyen elfújhatja most rólunk az idők vihara (különösen az Orgovány felől fújó szelek). Bizony, ez a felületes homokréteg az új országok zsidó magyarságában előbb-utóbb könnyen átcserélődik egy szlovák vagy horvát homokréteggel. De bár semmi ok sincs rá, hogy új államunkkal szemben ne legyünk lojálisak (sőt, az odaát tomboló terrorra gondolva egyenesen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy meghúzódhatunk a szabadabb levegőjű utódállamok menedékén), magyar jellegünknek ez a máról holnapra való kicserélése mégis renegátság volna. Ha bőr is csak rajtunk a magyarságunk (magyar nyelv, magyar műveltség erősebb vonzalom és érdeklődés a magyarság földje és minden dolga iránt), az ember a bőrét nem adja egykönnyen, s a vedlésnek oly gyors végrehajtása nemcsak erkölcsi, hanem technikai lehetetlenség is. A fejlődés azonban könnyen ezt eredményezheti, különösen az ilyen kurzusos világban."
Az iskoláit Kassán végző, aztán haláláig ügyvédként ott dolgozó Ungár Joób jó tollú publicista és jogi szakíró volt, s aktívan működött a Magyar Nemzeti Párt helyi szervezetében. Az ő írása, védőirata a Borsody István szerkesztette 1938-as jelentős kisebbség-tudományi tanulmánygyűjteményben jeleni meg, s első mentő érve így hangzott: ,/l zsidóság már kétezer esztendeje nem él önálló nemzeti életet, világszerte más nemzetek közé van beékelődve, s ez a helyzete az életösztön természetes parancsával utal arra, hogy mindenhol és mindenkor a vendéglátó néphez és államhoz igazodjék éspedig nemcsak a kötelező állampolgári lojalitás korlátai között, hanem testestől-lelkestől... A zsidó nemzeti eszme jelentős számú hívekre tett szert, de ezek túlnyomórészt a fiatalok közül kerülnek ki. A zsidó ifjúság nap mint nap azt hallja, olvassa, hogy az anyanemzetben magyarság jóformán kitagadta az ő fajtáját a nemzettestből. A csehszlovák államban viszont mind a mai napig semmi olyan törvényi vagy intézményes rendelkezés nem látott napvilágot, amely a zsidót bármely vonatkozásban a többi állampolgároktól eltérő elbánásban részesítené, valamitől eltiltaná, valamiből kizárná vagy akárcsak korlátozná is, pusztán azon okból, hogy zsidó." Ungár rámutatott a zsidóságnak a kisebbségi magyar kultúrában betöltött jelentőségére és érdekeltségére is, amit az adott viszonyok között nagyon fontosnak tartott: ,Egyelőre, amíg a föld népének az intelligencia felé feltörő rétege számbelileg eléggé megnövekedik a magyar zsidóság Szlovákiában a magyar kultúra számára jelentős tényezőt jelent, miután a történelmi magyarságnak éppen a kultúrahordozó tömegei, a tisztviselők és a városi értelmiség tagjai az eltelt húsz év alatt oly nagy számban költöztek át Magyarországra, hogy ezt a vérveszteséget a magyar kultúra érzékenyen megsínylette. A magyar irodalom, képzőművészet és színészet nem nélkülözheti Szlovákiában a zsidóságot mint kultúrahordozót, fogyasztót és terjesztőt, nem nélkülözheti mint anyagi erőforrást, s talán a zsidóság köréből kikerülő aktív munkásai is jelentenek számára szellemi erőforrást." (A zsidóság. In: Magyarok Csehszlovákiában 1918—1938, Budapest, 1938)
Komlós és Ungár védőiratai is azt bizonyítják, hogy a csehszlovákiai magyar zsidóság nagymértékű disszimilációját — mely egyébként írásomban nem fő kérdésként szerepel — a sajátos zsidó közösségi léttel összefüggő történelmi, társadalmi és lélektani okok eredményezték. A felelősség tehát nem az emigránsokat terheli, ha többségük egyetértett is a disszimilációval.
Azt a negatív értékelést viszont, mely az októbrista emigránsokról fokozatosan kialakult, a sok stilisztikai túlzás ellenére helytállónak, jogosnak kell tekinteni, a kisebbségi sérelmek céltudatos elhallgatása, hazug kendőzése felett ugyanis nem lehet szemet hunyni. Persze itt is meg kell jegyeznünk, hogy nem mindnyájan csinálták ezt, s a legalantasabb szolgálatokat, a spicliséget, denunciálásokat főleg a névtelen selejtemigránsok végezték. És azt sem szabad elhallgatni, hogy felbujtójuk a magyar kisebbséget szüntelenül diszkrimináló államhatalom volt.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}
Márciusi tréfa...
V roku 2008 natočila Novozámocká televízia dokument o bombardovaní mesta, korý venovala pamiatke obetí. Na jeho príprave sa podieľali: Štefan Zupko, Múzeum Jána Thaina v Nových Zámkoch, Knižnica A. Bernoláka v Nových Zámkoch, Joel Swindlehurst, Rasťo Červený a Peter Valica. Tento cenný dokument Vám teraz prinášame na našich stránkach.
Náš portál existuje od 30. júla 2010. Za ten čas sme uverejnili 1707 článkov. Azda nie je bez zaujímavosti pozrieť si 100 najčítanejśích článkov. V hranatých zátvorkách je počet zhliadnutí a dátum publikácie.
Trančíkov projekt je rozporuplne prijímaný aj medzi samotnými filmármi. Podujať sa povedať niečo o Trianone očami žiakov slovenských a maďarských gymnázií je zaujímavý pokus, hlavne ak povážime že podľa oficiálneho slovesnkého kánonu táto téma vlastne ani neexistuje... 
1968. március 12. - a CSEMADOK KB a CSKP KB januári plénuma határozata értelmében javaslatot terjesztett elő a nemzetiségi kérdés megoldására: hozzanak létre nemzetiségi bizottságot, illetve titkárságot a szlovák törvényhozó és végrehajtó szervekben. Javasolta a határozat az 1960-as területi átszervezés kiigazítását, a nemzetiségi iskoláztatás színvonalának emelését s az esetleges magyarországi továbbtanulás kérdésének tisztázását. A javaslat igen mértéktartó volt, nincs szó benne kisebbségi területi autonómiáról, csupán a területi és kulturális autonómia némely elemét tartalmazza.
A párizsi Magyar Füzetek könyvsorozatának 4. kötetében jelent meg a szlovákiai magyarság helyzetét bemutató tanulmány. A könyv három munkát tartalmazott: I. — A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának részletes Jelentését a szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről amelyet a Bizottság a Londonban működő Minority Rights Group c. nemzetközi társulat számára készített. II.— A CSEMADOK 1968 márciusában, Pozsonyban közzétett nyilatkozatát. III. — A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség történetének 1944-től 1981-ig menő Kronológiáját, amelyet a budapesti Beszélő c. „szamizdat"-folyóiratból vettek át. Ismertetőnkben Borsody István a kötethez írt előszavát és egy kronológia-feldolgozást közlünk.
Meghívó. A Limes – Anavum Regionális Honismereti Társulálás meghív minden érdeklődőt a III. Honismereti Tanácskozásra, amely 2013. április 20-án, szombaton lesz 9.30 órától Muzslán a kultúrházban. A tanácskozás műsora:
Könyvbemutató a a Laskai Osvát Antikváriumban (Esztergom, IV. Béla király u. 6.) 
A Helischer József Városi Könyvtár (Esztergom, Bánomi út 8., Dobó Gimnázium) szeretettel hívja-várja Önt 2013. április 15-én, hétfőn 17 órakor Tóth Vencel atya képes útibeszámolójára a Szentföldről.
NZTV vysielala v pondelok o 18:30 diskusiu s názvom "Na slovíčko Nové Zámky". Témou diskusie mali byť financie a úsporné opatrenia mesta Nové Zámky. V relácii, ktorá začala s 50 minútovým meškaním, vystupovali primátor mesta Ing. Gejza Pischinger, poslanci PaedDr. Mária Malperová a Michal Tóth. Za MsÚ sa debaty zúčastnil vedúci finančného odboru Ing. Peter Velecký.
