Már nem fogom tudni megbocsájtani magamnak... Sokat töprengtem, vádaskodtam önmagammal. Aztán szembesültem emberi tehetetlenségem gyarlóságával. És eleget tettem „akaratom tehetetlenségének“... Több éven jártam hozzá, látogatóba. Örült, ha megálltam nála, hacsak egy percre is... Köszönte. Még utána telefonban is. Olykor a kórházban, volt amikor odahaza. Mindig vittem valami falusi„látogató“ kosarat, jó kis hazaival.
Ennek kiváltképp örült. Rég tudtam, hogy mit szeret. Ha olykor nem is volt étvágya elfogyasztani. De szemeivel örömmel nyugtázta, mintha evett volna belőle. Sajnáltam, mert látni a „megváltozhatatlant“, átélni, nem könnyű, sem a betegnek, sem barátnak..! Úgy tenni, mintha az „élet folyik tovább, reménnyel, vagy reménytelenül“... Mégis az a tudat, hogy „van,aki még gondol ránk“, hamár sorsuk, életünk úgy alakul, hogy képtelenek vagyunk megváltoztatni... Egy szívet, lelket melegítő emberi érzés, gesztus... Olykor akarat hiánya,... olykor betegség miatt. Mintha megadná magát az ember. Beletörődik élete folyásába, eltűri a rászabott, kiszabott sorsát... talán nincs is más választása. Már csak emlékezetemben peregnek vissza utolsó találkozásunk percei. Boldog volt, amikor ott álltuk körben a kórházi látogatáskor. Még bizakodva mondta,hogy a „hetvenediket“, majd nyáron megüljük... Csak szemében nem láttam a ragyogást a fényt.... Csak a lassan lecsorduló könycsepp csillogását vettem észre, és egyre halkuló hangját... Ha szomorú, rossz emlék is, de egy utolsó baráti-emberi közelség, szívet és lelket melengető szép tisztelet-gesztusa volt, az utolsó találkozásunk szomorú öröme...
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}