Élt egyszer, a kis falunkban régen, egy idős nagyanyó, aki értette a természet nyelvét és tudott beszélni a fákkal, virágokkal, a szellővel, de még az állatokkal is.
Ezért aztán sokan jártak hozzá tanácsért, segítségért, ha valami betegség, vagy más baj érte jószágaikat.
Ő, mindig készségesen segített mindenkinek. Egy kis, öreg nádfedeles házikóba lakott a falu szélén. Nagyon sok állatot tartott.
Voltak közöttük még elkóborolt macskák, kutyák, de árván maradt mezei nyulacskák, őzikék, és szép számban madarak is. Volt olyan fecske fióka, aki lemaradt az szeptemberi költözködésről, mert nem volt még elég erős.Vagy szárnyán sérült gólya, és még sok más madár kapott menedéket és gondoskodást itt, mint egy kis állatkórházban . Aztán , amikor meggyógyultak és eljött az idő, szabadon engedte őket az övéikhez. Tőle tudom, hogy amikor egyszer kihallgatta két cinege madár beszélgetését,... aztán egy nagy dolog történt vele. Mivel kihallgatta a madárbeszéd titkait, a madarak védőtündére megbüntette és onnét fogva nem értette többé a madárbeszédet. Csak csiripelés, trillázás meg más szép madárdalocskák keringtek körülötte és a madarak ott voltak mellette, de beszédjüket már nemértette. Nagyon megviselte a tündér büntetése, de a madarak és állatok szeretéről nem mondott le. Továbbra is gondozta, etette őket és abban reménykedett, hogy a jó tündér majd megbocsájt neki és egyszer még újra fogja hallani és érteni madarak nyelvét.
Sajnos, mi időközben elköltöztünk a kis falucskából a városba. Mikor felnőtt koromba visszatértem, már a nádfedeles kis házikó nem volt ott. Kérdeződtem, mi történt a jóságos anyókával...? Hol a házikója ? A falubeliek elmondták, hogy az anyóka lebetegedett és elvitték a rokonai a városi kórházba, de Ő többé már nem tért vissza kis házikójába. A szomszédok sokáig gondját viselték a sok állatnak, de aztán az állatokat elengedték szabadon és a háztájit meg, egymásközt szétosztották. A lakatlan, elnéptelenedett kis házikó még sokáig dacolt az idő könyörtelen vasfogával, és idővel összeomlott. Csak egy szép, terebélyes, öreg cseresznyefa maradt meg a kis viskó szomszédságában. Amikor leültem az árnyékába és néztem, ahogy a természet magához öleli ezt a kis helyet, a cseresznyefán, mindig nagyon sokféle , madársereg pihent, vagy épp cseresznyeéréskor lakmározott. Én ugyan nemértettem a madarak nyelvét, de úgy éreztem, arról beszéltek lármázva, hogy milyen kár , amiért nincs már itt a nagyanyó, mert ezt a madárdalt most neki küldik, megköszönve a gondoskodást egykoron róluk.
Azóta, ha madárdalt hallok, úgy érzem „köszönnek“ a madarak. És a nagyanyó tanította meg őket erre, mert a gondoskodást a természet mindig meghálálja az embernek...
PS: Már megírtam volt e kis tűnődést, amikor ablakomra szált egy kis gerlice, végignézett és kis idö múlva - legnagyobb megrökönyödésemre - azt találta mondani: "Te meg miért mélázol itt ilyen bárgyún, öcsém ?!... "
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}