Kucsera Lajos érsekújvári lakos naplója 1945. okt. 23. - okt.30. / Denník Novozámčana Lajosa Kucseru 23. - 30. okt. 1945

Image may be NSFW.
Clik here to view.

"Verba volant, scripta manent."

1945. okt. 23., kedd

1/2 12-kor hosszú vajúdás után napvilágot lát a várt ismeretlen — negyedik gyermekem. A sors rendelése, hogy fiúnak született. Öröm, hogy ép-egészségesen jött a világra, de boldogságunkat beárnyékolja jövőnk bizonytalansága. Július 31-i hatállyal mind­kettőnket elbocsátottak állásunkból, és nincs reményünk az el­helyezkedésre, mert a Nové Zámky-i (érsekújvári) "Igazoló Bizott­ság" szept. 6-án kelt 5673/1945, illetve 5674/1945 végzése alapján a Čsl. állam szempontjából nézve "megbízhatatlanok" va­gyunk.

1945. okt. 24., szerda

Reggel 7 óra van. Még egy napot sem élt a kis névtelen. Anyja mellett fekszik, fiús vonásait és jókora öklét szemléljük.

Éppen a kályha befütéséhez készülődöm, amikor benyit édesanyám, s ijedten mondja: "Fináncok keresnek, házkutatást tartanak." — Volt már ilyesmiben részünk 1944 augusztusában, amikor bújtatott zsidókat kerestek.

Kimegyek az előszobába, de finánc helyett csendőrt meg egy katonát látok magam előtt.
—Maga Kucsera Lajos?
— szólalt meg a csendőr.
—Igen.
—Mikor született?
—1907-ben.
—Azonnal Jöjjön velünk!
—Hová? — kérdezem.
—Munkára megy.

Egy-két embert behívtak már munkára—villant át agyamon a gondolat —, de én másra, mint irodai munkára nem vagyok alkalmas, erről orvosi bizonyítványom van.

A csendőr sürget. Magamra kapom a téli kabátot, a szüksé­ges irataim előszedésére már nincs időm.
Gyorsan elbúcsúzom a családtól, s azzal az ígérettel válok el, hogy estére otthon leszek.

A folyosóra érve két fegyveres katonába ütközöm, az udva­ron hat másikba. A csendőr átad annak a katonának, akivel a lakásomba jött, s az elindul velem a Széchenyi úton a Fő tér felé. Kérdezősködésemre, hogy hová megyünk, azt feleli, hogy az isko­lába, és szinte kérlelően folytatja, ne haragudjak rá, ő semmiről sem tehet.

A régi elemi fiúiskola udvarában a kapu előtt fegyveres katona őrködik, beljebb egy De Gaulle-termetű kapitány járkál, ó az épület, a "tyurma" parancsnoka. Előtte elhaladva, a katona tiszteleg, és bevezet az épület földszinti, udvarra néző termébe. Ezzel a fiatal katona feladata véget ért.

A teremben népes társaság fogad. Közöttük olyan is akad, aki régebbi lakója a tyurmának. Hosszú, kecskelábú asztaloknál támla nélküli padokon ülnek, s egyesek kártyázással űzik el unalmukat. Itt van már Ágh Lajos gépész, Horváth István hivatalnok, Csanda Pál szabó, Grátzer Pál kiskereskedő, Csontos István gyógyszerész, Ungár Ferenc kávéháztulajdonos, aki nem­rég tért vissza Auschwitzból, továbbá Hunyadi, volt polg. isk. tanítványom és néhány látásból ismert cigányzenész.

Ismerőseimtől érdeklődöm az iránt, hogy miért kerültünk ide és hol akarnak munkába állítani minket, de ők sem okosabbak nálamnál. A később érkezettek már tudják, hogy hosszan tartó munkára visznek, s élelemmel, meleg ruhákkal látták el magukat.

Mikorra beesteledik, megszűnik a beáramlás.

A katonákon kívül nincs itt más személy, nincs ügyintéző, akivel szót válthatna az ember, akinek előadhatná a panaszát. Az iskola gyűjtőfogházzá alakult, ahová csak belépni lehet, de kilépni nem. Az épület kapuja fölött álló márványba vésett Vörösmarty-sorok: "A közjót szerető polgárság áldozatából / Állok az ifjúság jobb nevelése miatt (1842)." De ide valójában a „Hagyjatok fel minden reménnyel!" Dante-sort kellene elhelyezni.

Nagyon lassan telnek az órák: "Nagy művész a fogság szenvedése, minden órát századokra nyújt." A vég nélküli vára­kozás, a bizonytalanság érzése kimeríti az idegeket, de bár­mennyire is fáradttá teszi az embert, a szemekre nem jön álom. Aki már nem bírja a fáradtságot, az ölébe vagy az asztalra hajtja a fejét.

Az átvirrasztott éjszakán sokat gondolok családomra. Mennyire várhattak vissza, s milyen kínokat él át szegény felesé­gem, hogy ágyhoz kötöttsége miatt nem lehet segítségemre.

1945. okt. 25., csütörtök

Nagyon nehezen, de elérkezett a reggel. Tisztálkodni akarunk, de nincs rá lehetőség, csupán az éjszaka folyamán felgyülemlett excrementumától szabadulhat meg az ember.

Reggelit nem kapunk. Vizet ihatik, aki nem undorodik az árnyékszék közelében álló kút vizétől.

A szobánk ajtajával szemben lévő irodából hang szűrődik ki. Három polgári ruhás személy tanácskozik benne: ezek az ügyin­tézők — összefogdosásunk szellemi irányítói.

Egy katona beszól hozzánk és a többi teremben tartózko­dókhoz, hogy teljes felszerelésünkkel vonuljunk ki az udvarra.

A civilek egyike névsorolvasás alapján sorokba állított ben­nünket, majd kihirdeti, ha valakinek panasza van, orvosi vizsgá­latra mehet az irodába. Élek a lehetőséggel. Az irodában tartóz­kodó két személy közül nem tudom, hogy melyikük az orvos.

—Doktor úr! — szólítom meg az egyiket. — Nekem szervi szívbajom van, emiatt katona sem voltam, és orvosi bizo­nyítványom van, hogy csak irodai munkát végezhetek.
—Az nem tesz semmit — válaszolta és irattáskát véve ma­gukhoz, mindketten az udvar felé tartanak.

Követem őket, és összeszorított fogakkal beállok a sorba. Az irattáskából barna szelvények kerülnek elő és minden sorbanál­lónak kettőt adnak belőle. Vasúti menetjegyek ezek. Az egyikén nagybetűs, hosszú pecsét: České Budějovice. Most már minden megvilágosodott előttem.

1/2 12 felé Jár az idő, amikor elindítanak bennünket a Széchenyi úton az állomás fel. A menet két oldalán 5-6 méter távolságban fegyveres csendőrök és katonák kísérnek. A városban futótűzként terjed a hír, hogy Csehországba visznek minket.

Anyák, feleségek, gyermekek, akik ebéddel igyekeznek a tyurmába, útjukat megváltoztatva rohannak a menet után.

Anyám is elindult az ebéddel, de alig jut el 100 lepsényire a házunktól, amikor valaki rászól, hogy ne vigye az ebédet a fiának, mert itt hajtják öket az út közepén a vasút felé. Ahogy lábai engedik, futva teszi meg az utat hazáig, és elmondja a hallottakat.

A családban kitör a sírás. Sógorasszonyom nem veszti el a fejét, gyorsan összekap egy-két szükséges dolgot, majd a három síró gyermeket, akik látni akarják apjukat, kézen fogja, és anyámmal együtt lemennek az utcára.

Időközben menetünk a házunk elé érkezik. Az utca két oldalán a járdán az emberek sokasága gyült össze, s legtöbbje velünk egy irányban halad. Családom észrevesz a menetelök között, és az út peremére sodródva becsúsznak sorainkba. Gyer­mekeim sírnak: apu, ne menj el, gyere haza! De sírnak az asszo­nyok is, akiknek a férjét vagy hozzátartozóját hajtják.

Minél jobban közeledünk az állomáshoz, annál jobban sza­porodik a kísérők száma. A katonák, csendőrök igyekeznek őket távol tartani tőlünk, de az állomás előtti kanyarban a három csoport eggyé olvad. A csendőrök idegesek, lökdösik az embere­ket, s egyikük, Kohajda nevezetű — később tudtam meg a nevét — egy tanuló fejéről lekapja az egyensapkát, földhöz csapja és összetapossa a rajta levő zománcozott jelvényt, amely városunk hatbástyás várfalát felülnézetben ábrázolja. Ez t.képpen a város címere, a különbség csupáncsak az, hogy a tanuló jelvénye közepén liliom, a peremén az iskola neve: "Érsekújvári R.K. Szt. Imre Polgári Fiúiskola" áll. Nem tudom, hogy mitől gerjedt be a csetnyik, a liliomtól-e vagy a magyar nyelvű felirattól? Később a címer kőből faragott mása övezi a város főterén álló Bernolák-szobrot.

A vasútállomáshoz érve a teherforgalmi kapun vonulunk be a pályaudvarra. Az előttem haladó sorban egy sorstársunk elvá­gódik: nyavalyatöréses szegény. Nem tudom, hogy mi lett a továb­bi sorsa, mert mi tovább haladtunk, és búcsút véve családtagja­inktól, felszálltunk a nekünk fenntartott szerelvényre. Ennek is mindkét oldalán fegyveres őrök állnak. A vonat indulása előtt a mi kocsinkból Grätzer Pált leszállítják; valamelyik befolyásos ismerőse mentette ki...

Kucsera Lajos feleségének feljegyzése 1945. okt. 25., délután (csütörtök)

Becsukódott az előszoba ajtaja s mamuska (anyósom) sietős léptekkel vitte az ebédet férjemnek, hogy mielőbb egy kis meleg ételhez jusson. Kíváncsi várakozásba helyezkedtünk só­gornőmmel, no meg a három gyermekemmel, milyen hírt hoz vajon édesapjukról. A negyedik, 1 napos lévén, nem érzékelhette a körülötte zajló eseményeket, békésen aludt. Egyszerre azonban csengetés, ajtónyitás, majd zavaros hangok szürödése az előszo­bából. Ugyan mi történt? Sógornőm ront be a szobába: "Mamuska visszajött, visszahozta az ebédet." De miért? — kérdeztem, mi­előtt folytatta volna mondanivalóját: "Viszik az uradat!" "Viszik? Hová, miért, mi történt?" "Nem tudunk semmit, csak terelik őket az állomás felé, mint a zsidókat, az út közepén, mellettük fegyve­res őrök, a járdán hozzátartozók s a meglepett kíváncsiak kísére­te." Döbbenet! Első pillanatokban föl sem tudtam fogni az egészet. Mi történik itt? Kik, miért, milyen utasítások alapján bánnak így emberekkel? Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Kitört belőlem a sírás, a jajveszékelés! Kínzott továbbá ágyhoz kötött tehetetlensé­gem, úgy éreztem, ha most fölkelhetnék, biztosan megakadályoz­nám, hogy elvigyék a férjemet. Sógornőm, anyósom gyorsan öltöztették a gyerekeket, hogy apjuk után vigyék. Közben kapko­dás, sírás-rívás, szaladgálás, tele az egész lakás a hangzavarral, majd hirtelen ajtócsapod ás és — csend, halálos csend, s én ott maradtam, tehetetlenül várva, várakozva, együtt jönnek-e vissza?

Kucsera Lajos naplójának folytatása

...Már szürkülni kezd, amikor szerelvényünk elindul, és sötét este lesz, amikor Nagyszombatba érkezik. Itt nagyon sokáig várako­zunk, így van ez a nagyobb állomásokon, vasúti csomópontokon, utat kell adni a menetrend szerint közlekedő vonatoknak. Nagy­szombat után Břeclav, majd Brünn következik. A Jakab-templom tornya és a Petrov kettós tornya messziről jelzi, hogy régi ismerős.
Kár, hogy ilyen körülmények között kell viszontlátnom az egykor oly kedves kétajkú — német-morva — várost.
Ma csak egyajkú. Ha maradt benne német, hallgat, mint a sír, és ugyanaz a dolga, ami rám vár: kényszermunka.

A brünni állomáson is hosszan áll vonatunk. Az ablaknál ülők lehúzzák az ablakot és így nézegetnek kifelé. A peronon mozgalmas az élet. Jönnek-mennek az emberek. Egy hölgy meghallja, hogy magyarok vagyunk, kenyeret vásárol és beadja az ablaknál állóknak. Ilyen is akad az embertelen világban.

Álló vonatunk mellé számos vonat érkezik, s rövid időzés után továbbindul. Egy vonat pontosan úgy áll meg, hogy egy angol egyenruhás katonatiszttel kerülünk szembe. Egy pillantás vet ránk, aztán elfordítja rólunk a tekintetét; a fegyveres őrt látva sejti, hogy kik vagyunk.

A következő nagy állomás Jihlava és a végállomás, amit előre nem sejtettünk, mert a menetjegyen Č. Budějovice van feltüntet­ve: Tábor.

1945. okt. 27., péntek

21 óra tájban érkeztünk meg Táborba. Az állomáson a výbor elnöke és katonák várnak ránk. UNRA-kocsikra raknak és a város központjában fekvő tanácsház elé hajtanak velünk. Itt kell leszállnunk. Álmosan, elzsibbadt lábakkal, nehezen mászunk le a gép­kocsiról. A tanácselnöknek nem tetszik lassúságunk — amúgy is késéssel érkeztünk — és mérgesen, „Supp!" szót kiáltva tuszkol minket a kivilágított terembe. Durvasága nem marad szó nélkül.

A teremben férfiak és nők várakoznak ránk, valamennyien munkást igényelnek.

Engem egy asszony szemelt ki. Hozzám lép és azzal kecseg­tet, hogy nála jó dolgom lesz, menjek hozzá, mert neki csak egy pár lova és két tehene van. Amikor megmondom, hogy tanítóem­ber vagyok, és sohasem foglalkoztam lovakkal és tehenekkel, sajnálattal veszi tudomásul, s eláll felfogadásomtól. Az itteni emberek főleg mezőgazdasági munkásokat vártak, s ezért legtöbbünkre nem is akad igénylő. A diplomások közül Csontos István az, aki saját szakmájában nyer alkalmazást; gyógyszerész fogadja fel, és ahogy később, hazatérése után elmondja, nagyon kartársian bánt vele.

Közben azok, akik a cseh nyelvet jól tudják, körülveszik az elnököt, és elmondják neki, hogy úgy fogdostak össze bennünket, mint a bűnösöket, és itt is úgy bánnak velünk, pedig senki ellen nem vétettünk. Aztán tovább sorolják a panaszokat: elhurcolá­sunk óta nem kaptunk élelmet, betegek vannak köztünk, mert nem volt orvosi vizsgálat — egyik társunk, egy cigány fiú, nyilván­tartott tüdőgümőkóros —, Ungár Ferenc nemrég tért vissza Auschwitzból és idekerült. Ungár ezt írással bizonyítja. Az elnök kezdi belátni, hogy nem vagyunk azok, amilyen minőségben átadtak a szlovákok, barátságos lesz a hangja, fekhelyet azonban nem tud adni, és most is csak ülve töltjük el az éjszakát.

1945. okt. 28., szombat

1/2 6-kor van az ébresztés. Az állomásra indulunk, és vonattal visznek tovább Milevskoba, ahol két ember várakozik ránk. Az egyik a helyi výbor elnöke, a másik a téglagyár igazgatója. Az állomásról a közel fekvő téglagyárhoz gyalogolunk. A gyárban nagy a munkáshiány, minden épkézláb emberre szükség van. Ez a munka jobbnak Ígérkezik, mint a mezőgazdasági, a szabadidő is több, s főleg hogy egy helyen marad a megszokott társaság, ezért társaink nagyrésze elszegődik, egy kis töredék — 8-10 főnyi —, amely visszamarad. Egyesek, mint magam is, betegségünkre, a zenészek kezük eldurvulására hivatkozva nem vállalnak munkát.

A 30-35 év körüli tanácselnök egészen más, mint a tábori volt. Halkszavú, rokonszenves ember. Nem tekint bennünket deportáltaknak, hanem Szlovákiából jött dolgozóknak, ahogy az a vasúti menetjegyünkön fel van tüntetve. Türelemmel hallgatja panaszainkat és megígéri, hogy segítségünkre lesz. Dohányzóink megkínálják cigarettával, amit szívesen vesz tőlük. Amikor meg­tudják, hogy Csehországban nehezen lehet dohányhoz jutni, ők pedig jól el vannak látva, készletük nagy részét átadják neki.

A gyártól a községi játszótérre vezet bennünket. Szép, napos időnk van. jó alkalom a tisztálkodásra. A vezetékes kútnál mosa­kodunk, borotválkozunk. Közelünkben egy körhintás lakókocsija áll. Jószívű lakója kávét főz, és valamennyiünknek ad egy-egy csészével.

A tér mellett fekvő úton egy-két embert látunk elhaladni. Egy középkorú férfi megáll, figyel, majd hozzánk jön és megszólal magyarul. Azt kérdezi, hogy honnan Jöttünk ide. Amikor meghallja, hogy Érsekújvárból, jobban meglepődik, mint mi a magyar beszéden. Elmondja, hogy évekig élt városunkban, a dohánygyár­nak volt tisztviselője. Kedvesen gondol vissza az ott eltöltött időre, egy-két ismerősének a nevét is megemlíti, akikhez baráti kapcso­latok fűzték. A szlovákokra haragszik—folytatja beszédét —, mert 1938-ban, amikor el kellett hagynia Szlovákiát, mindenéből kifosz­tották, még a jegygyűrűjét is lehúzták az ujjáról. Azzal válik el tőlünk, hogy ha hazamegyünk, bottal verjük agyon a Hlinka-gárdistákat.

A Játszótérről rövidesen a város szélén fekvő postásüdülőbe kerülünk. A fenyőtőrzsekből összerótt épület jelenleg üres, mi leszünk egyedüli lakói. Az erdő alján fekvő üdülőt szép park veszi körül, szomszédságában az erdész háza áll. Pár lépcsőn bejutunk az épületbe. Belül a gerendák simára faragottak, az egyszerű vaságyak csak megvetésre várnak. Az ágyak láb felőli részén hosszú asztalok, körülöttük székek sorakoznak. Végre egy olyan hely, ahol kipihenhetjük magunkat. Csomagjainkat letéve ki leül, ki ágyra döl, majd asztalra kerül a megmaradt eleség — már akinek maradt. Ágh Lajos szomszédom ezzel is jól felszerelte magát. Omlós diós-mákos kaláccsal kínálja közeli szomszédjait. A nincstelenekről gondoskodnak a bővelkedő sors­társak.

Milevskoban már nincs katonai felügyelet. A fürge cigányok élnek a mozgási szabadság lehetőségével, bejárják a várost, s egyikük találkozik egy régi katonatársával, akinek elmondja, hogy mi járatban van Milevskoban. Az Illető tagja a helyi tanácsnak és a prágai nemzeti tanácsnak is, és megígéri neki, hogy hazajuttatja a társaságot. Visszatérve zenészeink örömmel újságolják a hírt.

Elhurcolásunk óta ez az első nap, hogy cipőnket, felsőru­hánkat levethetjük és ágyban aludhatunk. A remény, hogy haza­mehetünk, nem űzi el szemünkről az álmot, s ahogy lefekszünk, elcsendesedik körülöttünk a világ.

1945. okt. 29., vasárnap

A jó levegőjű, csendes helyen nyugodtan aludtam, s pihenten ébredek. Most már ahhoz is van kedvem, hogy körülnézzek a környéken. A park zöld gyepét az éjszaka belepte a dér, s hamvas színével hozzásimul az előttem álló fenyők ezüstjéhez. A park szélén az erdő sötétlik. A levegő balzsamillatú, a sok füst után jólesik a tüdőnek. Szép hely ez a Milevsko — "kedveske" —, ha üdülésre, nem pedig szolgaságra kerül ide az ember!

Az erdészlak előtt a kútnál Csanda Pál beszélget az erdész lányával, akitől egy kis csomagot vesz át.

Délután megérkezik a výbor elnöke a boldogító hírrel, hogy hazamegyünk, és ennek bizonyságául átnyújtja a közös menet­jegyet Horváth Istvánnak, aki valamennyiünk nevében megköszö­ni, és külön-külön is köszönetet mondunk érte.

Bármily szép ez a hely, mindegyikünk azon van, hogy minél hamarabb eltűnjünk innen, ezért a legközelebb induló vonattal Táborba utazunk. Ott sokáig várakozunk a Jihlava felé induló vonatra. Késő este van, mire Jihlavába érkezünk, de erről a vonatról is le kell szállnunk, mert célunktól eltérő irányban halad. A Brünnbe menő vonat a menetrend szerint nemsokára megérke­zik, ezért nem megyünk be a váróterembe, a peronon várakozunk rá.

Két csendőrnek szemet szúr kis csoportunk, és hiábavaló minden beszédünk — a közös menetjegy nem bizonyíték —, és behajtanak a csendőrlaktanyába. A parancsnoknak a milevskoi výbor intézkedésére hivatkozunk, de vasárnap nincs hivatal, nem szerezhet bizonyságot, és az egész éjszakát csendőri felügyelet alatt állva virrasztjuk át a laktanya szúk alagsorában.

1945. okt. 30., hétfő

Reggel a csendőrparancsnok telefonál Milevsko výborának és meggyőződik állításunk igaz voltáról, s értesíti az állomások örsé­gét, hogy háborítatlanul utazhassunk.

Ezután felkerülünk a laktanya quadronszerú udvarára. Az itteni helyiségekben, konyhában, hálótermekben német lányok serénykednek: padlót súrolnak, ablakot tisztítanak. Mindezt szó nélkül végzik. A velünk szemben álló ablakban dolgozó nő bánatos tekintetet vet ránk, ha a csendőr elfordul tőle. Talán vőlegénye jut az eszébe rólunk, aki valamelyik fogolytáborban sínylődik.

Távozásunk előtt a csendőröktől csésze teát és szelet kenye­ret kapunk. Ez az első élelem a čsl. államtól.

A laktanyát elhagyva vonatra ülünk és Brünnön, Břeclavon és Pozsonyon át simán megérkezünk Érsekújvárba.

Az állomásról, hogy elkerüljük a feltűnést, külön-külön tartunk hazafelé. Házunkhoz érve a Széchenyi úti kapun az alagsoron át megyek fel lakásunk bejáratához. Kulcsom nincs, csengetnem kell. Édesanyám nyit ajtót. Megjöttem! — és átölelem anyámat. Kezdetben a meglepetéstől nem talál szót, majd meg­szólal: "Csakhogy megjöttél, fiam, annyit izgultunk érted. Micka — a feleségem — ma kelt fel, és bement a csendörségre érdeklődni utánad."

A szobába érve csak a kis újszülöttet... most már neve van —, Gyurkámat látom. Édesen alszik. A három nagyobbacska az udvaron játszik: "Űzi pillangóit a boldog jelennek..." Milyen jó, hogy ilyen hamar felejt a gyermek!

Levetem magam a karosszékre és szembekerülök a tükörrel. Képemet megpillantva eltűnődöm azon, hogy egy hét leforgása alatt mennyire megváltozik az ember.

Nemsokára feleségem is visszatér, boldogan átölel, sokat kérdez, de én csak szűkszavúan, nehezen válaszolok. Most ütött ki rajtam a kimerültség.

Jegyzetek:

Kucsera Lajos naplója és Kucsera Lajos feleségének feljegyzése

Magyarságkutató Intézet Archívuma (továbbiakban: MKIA) 265/1986.

A napló, melynek a budapesti Magyarságkutató Intézet Archívu­mában egy A/5-os formátumú, puha fedelű iskolai füzetbe irt kézírásos másolata található, valószínűsíthetően egy hosszabb munka kiragadott része. A naplóíró, munkájának több motívuma alapján, feljegyzéseit feltehetően nem az eseményekkel egyidőben, hanem egy későbbi időpontban vethette papírra. Elképzelhető, hogy a naplóiró Dr. Szabó Károly (1. a 14. sz. Jegyzetet!) kérésére készítette a másolatot, akinek hagyatékából az a Magyarságkuta­tó Intézet Archívumába került. A naplóiró feleségének feljegyzése fénymásolatban van meg az MKI Archívumában.

"Igazoló Bizottság"... — az "igazoló bizottság" az adott település vezetésével megbízott komisszár mellett működött, s felada­ta az volt hogy a magyar lakosság soraiból kiszűrje azokat a "megbízható" elemeket akiket különböző "szolgálatokra" lehetett felhasználni.

a "tyurma"... — orosz szó, jelentése: börtön.

a "Hagyjatok fel minden reménnyel"... — Dante Isteni színjátéká­ban a Pokol kapujának nevezetes felirata Babits Mihály fordításában: "....hagyj fel minden reménnyel!"

UNRRA kocsikra raknak... — az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Újjáépítési Hivatala. Az UNRA-misszió kere­tében került sor a második világháború által elpusztított országok lakosságának segélyezésére, az egyes országok újjáépítésének támogatására.

Hlinka-gárdisták... — a Hlinka Szlovák Néppártja félkatonai szer­vezetének tagjai. A Hlinka-gárda megyei, járási és helyi szervezetei a fasiszta Szlovák Köztársaság megalakulása után épültek ki 1939-ben. A politikai rendőrség szerepkörét is magára vállaló szervezet az ideológiai harc élcsapata a fasiszta politikát folytató szlovák állam politikai berendez­kedésében.

a prágai nemzeti tanácsnak... — a naplóíró valószínűleg a Cseh Nemzeti Tanácsra gondolt, mely a cseh parlament szerepét töltötte be.

"kedveske"... — a falu (Milevsko) nevének tükörfordítása.

HLINKA, ANDREJ (1864—1938) szlovák politikus, katolikus pap, a Szlovák Nemzeti Pártból kiváló Szlovák Néppárt megalapítója 1913-ban. 1918 után ez a párt vállalta fel a Szlovákia önállósá­gáért folytatott harcot. Legfőbb követelése a szlovák önkormány­zat törvénybe iktatása volt. Ennek bekövetkeztét Hlinka már nem érte meg, de pártja az önálló Szlovák Köztársaság uralkodó pártja maradt.

BERNOLÁK, ANTON (1762—1813) szlovák író, nyelvtudós, kato­likus pap, az első szlovák nyelvtan szerzője. Nevezetes munkája Szlovák-cseh-latin-német-magyar szótára is. 1797-ben került az érsekújvári parókiára, s ott működött egészen haláláig.

Forrás: "Mint fészkéböl kizavart madár..." A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában 1945-1949. Szerk. Molnár Imre és Tóth László. Bp. 1990, 13-18 o.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}