Pénteken 2013. május 3-án a Komáromi Jókai Színházban Galán Gézára emlékeztek barátok, felvidéki és anyaországi színészek, pályatársak.
A fellépők felidézték Galán Géza életútját, pályájának emlékezetes pillanatait. Filmrészletek, riport-részletek, fényképek emlékeztettek a gazdag színészi-rendezői pályára, a művész első 1963-as filmszerepjétől kezdve a komáromi, kassai színházi éveken át a budapesti időszakig. Megjelennek képkockák a "Petőfi percei" című monodrámából és a zselízi Szabad Téri Színház előadásaiból. A műsort Havasi Péter szerkesztette és ifj. Galán Géza rendezte.
 |
Kondor Katalin: "... Galán Géza a létező legkiszolgáltatottabb szakma jeles képviselőjeként - színész ként élte az életét, méghozzá egy duplán kiszolgáltatott életet, amikor Szlovákiában kellett magyarként élnie, és Magyarországon kellett Felvidékről érkezve bizonyítania. Pedig mire a magyarországi magyarok megismerhették öt, addig bizonyított már százszor..."
|
|
 Duray Miklós |
|
Duray Miklós: "... Irigyeltük öt azért is, mert csodálatosan szép nőkkel volt körülvéve... akiknek többsége azt hiszem, most itt van a teremben... Szemem előtt látom a ma már alig emlegetett diákkori diákkori irodalmi rendezvényeit, amelyeket a József Attila Ifjúsági Klubban és az Ifjú Szívekben alkotott meg.... Ezeket Tőzsér Árpáddal együtt szervezte-szerkesztette-rendezte és amikben fontos szereplőként működött közre a közülünk sokkal korábban eltávozott Gróf (eredeti nevén Kovács) Lajos, az operaénekes, a jólfésült úr.
Géza színészi és rendezői élete azonban nemcsak a színházhoz köthető. Sőt igazában nem ahhoz, hiszen a színházat ö valós életként fogta fel, a való világban pedig úgy élt, mintha nézők szigorúan figyelő szeme előtt kellene vizsgázni. A beleköltözött Petőfi az igazi bizonyítéka az ily módon egybefolyó életének. Géza lélekben a reform-kor szülötte volt, a körülötte lévő valóság pedig az embert fogyasztó képtelenség. Ezért költözött össze lélekben Petőfivel, mert általa élhette önön életét és viaskodhatott az aljas jelennel. Ez volt az ö igazi énje. Szerencséjére egy rövid ideig forradalmár is lehetett, 1968-ban. Amikor együtt szerveztük a felvidéki magyar fiatalok első igazán szabad szervezetét a Magyar Ifjúsági Szövetséget... Ö szerkesztette az akkori ifjúsági hetilap az Új Ifjúság mellékleteként szervezetünk újságját is. Számunkra kissé idegenként hatott az ö akkor is Petőfies hangvétele, mert mi túlságosan komolykodva tettük a dolgunkat, ö pedig nagyon komolyan vette, hogy mozgósítani kell. Neki lett igaza... Négy hónap alatt több mint húszezer felvidéki fiatal gyűlt össze, az első - a hatalomtól független - szervezetünk zászlaja alatt. Később meg lett a böjtje, hiszen neki is be kellett járni kihallgatásokra az államrendőrségre. A Prágai Tavasz bukása után a 60-as évek csapata széthullott... ami azt jelentette, hogy nem találkoztunk. Hacsak nem véletlenül valahol, de ilyenkor szinte azon a ponton folytattuk beszélgetésünket, ahol annak idején abbamaradt. Az alatt a néhány év alatt olyan szellemi közösség alakult ki, amelyre azóta sem volt példa. Meggyőződhetnénk erről, ha most egy nagy kerekasztalnál helyet foglalnánk... noha már elég sok törzsvendég széke üresen maradna. Gézával és sokunkkal kapcsolatban az az érzésem alakult ki - már néhány éve - hogy mi vagyunk a becsapott nemzedék. A 20-ik század első évtizedeinek nemzedéke derékba tört a megemészthetetlen változás miatt, a legtehetségesebbek világhírűvé váltak, a többiek pedig belevesztek a történelem sodrába. a II. világháború előtt útnak indultak lettek a "ledaráltak", a világháború utáni kezdőkből pedig lett a "kísérleti nemzedék", hiszen rajtuk kísérletezte ki a kommunista rendszer a tűrőkepésséget és a képlékenységet, majd jött az "agymosottak nemzedéke", most pedig a becsapottak alkotják környezetünket, életkortól függetlenül. A rendszerváltozás alig váltotta be a hozzáfűzött reményeket - mintha azóta is a közélet piacán csak a mulandó hó-kompótot és jégcsap-salátát kínálnák. Gézával és családjával 1989 nyarán együtt töltöttem néhány napot az USA-ban. Ott akkor már lehetett érezni, amit itthon még nem, hogy a kommunista hatalom végnapjaihoz közeledik. Lélekben arra készültünk, hogy otthon - az általunk minden ízében elutasított rendszert - temetni fogjuk. Így lett, és majdnem ott folytattuk az életünket mindketten, ahol 20 évvel korábban abba hagytuk. Ö természetéhez híven megalakította a Szabad Fórumot, ahol vitákat, beszélgetéseket folytattunk az agyunkra időközben ráülepedett hordalég eltávolítására, engem arról győzködött, hogy pártot alapítsak (sikerült neki) majd közösen szerveztük meg az elsö magyar szabadtéri nagygyűlést az ö szabadtéri színházának keretei között Zselízen 1990 februárjában egy kora tavaszt idéző napon. De már ekkor látható volt, hogy mi van. Hogy ami van, az nem az, amit vártunk. A sorra kipattanó gyűlölet-buborékok, mérget permeteztek a levegőbe. A hozzá családilag közelebb álló kereszténydemokraták az orrára csapták az ajtót. És általános érzéssé vált, hogy a közös jóra való törekvés az elmúlt évek során valamerre elbitangolódott.... akár csak a haza, amely mélyen a lelkünkben még érzésként létezett (még ma is létezik), csakhogy már társadalmilag nehezen lehet ezeket az érzéseket összekapcsolni. Úgy érzem hogy Géza életének utolsó húsz éve titokban ebben a csalódottságban telt el, amiben nem volt társtalan. Hiszen ennek az érzésnek az elhatalmasodása már-már egy összefogásra alkalmas társadalmi közérzetté vált. Géza sohasem tartozott azok közé, akik feladják a küzdelmet. Igaz hogy földhöz kötött életünk leáldozása talán a feladás képzetét idézheti, de a halandóság nem megszűnés. Csupán átalakulás. Az általunk addig létrehozott értékek lassú beépülésének a korszaka következik ezután. Ezt segíti az emlékezés, és az emlékeztetés is. De az ember nem addig él csupán, amíg emlékeznek rá. Hanem volt életének az értelme annyi, amennyi abból az eltávozása után az élők szellemi világának szerves részévé válik. Géza életének most ez a korszaka nyílt meg."
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}