Image may be NSFW.
Clik here to view.
Kovács Feri bácsi cikke még 2004. december 7-én jelent meg a legnagyobb magyarországi nepilapban. Ma-holnap eltelik újabb tíz év, de a cikkben leírt sérelmek továbbra sincsenek megnyugtatóan orvosolva... Az írást a szerzö szíves közreműködésével tesszük közzé.
Elhurcolt és elfeledett gyerekek. Nem kaphatnak kártérítést a Németországba kényszerített leventék
Ezen a napon hatvan évvel ezelőtt, 1944. december 7-én Szálasi Ferenc magyar nyilasvezér Hitlernél tett látogatása során ígéretet tett arra, hogy két héten belül százezer harcképes magyar fiatalt bocsát a német hadsereg rendelkezésére.
Ennek alapján azonnal nekiláttak a még német megszállás alatt levő Dunántúlon és Felvidéken a 14-15 éves fiúk, leventék összegyűjtéséhez. Összesen 110 ezer gyereket szedtek össze (több helységből, például a Révkomáromhoz közeli Hetényből még lányokat is), és elhurcolták őket erőszakkal Németországba, ahol az SS alakulataihoz beosztva főleg légvédelmi tüzéreket kívántak belőlük kiképezni. Barbár, embertelen és értelmetlen cselekedet volt. A világháború már a végéhez közeledett. Ki gondolhatta, hogy éppen ez a szerencsétlen gyereksereg volna képes Németország végzetét föltartóztatni?
A mi környékünkön, Esztergommal szemben, a Duna bal partján némi késéssel indult az „akció". Ugyanis ide 1945. január 6-án megérkezett a szovjet hadsereg, amelyet a németek csak február 18-án tudtak a Garamhoz visszaszorítani egy erős páncélos rohammal. Ezután azonban itt is összeszedték Köbölkútról, Párkányból, Muzsláról, Ebedről, Nánáról és több más faluból is a 14-15 éves fiúkat. Tehervagonokban, viszontagságos út után érkeztünk meg a Kassel mellett található rorwesteni repülőtérre, ahol egy fekete egyenruhás SS-hadosztályhoz sorolva belőlünk is légvédelmi tüzéreket szándékoztak kiképezni. Ez a képzés azonban már nem fejeződött be. Az amerikaiak elől menekülő németek magukkal hurcoltak minket is. A Németországba kényszerített 110 ezer szerencsétlen magyar gyerek közül majd 15 ezer ottveszett. A 48 köbölkúti gyerek közül 12.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
A képre kattintva a cikk az eredeti méretben nyílik meg
Csak egy órát idéznék föl a menekülés sok hasonló órája közül: Rotwestenből eljövet, majd 100 kilométeres gyaloglás után vonatra raktak bennünket. Altenburg vasútállomásán voltunk azon a délutánon, amikor több tucat amerikai vadászbombázó támadta meg az állomást. Az állomás alatt keresztben egy hosszú, néhány helyen megszakított alagút húzódott. Rengetegen az alá futottak. Az egyik nyílásba egy bomba esett, az odamenekült sok száz ember mind meghalt. Köztük a 14 éves köbölkúti Tégen Imre barátom is. Mi a Barusz testvérekkel csak az alagút bejáratát értük el, így a légnyomás kifújt onnan bennünket. Azonkívül, hogy két hétre szinte megsüketültünk, más bajunk nem esett. Tégen Laci, Imre testvére a vagonok közt álló bádogkalyibába bújt a légitámadás elől. A bódét Lacival együtt szitává lőtték a repülők. Másik diáktársam, Bircsák Pityu egy vagon alá bújt. A közelében becsapódó bomba robbanásától felrepült kő fenéken találta. Ettől megrémült, kiugrott a vagon alól, és a sűrű bombarobbanások között a gyilkos géppuskatűzben vagy fél kilométert rohant valahová, maga sem tudta, hogy hova. A két Tégen fiút a szülők a háború után megtalálták a helyi temetőben, és hazahozták őket Köbölkútra. Csak ebben az egy órában, amit fölidéztem, majd félszáz fiú vesztette életét. Az életben maradt gyerekek a háború végeztével hosszú hónapok, sokan csak néhány év múlva kerültek haza, testileg, lelkileg meggyötörve, megkínozva. A magyar történetírásból az elhurcolt gyerekek tragikus története szinte teljesen kimaradt. Persze, ennek a jelentősége távolról sem akkora, mint a Donkanyaré, a holokauszté vagy a málenkij roboté, de azért ez a 110 ezer magyar levente is megérdemelné, hogy néha megemlítsék őket a történelemkönyvekben, a tévében, a sajtóban.
Egyszer volt még 2000 augusztusában a Kossuth rádióban egy egyórás igen szép műsor az elhurcolt leventékről. Fél évszázad alatt 60 perc. Egyik szerkesztő ismerősömnek említettem, hogy szerintem azért ez a sok ezer gyerekáldozat is megérdemelné, hogy a rádióban legalább annyiszor megemlítsék őket, mint például Horn Gytúa pufajkáját. Megmagyarázta: azért a pufajkáért fizetnek. Vajon kinek, hová és mennyit kellene fizetni azért, hogy ezeknek a szerencsétlen magyar fiataloknak a második világháborús tragédiája ne maradjon ki teljesen és örökre a magyar történelemből? 2001 tavaszán Szlovákiában az a hír járta, hogy a második világháború során erőszakkal Németországba hurcolt személyek kártérítést kaphatnak, ezt számukra a genfi IOM (International Organization for Migration) biztosítja. Ez a szervezet Pozsonyban irodát is nyitott, ahová beadhattuk kérvényeinket. Megígérték, hogy ügyünket megfelelően intézni fogják. Három évig intézték, mígnem az idén nyáron értesítést kaptunk - most nem Genfből, hanem Kanadából! -, miszerint: Minket egy a tengelyhatalmakkal szövetséges országból hurcoltak el, ezért nekünk semmiféle kártérítés nem jár. A sorok közül azt olvassuk ki, és egyéb információink is azt erősítik meg, hogy a Nyugat az akkori magyar leventemozgalmat a Hitler Jugend valamiféle változatának tartja. Ezek szerint nem kártérítésre jogosult személyek, hanem inkább háborús bűnösök lennénk... Lettünk volna 14-15 éves fejjel...? Nem a kártérítés itt a lényeg. Ha hatvan évig megvoltunk nélküle, a hátralévő, bizonyára már nem túl hosszú életünkben is megleszünk. Az a fontos, hogy ne merüljön feledésbe és ne torzuljon el a mi történetünk. Az a 15 ezer gyerek, akit idegen földbe temettek el, kiknek sírjára azóta se tett senki egy szál virágot, akikről fél évszázadon át említés sem eshetett, talán megérdemelnék, hogy a szülőhazájukban néha-néha megemlékezzenek róluk.
Kovács Ferenc, a Csemadok köbölkúti szervezetének elnöke
Megjelent: Népszabadság, 2004. dec. 7.
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}