Az 1919-es év folyamán magyar intézmények sora fordult szózatokkal és felhívásokkal a békekonferenciához és a nemzetközi közvéleményhez annak reményében, hogy fordulatot tudnak elérni az Antant Magyarország feldarabolására irányuló szándékaiban. A Századok folyóirat 1919. januári-februári számában ismertetett néhányat közülük - a cikket az alábbiakban adjuk közre. A dokumentumok találjuk a Magyar Tudományos Akadémia felhívását is is a világ tudományos akadémiáihoz. A Cseh Tudományos Akadémia Josef Pekař történészt kérte fel a válasz megírására. Szövegét a cikk második részében közöljük.
V r. 1919 vznikla celá rada maďarských apelov adresovaných mierovej konferencii a medzinárodnej verejnosti s cieľom zvrátiť rozhodnutie Dohody o rozdelení krajiny. Časopis Századok č. 1-2 za rok 1919 stručne referoval o niektorých z nich. V druhej polovici článku publikujeme odpoveď Českej akadémie vied z pera historika Josefa Pekařa.
A hazánk területének megcsonkítására irányuló törekvések hatalmas erővel váltották ki közönségünkből azt az óhajtást, hogy föl kell világosítani a külföldet és a békeconferentián összegyűlt államférfiakat a Magyarország épsége ellen indított törekvések igazságtalanságáról és arról, hogy azok a jogczímek, a melyeken szomszédaink az ország egyes részeit elszakítani törekszenek, hamis történeti elméletek. Ezt az óhajtást senki sem karolta föl olyan lelkesedéssel és buzgalommal, mint a magyar tudósok annyiszor lenézett, működésében sok nehézséggel és rosszindulattal küzködő kis csoportja.
Az ő körükből indult ki a kezdeményező lépés is ebben az irányban. Gróf Teleki Pál, Csánki Dezső, Buday László és Bátky Zsigmond állottak össze először, hogy egymást támogatva s a kormány támogatását is kikérve, tudásukat és erejüket az ország területi épségének szolgálatába állítsák. Azóta e kis mag már terebélyes fává fejlődött. Megalakult Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, a melynek működésével párhuzamosan a kormány is actióba lépett, e téren első sorban az Országos Statisztikai Hivatal működésére támaszkodván. És megszólaltak tudományos tényezőink is : az Akadémia és az egyetemek, hogy a külföldi tudományos testületekhez és egyetemekhez intézett szózatokkal szomszédaink jogtalan követelései ellen tiltakozzanak. A budapesti tudományegyetem Beöthy Zsolt tollából eredő szívhez szóló rövid kiáltványnyal, a Tudományos Akadémia valamivel hosszabb elaboratummal fordult a külföldhöz.
Lehetetlen, hogy e mellett a mozgalom mellett szó nélkül haladjunk el. Legalább azokat a munkákat óhajtjuk közönségünkkel röviden megismertetni, a melyek a történeti szempontokkal tüzetesebben foglalkoznak.
Itt pedig első helyen azt a pompás térképeket tartalmazó füzetet kell említenünk, a mely mint első gondolat pattant ki az actio megindítására összeállított tudósok agyából, a La Hongriet. Megvalósítása a Magyar Nemzeti Múzeum gárdájának, mindenekelőtt Bátky Zsigmondnak és Tóth Zoltánnak érdeme. A munka mintegy mementóként Micheletnek a magyar nemzetről írt sorait viseli a szöveg élén, azt a jegyzetet, a melyben a nagy történetíró Európa harczosának nevezte a magyart s a melyben elítéli az ellene megindult hamis vádaskodást és fölveti a kérdést, vájjon mikor róhatják le a nyugat néped vele szemben adósságukat. Ez a citátum minden magyarázat nélkül így odaállítva, szinte kiáltó felhívás : ime itt az alkalom ! A következő térképek mintegy azt óhajtják bizonyítani, hogy ezzel nem is történik semmi igazságtalanság szomszédainkon. A térképeket különben rövid franczia. angol, német és szláv szöveg vezeti be. Tartalmazza ez az ország geographiai leírását, történeti fejlődésének áttekintését és a főbb gazdasági és kulturális életre vonatkozó adatokat. A négy szöveg pedig külön-külön fogalmazvány, a mely pl. az ország földrajzi egységét igen szerencsésen a francziáknak Reclus, az angoloknak Brigham szavaival magyarázza meg. Az első négy történeti térkép általános tájékoztatásul az országot a kereszténység felvételekor, azután legnagyobb kiterjedései idején : az Anjouk és Mátyás király alatt és végre a török uralom korában mutatja be a területi megoszlást igen áttekinthetően demonstrálva. Történeti szempontból azonban a füzet lényeges része ezután következik : öt térkép a nemzetiségi elhelyezkedésről a IX. század végén, a kereszténység felvételekor, a XII. század végén, a XIII. és a XV. században. E térképek megszerkesztése körül az érdemes szerzők nagy munkát végeztek, mert semmiféle térképező előmunkálatokra nem támaszkodhattak. Igen jól választották meg különösen az ábrázolás rendszerét : a mely olyatén módon sraffiroz, különböző vonalzással tüntetve fel a különböző nemzetiségeket, hogy ugyanazon területen több nemzetiségnek együttlakását i> szemléltetheti, sőt megkísérelték a sraffirozás sűrűségével még a népsűrűséget is érzékíteni. Nagyon érdekes ezen az öt térképen megfigvelni, hogy a honfoglalás idejének lakatlan rengetegeit a telepítés hogvan tünteti el fokról-fokra és hogy ez irdatlan területeken miként helyezkednek el a betelepített nemzetiségek.
A részletekre vonatkozólag volnának némi kételyeink, különösen a honfoglaláskori térképet illetőleg. A bolgár telepeket az ország déli részén nem képzeljük ilyen sűrűknek. Az Erdély földjén szórványosan feltüntetett néhány thrák és bessenyő telep föltüntetését sem tartjuk teljesen megokoltnak. A szerbek feltűnésénél pedig a XV. században kár volt ugyanazt a jelet használni, a melyet a XII. századig a bolgárok jelölésére használtak, annál is inkább, mert telepeik nagyrészt a régi bolgár telepek területére esnek. De nem akarunk kicsinyeskedni : el kell ismerni, hogy azokra, a kik a kérdést történeti szempontból óhajtják elbírálni ezek a nagy szorgalommal, tudással és lelkiismeretességgel szerkesztett térképek nagy hatással lesznek. Az oláhok és tótok autochton volta ellen ezek kitűnő demonstratív eszközök, a melyeket ezentúl a tudomány is fel fog használni. A XVIII. század népsűrűségi térképe már kevésbbé beszédes. Annál jobb a mai nemzetiségi össztérkép. Főérdemeiül kiemeljük, hogy a lakatlan területeket fehér üres foltokkal jelzi, a mi különösen a románok, de a tótok igényeit illetőleg is igen szerencsés gondolat volt és hogy a felső sarokban párhuzamként Csehország nemzetiségi térképét is közli. Az egyes nemzetiségek sűrűségét különben járásonként feltüntetve, külön-külön térképek is mustrálják. Ebből a szempontból csak azt az egy észrevételt tesszük, hogy az össztérképen a szepesi németség foltját nem tartjuk elég kifejezőnek ; különösen a déli Szepesség bányavidékének németségéről gondoljuk, hogy az nincs számának megfelelően ábrázolva. A felekezeti, gazdasági és culturalis térképekre itt nem térünk ki. A békeconferentiára összegyűlt urak ebből a füzetből sokat tanulhatnak, s ha komolyan tanulmányozzák, véleményükre hatás nélkül nem maradhat.
A fentebbiekben ösmertetett munka a nemzetiségek betelepítésének kérdésével foglalkozik, de figyelmen kívül hagyja a nemzetiségi fejlődést a török uralom utáni időkben. Ezzel a tárggyal azonban Kovács Alajos ministeri tanácsos külön munkában foglalkozott. Tanulmánya az 1720-ik összeírásra és az 1787-iki népszámlálásra támaszkodik, a melyeket az újabb népszámlálások adataival vet párhuzamba. Az 1720-iki évben az ország lakosságának száma Horvát- és Szlavonország nélkül 2,582.000 volt, 1787-ben 8,003.000. 67 év alatt tehát a lakosság száma 210%-kal növekedett. Ez persze nem volt természetes szaporodás, hanem nagyarányú bevándorlás következménye. Kovács számításai szerint a mai magyarországi nemzetiségek 467%-a a XVIII.század óta bevándoroltaktól származik. Ha ezek az idegen betelepülések nem történtek volna, ma Magyarország lakosságának legalább 75%-a lenne magyar anyanyelvű. A románoknak 5o*Q%-a, a németeknek 63'1%-a, a szerbeknek 86'8%-a az újabb keletű. Ez a bevándorlás a magyarság arányszámát 39%-ra nyomta le. Csak lassan tudta magát népünk ebből a helyzetből kidolgozni. 1850-ben a magyarság arányszáma 41*6%, 1869-ben 45'5%« 1910-ben 54'5%- A XVIII. században ránk szakadt kedvezőtlen viszonyok a török uralom pusztításának következményei voltak. A Tisza—Maros szögének öt vármegyéjében pl. 1720-ban 45.000 főnyi volt a lakosság, 1787-ben 774.000 fő, a kik nagyrészt román és szerb bevándorlók voltak. Nagy szerencséje volt azonban a magyarságnak a nemzetiségekénél nagyobb természetes szaporodása és hogy az a belső vándorlás, amely a török kiűzése után az Alföld felé irányult, szintén neki kedvezett. A perifériák gazdaságilag gyengébb és a termőterülethez viszonyítva sűrűbb nemzetiségi vidékei ugyanis állandóan átadták a magyar nyelvterületnek népfölöslegük egy jelentékeny részét. Minthogy azonban viszont a magvar nyelvterületen volt legkedvezőtlenebb a birtokeloszlás, a magyarság fölöslegének egy része a perifériák bánya- és iparvállalatai és városai felé tódult s a városok magyar jellegét biztosította. Minthogy Kovács statisztikai tanulmányt írt, azzal a kérdéssel, hogy mekkora része volt az idegen bevándorlás felidézésében és annak a magyarságra nézve kedvezőtlen irányban való befolyásolására a bécsi kormány politikájának, nem foglalkozik. Rendkívül becses megállapításait azonban a történetírás is nagy haszonnal fogja alkalmazni. Kovács Alajos különben is az integritás kérdésének legbuzgóbb munkása. Itt csak két apróbb iratát akarom említeni : az egyikben népszámlálásunk anyanyelvi adatainak hitelességét bizonyítja különösen a románok vádjaival szemben oly szerencsésen, hogy érvelésével szemben minden vádaskodásnak el kell hallgatnia, a másikban pedig 18 pontban összefoglalja az ellenérveket a cseh, román és szerb területi követelésekkel szemben. Mindezek az iratok, valamint az Országos Statisztikai Hivatal egyéb kitűnő összeállításai franczia és angol nyelven is megjelennek, a statisztikai tabellák háromnyelvű szöveggel.
Egészen más természetűek azok a szózatok, a melyekben egy-egy tudományos testület szól a külföldhöz. Az eddig előttünk fekvő ilynemű szózatok közül a legterjedelmesebb és legmélyebben szántó a pozsonyi egyetemé, a melyet Polner Ödön rektor. Kováts Ferencz a jogi és Hodinka Antal a bölcsészeti kar dékánjai és Lörincz Gyula és Lukinich Imre írtak alá. Ennek az iratnak az alapgondolata ugyan a geographiai, de azért nemcsak ebből a szempontból, hanem államjogi, nemzetgazdasági és történeti tekintetből is tárgyalja a feldarabolás kérdését. Történeti része azt a tételt bizonyítja, bog)/ nemzetiségeink csekély töredékek kivételével nem itt talált népek, hanem olyanok, melyek már a magyar nemzet által megalkotott államba saját jobb boldogulásuk végett bevándoroltak, itt szívesen látottak voltak, sőt kedvezményekben és kiváltságokban részesültek. E tétel bizonyítása kapcsán sorra tárgyalja a nemzetiségek betelepülését. A románnál a dáko-román elmélettel szemben utal nyelvük fejlődésére s e tekintetben Roesler, Tomaschek, Gaston, Berget, Lambriol és Ouciul állásfoglalására, a mely szintén ellentétben van a dákoromán eredettel. Legbehatóbban a tót kérdéssel foglalkozik. Azzal az állítással, szemben, hogy a csehek Svatopluk jogutódai volnának, a morva Dudik Bélának a fejtegetését szegzi, hogy ez a birodalom a kardon alapult, azért bomlott fel s hogy épen a csehek vonták ki magukat alóla. Említve azután az itt talált szlávok beolvasztását a magyarságba, áttér a tótok telepítéseire, a melyeket a későbbi cseh menekülők telepedéseit is érintve a XVIII. századig vezet le. A cseh és a tót azonban fajilag és nyelvileg különbözik, a cseh-tót egység tehát nem történelmi valóság s a tótok Csehországban is csak nemzetiséget alkotnának azzal a különbséggel, hogy ott beolvasztásuktól jobban kellene félniök. Külön függelékben foglalkozik azután az emlékirat Pozsony kérdésével, a mely soha sem volt tót, hanem az ország nyugati kulcsa és Csehországhoz csatolva nem is várhat semmit.
A debreczeni egyetem szózata, R. Kiss István tollából, abból indul ki, hogy a magyar állam különböző népei között az egyenetlenség a nemzeti királyság bukása után, a Habsburgok uralma alatt kezdődött. Ez az egyenetlenség 1848-ban érte el tetőpontját és azt a hitet gyökereztette meg, hogy a nemzetiségek és a bécsi politika ellen küzdve, szabadságunk kivívását csak a magyar nemzeti állam kiépítése után kísérthetjük meg. Ez a meggyőződés irányította az utolsó idők nemzetiségi politikáját. A nagy politikai átalakulás után azonban visszatérhet a nemzet a régi hagyományokhoz, a mely a népek érzelmi és érdekközösségére alapíthatja politikáját. Különben rámutat arra, hogy Magyarországnak milyen fontos elválasztó szerepe volt a kelet es nyugat közt, a hol az ellentétes pólusok kirobbanásainak folytonos áldozata volt s hogy itt még mindig szükség van olyan közvetítő népre, mely származását tekintve kelethez tartozik, de a nagy vér-keresztség és kultúrája folytán nyugat szelleme és eszméi töltik el.
Míg a pozsonyi és debreczeni egyetem szózatai angol és franczia nyelven külön is megjelentek, a nagyváradi jogakadémia bilinguis : angol-magyar nyelvű kiadásban bocsájtotta közre a magáét, Horváth Jenő munkáját. Ez tehát egyenesen az angolokhoz fordul s ennek megfelelően érveit nagyon szerencsésen angol munkák és férfiak idézeteivel támogatja. E dolgozat első része az ország függetlenségének kérdésével foglalkozik. Az angollal párhuzamos történelmi fejlődésünket a török hódítás szakította meg. Ugyanakkor a nyugatról is új ellenség lépett föl: az ausztriai kormányzat, a mely hazánkat a Habsburg családi birtokokba kívánta beolvasztani. E törekvésekkel szemben Anglia mindig pártunkat fogta, különösen a Rákóczi-fölkelés idején Stepney György követ révén. Hasonlóképen a mi alkotmányos törekvéseink is arra irányultak, hogy angol mintára rendezkedjünk be : 1790-ben is, valamint 1848-ban. Tényleg még a kiegyezés után is kötve voltunk s csak most értük el újra függetlenségünket. A második részben a nemzetiségek betelepülésének történetével s mai statisztikájukkal foglalkozik. E részben szomszédaink hamis elméleteinek czáfolására kitűnően használja fel az Encyclopaedia Britannica reájuk vonatkozó czikkeinek idézeteit. Azt pedig, hogy politikai szempontból milyen veszedelmes volna az ország feldarabolása, Palmerston 1849-ben kifejtett véleményének idézésével erősíti.
Elismeréssel adózunk a kitűnő szerzőknek buzgó munkáikért és szívből kívánjuk nekik, hogy érjék el velük azt a sikert, azt a czélt, a melyért oly lelkesedéssel ragadtak tollat. D.
La Hongrie. Cartes et notions géographiques, historiques, ethno-graphique, économiques et intellectuelles. 4-rét. 48 1.
Kovács Alajos: Magyarország népességének fejlődése a török uralom megszűnte óta. 8-rét. 24 1.
Pro Hungária. Magyarország igazsága, szózat a békekonferenciához. Kiadja a pozsonyi magyar tudományegyetem. Pozsony. 1918. 8-rét. 64 1.
A debreczeni magyar tudományegyetem szózata a művelt világ egyetemeihez. Debreczen. 1918. 8-rész. 32 1.
Magyarország függetlensége és területi épsége. A nagyváradi jogakadémia felhívása a nyugati egyetemekhez. 8-rét. 24 1.
Forrás: Századok 1919 1.-2. sz.
MAĎARSKÉ AKADEMII.
(Text pamětního spisu České akademie, jenž vydán byl v únoru 1919 pod tit. »Česká akademie věd a umění všem akademiím civilisovaného světa« jako odpověď na pamětní spis madarské akademie.)
Maďarská akademie věd obrací se ke všem učeným společnostem světa se žádostí, aby shlédnouce k spravedlivé věci maďarského národa, ujaly se v zájmu civilisace ohrožené národnosti a kultury maďarské. Žádá zastání proti politickým vůdcům uherských nemaďarských národů, kteří v dorozumění se zahraničními soukmenovci svými chtějí rozbiti tisíciletou jednotu uherského státu. A žádost svou pokouší se motivovati výkladem o nárocích maďarského národa na uznání Evropy a o trestuhodnosti nesvědomité agitace, jež nemaďarské národy v Uhrách, pod pečlivou ochranou uherského státu šťastně se vyvíjející, chce osvobodí ti proti vůli a prospěchu jejich.
Je to po prvé, co maďarská akademie utíká se k mravnímu tribunálu Evropy, aby v zájmu civilisace ujal se ohroženého práva. Po celá dlouhá desítiletí, počínaje od doby, kdy se ustavil moderní stát maďarský, až do dnů nedávných, t. j. až do chvíle, jež přinesla vojenské i morální zhroucení německomaďarského spolku na pokoření Evropy, neměl vzdělaný svět příležitosti slyšeli varovný hlas maďarské akademie, volající k protestu proti útisku a násilí. Po celou tu dlouhou dobu nesly se z Uher, stále naléhavěji a zoufaleji, jenom prosby a žaloby nemaďarských národů, doličující způsobem, jenž o oprávněnosti jejich nezanechával pochybnosti, všechny brutality vypočítavé vyhlazovací války, kterou zdvihlo Maďarstvo proti nim, protože chtěli zůstati věrni rodné řeči a kmenové kultuře. Maďarská akademie věd neujala se veřejným projevem nikdy práva jejich: maďarská akademie mlčela, zatím co ve jménu humanity protestoval proti maďarskému násilí proti Slovákům v důrazném projevu norský básník B j ö r ns t j e r n e B j ö r n s o n, zatím co v dílech, průkazným materiálem naplněných, líčil hrůzy maďarského ráje svobody Angličan S Seton Watson (Scotus Viator). Žaloby jejich nebylo lze znehodnotit výtkou rabové předpojatosti nebo politické vypočítavosti — byly to projevy duší, pobouřených přemírou křivdy a smělostí klamu, jenž skutečnost naplněnou násilím představoval Evropě jako stav pokroku a svobody.
Mlčela-li maďarská akademie ve chvíli, kdy zájmy všelidské dožadovaly se naléhavě, aby promluvila, nemůže překvapiti, že slovo, jež konečně pronesla, není proneseno ve prospěch humanity. Zásada národního sebeurčení, jež stala se jedním z vůdčích hesel světové války, vybojována byla vítězně proti koalici německomaďarské — ale maďarská akademie, stavíc se, jako by skutečnost tu směla přehlédnouti, skládá pamětní spisy, aby vítěznému principu svobody a práva zatarasila cestu do uherské země. Chápe se slova, ne aby odsoudila všechno to, proti čemu od let bouřilo se svědomí civilisovaného světa, ale aby vzbudila mínění, že k protestům vůbec důvodů není.
Co však rozhořčuje nejvíce, je skutečnost, že maďarská akademie snaží se nenápadnými zmínkami vzbuditi mínění, jako by za velikou válku, ve které zřítily se ústřední mocnosti, bylo zodpovědno pouze Rakousko, jako by Uhry byly jen objektem vídeňské nedůvěry, bezmocným nástrojem habsburské politiky a nevinnou obětí rakouské porážky. Evropa je dnes, bohudík, sdostatek zpravena o pravém stavu věci, než aby taktika tato vyvolala jiný dojem než politování. Od roku 1867, od založení samostatného státu uherského, pracovali Maďaři o spolek s Berlínem a o to, aby celou monarchii učinili služebnou německým dobyvatelům světa. Oni to byli, kteří zmařili spolek Rakouska 6 Francií r. 1870 a pomáhali tak klásti základy k myšlence německé hegemonie nad Evropou, oni to byli, kteří znemožnili ustavení spravedlivého, federativního Ra-' kouska r. 1871, aby v Rakousku s německou nadvládou získali spolehlivý nástroj své dobyvačné politiky, oni to byli později, kteří dostávše do rukou svých zahraniční politiku monarchie, pracovali nejcílevědoměji a nejusilovněji k tomu, aby vůle spojených ústředních mocností naplnily se myšlenkou protislovanského výboje navenek a národního útisku uvnitř. Jejich náruživá touha potlačit rozvoj národů nemaďarských uvnitř státu jejich zveličila přirozeně jejich úsilí oslabit politickou moc jejich soukmenovců a přátel za hranicemi — odtud prýštila politika, která počala se okupací Bosny a Hercegoviny a která později rostoucími provokacemi Srbska připravovala a vyvolala válku, {v níž hegemonie německá a maďarská nad Evropou, zejména nad slovanskou Evropou, měla býti založena bezpečně, v níž najednou mel zvůli maďarských imperialistů podroben býti nejen Bělehrad, ale nepřímo i Praha a Bukurešť, v níž konečně měl býti poražen a daleko od hranic uherských vržen i největší slovanský stát, velmoc ruská a tak zároveň pomstěn býti Világos, Národ německé přední stráže měl odměnou za své vynikající účastenství v boji dostali právo nejen nerušeně dokonat pomaďaření Uher, ale založit hegemonii Maďarstva v slovanskorumunských končinách jihovýchodní Evropy. Proto zvali Maďaři světovou válku svou válkou, válkou maďarskou — a snad ještě více než u Němců byla to vskutku jejich válka!
Taková byla vůle a třeba vyznati, že není příkladu v dějinách, aby malý národ východoevropský vzepjal se, opíraje se nerozpačitě o řadu příznivých okolností, k plánu tak úžasné koncepce. Pro tento cíl chorobného velikášství musily vstáti k boji miliony Slovanů a Rumunů bývalého rakouskouherského mocnářství a po statisících položití životy své, aby vlastní krví přispěly k utužení své poroby a k pevnému založení hegemonie německomaďarské. A když, díky nadlidskému napětí sil a nepřehledným obětem spojených národů světa zřítil se zločinný plán vniveč v hanbě porážky — nerozpakují se duševní náčelníci maďarského národa předstoupiti před evropskou veřejnost s výkladem, jenž má vzbuditi dojem, že Maďarstvo v této válce bylo pouhým nevolným nástrojem nenáviděné Vídně, že vítězství dohody nemůže pro ně míti žádných důsledků a že obnovení tváře Evropy, krví milionů v boji proti bloku německomaďarskému vykoupené, musí zastaviti se u hranic země uherské, v níž všechny národnosti požívají prý rovností práva a těší se otecké péči vládnoucího kmene maďarského...
Národ český, jenž po více než tisíc let hájí svou půdu na frontě mnohem nebezpečnější než Maďaři a v poměrech daleko svízelnějších, oceňuje jisté sdostatek mravní a
politický význam jednoty země, jak ji pomáhala budovali příroda i dějiny. Přes to nemůže vůči problému uherskému stati o řešení jiné, než je to, jež obmezuje panství Maďarů na kompaktní skutečná sídla jejich. Jím a jím jedině promluví spravedlnost! Jím jedině odpoví na to, co hrozného bylo spácháno a zamýšleno v minulosti, a zabrání, aby nebylo znovu opakováno v budoucnosti. Jím jedině nemaďarské kmeny v Uhrách, zotročované mravně i hospodářsky feudálním útiskem maďarských vrchností po celá staletí a zubožené kulturně násilím národním v poslechům padesátiletí, mohou dosíci dobrodiní civilisace, práva a svobody. Každé řešení jiné, jež by je ponechalo nadále v rámci státu uherského a tím v dosahu zcela nepochybného maďarského útisku, musí zklamati a v nic obrátiti opravná úmysly Evropy.
Česká Akademie nemá za nutné ujímati se kritiky maďarského elaborátu tam, kde dotýká se, míchaje pravdu s nepravdou a polopravdu s omylem, kulturních, národnostních a politických poměrů novodobého Uherska. To, co v té příčině vyložili v pracích svých Angličan Seton Watson, Francouz Ernest Denis, Němec Adam Múller-Guttenbrunn a j. a j., poskytlo Evropě poučení dostatečné a spolehlivé. Nemáme také za nutné sledovati krok za krokem historický výklad maďarského protestu a stavěti na pranýř všechny jeho omyly. Kdo tvrdí, že kmenové ne-maďarští osídlili se v Uhrách teprve později se svolením státotvorné rasy maďarské, ten patrně nezvěděl ničeho o velkomoravské říši V 9. století, kdo líčí od počátku Maďary jako národ vyšší kultury a národnosti nemaďarské jako civilisaci těžko přístupnou zaostalou hordu, ten patrne ničeho neslyšel o církevně slovenské literatuře staršího středověku, ten nevšiml si slovanského živlu v maďarské zásobě slovní všude tam, kde jde o terminy, souvisící s vyšší činností duševní (a psal o tom člen maďarské 'akademie!). A kdo jako maďarská akademie neumdlévá ve výkladech, majících dolíčiti zásluhy Maďarstva jako štítu Evropy proti nebezpečí tureckému, nesmí, chce-li sloužiti pravdě, zamlčeti, že tomuto úkolu dějinnému Maďarstvo vskutku nedostálo, že od prvé polovice 1 6. století octla se ryze maďarská část Uher pod panstvím tureckým a snášela ho bez odporu po půldruhého století, kdežto ryze slovanská část země mu odolala. On nesmí dále zamlčeti, že maďarský národ politický hledal v Turku namnoze nikoliv nepřítele, nýbrž (jako ve světové válce) spojence, musí přiznati, že vlastní hrází Evropy proti návalu Turků a předními osvoboditeli Uher z moci turecké byly, kromě revoltujících Srbů a Chorvatů, především české a německo-slovanské země domu Habsburského. Jen tyto země sloužily po celá staletí největším dílem svých kontribucí a své mužné síly zbrojné ochraně uherské půdy, a ony především mají nárok na uznání a odměny, jež reklamuje pro sebe Maďarstvo; severní část Uher, kterou dnes pluky české osadily, je totéž území, které, v neposlední řadě díky kmenové příbuznosti s Čechy a díky nesmírným obětem na statku i krvi, uchránili proti Turkům a spolu se svými českými a německými zeměmi spravovali v naprosté odluce od Uher vlastních králové naši století 16. až 18.
A kdo, jako maďarská akademie, mluví o rozkvětu uherských měst za středověku, nesmí zamlčeti, že to byla a do 19. st. zůstala města německá nebo německoslovanská. kdo mluví o osvobozovacím duchu reformace nesmí ne-zmíniti se, co již dávno před tím vykonala v tom směru reformace česká, zejména na Slovensku stol. 1 5. a co později pro maďarskou kulturu znamenal jediný Amos Komenský, kdo chlubí se, jak maďarský národ vlastní silou, nikoliv z iniciativy nebo s podporou panovníka, založil si své prvé kulturní ústavy, kdo honosí se kvetoucími universitami maďarskými, nechť nezamlčí přeskromné, že Slovákům nedopřáli Maďaři jediné střední školy, a ty střední školy, jež si Slováci vlastním nákladem zřídili, bez milosti pozavírali, kdo vychloubá se velikou maďarskou národní knihovnou v Budapešti, nechť nezatají čtenáři, jak Maďaři zavřeli Slovákům jediný kulturně vědecký ústav jejich, »Matici Slovenskou«, a zkonfiskovali jeho velikou knihovnu! Když mluví o tom, že nemaďarští národové jsou »rovnorodými dětmi uherské mateřské země«, nechť nezapomene vyložiti, proč slovenský národ, jenž by měl v sněmovně uherské míti podle počtu svého přes 40 poslanců, dobude při volbách sotva dvou mandátů, nechť nezapomene zmíniti se o zákonu z r. 1868, jenž ve chvíli, kdy obnoven byl uherský stát a Maďarům dostalo' se vytoužené svobody, zaručoval národnostem svobodný vývoj a z něhož nebylo dodrženo národnostem ani písmene — takže všude: před úřady, ve škole, ve správě duchovní i v životě hospodářském jsou »rovnorodé děti uherské mateřské země« bezbrannou a bezmocnou obětí maďarisačního násilí.
Jen ve výkladu takto doplněném a opraveném zazářila by »převaha maďarské kultury«, »převaha maďarské rassy«, o nichž memoriál maďarské akademie mluví znovu a znovu, v plném lesku — a celek by podal náležitý obraz snažení a zásluh »stát zachovávajícího maďarského národa« a ozřejmil plně předl tváří Evropy konečnou otázku maďarské akademie: »Je-li v civilisovaném světe dovoleno upadnout! znovu v hřích a roztrhati Uhry geograficky i politicky plně jednotné, Uhry, jež byly po půl tisíciletí hradbou křesťanské církve, zápasníkem za národní kultury a za všechen duševní pokrok západního světa ? ...«
Dějiny, doufáme, dají odpověď hodnou té, o niž se dějinné skutky Maďarstva zasloužily.
V Praze, v únoru 1919,
Forrás/Zdroj: Josef Pekař, Světová válka, Praha 1921
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}