A magyar nemzet tragikuma kísér, mint az árnyék, Meddig élünk? és mit csinálunk?
A faj erős, életrevaló, föl fog tápászkodni, de micsoda reménytelenségek előtt állunk? Ügy fáj a szívem.
(Bartalis: A magyar nemzet.)
Ki veszi méltó vagy illő komolysággal egy kis nép nagy vajúdásait, amikor sokmilliós nemzetek játszák a főszerepeket az európai színpad előterében? Ki gondol arra, hogy mély, szubjektív bánata is van egy kis népnek, amikor eddig az európai színjáték rangonalóli, illesztett és eszközszerű kellékének tekintették a történelemben?
Nevét a színlapokra alig írták ki. Elismerésben csak akkor volt része, amikor megbomlott az európai játékszín. Amikor összeroppantak eresztékei és alázuhanó gerendái irtózatos erővel hullottak a primadonna felé, akkor a háttérben szorongó statiszta előugrott és testével mentette a primadonnát. A magyarságot mintha kívül és belül mindig ilyen szerepekre preparálták volna a történelemben. Az első vers, amelyen a magyar nyelv ízét kóstolgatta gyermekkorom, azt a hű jobbágyot énekelte, aki ujját dugta ura kocsijának tengelyébe, amikor tengelyszegét elvesztette és végzetesen rohant a meredeken alá. S hányszor loholt Európa szekere mellett így a magyarság a veszett tengelyszeg helyébe dugva ujját? Az ilyen külső és belső megpreparáltság olyan alapos és olyan tökéletes, hogy akár nemzeti történetfilozófia, a veszett tengelyszegnek és az ujjnak történetfilozófiája is kitelnék százformájú megnyilatkozásából a nép életében.
Nehéz történelmi helyzet és nehéz népi életkeret ez a szellem számára, amely a kibontakozás útjait keresi. Elégedéssel kell megállapítanunk, hogy a szellem erővel és lendülettel kutatja a felfejlődés útjait. De vájjon helyes irányban keresi-e a kibontakozást a nép életakarata a szellem irány- és útjelző vezénylete alatt?
A kisebbségi élet első szakaszán a szellem útkereső erőfeszítéseit, amelyek személyes útkereséseinkkel és egyéni fejlődésünkkel azonos jelenségek különben, a magyar élet fejlettségi foka határozta meg és díszítette fel az uralkodó jellegzetességgel. Nem kellett nagyobb és mélyebb történelemszemlélet annak megállapítására, hogy a magyar társadalmiság felemásságot mutat a társadalmi formák tekintetében. Feudokapitalizmusnak neveztük ezt s lényegét saját kisebbségi körülményeinkben is megfigyelhettük. A nagybirtokok anakronizmusa valóság volt a mi életünkben is, de ma sem ritka tünemény a politikus gróf, a családfájára hivatkozó előneves nemes, aki az ősiség jogán politikát csinál és eszmetartalmakat fejez ki a kisebbség életében. Paradox törvényszerűség tartja őket a felszínen. Amint felbomlott régi anyagi és hatalmi létalapjuk a nagybirtokok felosztásával, úgy és annál intenzívebben arrondíroz-ták a politikát a maguk számára. Ezek és tartozékaik s a magyar nép agrárfeudális elmaradottsága a magyar felemásság egyik sajátossága. A felemásság ellentétes színe a polgári társadalom magyar kiformálódása, vagyis városaink nyugatias kultúrája, ipari termelésünk olyan foka, amely a legnagyobb és végső fejlődés mértékeit is kiállja. A kisebbségi magyar szellemiség teli torokkal szívta tüdejére a magyar urbanizáltság tudományos, művészi, főleg pedig irodalmi eredményeit s voltak közöttünk, akiket Ady Páris-révülete, a magyar urbanitásvágynak ez a fenséges szublimációja, Parisba hajtott, a nyugati kultúra csodálatára és imádatára. Epigonizmus volt ez talán? Nem, mert túlment az Ady-féle urbanitás-vágy horizontján. Bennünk a lírát egy klasszissal letompította a ráció javára a kisebbségi helyzet. Amikor a Louvreban megállottunk Delacroix képe előtt, amelyen a polgári szabadság győzelemre viszi népét, szomorúan gondoltunk^a magyar élet visszaszorítottságára, a polgárosultság magyar hiányaira, de már hónunk alatt ott szorongattuk azt a könyvet, amelyről már a címe is eleget árul el: „L'impéralisme, derniére étape du capitalisme". Vagy ki nem olvasta André Marty börtönből írott leveleit fenséges entuziazmussal, amint a polgári Franciaország nagy bálványának, az országmentő nagy Maréchálnak dicsőségét tépegette szép bátorsággal?
Azt gondoltuk tehát, hogyha a magyar urbanitás magasabb fejlődési szint is a magyar feudalizmus csökevényeivel szemben, a polgárosulás útjai és lehetőségei mégis befejeződtek. Hogy nincs tovább a magyar polgárosulásban s hogy a következő magasabb életformát a munkásság fogja azonnal felépíteni. S ehhez járult még az is, hogy nemzetiségi vágyainknak legteljesebb kielégítését is a munkásság törekvései ígérték. A jövőjére nézve perspektívát mutattak s cselekvésre igényes akaratunknak megadták a szükséges világnézeti és „akciós" dinamikát. Hétköznapjaink cselekvősége és a jövőre vonatkozó elképzeléseink szinte lineáris egységbe kapcsolódtak ezáltal és minket megnyugtatott ez a kiegyensúlyozottság. S ha például Kiskeszin, Zsigárdon vagy Tardoskedden, mondjuk, embernek az számít, aki „kiáll a gátra", nálunk az ment csak emberszámba, aki a „vonalon állott", mégpedig a legkövetkezetesebb aszkétasággal.
Egy speciális kisebbségi körülmény megerősítette elképzeléseinket. Szlovenszkó ugyanis magas ipari termelőkultúrát és intenzív városi életet hozott a Csehszlovák köztársaságba. Ezt az ipari kultúrát azonban visz-szafejlesztették a történelmi országok tőkeerősebb iparának érdekei. Nagy munkanélküli tartalékok halmozódtak fel ezáltal és sereglettek tettre készen. A szociológiai szemlélődés mérlegén az életalakítás leglényegesebb tételét ők jelentették. Azt, hogy társadalmi helyzetük feljavításáért kezdett küzdelmükben a jövő új kiformálódásának lehetőségei élnek. Hogy életnívójuk feljavításáért indított társadalmi harcaik népi-kisebbségi reményeinket is magukban hordozzák. S mivel filozófiai hajlamunk nem volt okos és bölcs kontempláció, de cselekvés is s mivel világnézetünk nem volt a világ dolgainak nyugodalmas szemlélete a pipatórium álmos nyugalmában, de világalakítás, éspedig mindenekelőtt az, annál fokozottabb erővel kapcsoltuk elképzeléseinket a munkásság törekvéseihez.
A harmincas évek elején azonban mély repedések szabdalták meg a szellem fejlődésének útját.
A hétköznapok cselekvése és a távoli célkitűzések közötti egyenesvonalúság megfertőzött és megtépetett a szellem biztonságérzete. A „vonalak" egyenességében kiegyensúlyozott egyéniségek válságba sodródtak szinte máról holnapra. S a rövidlátó okosság nagyon messzi jár az igazságtól, amikor e változásokat az egyéni helytállás és világnézeti megép.ítettség kérdésének tartja s a válságbajutott és megpusztított biztonságú egyéniségek rovására írja teljességgel.
Először is az történt, hogy a munkásság törekvéseiben irányt váltott. Támadásból védelmi pozíciókba húzódott vissza. A védelem a stratégiai adottságok bölcs tudomásulvételén épül. A támadás az adott helyzetből való gyors kitörés, előnyösebb helyzet megszerzése. A támadás a pillanat tagadása, a védelem a pillanat igenlése, hosszú, mégpedig bizonytalanul hosszú időre való berendezkedés az adott terepen. A támadás a gyors győzelem reményével indul. A védelem eleve lemondás a gyors győzelemről. S valóban, hol van ma a közeli perspektívák optimizmusa? S hol van a szellem kombattáns öröme? Ahol a tavalyi hó! S azt hiszed tán, hogy csupán véletlen az, hogy a „nagy szavak mámorát" a „kis szavak mámora" váltotta fel hirtelen? A védelmi hadállások kiépítése hozta ezt így! Azelőtt mindenki világpolitikus volt a maga helyén. Stratéga, aki frontális szélességben számolt az eseményekkel. Ma mindenki reálpolitikus s legfőbb gondja, hogy kis dekunglapátjávai összehányjon valamiféle fedezéket.
De hol s hogyan kell Maginot védelmi vonalait megépíteni, ha célunk a kisebbségi állomány megőrzése és megvédése?
Egykori helyzetanalíziseinkből érvényes még ma is az a megismerés, miszerint a kisebbség fejlődése a polgári életszintről való folytonos lecsúszás. „Ürisorból, szolgasorba, paplan alól hült bokorba" — mondja a kisebbségi költő. Külső körülmények hatása ez a polgárosulás elért szintjéről való leszorulás. De a kisebbség, mint minden életerős náció, telve van az emberi felemelkedés vágyával. A kisebbség nem fordul élet tagadással önmagába. Nálunk még a legsúlyosabb körülmények sem hozták létre az élettől való elfordulás olyan mélységesen tragikus példáit, mint a dunántúli parasztságban. A kisebbségből előtör az emberi felemelkedés akarata s ez a mai társadalmi és történelmi feltételek mellett a polgárosodás árán elégíthető ki csupán. S ennek az egyébként nagyon értékes polgárosulási hajlamnak a kielégítése kapcsán fogy és morzsolódik állandóan a kisebbségi magyarság. Mert amennyiben a kisebbség polgári, az adott helyzetben emberi felemelkedésének lehetőségeit nem találja meg a kisebbségi életkeretben, úgy az asszimiláció útján hajlamossá lesz a felszívódásra, ha többségi nemzet életszintje emelkedést ígér neki! S ne féljünk a valóságtól, nézzünk végig állományunkon.
Elsősorban hol van a kisebbségi polgárság? A leggyorsabban s a legnagyobb konformitással helyezkedett el az új ország polgári gazdasági érdekhálózatába. A kisebbségi gazdasági önállóság ezerszer elkiáltott szólam, komolyabb pillanatokban előrántott vezércikktéma, de a kisebbségi polgárság máig sem teremtette meg például azt a pénzintézetet, amelynek normálisan jótékony működése talpraállíthatná a kisebbségi vállalkozást. Pedig közgazdáink kiszámították, hogy a mellényzsebéből is kiguberálhatta volna az alaptőkét a kisebbségi polgárság. A középosztályi intelligencia az állam népességeltartó pozícióitól függ s mint ilyen, természeténél fogva alkalmatlan, hogy bentmaradjon és helytálljon a kisebbségi életkeretben. A parasztság emberi emelkedése eddig a középosztályba való följutás útján ment végbe. De mennyire képes felszívni a parasztság feltörekvő elemeit ma a kisebbségi középosztály s különösen az intelligencia? Egy vidéki magyar parasztváros (Érsekújvár) társadalmi viszonyait vizsgálgatva, sűrűn találkoztam olyan esetekkel, hogy amikor a magyar parasztság feltörő elemeit a magyar intelligencia felszívni nem volt képes, azok a szlovák intelligenciába vegyültek el az asszimilációs meg- és elváltozás árán. S milyen helyzetben van a munkásság? Ujabban például egyre több az olyan üzemek száma, amelyek csak szlovák nyelvismeret mellett nyújtanak proletáregzisztenciát, sőt megkövetelik a gyermekek ilyen iskoláztatását is. A szociológiai nóvum ebben az, hogy a munkástól az értéktöbblet mellett nemzetiségét is elbirtokolják. De más szempontból is hajlamos a munkásság a gyermekeiben való elszakadásra.
A többségi iskolákban ugyanis nagyobb a szociális gondoskodás. Ruhát, cipőt adnak és többet adnak a munkáscsemetéknek. Vagy felrémlik előttük az emelkedésnek az a lehetősége, hogy a történelmi országok ipari központjaiba kerülhetnek egyszer.
Az emberi felemelkedés vágya tehát, amennyiben a kisebbségi életkeretben nem talál kielégülésre, a kisebbség állományának teljes szélességében az asszimilálódásba csap át, amennyiben ez az emelkedés lehetőségét is jelenti. Így apad és megpusztul a kisebbségi szegény-nemzet amúgyis szűkös állománya. Pillanatnyilag a veszély még nem katasztrofális, de azzá szélesülhet. S az elharapózásia készen állanak a lehetőségek. Az életjavulás közeli perspektívájának kitolása ennek tetejébe még csökkenti azt is, hogy legalább illő, megtartó ideológiát lehetne csinálni a kisebbségi helyzet jelenségeiből. De ki lakott jól már szép szavakból, amikor csak kenyér csillapítja az éhséget? S aztán nem groteszk jelenség a kitartásról beszélni az élet szervezése helyett? Mindnyájan reálpolitikusok lettünk, érezvén e kényszerű helyzet parancsát, de ki látja a tennivalók ilyen roppant fontosságát? Nemrégen még csillagzatok gyors feltűnésében és eljövetelében hittünk s közben fogyadozott s a felszívódás sodrába jutott a kisebbségi magyarság. A polgáriasságot „lezárt kategóriának" tekintettük, fejlődésében megállt társadalom romlásba hajló dolgának tartottuk s egyszerre csak odajutottunk, hogy kisebbségi megmaradásunk függ attól, hogy mennyiben vannak polgárosuló lehetőségeink még. Hogy mennyiben tudjuk biztosítani az ember felemelkedésének polgárosult formáit a kisebbségi magyarságnak a kisebbségi életkereten belül. Nem állítjuk, hogy az élet új áttekintésének magas csúcsaira jutottunk volna fel e megismerés által. De a kisebbségi megmaradás dolgait, a megmaradási küzdelem közvetlen, rövid távlatában világosan áttekinthetjük. S ezen kívül megláthatunk még olyan mélységeket is az összmagyarság sorskérdésében, amelyekbe a szellem szinte beleszédül. Azt látjuk ugyanis, hogy az anyaországi magyarságnak is ugyanaz a létkérdése, mint a kisebbségek bármelyikének. Az anyamagyarság nemzeti virulenciáját is úgy lehet megtartani, amennyiben az emberi felszabadulás és emelkedés lehetőségeit biztosttjuk a magyar nép-alji rétegek számára. S itt főleg az a tengelykérdés, mennyiben emelked-hetik a parasztság, mennyiben érheti el az élet magasabb formáit, földet, jólétet és több szabadságot. Félelmetes és annál nagyobb szükség és égetőbb korparancs itt a polgári felszabadultság, mert a magyar parasztságnak széles tömegei az állandó visszaszorítottság folytán a teljes ki-fáradás és az élettől való elfordulás jeleit mutatják már. Egykor végzetes könnyelműséggel általugrottuk szemléletünkben e kérdéseket.
A „hosszú távlat" kedvéért nagy magyar feladat elől tértünk ki tulajdonképpen. Ez a magyar életfeladat, ahogyan Ignotus Pál megkísérelte megfogalmazását: „utólag pótolva megteremteni, amit a történelem visz-szásságai és megszakításai miatt nem teremhetett meg: a magyar polgárságot". Végtelenül szerencsés, hogy a kisebbségi és anyamagyarág sorskérdései ily pontosan találkoznak össze, mert azonosulhatnak és kapcsolódhatnak törekvéseink, tekintve, hogy azonosak közvetlen szükségleteink: „kijárni az élet iskolájának hat osztályát".
Az a benyomásunk, hogy a „magyar polgáriság" koncepciója az összmagyarság megmaradásának legszerencsésebb ideológiai támasztéka, mert hisz a közvetlen megmaradási küzdelmek hozzák létre azt. Másodsorban a legfontosabb konkrét feladatok elé fogja a magyar életakaratot.
Beviszi a magyarság életjavító erejét a magyar társadalmi struktúrába, tehát konkretizál, a vágyaknak testet, az akaratnak való és elérhető irányt ad; a társadalmi felemásság egyszerűvé változtatását az urbánus elemek javára, az ember közvetlen felemelkedésének érdekében, harmadsoron azon a messze mutató távlaton fekszik, mint megkerülhetetlen és közvetlen magyar életfeladat, amely a legteljesebb emberi felszabadulás egyelőre messzi reménységét mutatja felénk.
Forrás: Szép Szó V. kötet, 4. füzet, 19. szám, 1937. november
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}