Decemberben emlékeztünk meg JANICS Kálmán (1912. dec. - 29. – 2003. aug. 20.) orvos-történész születésének 100. évfordulójáról. A legfontosabb müve az 1979-ben Svájcban megjelent "Hontalanság évei" c. kötet volt, ennek 1994-es szlovák fordításának fogadtatásáról nemrég írtunk. Ma Ölvedi János (1914.7.20 Érsekújvár-1983.4.22 München) recenzióját közöljük, amelyet a 1979-es müncheni kiadás megjelenésekkor írt (Janics Kálmán: A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948. Illyés Gyula előszavával. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. München, 1979. 324 old.)
Csehszlovákia. A barbárság ragálytünetei.
A kisebbségi magyarok sorsát figyelő rovatunkban ezúttal egy könyvvel foglalkozunk. A meghatározás voltaképen sántít: Janics Kálmán müve több mint könyv. Nyugodtan mondhatjuk, hogy történelmi tett. Az első hiteles számadás a szlovákiai magyarok második világháború utáni jogfosztottságáról. Janics Kálmán, a jolsvai orvos, 1945-ben a helyén maradt. Szenvedő részese volt mindannak a jogtalanságnak, amely a magyar kisebbséget sújtotta. Amit tapasztalt, látott, megfigyelt, elmondja most könyvében. Müve ezért hiteles dokumentum. Hangvétele, előadásmódja ugyanakkor higgadt és tárgyilagos. Nem vádol és nem kér számon semmit. Csak megállapítja a tényeket, szenvedélymentesen, szinte szárazon. Könyvének ez a politikai értéke. A tárgyilagos hang és a rendkívül gazdag dokumentáció. Figyelmeztetés a könyv mindazoknak — elsősorban a dunavölgyi népeknek — akik még hisznek a humanizmusban és a demokráciában.
« A barbárság ragály tünetei sehol sem ütköznek ki riasztóbban, mint a gyengébbek — a védtelenebbek — iránti viselkedésben.» Illyés Gyula előszavából idézzük ezt a mondatot. Ezt választottuk tanulmányunk mottójául.
Az olvasónak, miközben átlapozza Janics Kálmán könyvét, az első érzése az érthetetlenség, a bosszúság, sőt a felháborodás. Felháborodását talán így fogalmazza kérdéssé: Mi az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok háborúutáni jogfosztottságáról csaknem 35 év elmúltával jelenik meg az első, összefoglaló és dokumentált számadás? És az is nem Budapesten, hanem a bajor fővárosban? Hol voltak egy emberöltön keresztül a magyarországi közírók és történészek? Aludtak? Nem látták volna, mi történik több mint 600.000 magyarral alig 100 kilométerre Budapesttől? Vagy netán más volt a hallgatás oka? Tán hatalmas erők fogták le a közírók és történészek kezét, némították el hangjukat? Fogalmazzunk azonban pontosan. Nemrégiben olvastuk Balogh Sándor kitűnő tanulmányát a Történelmi Szemle 1979. 1. számában a « Magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezményről », amelyből kiderül, hogy a magyar sajtó, a magyar államférfiak, a magyar parlament egyáltalán nem volt néma a háborút követő években. Egészen a «fordulat évéig». Akkor következett be a fagyos némaság.
A kényszerű hallgatás hosszú évekig tartott. A Párt 1959 őszén tette közzé téziseit «a burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról. » A tézisek voltaképen még ma is érvényben vannak, mivel a Párt nem vonta vissza azokat. Itt olvassuk a következő megállapítást: «A második világháború után a nemzetiségek, köztük a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek is, felszabadultak nemcsak a burzsoá földesúri kizsákmányolás alól, hanem a nemzetiségi elnyomás alól is. »
Vagy idézzünk a Kossuth Kiadónál, 1964-ben megjelent gyűjteményes munkából (a müvet Andics Erzsébet szerkesztette), Simon Péter tanulmányából: « Azoknak sem szabad engednünk, akik szerint kormányunknak bírálnia kellene a szomszédos népi demokratikus államok nemzetiségi politikáját. Kérdjük, kinek lenne ez jó? Az ilyen lépések ellentétben állanának a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elvével, felszítanák a nacionalizmust nálunk és a szomszédos népi demokratikus országokban egyaránt, s nemcsak megnehezítenék teljes megoldását, de tönkretennék azokat az alapvető eredményeket is, amelyeket más országokbeli elvtársainkkal közösen eddig elértünk. A mi feladatunk az, hogy a magyar nacionalizmus maradványai ellen küzdjünk. Bízunk benne, hogy más országokbeli elvtársaink is megteszik majd a magukét.»
* * *
Janics Kálmán mondanivalója két nagy tételre épül. Az egyik így hangzik: a háború utáni magyarellenes háborúság nem népiforradalmi jelenség. Nem a népből indult el, hanem külső erők ráépítették a népre. Melyek ezek a külső erők? Elsősorban a londoni csehszlovák emigráns körök, élükön Eduárd Benessel. A totális jogfosztás eszméje és a transzfer, a szülőföldről való kiűzés gondolata az ő agyában született meg. Ezt a tervet formálta, módosította éveken keresztül és ennek nyerte meg a hazai politikai ellenállás köreit, valamint a moszkvai csehszlovák kommunista emigrációt. A terv Londonban született és azt mind a szlovákiai ellenállók, mind a moszkvai kommunisták elfogadták. Az 1945-48 közötti embertelenségekért tehát mind a három csoportot felelősség terheli.
Janics második tétele úgy szól, hogy bár időközben a Párt hivatalos szervei bírálatot mondtak az igazságtalanságokról, a belső kolonizálásról, a csehországi deportálásról, a reszlovakizálásról, a hatvanas évek végétől kezdve a szlovák politikai irodalomban furcsa jelenség figyelhető meg. Janics ezt így mondja: « A mitosz tovább él». A háború utáni türelmetlen nacionalizmus mítosza. Igaz, a Párt elitélte az embertelenségeket, ám ha ezt az új történelmi irodalmat olvassuk, az az érzésünk: az írók nem az eseményekről mondanak kemény bírálatot, hanem sokkal inkább azt sajnálják, hogy a fejlődés megtorpant. Hogy a magyar nemzetiség tömeges kiűzése nem sikerült. Hogy a reszlovakizálás, vagy az erőszakos belső széttelepítés, vagyis a magyar nemzetiség településterületének totális szétdúlása nem hozta meg a várt eredményeket. Janics, midőn a mitosz továbbéléséről beszél, nem mozog általánosségokban. Írókat sorol fel és könyveket idéz. És a könyvek szelleme valóban riasztó.
Erre a két tételre, vagy mondjuk így: pillérre épül Janics könyve. És a két pillér között rohannak és áradnak 1945-48 drámai eseményei. A hontalanság éveinek megalázó hetei és hónapjai. Itt jegyzi fel a tébolyult nacionalizmus megjelenését és tobzódását, a jogfosztó rendeleteket, a tömeges kiűzés előkészületeit, a belső telepítés, a csehországi deportálás, a reszlovakizálás félelmetes hónapjait. Itt szól a népbíróságokról, majd a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény megkötéséről és lebonyolításáról, újból és újból meg kell jegyeznünk: amit mond, nem az érzelem szüleménye. Minden mondata mögött adatok és források sorakoznak. Fejezetei végén oldalakon keresztül közli lábjegyzetekben az idézett törvényeket, rendeleteket, elhangzott beszédek vagy újságcikkek dátumait. A Hontalanság évei kiváló forrás és adattár mindazoknak, akik e korszakkal foglalkoznak.
* * *
Janics Kálmán — magyon helyesen — könyvét és mondandóját történelmi háttérbe állítja. Szükséges ez a háttér, a későbbi események jobb megértéséhez. így például, mindjárt az első fejezetben megemlíti, hogy Dél-Szlovákiában 1938-ban a magyar lakosság 90 százaléka a Magyarországhoz való csatlakozás híve volt. A megállapítás valóság, mégis nem kis bátorság kellett e mondat papírra vetéséhez. Gondolom, tollát Illyés Gyula egy mondata is vezette. Illyés ugyanis ezt írja az előszóban: «Trianonban több mint hárommillió magyart elcsatoltak megkérdezésük, azaz népszavazás nélkül; azaz diktátummal s nem jogbecsülő békeszerződéssel.» Akárcsak Fábry Zoltán szavait hallanók, aki 1968 nyarán egy cikkében a szlovákiai magyarokról mint « hadizsákmányról », mint « megemészthető elemről » beszélt.
Fontosak Janics további megállapításai is. Azt mondja, hogy november 2-a után a szlovákiai magyaroknak kb. egy tizede maradt Szlovákiában, mintegy 70.000 fő. A Magyarországhoz csatolt területen 300.000 szlovák élt; ezek egy része a megszállás előtt önként távozott. Legyünk pontosabbak a számokkal! Juraj Purgat Od Trianonu po Kosice című, 1970-ben megjelent könyvében azt írja, hogy a Bécsi döntéssel Magyarországhoz került területen 272.337 cseh és szlovák nemzetiségű polgár élt. Janics idézi a pozsonyi Állami Statisztikai Hivatal Zprávy nevű közlönyét, amely 1946-ban nyilvánosságra hozta: 1938 októberében, a megszállás előtt, 81.000 cseh és szlovák költözött el önként az átadandó területről, a csehszlovák hatóságok támogatásával. Az áttelepültek ingóságait az állam szállította el. A telepes cseh és szlovák családok egy része — folytatja Janics — a megszállás előtt önként eltávozott, más része háborítatlanul megérte a Csehszlovákiához való visszacsatolást. Egy részét azonban fenyegetés, vagy közvetlen erőszak útján távozásra kényszerítették. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megjelent szlovák szakmunkák írnak a magyar hatóságok, elsősorban a csendőrség atrocitásairól. Több tízezer, sőt százezer szlovák kiutasításáról beszélnek. Az igazság az, hogy a bécsi döntés előtt önként, és a csehszlovák állam segítségével eltávozott 81.000 csehet és szlovákot elűzöttnek, « kiutasítottnak » minősitették. így született meg a történelmi « mitosz » csehszlovák százezrek kegyetlen kiűzéséről. A « mitosz» javában virágzott már a fasiszta szlovák köztársaságban, lángralobbant a háborúutáni években, izgatott, és elégtételt követelt a szlovákságon elkövetett szörnyű bűnökért.
Nem ez volt az első történelmi mitosz. És korántsem az utolsó. Az 1945 utáni esztendők tömegével szülik az elfogultságból, a nemzeti gyűlöletből és a történeti valótlanságokból táplálkozó további « mítoszokat». Martin Vietor 1968-ban megjelent könyvében azt állítja, hogy Szlovákiában csak a kisszámú irányító garnitúra volt fasiszta, Magyarországon és Dél-Szlovákiában viszont maga a társadalom. Újabb mitosz, és ki tudja, hogy még hány követi?
* * *
A két tételről írtam az imént, amelyre Janics könyve felépül. Az első: a londoni emigráció, a szlovákiai ellenállás és a moszkvai kommunisták összefogása a nemzetiségi csoportok, németek és magyarok megsemmisítésére. Figyelemreméltó e hármas szövetségben Benes Iondoni szerepe és tevékenysége.
A müncheni döntés után és 1939-ben meg nem alkuvó és gyűlölködő hangot használ a nemzeti kisebbségekkel szemben. Azt hangoztatja, hogy mind a németek, mind a magyarok resztvettek a köztársaság szétzúzásában, tehát bűnhődniök kell. Állandóan visszatérő fenyegetése: « nem bocsájtunk meg az árulásért! »
Az emigrációs BeneS azonban hűséges múltjához. Változatlanul pragmatikus politikus. Amint változnak a politikai viszonyok, megváltozik hangja is. 1940 tavaszán nem áll jól a nyugati szövetségesek szénája. Benes engedményeket tesz: 1940 júliusában látszatra békejobbot nyújt a nemzeti kisebbségeknek. Smutny, Benes titkára feljegyezte jegyzőkönyvében az elnök 1940 április 5-i nyilatkozatát: « ... azt hiszem, hogy Szlovákiában nem kapjuk vissza régi határainkat; voltaképen nem is érdekünk, hogy emiatt újból elrontsuk viszonyunkat a magyarokkal. »
A nagy fordulat Benes" politikájában 1941-ben következik be. A Szovjetunió megtámadása után. Az 1938-39-es évek gyűlölködő hangja jellemzi megnyilatkozásait. És lassan kialakul az új program, az új terv a kisebbségi kérdés végérvényes megoldására. A program két tételre épül: a nemzeti kisebbségek egyetemlegesen bűnösek, és a bűnösségért egyetemleges büntetés jár. A másik tétel: az új államnak szláv, tehát homogén nemzeti államnak kell lennie. E második tétel már felveti a nemzeti kisebbségek erőszakos eltávolítását.
Benes 1943 december 11-én érkezett Moszkvába. Másnap aláírta a Szovjetunióval megkötött barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződést. Érdekes azonban, hogy a magyarok elleni megtorlás részletei ekkor még nem alakultak ki. A Szovjet ekkor még nem fogadta el a magyarok kitoloncolásának tervét.
A magyar kisebbség elleni megtorlások hosszú sora olvasható az 1944 szeptember 4-i londoni jegyzőkönyvben; így az állampolgárságról szóló dekrétum, valamint határozat a németek és magyarok vagyonának elkobzásáról. 1945 február 16-án Bene§ londoni rádióbeszédében két pontban sommázta a nemzetiségek elleni politikát: az új köztársaság — úgymond — nemzeti állam lesz; a német kisebbségen kívül a magyar nemzetiséget is felszámoljuk.
A londoni emigráns kormány hazai szövetségese a cseh, illetőleg a szlovák ellenállási mozgalom. Ez utóbbi 1943 decemberében hallat magáról először, amikor megalakul a Szlovák Nemzeti Tanács. Karácsonykor megjelent programjában kifejti, hogy a Tanács csak a szláv államokkal és nemzetekkel kíván szoros együttműködést, majd máshelyütl biztosítja a vallásszabadságot, azonban nem tesz említést a nemzeti kisebbségekről. 1944 szeptember 5-én a Tanács így határozott: « A Nemzeti Bizottságok a legkíméletlenebb módon fogják elkobozni az árulók, a németek és a magyarok vagyonát, mivel vétettek a csehszolovák nemzet ellen. » 1944 szeptember 6-án tették közzé Besztercebányán az első magyarvonatkozású rendelkezést, amely a magyar kisebbség számára csak a népiskolákat hagyta meg. 1945 február 4-én jelenik meg a Szlovák Nemzeti Tanács Manifesztuma. Egy mondat ebből az iratból: « Gazdasági életünkből gyökerestől kiirtjuk a németek, a magyarok, és a szlovák árulók és minden szlovákellenes elem befolyását. »
A Manifesztum nem maradt írott malaszt. A SZNT 4/1945 számú rendelete elkobozta a németek, a magyarok és a szlovák árulók 50 ha-nál nagyobb földbirtokát. A rendeletek ezután már záporoznak: a SZNT 44/1945 rendelete értelmében elbocsájtják állásukból a magyar közalkalmazottakat, a 69/1945 rendelettel a magánalkalmazottakat. A magyar tisztviselőknek, akik 1938 november másodika után kerültek erre a területre, 1945 július l-ig el kellett hagyniok Dél-Szlovákiát. Yán Jablonicky 1965-ben megjelent könyvében (1) megemlíti, hogy 31.780 személyt tettek át a határon. A kiutasítottak mindössze kézicsomagot vihettek magukkal.
Nos, és hogyan viszonyult a magyar kérdéshez Beneá elnök második szövetségese, a moszkvai emigrációban élő Kommunista Párt? Janics erre nézve is bőséges anyaggal szolgál. Véleménye szerint a moszkvai kommunista emigrációban 1944 május-júniustól kezdődőleg változás figyelhető meg. Üj hangokat lehet hallani a magyar nemzetiséghez való viszony kérdésében. Klement Gottwald 1944 május 11-én a moszkvai rádióban elhangzott beszédében már kilátásba helyezte a magyarok eltávolítását. «A németeket és magyarokat — mondotta tovább — akik olyan súlyosan vétettek nemzeteink és a köztársaság ellen, megfosztjuk állampolgárságuktól, és szigorúan megbüntetjük. » Érdekes, hogy néhány nappal előtte, 1945 május 9-én Benes nyilatkozott: « ... a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk... Népünk nem élhet a németekkel és a magyarokkal közös hazában.»
Soroljuk a további dokumentumokat? Említsük a Szlovák KP 1945 február 28-án lezajlott kassai konferenciáját, amelyen Gustáv Husák sorolta fel a magyar nemzetiség bűnlajstromát? Vagy idézzünk a Szlovák KP 1945 március 1-én Kassán megjelent kiáltványából? Ebben olvassuk a következőket: « A Szlovák KP ünnepélyesen kijelenti: Szlovákia déli vidékeit, amelyeket a múltban, vagy az elmúlt hat év alatt erőszakosan elmagyarosítottak, tervszerűen és fokozatosan el kell szlovákosítani.»
Viliam Siroky, a Szlovák KP zsolnai konferenciáján, 1945 augusztusában ezeket mondotta: «A németekkel és a magyarokkal szerzett szomorú tapasztalatok — mindkét nép elárulta hazánkat a legsúlyosabb időkben — népünkben azt a felfogást alakították ki, hogy a németeket és a magyarokat távolítsák el a köztársaságból. »
Klement Gottwald, a Csehszlovák KP 1945 szeptember 2-i konferenciáján: «A köztársaságnak meg kell szabadulnia a német és magyar államellenes, irredenta kisebbségektől... Mint más alkalmakkor, úgy a németek és magyarok kitelepítésének kérdésében is számíthatunk a Szovjetunió és Sztálin generalisszimusz megértésére és támogatására. »
Ide kívánkozik egy harmadik idézet is. Vladimír Clementis mondotta a Szlovák Nemzeti Tanács 1945 szeptember 15-i ülésén: «A magyar kisebbség kitelepítése Szlovákia területéről országos kérdés. Megvalósításában a legkisebb ellentét sincs szlovákok és csehek, vagy a különböző pártok között. »
Mint láttunk, a három politikai csoportosulás, Beneá elnök londoni ellenkormánya, a szlovákiai ellenállási mozgalmak, majd az ezekből kialakult szlovákiai KP és a szlovák Demokrata Párt, valamint a moszkvai kommunisták: teljes egységben lépnek a politikai porondra 1945 tavaszán. Egységesek a nemzeti, szláv állam követelésében; egységesen hirdetik a nemzeti kisebbségek kollektív bűnösségét és a megtorlást is. Ez az elvi és politikai egység teljesedik ki az 1945 április 5-én meghirdetett úgynevezett kassai kormányprogramban. A program lényege, hogy az előbb vázolt érvelés alapján a szlovákiai magyar nemzetiséget, egy-két százalék kivételével: egyetemlegesen bűnösnek deklarálta. A magyarokat megfosztotta állampolgárságuktól, földbirtokukat elkobozta.
Ezzel voltaképen megteremtette az egyoldalú « transzfer», a nemzetiségek kiűzésének alapját. Az állampolgárságától, vagyonától, földecskéjétől megfosztott magyart már csak a tehervagonokba kell bezsúfolni és elindítani a szerelvényeket Dél felé. Feltéve, hogy a tervhez hozzájárulnak a győztes hatalmak.
Janics könyvének eme fejezetében vázolja fel a « transzfer », a kényszerű kitelepítés, a kiűzés bonyolult történetét. Kezdetben volt a TERV: az állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztott nemzeti kisebbségek kitoloncolása. A tervet valamennyi párt és politikai csoport elfogadta és helyeselte. Nem véletlen, hogy a kassai Kormányprogramnak nem volt ellenzéke! Nem akadt egyetlen politikus, író vagy szellemi ember, aki ne kiáltott volna vivátot a kassai Kormányprogram pontjaira.
Amikor az eredeti TERV 1945 augusztus 2-án Potsdamban hajótörést szenvedett, az Egyesült Államok és Anglia ugyanis nem járultak hozzá a magyar kisebbség egyoldalú kitoloncolásához, felbukkantak a további tervek. Előbb a magyar-csehszlovák lakosságcsere formájában. A régi terv újból kísértett a párizsi béketárgyaláson, amidőn a csehszlovák delegáció még 200.000 magyar kitoloncolását szorgalmazta. Ezúttal is eredmény nélkül. A csehszlovák követelést csak a Szovjetunió támogatta. Ekkor születtek azután a további TERVEK: a magyar nemzetiség széttelepítésére, a belső kolo-nizálásra, a csehországi deportálásra, a reszlovakizálásra. Hogy 1945 július végén, augusztus elején már pontosan kidolgozott tervek voltak a magyar nemzetiség kitoloncolására, erre vonatkozólag Janics idézi a Pravda 1945 augusztus 7-i számát. A lap közölte, hogy a «németek és magyarok kivándoroltatásának tervét a belügyminisztérium már kidolgozta. » A kidolgozott tervet azonban — a potsdami konferencia döntése következtében — nem lehetett végrehajtani. Tudta ezt nyilván a lap szerkesztősége is, ezért tördelt be a fontos bejelentés után egy rövid megjegyzést: « a magyarok kiván-doroltatása nagyobbrészt lakosságcsere formájában történik.»
Ugyanazon a napon, amidőn a potsdami konferencia nem járult hozzá a magyar nemzetiség kiűzéséhez, megjelent az 33/1945 elnöki dekrétum. Az úgynevezett jogfosztó dekrétum. A magyar lakosság mintegy 97 százalékát megfosztja állampolgárságától, megszünteti a nyugdíjakat; megtiltja a nem állampolgárok bárminemű segélyezését; kirekeszti a nem állampolgárokat az egészségügyi gondozásból. Janics itt utal a párhuzamra, amely a « harminchármas » jogfosztó dekrétum és a fasiszta szlovák állam 1942-ben hozott zsidóellenes alkotmánytörvénye között fellelhető. A dekrétum a magyarokat fosztotta meg állampolgárságuktól és elkobozta vagyonukat, az 1942-es szlovák törvény a zsidókat. Elméletileg: ugyanolyan indokolás alapján. 1942-ben azonban akadt valaki a pozsonyi parlamentben, a Magyar Párt képviselője, aki nem szavazta meg a barbár törvényjavaslatot. Az az Esterházy János, akit 1945 után halálra itélt a szlovák népbíróság.
Érdekes és tanulságos Janics könyvének az a része, ahol a szlovákiai magyar kommunisták sorsáról beszél. 1945 augusztusában K. Smidke levelet írt K. Bacileknek, a Szlovák KP első titkárának: « ... Gottwald elvtárs figyelmeztetett, hogy a bizottságban meg kell fontolni Major elvtárs jelöltségét, mivel az elnöki dekrétum kimondja, hogy nem szlávok nem lehetnek a parlament tagjai. Mivel Major elvtárs parlamenti működése idején magyarnak vallotta magát, a párt nem vállalhatja ezt a felelősséget.» Major István alapító tagja volt a Csehszlovák KP-nak, majd parlamenti képviselője. V. áiroky ezt a gondolatot már továbbfejlesztette 1945 december 5-i beszédében: « ... ha megoldjuk a magyar kérdést, mint nemzetközi problémái, akkor magától értetődik, ha azt hangoztatjuk, hogy magyar elvtársaink távozzanak önként Magyarországra... Ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy a párt német vagy magyar új tagokat vehessen fel, és a továbbiakban fel kell függeszteni a német és a magyar kommunistáknak a tagsági jogát. »
Az imént már idézten Jablonicky könyvéből. Ide kívánkozik egy további megállapítása. A magyar kommunisták helyzetéről szólva így ír: «A körülményt, hogy a magyar kommunistákat nem vették be a Pártba, sokan nem tudták megérteni. A proletár internacionalizmus megsértésével, sőt nacionalizmussal és fasizmussal vádolták a Pártot. »
Jegyzeteim között akadtam egy figyelemreméltó írásra, Vladimír Clementis cikkére, amely a Tvorba 1932 december 22-i számában jelent meg. A cikk Major Istvánról szól, akit az 1931-es kosúti tüntetés és csendőrsortűz után, izgatás miatt börtönre Ítéltek. «Major István, akinek jelképpé emelkedett a neve Szlovákiában, s akiről mind a magyar síkon, mind a szlovák Felső-Garam tájain balladákat és dalokat énekelnek a parasztok, aki a harc során és a fogházban nőtt vezéralakjává a szlovákiai dolgozó népnek, úgy tért vissza a lipótvári fegyházból, hogy útján a munkások és a dolgozók százai köszöntötték. »
* * *
A magyarellenes jogfosztó intézkedések felsorolása ezután valóságos folyammá duzzad Janics könyvében. Közben — nagyon helyesen — idéz a korabeli szlovák sajtó cikkeiből is, hogy érzékeltesse a közhangulatot. Egyetlen idézet az áradatból: «... ki kell seperni a magyarokat mindenünnen; akkor is, ha kommunisták, vagy demokraták. » (A megállapítás a demokratapárti Nővé Prúdy 1946 január 20-i számában jelent meg.)
A hontalanság éveinek következő szakaszait csak jelzések formájában ismertetem.
1946 február 27: a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény aláírása. Az egyezmény értelmében Szlovákiában annyi magyart kellett kijelölni az áttelepítésre, ahány szlovák önszántából jelentkezett Magyarországon az áttelepülésre. Az adatok így festenek: Magyarországon eredetileg 95.421 szlovák jelentkezett az áttelepítésre. Átköltözött 73.273 személy. Szlovákiában 105.047 magyart jelöltek ki a hatóságok az áttelepülésre. Áttelepítettek 68.407 személyt.
Dániel Okály, a Szlovák Áttelepítési Hivatal elnöke akkoriban úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon legalább félmillió szlovák él. A fasiszta Szlovákia fennállásának korában a szlovák politikusok és történészek 600.000 magyarországi szlovákról beszéltek. (Tévedés ne essék: a trianoni Magyarország területén!) Ujabb nacionalista mitosz, amely a már említettek mellé sorakozik. Juraj Zvara, sokat idézett könyvében (2) nem rest bevallani, hogy az áttelepülésre jelentkezett szlovákok roppantul alacsony száma keserű csalódást keltett hivatalos szlovák körökben.
A magyar nemzetiség áttelepítésével függ össze az úgynevezett reszlovakizáló akció. 1946 június 17-én kelt az erre vonatkozó rendelet. Aki reszlovakizál, vagyis elmagyarosított szlováknak vallja magát, szülőföldjén maradhat. Visszakapja állampolgárságát, megtarthatja vagyonát. Tehát: újból elsőosztályú állampolgár lesz.
Janics idézi a Slovenská Liga magyarnyelvű hirdetményét: « a reszlovakizáltaknak nyugodt életet, vagyonbiztonságot és állampolgárságot ígérünk... Gondoljátok meg, akartok-é a jövőben nyugodtan aludni, vagy sem? »
A kampány során 326.579 magyar jelentkezett szlováknak.
A dráma újabb állomása a deportáció. Idézzük Janics Kálmánt: « 1946 november 19-én kezdődött a hajnali órákban... A hadműveletek pontos terv szerint zajlottak le. Egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az előre elkészített névjegyzékek alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A számű-zendőkkel közölték, hogy eddigi lakóhelyüket el kell hagyniok, ingatlanukat, állatállományukat és mezőgazdasági felszerelésüket elkobozzák. A döntés ellen nem volt jogorvoslat. A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú őrizet mellet elindultak Csehországba. Az akció 99 napig tartott, 1947 február 25-én ért véget.»
Ujabb állomás: a népbíráskodás. Janics néhány adattal világítja meg, mennyiben irányult ez az akció is a magyar nemzetiség ellen. Az elitéltek 28.49 százaléka volt szlovák, 59.74 százaléka magyar és 11.77 százaléka német, illetőleg egyéb nemzetiségű személy.
Mind Szlovákiában, mind Magyarországon az a felfogás — nyugodtan mondhatjuk: mitosz — uralkodik, hogy az 1948 februári események, illetőleg a kommunista hatalomátvétel után egycsapásra megváltozott a magyar nemzetiség politikai kezelése. Janics Kálmánnak más a véleménye. Idézzünk könyvéből: « A munkásosztály februári hatalomátvétele a nemzetiségi kérdés rendezésének kilátásaiban új helyzetet teremtett, de helyesbíteni kell a történeti tévedést, hogy csak 1948 februárja oldott meg mindent. A valóság az volt, hogy a sikertelen kitoloncolásos tervek után, a nemzetközi helyzet következményeképen is új utakat kellett keresni, ennek határozott körvonalai azonban csak akkor kezdtek kibontakozni, amikor 1948 nyarán a berlini válságból súlyos nemzetközi feszültség keletkezett. 1948 tavaszán minden kedvező jel nélkül tovább folyt a diszkriminációs politika a magyar kisebbséggel szemben, zajlott a lakosságcsere végrehajtása, tilos volt a magyar sajtó. Áprilisban magam is láttam hirdetményt, amelyben a járási Nemzeti Bizottság figyelmeztette a lakosságot, hogy aki bárkit magyarul hall beszélni, haladéktalanul jelentse a biztonsági szerveknek. »
A magyar kisebbség helyzete nem februárban, hanem 1948 őszén enyhült, amikor a csehszlovák minisztertanács elfogadta a magyarok állampolgárságára vonatkozó törvényjavaslatot. A törvény nem biztosított kisebbségi jogokat, mindössze visszaadta a három évvel ezelőtt törvénytelenül elkobzott állampolgárságot.
* * *
Janics Kálmán könyvének utolsó oldalait lapozzuk. Itt érkezünk el a záró fejezethez, művének talán legfontosabb, figyelmeztető és riadóztató részéhez. Ennek a címe: « A mitosz tovább él. »
Mi él tovább, és miféle mitosz? A válaszért vissza kell térnünk a hatvanas évek első felébe. Akkoriban jelentek meg az első művek a háborúutáni eseményekről, a magyar nemzetiség jogfosztottságáról. Az írók dicséretére válik, hogy az első tanulmányok tárgyilagosságra törekedtek. Bíráló hangon marasztalták el a háborúutáni magyarellenes nacionalizmust.
A hatvanas évek derekán, főleg a hetvenes évek elején megdöbbentő fordulat figyelhető meg. Történészek, politikai írók egymás után publikálják műveiket az 194548-as korszakról. És e művekben egyre inkább megfigyelhető a visszatérés az 1945-46-os nacionalista szemlélethez. Nos, ezekben a művekben kísért 1945-48 éveinek mítosza. A kollektív bűnösség hirdetése, a Csehszlovákia ellenes magyar «összeesküvés» legendája, amelyre nem lehetett egyéb válasz, mint « a jogos önvédelmi nacionalizmus. » Ezekben a könyvekben a magyar nemzetiség erőszakos kitelepítése humanista rangot kap: az írók azt hangoztatják, hogy a magyar kisebbség eltávolítása mind Csehszlovákiának, mind Magyarországnak érdekében volt. Mert egyszer és mindenkorra megszüntette volna az irredentát, a háborús tűzfészkeket. Sőt: a magyarok kitelepítése nemcsak a magyar-csehszlovák viszony javulását eredményezte volna, hanem elősegítette volna a középeurópai békét és biztonságot is.
Csak néhány utalás a régi mítoszt felélesztő írók műveire.
A már említett Jan Jablonicky 1965-ban megjelent könyvében elfogadja a kollektív megtorlás elvét. Azt mondja, hogy a « dolgokat — mármint az 194548-as jogfosztást — meg kell érteni. » A dolgok megértése érdekében felsorolja a magyar kisebbség bűneit, viszont az 194548-as események tárgyalásában rendkívül önkényesen jár el. Nem említi például a belső telepítést, a csehországi deportálást, és nem tud a három évig bezárt magyar iskolákról.
Jan Sindelka (3) helyteleníti, hogy a nemzeti kisebbség védekezik a nemzeti beolvadás ellen. Polgári nacionalizmusnak tartja, ha « ... a kisebbség fenn akarja tartani nemzetiségi elszigeteltségét, konzerválni a nemzetiségi elkülönülést, támogatni a nemzeti fejlődést minden áron. Tekintet nélkül, a nemzetek közötti közeledés irányzatára.»
Martin Vietor (4) könyvének célja: megértetni és elfogadtatni az olvasóval a háború utáni magyarellenes diszkrimináció jogrendjét. Ami Szlovákiában történt — úgymond — «jogos önvédelmi nacionalizmus volt ».
Samuel Cambel (5) helyesli a második világháború utáni magyarüldözés kilengését. Annak ellenére, hogy a kilengéseket Szlovákia Kommunista Pártja határozatokban elitélte.
Ez tehát az a « mitosz », amely tízegynéhány év óta tovább él a szlovák történészek müveiben. Jegyezzük meg higgadtan, hogy rendkívül veszedelmes « mítoszról» van szó, amelynek hirdetése és terjesztése elsősorban a tárgyilagos történettudomány ellen merénylet. Lelki, politikai következményei pedig szinte kiszámíthatatlanok. Mit tehet a humanizmusban és demokráciában hivő ember e riasztó jelenségek ellen? Egyet, de azt a legnagyobb határozottsággal. Riadóztatnia kell a tudósokat, írókat mind Közép-Európában, mind Nyugaton e legújabb pestis ellen. A barbár nacionalizmus visszatérésének veszedelme ellen.
Hogyan írja Illyés Gyula előszavában? «Ha egy többségi ország képtelen arra, hogy kisebbségeit úgy kezelje, mint a többi állampolgárt: méltatlan arra, hogy azok sorsát irányítsa. »
* * *
A kritikus eleddig Janics Kálmán könyvének jelentőségét és erényeit méltatta. Van azonban néhány bíráló megjegyzése is. A kritika a könyv felépítésére, szerkesztésére vonatkozik. Itt ütköznek ki olykor jelentős hibák. Melyek ezek? — egyik-másik fejezet túlnyújtása, felduzzasztása, ugyanazoknak a gondolatoknak vagy témáknak felbukkanása több alkalommal is, különböző fejezetekben. A kritikusnak az az érzése, hogy hiányzott a lektor, aki egyetértésben az íróval hasznos húzásokat eszközölt volna. Aki áttekinthetőbbé tette volna az egyébként kitűnő művet, aki Janics anyagát — talán szabad használnunk a szak-kifejezést — egymáshoz logikusan kapcsolódó oldalakba « tördelte » volna.
Van még egy kritikus megjegyzésünk. Ez a zavaró sajtóhibákra vonatkozik. Nem a szövegköztiekre, hanem a lábjegyzetekben előforduló tévedésekre. A cseh és szlovák szerzők vagy források idézésében fellelhető hibákra. Kár, hogy a nyomda nem mellékelt a könyvhöz egy lapocskát, a sajtóhibák feltüntetésével. Szakmunkáról lévén szó, amelynek forrásirodalmát írók és kutatók idézhetik majd, bosszantóak a lábjegyzetben előforduló tévedések.
A könyv kiadásáért az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem minden dicséretet megérdemel.
(1) Ján Jablonicky: Slovensko na prelome. Bratislava, 1965.
(2) Juraj Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava 1966.
(3) Národnostní otázka a socializmus. Praha, 1966.
(4) Dejiny okupácie južného Slovenska. Bratislava, 1968.
(5) Slovenska agrárna otázka 1944-1948. Bratislava, 1972.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}