Quantcast
Channel: Nové Zámky a okolie/Érsekújvár és vidéke
Viewing all articles
Browse latest Browse all 1339

Ölvedi János: A pozsonyi Duray-per néhány tanulsága (1983) / Niekoľko postrehov z bratislavského procesu s M. Duraym (1983)

$
0
0

Az alábbi cikket Ölvedi János  (1914.7.20 Érsekújvár-1983.4.22 München) a Párizsban megjelenö Irodalmi Újság-ban jelentette meg 1983-ban.

 


A pozsonyi perben — mármint Duray Miklós perében — furcsa fordulat következett be 1983 február 25-én : a nyugati hírügynökségek jelentése szerint négy hónapi vizsgálati fogság után Durayt szabadlábra helyezték. Tehát : nem hangzott el felmentő ítélet, a bíróság nem ejtette el ellene a vádat, mindössze szabadlábra helyezték. Ami a jövőre vonatkozólag semmit sem jelent : a szabadlábra helyezett vádlottat a bíróság bármikor újra megidézheti, amikor a rendszer ezt politikailag vagy propaganda szempontok miatt szükségesnek ítéli, és a per újból elkezdődik. Ugyanazon vádak alapján, mint négy hónappal ezelőtt.

Duray Miklóst, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának egyik vezetőjét 1982. november 10-én tartóztatták le. A rendőri akció azonban már korábban megkezdődött : 1982. június 3-án házkutatást tartottak lakásán, lefoglalták feljegyzéseit, kéziratait, írógépét, továbbá egy primitív sokszorosító gépet. A házkutatást követő kihallgatáson Duray azt vallotta, hogy ó a szerzője a Jogvédő Bizottság szerkesztette dokumentumoknak. Júniusban és júliusban a rendőrség többször kihallgatta. A rendőrség vagy 50 embert idézett be, jegyzőkönyvet vett fel velük és azt csatolta a vádemelési javaslathoz. A kihallgatottak a magyar kisebbség ismert személyiségei, tanárok, diákok voltak. Az ügyészség szeptember 16-án emelt vádat Duray ellen, a köztársaság felforgatására és az államrend aláaknázására irányuló tevékenység miatt. November 10-én helyezték előzetes letartóztatásba.

A per 1983. január 31-én kezdődött a pozsonyi Városi Bíróság Kertész utcai épületében. A nyílt tárgyaláson megfigyelőként megjelent három magyarországi író is : Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós. Továbbá az Amnesty International képviselője és a Párizsban működő Emberi Jogok Magyar Ligája nevű szervezet megbízásából egy osztrák jogász. Az osztrák megfigyelő szerint a tárgyalás a csehszlovák perrendtartás szabályainak és előírásainak megfelelően, jogi szempontból nem kifogásolható körülmények között folyt. Az ügyészség kihallgatta Püspöki Nagy Péter történészt, Végh László és Nagy László szociológusokat. Mindhárman a vádlott mellett tanúskodtak. Duray — az osztrák jogász megfigyelő jelentése szerint — magára vállalta, hogy ő a szerzője a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága nevében közzétett dokumentumoknak.

A pert ezután február 11-re elnapolták, és február 25-én a bíróság Durayt szabadlábra helyezte.

Eddig a bírósági tények. Ki Duray Miklós, a per vádlottja ? Eleddig csak szórványos adatokat tudtunk róla, azt, hogy geológus és a szlovákiai magyar polgárjogi mozgalom egyik vezetője. De kicsoda valójában, minő életút áll mögötte, hogyan, mely állomásokon keresztül érkezett el a pozsonyi Városi Bíróság kihallgató termébe ?

Nos, ezekre a kérdésekre adunk most választ. Ezekben a napokban jelenik meg New Yorkban, Püski Sándor kiadásában Duray Miklós Nyugatra kijuttatott könyve. Címe : Kutyaszorító (Önéletrajz és beszélgetések önmagammal). A könyvhöz Csoóri Sándor írt előszót. A « Kutyaszorító » több mint életrajz. Vallomás a közelmúltról és a jelenről, megrázó dokumentum. És üzenet azokhoz, akik idekinn élünk szabad és demokratikus világban, és azt mondja : emberek, figyeljetek ! így élünk mi, ilyen emberhez méltatlan sorban a XX. század utolsó évtizedeiben.

Püski Sándor eljuttatta hozzám a kéziratot. Ebben lapozgatok most és idézem a legfontosabb mondatokat, bekezdéseket. Azokat, amelyek a pozsonyi per főszereplő­jének arcát a legmarkánsabban felvillantják.

A bevezetőben a nem megnevezett Kérdező azt szeretné tudni : te mitől félsz ? így hangzik a válasz :

Az én félelem-világom kialakulására a nemzeti és politikai kiszolgáltatottság együttesen hatott, mondhatom, életem első pillanatától kezdve. Ezért alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a nemzeti kisebbségek elnyomása csak a politikai elnyomás megszüntetésével csökkenhet, vagy szűnhet meg. Mind csehszlovák állampolgárként, mind csehszlovákiai magyar kisebbségiként a történelmi, politikai és emberi igazságtalanságok olyan sorát tapasztaltam, amely elől nem lehetett és nem is akartam kitérni.

Duray ezután élete « 12 250 napjáról », a megalázottság éveiről beszél.

A középeurópai térség egyik legnehezebb korszakában kezdődik az életem. Magzatként kúsztattak lövészárkokban, hogy anyámat ne érje golyó vagy repeszszilánk. Borzadállyal futottak végig velem az akasztottak erdejében, hogy meneküljenek a visszavonuló németek utolsó erőfeszítései elől, de egyúttal a bevonuló szovjet frontcsapatok törvényszerű brutalitása elől is, ami a magyar lakossággal szemben különösen megnyilvánult.

Mikor szüleim a front elvonulása után visszatértek Losoncra, a házunk falán ez a felirat díszelgett : kvartal proveren, min nyet ! A lakásban szovjet katonaság kvártélyozott, a háztetőt akna tűz söpörte az utcára, az egyik szoba pedig beszakadt mennyezetén keresztül szellőzött.

Anyám 1929 óta tanított. Előbb egy Fülek melletti apró bányászfaluban. Csákányházán, majd a losonci szegény munkásgyerekek iskolájában, a katolikus iskolában. 1945 tavaszán, terhességének ötödik hónapjában állás nélkül maradt, mert mint magyar tanítónőt elbocsátották, megszüntetvén a magyar iskolákat. A losonci magyar tanítók közül anyámat bocsátották el elsőként. A tanítási órát sem engedték neki befejezni. Két hét múlva apámat is hazakergették munkahelyéről, majd rövidesen mint «magyar háborús bűnöst» munkatáborba hurcolták, holott 1944-ben zsidókat szöktetett ki a losonci gettóból.

Alig voltam két hetes, mikor a veszély halálosan fenyegetővé vált. Anyám legyöngült szervezete betegséggel küszködött, ezért ágyban feküdt, apám pedig éppen hazafelé tartott élelmiszerszerzői körútjáról, amikor egy teherautó állt meg a házunk előtt, amelyen már szorongtak az agyongyötört emberek, apró batyukkal. Majd az új hatalom rendfenntartói, feketecsizmás volt Hlinka-gárdista fogdmegek osztaga rontott be hozzánk. Jöttek végrehajtani az azonnali kitelepítés parancsát. Ötven kilónyi holmit vihetett magával a család. Két zsákot engedtek megrakni, amelyben semmilyen, később pénzzé tehető érték nem lehetett, mert azt a kitelepítés végrehajtói szedték össze szüleim szemeláttára. Minden értékesebb elemelhető tárgyat elvittek, amit pedig nem sikerült méretei miatt, azt igyekeztek használhatatlanná tenni. Engem kiloptak a házból a nagy felfordulás közepette, és árkon-bokron, kerítéseken keresztül csempészve vittek a paphoz, hogy netán, ha a kitelepítés viszontagságai alatt elpusztulok, ne érjen kereszteletlenül a halál. Ugyanis a kitelepítetteket a szó szoros értelmében leszórták az autóról a mezőre a magyar határon. Mint a homokot.

Az ezután következő korszakra már én is emlékszem, csak kissé foszlányosan. A Szudétavidékre történő telepítés kezdetét nem tudom felidézni, habár nyilván a levegőben remegtek a hírek a félig vagy teljesen agyonvert magyar parasztokról, a vagonokban megfagyott öregekről és a csehszlovákiai rabszolgapiacokról, ahol az ókori görögöket és rómaiakat megszégyenítő jártassággal válogatták — fog és izomállapot s a családtagok száma szerint — a kiszolgáltatott magyar « senkiháziakat » a cseh gazdák.

Azóta fokozatosan csökkent a rettegés és a testközeli veszély. Ezután bontottuk ki az 1944-ben és 1945-ben ládákba csomagolt holmikat. Nyolc évig állandóan útrakész állapotban voltunk. Ez az időszak — a negyvenes évek vége és az ötvenes évek eleje — sötét szobaként él emlékezetemben, ahol szótlanul és mozdulatlanul ültünk, nehogy ránkszakadjon a mennyezet, s beszélgetés helyett csak tapogattuk egymás arcát.

A gyermekkor emlékei voltak ezek... Ugorjunk át tízegynéhány évet. Duray már egyetemi hallgató, 1964-et írunk. A magyar egyetemisták megalakítják a József Attila Ifjúsági Klubot, amelynek 1964 őszétől Duray az alelnöke, 1965 és 68 között az elnöke. A klubról beszél :

Szembenállásunk a jelen hivatalos politikájával meghatározta a múltról kialakuló véleményünket is. Ezért nem tartottuk egyértelműen követendő példának azt a múltat, melyet a hivatalosan jóváhagyott - haladó - hagyomány, a Sarló mozgalom jelentett. Kezdetben még elfogadtuk a Sarlót, amíg nem ismertük eléggé, és amíg ki nem alakult klubmozgalmunk saját koncepciója. Később viszont egyre inkább bíráltuk is. A Sarló nem volt tömegmozgalom, hanem elméletileg fogalmazta meg a nemzetiségi kisebbség problémájával összefüggő kérdéseket, melyek nagyfokú tisztánlátás­ról tanúskodtak ugyan, de két alapvető tévedést is magukban foglaltak. Az egyik az volt, hogy elhanyagolták a tömegmozgalom jelentőségét — a kisebbségi kérdés megoldására tett elméleti javaslatok csak papíron maradtak — és ezért eltávolodtak a valós politikai és társadalmi igényektől. Tulajdonképpen nem a jogokért folytatott harcban vettek részt, hanem csak sajtóvitákban és receptgyártásban. Emiatt nem válhatott valódi mozgalommá a Sarló, hanem megrekedt a csoportosulás szintjén, lényegesebb tömeghatás nélkül. A másik, sokkal szerencsétlenebb tévedésük pedig azon alapult, hogy a nemzetiségi kérdést osztályproblémaként kezelték, és megoldhatónak tartották azáltal, hogy a különböző nemzetiségű osztályharcosok egy frontba állnak.

Rövidesen megindultak a támadások a Klub ellen :

Akkor is, később is több oldalról támadtak és bíráltak bennünket. A bírálatok fő pontjai az ellenzékiségünket, a szlovák—magyar kapcsolatteremtés hiányát és a programnélküli­séget vetették szemünkre.

Idősebb bírálóinkkal szemben mi már akkor felismertük, alig huszonévesen, hogy termékeny politikai kapcsolat csak egyenrangú társadalmi helyzetben lévő, hasonló szándékú és érdekű felek között alakulhat ki. A magyar baloldal szót érthetett az első csehszlovák köztársaságban a szlovák vagy cseh baloldallal, mert közös volt az ellenségük. 1924-től, de főként a köztársaság második évtizedének vége felé a kommunista párt taktikájában részt kapott a magyar munkások és parasztok (agrárproletárok) nemzetiségi jogainak védelme. Azonban a magyar kommunisták nem vették észre, hogy cseh és szlovák elvtársaik más irányba is tájékozódnak. Erre csak 1945-ben döbbentek rá, amikor már késő volt. Midőn a győzők között foglalt helyet a baloldal, a magyar harcostársak számára nem jutott hely a hatalom galériáján, sőt kiebrudalták őket a párt soraiból is.

Elérkezik a « prágai tavasz » esztendeje : 1968.

Április 6-ra összehívtuk a Magyar Ifjúság 1. Országos Konferenciáját, melynek közel kétszáz résztvevője volt egész Délszlovákiából. A csehszlovákiai magyarság történetében — tehát 1918 óta — ilyen jellegű politikai kezdeményezés még nem volt. Spontán és teljes ifjúsági front — népfront. Mindannyian ugyanazt akartuk, nem kellett manipulációval biztosítani az egységet. A kora délelőttől késö estig tartó konferencián két alapvető kérdést tűztünk napirendre. Először meg kellett határozni a magyar ifjúság új szervezkedési tormáját. Ezt tartottuk a leglényegesebbnek, hiszen erre a lehetőségre vártunk és készültünk évek óta.

Megalakult a Magyar Ifjúsági Szövetség — MISZ — előkészítő bizottsága. Kiterebélyesedett az országos vita a demokratizálódás módozatairól, üteméről. A fiatalok június hónapban már hivatalos kapcsolatot létesítettek a CSEMADOK szervezeteivel. A cél ugyanaz : továbbvinni a demokratizálódást a CSEMADOK-on belül.

A CSEMADOK elnökségében szerkesztettük a párt akció-programjának a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó szakaszát is, melyet jóváhagyott a CSKP KB, s ezzel meghirdette az önigazgatás elvét a nemzetiségi kérdés rendezésében. Az akcióprogramnak ezt a fejezetét 1970-ben külön bírálta a «Pozor,  sionizmus » (Vigyázal, cionizmus) című antiszemita pamflet, és a világ zsidóságának szervezkedését látta a kisebbségi követelések mögött. Ez a könyv bestsellerként fogyott el a könyvpiacon, bizonyítva ezzel a rendszer lappangó antiszemitizmusát, és az olvasóközönség fogékonyságát az ilyesmi iránt.

Az augusztusi szovjet fegyveres beavatkozás és a reformtervek szétverése után 1969-ben megkezdődik a « konszolidáció » retrográd korszaka. Megjelenik az « új nacionalizmus ».

« Az 1969-ben kezdődő « konszolidáció » hivatalosan kétféle nacionalizmust különböztetett meg. Nacionalizmusnak nevezte a szovjetellenességet, másrészt a magyar kisebbség egyenjogúságáért folytatott küzdelmét is. Ezzel szemben mi a hivatalosan szovjetellenességnek tartott megnyilvánulások alatt a függetlenségi törekvéseket és az európai hagyományok védelmét értettük. A közép-európai identitást. A kisebbségi törekvéseket pedig természetes jogvédelemnek tekintettük, hiszen mi is ezen a platformon álltunk. A nacionalizmus alatt pedig pejoratíve az országban élő nemzetiségek (nemzetek) egymással szemben megnyilvánuló türelmetlenségét értettük.

A szlovák nacionalizmus szellemét nem kellett megidézni, de igényelte a biztatást és örömmel biztatták is hivatalos és köztekintélynek örvendő személyiségek, például Novomesky. A szlovákok akkor még élő koszorús költője, akit megválasztottak a magyarellenes ideológiájáról hírhedt Matica Slovenská országos elnökének, s aki a magyarok második világháború utáni jogfosztottsága idején nem volt hajlandó tárgyalni Fábry Zoltánnal, a legkövetkezetesebb magyar antifasisztával. Igaz, mindennek ellenére azt írta róla E. Fehér Pál magyarországi publicista, a pozsonyi Carlton kávéház teraszán készített interjújában, hogy ő a legnagyobb középeurópai internacionalista. Ugyanilyen szerepet vállalt Okáli, akadémiai irodalomtörténész, akit hetvenedik születésnapján Husák köztársasági elnök személyesen tüntetett ki, amivel közvetve elismerte a magyarok kitelepítésének irányításá­ban és a nyíltan hirdetett gyűlölködő magyarellenességével szerzett érdemeit is. Nemkülönben Klokoč, a vezető politikus, aki 1945-ben rimaszombati komisszáriusként kopaszra nyíratott mindenkit, aki az utcán magyarul mert megszólalni. 1965-ben ő volt a pozsonyi Pravda főszerkesztője, és az árvízkárosultak támogatására szervezett akciónk miatt nacionalizmussal vádolt bennünket. 1969-ben pedig a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke lett, a legfőbb államhatalmi tisztség viselője Szlovákia területén. S mindez a nacionalizmus ellen hirdetett harc idejében.

Husák, aki 1969 óta politikailag az ország első embere, kulcsszerepet vitt a szlovák soviniszta politika koncepciójának továbbfejlesztésében. Több oknál fogva is. 1945 utáni magyarellenes állásfoglalásán túl, 68-ban is alkalmat talált rá, hogy bizonyítsa változatlan nacionalizmusát. Nem ragadott meg egyetlen adódó lehetőséget sem, hogy bírálja és ellensúlyozza az elharapózó és a nemzeti szocializmus jegyeit viselő szlovák nacionalizmust.

A konszolidáció korszaka újraélesztette az antiszemitizmus szörnyét is, most az anticionizmus leplébe burkolva. Nem csupán a nemzeti kisebbségek jogkövetelését tüntette fel úgy, mint a világ zsidóságának szervezkedését, hanem az egész demokratizálási folyamatot a zsidók és imperialista szövetségeseik mesterkedése­ként állította be. A hatalom tudatában volt, hogy a zsidóellenesség örve alatt mindent el lehet adni. És ha a demokrácia zsidóérdek, akkor a nemzeti érdek ezzel ellentétes, mert a demokráciában elvesznek a nemzeti érdekek. így rögződött ez mind a meggyőződéses, mind a latens antiszemiták tudatáhan.

Duray befejezi egyetemi tanulmányait és egy pozsonyi kutatóintézetben kap munkát. Visszatekintve az elmúlt hónapok történetére, újból a szlovák nacionalizmusról ír :

« A mai szlovák nacionalizmus régen túllépte az önvédelmi reakciók határát, s alapjában véve embertelen, rendőrhatalmi fogantatású és totalitárius. Már a demokratikus keretek között is abszolutisztikus törekvései voltak, és e mögé csekély kivétellel felsorakozott az egész szlovák szellemi élet. Még a szlovák européerek között is csak két igaz akadt, akik számára összeegyeztethetetlen volt a demokrácia és a másik nemzet (nemzetiség) létérdekeinek megtagadása. Csak ketten adtak hangol ezen meggyőződésüknek 1968-ban. Az egyik volt Zora Jesenská műfordító, akit kitagadott a szlovák politika, és még a temetését is titokként kezelték, a másik pedig Dominik Tatarka, a legintellektuálisabb szlovák író, aki a Charta '77 polgárjogi nyilatkozatot is aláírta. Mindkettőjük elhallgattatásának oka európaiságuk volt, mert éppen ez az, ami összeegyeztethetetlen a Husák által képviselt politikával.

A magyar nemzeti kisebbség elleni politikai és kulturális diszkrimináció, másfelől a politikai nézeteik miatt a hatalomból és a közéletből, sőt a normális polgári életből kizártak polgárjogi harcának aktivizálódása között szoros összefüggés áll fönn. A magyar kisebbség elnyomását ugyanaz a politika valósítja meg, mely kiváltotta a Charta 77 polgárjogi nyilatkozatot. A szlovák nemzet zöme elhatárolta magát a Chartától , nemcsak csoportosan, hanem egyénileg is, és nemcsak politikailag, hanem nemzetileg is —  a már ismert képlet szerint : « ez a csehek ügye, ehhez semmi közünk ». Tíz ujjon meg lehet számolni azokat a szlovákokat, akik kiálltak a Charta mellett, és nem paktáltak le nemzeti meggondolásból a Husák-féle politikával.

Az általános lélektani háború, melynek eszközei a suttogó magyarellenes propagandától a magyarok etnikai létbizonytalan­ságán keresztül a magyar nyelvhasználat rendeleti korlátozásáig és —  az akadályok következtében — a törvényszerű társadalmi degradálódásig vagy épp az erőszakolt asszimilációig terjednek, kihasználja az összes lehetőségeket egészen a gazdasági diszkriminációig. Egy ország, melynek magyar nemzetiségű állampolgárai a hivatalokban, intézményekben és saját munkahelyükön csak suttogva vagy egyáltalán nem merik használni anyanyelvüket, a nemzeti lét és az emberi szabadság legalapvetőbb attribútumát, az az ország csupán hamis papírokkal bizonyíthatja internacionalizmusát.

Rövidesen harmincnégy éves leszek és eddigi életem egyetlenegy napját sem tette derűssé az állam — az ország — irányomban tanúsított jóhiszeműsége, mert minden rendeletével, intézkedésével, titkos és nyilvános döntésével, politikusainak gondolkodásmódjá­val, nemzeti propagandájával, ideológiájával, hamis internaciona­lizmusával, hazug demokráciájával ellenem dolgozott. De én még egyszer sem fordultam ellene. Több százezer sorstársammal együtt hatványozott kisebbségi helyzetben élek, s ez elkerülhetetlenül alakítója lett gondolkodásmódomnak

És itt véget ér az életrajz. A záró dátum : 1979. január-február. Ami ezután következik a könyvben, az a « második életrajz ». Duray itt beszél a « Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságáról ». 1979-ben alakult, a szlovákiai magyar iskolák helyzete adott rá okot. Első dokumentuma « A szlovákiai magyar iskolák elsorvasztása » címen jelent meg. Májusban újabb dokumentum látott napvilágot a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről. 1980 februárjában tette közzé a Bizottság az « Emberi jogokra vonatkozó nemzetközi megállapodások és a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete » című jelentését. Ugyanebben az évben, tavasz végén, nyár elején készültek el a Bizottság « Javaslatai a nemzeti kisebbségi kérdés megoldására » a Madridban ülésező helsinki utókonferencia résztvevőihez. A dokumentumokat nemcsak a Nyugaton megjelenő magyarnyelvű lapok és folyóiratok közölték, hanem számos világlap is idézett belőlük részleteket. Ebben az időben kezdődnek a rendőrségi zaklatások. Duray így beszél erről :

1979. május 1-én, amikor egyik magyarországi látogatásomról tértem haza, a magyar határőrök elvették az útlevelemet és leszállítottak a vonatról, majd húsz perc múlva bocsánatot kértek és visszaadták az útlevelemet. Magyarázatként azt közölték, hogy a februári magyarországi utam kilépési pecsétjét keresték. A valódi ok azonban az volt, hogy kiírták addigi látogatásaim dátumait. A magyar belügy listájára alighanem 1978 októberében kerültem rá — egy előadásom miatt, melyet Budapesten tartottam az Ifjú Művészek Klubjában a hatvanas évek csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmáról.

Most már mind Magyarország, mind Csehszlovákia politikai rendőrsége figyelemmel követett, s szépen alakult a két ország belügyesei közötti együttműködés is, aminek jő példája volt a július 7-i határátkelésem. Sopronba utaztam családi találkozóra, Ausztriában lakó unokatestvéremmel telefonon beszéltük meg az időpontot. Mind odafelé, mind visszafelé másfél órás vámvizsgá­latnak vetettek alá, ami leszerelhető csak volt a kocsiban, azt kiszedették velem. A vizsgálatot a magyar vámhatóság végezte, de a csehszlovák felügyelete mellett. Valamilyen kisméretű tárgyat kerestek. Visszafelé szerelőgödör fölé állíttatták az autót, édesapámat és engem pedig megmotoztak. Mikor nem találtak semmit, udvariasan megkérdeztem, hogy mi volt a vizsgálat oka. A magyar vámtiszt csak morgott : « Nem a saját ötletünk volt ».

Az író képzeletbeli kérdezője aziránt érdeklődik : hányszor volt a rendőrségen, hányszor hallgatták ki ?

Összesen ötször. 1979. július 23-án, 24-én, 27-én, augusztus 24-én, október 16-án. Azóta nem hívtak. Kihallgatásomat többnyire egy, néha két rendőr folytatta, időnként azonban hárman is voltak a helyiségben. Egyszer pedig a titkosrendőrség kerületi parancsnoká­hoz kellett bemennem.

Több gyanú merült fel ellenem, de a központi kérdés a bizottság volt. Tagja vagyok-e ? Ha nem vagyok tagja, kapcsolatban álluk-e a bizottsággal ? Ismerem-e a bizottság tagjait ? Vannak-e kapcsolataim nyugat-európai emigráns körökkel, főleg a müncheni Auróra kiadóval ? Magyarországi kapcsolataimat csak mellékesen kérdezték. Illyés Gyula nevének említésekor azonban nagyon dühösek lettek. Gyakori romániai utazásaimat a rendőrség szerint a nyugat-európai emigrációval való találkozásokra használtam. Volt-e szerepem Janics Kálmán «A hontalanság évei » című könyvének Nyugatra juttatásában ? Egyéb külföldi kapcsolataim, de nem az emigrációval, föleg egy japán nevet emlegettek, melyet még soha nem hallottam. Hazai, csehszlovákiai kapcsolataim jellege és tartalma ? Neveket kérdeztek tőlem, erre én elmondtam a legközelebbi barátaim nevét, majd ők soroltak fel neveket, és kérdezték, hogy ismerem-e őket ? Mondtam, hogy ismerem. Szoktunk-e találkozni ? Mondtam, hogy néha. Erre az általuk felsorolt személyeket mind beidézték és a velem való állítólagos együttműködést igyekeztek rájuk bizonyítani.

Az első három kihallgatáson a rendőrség törekvése az volt, hogy a gyanút bizonyítható vád szintjére emeljék, az én törekvésem pedig arra irányult, hogy ne következzen be a vádemelés, mert az vizsgálati fogsággal járt volna, amit a második kihallgatáson kilátásba is helyeztek. Ekkor azonban ügyvédi védelmet kértem, és ez kissé megfékezte a lendületüket. De egyúttal észrevettem egy ellenkező tendenciát is, melyről nem tudom, hogy mindjárt a kihallgatásom kezdetétől parancsban volt-e, vagy csak a kihallgatásom folyamán került előtérbe. Ugyanis az első napon olyan vehemenciával dolgoztak rajtam, hogy érzésem szerint nem sok reményem volt a hazajutásra, másnap már enyhült a lendület, és a harmadik kihallgatáson már nem készült jegyzőkönyv sem. A második vagy harmadik kihallgatáson azt is felvetették, hogy jobb lenne, ha az ország elhagyásán gondolkodnám. Egyre világosabbá vált, hogy inkább a megfélemlítés eszközéhez nyúlt a rendőrség, és nem adja át az ügyet az ügyészségnek.

1979. augusztus 24-én kellett aláírnom az ügyem befagyasztását jelentő kerületi rendőrparancsnoki figyelmeztetést. Az «intő» leszögezte, hogy alapos gyanú merült fel ellenem a következő pontokban : a bizottság munkájában való részvétel, « ellenséges » nyugati körökkel való kapcsolatkeresés és a csehszlovákiai magyarok helyzetének tendenciózus bemutatása. E gyanú alapján pedig a büntető törvénykönyv, az 1961/140 sz. törvény 92. §-a (a köztársaság felforgatása) és 98. §-a (a köztársaság megdöntése) szerint emelhetnek ellenem vádat.

Az ember elgondolkodik : mi lehetett az oka a pozsonyi bíróság idei február 25-i váratlan és meglepő döntésének ? Miért helyezték szabadlábra Duray Miklóst ? A számos lehetőség és ok között ezúttal említsünk csak egyet, a legvalószínűbbet és a legsúlyosabbat. A nyugati közvélemény és sajtó érdeklődését és figyeimét. A január 31-én elkezdődött tárgyaláson nemcsak az Amnesty International képviselője és egy osztrák jogász volt jelen, hanem rajtuk keresztül virtuálisan a nyugati sajtó is. A hírek, az információk rajtuk keresztül jutottak el a nyugati hírügynökségekhez és lapokhoz. És a lapok bőségesen foglalkoztak a pozsonyi perrel. Említsük csak a párizsi Le Monde-ot, a Neue Zürcher Zeitungot, vagy a müncheni Süddeutsche Zeitungot. A per tehát világviszonylatban sajtót kapott, nem maradt titokban. Nagyon is valószínű, hogy a csehszlovák illetékeseket elsősorban a nemzetközi érdeklődés  és visszhang  kényszerítette  a  február 25-i elhatározásra. Ami roppantul fontos tanulság, mivel arra figyelmeztet, hogy a kommunista diktatúrák nem örülnek a nemzetközi sajtó figyelmének. És szívesebben elkerülik a botrányos eseményeket. Különösen a madridi konferencia tárgyalásainak idején. Még látszatengedmények árán is.

A nyugati sajtó tiltakozó cikkeiről szólva nem szabad megfeledkeznünk a Charta '77 három csehszlovák szóvivőjének tiltakozásáról sem. Dr. Radim Palous, Anna Marvanová és Ladislav Lis 1982. december 28-án levéllel fordult a prágai csehszlovák főügyészséghez. Néhány mondat a levélből: «Aggodalmunknak adunk hangot, hogy a csehszlovák jogrend eltorzításának újabb példája lesz a jelenleg folyamatban lévő pozsonyi ügy... Duray a  szlovákiai magyar kisebbség tagja, mint ismeretes, a szlovákokkal való jó viszony és együttélés, valamint az állampolgári és emberi jogok tiszteletben tartásának szószólója ; mindig ilyen értelemben szállt síkra a csehszlovák törvények, teljes tiszteletben tartása mellett...»

Ezekután érthető és jogos a kérdésünk : mit mondott a perről a magyarországi sajtó ? Nos, egyetlen szót sem szólt, hallgatott, lapult. Illetve mégsem : volt egy kivétel. A csehszlovák Kommunista Párt Pozsonyban megjelenő magyarnyelvű közlönye, az « Új Szó» 1983. január 14-i számában Stefan Bolebruchtól, aki a szlovák Kommunista Párt KB kulturális osztályának munkatársa, terjedelmes cikket közölt a következő címen : «Pártunk lenini nemzetiségi politikájának eredményei ». A cikk előadja, hogy Szlovákiában maradéktalanul megoldották a magyar kisebbség valamennyi kérdését. A magyaroknak bőségesen vannak iskoláik, virágzik a magyarnyelvű sajtó és könyvkiadás, Dél-Szlovákiában dinamikusan fejlődik az ipar, emelkedik a magyar nemzetiség életszínvonala. Tehát: minden a legnagyobb rendben van, a kisebbségek ügyét tökéletesen megoldotta a Párt. Ez a cikk — ismétlem — a pozsonyi « Új Szó » január 14-i számában jelent meg. Amikor Duray Miklós már két hónapja letartóztatásban volt, két héttel a per megkezdése előtt. És a budapesti « Népszabadság » január 30-i számában « Pozsonyi újság a nemzetiségi politikáról» címen részletesen ismertette az « Új Szó » említett cikkét. Egy nappal azelőtt, hogy Duray Miklós pere megkezdődött a városi bíróságon. Csodálatos együttműködés. A magyar sajtó szolgalelkűségének újabb, tökéletes bizonyítéka !

Az Egyesült Nemzetek rendezésésében 1974-ben a jugoszláviai Ochridban nemzetközi értekezletre gyűlt össze számos ország küldöttje. A szemináriumnak nevezett értekezlet célja az volt, hogy a delegátusok vizsgálják meg az etnikai kisebbségek helyzetét, problémáit, és tegyenek javaslatokat e problémák békés megoldására. A szemináriumon ott voltak Magyarország küldöttei is. Ök is elfogadták és aláírták a szeminárium összefoglalóját, amelynek 96. pontja így hangzik : « Egy etnikai anyaország törődését más országokban élő kisebbségeinek sorsa iránt törvényszerűnek kell tekinteni és ezért nem szabad a más országok belügyeibe való be nem avatkozás elve alapján akadályozni. » (United Nations ST/TAO/HR/149 számú kiadvány.)

Az emberben felmerül a kérdés: a magyarországi illetékesek nem ismerik az Egyesült Nemzetek idézett összefoglalóját ? Annak ellenére, hogy a szemináriumon részt vett Magyarország kiküldötte is, és az összefoglalót aláírta ? Nem ismerik ? Vagy nem hajtandók alkalmazkod­ni a közösen elfogadott határozathoz ? Miért nem ?

Forrás: I.U.S. 3.  I.U.S.: az Irodalmi Újság Sorozata. Válogatás a lap 1983-ban megjelent számaiból, 71-80 old.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}


Viewing all articles
Browse latest Browse all 1339