Az alábbi cikket Ölvedi János (1914.7.20 Érsekújvár-1983.4.22 München) a Párizsban megjelenö Irodalmi Újság-ban jelentette meg 1983-ban.
A pozsonyi perben — mármint Duray Miklós perében — furcsa fordulat következett be 1983 február 25-én : a nyugati hírügynökségek jelentése szerint négy hónapi vizsgálati fogság után Durayt szabadlábra helyezték. Tehát : nem hangzott el felmentő ítélet, a bíróság nem ejtette el ellene a vádat, mindössze szabadlábra helyezték. Ami a jövőre vonatkozólag semmit sem jelent : a szabadlábra helyezett vádlottat a bíróság bármikor újra megidézheti, amikor a rendszer ezt politikailag vagy propaganda szempontok miatt szükségesnek ítéli, és a per újból elkezdődik. Ugyanazon vádak alapján, mint négy hónappal ezelőtt.
Duray Miklóst, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának egyik vezetőjét 1982. november 10-én tartóztatták le. A rendőri akció azonban már korábban megkezdődött : 1982. június 3-án házkutatást tartottak lakásán, lefoglalták feljegyzéseit, kéziratait, írógépét, továbbá egy primitív sokszorosító gépet. A házkutatást követő kihallgatáson Duray azt vallotta, hogy ó a szerzője a Jogvédő Bizottság szerkesztette dokumentumoknak. Júniusban és júliusban a rendőrség többször kihallgatta. A rendőrség vagy 50 embert idézett be, jegyzőkönyvet vett fel velük és azt csatolta a vádemelési javaslathoz. A kihallgatottak a magyar kisebbség ismert személyiségei, tanárok, diákok voltak. Az ügyészség szeptember 16-án emelt vádat Duray ellen, a köztársaság felforgatására és az államrend aláaknázására irányuló tevékenység miatt. November 10-én helyezték előzetes letartóztatásba.
A per 1983. január 31-én kezdődött a pozsonyi Városi Bíróság Kertész utcai épületében. A nyílt tárgyaláson megfigyelőként megjelent három magyarországi író is : Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós. Továbbá az Amnesty International képviselője és a Párizsban működő Emberi Jogok Magyar Ligája nevű szervezet megbízásából egy osztrák jogász. Az osztrák megfigyelő szerint a tárgyalás a csehszlovák perrendtartás szabályainak és előírásainak megfelelően, jogi szempontból nem kifogásolható körülmények között folyt. Az ügyészség kihallgatta Püspöki Nagy Péter történészt, Végh László és Nagy László szociológusokat. Mindhárman a vádlott mellett tanúskodtak. Duray — az osztrák jogász megfigyelő jelentése szerint — magára vállalta, hogy ő a szerzője a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága nevében közzétett dokumentumoknak.
A pert ezután február 11-re elnapolták, és február 25-én a bíróság Durayt szabadlábra helyezte.
Eddig a bírósági tények. Ki Duray Miklós, a per vádlottja ? Eleddig csak szórványos adatokat tudtunk róla, azt, hogy geológus és a szlovákiai magyar polgárjogi mozgalom egyik vezetője. De kicsoda valójában, minő életút áll mögötte, hogyan, mely állomásokon keresztül érkezett el a pozsonyi Városi Bíróság kihallgató termébe ?
Nos, ezekre a kérdésekre adunk most választ. Ezekben a napokban jelenik meg New Yorkban, Püski Sándor kiadásában Duray Miklós Nyugatra kijuttatott könyve. Címe : Kutyaszorító (Önéletrajz és beszélgetések önmagammal). A könyvhöz Csoóri Sándor írt előszót. A « Kutyaszorító » több mint életrajz. Vallomás a közelmúltról és a jelenről, megrázó dokumentum. És üzenet azokhoz, akik idekinn élünk szabad és demokratikus világban, és azt mondja : emberek, figyeljetek ! így élünk mi, ilyen emberhez méltatlan sorban a XX. század utolsó évtizedeiben.
Püski Sándor eljuttatta hozzám a kéziratot. Ebben lapozgatok most és idézem a legfontosabb mondatokat, bekezdéseket. Azokat, amelyek a pozsonyi per főszereplőjének arcát a legmarkánsabban felvillantják.
A bevezetőben a nem megnevezett Kérdező azt szeretné tudni : te mitől félsz ? így hangzik a válasz :
Az én félelem-világom kialakulására a nemzeti és politikai kiszolgáltatottság együttesen hatott, mondhatom, életem első pillanatától kezdve. Ezért alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a nemzeti kisebbségek elnyomása csak a politikai elnyomás megszüntetésével csökkenhet, vagy szűnhet meg. Mind csehszlovák állampolgárként, mind csehszlovákiai magyar kisebbségiként a történelmi, politikai és emberi igazságtalanságok olyan sorát tapasztaltam, amely elől nem lehetett és nem is akartam kitérni.
Duray ezután élete « 12 250 napjáról », a megalázottság éveiről beszél.
A középeurópai térség egyik legnehezebb korszakában kezdődik az életem. Magzatként kúsztattak lövészárkokban, hogy anyámat ne érje golyó vagy repeszszilánk. Borzadállyal futottak végig velem az akasztottak erdejében, hogy meneküljenek a visszavonuló németek utolsó erőfeszítései elől, de egyúttal a bevonuló szovjet frontcsapatok törvényszerű brutalitása elől is, ami a magyar lakossággal szemben különösen megnyilvánult.
Mikor szüleim a front elvonulása után visszatértek Losoncra, a házunk falán ez a felirat díszelgett : kvartal proveren, min nyet ! A lakásban szovjet katonaság kvártélyozott, a háztetőt akna tűz söpörte az utcára, az egyik szoba pedig beszakadt mennyezetén keresztül szellőzött.
Anyám 1929 óta tanított. Előbb egy Fülek melletti apró bányászfaluban. Csákányházán, majd a losonci szegény munkásgyerekek iskolájában, a katolikus iskolában. 1945 tavaszán, terhességének ötödik hónapjában állás nélkül maradt, mert mint magyar tanítónőt elbocsátották, megszüntetvén a magyar iskolákat. A losonci magyar tanítók közül anyámat bocsátották el elsőként. A tanítási órát sem engedték neki befejezni. Két hét múlva apámat is hazakergették munkahelyéről, majd rövidesen mint «magyar háborús bűnöst» munkatáborba hurcolták, holott 1944-ben zsidókat szöktetett ki a losonci gettóból.
Alig voltam két hetes, mikor a veszély halálosan fenyegetővé vált. Anyám legyöngült szervezete betegséggel küszködött, ezért ágyban feküdt, apám pedig éppen hazafelé tartott élelmiszerszerzői körútjáról, amikor egy teherautó állt meg a házunk előtt, amelyen már szorongtak az agyongyötört emberek, apró batyukkal. Majd az új hatalom rendfenntartói, feketecsizmás volt Hlinka-gárdista fogdmegek osztaga rontott be hozzánk. Jöttek végrehajtani az azonnali kitelepítés parancsát. Ötven kilónyi holmit vihetett magával a család. Két zsákot engedtek megrakni, amelyben semmilyen, később pénzzé tehető érték nem lehetett, mert azt a kitelepítés végrehajtói szedték össze szüleim szemeláttára. Minden értékesebb elemelhető tárgyat elvittek, amit pedig nem sikerült méretei miatt, azt igyekeztek használhatatlanná tenni. Engem kiloptak a házból a nagy felfordulás közepette, és árkon-bokron, kerítéseken keresztül csempészve vittek a paphoz, hogy netán, ha a kitelepítés viszontagságai alatt elpusztulok, ne érjen kereszteletlenül a halál. Ugyanis a kitelepítetteket a szó szoros értelmében leszórták az autóról a mezőre a magyar határon. Mint a homokot.
Az ezután következő korszakra már én is emlékszem, csak kissé foszlányosan. A Szudétavidékre történő telepítés kezdetét nem tudom felidézni, habár nyilván a levegőben remegtek a hírek a félig vagy teljesen agyonvert magyar parasztokról, a vagonokban megfagyott öregekről és a csehszlovákiai rabszolgapiacokról, ahol az ókori görögöket és rómaiakat megszégyenítő jártassággal válogatták — fog és izomállapot s a családtagok száma szerint — a kiszolgáltatott magyar « senkiháziakat » a cseh gazdák.
Azóta fokozatosan csökkent a rettegés és a testközeli veszély. Ezután bontottuk ki az 1944-ben és 1945-ben ládákba csomagolt holmikat. Nyolc évig állandóan útrakész állapotban voltunk. Ez az időszak — a negyvenes évek vége és az ötvenes évek eleje — sötét szobaként él emlékezetemben, ahol szótlanul és mozdulatlanul ültünk, nehogy ránkszakadjon a mennyezet, s beszélgetés helyett csak tapogattuk egymás arcát.
A gyermekkor emlékei voltak ezek... Ugorjunk át tízegynéhány évet. Duray már egyetemi hallgató, 1964-et írunk. A magyar egyetemisták megalakítják a József Attila Ifjúsági Klubot, amelynek 1964 őszétől Duray az alelnöke, 1965 és 68 között az elnöke. A klubról beszél :
Szembenállásunk a jelen hivatalos politikájával meghatározta a múltról kialakuló véleményünket is. Ezért nem tartottuk egyértelműen követendő példának azt a múltat, melyet a hivatalosan jóváhagyott - haladó - hagyomány, a Sarló mozgalom jelentett. Kezdetben még elfogadtuk a Sarlót, amíg nem ismertük eléggé, és amíg ki nem alakult klubmozgalmunk saját koncepciója. Később viszont egyre inkább bíráltuk is. A Sarló nem volt tömegmozgalom, hanem elméletileg fogalmazta meg a nemzetiségi kisebbség problémájával összefüggő kérdéseket, melyek nagyfokú tisztánlátásról tanúskodtak ugyan, de két alapvető tévedést is magukban foglaltak. Az egyik az volt, hogy elhanyagolták a tömegmozgalom jelentőségét — a kisebbségi kérdés megoldására tett elméleti javaslatok csak papíron maradtak — és ezért eltávolodtak a valós politikai és társadalmi igényektől. Tulajdonképpen nem a jogokért folytatott harcban vettek részt, hanem csak sajtóvitákban és receptgyártásban. Emiatt nem válhatott valódi mozgalommá a Sarló, hanem megrekedt a csoportosulás szintjén, lényegesebb tömeghatás nélkül. A másik, sokkal szerencsétlenebb tévedésük pedig azon alapult, hogy a nemzetiségi kérdést osztályproblémaként kezelték, és megoldhatónak tartották azáltal, hogy a különböző nemzetiségű osztályharcosok egy frontba állnak.
Rövidesen megindultak a támadások a Klub ellen :
Akkor is, később is több oldalról támadtak és bíráltak bennünket. A bírálatok fő pontjai az ellenzékiségünket, a szlovák—magyar kapcsolatteremtés hiányát és a programnélküliséget vetették szemünkre.
Idősebb bírálóinkkal szemben mi már akkor felismertük, alig huszonévesen, hogy termékeny politikai kapcsolat csak egyenrangú társadalmi helyzetben lévő, hasonló szándékú és érdekű felek között alakulhat ki. A magyar baloldal szót érthetett az első csehszlovák köztársaságban a szlovák vagy cseh baloldallal, mert közös volt az ellenségük. 1924-től, de főként a köztársaság második évtizedének vége felé a kommunista párt taktikájában részt kapott a magyar munkások és parasztok (agrárproletárok) nemzetiségi jogainak védelme. Azonban a magyar kommunisták nem vették észre, hogy cseh és szlovák elvtársaik más irányba is tájékozódnak. Erre csak 1945-ben döbbentek rá, amikor már késő volt. Midőn a győzők között foglalt helyet a baloldal, a magyar harcostársak számára nem jutott hely a hatalom galériáján, sőt kiebrudalták őket a párt soraiból is.
Elérkezik a « prágai tavasz » esztendeje : 1968.
Április 6-ra összehívtuk a Magyar Ifjúság 1. Országos Konferenciáját, melynek közel kétszáz résztvevője volt egész Délszlovákiából. A csehszlovákiai magyarság történetében — tehát 1918 óta — ilyen jellegű politikai kezdeményezés még nem volt. Spontán és teljes ifjúsági front — népfront. Mindannyian ugyanazt akartuk, nem kellett manipulációval biztosítani az egységet. A kora délelőttől késö estig tartó konferencián két alapvető kérdést tűztünk napirendre. Először meg kellett határozni a magyar ifjúság új szervezkedési tormáját. Ezt tartottuk a leglényegesebbnek, hiszen erre a lehetőségre vártunk és készültünk évek óta.
Megalakult a Magyar Ifjúsági Szövetség — MISZ — előkészítő bizottsága. Kiterebélyesedett az országos vita a demokratizálódás módozatairól, üteméről. A fiatalok június hónapban már hivatalos kapcsolatot létesítettek a CSEMADOK szervezeteivel. A cél ugyanaz : továbbvinni a demokratizálódást a CSEMADOK-on belül.
A CSEMADOK elnökségében szerkesztettük a párt akció-programjának a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó szakaszát is, melyet jóváhagyott a CSKP KB, s ezzel meghirdette az önigazgatás elvét a nemzetiségi kérdés rendezésében. Az akcióprogramnak ezt a fejezetét 1970-ben külön bírálta a «Pozor, sionizmus » (Vigyázal, cionizmus) című antiszemita pamflet, és a világ zsidóságának szervezkedését látta a kisebbségi követelések mögött. Ez a könyv bestsellerként fogyott el a könyvpiacon, bizonyítva ezzel a rendszer lappangó antiszemitizmusát, és az olvasóközönség fogékonyságát az ilyesmi iránt.
Az augusztusi szovjet fegyveres beavatkozás és a reformtervek szétverése után 1969-ben megkezdődik a « konszolidáció » retrográd korszaka. Megjelenik az « új nacionalizmus ».
« Az 1969-ben kezdődő « konszolidáció » hivatalosan kétféle nacionalizmust különböztetett meg. Nacionalizmusnak nevezte a szovjetellenességet, másrészt a magyar kisebbség egyenjogúságáért folytatott küzdelmét is. Ezzel szemben mi a hivatalosan szovjetellenességnek tartott megnyilvánulások alatt a függetlenségi törekvéseket és az európai hagyományok védelmét értettük. A közép-európai identitást. A kisebbségi törekvéseket pedig természetes jogvédelemnek tekintettük, hiszen mi is ezen a platformon álltunk. A nacionalizmus alatt pedig pejoratíve az országban élő nemzetiségek (nemzetek) egymással szemben megnyilvánuló türelmetlenségét értettük.
A szlovák nacionalizmus szellemét nem kellett megidézni, de igényelte a biztatást és örömmel biztatták is hivatalos és köztekintélynek örvendő személyiségek, például Novomesky. A szlovákok akkor még élő koszorús költője, akit megválasztottak a magyarellenes ideológiájáról hírhedt Matica Slovenská országos elnökének, s aki a magyarok második világháború utáni jogfosztottsága idején nem volt hajlandó tárgyalni Fábry Zoltánnal, a legkövetkezetesebb magyar antifasisztával. Igaz, mindennek ellenére azt írta róla E. Fehér Pál magyarországi publicista, a pozsonyi Carlton kávéház teraszán készített interjújában, hogy ő a legnagyobb középeurópai internacionalista. Ugyanilyen szerepet vállalt Okáli, akadémiai irodalomtörténész, akit hetvenedik születésnapján Husák köztársasági elnök személyesen tüntetett ki, amivel közvetve elismerte a magyarok kitelepítésének irányításában és a nyíltan hirdetett gyűlölködő magyarellenességével szerzett érdemeit is. Nemkülönben Klokoč, a vezető politikus, aki 1945-ben rimaszombati komisszáriusként kopaszra nyíratott mindenkit, aki az utcán magyarul mert megszólalni. 1965-ben ő volt a pozsonyi Pravda főszerkesztője, és az árvízkárosultak támogatására szervezett akciónk miatt nacionalizmussal vádolt bennünket. 1969-ben pedig a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke lett, a legfőbb államhatalmi tisztség viselője Szlovákia területén. S mindez a nacionalizmus ellen hirdetett harc idejében.
Husák, aki 1969 óta politikailag az ország első embere, kulcsszerepet vitt a szlovák soviniszta politika koncepciójának továbbfejlesztésében. Több oknál fogva is. 1945 utáni magyarellenes állásfoglalásán túl, 68-ban is alkalmat talált rá, hogy bizonyítsa változatlan nacionalizmusát. Nem ragadott meg egyetlen adódó lehetőséget sem, hogy bírálja és ellensúlyozza az elharapózó és a nemzeti szocializmus jegyeit viselő szlovák nacionalizmust.
A konszolidáció korszaka újraélesztette az antiszemitizmus szörnyét is, most az anticionizmus leplébe burkolva. Nem csupán a nemzeti kisebbségek jogkövetelését tüntette fel úgy, mint a világ zsidóságának szervezkedését, hanem az egész demokratizálási folyamatot a zsidók és imperialista szövetségeseik mesterkedéseként állította be. A hatalom tudatában volt, hogy a zsidóellenesség örve alatt mindent el lehet adni. És ha a demokrácia zsidóérdek, akkor a nemzeti érdek ezzel ellentétes, mert a demokráciában elvesznek a nemzeti érdekek. így rögződött ez mind a meggyőződéses, mind a latens antiszemiták tudatáhan.
Duray befejezi egyetemi tanulmányait és egy pozsonyi kutatóintézetben kap munkát. Visszatekintve az elmúlt hónapok történetére, újból a szlovák nacionalizmusról ír :
« A mai szlovák nacionalizmus régen túllépte az önvédelmi reakciók határát, s alapjában véve embertelen, rendőrhatalmi fogantatású és totalitárius. Már a demokratikus keretek között is abszolutisztikus törekvései voltak, és e mögé csekély kivétellel felsorakozott az egész szlovák szellemi élet. Még a szlovák européerek között is csak két igaz akadt, akik számára összeegyeztethetetlen volt a demokrácia és a másik nemzet (nemzetiség) létérdekeinek megtagadása. Csak ketten adtak hangol ezen meggyőződésüknek 1968-ban. Az egyik volt Zora Jesenská műfordító, akit kitagadott a szlovák politika, és még a temetését is titokként kezelték, a másik pedig Dominik Tatarka, a legintellektuálisabb szlovák író, aki a Charta '77 polgárjogi nyilatkozatot is aláírta. Mindkettőjük elhallgattatásának oka európaiságuk volt, mert éppen ez az, ami összeegyeztethetetlen a Husák által képviselt politikával.
A magyar nemzeti kisebbség elleni politikai és kulturális diszkrimináció, másfelől a politikai nézeteik miatt a hatalomból és a közéletből, sőt a normális polgári életből kizártak polgárjogi harcának aktivizálódása között szoros összefüggés áll fönn. A magyar kisebbség elnyomását ugyanaz a politika valósítja meg, mely kiváltotta a Charta 77 polgárjogi nyilatkozatot. A szlovák nemzet zöme elhatárolta magát a Chartától , nemcsak csoportosan, hanem egyénileg is, és nemcsak politikailag, hanem nemzetileg is — a már ismert képlet szerint : « ez a csehek ügye, ehhez semmi közünk ». Tíz ujjon meg lehet számolni azokat a szlovákokat, akik kiálltak a Charta mellett, és nem paktáltak le nemzeti meggondolásból a Husák-féle politikával.
Az általános lélektani háború, melynek eszközei a suttogó magyarellenes propagandától a magyarok etnikai létbizonytalanságán keresztül a magyar nyelvhasználat rendeleti korlátozásáig és — az akadályok következtében — a törvényszerű társadalmi degradálódásig vagy épp az erőszakolt asszimilációig terjednek, kihasználja az összes lehetőségeket egészen a gazdasági diszkriminációig. Egy ország, melynek magyar nemzetiségű állampolgárai a hivatalokban, intézményekben és saját munkahelyükön csak suttogva vagy egyáltalán nem merik használni anyanyelvüket, a nemzeti lét és az emberi szabadság legalapvetőbb attribútumát, az az ország csupán hamis papírokkal bizonyíthatja internacionalizmusát.
Rövidesen harmincnégy éves leszek és eddigi életem egyetlenegy napját sem tette derűssé az állam — az ország — irányomban tanúsított jóhiszeműsége, mert minden rendeletével, intézkedésével, titkos és nyilvános döntésével, politikusainak gondolkodásmódjával, nemzeti propagandájával, ideológiájával, hamis internacionalizmusával, hazug demokráciájával ellenem dolgozott. De én még egyszer sem fordultam ellene. Több százezer sorstársammal együtt hatványozott kisebbségi helyzetben élek, s ez elkerülhetetlenül alakítója lett gondolkodásmódomnak
És itt véget ér az életrajz. A záró dátum : 1979. január-február. Ami ezután következik a könyvben, az a « második életrajz ». Duray itt beszél a « Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságáról ». 1979-ben alakult, a szlovákiai magyar iskolák helyzete adott rá okot. Első dokumentuma « A szlovákiai magyar iskolák elsorvasztása » címen jelent meg. Májusban újabb dokumentum látott napvilágot a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről. 1980 februárjában tette közzé a Bizottság az « Emberi jogokra vonatkozó nemzetközi megállapodások és a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete » című jelentését. Ugyanebben az évben, tavasz végén, nyár elején készültek el a Bizottság « Javaslatai a nemzeti kisebbségi kérdés megoldására » a Madridban ülésező helsinki utókonferencia résztvevőihez. A dokumentumokat nemcsak a Nyugaton megjelenő magyarnyelvű lapok és folyóiratok közölték, hanem számos világlap is idézett belőlük részleteket. Ebben az időben kezdődnek a rendőrségi zaklatások. Duray így beszél erről :
1979. május 1-én, amikor egyik magyarországi látogatásomról tértem haza, a magyar határőrök elvették az útlevelemet és leszállítottak a vonatról, majd húsz perc múlva bocsánatot kértek és visszaadták az útlevelemet. Magyarázatként azt közölték, hogy a februári magyarországi utam kilépési pecsétjét keresték. A valódi ok azonban az volt, hogy kiírták addigi látogatásaim dátumait. A magyar belügy listájára alighanem 1978 októberében kerültem rá — egy előadásom miatt, melyet Budapesten tartottam az Ifjú Művészek Klubjában a hatvanas évek csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmáról.
Most már mind Magyarország, mind Csehszlovákia politikai rendőrsége figyelemmel követett, s szépen alakult a két ország belügyesei közötti együttműködés is, aminek jő példája volt a július 7-i határátkelésem. Sopronba utaztam családi találkozóra, Ausztriában lakó unokatestvéremmel telefonon beszéltük meg az időpontot. Mind odafelé, mind visszafelé másfél órás vámvizsgálatnak vetettek alá, ami leszerelhető csak volt a kocsiban, azt kiszedették velem. A vizsgálatot a magyar vámhatóság végezte, de a csehszlovák felügyelete mellett. Valamilyen kisméretű tárgyat kerestek. Visszafelé szerelőgödör fölé állíttatták az autót, édesapámat és engem pedig megmotoztak. Mikor nem találtak semmit, udvariasan megkérdeztem, hogy mi volt a vizsgálat oka. A magyar vámtiszt csak morgott : « Nem a saját ötletünk volt ».
Az író képzeletbeli kérdezője aziránt érdeklődik : hányszor volt a rendőrségen, hányszor hallgatták ki ?
Összesen ötször. 1979. július 23-án, 24-én, 27-én, augusztus 24-én, október 16-án. Azóta nem hívtak. Kihallgatásomat többnyire egy, néha két rendőr folytatta, időnként azonban hárman is voltak a helyiségben. Egyszer pedig a titkosrendőrség kerületi parancsnokához kellett bemennem.
Több gyanú merült fel ellenem, de a központi kérdés a bizottság volt. Tagja vagyok-e ? Ha nem vagyok tagja, kapcsolatban álluk-e a bizottsággal ? Ismerem-e a bizottság tagjait ? Vannak-e kapcsolataim nyugat-európai emigráns körökkel, főleg a müncheni Auróra kiadóval ? Magyarországi kapcsolataimat csak mellékesen kérdezték. Illyés Gyula nevének említésekor azonban nagyon dühösek lettek. Gyakori romániai utazásaimat a rendőrség szerint a nyugat-európai emigrációval való találkozásokra használtam. Volt-e szerepem Janics Kálmán «A hontalanság évei » című könyvének Nyugatra juttatásában ? Egyéb külföldi kapcsolataim, de nem az emigrációval, föleg egy japán nevet emlegettek, melyet még soha nem hallottam. Hazai, csehszlovákiai kapcsolataim jellege és tartalma ? Neveket kérdeztek tőlem, erre én elmondtam a legközelebbi barátaim nevét, majd ők soroltak fel neveket, és kérdezték, hogy ismerem-e őket ? Mondtam, hogy ismerem. Szoktunk-e találkozni ? Mondtam, hogy néha. Erre az általuk felsorolt személyeket mind beidézték és a velem való állítólagos együttműködést igyekeztek rájuk bizonyítani.
Az első három kihallgatáson a rendőrség törekvése az volt, hogy a gyanút bizonyítható vád szintjére emeljék, az én törekvésem pedig arra irányult, hogy ne következzen be a vádemelés, mert az vizsgálati fogsággal járt volna, amit a második kihallgatáson kilátásba is helyeztek. Ekkor azonban ügyvédi védelmet kértem, és ez kissé megfékezte a lendületüket. De egyúttal észrevettem egy ellenkező tendenciát is, melyről nem tudom, hogy mindjárt a kihallgatásom kezdetétől parancsban volt-e, vagy csak a kihallgatásom folyamán került előtérbe. Ugyanis az első napon olyan vehemenciával dolgoztak rajtam, hogy érzésem szerint nem sok reményem volt a hazajutásra, másnap már enyhült a lendület, és a harmadik kihallgatáson már nem készült jegyzőkönyv sem. A második vagy harmadik kihallgatáson azt is felvetették, hogy jobb lenne, ha az ország elhagyásán gondolkodnám. Egyre világosabbá vált, hogy inkább a megfélemlítés eszközéhez nyúlt a rendőrség, és nem adja át az ügyet az ügyészségnek.
1979. augusztus 24-én kellett aláírnom az ügyem befagyasztását jelentő kerületi rendőrparancsnoki figyelmeztetést. Az «intő» leszögezte, hogy alapos gyanú merült fel ellenem a következő pontokban : a bizottság munkájában való részvétel, « ellenséges » nyugati körökkel való kapcsolatkeresés és a csehszlovákiai magyarok helyzetének tendenciózus bemutatása. E gyanú alapján pedig a büntető törvénykönyv, az 1961/140 sz. törvény 92. §-a (a köztársaság felforgatása) és 98. §-a (a köztársaság megdöntése) szerint emelhetnek ellenem vádat.
Az ember elgondolkodik : mi lehetett az oka a pozsonyi bíróság idei február 25-i váratlan és meglepő döntésének ? Miért helyezték szabadlábra Duray Miklóst ? A számos lehetőség és ok között ezúttal említsünk csak egyet, a legvalószínűbbet és a legsúlyosabbat. A nyugati közvélemény és sajtó érdeklődését és figyeimét. A január 31-én elkezdődött tárgyaláson nemcsak az Amnesty International képviselője és egy osztrák jogász volt jelen, hanem rajtuk keresztül virtuálisan a nyugati sajtó is. A hírek, az információk rajtuk keresztül jutottak el a nyugati hírügynökségekhez és lapokhoz. És a lapok bőségesen foglalkoztak a pozsonyi perrel. Említsük csak a párizsi Le Monde-ot, a Neue Zürcher Zeitungot, vagy a müncheni Süddeutsche Zeitungot. A per tehát világviszonylatban sajtót kapott, nem maradt titokban. Nagyon is valószínű, hogy a csehszlovák illetékeseket elsősorban a nemzetközi érdeklődés és visszhang kényszerítette a február 25-i elhatározásra. Ami roppantul fontos tanulság, mivel arra figyelmeztet, hogy a kommunista diktatúrák nem örülnek a nemzetközi sajtó figyelmének. És szívesebben elkerülik a botrányos eseményeket. Különösen a madridi konferencia tárgyalásainak idején. Még látszatengedmények árán is.
A nyugati sajtó tiltakozó cikkeiről szólva nem szabad megfeledkeznünk a Charta '77 három csehszlovák szóvivőjének tiltakozásáról sem. Dr. Radim Palous, Anna Marvanová és Ladislav Lis 1982. december 28-án levéllel fordult a prágai csehszlovák főügyészséghez. Néhány mondat a levélből: «Aggodalmunknak adunk hangot, hogy a csehszlovák jogrend eltorzításának újabb példája lesz a jelenleg folyamatban lévő pozsonyi ügy... Duray a szlovákiai magyar kisebbség tagja, mint ismeretes, a szlovákokkal való jó viszony és együttélés, valamint az állampolgári és emberi jogok tiszteletben tartásának szószólója ; mindig ilyen értelemben szállt síkra a csehszlovák törvények, teljes tiszteletben tartása mellett...»
Ezekután érthető és jogos a kérdésünk : mit mondott a perről a magyarországi sajtó ? Nos, egyetlen szót sem szólt, hallgatott, lapult. Illetve mégsem : volt egy kivétel. A csehszlovák Kommunista Párt Pozsonyban megjelenő magyarnyelvű közlönye, az « Új Szó» 1983. január 14-i számában Stefan Bolebruchtól, aki a szlovák Kommunista Párt KB kulturális osztályának munkatársa, terjedelmes cikket közölt a következő címen : «Pártunk lenini nemzetiségi politikájának eredményei ». A cikk előadja, hogy Szlovákiában maradéktalanul megoldották a magyar kisebbség valamennyi kérdését. A magyaroknak bőségesen vannak iskoláik, virágzik a magyarnyelvű sajtó és könyvkiadás, Dél-Szlovákiában dinamikusan fejlődik az ipar, emelkedik a magyar nemzetiség életszínvonala. Tehát: minden a legnagyobb rendben van, a kisebbségek ügyét tökéletesen megoldotta a Párt. Ez a cikk — ismétlem — a pozsonyi « Új Szó » január 14-i számában jelent meg. Amikor Duray Miklós már két hónapja letartóztatásban volt, két héttel a per megkezdése előtt. És a budapesti « Népszabadság » január 30-i számában « Pozsonyi újság a nemzetiségi politikáról» címen részletesen ismertette az « Új Szó » említett cikkét. Egy nappal azelőtt, hogy Duray Miklós pere megkezdődött a városi bíróságon. Csodálatos együttműködés. A magyar sajtó szolgalelkűségének újabb, tökéletes bizonyítéka !
Az Egyesült Nemzetek rendezésésében 1974-ben a jugoszláviai Ochridban nemzetközi értekezletre gyűlt össze számos ország küldöttje. A szemináriumnak nevezett értekezlet célja az volt, hogy a delegátusok vizsgálják meg az etnikai kisebbségek helyzetét, problémáit, és tegyenek javaslatokat e problémák békés megoldására. A szemináriumon ott voltak Magyarország küldöttei is. Ök is elfogadták és aláírták a szeminárium összefoglalóját, amelynek 96. pontja így hangzik : « Egy etnikai anyaország törődését más országokban élő kisebbségeinek sorsa iránt törvényszerűnek kell tekinteni és ezért nem szabad a más országok belügyeibe való be nem avatkozás elve alapján akadályozni. » (United Nations ST/TAO/HR/149 számú kiadvány.)
Az emberben felmerül a kérdés: a magyarországi illetékesek nem ismerik az Egyesült Nemzetek idézett összefoglalóját ? Annak ellenére, hogy a szemináriumon részt vett Magyarország kiküldötte is, és az összefoglalót aláírta ? Nem ismerik ? Vagy nem hajtandók alkalmazkodni a közösen elfogadott határozathoz ? Miért nem ?
Forrás: I.U.S. 3. I.U.S.: az Irodalmi Újság Sorozata. Válogatás a lap 1983-ban megjelent számaiból, 71-80 old.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}