A falusi farsangok, valamikor régi szép, népi hagyományokat rejtettek, sok-sok nemzedéken
keresztül. A vidék, a falusi emberek szokásait, hagyományait csak jobb esetben elmondásokból vagy leírásokból ismerjük.
Ha csak a jó, házi, parasztdisznóvágásokra, (amikor még pakszust, engedélyt kellet váltani a vágáshoz), családi disznótorokra, fonókra és fosztókra,netán a „hagyományos leánybálokra“, stb. gondolunk... És, hogy lassan a falusi háztáji termelés is a múlté lesz, ha így folytatjuk.
Ezek fennmaradása, ismerete sajnos rohanó, (fejlődő) világunkban, nem mindenhol kerül pártfogás alá, ápolás tárgyává. –talán mert nincs időnk, és kedvünk sem ilyen elavult, régi dolgokkal foglalkozni.
Mint, ahogy egyik ismerősöm is megjegyezte: ...“ma inkább a „konzumkultúra“, az amire kapható az ember(közönség), és erre a hivatott és beállított intézmények, vannak.
Ez a feladatuk,...és erre van igény(jobban)...“.
Nem kell bíbelődni, szervezgetni, holmi hagyományőrző kezdeményezéseket, inkább itt a kész „fogyasztható konzumkultúra“, és ez van...
Mint, látjuk ezt a „szupermarketek, üzletláncok árukínálatába is“, mindent megvehetsz , ami szemnek, szájnak az ingere(csak legyen pénzed).
A beltartalom, nem mindig döntő itt sem.
Mert az ízpótlók, emulgátorok, meg egyéb mesterséges adalék és pótanyagok,-mindent helyettesítenek...Nem kell, gondolkodni arról, hogy mit, és hol biztosíts magadnak be. Mindent helyetted megoldanak, a szupermarketek. Te csak ülj, hallgasd a reklámokat és megtudsz mindent...
Nem ezek létjogosultságát kérdőjelezem meg, csak elgondolkodtat a tény, hogy „ez a divat“ jelszava alatt, lemondunk életünk fentarthatóságáról, ami ma már nemcsak a testi jólétet (mezőgazdasági termelésen keresztül az élelmiszer előállításban, itt a háztáji nélküli előállítását is értem...), de a szellemi kultúra, és „igazi“ fent tarthatóságának jövőjét is jelenti, az emberi beltartalommal, és a kontinuitásával, azokkal a népi értékekkel, hagyományokkal, szokásokkal,- és a múlt emberének életbölcsességével, amelyet próbáltak „tarisznyánkba“ útravalóként adni. Csak elfelejtünk sokszor hozzá-, ill. bele-nyúlni....!
Ha úgy tiszta lélekkel körül nézünk, nem így, és ezt hagyták itt az utódoknak...
A folytatásról nem is beszélünk.
A „rejtett kincseik“ ott hevernek,(olykor, észrevétlenül) a feledés süllyesztőjébe, és lehet akad még valaki, aki kíváncsi lesz „nagyapáink hagyatékára egyszer...és jobb idők is jönnek majd még, hogy tiszteljük és megbecsüljük a múltunkat.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}