A témában íródott egyik legalaposabb könyvet veszi kezébe az olvasó, ha Gereben Ágnes másfél évtizeddel ezelőtt született 600-oldalas könyvét lapozza. A kiváló irodalomkritikus (Kun Miklós történész felesége) nagyszerűen ötvözi a levéltári forrásokból nyert információkat az egyéb kultúr-történeti és politika-történeti összefüggésekkel és egyéb úton szerzett tudással. Ezért kötete sokkal színesebb és gazdagabb, mint más keleti-nyugati, közel-keleti szerzők művei. Maga a téma tragikus és tanulságos. Bemutatja a szovjet-típusú rendzerek működését, valamint azt, hogy az 1936-1953 közötti szovjet valóság örvényében nem léteztek a vezető szovjet zsidó értelmiségik számára valós kitörési pontok.
A diktátor által rájuk kényszerített szerepet játszották, majd - miután szükségtelenné váltak, kivégeztette őket. Az általános rettegésben tartott káderek a Pravdát fürkészve keresték jelét a következő tisztogatási hullámnak, és ha veszélyt észleltek, maguk kezdték kétségbeesetten vádolni társaikat, ily módon próbálván menekülni a gyilkos gépezet fogaskerekei közül. A megkínzott áldozatokra sem tekinthetünk mint igaz hősökre, hiszen az előző felvonásban ők voltak a vádlók...
Az előre- menekvés persze nem mindenkinek sikerült és legtöbbször csak ideig-óráig jelentett felmentést. Egy bizarr kivétel Rákosi Mátyás volt, aki az antiszemita hullám kellős közepén a neki szánt hurokba a nem zsidó Rajkot tuszkolta be, rajta kívül meg egy csomó csehszlovák elvtársat, akik egyébként részt vettek az akkori felvidéki magyar-üldözésben...
A szerző két síkon vizsgálja a kérdést. Az egyik maguknak a zsidó tömegek Oroszországi megjelenésének története, amely a Lengyel királyságtól 1772 - 1795 között elcsatolt területeken elő zsidóság "bekebelezésével" kezdődött, az 1917-es forradalmak utáni pogromokkal tarkított emancipációval folytatódott, majd az 1920-1930-as években a pártnomenklatúrában nagy számban jelen lévő asszimilált zsidók képében teljesedett ki. A náci rémuralom alatt a Wehrmacht által megszállt nyugati területeken elszenvedett emberveszteség után következett a szovjet hatalom véres állami antiszemitizmusa és a deportálások rémképe. Ez utóbbi győzte meg végül is a szovjet zsidóságot, hogy az első adandó alkalommal - ilyen a 70-évek elején adódott - tömegesen meneküljön el az országból...
A probléma másik rétege, amelyet a szerző elemez, a Sztálin-féle antiszemita kampányok története: a Mejerhold gyilkosság - a Zsidó antifasiszta bizottság tagjainak kivégzése - az irodalom-kritikusok pere - a Slánsky per - az Orvos-per - a szovjet zsidók Birobizsánba való általános deportációjának előkészítése.
A könyvből ízelítőként három rövid részletet ismertetünk.
V. I. Lenin zsidó felmenőiről
A törvényi szabályozással párhuzamosan a XVIII. század végétől fontos, de nem túl hatékony eszköze volt az oroszországi zsidókérdés kezelésének az ortodox hitre térítés is. Szentpétervár ennek a módszernek nagyon nagy jelentőséget tulajdonított. így eshetett meg, hogy Lenin anyai nagyapjának, Izrail (Alekszandr) Blank doktornak és Abel (Dmitrij) fivérének 1820-ban olyan rangú keresztszülei akadtak, mint az ősi nemesi családból származó Alekszandr Aprakszin gróf - Puskin jóbarátja, a borogyinói csata napján Kutuzov marsall adjutánsa - illetve Dmitrij Baranov szenátor, az I. Sándor által 1802 novemberében létrehozott Zsidó Bizottság tagja. (A sakk és a versírás iránti szenvedélyéről ismert Baranov, akit Alekszandr Puskin támogatásával az orosz akadémia tagjává választottak, a dekabristák pedig 1823-ban majdani ideiglenes kormányuk tagjának jelöltek, több, a zsidókat korlátozó határozati javaslatot terjesztett be a kormánynak. Mihail Szpe-ranszkij ezeket nem engedte elfogadni. Később azonban a fehéroroszországi éhínség okait hivatalból a helyszínen vizsgáló Baranovnak sikerült elérnie, hogy a bajok okainak tartott ottani zsidókat a kis településekről erőszakkal a városokba költöztessék. A politikus éppen zsidóellenes érzelmei miatt tekintette nagy fegyverténynek a Blank-fivérek akkoriban ritkaságszámba menő kitérését. A fényes katonai, majd hivatalnoki pályát befutó Aprakszin gróf az egyik legjelentősebb oroszországi szabadkőműves páholy tagja, a társadalmi elitet tömörítő Angol Gyűlés vezetője volt, később maga is szenátor. Lenin nagyapja és annak fivére az ortodox hit felvételével a keresztszülők családtagjaivá váltak, s egy korabeli rendelet értelmében automatikusan törölték őket Sztarokonsztantyinovoje település zsidó közösségének tagjai közül, ami további előmenetelük szempontjából létfontosságú volt. A Blank-fiúk apja, a helyi zsidók nagy részével évtizedekig perben álló, sokukat feljelentő, megzsaroló, sőt még több falu felgyújtásával is megvádolt Mojse Blank a felesége halála után, 1835-ben maga is felvette az ortodox kereszténységet. I. Miklós cárnak írt, egykori hittestvéreit gyalázó levelével 1846-ban elérte, hogy az udvar kötelezze a zsidó közösségeket: imáikban, miként az ortodox istentiszteleteken, fohászkodjanak a cárért, a trónörökösért és családtagjaikért.[23]
A Slánsky per és Rákosi Mátyás szerepe
A népi demokráciának nevezett kelet-európai szövetséges országokban megtartott kirakatpereket egészen más céllal rendezték: a totális állam kialakulásának egy korábbi stációjához volt szükség rájuk. Moszkva az új szatellitállamokban a közös ellenség tudatával kívánta összecementezni a vitatható legitimitású és még vitathatóbb társadalmi támogatottságú rendszereket. A Kreml szempontjából különösen fontossá vált ez a kétpólusú világ kialakulása idején, amikor az amerikai Marshall-terv túlontúl vonzó perspektívát jelenthetett az új szövetséges országokban. A keleteurópai perek ezért számos attribútumukban valóban az államszocializmus egy korábbi szovjetunióbeli szakaszát, az 1930-as évek nagy kirakatpereit idézték. Nem véletlen, hogy az 1937/1939-es „Nagy Tisztogatásokkal" való analógia rendre visszatér a túlélő áldozatok memoárjában is. Artúr London volt csehszlovák külügyminiszter-helyettes később híressé vált könyvében a prágai letartóztatások atmoszféráját alig húszévesen, fanatikus kommunistaként szerzett személyes moszkvai emlékeivel hasonlította össze. „Az a nyomasztó légkör Moszkvában, 1935-37-ben! Az emberek, akik egyik napról a másikra nyomtalanul eltűntek. A mi köreinkben, az internacionalisták között nem lehetett kérdezősködni"[80]
Igaz, pusztán formális szempontok alapján az 1952 novemberében lezajlott Slánsky-per rokonítható, sőt, akár oksági összefüggésbe is hozható mind a szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői elleni perrel, mind a szovjet orvosi elit körében 1953 januárjában végrehajtott letartóztatásokkal, amelyekkel a „fehér köpenyes gyilkosok" elleni moszkvai bírósági leszámolást készítették elő. A félelmetes prágai színjáték időben kétségtelenül szorosan illeszkedett ebbe a sorba. Mindhárom ügy a zsidósággal szembeni kelet-európai megtorlások organikus részét alkotta. A Slánsky-per 14 vádlottja közül 11 volt zsidó. Köztük a csehszlovák kommunista párt főtitkára, a dicsősége és hatalma csúcsán, 1951 szeptemberében mindenki számára váratlanul a másodvonalbeli miniszterelnök-helyettesi posztra száműzött, majd - a Sztálin utasítását követő Klement Gottwald csehszlovák elnök parancsára - novemberben letartóztatott Rudolf Slánsky.
A moszkvai zsidó vezetők és a prágai kommunisták elleni eljárás első változatát - a Kremlben született döntések alapján - nagy valószínűséggel egy időben, 1949 nyarától-őszétől kezdték előkészíteni a Lubjankán; főleg a szovjet vezetés Izrael állammal kapcsolatos expanziós álmainak meghiúsulása nyomán. Igaz, a majdani Slánsky-perből az új szovjet érdekszféra néhány vezetője is kivette a részét. Mindenek előtt Rákosi Mátyás, aki 1949. június 21. és 24. között lezajlott prágai látogatása során egy 65 nevet tartalmazó listát adott át Klement Gottwald államelnöknek a csehszlovákiai vezetésbe befurakodott angol és amerikai - a népi demokráciákban szokásos szóhasználat szerint „angol-amerikai" -kémekről. Nem titokzatos ügynökökről, a határon illegálisan átszivárgott, rejtélyes James Bondokról volt szó. A listán Csehszlovákia ismert vezetőinek neve szerepelt. Többek között Václav Nosek belügy-, Vladimír Clementis külügyminiszteré, Artúr London és Vavro Hajdú helyettes külügyminiszteré, a csehszlovák kommunista párt két központi bizottsági tagjáé. A különösen sok szlovák politikus sorát Rákosi listáján a magyar lakosság elleni attro-citásokkal kétes hírnevet szerző, majd az „emberarcú szocializmus" látványos 1968-as kudarcát követően a történelem szeszélyéből kulcsszerephez jutó Gustav Husák nyitotta meg.[81]
Klement Gottwald - a formális logika szabályai szerint érthető, ám a totális rendszer logikája szempontjából eléggé el nem ítélhető módon - hitetlenkedve fogadta magyar kollégája figyelmeztetését. Ezért 1949. szeptember elején, másfél héttel a Rajk-per kezdete előtt Rákosi megbízásából a politikus öccse, Bíró Zoltán Prágában felkereste a csehszlovák államelnököt. Átadta fivére „szigorúan bizalmas" jelzéssel ellátott, a pártvezetők iratváltásaiban is szokatlanul hosszú levelét, amelyben a magyar vezető szemrehányóan emlékeztette a címzettet a két és fél hónapja átadott listára. Az azon szereplő neveket pontosan ismerő, ám saját sorsát még csak nem is sejtő Rudolf Slánsky jelenlétében Bíró két napon át megpróbálta jobb belátásra bírni Klement Gottwaldot. Azzal érvelt, hogy a Rajk-pert megelőző vizsgálat során Magyarországon „letartóztatott 150 kém elismerte bűnösségét. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetősége által a Lengyel Egyesült Munkáspártnak és a Román Munkapártnak átadott kémlisták is helytállónak bizonyultak."[82]
Az idézett jelentést V. Grigorjan, a szovjet pártközpont nemzet-*"" közi kérdésekben illetékes hivatalnoka készítette Joszif Sztálin- I nak, Bíró írásos beszámolója alapján. Ebből kitűnően a magyar \ vendég számonkérő hangon megkérdezte a csehszlovák elnöktől, hogy mi tett a lista kézhez vétele után. Gottwald kissé riadtan, védekezve elmondta: bizottságot hozott létre az ügy kiderítésére. Annak három tagja, az állambiztonság főnöke, a belügy képviselője és a Központi Bizottság káderosztályának vezetője ellenőrizte az adatokat. Ennek nyomán szeptember ötödikéig „16 másodrendű személyt tartóztattak le. Ezzel az ügy holtvágányra futott, mivel a további nyomozás nem vezetett eredményre".[83].
Bíró elképesztő arroganciával tovább támadott, szabotázzsal vádolva a csehszlovák belügyminisztériumot, amelynek vezetője is szerepelt a listán. Gottwald - igaz, egyre ingerültebben - tovább védekezett. Azt állította, hogy Nősek belügyminiszter már csak azért sem szabotálhatta a vizsgálatot, mert nem tud a Rákosi-listáról. Slánsky - nem is sejtve, hogy maga alatt ássa a fát -, ezt ott helyben megcáfolta.
Rákosi öccse ekkor elővette azt az érvet, amelynek nyomán már a vendéglátóinál naivabb beszélgetőpartnernek is rá kellett jönnie, hogy ha nem vállalja a vádló szerepét, akkor vádlott lesz belőle. Mint mondta, a Magyarországon 1949 májusa óta letartóztatásban lévő „amerikai kém, Noel Field átadott valamilyen levelet két csehszlovák elvtársnak, és az MDP vezetői erről csak Fieldtől szereztek tudomást. »Ezt«, mondta Bíró, »csakis az magyarázhatja, hogy a kémszervezetnek komoly cinkosai vannak a csehszlovák belügyminisztériumban.."[84]
Ezután Rákosi öccsének már nem maradt más feladata, mint hogy pontokba szedve diktálja a tennivalókat: a listán szereplő személyek közül minél többet le kell tartóztatni. Nősek ügyét előre venni, Budapest és Prága között pedig kicserélni a terhelő adatokat. Továbbá tisztogatást végezni a csehszlovák főtisztek között, különös tekintettel Ludvík Svoboda tábornokra. Gottwald ekkor még egy bátortalan kísérletet tett: megkérdezte vendégét, hogy nem lehetne-e a Rajk-perből kihagyni a csehszlovák vezetőket és „a pert általában a magyar meg a jugoszláv ügyekre korlátozni".85 Bírónak a tárgyalásokról Moszkvának készített jelentése szerint az elnök ekkor már kevésbé ingerülten reagált az ő szavaira, de változatlanul nem mutatott kellő készséget a párton belüli leszámolásra.
A Kreml képviselőivel beszélgetve Rákosi Mátyás rövidesen újra „csodálkozását fejezte ki, hogy a többi népi demokratikus ország (kommunista. - G. Á.) pártjai lassan vagy egyáltalán nem leplezik le a párt vezető posztjaira befurakodott provokátorokat és kémeket. Ez különösen Csehszlovákiára igaz [...], ahol a pártban sok az ellenség."[86]
A kelet-európai politikai vezetők szégyentelen szervilizmusa és az emberéletet semmibe vevő, mélységes erkölcstelensége miatt oly viszolyogtató dokumentumok közül is kiválik Rákosi Mátyás Sztálinnak írt levele. A 1951. március 27-én kelt írás válasz volt arra az iratra, amelyben a szovjet diktátor a népi demokráciák pártvezetőit értesítette a csehszlovákiai letartóztatottak beismerő vallomásáról. „Hálásan nyugtázom március 16-i levelének vételét, amelyhez csatolták Clementis és Sling vallomásának részleteit - írta Rákosi - Ami Sling vallomásának azon kitételét illeti, hogy a magyarországi és általában a népi demokráciákban megrendezett nagy perek távolról sem likvidálták az ellenség erős hadállásait, Magyarországra vonatkozóan ez kétségtelenül igaz. Ezt az információt Sling tavaly májusban kapta. Azóta nálunk leleplezték a szociáldemokrata vezetők szervezetét, Szakasitscsal az élen. Leleplezték és eltávolították a hadsereg számos vezető tábornokát. Feltártuk, hogy az állambiztonság helyettes vezetője kém volt. Kiderült, hogy a KB tagja, aki 1933 óta pártunk tagja volt, és akire ez év februárjáig az a feladat hárult, hogy ellenőrizze a Politikai Bizottság és a Titkárság határozatainak végrehajtását, 1941 óta beszervezett ügynök. Hasonlóképpen kiderült, hogy egy másik KB-tag, a Kulturális Minisztérium államtitkára, itt felnőtt vezető munkatársak egyike, 1941-től ugyancsak rendőrbesúgó volt. Vele kapcsolatban a következő hetekben el kell távolítani és valószínűleg le is kell tartóztatni Kádár politikai bizottsági tagot, aki a párt Munkás- és Parasztszervezetek Osztályát irányítja, Zöld PB-tagot, belügyminisztert és Kállay külügyminisztert."[111]
A „Rákosi Matyiasz" aláírású levél már-már vidám hangneméből úgy látszik, a magyar pártvezető nem félt. Más kelet-európai kollégáinak hasonló vazallusi folyamodványaitól eltérően feltűnően magabiztosan terjesztette a Kreml elé, milyen „kitartó figyelemmel" kísérik az Elnöki Tanács elnöke, a szakszervezeti szövetség elnöke és főtitkára, a MÁV vezérkara, a belkereskedelmi miniszter tevékenységét. Név nélkül utalva Sólyom László és 17 főtiszttársa letartóztatására, Rákosi büszkén hivatkozott ebben a levélben arra, milyen pompás leleplezéseket hajtottak vége a légierő és általában a hadsereg parancsnoki állományában. Elégedetten beszámolt arról is, hogy folyik a vizsgálat a „szétkergetett katolikus rendek illegális szervezeteinek feltárására". Majd - érezhető élvezettel téve eleget az éberség, az önkritika rítusának - a politikus magabiztos tanúságtételt tett arról, hogy a leszámolásra elszántan, keményen kézben tartja az ügyeket. „Összefoglalva: Sling bennünket érintő vallomása kétségtelenül megfelel a valóságnak. Az elmúlt hónapokban észrevettük, hogy az ellenséges erők, amelyeknek idáig részben csak az volt a feladatuk, hogy megvessék a lábukat, most minden kétséget kizárólag aktivizálódnak. Mi ezt észrevettük, és eddig szerzett tapasztalatunk, valamint a kapott figyelmeztetés alapján a magunk területén mindent megteszünk, hogy feltárjuk és megsemmisítsük az ellenség szervezeteit. Forró kommunista üdvözlettel. Rákosi Matyiasz."[113]
A rendelkezésre álló dokumentumokból úgy látszik, hogy magyar pártvezető társainál hamarabb vette észre, merre tart a csehszlovákiai játszma. Három nappal a Sztálinnak szóló Rákosi-levél megírása után Razigrajev prágai szovjet követségi első titkár a csehszlovák párt KB főtitkárhelyettesével, Kellerrel folytatott bizalmas beszélgetéséről egyebek mellett a következőt jelentette: „1939-ben Keller együtt volt Franciaországban Clementisszel. Clementis akkor nyíltan szovjetellenes nyilatkozatokat tett, különösen a szovjet-német egyezménnyel és a szovjet csapatok lengyelországi bevonulásával kapcsolatban."[114] A kiszemelt áldozatok bűnei sorában felbukkanó érvet aligha túlzás arcátlanságnak nevezni. Hiszen 1951-ben Európa országaiban és a Szovjetunióban minden józan gondolkodású ember számára nyilvánvaló volt, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktum - amelynek bírálata a prágai per előkészületei során újra és újra a szovjetellenesség bizonyítékaként szerepelt -, ártatlan milliók pusztulásához vezető, súlyos történelmi bűn volt. Beleértve, hogy Hitler katonái után néhány nappal, 1939. szeptember 18-án a Vörös Hadsereg alakulatai is lerohanták a Lengyelország felosztása után nekik jutó, hatalmas területeket, ahol késlekedés nélkül megkezdték a politikai pártok, vallási szervezetek likvidálását, a lakosság osztályszempontú kifosztását, letartóztatását, majd 1939 végétől a birodalom keleti végeibe deportálását.
„Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít"
A párt főideológusának halála után alig néhány nappal világossá vált, hogy a szovjet szellemi életben nem várhatók változások. A „Pravda" szeptember 21-i száma közölte a Moszkvából irányított nemzetközi békemozgalom wroclawi kongresszusáról visszatérő Hja Ehrenburg válaszát egy Alekszandr R. nevű müncheni zsidó fiú levelére. A hazájában tapasztalható antiszemitizmusra, a németországi egyetemeken alkalmazott numerus claususra panaszkodván a fiatalember azt a következtetést vonta le a világhírű írónak küldött soraiban, hogy a zsidókérdés egyetlen igazi megoldása az Izraelbe település. Mint írta, antiszemita megjegyzések kíséretében, „Takarodj a Palesztinádba!" felkiáltással maguk a németek is erre ösztönzik őt. Egy levél kapcsán című, később híressé vált cikkében Hja Ehrenburg - korabeli publikációi nyomatékos, demonstratívan durva agresszivitásától némileg eltérő hangon - igyekezett lebeszélni Alekszandr R.-t elkeseredett lépéséről. Fő érve az volt, hogy a zsidók összetartozása a német fasiszták kegyetlenkedésére és általában az antiszemitizmusra alapszik. „Csak a népbutítók mondják, hogy a világ zsidóságát valamiféle misztikus kapcsolat köti össze. Valójában kevés a közös vonás egy tuniszi meg egy amerikaiul beszélő és amerikaiul gondolkodó chicagói zsidó között. Ha pedig valóban van kapcsolat, az korántsem misztikus: azt az antiszemitizmus hozza létre. S ha holnap előállna valami eszement, s kijelentené, hogy valamennyi vöröshajú vagy pisze embert üldözni fognak, s megsemmisítik őket, mindenki meglátná, hogy miféle természetes szolidaritás van a vörösök vagy a piszék között." Ha pedig ez így van, akkor a szovjetek országából senki nem kívánkozhat a zsidó államba. Hiszen a Szovjetunióban nincs antiszemitizmus. A lenini-sztálini nemzeti politikát megvalósító proletárállamban Ehrenburg cikke szerint nem üldözik a zsidókat. Ez a probléma egyszerűen nem létezik. Éppen ezért a szovjet zsidók „nem a Közel-Keletre, hanem a jövőbe tekintenek".[39]
A Kremlhez éveken át közel álló író óriási vihart kavart cikke érthetetlen, erkölcsileg is megmagyarázhatatlan, primitív hazugságsorozatnak látszik. Hiszen a „Takarodj a Palesztinádba!" típusú kirohanások a háború után éppen a Szovjetunióban váltak igazán gyakorivá. Ilyen jeleneteket egyébként Hja Ehrenburg maga is ábrázolt Kilencedik hullám című, Sztálin-díjas regényében. 1948 őszén pedig, amikor a „Pravda"-cikk megjelent, az író címére Odesszából, Vlagyivosztokból, Alma-Atából, Leningrádból, a távoli Altajból stb. már évek óta folyamatosan, százával érkeztek a zsidók faji diszkriminációjának, szervezett, adminisztratív elnyomatásnak eseteit soroló, kétségbeesett levelek. Egy részüket ötven évvel később, az Ehrenburg lánya által Izraelbe kimenekített archívumból válogatva, félezer oldalas kötetben adták ki Jeruzsálemben, orosz nyelven.[40].
Ehrenburg 1948 ősze előtt publikált cikkei sem arra utaltak, hogy az antifasiszta küzdelemben szerzett tekintélyét, a Kreml bonyolult nemzetközi játszmáiban való részvételét és abból fakadó, ritka politikai lehetőségeit az író lényegében az antiszemitizmus tagadására használja fel. Sőt, a formális államfő, Mihail Kalinyin „összorosz sztaroszta" - aki e tisztében több mint két évtizeden át sokszor, ha nem is mindig taktikus módon igyekezett segíteni a zsidóság beillesztését a szovjet társadalomba - 1945 januárjában külön cikkben kellett hogy megvédje Ehrenburgot az amerikai sajtó támadásaitól. A tengerentúli lapok ugyanis egyre nagyobb viszolygással kommentálták a fasizmusellenességét mindinkább né-metellenességgé változtató író szenvedélyes publicisztikáit. Igaz, Hitler éppen ezekben a napokban, 1945 újévi beszédében nevezte őt mocskos zsidó kutyának. A már ellenséges területen harcoló szövetséges csapatok etnikai természetű bosszújának azonban - mind rövid távon, mind a háború utáni Európa status quója szempontjából - valóban óriási veszélyei voltak. És Ehrenburg cikkei a klasszikus marxi értelemben is „anyagi erővé váltak". A második világháború legfőbb áldozatává lett zsidóság és a náci Németország által megszállt országok lakosságának szenvedése miatt erről még több mint fél évszázaddal a világégés után is nehéz beszélni. Magyarországon, amint A napfény íze című Szabó István-film körül kialakult vita mutatja, sokat kockáztat, aki megkísérli.
De azért ma már sok mindent lehet tudni arról, amit a jogos és kevésbé jogos revánsvágytól hajtott, a kortársak szerint nem utolsósorban éppen Hja Ehrenburg írásaitól ösztökélt szovjet katonák a német polgári lakosság vétlen tagjaival elkövettek. Sőt, az író lángoló gyűlölete a Szovjetunióban elfogott német hadifoglyok több százezres tömegén kívül a gulág szinte minden külföldi rabja, köztük a háborúban részt sem vevő, elhurcolt civilek sorsán is megmutatkozott. Még 1999 tavaszán, a budapesti gulágkiállítás megnyitóján nyilatkozó Keményfi Béla egykori fogoly arca is hirtelen eltorzult a szenvedés feltoluló emlékétől, amikor ezekre a cikkekre emlékezett. A 17 évesen Kaposvárról „malenkij robotra" vitt, törött gerincével járni nem, csak hason kúszni képes fiút ugyanis szovjet rabtársai az Ehrenburgtól kapott ideológiai munícióval felvértezve ütlegelték a lágerben.
Az író hevületét ekkor mégsem az amerikai sajtóval szemben őt nyilvánosan megvédő Kalinyin államelnök hűtötte le, aki a nácizmus elleni gyűlöletet a „Bolsevik" című lap 1945 januári számában a legnemesebb érzésnek nevezte[41]. Hanem az, hogy a szovjet-német szembenállásnak ez a par excellence emocionális formája már nem illett bele a németországi pozícióit óriási véráldozattal megszerzett Kreml további külpolitikai elképzeléseibe. 1945. április 20-án, történetesen Hitler születésnapján, a Vörös Hadsereg főparancsnoksága parancsot adott ki a német hadifoglyokkal, illetve a polgári lakossággal való bánásmód javítására. A „Pravda" két nappal Roosevelt elnök halála után, Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít címmel, közölte Grigorij Alekszandrov agitprop osztályvezető cikkét, az „új vonal" szellemében. A befolyásos ideológus ebben szemrehányást tett az írónak, hogy az egész német nép iránti gyűlölet szításával politikai kárt okoz, mert figyelmen kívül hagyja a német társadalom „progesszív elemeit". Memoárjában az író később megemlítette a neki „annyi nehéz órát okozó" ügyet. „Április 17-én részt vettem a Szláv Bizottság által Tito marsall tiszteletére rendezett vacsorán. G. F. Alekszandrov mellém ült, megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, és hízelgőn nyilatkozott újságírói munkámról.[42] Másnap reggel kinyitom a Pravdát, és szemembe ötlik ez a nagybetűs cikk: „Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít" A cikk alatt Alekszandrov neve. [...] azt vetette szememre, hogy nem veszem figyelembe a német nép rétegződését, azt állítom, hogy Németországban nincs senki, aki kapitulálhasson, s a németek mind egy szálig felelősek a bűnös háborúért, végül pedig azzal magyarázom a német hadosztályoknak nyugatról keletre való átirányítását, hogy a németek félnek a Vörös Hadseregtől, és nem látom, hogy ez csupán provokáció, Hitler manőverezése, azon igyekezete, hogy bizalmatlanságot hintsen el a Hitlerellenes koalíció tagjai között [...] Értettem én, miért jelent meg Alekszandrov cikke: azzal kellett megkísérelni a német ellenállás letörését, hogy büntetlenséget ígérünk a hitleri parancsok egyszerű végrehajtóinak, no meg szövetségeseinket is emlékeztetnünk kellett, mennyire drága nekünk a koalíció egysége...[43]"
Ehrenburg nem volt gyáva - éppen ekkoriban „Drága Lavrentyij Pavlovics!" megszólítással Nyikolaj Tyihonov és Szamuil Marsak társaságában levélben kérte Beriját, hogy „a leningrádi trockista írók" sorában 1938-ban letartóztatott nagyszerű költőt, Nyikolaj Zabolockijt karagandai száműzetéséből engedje vissza szülővárosába.[44] A belügyminiszternél - még Malenkov kegyen-ceként is - sokkal kisebb hatalommal rendelkező Alekszandrovval szemben Ehrenburg mégis nyomban visszakozott. Magyarázkodó levélben közölte vele, hogy ő egyáltalán nem a német nép teljes kiirtására akarta biztatni a szovjet embereket. Akiktől egyébként az ellene publikált „Pravda"-cikket követően csak úgy áradt felé a rokonszenv. A németekkel szembeni bosszúvágy ugyanis olyan heves volt a Szovjetunióban, hogy sokan még a hivatalos „vonallal" szembeni fellépést is vállalva, levelekkel, ajándékokkal vagy a véletlen utcai találkozások során néma kézszorítással fejezték ki szolidaritásukat. Ehrenburgot ez annyira megijesztette, hogy igyekezett minél kevesebbet mutatkozni Moszkvában. Egészen május tizedikéig, amikor - a Győzelem Napja után - a cenzúra újra engedélyezte cikkei közlését.
Az írónak ez idő tájt a szovjet zsidóságot képviselő szervezetekkel való kapcsolatát is súlyos konfliktusok terhelték. Szembekerült a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetésével, pontosabban annak a szovjet politikai rendőrség utasításait végrehajtó tagjaival. Feltételezhetően éppen egyikük, Sahne Epstejn írta azt a jelentést, amelyben az utókorra maradt az író egyik szenvedélyes kirohanása, minden érvnél pontosabban cáfolva az 1948-as Ehrenburg-cikk állítását a Szovjetunióban nem létező antiszemitizmusról. „...Bizottságunk tagja, I. Ehrenburg ezzel szemben azt fejtegette, hogy a külföldi zsidók közötti propaganda kedvéért felesleges volt létrehozni a Zsidó Antifasiszta Bizottságot, mivel a zsidóknak a legkevésbé van szükségük antifasiszta propagandára. A Bizottság fő feladata a nálunk, az országban tapasztalható antiszemitizmus elleni harc kell hogy legyen."[45]
Újabb vereségként könyvelhette el az író, hogy az áprilisi Alekszandrov-cikk után kivették a kezéből a közel negyven értelmiségi által gyűjtött, de főleg az ő szerkesztésében közlésre előkészített Fekete könyv munkálatait. Igaz, ekkorra már az is csak keserűséget jelentett számára. 1944 októberében ugyanis a szovjet zsidóság e laponként összegereblyézett szenvedéstörténetének egy részét, 525 holokauszttúlélő úgy-ahogy megszerkesztett vallomását az író tiltakozása ellenére - a felülről kapott utasításnak megfelelően - Gromiko szovjet nagykövet kérésére Washingtonba küldték. A politikai célokat szolgáló angol nyelvű kiadás fordítására a tengerentúli zsidóság százezer dollárt gyűjtött össze [46] A német megszállókkal döbbenetesen nagy számban együttműködő szovjet állampolgárok bűntetteinek „kicenzúrázása", sőt kita- til Iáit pozitív példák(!) beillesztése mellett Ehrenburg súlyosan kifogásolta a Fekete könyv „merkantilista" felhasználását is a szovjet-amerikai kapcsolatokban. Ezenkívül nehezen élte meg, hogy hazájában lassan elhalt a háborús bűnök miatti felelősségre vonás. Sztálin személyes utasítására végül felszámolták az ilyen ügyek kivizsgálására létrehozott bizottságot, és sürgősen lezárták a már folyó pereket.
1948 szeptemberében, amikor Ehrenburg újra megszólalt a zsidókérdésben, és Alekszandr R.-t a „Pravdá"-ban igyekezett lebeszélni az izraeli kivándorlásról,[47] a bel- és külpolitikai helyzet ismeretében attól tartott, hogy elmélyül a szovjet zsidóság és a bolsevik hatalom egyre nyilvánvalóbb szembenállása. Ezt a célját azonban biztosan nem érte el: a zsidó állam létrejötte nyomán érzett büszkeség sok honfitársát tiltakozó levél írására késztette. „Ki adott jogot Ehrenburgnak, hogy a szovjet zsidók nevében szóljon?" - kérdezte a „Pravda" jiddis nyelvű mutációjaként megjelenő „Ejnikejt" egyik olvasója. „Mint ismeretes" - folytatta -, Ehrenburgot soha nem érdelte a zsidók mindennapi élete. Érdekes, látott-e egyáltalán zsidókat? Ehrenburg [...] a párizsi szovjet patrióták közül való, és soha nem jutott volna eszébe, hogy az anyját Chanának hívták, ha Hitler nem taszította volna ki onnan.[48] [...] Meglehet, Ehrenburgot nem köti több a zsidókhoz, mint a piszéket a piszékhez, a vörösöket a vörösökhöz, amikor érzik, hogy üldözik őket [...] Ehrenburg Izraelt egy hajóhoz hasonlítja, amelyen Majdaneket túlélt zsidók utaznak. Ha egy francia így beszélne Franciaországról, a francia nép darabokra tépné. Sajnos, a zsidók ezt nem engedhetik meg maguknak, ők csak haragot és gyűlöletet táplálnak iránta. Ehrenburgnak tudnia kell, hogy a zsidó nép átka utoléri, és soha nem szabadul meg tőle." Egy másik - természetesen nem publikált - olvasói levél szerint a tíz hónapja halott Mihoelsz forog a sírjában Ehrenburg cikke miatt, akinek tanácsaiból „nem kér a zsidó nép". Verses válasz is érkezett a cikkre. A poéta az írót „a zsidó Quislingnek" nevezte. „Térjen magához, író! »A világ becsületek Zsidó maga? Eszénél van? [...] Nem maga, hazátlan, idegen író fogja vezetni a zsidó népet az ellenség ellen!"[49]
Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy Alekszandr R. levele nem is létezett. Az ügy hátteréről a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői elleni nyomozás során Iszaak Fefer azt vallotta, hogy a Központi Bizottságban Mihail Szuszlov kijelentette: „Senki semmilyen levelet nem küldött Ehrenburgnak, ez egy politikai lépés volt".[50] Az „Ejnikejt" helyettes szerkesztője, Szemjon Rabinovics pedig egyenesen az írótól hallotta, hogy a Központi Bizottság javasolta neki a cikk megírását. Ezzel igyekeztek ellensúlyozni a moszkvai zsinagógánál néhány nappal korábban Golda Meirt tombolva ünneplő tömeg „méltatlan viselkedését". Ehrenburg azzal a feltétellel vállalta a feladat teljesítését, hogy a cikkben megengedik neki az antiszemitizmus elítélését; ezt ugyanis a központi szovjet lapokban már jó ideje tiltották.
Az Ehrenburg-cikk megítélését tovább bonyolítja, hogy az éppen a zsidóság elleni frontális támadás kezdetekor jelent meg. Alig három nappal azután, hogy Kijevben 1948. szeptember 1-én letartóztatták Dávid Gofstejn költőt. Elképzelhető, hogy Ehrenburgnak még nem volt tudomása erről, vagy ha igen, egyéni tragédiának tekintette az ügyet. Két hónappal később azonban - amikorra Gofstejn és a Zsidó Antifasiszta Bizottság egy aktivistája közötti ismeretségből már kirajzolódott a „nemzetközi összeesküvés" és „a szovjet állam fejéről terjesztett rágalmazó koholmányok", no meg az idegen titkosszolgálatoknak végzett munka vádja, és ennek nyomán betiltották a Zsidó Antifasiszta Bizottságot - az írónak már pontosan fel kellett mérnie, mi történik körülötte. Egy héttel azután, hogy a bizottság moszkvai székházából teherautókon elhordták az iratokat, és lepecsételték az épületet, Ehrenburg az albán nemzeti ünnep alkalmából rendezett moszkvai fogadáson találkozott Mordechai Namirral, az izraeli követség másodtitkárával. Dühös beszélgetésüket a diplomata - aki egyébként Oroszországban született, és 1917 előtt az odesszai jobboldali cionista szocialisták élén állt - később közzétette memoárjában.
A vitát akaratlanul robbantotta ki a szintén jelen lévő neves filmrendező, Mark Donszkoj, egy óvatlan kijelentésével, miszerint korlátozott számban talán lehetővé válik majd a szovjet zsidók izraeli letelepedése. Ehrenburg felcsattant. Ő „se a fasiszták, se a cionisták"(!) előtt nem titkolta a zsidóságát, mondta. De „a szovjet zsidók nem csak azért harcoltak Hitler ellen, mert antiszemita volt. Azért is ontották a vérüket, hogy megvédjék hazájukat és rendszerüket, amely iránt egész lelkükkel elkötelezettek. És soha nem fognak lemondani a szovjet állampolgárságukról." Az író ezt már az eredetileg Oroszországban született izraeli diplomatának címezte, akit a félelem általánossá váló légkörében ekkor már a saját (szovjet állampolgárságú) anyja sem mert felkeresni Moszkvában. A lassan botrányba fulladó párbeszédet Ehrenburg így folytatta: „Ha Izrael Állam nem érti meg, hogy itt (a Szovjetunióban. - G. Á.) semmiféle »zsidóprobléma« nem létezik, hogy a szovjet zsidókat békén kell hagyni, és le kell mondani a próbálkozásokról, hogy a cionizmussal és az emigrációval csábítsa őket - ez ellenállást vált ki a hatalomból és magukból a zsidókból is. Izrael állam ezen csak veszíthet."[51]
Nem ez volt az egyetlen eset, amikor Hja Ehrenburg nyilvánosan exponálta magát Izraellel és a cionizmussal szemben. Három héttel korábban, egy másik moszkvai követségi fogadáson, ezúttal csehszlovák „felségterületen", hasonló botrány során ismerkedett meg Golda Meirrel. „Nagyon részeg volt [...] és nagyon agresszív" - mondta később az izraeli nagykövet.[52] Ehrenburg oroszul szólt hozzá, de mivel a családjával együtt még gyermekként Palesztinába kivándorolt asszony Mordechai Namirral ellentétben nem beszélte jól a nyelvet, angolul válaszolt. Ehrenburg dühösen ránézett, és azt mondta:
- Gyűlölöm az Oroszországban született zsidókat, akik angolul beszélnek!
Golda Meir még élesebben válaszolt.
- Én meg sajnálom azokat a zsidókat, akik nem beszélnek héberül vagy legalább jiddisül![53]
A kínos jelenet szemtanúi szerint Ehrenburg erre valami olyasmit dadogott, hogy „maga az Egyesült Államok lakája", és tántorogva odébbállt.[54]
Golda Meir a róla szóló könyvek egybehangzó tanúsága szerint soha nem bocsátotta meg Ehrenburgnak az Izrael-ellenes kirohanásokat. Valószínűleg túlértékelte a szovjet kormány részéről hazájával szemben megnyilvánuló rokonszenv jeleit és a lakosság eufóriáját. A moszkvai zsinagógában átélt, szenvedélyes jeleneteken kívül bizonyára hatott rá Molotov felesége, a Sztálin feleségének 1932-ben bekövetkezett öngyilkossága után időnként a szovjet First Lady szerepét betöltő Polina Zemcsuzsina viselkedése: a saját jogán is nagy karriert befutott asszony, több népbiztosság korábbi vezetője, a zsidó állam képviselőjét az „Ich bin a jiddise tochter", vagyis „a zsidó nép lánya vagyok" szavakkal fogadta őt.[55]
Zsemcsuzsinát röviddel ezután letartóztatták. A Politikai Bizottság még 1948 utolsó napjaiban kizárta a pártból. Egyebek mellett amiért „a párttag viselkedésének elemi normáit semmibe véve" részt vett a holokauszt hatmillió áldozatának emlékére rendezett gyászistentiszteleten, s „ez a rá nézve szégyenletes tény széles körben a zsidó vallásos körök tudomására jutott".[56] Zsemcsuzsinának még azt is felrótták, hogy a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnöke a kérésére 1943-ban New Yorkban találkozott a testvérbátyjával, az 191 l-ben Oroszországból kivándorolt és Sam Karp néven Connecticutban jómódú üzletemberré lett Szemjon Karpoviccsal.
A kihallgatások során vallatói rettenetesen megalázták az asszonyt. Sokáig tartotta magát - de amikor két volt beosztottja kényszer hatására azt vallotta, hogy szerelmi szolgáltatásokra kötelezte őket, összeomlott, és mindent aláírt. A foglyot öt év kazahsztáni száműzetésre ítélték, ahol a „12. számú titkos objektum" egy ideig alkohollal próbálta feledtetni az elszenvedett sérelmeket. Férjét pedig, aki Sztálin szerint Zsemcsuzsina mellett a cionista világösszeesküvés célpontja lett, 1949 márciusában menesztették a külügy éléről. A következő hónapban Golda Meirt visszahívták Izraelbe, hogy a kormányban átvegye a munkaügyi tárcát.
Ehrenburg ideges agresszivitása az izraeli diplomatákkal való találkozások alkalmával és a „Pravda"-beli cikk szimptomatikus jelenség volt. Az író rettegését jelezte a Zsdanov-korszakban az is, hogy megsemmisítette egyik regénye, a Vihar kézirat első változatát (amiről Nyugaton szinte azonnal tudomást szereztek).[57] Végső soron Ehrenburgnak a zsidó állam elleni kirohanásai mögött - a cionizmus iránti viszonyától teljesen függetlenül - a Nagy Túlélő ezúttal is hibátlanul működő életösztöne munkált. Ehrenburg talán egyszer sem volt ilyen közel a letartóztatáshoz 1939 óta, amikor » Iszaak Bábelből, Mihail Kolcovból és Vszevolod Mejerholdból a Lubjanka kazamatáiban kiverték a vele szemben egy nyílt bírósági tárgyaláson hangoztatni kívánt vádakat. Ma már tudjuk, hogy 1948 októberében a „Pravda" irodalmi és művészeti rovatában működő agitációs és propagandarészleg eljuttatott a pártközpontba egy neki címzett olvasói levelet. A szerző, Jelena Szotnyik donyecki vidéki komszomolista, Sztalino város pedagógiai főiskolájának hallgatója, leveléhez „Ehrenburgnak és Aligernek tulajdonított" verseket mellékelt. A fiatal lányt felháborította, hogy az egyik zsidó évfolyamtársnőjénél látott versekben „szegény", „hazátlan", „mindenki által üldözött" zsidókról olvasott, míg „Alekszandr R."-nek szóló levelében, a „Pravda"-ban Ehrenburg a szovjet zsidók végtelen hazaszeretetéről beszélt. A donyecki komszomolista az „egyetlen, testvéri családba forrt, szocalizmust építő szovjet népekről" szóló dagályos mondatok között emiatt kétszínűséggel vádolta meg Ehrenburgot. Az orwelli totális állam feltételrendszerében nehéz lett volna ennél súlyosabb váddal - a Nagy Testvér iránti feltétlen odaadás megszegésével, vagyis potenciális hazaárulással - illetni. Erről tanúskodnak az 1930-as évek nagy szovjet politikai kirakatpereiről fennmaradt jegyzőkönyvek is.
Noha az inkriminált versek körül máig sok a talány, ahhoz kevés kétség fér, hogy az ügy a politikai rendőrség provokációja volt. Egyrészt az Izrael kikiáltása után magasba szökő zsidó nemzeti öntudat szellemét akarták visszagyömöszölni a „palackba". Másrészt - a szovjet értelmiségi társadalomban folyó leszámolások részeként - így próbáltak ráijeszteni a két művészre. Az előbbi célt szolgálták az állítólagos Aliger-vers primitív és kihívó módon provokatív sorai. Szabad fordításban: „Az a mi bűnünk, hogy zsidók vagyunk / Az a mi bűnünk, hogy okosak vagyunk". Még durvábban: „Nem véletlen, hogy a »zsidrák« szó szinonimája / A »kommunista« nagy szavának".[58] Nem sokkal átlátszóbbak az Ehrenburg nevében írt sorok, köztük a zsidó okosságról szóló passzust megismétlő és letromfoló versszak: „Az a mi bűnünk, hogy a gyermekeink / Tudásra és eleven bölcsességre törekszenek. / S hogy szétszórattunk a világban / És nincs egyetlen hazánk." Majd a költemény vége: „És százezernyi új Makabeust / Teremtünk, példaként az eljövendő világnak / Én büszke vagyok rá, büszke vagyok rá, s nem sajnálom / Hogy zsidó vagyok, Aliger elvtársnő."[59]
Akárki is állt a két álvers mögött, az Aligernek és Ehrenburgnak tulajdonított gondolatok valós társadalmi hangulatot jelenítettek meg. Nem véletlen, hogy a szovjet politikai rendőrség azon aktáiban maradtak fenn, amelyek a zsidó diákok egy illegális moszkvai csoportjának összejöveteléről 1948 őszén született titkos jelentéseket tartalmazták. Az Izrael kikiáltása körüli eufória az ehhez csatlakozott - frontot járt és a jelek szerint másoknál tisztábban látó - fiatalok egy részében ekkorra tehetetlen, dacos keserűséggé vált. Szoros Együttműködés néven megalakított csoportjuk tagjai mindig más lakásban tartották megbeszéléseiket. Alapszabályuk, himnuszuk volt - mindkettőt vezetőjük, a négyéves frontszolgálat után az iskolapadba visszatért Edelstejn nevű felsőbb éves diák írta. Rendőrségi aktájukból kitűnően a csoport tagjai egy novemberi összejövetelükön olvasták és kommentálták a két verset. Egészen 1949 nyaráig találkoztak; akkor a rektori hivatalban tudomást szereztek a szervezkedésről. A tucatnyi fiatalt eltávolították az egyetemről, majd letartóztatták őket. Későbbi sorsuk ma még ismeretlen.[60]
Annyi azonban bizonyos, hogy a győztes Vörös Hadsereg soraiból kikerült fiatal holokauszttúlélők egymástól függetlenül több, hasonló csoportot alakítottak a háború utáni Szovjetunióban. Később, a Zsidó Antifasiszta Bizottság letartóztatott vezetőinek 1949 és 1952 között folyó kihallgatásai során szóba került a moszkvai Lomonoszov Egyetem egy másik illegális diákcsoportja. Ennek vezetője, a Vörös Hadsereg katonájaként hosszú frontszolgálat után német fogságba esett, s csodával határos módon életben maradt Leopold Vidrin volt, egy ismert moszkvai hebraista fia.
1945-ben az amerikaiak szabadították fel a lágerben, ahonnan nyomban Palesztinába akart menni. Nem merte azonban magukra hagyni idős szüleit, ezért visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta elérni, hogy a moszkvai egyetemen ivrit szakot indítsanak, s 1948 tavaszán társaival együtt felkereste a lakásán Hja Ehrenburgot, arra kérve: a moszkvai lapokban szólítsa fel honfitársait, menjenek önkéntesnek Palesztinába, a fiatal zsidó állam fegyveres védelmére. A helyzetet náluk pontosabban felmérő író azonban - akinek, persze, több veszteni valója is volt - elhárította a kérést. Vidrint és társait, köztük Cháim Weizmann izraeli államelnök egykori barátjának, egy rabbinak a fiát és néhány újságírót nemsokára letartóztatták. Ezeknek az illegális csoportoknak a története még csak most kezd napvilágra kerülni annak arányában, ahogyan a Moszkvától távoli orosz városok KGB-levéltárait is feldolgozzák Oroszországban.[61]
A „donyecki komszomolista lány" politikai feljelentéssel felérő olvasói levele a szovjet politikai rendőrség korábbi, hasonló provokációira emlékeztet. Miként Timasuk doktornő és mások esete mutatja, egyébként is előszeretettel alkamazták hisztérikus, fanatikus nők ideológiai lelkesedésbe csomagolt feljelentéseit ilyen ügyekben. De a donyecki komszomolista patetikus hozzászólásához hasonlóan a Lubjankáról származtak a háború alatt Moszkvában talált röplapok is, amelyek szerint Hitler valójában nem az oroszok, hanem „a világcionizmus" ellen harcol. Márpedig egy ilyen állításért akkoriban gyorsan a gulágon találta magát a bűnös. Az NKVD terjesztette a háború alatti és utáni szovjet antiszemitizmus legfőbb érvét, miszerint a zsidók „Taskentben", vagyis az evakuációban, sőt „a boltokban" vettek részt a Szovjetunió antifasiszta küzdelmében.[62]
Ehrenburg pontosan tudta, hogy a „zsidó nacionalizmussal" való leszámolásban a Kreml számára ő lehet az egyik kulcsfigura: egy hasonló sajtókampány egyes számú célpontja vagy akár az újabb kirakatper fővádlottja. Nem voltak illúziói, hogy ettől esetleg mentesítik a szovjet ideológiai és külpolitikai kurzusnak, nem utolsó sorban pedig a politikai rendőrségnek tett szolgálatai. Hiszen még tíz év sem választotta el a spanyolországi polgárháborúban nála semmivel sem kisebb szerepet játszó „Don Miguel" barátja, vagyis Mihail Kolcov „likvidálásától". Valószínűleg ennek tudatában viselkedett egészen másképpen Izrael Állam moszkvai képviselőivel, mint az eredendően rátarti, de ezúttal a naivitásig gyanútlan Zsemcsuzsina. 1948 vészterhes őszén Molotov feleségének megmagyarázhatatlan módon nem működött a veszélyérzete, noha Sztálin már az év tavaszán leváltatta tisztségéről.
Jegyzetek:
23 Lenin zsidó őseinek történetéről, amelynek puszta említéséért még az 1980-as években is többen állásukat és egzisztenciájukat veszítették a Szovjetunióban, 1. M. G. Stejn: Uljanovi i Lenyini. Tajni rodoszlovnoj i pszevdonyima. VIRD, Szentpétervár, 1997. 6-47.
80 Artúr London: Beismerő vallomás. A prágai „nagy per". Magvető, Budapest, •* 1991. 2. Frech Magda fordítása. Cellatársainak visszaemlékezése szerint Ottó Sling az első fizikai és lélektani kínzások után Jagodát és Jezsovot, az NKVD 1930-as években volt főnökeit emlegette a börtönben. Karel Kaplan: Report on the Murder of the General Secretary. Tauris, London, 1990. 97.
81 Vosztocsnaja Jevropa v dokumentah rosszijszkih arhivov 1944-1953. Szibirszkij hronograf, Moszkva-Novoszibirszk, 1998. II. köt., 171.
82 Uo., 220.
83 Uo.
84 Uo. 220. 85 Uo. 221.
86 G. Adibekov: Kominform i poszlevojennaja Jevropa. Rosszija Molodaja, Moszkva, 1994. 163.
87 Vosztocsnaja Jevropa v dokumentah rosszijszkih arhivov, i. m. II. köt., 583. d
111 Uo. 559. 112Uo. 497-498.
113 Uo. 498.
38 Ma már az orvosnőnek az ügyben ekkor és később írt valamennyi levele nyilvánosságra került. „Cel bila szpasztyi zsizny bolnovo". Piszma Ligyii Timasuk v szvoju zascsitu. „Isztocsnyik", 1997/1. 3-16.
39 „Pravda", 1948. szeptember 21.
40 Mordechai Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943-1966, Jád vaSém, Jeruzsálem, 1993.
41 Mihail Kalinyin: Sztatyi i recsi (1941-1946). Moszkva, 1975. 435.
43 Ehrenburg téved: a találkozó április 13-án zajlott. A Szláv Bizottság a Zsidó Antifasiszta Bizottsággal egy időben, 1941 augusztusában a legfelső pártszervek utasítására létrehozott, hivatalosan azonban „alulról" kezdeményezett mozgalom volt. A Kreml a háború utáni status quo kialakulásában, különösen a szö
44 A szép levél szövegét 1. Andrej Artizov - Oleg Naumov (szerk.): Vlaszty i hudozsesztvennaja intyelligencija. Dokumenti 1917-1953. i. m. 534. A közbenjárás egyébként eredménytelen maradt. A szelíd szavú költőt csak 1946 augusztusában, Fagyejev írószövetségi elnök intenciójára engedték Moszkvába költözni. Nyikolaj Zabolockij: Isztorija mojevo zakljucsenyija. „Minuvseje", II. köt., Moszkva-Leningrád, 1990. 310-333.
45 Arkagyij Vakszberg: Jevrejszkij Antyifasisztszkij Komityet i M. A. Szuszlov. „Zvenyja", Isztoricseszkij almanah, Moszkva, 1991.1., 550.
46 M. Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu, i. m. 65-66.; Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznovo faraona., i. m. 68-73.; Nyeizvesztnaja csornaja knyiga. Szvigyetyelsztva ocsevidcev o katasztrofe szovjetszkih jevrejev (1941-1944). Moszkva-Jeruzsálem, Jád vaSém-GA RF, 1993. 16-28; Ny. K. Petrova: Antyifasisztszkije Komityeti v SzSzSzR: 1941-1945 gg. i. m. 283-285.
47 Ehrenburg számára egyébként tényleg mélységesen idegen volt a cionizmus. Ez jól látható abból, ahogyan ezt az ideológiát értelmezte: „Senki előtt nem kétséges, hogy az a sok millió zsidó, aki Európa és Amerika országaiban él, nem fér el Izrael területén, meg aztán nem is akar odautazni, mert összeforrott azzal a néppel, amelynek körében él - írta memoárjában. - Engem a zsidókkal azok a gödrök kötnek össze, ahova a hitleristák az öregasszonyokat és a csecsszopókat lökték..." Hja Ehrenburg: Emberek, évek, életem, i. m. III. köt., 325-326.
48 Ehrenburg 1940-ig az „Izvesztyija" tudósítójaként hosszú éveken át Párizsban élt. Az 1941. augusztusi moszkvai zsidó antifasiszta gyűlésen leszögezte, hogy ő orosz író - kortársaitól eltérően egyébként jiddisül például valóban nem tudott -, s csak a nácik emlékeztették arra, hogy „anyját Chanának hívták". Felszólalása a „Pravda", 1941. augusztus 25-i számában megjelent, és óriási hatást gyakorolt a szovjet zsidóságra.
49 Az olvasói levelek sem a „Pravda", sem az „Ejnikejt" lapjain nem láttak napvilágot. Gennagyij Kosztircsenko közölte őket: V plenu u krasznovo faraona, i. m. 122-124.
50 Uo. 121.
51 Idézi Mordechai Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943-1966, i. m. 75.
52 Golda Meir: My Life. Putnam, New York, 1975. 253. 4}
53 Uo.
54 Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznovo faraona, i. m. 122. Ehrenburg egyébként mélyen megvetette a rabság jelképének tartott jiddis nyelvet, amelyet „fiatalnak" tartott. Ezzel magyarázta az általa egyébként nem beszélt jiddis
57 Glev Struve: Soviet-Russian Literature 1917-1950., Oklahoma University Press, Oklahoma City 1951. 189.
58 Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznovo faraona, i. m. 119-120.
59 Uo.
60 Erről szól M. Ivics: Mologyozsnaja terrorisztyicseszkaja organyizacija. Pamjaty, I. köt., Moszkva, 1976. 19-231.; Szugyba „nyiscsih szibaritob". Uo. 232-268.; Ny. Peszkov: Gyelo „Kolokola". Uo., 69-284.. Nagyezsda Ulanovszkaja - Maja Ulanovszkaja: Isztorija odnoj szemji. Chalidze Publications, New York, 1982. 301-330.
61 L. V. Kaganov: Nyelegalnije jevrejszkije obscsini Kuzbássza. (Konyec 40-h-nacsalo 50-h gg.). „Vesztnyik Jevrejszkovo Unyiverszityeta", 1994/2. 46-53,
62 G. Sz. Batigin -I. F. Gyevjatko: Jevrejszkij voprosz: hronyika szorokovih godov. „Vesztnyik Rosszijszkoj Akagyemii Nauk", LXIII. köt., 1993/1-2. 144-145.
Oroszország/Szovjetúnió zsidó lakossága 1897-2011 között
{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}