Dobossy László a kötethez írott ismertetőjében írja: E sorok írója érdeklődéssel és haszonnal olvasta Luzsicza Lajos önéletrajzi emlékiratát, amelyben szerencsésen és mindig olvasmányosan fonódnak egybe a magánéleti események és a képzőművészeti élet fejleményei. Ez utóbbi ok folytán -feltételezhetően - sok új és tanulságos ismeretet kínál azoknak is, akik művészettörténeti vagy műkritikai szempontból foglalkoznak a háború utáni viharos másfél évtized magyar képzőművészetével illetve képzőművészeivel.
Szerzönk már elözö könyvében, a megérdemelt közönségsikert aratott és két kiadást megért Ifjúságom, Érsekújvár! memoárkötetében is figyelemre méltón alkalmazza azt a módszert, amely új kötetének is fő jellemzője, tudniillik, hogy a mikrokörnyezet aprólékos rajza mögé, mintegy háttér gyanánt, fölvázolja a történelmi eseményeket és változásokat, jelen művében értelemszerűen,főképp a képzőművészet és a képzőművészek vergődését. A másfél évtized, amelyről itt beszámol - tudjuk - nemcsak a szerző életében, emberi és művészi fejlődésében volt elsődleges jelentőségű, hanem az egész magyar társadaloméban is. Lajos tanúságtétele tehát - a képzőművészet szűkebb területén túl - általános érvényű.
Kétség nélkül rendkívül rokonszenves az a szerzői törekvés, hogy a maga életéről és társadalmi helyzetéről, természetesen, egyszerűen közvetlenül beszél, nem szépíti múltját, nem hallgat el olyan dolgokat amelyekről mostanság sokan nem szívesen beszélnek, vagy ha igen, akkor önigazoló szándékkal. Luzsicza könyvének legrokonszenvesebb vonása a leplezetlen őszinteség. És még valami: a tárgyszerűség, az élet apró, mindennapi mozzanatainak pontos rögzítése, ami e beszámolót hitelessé teszi.
Honfoglalás
Mikor Ipolyszalkánál "átfürödtem" magamat az Ipolyon 1946 augusztusában, immár Csehszlovákiából Magyarországra, ismét ama sajátos helyzet előtt álltam, hogy sejtelmem sem volt, sejtelmem sem lehetett sorsom alakulásáról. Egyetlen cél lebegett előttem: pótolni a katonáskodás, az engem is elért háború miatt kiesett évet a főiskolán, diplomát szerezni. Valamilyen módon megvetni lábamat a földön, megtanulni élni, ahogy a gyerek járni tanul, kenyeret keresni, megélhetést találni a képzettségnek megfelelően valamelyest magasabb szinten, a szülők, a család életkörülményeit meghaladóan. Bandukolva a Szob irányába tartó poros országúton, bizonyosan ilyen gondolatok foglalkoztattak, hiszen amikor a mából visszatoppanva a múltba, az akkori pillanatokat idézem meg, ezek az egyszerű, majd csaknem igénytelen tervezgetések törnek elő. Nem is véletlenül, mert az eddigi szűkebb-tágabb környezetemben, az ilyen nagyratörőnek nem mondható célok sem voltak magától értetődőek.
Emlékszem - filmszerűen peregnek bennem az emlékek-, jóval később sem tudtam elképzelni, amikor pedig már kereső ember voltam, hogy valaha is lesz saját autóm és ami még elképzelhetetlenebb volt, hogy megtanulom azt vezetni is. Ilyen hihetetlen dolognak éreztem azt is, hogy netán egyszer én is tanárként nevelhetem majd a gondjaimra bízott fiatalokat. Valószínűtlennek tartottam volna - ha ilyen gondolat egyáltalában előbukkant volna a mélyből -, a saját hivatali szobát, a részemre rendelt adminisztrátorral, asztalomon a telefont, melynek működésével kezdeményezéseim, esetleg döntéseim kelhettek életre. Az ilyen, később valós állapot, az indulásom éveiben még álmomban sem fordulhatott elő. Ami álmodozásaimban azért föl-fölbukkant, az a festővé válás valamiféle reinkarnációjaként jelent meg.
Mi volt mögöttem? A kisvárosi élet, az ottani paraszt-társadalom világa, no és a gimnáziumi évek. Magam mögött tudtam a Republika demokráciájában átélt kisebbségi sorsot, az így szerzett tapasztalatokat, ismereteket, sajátomként őriztem meg a fejemben, a lelkemben. Különös, nosztalgikus érzésekkel telítetten tudtam magam mögött a másféléves katonáskodást, ezen belül az igencsak gazdag, de mégis sok szenvedést és reménytelenséget is hordozó sajátos élményekkel, a fogság hónapjait. Érdekes módon, mi diploma előtt álló fiatalok, a fogságban meditáltunk talán a legtöbbet arról, hogy vaj' mi vár ránk és az országra; a békésnek mondható főiskolai évek alatt, mintha gondtalanul és felelőtlenül is talán, pergettük volna napjainkat. Baráti környezetemre gondolva állítom ezt, hisz mai fejjel úgy sejtem, hogy már azokban az években is tudni lehetett volna, meg kellett volna éreznünk a ránk váró, elkerülhetetlen korszakváltást. Igen, ott a fogságban reménykedtünk a jobb világban - mert hát référne már erre a magyar népre -, mégis a rosszat vártuk inkább, a ki nem mondott bizakodás ellenére is. Gondolatot cserélve egy-egy franciával, talán éppen egy kommunista párttaggal, ilyesféle biztatásban részesültünk:
- "Messieurs! Bizonyosan átvészelik a fogságot és hazajutnak, ott pedig már a szocializmust építik, hisz ott a szovjet hadsereg a megszálló, Magyarország az orosz zónához tartozik."
Ilyenek voltak az első értesüléseink a jövőnkről, az otthoni viszonyokról. Míg a katonáskodás napjaiban inkább csak a háború átvészelésének gondja, a fogságban már az új élet, a jövő foglalkoztatott bennünket, bár a szerény politikai tájékozottság kevés volt az eligazodáshoz a jövőnket, a lehetőségeinket illetően. Ennek persze az is oka lehetett, hogy nem igen akadt közöttünk olyan, aki mozgalmi múlttal, politikai műveltséggel dicsekedhetett volna.
Érdekes dolgokhoz jut el az ember, ha olyasmin elmélkedik, hogy mennyire lehet kiszámítani a jövő formálódását. Lehet-e egyáltalán prognosztizálni e tekintetben. Ha igen, talán a történészek vinnék a legtöbbre, ők látnák előre a bekövetkező eseményeket. Az ilyen adottságok birtokában az ember föl tudna készülni a holnapra. No nem hiszem, hogy így lenne! Inkább a megérzések, a bátor - esetleg hazárd - döntési készség és nem utolsó sorban a jó szerencse, meg a balszerencse hozhatja meg a jót is, rosszat is az ember számára. Petőfi 1849. július 29-én Marosvásárhelyen kelt levelében még azzal biztatja feleségét, hogy pár nap múlva elhozza őket Vásárhelyre, sőt ígéri, hogy majd ha vége lesz a harcoknak és szétugrasztják az oroszokat, együtt fogják bejárni a csodás Székelyföldet és lám július 31-én már holtan feküdt valahol a segesvári csatamezőn. Tudás, okosság, mind nem elegendő ahhoz, hogy előbbre lássunk az orrunknál.
Ekkor a jövőt latolgatás mellett valójában azon járt az eszünk: hogyan fogunk hazajutni... ha sikerül, tettük hozzá halkan. A hazát nekem már nemcsak Érsekújvár, de Budapest is jelentette. Mi felvidékiek azt az egyet világosan láttuk, hogy Csehszlovákia határai vissza-állnak és a szülői ház, a család, mint átmenő látogatóknak örülhet csak nekünk. így talán még inkább érthető, miszerint sejtelmem sem lehetett sorsom alakulásáról.
Mindenesetre a baráti köröm, már ott a fogságban megkezdte az orosz nyelvtanulást. Máig őrzöm a legszükségesebbekre szolgáló magyar-orosz szótárt, az irka első lapján az orosz ábécével. A betűket még a fogságban tanultam meg. Sajnos sokkal többre nem is vittem, ma sem tudok jobban oroszul mint amennyit ez a megviselt irka sejtet.
Újvárban mint gimnazisták minden új iránt fogékonyak voltunk. Lapozgattam Marxot, nagyra tartottam Katajevet, Majakovszkij verseket olvastunk... Voltak, akik a jövőt sejtették abban, ami a Szovjetunióban történik. Egy-egy szovjetunióbeli újság, képeslap is eljutott hozzánk. Csehszlovákiában törvényesen működhetett a kommunista párt. Voltak idősebb, kommunistának tartott barátaim - a szocializmus az ő tolmácsolásukban a mindenki számára jobb jövőt, boldogulást, ember-ember közötti egyenlőséget, a szegények felemelkedésének bizonyosságát ígérte. Emlékszem ezekre a ma már 70-80 fölött járó kommunistákra. Különös, kitartó hit tartotta meg őket máig is - a hitetleneket - a vállalt úton. Ma már áttekinthető a kor, amelyben éltek, ellentmondásaival, buktatóival, bűneivel és csak ámulok amikor látom, hogy ezek az öreg "mozgalmiak" a sok rossz ellenére is tántoríthatatlanok.
A parasztsoron, a szűkebb környezetemben, persze, inkább csak "cocialistákról" meg "koministákról" hallottam és nem mindig elismerő szóval. A "koministák" a "prolik" közül kerültek ki. Paraszt alig akadt soraikban. Talán Önmagukat zárták ki a pártból, hiszen ők tulajdonnal, magántulajdonnal rendelkeztek. Mindig csodálkoztam azon, miként lett kommunista, talán az egyetlen Újvárban, az a paraszt, aki az egyik leggazdagabb család sarja volt. Különcnek tartotta őt mindenki, valószínű épp ezért. A "proliknál" a kommunistaság szinte természetesnek hatott. Bár a "proli" nem volt teljesen azonos a proletárral, az üzemi munkással, az alkalmazottal. A "proli" mint jelző, majdnem megfelelt a szegény ember megjelölésnek. Az alkalmi munkás, az állásnélküli munkás, a tulajdonnal nem rendelkező, de az ún. lógósok, dolgozni nem szeretők is minden bizonnyal viselték ezt, megkapták ezt a jelzőt.
Vajon miként vélekedett, ha bántani akart a másik oldal, a parasztról? A paraszt szó mint jelző eleve sértésként használatos. Sok függött a hangsúlytól. A "proli" megfelelőjeként használták a földműves-társadalom tagjaira. Mindenesetre a "proli" megnevezés egyértelműbben volt lebecsülő jelentésű, mintha parasztként emlegettek valakit, vagy esetleg saját magát mondta valaki paraszt embernek. Újvárban kialakult szokás volt földművest, gazdálkodót mondani, pl. Balogh Pál gazdálkodó, Deák János földműves, de azért Horváth Sándor lehetett rendes paraszt ember is, ha netán úri vagy munkás körökben emlegették őt. Ha pedig olykor, csakis az illető távollétében, suttyó parasztot mondtak az ellenségek, az már aztán igazán "vért kívánt"! Természetesnek kell tartanunk, hogy ahol a paraszttársadalom volt az "uralkodó réteg", mint a mi kis városunkban is, a parasztészjárás csak "kitermelte" az "ellenmérget". De pontosabb vagyok, ha valamiféle - tájanként változó - évődés világába sorolom a sokszor bizony jó "szaftos" megszólásokat. Míg a "humaj" jelző mindkét réteg valamely tagjára egyformán ráillett, kétbalkezességet, mamlaszságot, ravaszságtól sem mentes bárgyúságot jelenthetett, ha jól emlékszem e sűrűn odavetett, Újvárban jólismert különös szóra, addig voltak olyan népi jelzők a parasztok fegyvertárában, amelyek csakis a másik társadalmi réteg egyes tagjaira utaltak. "Nyeho" az volt, akit olyan semmit érő emberként tartott számon a közvélemény. Ha ilyen "jellemzés" szemtől szembe hangzott el, úgy örökös harag, de legalábbis az erők összemérése követte ezt a megjegyzést. Az úri osztály részére is tartogatott egy-egy találó csúfolódást a parasztbölcsesség. Egyszerűen csak "bugyogónak" mondták azt a nadrágos embert, akinek az üres fejénél nem sokkal volt többje.
A diák éveim alatt sokat jelentett számomra, jövőm alakítása tekintetében mindenképpen, a "Sarlósok" közelsége, a magyar egyetemisták, a falu, a nép felé forduló mozgalmának hatása. A Sarlós-mozgalom központja valójában Újvár volt, a mozgalom irányítói mind innen indultak. A Sarlósok közül többen később a kommunisták felé mozdultak el, de főleg az újváriak, a Veres Péter vezette Nemzeti Parasztpárt soraiban találták meg a helyüket. Talán az ő példájuk, meg aztán a paraszti mivoltom késztetett engem is ebbe az irányba. Ez az elhatározás, ahogy más esetekben is így volt ez velem, nem gyorsan érett meg bennem. Az első pesti évemet, úgy emlékszem, senkitől és semmitől sem függő, tudatosan szabad emberként kívántam leélni.
*
"Szob-Budapest" "személyről" leszállva megérkeztem hát abba a városba, ahol immár a vendég felvidéki diák, menekültként vág neki az új életnek és véglegesen megtelepedik. Titkon büszkeség töltött el, vagy inkább szerencsésnek tartottam magam a sajátos helyzetem, a múltam miatt, mint ahogyan mi felvidékiek szinte mindannyian, még ma is jó érzéssel hordozzuk magunkban felvidékiségünket, ami egyben a polgári demokráciában megszerzett, szinte automatikusan elsajátított magatartásformát igazol.
Megjöttem hát mint olyan, akinek se rokona, se ismerőse, se pártfogója nincs ebben a városban, de még az országban sem, legföljebb diáktársai vannak, az egész vagyona pedig az a kis koffer, amit a kezében szorongat. A mából visszatekintve a múltamba, nem tévedek, ha megállapítom, hogy éppen az ilyenek miatt, bizonyosan kontrasztosabban láttam az engem körülvevő világot és talán kicsit kívülről is. A körülöttem lévő világnak ilyetén történő szemlélésére, életemben kétszer nyílott lehetőségem: először 1946-ban tehát, 1956-ban másodszor.
*
Milyen szép ősz volt 1956-ban. Mily csodás festőnek való október ott messze az Alacsony-Tátrában, Vyšná Bocán.
A két Boca - a felső és az alsó - ez időtájt még a régi szépségével csalogatta a festőket. Talán másutt, Szlovákia más tájain, ilyen zsindelytetős faházas együttest keresve sem találhatott az ember. A környék, a gazdagon tagolt völgyek lenyűgözték az idelátogatót. Aki a Gyömbér alatt, a Garam völgyéből ezen a hágón át kocsizott a Vág völgyébe, feltétlen megállt a kanyargós út megfelelő pontján, hogy megcsodálja a múltat idéző festői falvakat. Az sem volt megvetendő, hogy a falucskák közvetlen szomszédságában húzódó erdőségben, tömérdek csucsoriatka- fekete áfonya - termett. Itt a hazája az erdő eme nemes ajándékának. Igazán csak az tudja értékelni ezeknek a fekete "gurulós" bogyóknak ízét-zamatát -, aki a termőhelyén maga szedte és fogyasztotta el. A helybeliek bizonyosan apáról fiúra szálló módszert alkalmazva, lapos "vasfésűvel" könnyedén és gyorsan szedték tele puttonyaikat ezzel az erdei csemegével.
Miloš Bazovskyval töltöttünk itt pár napot, a hegyek, a Tátrák ismerőjével, a kiváló szlovák mesterrel, aki időt, fáradságot nem kímélve boldogan mutatta meg a fiatal magyar kollégájának a hegyi világ rejtett szépségeit. Itt és ekkor készült a kis monográfiámban reprodukált "Falu a völgyben" című vászon is, amely nem sokkal később a svájci M.Z. tulajdonába került. Székhelyünk ezekben a napokban is a gyemenovai völgy elején, egy fenyvesben megbúvó művésztelep volt, innét indultunk eljártuk be a közelebbi-távolabbi falvakat, tájakat. Ekkor még a kép a helyszínen, kinn a természetben készült.
Otthon is ez a szokás tartotta magát; az alkotóházak, a művésztelepek lakói mint a méhek lepték el a környéket - Zsennye falucska egyetlen utcáját például, a Rába ligetes kanyarjait, a Sorok menti legelőt - és a stafétájukkal a vállukon, hónuk alatt a felfeszített vászonnal, ejtették ámulatba a helybéli népet.
1956. október 10-én Örömmel, boldogsággal telítve indultam útnak pihenni és hát festő lévén dolgozni is, a már ismerős vidékre, Liptóba. Ragaszkodásom a pihenéshez, a kikapcsolódáshoz nagyon is érthető lehetett, hisz fölöttesem Mihályfi Ernő miniszterhelyettes, de mindenki más is a minisztériumban tudta, hogy 1956 februárjában, a Műcsarnoknál alig megmelegedett igazgatót, kényszerítették "bevonulásra" a képzőművészeti osztályra. De hát nem is olyan sokára csak eljött szabadulásom napja és visszatérhettem a Műcsarnokba, onnan pedig pár nap után neki vághattam a nekem oly annyira kedves hegyi világnak. Isten bizony sejtelmem sem volt, hogy mit hagyok itthon, mi fogad majd, amikor megtérek. Megvillan előttem egy kép: ott állunk az Oktogonon Zelinkával a jeles, valamikori műkereskedővel. "Hallottad mi volt a Rajk temetésén? Mi lesz még ebből?" Megjelennek lelki szemeim előtt a bátor írások a sajtóból. A Petőfi-körben történtek állandó beszédtéma. Arra azonban, hogy ily hirtelen és mindent elsöprő robbanás következik be, igazán nem gondoltam.
A visszatérést október 26-ra terveztem; 24-én már visszafelé tartva Pozsonyban tartózkodtam barátomnál Csicsátka Ottónál; az ő lakásán ébredtem, inkább ugrottam ki az ágyból: "Hallgasd csak mi van Pesten!" Az éterben röpködő nyilatkozatok, ismerősök, írók, művészek nyilatkozatai maradtak meg élesen emlékezetemben. Nem tudtam elképzelni, hogy míg én a legbékésebb hangulatban élveztem a csodás hegyvidéki őszt, miként gyorsultak így fel Pesten az események. "Forradalom van Pesten! Hihetetlen!" Ismételgeti barátom. Hallom az író ismerősöm hangját a rádióból: "... nem illő, most amikor áldozatok tetemei fekszenek a pesti utcán, ilyen szavakat használni, de most mégis azt mondom, holtbiztos, hogy a szovjet megszállók kimennek ebből az országból". Nem szó szerint idéztem a mondatot, de a "holtbiztos" ma is fülembe cseng. Pedig hát az írót nem is tudtam volna elképzelni forradalmárnak! Hallgatva a híreket, minden arról győzött meg: forradalom van otthon, méghozzá győzedelmes forradalom.
A késő délutáni vonattal siettem Újvárba, közelebb a határhoz, esetleg vissza Pestre, ha lehet. Estefelé járt az idő, már csak azért is így lehetett, mivel a vonaton több olyan újváriba botlottam, akik Pozsonyból dolguk végeztével, ugyancsak ezzel a szerelvénnyel tartottak hazafelé. "Fantasztikus!" Egymás szavába vágva folyt a vita. Akadtak lelkesedők, de ott voltak a kételkedők, a "bölcsek" is. Az egyik régi "mozgalmista" imígyen bizonygatta igazát: "Vigyázzatok csak! Pár száz szovjet tank és elsöpri a magyarok forradalmát!" Ezekkel a keresetlen szavakkal mintegy lezárta a vitát. Ma arra gondolok, hogy vajon a hit mondatta ki vele ezt az "igazságot", vagy talán logikus gondolkodás következményeként ilyen eredményre kellett volna jutni bárkinek is? Annyi bizonyos, hogy ott nem akadt ember, aki egyetértett vele. - Milyen különös összeesések adódnak az életben. A minap, az 199 l-es újvári "porcinkulában" mesélték barátaim: "az öreg kommunisták mondogatják, nem nagyon lelkesedve a csehszlovákiai állapotokért: várjatok csak! Visszasírjátok ti még a múltat, a régi rendet!" Megdöbbenek mikor hallom, hogy az egyik ilyen "jós", az én régi ismerősöm, onnan a vonatról. - A vasútállomásról hazafelé tartva fölismerem az egyik utcabélit, a Csehországban szolgáló magyar származású kapitányt, méghozzá civilben, amint éppen most, velem egyidőben baktat ugyancsak otthona felé! Ez a fiatalember tán csak nem a magyarok hangulatát felmérendő küldetésben, titkos küldetésben jár otthon!? Máris? Futott át az agyamon!
Az otthoniak, különösen Józsi bátyám, aki a vasútnál dolgozott, úgy látták jónak, ha pár napot még maradok Újvárban, majd csak kiderül mi történik valójában. "Most a legjobb helyen vagy. Akaratod ellenére is belekeveredhetnél valamibe. Ülj itthon a fenekeden". "Nem is lehet átjutni a határon! A turistákat is visszatartják. Párkányban, tábori konyhát állítanak föl az ittrekedteknek". Hozta a hírt a másik testvér. - A szülői házban téblábolok tehát, lesem a hazai híreket.
Emlékszem ekkor történt, hogy az istállóban a lovak alá ágyazva, vellával a kezében, csak úgy mellékesen megjegyezte apám: "Pár napja mintha nyomást éreznék a mellemben, talán megfáztam. Majdcsak elmúlik." Észrevettem igyekezetét, hogy jelentéktelen mozzanatként tüntesse föl, a figyelmet sem érdemlő érzését. Tulajdonképpen mintegy hangosan gondolkodott csupán. Később, valamikor november vége felé, amikor a hírek már mehettek is, jöhettek is, a halála után döbbentem rá, hogy mennyire oda kell figyelni mindenre, minden, akár jelentéktelennek ható jelzésre is. Ily fölismerésekre, sajnos, rendszerint utólag jön rá az ember. Mi lett volna, ha apámat én cipelem el, méghozzá azonnal, valamelyik orvos barátomhoz. Talán, talán megelőzhető lett volna a baj, az agyvérzés. Szegényre röviddel távozásom után, a lovak faránál találtak rá, munka közben érte a rosszullét.
Október 30-án indultam vissza Pestre Komáromon át, hallva a híreket, hogy ott már közlekedni lehet a határon és onnan majd alkalmi teherautóval folytathatom az utamat. így is történt. A hídon senkitől sem zavartatva jutottam a túlsó oldalra, magyar Komáromba. A valamikori megyémben voltam. Ha szerencsém lesz megtalálom Istenes Gabit a helyi gimnázium tanárát, földimet, meditáltam a házuk felé tartva, mert hát tudni kellene mi történt, és segítségével hazajutni mielőbb. A szerencse kedvezett. Gabi segítőkészen vállalta el istápolásomat és mondta, mondta a híreket, a tudnivalókat. Valójában mit is? "Győzött a forradalom, új világ kezdődik! A fiatalok, a gyerekek vívták ki a győzelmet. A katonáink a forradalom mellé álltak; az oroszok mennek kifelé..." Nem tudtam követni, szóhoz sem jutottam. Az országút felé tartva - ahol majd bizonyosan fog nekem egy Pestre menő teherautót -, mondta magabiztosan, mint olyan, aki otthon van és mindenkit ismer. A szovjet civillakásokat érintve, hirtelen faképnél hagyott engem és odaszaladt az épület sarkán posztoló fegyveres orosz katonához." Adtam neki egy Mária-érmécskét! Szegénykék úgy meg vannak ijedve!" Pergett a nyelve és sietve haladtunk célunk felé.
Pár perc múlva a robogó teherautó rakterén különös, ismeretlen társaságban ücsörögtem. Folyt a kötetlen, "szabad" társalgás.
"Azt beszélik, hogy Darvast a volt minisztert, fölismerték az utcán és leköpdösték. Néhány pofont is kapott". így az egyik utas.
"Most már biztos, hogy győzött a forradalom; Pesten már járnak a villamosok". Hallottam a másik ismeretlentől.
"Saját szememmel láttam mint hullottak a százasok az utcára kitett papírdobozba ott a körúton. Nem nyúlt ahhoz senki! Tudják, a kártszenvedőknek, a harcban elesettek hozzátartozóinak gyűjtöttek ilyen módon; de még a kirakatok árúihoz sem nyúlt senki"... mesélte a diákképű fiatal ölében pihentetve puskáját. Volt ott kettőhárom ilyen egyetemista formájú, állítólag hazaugrottak Komáromba egy napra, most, hogy elcsendesedett a puskaropogás Pesten. Néhányan hasonlóak hozzám, a Tátrából iparkodtak hazafelé.
"Uraim!" Ütötte meg a fülemet a hang, jutott el hozzám a szó.
"Én ávós voltam, de zöldparolinos!..." majd jött a történet, a híranyag a határ mentéről. Meghökkenésemet, ámulatomat az "uraim!" elhangzása okozta, méghozzá egy ávós ejtette ki magátólértetődő természetességgel ezt a régóta nem hallott szót. A "stréber" - gondoltam magamban, azt is persze, hogy itt valóban győzött a forradalom! Pilisvörösvárnál egy kanyarban, tank állt keresztben az úton. Magyar katonák igazoltatták a kocsi vezetőjét; ránk is vetettek egy pillantást. íme a bizonyság:
Hadseregünk az új rendet támogatja! Budán, a Zsigmond téren állt meg a szállítóeszközünk és innen mindenki arra mehetett, amerre akart. Nekem is alkalmasnak mutatkozott ez a megállóhely, a Ribáry utca innen igazán nem volt messze. A villamos valóban járt; békés hangulat fogadott.
"Állandóan csörgött a telefon. Hiányolt a Műcsarnok, kerestek a művészek. Hol a Lajos?! Most kellene átvenni a minisztériumot. A Csohi két kenyérrel a hóna alatt állított be, hogy ne éhezzen a család! A Felvinczi utcai ipari tanulók csoportosan vonultak le a Széna térre, harcolni, mintha csak az iskolába mentek volna. Az orosz tank itt állt meg az utcánk végében a házunk irányába fordítva ágyújának csövét..." stb. stb., alig tudtam követni Ágnes izgalommal teli tájékoztatóját. Talán nem is ok nélkül volt riadt és kétségbeesett, hisz egymagában a két kisgyerekkel, igazán nem lehetett szorongás nélkül átélni ezt a pár kiszámíthatatlansággal telített napot. Arról pedig, hogy én merre járok, fogalmuk sem volt. - Elhatároztam, hogy egy napig nem mozdulok ki hazulról, pihenni fogok. Éreztem, hogy nagy változásokról értesülök majd és talán az emberek is mások lesznek, mint ahogy itt hagytam őket, ismerőseimet, munkatársaimat, barátaimat.
*
1946 augusztusának utolsó napjaiban hasonló gondolatokkal a fejemben igyekeztem az Andrássy úton a főiskolám felé. Nagy változásokat sejtettem, az embereket is másoknak képzeltem el, a fővárost, a sokat szenvedett Budapestet is bizonyosan másként, másnak látom majd, mint ahogyan 1944 őszén itt hagytam. Az első utam a főiskolára vezetett - tájékozódás, a lehetőségek felmérése miatt is így kellett ennek lenni.
Ha belépett az ember az épület hatalmas ajtaján, a portásfülke ablaka előtt haladt el, ahol rendszerint Lapsánszki Józsi, a portás mosolygós arcát pillantotta meg, majd pár lépés után az aulában találta magát. Balról, a sarokban nyílott a központi iroda ajtaja, ahol az Erzsike, a mindenttudó vénkisasszony trónolt. Ebből az irodahelyiségből az Izabella utca frontján lévő kisebb szobába jutott az, aki éppen tandíjat akart fizetni, itt székelt a kvesztor. Balra nyílott az Andrássy útra néző ablakokkal a rektori szoba, ahol inkább a főtitkár, a rekedt hangú Ferenczy úr tevékenykedett, hisz a soros rektorok (Kandó, Rudnay, Pilch, Bory) szívesebben időztek a műtermeikben. Az aulából jutott le az ember az alagsorba, a menzára, hol néha-néha én is ebédhez jutottam, bár nekünk felvidékieknek a Práter utcai ingyenes étkezdéhez volt jussunk. A második emeletről, a hátsó lépcsőn igyekeztünk nap mint nap az osztályunkra, az Aba-Novák osztályra. Egy műterem kivételével - ahol előbb a Glatz, később a Boldizsárosztály székelt, a mi műtermeink foglalták el az egész folyosót.
Közeledve célomhoz sok minden izgatott. Megtalálom-e a megszokott környezetet? Egyáltalában megvan-e maga az épület, a műtermek, a könyvtár az első emelet végében; vártam a találkozást a régi arcokkal, a tanárokkal, az évfolyamtársakkal. Például Erzsike nélkül el sem tudtam képzelni a főiskolát. A Győző, a könyvtáros nélkül sem, aki mint a fiait ismerte a hallgatókat, a növendékeket. Kik a tanárok? Hányan maradtak meg a régi mesterekből, milyen osztályok vannak, kihez kerülök majd; ezek jártak a fejemben. Olyan érzéssel léptem át a főiskolám küszöbét, mint aki azt sem furcsállotta volna, ha nem ismerik meg, mint olyat, aki nagyon messziről jött, nagyon sokáig volt távol, aki véletlenül megmaradt és ím itt van. De hát nem így történt! Az épület átvészelte a háborút, mindent úgy találtam, ahogyan itt hagytam. A hasonló céllal jövőmenőknek föl sem tűnt a jelenlétem, az alkalmazottaknak sem és rádöbbenhettem, hogy a másfél év valójában nem nagy idő. Ami pedig az átélteket illeti, Budapest lakossága sokkal több szenvedést élt át a front alatt, majd azt követően, amikor ártatlan ezreket hurcoltak el orosz fogságba. Lépésről-lépésre bővültek ismereteim a soksok tragédiáról, az ésszel alig felfogható pusztításról. Az épület azonban állt, az élet beindult. Erzsike is átvészelte az ostromot, így a hozzám hasonlók mindannyian megtudhattunk mindent, amire kíváncsiak voltunk.
Egy év - az 1945-46-os - már lement, a következő lesz az ostrom utáni második éve a főiskolának. Igazoló bizottság elé kerülünk, annak döntésétől függ majd, hogy ki folytathatja tanulmányait. Mint megtudtam, nekem a teljes évet kell elvégeznem, egyébként semmi akadálya nincs a továbbtanulásomnak. Gyors megfontolás eredményeként az új alakrajzos mester mellett döntöttem, már akkor Kmetty Jánost választottam. Mint kiderült nagyszerű mesterre, kiváló emberre bukkantam. Megtudtam azt is, hogy Barcsay Jenő az anatómiát, Gáborjáni Szabó Kálmán a didaktikát, Cs. Szabó László az irodalmat tanítja majd. Én az utóbbi kettőnél voltam érdekelt. A nagy újságnak nem is eme ismeretek megszerzése mondható, inkább az, hogy Erzsike férjhez ment Lapsánszki Józsihoz, az értelmiségi egy altiszthez. A háborús forgatag ím behozta a "demokráciát" főiskolánk falai közé. Akkor így tértem napirendre a számomra különös családi esemény fölött.
Másik tennivalóként nem mulaszthattam el fölkutatni a régi felvidéki kollégiumot. Már otthon Újvárban több mindenről sikerült tájékozódnom, arról például, hogy az Erzsébet körúti diákotthon nem létezik, az utód kollégiumot - ahol lányok-fiúk egymás örömére, egy fedél alatt laknak - az Andrássy út 49 alatt kell keresnem. Hát itt, az épület első emeletén sem volt könnyű megértetnem, hogy joggal tartom magamat a régi felvidéki, a valamikori Toldi F. utcai kollégium alapító tagjának, és így formálok jogot egy ágyra, no meg arra a szerény kosztra, ami kijár az ittlakóknak. Tehát itt sem csodáltak meg és öleltek keblükre mint a sokat átélt messziről jöttét, hisz mindegyikük ugyancsak megjárta a poklot. Sok volt az idecsapódott új arc. Őgyelegve ott a nagy ebédlőben, meg aztán a Zsibongó társalgóban, csak-csak előkerült a gondnok - régi ismerősöm és kiderült, hogy létezik valamiféle vezetőség az itt lakókból - lám a demokratikus rend, az önkormányzat, sejlett föl bennem a gondolat - és rá kellett döbbennem, hogy nem lehet kizárni, a helyszűke miatt történő esetleges eltanácsolásomat sem. Dühös lettem, talán erőszakos is?
Hát ez az első pesti utam bizony csak fél sikerrel járt, nem tudtam helyet biztosítani magamnak az Állami Rákóczi Kollégiumban. Következett az az időszak, amikor ott húztam meg magamat, ahol éppen sikerült. Valójában ágyrajáró lettem. így éjszakáztam rövidebb-hosszabb megszakításokkal Újpesten, egy Újvárban megismert kedves családnál és másutt, a helyeket ma már nem tudnám mind felsorolni. A főiskolai évnyitó még messze lévén, gyakran feltűntem Újvárban is a szülői házon, ha megpihenni vagy éppen a hasamat jól megtömni kívántam. Meg aztán valamiképpen át kellett csempésznem az élethez és a munkához nélkülözhetetlen holmikat, ruhaneműt, ágyneműféleséget, festőeszközöket. Elég sokszor tehettem meg a nem is veszélytelen oda-vissza utat Pest és Újvár között. Emlékezetemben megőrzött átkelőhelyek neve és száma legalábbis ezt bizonyítják. Szobnál teherszerelvénnyel sikerült többször átjutnom. Az orosz katonák mintha már kiismerték volna magukat a határon tapasztalható sürgés-forgásban. Engem egyszer sem emeltek ki a vagonból, ahol meghúzódtam. Jártam át az Ipoly kásás jegén Helembánál - lesz ami lesz alapon, világos nappal, a szerencsémben bízva - át, valamelyik kerten ki az utcára, majd a vasúti sínek mentén irány: Nána, ahol bizton számíthattam éjjeli szállásra a volt katonatársam családjánál, Sz. Miskáéknál. Csoportosan, több diáktársammal és "hivatásos" csempészekkel ugyancsak az Ipolyon keltem át Nagybörzsöny magasságában, ahol is az éjszaka felét egy ismeretlen család vendégszeretetét élvezve, a padlón próbáltuk meg átaludni. Csoportos út volt az is, amikor Szőnynél csónakon jutottunk át Izsa szomszédságában a túloldalra. Az egyik újvári kocsmáros lányával akadtam össze a hazafelé tartó utamon, amikor Győr magasságában valahol, "céloztuk" meg szűkebb hazánkat. A jövés-menésnek az is oka lehetett, hogy elég sokáig nem volt biztos helyem a diákotthonban, másrészt az elemózsiám sem tartott ki a végtelenségig.
Végleges helyhez akkor jutottam a "Rákóczi"-ban, amikor létrejött annak fiókintézménye, ahogy mi mondtuk a "Lendvay", ott az orosz követség mögött a Lendvay utcában. Biztonságos helynek Ígérkezett, az orosz őrszemek éjszakánként hol itt, hol ott tűntek fel a közelben, nemegyszer alaposan ránk ijesztve. Az ebédet, vacsorát a központi intézményben fogyaszthattuk el, majd csoportba verődve vonultunk haza, télen már legtöbbször sötétben, előretuszkolva a kárpátaljai barátunkat, hogy a Követséget őrző orosz kiskatonákkal szót tudjunk érteni. Igazi, saját otthonunk valójában akkor lett, amikor a minisztérium támogatásával - máig sem sejtem honnan került ilyesmire akkor pénz -megoldottuk az étkezést is és függetlenítettük magunkat az anyaintézménytől. így jött létre a Lendvay utcai állami kollégium, hivatalos nevén a Kossuth Lajos Kollégium (KLK) saját, választott vezetőséggel - mondhatnám önkormányzattal - no és a minisztérium által kinevezett, de általunk javasolt igazgatóval. Nyomorúságunk dacára örökké vidám, szép napokat éltünk ott meg. A máig emlékezetes eseménydús napok, mind a kollégiumban, mind bent a főiskolán összemosódnak előttem, ezzel együtt ez a rövidke iskolai év mégis életem tartalmas és hosszúnak tűnő időszakaként maradt meg bennem.
Luzsicza Lajos, Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő ével 1945-1960. Közlekedési és dokumentációs Rt. Budapest, 1994.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}