Magyar-csehszlovák tárgyalások 1921-ben / Československo-maďarské rokovania v r. 1921

Mindmáig keveset tudunk az 1921-ben megvalósult csehszlovák-magyar tárgyalásokról. Az 1921. március 14-i Bruck-i találkozót június 23-án egy második követte Marienbadban (Mariánské Lázně).
Gratz Gusztáv a Horthy rendszer hatalomra kerülése után 1919. novemberétől 1921. januárjáig bécsi magyar követ volt, majd külügyminiszter az  első Teleki kormányban. Segítette IV. Károly restaurációs kísérletét, annak meghiúsulása után 1921. húsvétján  lemondott tisztségéröl. Gratz kezdeményezésére kezdödtek tárgyalások Csehszlovákiával, ezek körülményeiröl 1946-ban keltezett emlékirataiban részletesen beszámol.

Ha Közép-Európa megmarad a békeszerződések által megterem­tett szétforgácsolt állapotban, és ha a régi Ausztria helyét elfoglaló államok nem képesek az őket elválasztó és a Monarchia felbomlása folytán belső problémákból nemzetközi konfliktusokká vált ellentéteket félretenni, ak­kor nincs kizárva, hogy adandó alkalommal vagy az orosz vagy a német po­litika arra fogja ezt a helyzetet kihasználni, hogy egymás után szolgálatába kényszerítse az egyik dunai államot a másik után. Ez másképp, mint ezek­nek az államoknak külpolitikai együttműködésre irányuló összefogásával alig látszott megakadályozhatónak. Más szóval: az, ami 1867-ben szükséges volt, a Duna-medence népeinek közös védelemre való összefogása, nem ke­vésbé volt szükséges 1921-ben is. Ha pedig ez igaz, akkor az egyetlen helyes politika magyar szempontból ma is ugyanaz, ami magyar érdek volt ötven évvel ezelőtt is, és ami állandó közös érdeke az összes Duna menti államok­nak, tudniillik a volt Monarchia népeinek együttműködése. Mivel pedig eze­ket az államokat közjogi alapon nem lehet többé közös védelemre egyesíte­ni, legalábbis nemzetközi alapon, szerződések révén kell őket erre újból al­kalmassá tenni, nehogy az orosz vagy a német nép elnyelje őket.

E felfogás hívei úgy találták, hogy ha a közép-európai államoknak politi­kai együttműködésre való összefogása népeiknek közös érdeke, magyar szempontból még különös okok is szólnak e politika mellett, és tennék kí­vánatossá a velünk szomszédos államokkal szemben fennálló ellentétek le­hető elsimítását. Minden külpolitikának elsőrendű céljai és feladatai defen­zív jellegűek. Magyarország külpolitikájának legelső és mindenekfelett álló célja kétségkívül szintén az, hogy az ország fennmaradt területének épsége, függetlensége és önállósága biztosítva legyen. Csak ha ez a negatív cél el van érve [sic!], kerülhet sor a pozitív feladatok megvalósítására, tehát az ország területének esetleges növelésére és befolyásának gyarapítására irányuló tö­rekvésekre. Ha olyankor igyekszünk ilyen célokat megvalósítani, amikor biztonságunk fenyegetve van, akkor ezzel azt kockáztatjuk, hogy nemcsak a/t nem érjük el, amire törekszünk, hanem hogy elveszítjük azt is, amink megmaradt. A békekötés után kialakult helyzetben Magyarország biztonsá­ga rendkívül ingatag alapon állt. Az elszigetelt, magára hagyott, sehol befo­lyásos baráttal nem bíró Magyarország ellenségekkel volt körülvéve és ezek, ha velük megférni nem tudunk, katonai erejükkel alkalmas időpontban könnyen összeroppanthatták volna Magyarországot. Hazánk központi fek­vése ez országok közepette ezt a veszélyt még fokozta. Ez a több tekintet­ben aggasztó helyzet szükségessé tette, hogy a Magyarország és szomszédai között fennálló ellentéteket ne élezzük ki, hanem ellenkezőleg azokat lehe­tőleg tompítsuk.

Ehhez magyar szempontból még egy további megfontolás is járult. Mivel a Duna menti államok életbevágó közös érdekeinek megvédéséről van szó, a hivatkozás arra, hogy ennek előfeltétele a trianoni szerződés legkirívóbb igazságtalanságainak megszüntetése, esetleg kedvező talajt teremthetett bi­zonyos határrevízióra, amelyet a beati possidentes helyzetében levő szom­széd államokkal szemben kényszer útján semmiképpen nem tudnánk érvé­nyesíteni. Ha van a revízióra lehetőség - mondották e felfogás hívei -, azt egyelőre csak barátságos megegyezéssel lehet elérni. Ilyenre az ebben az irányban végzett tapogatódzások eredménye szerint, habár igen szerény ke­retben, van is némi remény, legalábbis csehszlovák oldalon. Minden ezután elért revízió erősítené Magyarországot. A területi engedmények, amelyeket ezúton el lehet érni, kétségkívül nem jelentékenyek. Ámde kisebb revíziót elvetni, csak azért, mert nagyobbat kívánunk, hiba volna. Attól kellene tar­tanunk, hogy az utóbbi sokáig fog magára váratni, és hogy addig a szomszéd államokban lakó magyar elemek részben elvándorlás, részben beolvadás út­ján nagyon megcsappannak. Ami pedig a magyar kisebbségek helyzetét ille­ti, az valószínűleg szintén leginkább akkor lesz megjavítható, ha a közép­európai államok között olyan viszony keletkezik, hogy a szomszéd államok Magyarországon nem fognak többé hajthatatlan, revánsra vágyó és ezért minden baráti gesztustól tartózkodó államot látni, a magyar kisebbséget pe­dig nem tekintik az ádáz magyar ellenség előőrseinek.

Ennek a felfogásnak meggyőződéses hívei közé tartozott ennek a könyv­nek írója is, aki akkoriban Magyarország bécsi követe volt, amely minőségé­ben az a feladat hárult rá, hogy az 1920-ban Budapesten követekkel még nem bíró külföldi államokkal az érintkezést megteremtse és fenntartsa. Bécsben, úgy mint Budapesten, igyekezett a befolyásos tényezőket felfogá­sa részére megnyerni. Érvelése kivált Csehszlovákiában keltett visszhangot. Arról győződött meg, hogy ott hasonlóan gondolkoznak. Több beszélge­tést folytatott ez ország bécsi követével, Flieder úrral arról a kérdésről, mint lehetne Magyarország és Csehszlovákia között normális viszonyt teremte­ni. A prágai kormány felhatalmazta Flieder urat a beszélgetések folytatására. Részben talán ezeknek volt eredménye Benes csehszlovák külügyminiszter­nek egyik 1920 őszén tartott beszéde, amelyben a nyilvánosság előtt is igye­kezett Magyarország felé közeledni. Helytelenítette, hogy Csehszlovákiá­ban ellenszenv mutatkozik Magyarországgal szemben. Véleménye szerint inkább utat kellene keresni arra, miként lehetne a jövőben barátságos vi­szonyt teremteni a két ország között.

[1920] December közepén e könyv íróját a bécsi követségen meglátogatta Szápáry László gróf volt fiumei kormányzó, aki tekintettel arra, hogy mura­szombati birtokát a jugoszláv katonaság lefoglalva tartotta, akkoriban fele­ségének csehországi birtokán élt. Elmondta, hogy röviddel ezelőtt Prágában alkalma volt találkoznia Tusar úrral, a volt csehszlovák miniszterelnökkel és az ottani képviselőház többségi pártjának vezérével és ez alkalommal felve­tődött az a kérdés, miként volna lehetséges a Magyarország és Csehszlová­kia közötti viszonyt megjavítani. Szápáry gróf benyomása az volt, hogy erre cseh részről megvan az elvi hajlandóság, sőt hogy a magyar-csehszlovák ha­tár bizonyos megváltoztatása - amelynek azonban sem Pozsony, sem a Ruszka-Krajna (későbbi Kárpátalja) Csehszlovákiához való tartozását nem szabad érintenie - szintén elérhető volna, ha ennek fejében a magyar politi­ka elfogadná a Csehszlovákiával való barátságos együttműködést. Ebben az időben Teleki Pál gróf miniszterelnök kormányának szükségessé vált újjá­alakításával kapcsolatban e könyv íróját felkérte a külügyminiszteri tárca el­vállalására és ez erre való tekintettel illetékesnek tartotta magát arra, hogy Szápáry grófot a legnagyobb nyomatékkal felkérje Prágában beszélgetései­nek folytatására. Kérte őt különösen arra is, hogy igyekezzék Benes külügy­miniszterrel is kapcsolatba kerülni és megállapítani, mi az ő nézete a ma­gyar-csehszlovák közeledésről. Januárban c könyv írója átvette a külügymi­niszteri tárcát. A képviselőház többségének értekezletén, ahol szándékait kifejtette, oda nyilatkozott - magyar részről első ízben -, hogy a magyar külpolitika intézésében a trianoni szerződés alapjára kíván helyezkedni. Hangsúlyozta továbbá, hogy közvetlen szomszédainkkal a lefolyt esemé­nyek következtében közöttünk és köztük fennálló érzelmi ellentétek elle­nére normális viszonyba és főleg gazdasági téren esetleg közelebbi kapcso­latba is akar kerülni. „Kész vagyok tehát - mondotta - megragadni minden alkalmat arra, hogy a közöttünk és szomszédaink közötti viszonylatban po­litikai tekintetben is bizonyos modus vtvenda találjunk."

Január közepén Szápáry László grófnak sikerült találkoznia Benes külügyminiszterrel, aki kijelentette, hogy a maga részéről is szívesen látná a Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony megjavulását. Ha ennek, mint Szápárytól hallja, előfeltétele a határok bizonyos rektifikációja,² erről is lehet beszélni. Az erre vonatkozó megállapodás azonban csak egy átfogó, minden kérdésre kiterjedő általános megegyezés részeként jöhetne létre. Kívánatosnak tartotta, hogy egy ilyen átfogó megegyezés létrehozatala ér­dekében a két ország között közvetlenül, külföldi hatalmak beavatkozása nélkül tárgyalások induljanak meg, mégpedig mind a gazdasági, mind a poli­tikai kérdésekről, ez utóbbiakba beleértve a területi kérdéseket is. Szápáry még több ízben találkozott Bencssel és igen hasznos tevékenységet fejtett ki azzal, hogy a csehszlovák külügyminisztert a magyar álláspontról, a magvar kormányt viszont Benes felfogásáról tájékoztatta. E beszélgetések során szó­ba került az is, hogy milyen terjedelműek lehetnének azok a területi változá­sok, amelyekkel Csehszlovákia esetleg meg tudna alkudni és Magyarország meg tudna elégedni. Szápáry e beszélgetésekből azt a benyomást nyerte, hogy igenis lehetséges volna a magyar-csehszlovák határ valamilyen Ma­gyarországot kielégítő és a csehekkel való megegyezést a magyar közvéle­mény szemében elfogadhatóvá tevő revíziójában megegyezni, ha ezen az úton állandó külpolitikai együttműködést lehetne teremteni a két ország kormányai között. Hogy cseh részről milyen terjedelmű területi engedmé­nyekre voltak hajlandók, arról az említett magánbeszélgetések csak megkö­zelítő képet adtak. Szápáry benyomása az volt, hogy Magyarország nem kaphatná ugyan vissza Pozsonyt, de visszakaphatná a Csallóköz legnagyobb részét. Csak c sziget Pozsony megvédése szempontjából katonailag fontos nyugati csücskének kellett volna Csehszlovákiában maradnia. Megkaphatná továbbá a Duna bal partján egészen a „nyitrai dombokig" terjedő magyarok lakta sík területet és esetleg, bár ebben a tekintetben nem volt biztos, Kas­sát. A határ többi részére vonatkozólag a cseh álláspont nem jutott kifeje­zésre. De lokális határkorrektúrák mindenütt lehetségeseknek látszottak. Ami a Ruszka-Kra)nát - a későbbi Kárpátalját - illeti, a döntő csehszlovák tényezők nem hagytak fenn kétséget aziránt, hogy Csehszlovákia erről a te­rületről semmi esetre sem mond le.

A Szápáry László gróf útján folytatott előzetes beszélgetések csakhamar annyira előrehaladtak, hogy a magyar és csehszlovák kormány megállapod­hatott egy közös eszmecserére való összejövetelben. Ez a találkozás a Lajta melletti Bruckban, tehát osztrák területen, Harrach gróf kastélyában játszó­dott le, március 14-én. Magyarország részéről a tárgyalásokon Teleki Pál gróf miniszterelnök és külügyminisztere, csehszlovák részről Benes külügymi­niszter és Hotowetz kereskedelmi miniszter vettek részt. Mindkét részről természetesen több miniszteri tisztviselő is jelen volt.

A Bruckban folytatott beszélgetések azt mutatták, hogy a két ország kö­zötti megegyezés valóban nem elérhetetlen, és hogy a cseh kormányban van bizonyos hajlandóság azoknak a területi engedményeknek megtételére, ame­lyek a megállapodást a magyar közvélemény szemében elfogadhatóvá tennék.

Benes elismerte, hogy a Magyarországgal való megegyezés Csehszlovákia szempontjából kívánatos, bár szerinte Magyarországra nézve még nagyobb előnyt jelent. Minden lojalitása mellett, amellyel Csehszlovákia román és ju­goszláv szövetségeseivel szemben viseltetik, elismeri, hogy csehek és ma­gyarok, mivel mindketten a nyugati civilizáció körébe tartoznak, közelebb állnak egymáshoz, mint a keleti kultúrkörhöz tartozó jugoszlávokhoz és románokhoz. Ezenfelül gazdaságilag is egymásra vannak utalva. Azt a ma­gyar részről néha elhangzó aggodalmat, hogy Csehszlovákia előbb-utóbb a pánszlávizmus karjaiba vethetné magát, Benes teljesen alaptalannak mond­ta, mert a nyugati gondolkozású csehek és a keleti mentalitású oroszok kö­zött alig van szellemi közösség. Az a gyűlölet - mondotta -, amellyel a cse­hek évtizedeken át Béccsel szemben viseltettek, eltörpülne amellett, amely Moszkva ellen fejlődnék ki bennük, ha a pánszláv elgondolás megvalósulna. Meg van győződve róla - mondotta -, hogy Csehszlovákia és Magyarország közt létesülhet olyan politikai együttműködés, amely mindkét fél számára hasznosnak bizonyul. Ami a határok kérdését illeti, elismeri, hogy a trianoni szerződésben megállapított határ nem éppen szerencsés. Mind ő, mind Masaryk, a Csehszlovák Köztársaság elnöke, tulajdonképpen más határvo­nalat kívánt volna és ebben az esetben kevesebb magyar kisebbség került volna Csehszlovákiához. A béketárgyalásokon azonban kénytelenek voltak engedni, mert nekik is megvannak a túlzóik és nem hagyhatták ezek által túllicitáltatni magukat, mert ebben az esetben a béke megteremtése könnyen más cseh politikusok kezébe csúszhatott volna át, akikkel Magyaror­szág még kevésbé tudna most megegyezni. Noha Benes nézete szerint a ha­tárokat nem lehet kizárólag etnikai alapon megvonni, elvben hajlandó volna olyan kizárólag magyarok lakta területeket, amelyeket a trianoni szerződés Csehszlovákiához juttatott, visszaadni Magyarországnak, ha ez a két ország közötti barátságos viszony létesítése szempontjából szükséges.

A megegyezést Benes nagyjában úgy képzelte el, hogy Magyarország a saját területén élő szlovák kisebbségnek, amelynek számát erős túlzással 380 000 lélekre becsülte, adja meg azokat a kisebbségi jogokat, amelyeket a békeszerződés értelmében nekik megadni tartozik. A Népszövetség egy bi­zottságának azután meg kellene győződnie arról, hogy ezek a jogok megfe­lelnek-e azoknak, amelyeket a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség él­vez. Ha igen, akkor Csehszlovákia hajlandó volna ugyancsak 380 000 főnyi lakosságot az általuk lakott területtel együtt Magyarországnak átadni. Mivel az így létesülő határrevízió esetére a Magyarországon élő szlovák kisebbség megint szaporodnék a visszacsatolt területek szlovák lakóival, az ezeknek biztosított kisebbségi jogok fejében Csehszlovákia még egy további terüle­tet volna hajlandó Magyarországnak átengedni, úgyhogy összesen Magyar­ország körülbelül félmillió embert kapna vissza. Elsősorban a Csallóköz és a Duna bal partján fekvő területek visszaadása volt tervbe véve. Szóba került ugyan a rutén terület átengedése is, ebben a tekintetben azonban Benes nem akart semmiféle engedményt tenni, azzal indokolván meg ezt az álláspont­ját, hogy Oroszország Csehszlovákiától, tekintettel arra, hogy ennek népe a szláv fajhoz tartozik, nem fogja igényelni ezt a területet, Magyarországtól azonban azt bizonyosan elvenné.

Ennek a tervnek keresztülvitelére Benes hosszabb, egy-két évi előkészü­leti időt tartott szükségesnek, mert hisz a közvéleményt a megállapodásra lassanként kell előkészíteni. Hogy Magyarország újból megerősítse és elis­merje a trianoni szerződést, vagy a jövőre valamilyen lemondó nyilatkoza­tot tegyen, azt cseh részről nem kívánták. Éppen úgy nem tettek semmiféle a magyar trón betöltésére vagy be nem töltésérc vonatkozó kikötést. A kér­dés szóba került ugyan, miután azonban magyar részről kijelentették, hogy a kormány ezt a kérdést nem tartja aktuálisnak és ez idő szerint nem is gon­dol restaurációra, cseh részről ezzel megelégedtek. Az elgondolás az volt, hogy amennyiben a határkérdés békés megegyezés útján való megoldása si­kerül, a két állam barátságos viszonyba lép egymással, azzal a szándékkal, hogy külpolitikájukat összhangba hozzák. Magyar részről vetődött fel a gondolat, hogy a két ország között a békeszerződés 205. cikkében foglalt rendelkezés igénybevételével olyan gazdasági szövetséget is kellene kötni, amelyben a két ország saját fogyasztópiacát elsősorban ugyan saját termelé­sének biztosítaná, egyben azonban a másik államnak nyújtott preferenciális kedvezményekkel oda törekednék, hogy minden cikk, amelyben behozatal­ra szorul, elsősorban a másik szövetséges országból importáltassék. Végle­ges döntés e javaslatról nem jött létre, de cseh részről azt barátságosan fo­gadták. Szóba került ennek az esetleg létesítendő gazdasági szövetségnek Ausztriára való esetleges kiterjesztése is, ha ez az ország azt kívánatosnak tartaná. Végül megállapodás történt, hogy a megkezdett tárgyalást folytatják. Arra az esetre, ha az sikerre vezetne, Csehszlovákia kilátásba helyezte közbenjárását aziránt, hogy Magyarország viszonya többi szomszédaival is rendbe jöjjön.

Benesnek a területi kérdésre vonatkozó javaslata abban az alakban, aho­gyan azt előadta, alig lett volna alkalmas a két állam közti állandó együttmű­ködés megteremtésére. Az az 500 000 lakossal bíró terület, amelynek áten­gedését lehetségesnek mondotta, nem ölelte volna fel az összes magyarok lakta és a nagy magyar blokkal összefüggő területeket. A területi engedmé­nyeknek a kisebbségi jogok biztosításával való kapcsolatba hozatala több hátsó ajtót hagvoit meg, amelyen Csehszlovákia esetleg kibújhatott volna a vállalt kötelezettségek alól. Az a kétévi időköz, amelyet Benes a közvéle­mény előkészítésére szükségesnek tartott, túl hosszú volt, és nehéz volt elő­re látni, hogy ezalatt a két év alatt a két ország közötti viszony miként fog alakulni. A kettőjük közötti feszültség esetleg ezalatt oly mérveket ölthetett volna, hogy azután a megegyezés még nehezebbé vagy egészen lehetetlenné vált volna. Ámde nem szabad elfelejteni, hogy a Benes-féle javaslattal a tár­gyalások éppen csak hogy megindultak. Még nem is került sor valamely ma­gyar ellenjavaslat megtételére. Semmi esetre sem mondható tehát, hogy a tárgyalások nem jogosítottak volna bizonyos reményekre. Ez annál kevésbé áll, mert kétségtelen, hogy Benesen kívül Masaryk elnök is - és ő talán foko­zott mértekben - mindenképpen azon volt, hogy azok eredménnyel vég­ződjenek, és hogy ezzel a Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony végleg rendbe jöjjön.

Két héttel a brucki tárgyalások után Károly királynak Magyarországra való visszatérése és a csehszlovák kormánynak ez alkalommal tanúsítót nyers és barátságtalan fellépése megváltoztatta ezt a kedvező atmoszférát, amelvben a brucki tárgyalások folytak. Ezek az események újabb tápot adtak a Magyar­ország bekerítésére irányuló politikának és egyengették az utat a kisantant végleges alakjában való megalkotásához, amennyiben Romániában is megér­lelték az elhatározást, a Benes kezdeményezésére létesült csehszlovák jugo­szláv szerződéshez való csatlakozásra, láke Ionescu román külügyminiszter már 1920 őszén Rómában, Londonban és Párizsban járt, és ott meggyőző­dött arról, hogy Romániának a kisantantba való belépését jó néven veszik. Ezúttal már a francia kormány sem támasztott ez ellen kifogást, mert hiszen Paléologue nagykövetet közben a csehbarát Berthelot váltotta fel a francia külügyminisztérium állandó főtitkári állásában. Bukarestbe való visszatérése után Take Ionescu újból kifejezte ugyan azt a kívánságát, hogy a kisantantba a Romániával szövetségi viszonyban álló Lengyelországot is be kell vonni, hozzátette azonban, hogy a román kormány nemcsak helyesli Benesnek a kisantant megteremtésére irányuló politikáját, hanem abban az esetben, ha magyar részről a három vele szomszédos ország valamelyikét támadás érné, szerződés nélkül is azonnal akcióba lépne Magyarország ellen. Végre 1921. április 23-án létrejött a csehszlovák-román szerződés is és ezt követte június 7-én a román-jugoszláv szerződés aláírása, amivel a kisantant néven ismere­tessé vált hármas szerződés elnyerte a maga végső alakját. A szövetkezett or­szágok sajtója most fennen hirdette, hogy „Magyarország immár vasgyűrű­vel van körülvéve", és hogy a mindhárom országot fenyegető „magyar ve­szély" végleg elmúlt: Magyarország bekerítése be volt fejezve.

A magyar és csehszlovák kormányok kiküldöttei-Teleki Pál gróf, Bánffy Miklós gróf külügyminiszter és Benes - 1921. június 23-án és 24-én Ma­rienbadban még egyszer találkoztak ugyan, de a teljesen megváltozott hely­zetben a megkezdett közeledési akció folytatását nyilván nem tartották sem szükségesnek, sem lehetségesnek. A marienbadi tárgyalások lefolyásáról nyilvánosságra került feljegyzések szerint az értekezleten csupán csak alá­rendeltebb jelentőségű gazdasági és adminisztratív kérdések kerültek szóba. A Bethlen-kormánynak más külpolitikai elgondolásai voltak és nem gon­dolt közeledésre ahhoz a Csehszlovákiához, amelyet a békeszerződések ál­tal teremtett vagy megnagyobbított közép-európai államok leggyengébbikének és legtörékenyebbikének tartott. Bethlen István gróf cikkében (LEspnt International, 1938. április) e tárgyalások meghiúsulását arra vezeti vissza, hogy Benes csehszlovák külügyminiszter meg volt bántva, amiért a nyu­gat-magyarországi kérdésben Magyarország és Ausztria között folyt tár­gyalásokban nem az általa felajánlott csehszlovák közvetítést, hanem Olasz­ország közvetítését fogadtuk el. Szerinte ekkor és ezért következett volna be a magyar-csehszlovák tárgyalásokban a fennakadás és attól kezdve cseh­szlovák részről nem beszéltek többé területi engedményekről. Ez már kro­nológiai okokból sem lehetett így. A Magyarország és Ausztria közötti köz­vetítés gondolata a nyugat-magyarországi zavarok idejében, 1921 szeptem­berében került először szóba, holott a Magyarország és Csehszlovákia közötti közeledésre irányuló tárgyalások már 1921 júniusában, a marienbadi konferencián megfeneklettek. Hogy kinek a hibájából, azt nem tudom. Ma­gyar részről Benesnek tulajdonítják a szakítást, viszont Benes szerint a ma­gyar kormány jelentette volna ki, hogy a tárgyalásokat nem akarja folytatni. Különben az sem egészen helytálló, hogy csehszlovák részről ettől kezdve nem beszéltek volna többé a területi engedmények lehetőségéről. A cseh­szlovák államférfiak részéről a következő években még több kijelentés hangzott cl, amely a határoknak békés tárgyalások útján való revízióját le­hetségesnek mondta.

A kisantant létrejötte sajnálatos esemény volt, azonban csak annyiban te­remtett új helyzetet, hogy a tényleg azelőtt is fennállt állapotot szilárdabb formába öntötte. Hogy Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Romániát Magyar­országgal szemben közös érdekek fűzték össze, az már azelőtt is nyilvánva­ló volt. Adott esetben, amikor valamelyik állam magát Magyarország részé­ről fenyegetve érezte volna, mindhárom állam együttműködése automati­kusan bekövetkezett volna akkor is, ha formális szövetség nem állt volna fenn közöttük. A magyar restaurációs kísérlettel szemben való egységes ál­lásfoglalásuk, amely olyan időpontban következett be, amikor a kisantant formálisan még nem alakult meg, a legjobb bizonyíték erre. Azok szem­pontjából, akik a dunai államok összefogását az e területen élő összes népek létérdekének tartják - és a kisantant vezérférfiai isméteken nyilvánítottak ilyen nézeteket, és még a kisantantról is azt mondták, hogy az csak a kö­zép-európai államok összefogására irányuló első lépés akar lenni -, a kisan­tant létesítése mégsem jelentett szerencsés fordulatot, mert végleg megpe­csételte azt a fejlődést, amely Közép-Európa országait két táborra bontotta. Azzal, hogy a hozzá tartozó három állam Magyarország ellen szövetkezett, teljesen el volt zárva minden olyan politikai kombináció útja, amelyben Ma­gyarország, sőt Ausztria is részt vehetett volna. A kisantantnak egyetlen ko­moly, nyíltan be is vallott célja volt: védekezni Magyarország ellen. Minden egyéb, amit a kisantant céljának mondtak, csak szóvirág vagy a legjobb eset­ben meg nem valósult szándék volt. Mit kereshetett volna tehát Magyaror­szág szomszédainak éppen őellene létesült szövetségében? Magyarország nem szövetkezhetett önmaga ellen! Mivel tehát Magyarországnak a kis­antanthoz való csatlakozása eleve lehetetlen volt, ez az alakulat egyenesen akadálya volt a dunai államok valamilyen politikai szövetségének megterem­tésére irányuló törekvéseknek. Ha a kisantant megteremtői, amint ezt gyak­ran állították, e lépéssel konstruktív célokat követtek, így akarván megkez­deni a dunai államok összefogását, akkor egy olyan szövetség létesülése, amelytől legalább az egyik dunai államnak, Magyarországnak, feltétlenül tá­vol kell maradnia, teljesen hamis lépés volt. Talán menthető lenne, ha a kis­antanthoz csatlakozott országoknak valóban lett volna okuk magyar táma­dástól tartani. Ám ez a veszély nem állt fenn, hiszen katonailag ennek a szö­vetségnek minden egyes állama sokkalta erősebb volt, mint Magyarország, és akkor is erősebb lett volna nálunk, ha Magyarországot a békeszerződés lefegyverzési intézkedései nem helyezték volna védtelen állapotba.

A kisantant létesítésével kialakult közép-európai helyzet Magyarország­nak a nagyhatalmakhoz való viszonyára is befolyással volt. Mivel a kisantant Közép-Európa legerősebb politikai tényezőjévé látszott fejlődni, csak termé­szetes, hogy a nagyhatalmak is érdeklődni kezdtek aziránt, nem tudnának-e az új alakulatban vagy ennek egyes tagjaiban barátot vagy szövetségest talál­ni. Ebben az időben a nagyhatalmak közül Olaszország állt a kisantanthoz legközelebb. A kettő közötti összekötő kapocs az 1920. november 12-cn Olaszország és Jugoszlávia között létrejött rapallói szerződés volt.

Forrás: Gratz Gusztáv: Magyarország a két világháború között, Bp. Osiris 2001

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}