Szarka László: Dunai konföderáció - egy álom realitása. Jászi Oszkár csehszlovákiai kapcsolatai és a magyar kisebbségi kérdés 1919-1939 (Századvég 2/1986) / Československé kontakty Oszkara Jásziho a menšinová otázka 1919-1939

A magyar politikai emigrációk története - minden bizonnyal Rodostó, Turin átható jelképei nyomán - jobbára önkínzó vallomásokat, későn jött felis­meréseket, lázas vágyálmokat kitermelő sorstragédiák és eleve sikertelenségre ítélt kísérletek sorozataként él történeti köztudatunkban. Érvényesnek lát­szik ez a megállapítás a 20. századi magyar emigrációk két világháború közti fejezetével kapcsolatban is.

Az 1919. évi események egyszerre törték meg a magyar polgári demokrácia és a forradalmi munkásmozgalom biztató lendületét, folytonosságát s közel egyidőben két rendkívül értékes politikai csoportosu­lás kényszerült az ország elhagyására: az őszirózsás forradalom Károlyi ve­zette híveiből álló októberi és a Tanácsköztársaság vereségét követően a fe­hér terror megtorlása elől menekülő szocialista-kommunista emigráció.

A konzekvens októbristák egyik vezéregyéniségének, Jászi Oszkárnak az életpályájával Vezér Erzsébet, Hajdú Tibor, Hanák Péter, Litván György munkái nyomán lassan teljes egészében is megismerkedhetünk. Mi itt - Litván György amerikai kutatásaira és saját prágai-pozsonyi adatgyűjtésünkre támaszkodva -az emigráns Jászi csehszlovákiai kapcsolatai alapján azt próbáljuk meg fel­vázolni, milyen álláspontra helyezkedett, s mennyiben változtatta 1919-1939 között nézeteit a trianoni trauma legösszetettebb és egyben legfájóbb kérdé­sében, a magyar kisebbségek helyzetének, perspektívájának megítélésében.

A századeleji magyar polgári progresszió, a második reformnemzedék szer­teágazó tevékenysége már az első világháború előtt is komoly érdeklődést kel­tett a szomszéd nemzetek hasonló törekvésű csoportjaiban. A Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társaság köréből nemzetiségpolitikai koncepciója és munkássága miatt természetesen Jászi váltotta ki ezekben a csoportokban a legnagyobb elismerést. így például a magyarországi szlovák, román, szerb és horvát demokrata csoportok mellett a T.G. Masaryk vezette "cseh realisták" napilapja, a prágai Cas is folyamatos tájékoztatást adott a "magyar szocioló­gusok" ténykedéséről s eközben kiemelten foglalkozott Jászi tudományos és politikai munkásságának értékelésével. Nem véletlen tehát, hogy Bíró Lajos 1918 őszén a szomszéd nemzetekkel szemben, "a magyarság bizalmi emberét" lát­ta Jásziban, akinek vitathatatlan tekintélye nélkül a Károlyi-kormány román és szlovák tárgyalásai talán létre sem jöttek volna. Hiszen a Jászi-féle nem­zetiségi program az anyanyelvű közigazgatás, igazságszolgáltatás és oktatás intézményes kiépítésének szorgalmazásával egyfajta kulturális autonómia-rend­szer eszményét körvonalazta, melynek keretei közt a század első évtizedében még a nem magyar politikusok - köztük a román, szlovák, szerb nemzetiségi pártok vezetői - szerint is adottak lehettek volna a kölcsönösen elfogadható megoldás feltételei. Az ígéretesen kibontakozó együttműködés azonban a tizes évek elején a megfelelő társadalmi-politikai bázis híján és a mindkét olda­lon jelentkező fenntartások nyomán már a világháború kitörése előtt megfenek­lett.

Ily módon az 1918. évi összeomlásban - az ország belső föderalizálásával önhibáján kívül ugyan, de végzetesen elkésve - Jászi "a magyarországi nemze­tek önrendelkezési jogának előkészítésével megbízott miniszter"-ként minden tárgyalási készség és részsiker ellenére   már csupán a   győztes nagyhatalmak közép-európai háborús céljainak megvalósulásánál asszisztálhatott. Tervét, a térség nemzetei számára teljes autonómiát biztosító Dunai Egyesült Államokat, a különválás és a nemzeti önállósulás politikai és vámhatárokkal kerítkező lázas igyekezetének periódusában akkor sem lehetett volna megvalósítani, ha egyik célja nem a történeti magyar állam kereteinek fenntartása lett volna. Jászi egyébként az 1918. november-decemberi szlovák és román tárgyalások ré­vén maga is már nemzetközi szintű megegyezésekkel próbálta befolyásolni a párizsi döntések megvalósulását. A magyar közvélemény jelentős része,-sőt nem egy minisztertársa által is - hazaárulónak, országvesztőnek mondott nemzeti­ségi engedménypolitika mellett Jászi mindaddig kitartott, mígnem a színmagyar és magyar többségű területek elcsatolását maga is mint az elemi tárgyalási feltételek megszűnését értékelte, és a nyilvánvaló igazságtalansággal szemben az aktív ellenállás lehetőségét is fontolóra vette. Jászi kétségkívül bízott abban, hogy az igazi megoldás legfőbb vezérelvét csakis a méltányosság és célszerűség jelentheti, azt azonban 1918 végén és az emigrációban is sokszor kellett tapasztalnia, hogy a két fogalom értelmezésében a nemzeti önzés nem ismert korlátokat.

Jászi 1918 végi miniszteri tevékenységének két reális célja lehetett az adott helyzetben: egyrészt a győztesek által diktáltnál méltányosabb határok biztosítására törekedett tárgyalások, illetve a népszavazás elvének elfogad­tatása révén, másrészt a folyamatos együttműködés feltételeit próbálta meg­teremteni. Ez utóbbi törekvése egyébként a tárgyalásokra hajlandó szlovák ve­zetők némelyikében visszhangra is talált. Hiszen már a történeti Magyarország összeomlását követő első hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy pl. a gazdasági, közlekedési, közélelmezési ügyekben az együttműködés hiánya minden nemzetet súlyosan érintett. Az etnikai határok kialakítása és a gazdasági együttműkö­dés pedig már a térség további perspektívája szempontjából is pozitív kiin­dulási alapot jelenthetett volna. "Magyar kálvária, magyar feltámadás" címmel 1921-ben kiadott emlékirata szerint Jászi ezt tekintette legfőbb teendőjének: "... elébe dolgozni a jövőnek egy konföderatív államrend felé, mely egy ha­talmas szövetséges államon belül minden nemzet legteljesebb autonómiáját biz­tosítaná, ott ahol lehet területi, ahol nem lehet, személyi kataszter alap­ján."

De vajon milyen jövő várhatott az együttműködésben, sőt egymáshoz tarto­zásban, konföderatív szövetkezésben reménykedő emigráns politikus ténykedésé­re 1919 nyarának közép-európai háborúja, a Magyar Tanácsköztársaságot veszé­lyeztető, ill. felszámoló csehszlovák és román intervenció után? Lehetett-e belátást, netán segítséget remélni a magyarországi viszonyok alakulását éber szemmel figyelő utódállamok vezetőitől? Miként volt lehetséges összeegyez­tetni a három országban kisebbségi sorsra jutott, hárommilliónál is több ma­gyar jogainak védelmét a magyarországi demokratikus fordulatnál Prága, Buka­rest, Belgrád segítségében reménykedő elképzelésekkel? Súlyos erkölcsi prob­lémák merültek fel a kérdések megválaszolásánál; egyesek meghátráltak, mások vállalták az utódállamok támogatásának erkölcsi tehertételét, de igyekeztek elveik tisztaságát megőrizni, mégha politikai mozgásszabadságukról részben vagy egészen le is kellett mondaniuk.

Jászi, Károlyi és társaik mindenesetre - legalábbis - kezdetben a cseh­szlovák politikai vezetés demokratikus szándékaiban reménykedtek. 1919-1920. évi tárgyalásaikon Masaryk és Benes egyaránt megértést tanúsítottak Károlyi és Jászi magyarországi tervei iránt. Masaryk - félve a konszolidáció késleke­déséből fakadó veszélyektől - még a határkorrekciókat is kilátásba helyezte egy magyarországi demokratikus átalakulás esetén. Az új csehszlovák állam po­zíciói, különösen Szlovákiában, kezdetben valóban fölöttébb bizonytalanok voltak, és ebben a kisebbségi problémák közrejátszottak. Mindez a csehszlovák kormány számára sok fejtörést okozott. De Prága valódi célja felől alighanem mégis azokat a masaryky instrukciókat tekinthetjük mérvadóaknak, amelyekben a csehszlovák elnök teljhatalmú szlovák miniszterét, Vavro Srobárt 1919 őszén a városok, a magyar iskolák, intézmények - általa is szükségesnek tartott -szlovákosításában a fokozatosság követelményére figyelmeztette. Mindenesetre Masaryk 1935-ig tartó elnöksége idején többször is jelét adta annak, hogy Jásziéval sok tekintetben rokon nemzetiségpolitikai eszményétől sohasem távo­lodott el teljesen. A Benes által irányított csehszlovák külpolitika minden­féle revíziót ellenző következetessége és a csehszlovák kisebbségi politika ígéretes kezdeteit követő megtorpanás azonban nem igen hagyhatott illúziókat az egyre inkább szétszóródó magyar emigiáció tagjai körében. Maga Jászi is fokozatosan belátta a csehszlovák, illetve kisantant orientációra alapozott gyakorlati politikai elképzeléseinek megvalósíthatatlanságát.

Érdekes adalék, hogy bár ő maga sohasem használta fel érvként Masaryk 1919. őszi kijelentését bizonyos magyarlakta területek önkéntes visszaszol­gáltatásáról, a vele együtt Prágában tárgyaló Szende Pál emlékére összeállí­tott 1934. évi Századunk-szám egyik írásáriak ilyen értelmű utalását a buda­pesti csehszlovák követség sietve megcáfolta: "... a Köztársasági Elnök Iro­dája kéri annak közlését, hogy Masaryk Köztársasági Elnök soha nem fogadta Szende Pált egyedül s arról sincsen feljegyzés, hogy a Köztársasági Elnök Szende Pált Jászi Oszkár társaságában fogadta volna. Ha a cikkben jelzett be­szélgetés Masaryk Elnöknek Jászi Oszkárral folytatott beszélgetését tartal­mazná, a leközölt beszélgetés ez esetben nem hű és hiteles." Arról, hogy a cáfolat nem minden tekintetben helytálló, ma már bárki meggyőződhet Szende és Jászi 1919 őszén Károlyi Mihályhoz írott levelei alapján.1

Saját elképzelésének és Masaryk 191B. évi újjárendezési terveinek (Dunai Egyesült Államok - nemzeti kisállamok) különbözőségét Jászi egyébként 1930-ban már csupán fokozati eltérésként értékelte és igazat adott a csehszlovák elnöknek abban, hogy a nemzeti szükségletek kielégítése, azaz a kisállamok létrejötte Közép- és Kelet-Európában fontos állomás az Európai Egyesült Álla­mok megteremtésének útján: "... nem lehet elvitatni, hogy Masaryk elnök 1918-ban a fődolgokban helyesen látta azt az új államrendszert, mely a nagy világ­háborúból fog előállani". Szerinte az új államhatárok Masaryk 'egyetemes­ségre törekvő lelkét' sem elégíthetik ki, s azok csak külső kereteit jelent­hetik az új Európának. "Ezen lelkileg is újjászületett Európában az összes államok kell, hogy katonailag leszereljenek, az összes nemzeti kisebbségek zavartalan fejlődését nemzetközi törvénnyel kell biztosítani (minden állam belső ügyeibe be lehet és be kell avatkoznia a kulturállamok szövetségének az összesség érdekében) s végül Európának erkölcsi átnevelése szükséges" - fog­lalta össze Masaryk 80. születésnapja alkalmából megjelent írásában Jászi kettejük közép-európai politikai krédójának hasonló, illetve megegyező ele­meit.2

Javíthatatlan álmodozók? A napi politika sekélyességétől iszonyodó ide­alisták? Vagy mégis inkább a tiszta gondolatot, a gondolat tisztaságát jobb időkre átmenteni igyekvő tudós-politikusok?

Jászi már 1920-1921. évi balkáni körútjai során igazoltnak látta, hogy a romániai és jugoszláviai magyarok helyzete jóval rosszabb, mint a szlovenszkóiaké. De hovatovább rá kellett döbbennie, hogy a csehszlovák kisebb­ségi politika is hibákat követett el pl. a földreform kivitelezésében. Látnia kellett azt is, hogy Masaryk elnök nagyvonalú nemzetiségpolitikai koncepciójának megvalósulását - egyebek közt a nemzetközi kisebbségvédelem és kulturális autonómia intézményes kibontakoztatását - nem pusztán holmi kez­deti nehézségek akadályozták. Csehszlovákiában letelepült egykori munkatár­sai, barátai (Dániel Arnold, Sas Andor, az eperjesi Maléter István, illetve a pozsonyi A Reggel szerkesztői: Erdélyi Ernő, Kasztor Ernő) ha másként nem, saját hányattatásaik leírásával, segélykérő leveleik panaszáradataival folya­matosan küldték az 1925-ben Amerikába, az oberlini egyetemre távozó Jászi után az autentikus helyzetjelentéseket.

Milyen lehetőségek, eszközök maradtak a húszas évek első felében a maga szétziláltságában megmerevedő Duna-tájon a demokratikus együttműködés gon­dolatának élesztgetésére? Az "irredenta és a szolgai alázat" közé ékelődés veszélyétől rettegve, a nagypolitikai kombinációk lidércfényeiből kiábrándul­va, lehetett-e más útja az októberi ideákhoz mindvégig konzekvensen ragasz­kodó professzornak, mint visszatérni és ragaszkodni a Duna menti nemzetek koo­perációjának gondolatához?3 Ragaszkodni, de - a megváltozott körülményeket számításba véve - egyszersmind újraértelmezni azokat az álmokat, amelyek -Jászi egy későbbi megfogalmazása szerint - "erősebbek és reálisabbak, mint a napi politika kis játékai és tülekedései". Ugyanakkor az emigrációban sem akarta felvállalni "a naiv tudós" szerepét, tisztán akarta látni a térség fejlődési irányait, az együttműködés lehetőségeit és gátjait. 1929-ben, Ame­rikában megjelent munkájának, "A Habsburg-Monarchia felbomlásának záróso­raiban kifejtett közép-európai programja is jelzi, hogy nem táplált illúzió­kat a térség fejlődésének konfliktusmentes perspektívái felől. De akárcsak 1918 őszén, Jászi az emigráció éveiben is rendkívül taktikus álláspontra he­lyezkedett, amikor a csehszlovák politikai vezetés egyik-másik tagjában, il­letve a cseh tudományos közélet két-három kiválóságában felfedezte és - oly­kor talán eltúlozva is - méltányolta a magyar sorskérdések iránti érdeklődésüket, megértésüket.

A legcsekélyebb rokonszenvet is igyekezett felhasználni a dunai, s azon-belül a magyar ügy előmozdítására. Az 1919-1921 közötti politikai aktivitás időszakában a fehérterror leleplezése volt gyakorlati lépéseinek legfőbb cél­ja. Azt követően azonban, a Horthy-rendszer szisztematikus bírálata mellett, a kisebbségi magyarság helyzetének rendezését és javítását is olyan feladat­nak tekintette, amelyből szintén érdemben részt vállalhat.

Már 1918 előtti nemzetiségpolitikai tevékenységének egyes periódusaiban megfigyelhető, hogy a gyakorlati munka egyfajta vezérfonalaként igyekezett tudományos vizsgálódásait olyan optimális elméleti konstrukció szintjére emelni, amelyhez képest a konkrét tennivalók lehetőleg nem engedménynek, ha­nem a cél fokozatos és tudatos megközelítésének bizonyultak. Míg polgári ra­dikális tudós-politikusként a történeti Magyarországot kívánta minden vonat­kozásban demokratikus pálya felé terelni s ennek jegyében az ország nemzetei­nek egyenjogúsítását tekintette a fejlődés archimédeszi pontjának, az emigrá­cióban ugyanezt - immár a Duna-völgy demokratikus újjárendezésének ideájához kötődve - a magyar kérdésben a demokratikus Magyarország létrehozásában vélte felfedezni. Mindkét program közös vonása, hogy a térség nemzeteinek szövetke­zését és korlátlan autonóm fejlődését próbálta - a Duna-völgyi demokratikus átalakulás szinkronizálásával - közös nevezőre hozni.

A közép-európai konföderáció eszméjének aktualitását és az ilyen irányú készségek meglétét, szükségszerűségét azonban kétségkívül túlbecsülte Jászi. Ennél is nagyobb fogyatékosságnak tűnik azonban az, hogy Csehszlovákia, Romá­nia, Jugoszlávia kisantant-szövetségét minden ellenkező előjelű tapasztalata ellenére alkalmasnak hitte a térség demokratikus államszövetségének megalapo­zására. Bár többször is hangoztatta, hogy a konföderációt a szellemi és gaz­dasági együttműködés elmélyítésével alaposan elő kell készíteni, a mellékel­ten közölt leveléből is kitűnik, hogy a "Dunai Konfederáció"-t a meglévő gaz­dasági, politikai feszültségek felszámolásának eszközeként is üdvösnek vélte, s ily módon átmenetileg szem elől vesztette a terv forradalmian új minőségét. Márpedig a közép-európai konföderációs törekvések sikertelenségének okát egyebek   közt éppen ebben   a - célt eszközzé   alacsonyító - szemléletben kell keresni. Ahogy azt Bibó jóval világosabban megfogalmazta "A kelet-európai kisállamok nyomorúsága" című tanulmányában: "A federáció olyan, mint a házas­ság: nem szabad elintézetlen problémákkal belemenni, mert az a lényege, hogy új perspektívát s vele rengeteg új problémát vet fel, nem pedig az, hogy bár­miféle tisztázatlan kérdés elintézést vele megtakaríthassunk."

AZ "ÚJ ARCÚ MAGYAROK"

Az októberi emigrációt az utódállamok iránt táplált kezdeti illúziók és a prágai, bukaresti, belgrádi tárgyalások miatt gyakran érte az a vád, hogy nem foglalkozott eleget és nem törődött súlyának megfelelően a magyar kisebb­ségek helyzetével. Tény, hogy pl. a Csehszlovákiában letelepedett emigránsok némelyikének "aktivizmusa" a kisebbségi kérdés kapcsán nem egyszer a valóság fölött szemet hunyó szervilis magatartás határát súrolta. De Jászit, és perió­dusonként változó számban másokat is, kétségkívül igaztalanul illettek ezzel a váddal. Már az említett prágai, belgrádi tárgyalásokon is szóba kerültek az utódállamok által a békeszerződésekben vállalt kisebbségvédelmi garanciák. A Bécsi Magyar Újságban 1921 nyarán megjelent programcikkeiben pedig a demok­ratikus Magyarország életképességének két külső feltételét említvén Jászi az utódállamokkal szükséges intenzív kapcsolatok megteremtése mellett második­ként a magyar kisebbségek támogatását sürgette: "az emigráció nem irredenta aknamunkával akar segíteni, hanem a nemzeti kisebbségek védelmének abban a szellemében, mely nemcsak emberi jogunk, de amely a trianoni szerződés téte­les rendelkezései által is biztosítva van.4

A kisebbségi magyarság minden demokratikus szervezkedésének, kulturális törekvésének célját a jogos kulturális és politikai pozíciók kiépítésében, s ennek révén "az erdélyi, vajdasági, ruszinszkói és szlovenszkói magyarság po­litikai és kulturális autonómiájának" megalapozásában látta. A királypuccsok, illetve a félbeszakadt magyar-csehszlovák kormányközi tárgyalások nyomán is­mét kritikussá vált helyzetben Jászi határozott állásfoglalása jelezte, hogy a magyar kisebbségek részére igényelt és biztosítani kívánt jogok terén nem □hajt engedményeket tenni: "A magyar demokrácia le tudhat mondani a revanche-ról, de arról soha és semmi körülmények között nem mondhat le, hogy elszakí­tott vérei számára ne követelje mindazokat a jogokat és szabadságokat, melye­ket a nemzeti kisebbségek számára követelt a magyar hegemónia idején. Csakis a legteljesebb tanügyi, közigazgatási, kulturális szabadság levegője teheti a magyar kisebbségeket új államaik lojális polgáraivá." 5 Aligha kétséges, hogy Jászi határozottsága mögött kettős fedezet állt: a nemzetiségi megbékélés te­rén szerzett tekintélye és az európai átrendeződés konzekvenciáinak tudomásul vételén alapuló reális helyzetmegítélése.

Ugyanakkor a húszas évek legelején, a magyar kisebbségek, kivált a cseh­szlovákiai magyarok lehetőségeit illetően, jászi reménykedett a kisebbségi sors egész magyarságot jótékonyan befolyásoló pozitív következményeiben. Sőt ezen is túllépve, többedmagával, így pl. a Pozsonyban Tűz címen rangos ki­sebbségi irodalmi lapot indító Gömöri Jenővel - mintegy a szükségből erényt kovácsolva - hosszúéletű kisebbségi illúzió elméleti alapvetésére is vállal­kozott. Nevezetesen a kisebbségi messianizmus érvrendszerének - tetszetős, de az utódallamok magyarságának helyzetétől meglehetősen elvonatkoztatott - ar­gumentumaként a magyar kultúra vitathatatlanul esedékessé vált decentralizá­lásának előnyeit próbálta előtérbe helyezni: "... a magyar gondolatnak és ér­zésnek új életképes központjai alakulnának ki, melyek teljes gondolati és ér­zelmi összefüggésben az új Magyarország magyarságával, több magyar kultúrát jelentenének Európában, mint a régi feudális Magyarországnak húszmilliós, ha­ zug erőszakkal összetákolt s frázisok alatt lomhán vegetáló 'nemzeti egysé­ge'."6 A kisebbségi magyarság demokratikus, összmagyar küldetésének elősegí­tését pedig azt követően is mindig számonkérte cseh, szlovák, román ismerőse­in, hogy saját tapasztalatai alapján rá kelett döbbennie, Prágában, Bukarest­ben és Belgrádban még a progresszió vonalán sem tartják kívánatosnak "a tel­jes gondolati és érzelmi összefüggést." 7

1929. nyarán tett európai útja alkalmával prágai, pozsonyi, bécsi be­szélgetései során Jászi részletes tájékoztatást kapott a csehszlovákiai ma­gyar ifjúság körében kibontakozó mozgalmakról, a Balogh Edgár vezetésével egyre inkább egységes jelleget öltő Sarlóról és általában a Győry Dezső nyomán "új arcú magyarok"-nak elnevezett csehszlovákiai magyar fiata­lokról. A sarlósok "kötelező olvasmányai" közé 1928-ban Ady, Szabó Dezső, Móricz művei mellett bekerült Jászi 1912. évi nemzetiségi alapmunkája. A Dunai Egyesült Államok ideája pedig a Vetés c. sarlós röpirat 1929. évi, 4. számában már a mozgalom egyik alapvető céljaként jelent meg. Ahogy azt az említett röpiratban Brogyányi Kálmán megfogalmazta: "Emberi közös sorsunk, Duna-medencei megkötöttségüng az élet ezer fonalával vert egységgé a környező népekkel... A tegnapokban Kossuth Lajos fanatikus hite, Jászi Oszkár tragédi­ába csukló akarása a holnapokban felszabadító valóságunk." Ebben az értelem­ben számolt be Szalatnai Rezső 1929-ben a szlovenszkói új arcú magyarok kö­zép-európai programjáról a kolozsvári Korunkban is.8

"Vannak-e tényleg ilyen új arcú magyarok, a szenvedésben megtisztult és elmélyült, új utakon és új értékeket kereső magyarok? Ez a legnagyobb magyar kérdés, mely állandóan nyugtalanít, amióta a napi politika harcait az exterritorialitás befelé fordulásának belső harcaival cseréltem fel." - vallotta meg hosszabb hallgatás után 1929. novemberében A Reggel hasábjain. A nagy feltűnést keltő "amerikai üzenet"-ben Jászi törvényszerűnek mondta, hogy az új arcú magyarok éppen Csehszlovákiában bonthattak zászlót, Magyarországon az ilyen zászlóbontást "a fasiszta rendszer által oktrojált szellemi védvámok nyomása" miatt eleve kizártnak hitte és véleményét Babits Mihályra tett cél­zással próbálta igazolni.9

Itt érdemes kitérnünk arra, hogy A Reggel és általában a Csehszlovákiá­ban letelepült magyar emigránsok lojális "aktivizmusa", illetve a magyaror­szági viszonyokat túlságosan egyoldalúan és leegyszerűsítve kezelő szemlélete az ellenzéki   kisebbségi körökben is visszatetszést keltett.

A Jászi és Balogh Edgár közt lezajlott rövid, de annál viharosabb és szakítással zárult sajtóvitában a Sarlósok vezetője Jászi és az összes ok­tóbrista emigráns segítségét többek között - egy fölöttébb kíméletlen kiszó­lás formájában - a "szenilis kihasználhatóság" vádjával utasította vissza. Az utódállamok érdekeinek szolgálata miatt tett szemrehányás nemcsak Balogh Edgár "Emigránsok és újarcú magyarok" című cikkében fordult elő. Fábry Zoltán Károlyi Mihályhoz intézett nyílt levelében ugyancsak tiltakozott a csehszlo­vák "polgári demokrácia" és a magyarországi "fasizmus" néhány tekintetben in­dokolatlanul túlhangsúlyozott szembeállítása ellen.10

A Sarló-irodalom eltérő hangsúlyokkal ugyan, de egybehangzóan szükség­szerűnek tekinti az októbrista emigráció és a Sarló - Balogh Edgár által tu­datosan kezdeményezett és véghez vitt - szakítását. Bár a vitába bekapcsoló­dott Szende Pál, Hock János, Jászi, Károlyi, Bartha Lajos, Paál Ferenc, Vám-béry Rusztem megnyilatkozásai is fölöttébb szembetűnően jelezték az októbris­ta nemzedék egységének - maguk az emigránsok által is sokszor és sokhelyütt deklarált - hiányát, Balogh Edgár "az örökölt eszmék" vállalása mellett mégis az egész októbrista generáció elutasítása mellett döntött: "Ez a fiatalság azonban a régi forradalmi gárdából lett emigrációval kimondott határozottság­gal nem kívánja az együttműködést." S ezt az 1931. szeptemberi Sarló-kong­resszuson is megismételte,   legfőbb okként   azt a vádat hangoztatta, hogy "az októbrista emigráció a fiatal magyar kisebbségi intelligencia figyelmét elte­relni igyekszik a csehszlovákiai nemzetiségi és osztályharcról s a cseh-fran-cia imperializmus vonalán akarja kihasználni radikalizmusukat, amikor egyes­egyedül Magyarország reakciós kormányzata ellen akarja őket akcióra bírni."11

Ha szemügyre vesszük az emigránsok és Balogh Edgár vitájának érveit, ak­kor jól kivehető, hogy a sarlósok elhatárolódásának indokai közül Jászi ese­tében sem a 'hetvenegy vármegyés Magyarország' iránti nosztalgia, sem a ki­sebbség iránti érzéketlenség vádja nem helytálló. De még azt sem tekinthetjük eltérésnek, hogy Balogh Edgár a magyarországi keretek helyett "a Duna körüli népek egyetemes kibontakozását" szorgalmazta, hiszen Jászi a magyarországi demokratikus átalakulásért folytatott küzdelem megvívását ugyancsak ebben a keretben vélte célszerűnek. Amint azt Jászi A Reggel hasábjain 1930. májusá­ban közölt két hozzászólásában határozottan leszögezte, nem állt szándékában a sarlósok mozgalmának valamiféle "kisajátítása" sem.

A magyarországi helyzetből adódó feladatoknak-főként taktikai meggondo­lások miatt - eltérő értelmezésén túl az egyetlen komoly elvi ellentét vitat­hatatlanul az eltérő szocializmus-eszményben ragadható meg: "az épülő Orosz­ország iránt érdeklődő diákok nem hallgatnak ma már Jászi Oszkárra sem, ha a szocializmus végső konzekvenciájáról, van szó". De ha Jászi és a sarlósok kö­zép-európai elképzeléseit vetjük össze, jól kivehető, hogy e tekintetben ez a különbség sem számottevő. Hiszen sem a nemzeti kisebbségek, sem pedig a föde­rációs elgondolások vonalán a két világháború közti közép-európai baloldali, kommunista mozgalomban nem sikerült kialakítani egy általánosan elfogadott és a Bauer-, Renner-, Jászi-féle szociáldemokrata, illetve polgári koncepciókhoz mérhető, vagy ezeknél reálisabb tervezetet. Akárcsak Jászinál, a sarlósok esetében is "az autonóm, sértetlen nemzettestek szövetsége" az alapvető nem­zetiségpolitikai kiindulópont. A térség német és szláv szórványait figyelmen kívül hagyva, maga Balogh Edgár az etnikai magyar nemzet egységesítésének le­hetőségét szintén a Duna menti konföderáció sajátosan magyar értéktöbbletének tekintette: "Más nép a kelet-európai konföderációtól csupán szociális haladá­sát várja, mi magyarok más államokba kényszerült kisebbségeink teljes jogú kibontakozását is nyerhetjük a népek találkozásától." De a sarlósok látták a két világháború közti csehszlovákiai kommunista kisebbségpolitika általános­ságait, merevségeit, idealizmusát is, amint az Balogh Edgár Sarló-kongresszu­son elmondott beszéde bizonyítja.12

Mindezek alapján tehát csak sajnálni lehet a Jászi Sarlós-kapcsolatait felszámoló és a konföderációs gondolat visszaszorulásához vezető taktikai meggondolásokat. A szakítás, Jászi 1931. évi csehszlovákiai látogatása idején létrejött pozsonyi találkozón vált véglegessé. A Jászi sértődött, időelőtti eltávozásával balul végződött 1931. júliusi pozsonyi beszélgetésről az utó­lagos visszaemlékezések, érzésünk szerint; túlságosan egyoldalú képest feste­nek. Balogh Edgár szerint "az amerikai professzor a kisantantrendszer polgári demokráciájába kívánta beilleszteni Magyarországot is, a kisebségi kérdést nem vette figyelembe, s óva intett a szovjet irányzattól".13

Jászi elméleti-gyakorlati különállásának őszinteségét és értékeit Pozsonyban Szalatnai Rezső ismerte fel a vita folyamán, s arra töreke­dett, hogy a polémiát a párbeszéd medrébe terelje: "Magyar generációk párbe­széde folyik, Duna medencei generációk párbeszéde lesz belőle, ezt akarjuk, erről von szó."14 S úgy tűnik, Jászi cseh kapcsolatai valóban kedvező hatás­sal voltak a Sarló tájékozódására. Az 1929. évi új csehszlovák kormány által kezdeményezett kisebbségpolitikai aktivitás pedig a csehszlovákiai októbris­tákat is rádöbbentette a magyar kisebbség helyzetének megoldatlanságára, s feladva korábbi tartózkodásukat, igyekeztek bekapcsolódni a tennivalók megfo­galmazásába .

A CSEH "SARLÓS"

1929. februárjában Jászi kiterjedt korrespondenciája egy Losoncon kel­tezett angol nyelvű levél írója révén, újabb levelezővel gyarapodott. A/rnost?/ Palecek, aki egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban végezvén, többek közt Jászi előadásait is hallgatta, hazatérte után az Ifjúsági Keresz­tyén-Szövetség, az YMCA losonci titkára lett. A csehszlovákiai magyar ifjúsá­gi, értelmiségi és munkásmozgalmi életnek ebben a pezsgő szellemiségű köz­pontjában Palecek rövid időn belül intenzíven tanulmányozni kezdte a dél­szlovákiai társadalmi és nemzetiségi viszonyokat, ezen belül elsősorban a ma­gyar kisebbség helyzetét. Ebben a munkájában - első levelének tanúsága sze­rint - nagy haszonnal forgatta "A nemzeti államok kialakulása és a nemzeti­ségi kérdés" c. Jászi-munkát. Tárgyilagosan leszögezte, hogy a Jászi által védelmezett pozitív nemzetiségi politikában az utódállamok többségi nemzetei­nek vezetői csupán csekély és lassú haladást tudnak felmutatni és hogy szinte az egész cseh sajtó, illetve a cseh közéleti tényezők közt sokan "a kisebbsé­gi problémát ugyanolyan szűklátókörű, nacionalista alapállásból közelítik meg, mint korábban a magyarok és a németek tették".

A Scherer Lajos által szerkesztett losonci "A Mi Lapunk" "az új arcú ma­gyarok", köztük is főként a sarlósok egyik legfontosabb fóruma volt. Simándy Pál, az Elsikkadt hegyibeszéd írója pedig a kisebbségi közéletben aktív részt vállaló emigránsokat képviselte a városban és a YMCA munkájában. Nem véletlen hát, hogy Palecek arról számolt be egykori tanárának, hogy a losonci magyar fiatalok közt sok barátra talált, akik egészében azonosan értékelik a kisebb­ségi és a közép-európai problémákat. Ez utóbbiak tekintetében az YMCA magya­rul tanuló - később Ady-versek fordításában is segédkező - titkára az egyen­lő partnernek tekintett magyar nemzet együttműködését a jobb jövőért folyta­tott Duna-völgyi harc létfontosságú feltételének tartotta.

Jászi örömmel fogadta Palecek jelentkezését, nagy elégtételnek tar­totta azt, hiszen egykori tanítványának nézetei is bizonyították, hogy az eszme, amiért harcolt, "nem teljesen halott". Egyúttal kifejtette azt a meg­győződését, hogy amennyiben a Duna-medencében három-négyszáz hasonló magatar­tású és gondolkodású értelmiségi akadna, meg lehetne változtatni azokat a kö­zép-európai körülményeket, amelyeket Palecek a győzők és legyőzöttek számára egyaránt - Jászi szerint is teljes joggal - megalázónak és tisztességtelennek tartott. Jászi a helyzet legfőbb nehézségét ebben a válaszlevélben is a hiva­talos magyar politikában látta: ... "amíg a feudális, fasiszta banda uralko­dik, semmire sem lehet vállalkozni az egészségesebb nemzetközi kapcsolatok terén."15

1929 nyarán tett csehszlovákiai látogatása idején valószínűleg sikerült személyesen is találkozniuk Prágában, ahol Jászi részletesen tájékozódhatott a kisebbségi kérdéssel foglalkozó cseh szakembereknek, pl. Kamil Kroftának, Emil Sobotának, mindenekelőtt azonban Emánuel Rádlnak, a csehszlovákiai YMCA országos elnökének munkásságáról. Vele személyesen nem tudott találkoz­ni, de a csehek és németek harcáról írott kiváló munkáját, Palecek elküld­te Oberlinbe. Hazatérte után mind Paleceknek, mind pedig Rádlnak elküldte épp akkor megjelent könyvét, a Habsburg-Monarchia felbomlásáról. Rádl a Prager Tagblattban írt rendkívül meleghangú méltatást a könyvről, Palecek pe­dig az YMCA színvonalas prágai szemléje, a Krestanská revue számára írt is­mertetést róla. Pár nappal Rádl recenziójának megjelenése előtt Jászi A Reg­gel számára elküldte "Az újarcű magyarok, Amerika és Rádl professzor" című cikkét. Az írás valószínűleg rövidítve jelenhetett meg, mert bár Jászi mind­két új barátjának arról irt, csodálkozik A Reggel bátorságán, hiszen cik­kében   a nemzetállamok   elvét bírálja,   a megjelent írásban azonban ilyen ki­tételnek nyoma sincs. Rádl könyvéről elragadtatással szól és írását így feje­zi be: "Az új arcú magyarok nem kaphatnak méltóbb szellemi vezért, mint ezt a bátor és magányos csehet. Fordítsátok le mielőbb magyarra... Ez a könyv a jö­vő útja."16 Kasztor Ernőék igyekeztek is megfogadni Jászi tanácsait, és már november folyamán részletekben közölni kezdték a "A csehek és németek harca" című Rádl-munka első fejezeteit, december 12-én pedig A Nemzetközi Kultúrmun-kát Terjesztő Egyesület szervezésében a prágai professzor "A nemzetiségek feladata   a csehszlovák   köztársaságban"   címmel tartott előadást Pozsonyban.

Ma már nehéz lenne pontosan tisztázni, vajon a sarlósok Jászi felszólí­tásának, illetve Rádl pozsonyi szerepeltetésének hatására figyeltek-e fel "a bátor és magányos cseh" tudósra, aki YMCA-tisztsége mellett az Emberi Jogok Csehszlovákiai Ligájának és az 1930-ban megalakult csehszlovák kisebbségi társaságnak is elnöke volt, vagy esetleg a prágai magyar diákok már korábban személyes kapcsolatot teremtettek vele. Ez utóbbi lehetőséget látszik alátá­masztani Rádl december 13-án megjelent interjújának felhívásszámba menő kije­lentése, mely szerint "a Prágában élő magyar diákok és intellektuelek gyönyö­rű propagandamunkát csinálhatnának azáltal, hogy előadások, felolvasások ke­retében ismertetnék a magyar irodalmat, művészetet, sőt idővel a politikai történelemre is ki lehetne térni." A Sarló eddig feltárt dokumentációjában azonban a Rádl iránti sarlós érdeklődés és a vele kialakult kapcsolat doku­mentumai mind későbbiek, 1930 utáni eredetűek.

Jászi cseh kapcsolatainak szerepét igazolja Rádlnak az a közlése is, mely szerint a nemzetiségi kérdésben legközelebbi elvbarátjaként Anton Ste-fáneket, az akkortájt megalakult Udrzal-kormány oktatás- és művelődésügyi mi­niszterét, régi személyes ismerősét jelölte meg. Sas Andor, Dániel Ar­nold ügyében a húszas években többször is közbenjárt nála Jászi, jelezvén, hogy a csehszlovák és magyar nép közt szükséges hídépítő munkához az októberi emigráció e két kiválóságát a csehszlovák művelődéspolitika sem nélkülözheti. Végsősoron azonban itt most nem arra keressük a választ, hogy Jászi csehszlo­vákiai kapcsolatai mennyiben inspirálták a sarlósok vagy akár az aktivista emigránsok "hídverő" kezdeményezéseit. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy Jászi esetében attól a vádponttól is el kell tekinteni, hogy elzárkózott vol­na a szomszéd népek, illetve az utódállamok többségi nemzeteinek progresszív értelmiségével való közös front kialakításától.

Nem véletlen, hogy 1930. május 1-én ..."És mégis mozog a föld" címmel Pozsonyban megjelent írásában - Balogh Edgárnak a sarlósokat az októbristák­tól elhatároló április közepi cikkét még nem ismerve - Jászi a dunai népek kooperációjának és később megvalósítandó konföderációjának feltételei közt nyomatékosan hangsúlyozta az izolált nemzeti keretek feladásának, az együtt­működés gyakorlati formáinak szükségességét. És ebben az írásban, akárcsak oberlini egyetemi előadásaiban is, hosszabban idézett Palecek leveleiből. A cseh "sarlóst" A Reggelben annak bizonyítására idézte, hogy "a Sarlósok lás­sák, nincsenek teljesen magukra hagyatva, hanem hogy a cseh intelligen­cia egy elit csapata szintén tudja, hogy miről van szó". A Palecektől átvett idézet a közép-európai térség nemzeti társadalmainak legtöbb tekintetben azonos paraszti jellegéből kiindulva, a bel- és nemzetközi politikának - az agrárdemokrácia és a keresztyén egyenlőségeszme jegyében remélt - megújulásá­tól várta a nyugati nemzetekéhez mérhető szabadság biztosítását. A szlovákiai magyarok problémáját a "cseh sarlós" ezen az alapon nem tartotta túlságosan nehéznek: "Nincs egyébre szükség, mint arra, hogy a mesterséges akadályokat elhárítsuk a magyar kisebbség elől, s hogy a magyar iskoláknak, nyelvnek és kulturális intézményeknek megfelelő rokonszenvet és támogatást adjunk."17

Paleceknek a közép-európai parasztkérdést középpontba helyező magatartá­sát Jászi teljes mértékben osztotta, hiszen a dunai nemzetek társadalmi, gaz­dasági, kulturális felemelkedésének leglényegesebb feltételét   ö is a parasz­ti tömegek öntudatos termelőosztállyá változtatásában látta. "Európában sem a társadalmi, sem a nemzetközi kapcsolatokat nem lehet megjavítani a nagy hábo­rú által felszabadított új nemzeti energiák átszervezése nélkül" - fogalmazta meg tömören a közép-európai nemzetek együttműködésének értelmét.18 Más kér­dés, hogy a Duna-völgyi agrárfelesleg egyetlen reális felvevőpiaca Németor­szág volt, amely a permanens értékesítési válsággal küszködő kisállamokat céltudatos kereskedelmi politikával igyekezett függő helyzetbe hozni gazdasá­gilag, később politikailag is - mint ismeretes, teljes sikerrel. Kon­föderációs elképzeléseinek kidolgozatlan, elnagyolt elméleti alapvetését azonban már csak azért sem lehet a két világháború közti gazdaság-politikai erőviszonyok figyelmenkívül hagyása miatt kárhoztatnunk, mert Jászit - ahogy azt Balogh Edgárnak adott higgadt hangú válaszában kijelentette- "nem is a ma, nem is a holnap, hanem a holnapután" érdekelte dunai eszményeinek kiala­kítása során.

1929., 1931. és főként 1934. évi közép-európai útjainak tapasztalatai alapján Jászi is mind világosabban látta, hogy a kisebbségi kérdés megoldat­lansága, az utódállamok gyarapodó belső problémáinak kiélezése mellett, a térség békéjét fenyegető revanstörekvéseknek is megfelelő ürügyül szolgálhat. Mind sürgetőbben figyelmezteti csehszlovákiai barátait arra, hogy a szlová­kiai magyarság helyzete sok kívánnivalót hagy még maga után. Érdemes itt meg­említenünk, hogy 1928-tól kezdődően Seton-Watson, az 1918 előtti magyar nem­zetiségpolitika legismertebb kritikusa is konkrét lépéseket tett az utódál­lamokbeli magyarság helyzetének megjavítására. Elsőként éppen a szlovákiai magyarság sérelmeinek orvoslását sürgette "Szlovákia egykor és ma" címmel angol és szlovák nyelven megjelent munkájában. Bethlen István 1930. évi rö­vid londoni látogatása kapcsán pedig a Magyarság c. budapesti lapba írt ve­zércikket, amelyben a határok jelentőségének redukálása mellett a "magyar kisebbségek különösen nagy és jogos sérelmei"-nek a győztes államok részéről kezdeményezett rendezését sürgette. 1928-as szlovákiai magyar adatgyűjtésére hivatkozva Seton-Watson felháborító felismerésnek mondta azt a tényt, hogy "ezeknek a sérelmeknek kilencven százaléka igen könnyen orvosolható lett volna a cseh állam presztízsének és érdekeinek sérelme nélkül".

A kérdés nagy tekintélyű szakértőjének ez az álláspontja azért is érde­kes, mert bár Jászi és Seton-Watson kapcsolata ez idő tájt nem volt túlságo­san szoros, egymás tevékenységét figyelemmel követték, amiről közös ismerő­sükhöz, az 1936-ban miniszterelnökké megválasztott Milán Hodzához írott leve­leik is tanúskodnak. Jászi 1934-ben az amerikai The Nation c. lapban felszó­lította angol kollégáját, hogy sorozatban készülő csehszlovákiai, romániai, jugoszláviai könyveiben foglaljon állást a magyar kisebbségek kérdésében is. Ugy tűnik, sem Jászinak, sem pedig a felszólítást a Századunkban megismétlő Braun Róbertnek, nem volt tudomása Seton-Watson ilyen irányú korábbi tevé­kenységéről . 19

Jászi 1934 évi csehszlovákiai útjáról készült beszámolóiban Csehszlo­vákia belpolitikai fejlődését méltatva, a szomszédos diktatúrák szorításában magára maradt demokratikus szigethez hasonlítja az országot. Ugyanakkor a ki­sebbségi kérdést illetően ezúttal is elsősorban az átfogó megoldás hiányát hangsúlyozza: "A cseh demokrácia nehéz dilemma előtt áll. A nemzetiségi kér­dés megoldása kétségkívül fontos érdeke és legnagyobb szüksége a köztársaság­nak. Sem az állami irányítást, sem a gazdasági érintkezést nem lehet megolda­ni, ha azt a gondolatok, érdekek és aspirációk összetartó erejének növekedése nem támogatja."20 Prágai barátai - Hodza, Krofta és Rádl- megköszönték Jászi elemzését. De a minden oldalról érkező figyelmeztetések hatására is, csak nehezen szánták rá magukat Prágában a komoly változtatásokra. Azok sikerét pedig eleve megkérdőjelezte a kisantant másik két államának, Romániának és Jugoszláviának eltérő belpolitikai irányvétele, és külpolitikájuk felerősödő német orientációja.

Hodza miniszterelnöki kinevezését Jászi kedvező jelnek tartotta, és üd­vözlő levelében a régi együttműködés emlékére hivatkozva fejezte ki reményét a dunai helyzet megjavítására: "A magyar progresszívek számára, kiket a nagy történelmi hullám hazátlanokká avagy odahaza is hontalanokká tett, elégtétel látni, hogy olyasvalaki a dunai helyzet egyik leghatalmasabb irányítója, aki egyidőben velük küzdött egy szabad és testvéri dunai kooperáció érdekében. Kevés ember tudja jobban, mint Ön, hogy a kisebbségi sors mit jelent és ma kevés ember tehet többet a Duna medencéjében, mint Ön a béke és igazságosság szellemében."21 Hodza kétségkívül nagyvonalú kisebbségi koncepciója azonban, a Henlein vezette csehországi Szudétanémet Párt egyre merevebb elzárkózása, illetve Csehszlovákia 1938. őszére teljessé vált külpolitikai elszigeteltsége miatt, már nem vezethetett eredményre.

A müncheni döntést követően a csehszlovák állam, főként a cseh-szlovák ellentét elmérgesedése, illetve a bécsi döntésben Magyarországnak ítélt ma­gyarlakta területek elvesztése nyomán, kilátástalan helyzetbe jutott. A cseh­szlovákiai eseményeket távolról is feszült figyelemmel és mélységes megdöb­benéssel figyelő Jászi Hodzához és Beneshez intézett részvétnyilvánítása mellett, esetleges amerikai emigrációjuk előkészítésében való segítségét is felajánlotta.22

A két világháború közti európai társadalmi-, politikai status quo átmene­tiségét, labilitását talán az a közkeletű megállapítás érzékeltetheti a leg­jobban, hogy a második világháború nem egy vonatkozásban az első világháború utolsó csatájának is tekinthető. Ez a közép-európai nemzetiségi és nemzetközi viszonyokra szintén érvényesnek látszik. Már pedig ilyen feltételek közt Já­szi történeti alapozású, de a dunai nemzetek fejlődésének szükségleteit is messzemenően szem előtt tartó, a térség sorsa alakulásának mélyáramlataihoz igazodó, organikus reformokat sürgető programja sem lehetett aktuális. A pil­lanatnyi, ad hoc érdek-egybeesések kulisszájaként elképzelt két világháború közötti vámuniós, föderációs, uniós tervezetek sorozatos kudarcai sem javí­tották Jászi törekvéseinek esélyét. A távlati közép-európai együttműködés kö­zös előkészítése, s ezen belül a nemzetiségi megbékélés ügye iránt is csupán csekély érdeklődés mutatkozott a második világháború előestéjén.

x

A mellékletben közölt levelet Jászi azt követően írta az 1934-ben Bécs­ből Pozsonyba menekült Fényes Lászlónak, hogy egykori közeli munkatársa és barátja - a marseilles-i merénylet hatására - a közép-európai status quo véglegesítését szorgalmazó brosúrát jelentetett meg "A magyar nép vádol!" címmel, s azt az októberi emigráció programjaként próbálta elfogadtatni.23 A levél jól jelzi, hogy Jászi 1935 elején már sejteni kezdte, hogy a békés rendezés lehetősége vajmi csekély, és hogy a közép-európai közmegegyezést sürgető bátor gondolatoknak akárcsak távlati megvalósulása is - Szalatnaihoz intézett üdvözletéből vett szavai szerint - ."tisztán a történelem következő felvonásától függ".

1939 nyarán viszont már a második világháború utáni rendezés lehetőségét latolgatta.24 A Duna mentén ismételten világégéshez vezető feszültségek egyik legfőbb okát a nemzetállami nacionalizmusok továbbélésében látta. Méltatta az időközben ugyancsak emigrációba kényszerült Benesnek azt a háború legelején kifejtett gondolatát, amely szerint a Duna-medencében csakis egy forradalmian új társadalmi-politikai szervezet biztosíthat tartós rendezést. Jászi ezt a - Benes által 1943 után teljesen feladott - ideát továbbra is "a nemzeti ki­sebbségek teljes kulturális és közigazgatási autonómiájával párosuló föderá­lis szervezet"-ben hitte megvalósíthatónak. A két világháború közti periódus tanulságait szem előtt   tartva úgy vélte, hogy a térség békéjét megalapozó új békerendszer alapját nem a nagyhatalmi érdekeket álcázó dogmák, hanem egyedül a térségben élő kis nemzetek együttműködésének kölcsönösen őszinte igénye je­lentheti .

A második világháború az elsőhöz hasonlóan - Jászi idealista elméleti konstrukciójának kiindulópontját cáfolva - a szövetséges nagyhatalmak béke-teremtésével ért véget: a Duna mentén ismét a nemzeti kisállamok jelentették a keretet, az új és forradalmi tartalom pedig egyebek közt épp a nemzeti for­radalom céljaitól elnehezülve, csak lassan bontakozott ki. Jászi megdöbbenve tiltakozott Benes, csehszlovák köztársasági elnöknél a szlovákiai magyarok jogfosztása ellen, de láthatóan még mindig kisantant-mércével mérte a prágai politikát. A Vámbéry Rusztemmel közösen írt levél a kollektív felelősség el­vét elutasítva leszögezi: "...Csehszlovákiának és Magyarországnak egyaránt érdeke, hogy a barátság légkörét még átmenetileg se lehessen megmérgezni."25

MELLÉKLET

Jászi Oszkár levele Fényes Lászlóhoz26 Oberlin, 1935. február 4. /?/

Kedves Barátom,

Régóta adósod vagyok múlt év december 13-án kelt leveledért, de eddig nem tudtam válaszolni, mivel nagyon túl voltam halmozva munkával s a kérdés, melyet felvetettél sokkal fontosabb, semhogy felületesen kezelhettem volna. E mellett az is járt a fejemben, hogy említett francia pamfletedet nemsokára meg fogom kapni s így tisztábban fogom láthatni tételeidet, melyekre vonatko­zólag véleményemet kérted. Minthogy eddig nem kaptam meg a brosúrát, nem aka­rok tovább várni, hanem igyekezni fogok álláspontomat körvonalazni:

Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy teljesen egyetértek azokkal a nemes motívumokkal, melyek elhatározásodat vezették és nagyra értékelem azt az áldozatot, melyet újra, megszokott önzetlenségeddel hoztál egy újabb - és céltalanabb - vérfürdő elkerülésére.

Ami azonban akciód gyakorlati politikai oldalát illeti, nem hiszem, hogy az sikeres lehessen sem Magyarország, sem az utódállamok, sem az utódállamok magyarságának a szempontjából:

1/ A magyaroknak otthon történelmi érved nem jelent semmit. Tizenhat esztendő még nem jelenti a "történelem döntését". Több, mint négyszáz év kel­lett, míg a "történelem döntött" a Habsburg monarchia pőrében. A lengyel ver­diktet közel 150 év után revideálta a történelem.

2/ Az utódállamok nagyon kevés jelét adták annak, hogy problémáikat csakugyan becsületesen meg akarnák oldani. A magyar kisebbség sorsa Jugoszlá­viában és Romániában felháborító. Ez az elnyomás csak kis mértékben tulajdo­nítható a budapesti kardcsörtetésnek. Jóval nagyobb mértékben ugyanazoknak az okoknak eredménye az, mint a vak nacionalizmus, félelem a jövővel szemben és mindenek felett: kenyéririgység, mivel "sok az eszkimó és kevés a fóka". Ezen a helyzeten még akkor sem lehetne változtatni, ha a kormányok csakugyan akar­nák. Ehhez előbb egy alkotó gazdasági politika és konfederáció kellene.

3/ Az utódállamok vérig heccelt s mindenünnen kivetett kisebbségének pe­dig Te hiába beszélsz. Sokan azt fogják mondani (kivált a nacionalista és a bolsevista szárnyon): ... Még a háború is jobb, mint ez a status quo. "Es ist besser ein Ende mit Schrecken, als ein Schrecken ohne Ende."

Vagyis nem hiszem, hogy bármely irányban is számíthatnál bárminő ered­ményre, ellenben tápot adhatsz annak a demagógiának, mely azt hirdeti, hogy Október eladta az országot és ma is csak az utódállamok érdekeit veszi figyelembe. Taktikádat az a téves marxista feltevés vezeti, hogy az embereket első sorban gazdasági és racionális érdekek vezetik.

- Mi legyen tehát a jövőbe látó magyarok és első sorban ama néhány gondolko­dó emigráns álláspontja (mivel már régóta nincs emigráció csak emigránsok vannak, egyre kisebb számmal és egyre szétváltabb koncepcióval)? ... fogod kérdezni.

Azt hiszem, hogy mindenek előtt tisztában kell lenni azzal, hogy ki-ki csak magánvéleményt mondhat és nem beszélhet a magyar nép nevében. Ez a meg­szorítás csak erősítheti egyéni álláspontunkat.

Magát a kérdés meritumát pedig így latom:

1/ A békeszerződés igazságtalanul csonkította meg a magyar telepterüle­teket, mivel stratégiai és gazdasági okokból olyan területeket is elvettek, melyeknek az etnográfiai és önrendelkezési elv alapján Magyarországon belül kellett volna maradniok. Ez egy oly igazságtalanság, melyet egykor jóvá kell tenni a határok békés revíziójával.

21 Ámde a mai nemzetközi atmoszféra alkalmatlan határrevízió keresztül­vitelére, mivel minden ilyen kezdeményezés azonnali háborút jelentene és ez az aránylag kis terjedelmű határkiigazítás nem elég fontos arra, hogy egy új világháborút idézzünk fel miatta. Ellenben a régi magyar területi integritás helyreállítása újabb igazságtalanságokat jelentene s e mellett keresztülvihetetlen a mai hatalmi egyensúly mellett, mely, minden valószínűség szerint, nem változhatik meg a mi javunkra.

3/ Úgy az igazságosság, mint az opportunitás szempontjából Magyarország eminens érdeke, hogy jó viszonyt teremtsen az utódállamokkal és hogy őszintén közreműködjék egy Dunai Konfederáció megteremtésében, mely egyedül volna ké­pes a rettenetes tömegnyomoron enyhíteni és egy olyan atmoszférát megteremte­ni, melyben a határkiigazítás megoldható lesz és amelyben a nemzeti autonómi­ák rendszere megvalósítható.

4/ Eme legfőbb cél érdekében Magyarországnak szakítania kell a revizio­nista politikával és a Kis Entente ellen irányuló szövetségekkel, hanem szo­ros kapcsolatot kell teremtenie a dunai és balkáni nemzetekkel.

5/ Ez az új politika eredményesen csak akkor lesz folytatható, ha az Utódállamok szintén hajlandók komoly gazdasági kooperációra és mindenekfe­lett, ha véget vetnek a magyar kisebbségek üldözésének, hajlandók a magyar kultúra zavartalan fejlesztését lehetővé tenni és elismerik azt az elvet, hogy minden zárt nemzetiségi telepterület első sorban a saját nyelvén és a saját fiai által igazgattassák.

Körülbelül ezeket kellene és lehetne mondani a mai viszonyok mellett. Hogy lenne-e valamelyes eredménye, nem tudom. De mindenesetre inkább lehetne, mint a Te taktikádnak, mivel a/ a magyarokat némileg megnyugtatná az által, hogy semmi komoly életérdekről nem mondunk le; b/ az utódállamok előtt doku­mentálná jóhiszeműségünket, de egyben figyelmeztetné őket arra, hogy egy vae victis békét a XX. században nem lehet keresztülvinni s választaniuk kell vagy a magyar demokraták kooperációja vagy a magyar feudálisok háborús propa­gandája között. De míg a feudálisok háborúra izgatását sosem fogják tudni le­szerelni, a magyar demokrácia erre komolyan hajlandó, ha az utódállamok csak­ugyan becsületes békét akarnak egyenjogú nemzetek között.

Hogy ez az út járható lesz-e, én alig hiszem ama tapasztalatok fényében, melyeket a Duna medencéjében szereztem. Viszont a másik két út nyilvánvalóan nem járható.

JEGYZETEK

1. Vö. Varró István: Szende Pál 1879-1934, Századunk, 1934. 8-9. sz. 341. 1.; Szende Pál és Masaryk elnök (Egy helyreigazítás), uo. 1935. 3. sz. 133-4. p. Károlyi Mihály levelezése I. 1905-1920, szerk. Litván György, Bp. 1978. 490-3. p. Vö. Hajdú Tibor: Károlyi Mihály Prágában, Valóság, 1972. 9. sz. 36-59.p. Egyébként Masarykkal megegyezően -helyzetéből adódóan jó­val következetesebben- Jászi is mindvégig konszolidációs tényezőnek te­kintette a határkiigazítást. A "Habsburg Monarchia felbomlása"c. könyve zárófejezetében megtalálható ötpontos "ütemtervében" pl. az első helyen szerepelt "a határok revíziója minden olyan esetben, amikor egy homogén nemzeti kisebbséget nehézség nélkül lehet egyesíteni honfitársaival". Az angolul 1929-ben, magyarul 1983-ban megjelent könyv zárófejezetét a könyv címe alatt közölte: Századunk,1929. 543-550.p. Jászi és Masaryk kapcsola­tára 1. Hanák Péter: A Duna-táji közösségtudat ébresztése, Műhely, 1984. 3. sz. 8-9. p.
2. Masaryk G.T. élete, működése és hatása, Bratislava, 1930.
3. Hanák P.: id. m. 12-18. p.
4. A magyar emigráció feladatairól, Bécsi Magyar Újság, (BMU) 1922. február 12.
5. A BMU 1920. december 19-i számából idézi Litván György: Jászi Oszkár romá­niai naplójegyzeteiből, kézirat.
6. Az emigráció "hazaárulása", BMU, 1921. június 26.
7. Jászi levele E. Rádlhoz 1929. okt. 25. - Columbia University Libraries, Jászi-hagyaték (CUL, Jh).
8. Szalatnai Rezső: Új arcú magyarok. Korunk, 1929. 876-881. p. Jászi konfö­derációs tervéről többször is szó esett a kolozsvári lapban: pl. Gáli Er­nő: A románság és a Dunai-Szövetség eszméje, uo. 1938. 449-455. p.
9. "Emlékezzünk csak arra a Babits Mihályra, aki alig tíz év előtt manifesz­tumot írt és bocsátott ki a történeti Magyarország határainak feladására, ha azok nem volnának összeegyeztethetőek a testvérnépek önrendelkezési jo­gával." (A szóbanforgó manifesztumot 1. Jászi 0.: Visszaemlékezés a Román Nemzeti Komitéval folytatott aradi tárgyalásaimra, In Jászi 0. publicisz­tikája, szerk. Litván Gy. és Varga F.J. Bp. 1982. 324-327. p.) Jászi ezt annak bizonyítására említette, hogy "két-három régi új arcú embert leszá­mítva ez a kategória hiányzik Magyarországon"; Az új arcú magyarok, Ame­rika és Rádl professzor, A Reggel, 1929. november 11.
10. Balogh Edgár:   Emigránsok és új arcú magyarok, A Nap, 1930. április 6. Az írást közli Balogh Edgár: Hét próba, Egy nemzedék története 1924-1934. Bp. / 2. kiadás, 204-210. p.; Nyílt   levél   Károlyi   Mihályhoz,   Az Út, 1931. jú­nius 15.
11. Az emigránsok és Balogh Edgár vitájáról 1. Balogh Edgár: id. m.; Kovács Endre: Korszakváltás, Bp. 1981.; Ez volt a Sarló, Bp. 1978.; Jászi konklú­ziói: Az emigráció és a Sarló, A Reggel, 1930. V. 18.
12. Viliam Plevza: A CSKP nemzetiségi politikája, Bratislava 1983. 141-151.p. Az idézet helye: Balogh Edgár id. m. 168.p.
13. Balogh Edgár: A regösjárástól a munkásmozgalomig, In: Ez volt a Sarló, id. m. 24. p._; Uő.: Hét próba, id. m. 258-260. p.
14. Szalatnai Rezső: Magyar generációk beszélgetnek, A Reggel, 1930. V. 25.
15. A Jászi-Palecek-levelzés (CUL, JhJ 1929-től 1937-ig maradt fenn. Az idé­zett első levelet Palecek 1929. február 6-án, Jászi pedig február 27-én írta.
16. Jászi: Az új arcú magyarok... id. m. A szóbanforgó könyv: E. Rádl: Der Kampf zwischen Tschechen und Deutschen, Prag, 1929.
17. Az idézet Palecek 1929. október 14-i leveléből való.
18. Jászi levele Rádlnak 1929. október 25. (CUL,  Jh)
19. R.W. Seton-Watson: Slovensko kedysi a teraz, Praha, 1931. 55-60.p.; Uo.: A kivezető út, Magyarság, 1930. július 4.; Braun Róbert: Seton-Watson Román Történelme, Századunk, 1935. 6. sz. 234-239. p.
20. Czechoslovákia's first year, The Yale Review; 1934, 701.p. Utolsó, hábo­rú előtti kelet-európai útjának tapasztalatairól, Braun Róberthoz intézett levelében így írt: "Ami a kép fő kontúrjait illeti, úgy látom, hogy Cseh­szlovákia legalább 100 évvel előtte áll a másik két kisantant államnak. Husz szelleme még mindig élő realitás, s az angol-francia ideológia itt nem majmolás, hanem az élet levegője. Ennek ellenére ez állam veszélyei nagyobbak, mint a többieké. A nemzetiségi kérdést nem tudta megoldani, bár komoly törekvés van rá." Litván -György - Varga János: Az emigráns Jászi Oszkár levelezéséből, Medvetánc, 1982. 4. - 1983. 1. sz. 308.p.
21. 21 Jászi levele M. Hodzának, 1936. február 9. Archív Národního musea, Praha, Pozustalost M. Hodzi, korespondence
22. 1938. október 15, uo.
23. Fényes László levele Jászinak, (Pozsony), 1934. dec. 13. (CUL. Jh.); Jászi Oszkár: Fényes László emlékezete 1871-1944, Budapest, 1948. A brosú­ra valószínűleg csak franciául jelent meg: Ladislaus Fényes: Le Peuple Hongrois accuse! Marseille et le systéme de la dictature hongroise, Paris, 1934.
24. Jászi Oszkár: The Future of Danubian States, 1939. július, kézirat.
25. Litván Gy. - Varga János: Az emigráns... id. m. 324-326.p.
26. A levelet Litvány György szíves engedelmével közöljük. (CUL. Jh.)
    
    {jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}