A Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya, Köbölkút Község Önkormányzata és a Csemadok Köbölkúti Alapszervezete szeretettel meghívja Önt a XII. Duna Menti Fesztiválra amely 2013. június 15-én szombaton kerül megrendezésre Köbölkúton.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Beszámoló a Szlovákiai Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Bizottságának második üléséről

2013. június 8-án gyűlésezett az SzMNT KB Komáromban. Az ülést Kormos László, megbízott elnök nyitotta meg. A megnyitóban hangsúlyozta az önrendelkezési elv mint alapvető közösségteremtő érték fontosságát. Aláhúzta, hogy a felvidéki magyar politikai elit 1994 után feladta az önrendelkezési programot és cserbenhagyta választóit.

Dr. Horkovics-Kováts János, a Magyarországi Kisgazdapárt elnöke- egyben az internetes HUN TV tulajdonosa, az önrendelkezést az ősi magyar alkotmány eszme- és értékrendszerében helyezte el.

Rácz Szabó László, a Délvidéki Magyar Polgári Szövetség elnöke a Délvidéki Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának körülményeiről és működéséről tartott beszámolót.

Bósza János az elmúlt hét év autonómiáért folytatott magányos és gyakran kilátástalannak tűnő küzdelméről szólt

PhD, h.c., Mgr. Horváth Róbert atya vallástörténész, az önrendelkezés fogalmát és eszköztárát elemezte szélesebb összefüggésekben

Na novozámockom cintoríne v uplynulých dňoch pokračovali práce na úprave vojnových hrobov, ktoré postupne dostávajú dôstojnú podobu. Postupne doznievajú turbulencie, ktoré nie najšťastnejší postup mesta vyvolal, téma však stále rezonuje na stránkach regionálnej tlače. Články priniesli pondeľňajšie My-Naše novosti i dnešné regionálne vydanie denníka UjSzó.

Az elmúlt napokban folytatódtak a munkálatok az érsekújvári köztemetőben az első világháborús katonasírok karbantartásán. Közben kezdenek kirajzolódni egy méltó emlékhely körvonalai és csillapodnak a kedélyek is, amelyeket a városháza nem túl szerencsés projektvezetése kiváltott. A témáról továbbra is cikkezik a regionális média - a járási hetilapban hétfőn, az ÚjSzó regionális kiadásában ma jelent meg írás az ügyben.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Tlačová  správa                                               Bratislava 12.6. 2013

Testy a úlohy v maďarčine budú súčasťou celoštátnej elektronickej databázy

Národný ústav certifikovaných meraní vzdelávania  (NÚCEM) má ambíciu vytvoriť nové kvalitné úlohy a testy vo vyučovacích jazykoch pre základné a stredné školy.

K spolupráci na ich tvorbe v rámci národného projektu „Zvyšovanie kvality vzdelávania na základných a stredných školách  s využitím elektronického testovania“ preto pozýva  popri slovenských tvorivých učiteľoch i maďarských pedagógov. Prihlásení maďarskí učitelia absolvujú školenia na tvorbu nových e-úloh a e-testov v jesenných mesiacoch. Úlohy vytvorené v  maďarčine sa stanú súčasťou celoštátnej elektronickej databázy.

Predstavenie nového národného projektu riaditeľom škôl s vyučovacím jazykom maďarským a výmena aktuálnych informácií s predstaviteľmi komunity maďarských učiteľov boli témou pracovného stretnutia riaditeľky  NÚCEM Romany Kanovskej s predsedom  Zväzu maďarských pedagógov na Slovensku Lászlóom Pékom, riaditeľom neziskovej organizácie Comenius – Pedagogický inštitút Univerzity J. Selyeho v Komárne  Attilom Fodorom a riaditeľkou bratislavskej Základnej školy a Gymnázia s vyučovacím jazykom maďarským Katarínou Morvayovou.

„Máme záujem angažovať  do projektu čo najviac maďarských  pedagógov, študentov, ktorí sa pripravujú na povolanie učiteľa ako aj odborníkov, expertov, lektorov. Už pri písaní projektu sme pamätali na to, že doň chceme zapojiť školy  s vyučovacím jazykom maďarským,“ konštatovala riaditeľka  Kanovská a potvrdila, že učitelia budú tvoriť úlohy a testy pre maďarské školy v maďarčine. V prípade odborných predmetov vie NÚCEM  zariadiť  ich preklad do slovenčiny, aby boli prístupné aj slovenským žiakom.  Maďarských kolegov ďalej informovala, že jednou z požiadaviek na softvér, ktorý bude zabezpečovať elektronické testovanie, je preklad inštrukcií na prácu s testami aj do maďarčiny.

V rámci národného projektu „Zvyšovanie kvality vzdelávania na základných a stredných školách  s využitím elektronického testovania“ sa zatiaľ prihlásilo 30 záujemcov  o tvorbu úloh a testov pre predmet maďarský jazyk a literatúra  pre druhý stupeň základných škôl a pre stredné školy, traja  autori pre slovenský jazyk a slovenskú literatúru a jeden záujemca na post posudzovateľa úloh. V projekte je priestor aj pre ďalších autorov a posudzovateľov úloh a testov.

Predseda  Zväzu maďarských pedagógov na Slovensku László Pék ocenil pozvanie riaditeľky NÚCEM na pracovné stretnutie. „Zväz maďarských pedagógov a inštitút Comenius chcú byť nápomocní a boli by sme radi, keby projekt bol úspešný a keby sa do neho prihlásilo čo najviac maďarských učiteľov“, povedal L. Pék a dodal, že budú získavať  tvorcov pre tento projekt, ponúkajú priestory v Komárne a v iných oblastiach na juhu Slovenska na propagáciu projektu, na školenia či iné odborné stretnutia.

Viac informácií záujemcovia o tvorbu testov – učitelia slovenských i maďarských škôl na Slovensku získajú na  webovej stránke www.nucem.sk, v záložke Projekty ESF,  projekt E-test v  časti Informácie.

Mária Grebeňová-Laczová, Manažérka publicity

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A szociológia műhelytitkaiba nyerhettek bepillantást az érdeklődők szerdán délután. Az Irodalmi Korzó vendége volt  Lampl Zsuzsanna szociológus-újságíró, egyetemi tanár. A találkozó apropóját Lampl Zsuzsanna két újonnan megjelent könyve adta - "A szlovákiai magyarok szociológiája I." és egy publicisztikai gyűjteményt "Randevú és más írások" címmel.

Előre kell bocsájtani, hogy a szerző bizonyos értelemben "forró terepen" kutat, hiszen direkt választási-preferencia mérésekkel is foglalkozik (talán még emlékszünk arra, amikor az MKP 2010-es vereségét a pártvezetés a félremért előrejelzésekkel magyarázta). Ugyanakkor az olvadó felvidéki magyar közösség egy eleve konfliktusos és feszültségekkel terhelt közeg (talán nem meglepő, hogy néhány téma - az asszimiláció, aszimmetrikus kétnyelvűség, a kisebbségi traumák és félelmek, konfliktusok, stb. témakörökből tabunak számítanak).

A szerző két könyvét vennénk szemügyre részletesen:

Az első még 2007-ben jelent meg  "Magyarnak lenni. A szlovákiai magyarok értékrendje" címmel 5 tanulmányt tartalmaz:

1. Magyarnak lenni, avagy a nemzeti identitás néhány összetevőjéről
2. A stabil magyar választópolgár portréja, avagy a szlovákiai magyarok politika iránti érdeklődése és választási hajlandósága 2001 és 2006 között
3. A szlovákiai magyarok politikai identitása
4. Diploma előtt és után. Egyetemet végzett szlovákiai magyar fiatalok választásai és lehetőségei
5. Sokat adtunk, de lehet többet is. Az adományozás és a százalékos adományozás alakulása Szlovákiában

a második kötet  "Szlovákiai magyarok szociológiája I. kötet. Szlovákiai és magyar" c. 2012-ben jelent meg, és egy közel 100 oldalas szociológiai összegzést tartalmaz a felvidéki magyarságról néhány kulcsfogalomra összpontosítva, olyanokra mint:

1. Politikai keretek
2. Magyar kisebbségi minimum
3. Népszámlálási adatok
4. Nyelvhasználat
5. Iskolaválasztás
6. Közösségi és individuális etnominimum
7. Magyarságkritériumok
8. Kötödés Szlovákiához
9. Nemzetiség felvállalása

Azonkívül tartalmaz még 4 kisebb tanulmányt:

1. A szlovákiai magyarok szociológiájának megalapozása
2. Ki a magyar? (a szerzö cikke az Új Szóban közölt vitához)
3. A nemzeti identitás, avagy a "magyar" márka megőrzése
4. Esettanulmány a Pozsonyból a környékbeli szlovákiai és magyarországi falvakba kiköltözött lakosokról

A két kötetről elmondható, hogy meglehetősen egyenletlen és véletlenszerű a témaválasztásuk és különböző az egyes témák feldolgozásának mélysége is. Van ahol csupán a kérdőíves mérés eredményei kerülnek bemutatásra, másutt az eredményeket a szerző értelmezi és belőlük messzemenő következtetéseket von le.

Mivel a vizsgált kérdések egy része akut politikai téma, ezek értelmezhetőségét  a történelmi kontextus ismertetése sokban elősegítené, és a szociológiai mérések interpretációjához  további társadalomtudományok képviselőit is be lehetne vonni. A tanulmányokból nem tűnik ki, hogy a vizsgált közeg egy sérült közösség, amelynek értelmiségi rétegét az utóbbi 90 évben két ízben is eltávolították, ezért annak önképe, önismerete, érdekérvényesítő képessége és jövőkepe  nem teljes körű.

A második kötetben találtunk egy írást - amolyan történeti  esszét a szlovákiai magyar szociológiai műhely kialakulásáról a Fórum Intézeten belül.

Lampl Zsuzsanna:  A szlovákiai magyarok szociológiájának megalapozása

Személyes emlékkel kell kezdenem. 15 évvel ezelőtt felhívott Tóth Károly, hogy találkozzunk Pozsonyban, az Astorka kávéházban. Nem mondta, hogy mit akar, de mivel Karcsit egyetemista korunktól kezdve ismertem, elfogadtam a meghívást. Amikor megérkeztem, ő már ott ült. Azt mondta, igyak egy vodkát. Mondtam, hogy nem kérek, de mivel ő már előzőleg megrendelte, mindkét vodkát kihozták. Karcsi mindkettőt megitta. Ebből is látszik, hogy a komoly dolgok komolyan kezdődnek. Merthogy aztán arról kezdett beszélni, hogy szeretne létrehozni egy szlovákiai magyar tudományos intézetet. Ez volt a Fórum Intézet.

Akkoriban biztosan nem én voltam az egyetlen, s biztosan nem az első, akivel Karcsi megosztotta a terveit, de valamiben első voltam, s erre most büszke vagyok. Én voltam a Fórum Intézet első kutatója, és a Fórum első kutatása egy szociológiai kutatás volt. Nem is akármilyen. Tulajdonképpen az első, és Szlovákiában azóta is az egyetlen szociológiai alapkutatás a kis- és középvállalkozói szféráról, amelyben nyomon követhetők az 1989 utáni vállalkozási boom okai és körülményei, az alkalmazottból vállalkozóvá válás többnyire rögös útjának állomásai. Az eredményeket amerikai szakirodalom is idézte.

De mi köze van a vállalkozók kutatásának a szlovákiai magyarok szociológiájához, amiről a mai napon beszélnem kellene? Nagyon sok köze van. Ugyanis elsősorban a szlovákiai magyar vállalkozók vallomásait rögzítettük, s csak a második körben jöttek hozzájuk a szlovák vállalkozók – összesen csaknem 90 vállalkozóval készült részletes interjú. Tehát az első kutatás első percétől kezdve érvényesült az az elv, hogy mi elsődlegesen a szlovákiai magyarokat fogjuk kutatni, de ha alkalom nyílik rá, akkor a szlovákokat sem hagyjuk ki, mert a két népesség összehasonlítása során a magyarokról is árnyaltabb képet kaphatunk.

Ez ma nagyon banális célkitűzésnek tűnhet, de a 15 évvel ezelőtti helyzetben nem volt az. 15 évvel ezelőtt teljesen más volt a szociológia Szlovákiában. Teljesen más volt a szociológusok és az érdeklődésükre igényt tartó témák megítélése. 15 évvel ezelőtt több szlovák szociológus azt szerette volna, hogy elsősorban szlovákiai magyarként, s mellesleg szociológusként hidat képezzek a magyarországi szociológusok felé, hogy aztán ők ketten közös szlovák-magyar kutatásokat végezhessenek, amelyekben a szlovákiai magyarok vizsgálatának marginális szerepe lett volna. Csak annyi, mint bármilyen más szlovákiai kutatásban, azaz ezt a népességet ezúttal is csak a minta 10 százalékos részeként kezelték volna. Én azt akartam, hogy önálló népességként kutassanak, amelynek részben önálló élete van, mindazon jelenséggel együtt, ami az élettel velejár. Ez teljesen fölösleges, mondta a szlovák kolléga, ti ugyanúgy szlovákok vagytok, mint mi. De a magyarországi kollégák többsége sem látott még akkoriban nagy fantáziát a szlovákiai magyarok szociológiai vizsgálatában. Általában véve, a kisebbségkutatás akkoriban nem volt olyan divatos, mint manapság. Talán azért sem, mert akkoriban ebben a kutatási területben kevesebb volt a pénz. Tehát amikor mi 15 évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy márpedig kutatásaink fő célcsoportját a szlovákiai magyarok fogják képezni, bizonyos szempontból fölösleges, más szempontból értelmetlen vállalkozásnak tűnhetett, nem mindenki, de sokak szemében.

De miért akartuk kutatni a szlovákiai magyarokat? Nem elsősorban azért, mert mi magunk azok vagyunk. De azért is. Meg azért, mert ez érdekelt, ami nyilván összefügg azzal, hogy magunk is ehhez a közösséghez tartozunk. S itt meg kell jegyeznem, hogy az élet nagy ajándékának tartom, és a Fórum ajándékának, hogy szinte mindig azzal foglalkozhattunk, ami érdekelt. Meg azért is a szlovákiai magyarokra fentük a fogunkat, mert ez volt az a rés a piacon, amit épp mi tudtunk betölteni. Ez válhatott a mi specialitásunkká. És ezt tartottuk fontosnak, mivel azt 15 évvel ezelőtt is sejteni-tudni lehetett, hogy a szlovákiai magyar közösség fogyni fog, és szerettük volna tudni, milyen okai vannak az identitásváltásnak, amelyről már akkor olvashattuk, hogy a magyarok fogyásának elsődleges oka. Persze 15 évvel ezelőtt még nem került szóba a szlovákiai magyarok szociológiája. Még nagyon messze voltunk ettől, annak ellenére, hogy már a Fórum előtt is voltak hazai magyar szociológusok, s a lehetőségeikhez mérten ők is dolgoztak. Kardos István, Végh László, Csámpai Ottó, majd a következő generációból Gyurgyík László nevét kell említenem, de magam sem a Fórum Intézetben kezdtem el a szociológiai pályafutásomat.

Ahhoz, hogy a szlovákiai magyarok szociológiájáról kezdhessünk beszélni, el kellett telnie ennek a 15 évnek. El kellett végeznünk 26 kutatást. Ebből 12 alapkutatásnak minősíthető. A legismertebb témák, a szlovákiai magyarok nemzeti identitása, nyelvhasználata és választási hajlandósága, valamint választási viselkedése mellett ide sorolhatom a következő területeket is, amelyekkel behatóan foglalkoztunk: az ifjúság életének különböző dimenziói, a civil adományozás, a munkaerőpiaci helyzet, a migráció, a szuburbanizáció, az értelmiség, az életmód különböző aspektusai, így például a táplálkozási szokások, az egészségvédő és egészségkárosító tényezők.

S ezeknek a kutatásoknak az eredményeiből, a sok-sok apró morzsából állt össze mára az a még nem teljesen feldolgozott kép, amit a szlovákiai magyarok szociológiájának kezdtünk nevezni, s amelynek keretbe helyezése a közeljövő feladata. Az így értelmezett szlovákiai magyarok szociológiája nemcsak azért érdekes, mert a népesség életének különböző szegmenseiből kiindulva egyfajta szintézist, átfogó ismeretanyagot nyújthat, hanem azért is, mert több jelenségnek a fejlődési folyamatát is képes bemutatni, azt a dinamikát, aminek feltérképezéséhez időre volt szükség. Időre – erre a 15 évre.

Az, hogy ma már ki merem mondani, hogy a szlovákiai magyarok szociológiája, mint a nemzetiségszociológia vagy a kisebbségszociológia egyik önálló részterülete reálisan létezik, csak az egyik fontos eredménye a 15 éves munkának. De vannak más eredmények is, amelyek más szempontból, de ugyancsak nagyon fontosak. Hadd említsek néhányat.

Annak ellenére, hogy az eredmények – főleg kezdetben – sokkal kisebb publicitást kaptak, mint ma, aminek nemcsak az volt az oka, hogy nem volt szabad kapacitás a PR tevékenységre, hogy menedzseljük, népszerűsítsük is a munkánkat, hanem az is, hogy a szociológia tudománya sokkal kevésbé volt ismert, mint ma, lassan, fokozatosan sikerült elérni, hogy az emberek megértsék, hogy a szociológia nem egy mondvacsinált tudomány. A szociológia többet tud az ő mindennapi tapasztalatuknál, s ha a tudományos eredmények és az ő tapasztalatuk egybeesik, az még nem jelenti azt, hogy szociológiára semmi szükség. Sőt, egyre többen látják, hogy ha a tapasztalatok és a tudományos eredmények nem fedik egymást, annak nem az az oka, hogy a szociológus hobbiból vagy megrendelésből csal, hanem az, hogy az ő mindennapi tapasztalatuk talán mégsem képes mindig minden jelenséget maradéktalanul és hibátlanul befogni.

Nagy eredmény, hogy sikerült megbontani azt a mítoszt, hogy egyetlen szlovákiai magyarság létezik, azaz a szlovákiai magyarok minden lényeges kérdésben homogén, egyöntetű népességet alkotnak. Ma már közhelynek számít, hogy nem így van, de ezt a látszólag egyszerű tényállást nem volt könnyű elfogad(tat)ni.

Ma már a szociológiának, s a mi szlovákiai magyar szociológiánknak is van közönsége, szlovákiai magyar közönsége van, de van egyéb közönsége is. Ez annyit jelent, hogy vannak, akik érdeklődnek a kutatásaink iránt, akik várják az új eredményeket, akik szeretettel fogadják a szociológust, s itt még azt is hangsúlyoznám, hogy pártállásra való tekintet nélkül is tisztelettel fogadják, amit ugyancsak nagy eredménynek tartok, mivel úgy gondolom, a szociológusnak bizonyos szintig meg kell őriznie a semlegességét.

Mindez reményeink szerint azzal is összefügg, hogy sikerült a mi szlovákiai magyarokról szóló szociológiánknak olyan látszatát kelteni, hogy ez nem szemfényvesztés, nem átverés, hanem egy tisztességes tudomány, egy tisztességes szakma. S ez nemcsak a látszat, ez így is van. Ha valaki hibát vél felfedezni, ami sosem kizárt, azt ne a szakma számlájára írja, hanem egyedül csakis a szociológus hiányosságainak számlájára, mivel a szociológus, akárcsak a jó pap, holtig tanul.

S azt is nagy eredménynek tartom, hogy a szlovákiai magyar fiatalok is felfigyeltek a szakma szépségére. Mi másnak lenne köszönhető, hogy csaknem húsz fiatal jelentkezett a Selye Egyetem idén nyílt szociológia szakára. Mi másnak lenne köszönhető, hogy van négy fiatal lány, akik a Comenius Egyetem szociológia szakát elvégezve a munkatársainkká váltak, s ennek köszönhetően az eddig gyakorlatilag egyszemélyes szociológiai részlegünk mára a Szociológiai és Demográfiai Kutatások részlegévé alakulhatott. 2011-ben ez a részleg négy kutatást bonyolított le, melyekben teljesen új területeket is vizsgáltunk, ráadásul magyar–szlovák reprezentatív lakossági mintán. Oda is eljutottunk tehát, hogy a szlovák népesség is megjelenjen a kutatásainkban. Mondhatni, magunkhoz hűek maradtunk, minden a terv szerint haladt, s a következő évekre is talán bizakodva tekinthetünk.

Vodkával kezdtem, vodkával fejezem be. Emelem ezt a szimbolikus poharat a Fórum Intézetre. Isten éltesse mindazokat, akik létrehozták, működtetik, a barátainkat, támogatóinkat, Önöket, akik most itt ünnepelnek velünk, s azt kívánom, hogy öt év múlva mindannyian ugyanitt ugyanígy tudjunk találkozni!

Melléklet: A Fórum Kisebbségkutató Intézet szociológiai kutatásai 1996 és 2011 között

1997, A vállalkozók és a vállalkozási szféra keletkezése és fejlődése Szlovákiában 1989 után

1999, A szlovákiai magyarok a roma kérdésről
Kvalitatív szociológiai kutatás az értelmiségről

2000, Az oktatási-nevelési folyamat résztvevőinek (iskolaigazgatók, pedagógusok, diákok és szülők) értékrendje
A munkaerőpiac résztvevői – nemzetközi kutatás

2001, A munkaerőpiac kihívásai a dunaszerdahelyi járásban
A Magyarországon tanult szlovákiai magyar fiatalok karrierjének alakulása – nemzetközi kutatás
Értékrend és közvélemény
Az Új Szó és a Vasárnap olvasottsága
A szlovákiai magyar közvélemény és az MKP

2001–2002, Mozaik 2001. nemzetközi ifjúságkutatás

2002, Az MKP a szimpatizánsok és a nem szimpatizánsok szemével – fókuszcsoportos vizsgálat, 2002. április
Választási preferenciák, választási hajlandóság I. –  2002. április
Választási preferenciák, választási hajlandóság II.  – 2002. július
Az egyszázalékos adózás és az önkéntes magatartás megítélése és gyakorlata – nemzetközi kutatás
Országos felmérés az 1 százalékos adóról

2003, A nemzeti kutatási és fejlesztési program a határon túli felsőoktatási és K+F támogatások és hasznosulások – nemzetközi kutatás
Két közvéleménykutatás az MKP-ról (Kérdőíves és fókuszcsoportos felmérés, 2003. április–május, longitudinális értékrendkutatás – kérdőíves felmérés, 2003. május)

2006–2007, „Percentage Philantropy” – a civil szférába irányuló támogatások története és gyakorlata Szlovákiában – nemzetközi kutatás

2007, „Kárpát Panel” – nemzetközi összehasonlító kutatás

2008–2009, „Challanging populism and promoting interethnic dialogue and tolerance in Slovakia“ – interdiszciplináris kutatás

2008, „Határmenti munkaerőpiac“, nemzetközi összehasonlító kutatás

2009, Vizuális kétnyelvűség
A magyar nyelv használata a vegyes lakosságú települések hivatali érintkezésében
A szlovákiai magyarok nyelvhasználata

2010, „Magyar–szlovák agglomeráció Pozsony környékén – Közszolgáltatás fejlesztési hálózat Pozsony határon átnyúló agglomerációjában – nemzetközi kutatás

2011, jelenleg zajló kutatások
A szlovákiai magyar értelmiség
Szlovák és magyar fiatalok értékrendje, nemzeti identitása, jövőképe és életmódjuk néhány jellemzője
A 15–29 éves korosztály ismeretei a nemzeti kisebbségekről és hozzájuk való viszonyulása
Életmód, életminőség a drogfogyasztás hátterében

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Egyik olvasónk nemrég egy keze-ügyébe került cikket hozott. 1997-ből származik és benne egy bizonyos "Agócs Béla tanító" értekezik a magányos fecskéről, amely nem csinál nyarat. Igen ő volt az a bizonyos nádszegi tanító, aki egyedüli magyar pedagógusként tagadta meg a Slavkovská-féle egynyelvű bizonyítványok kiosztását. Mint később kiderült, e lépés valószínű oka az agilis tanító lelki betegsége lehetett.  (Egyébként a Ghymes zenekar alapító tagjáról van szó). A cikk végén Agócs felidézi, hogy Nádszeg polgármestere jelezte, milyen jó is lenne, ha máshová költözne. Nos ez 2001 májusában teljesült is.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

V stredu sa v Nových Zámkoch uskutočnilo slávnostné vyhlásenie výsledkov 21. ročníka súťaže Prečo mám rád slovenčinu, prečo mám rád Slovensko. Za  Ministerstvo kultúry SR sa podujatia zúčastnila riaditeľka odboru štátneho jazyka Elena Kačalová. Je azda symbolické, že práve tento odbor funguje ako tzv. "jazyková polícia", ktorá má podľa jazykového zákona prešetrovať priestupky na úseku porušovania zákona o štátnom jazyku a udeľovať pokuty.

Jej riaditeľka sa môže pochváliť nielen spoluautorstvom textu zákona, ale aj jazykovo-policajnými manévrami proti  divadelníkom v Klasove pri Nitre v r. 2010. Dedinských ochotníkov úradníci ministerstva najprv vystrašili pokutami za maďarské letáky pre maďarské obecenstvo, aby vzápätí vysvitlo, že  p. Kačalová a spol. presadzujú zhodný slovenský text na pozvánke výlučne preto, lebo chcú porozumieť letákom písaným v reči, ktorú sa nenaučili - ide teda o navlas rovnaký problém, aký mala pred časom p. poslankyňa Malperová s mestskými novinami (písali sme tu).
Elena Kačalová je tiež jedinou osobou, ktorá pozná obsah 5 anonymných listov, v ktorých sa ich slovenskí pisatelia mali sťažovať na jazykový útlak v ich vlastnej krajine a ktoré podľa slov vtedajšieho vicepremiéra Čaploviča z r. 2009 slúžili ako podnet na prijatie novely jazykového zákona. Žiaľ, podľa našich informácií sa p. riaditeľka odboru uvedenými listami neprihlásila do tohtoročného kola súťaže, čo je určite škoda.

Súťaži "Prečo mám rád slovenčinu, prečo mám rád Slovensko" sme sa venovali dvakrát - v júni 2012 a v júli 2011. Organizátori súťaže sa naopak venovali nám v októbri 2012.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

„A szó: anyád, otthonod, nemzeted.
A dallam a mindenség, s az emberiség.
Ez együtt egyben az ének,
Dalolj hát!”            (Koncsol László)

A Csengő Énekszó a szlovákiai magyar gyermek- és ifjúsági kórusok – háromévenként megrendezésre kerülő – országos seregszemléje. A kétnapos fesztiválra, melynek fő szervezői a Csemadok Országos Tanácsa és a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága, 1971 óta Érsekújvárban kerül sor.

Érsekújvár városa, a fesztivált, mint eleddig mindig, most is szívesen fogadta és támogatta. Azon volt, hogy mind a szereplők, mind a vendégek – mint azt a város polgármestere Gejza Pischinger köszöntőjében mondta – „… felejthetetlen élményekkel gazdagodjanak.” Hogy a fesztivál szervezői is ugyanerre törekedtek, mi sem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy a seregszemle mindkét napjának eseményei – üres járatok nélkül – zökkenőmentesen zajlottak; köszönhetően – a fesztivál előkészítését (ingyen) vállaló hangyaszorgalmú kis csapat, s csakúgy az élenjárók: Dr. Duka Zólyomi Emese, a SZMZT leköszönő elnöke, aki 20 éven át szívvel-lélekkel tevékenykedett, aki most is jó tanácsaival látta el a szervezőket; Szalay Szilvia a SZMZT új elnöke, a szervezők csapatának összefogója; Kazán József, a Csengő Énekszó születésétől fogva annak fő rendezője és Görföl Jenő, a Csemadok OT titkára, aki mindent megtett azért, hogy a jubiláló, a XV. Csengő Énekszó kórusaink igazi ünnepévé lehessen – lelkes munkájának.

Kodály Zoltán „kifakadása”, miszerint: „Ha belenézünk a tantervekbe, látjuk: alkotóik messze jártak a nevelés görög eszményétől, amely a zenének központi helyet juttatott.”, talán sosem volt aktuálisabb, mint napjainkban. Hiszen a tanügyünket évtizedek óta uraló lélekölő technokrata szemléletmód középiskoláinkból szinte teljesen száműzte, alapiskoláinkban pedig teljesen a perifériára szorította – már csak a 7. osztályig hagyta meg – a zenére, s a zenével való (érzelmi) nevelést. Így, Kodálynál maradva: „Minden teendőnk egyetlen szóban foglalható össze: nevelés.” A szervezők mindezek ismeretében állították össze a két nap programját: hívták meg Érsekújvárba a Komáromi Városi Zenekart – a Csengő Énekszó történetében először volt vendég a fesztiválon hangszeres együttes –, s csakúgy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusát.

A szervezők további nemes szándéka volt az is, hogy a fesztivál első napján fellépő zenekar, mind pedig a második napon hangversenyt adó kórus úgy állítsa össze műsorát, hogy az főhajtás legyen a 20. századi magyar zene világnagyságai – Kodály Zoltán (akinek 2012-ben) s a hű barát Bartók Béla, (akinek 2011-ben) ünnepelte a világ születése 130. évfordulóját – emléke előtt, de a felvidéki magyar kórusmozgalom vezéralakjai: Szíjjártó Jenő és Janda Iván emléke előtt is. A hangversenyek (zömmel gyermek) közönsége „ovációiból” és vastapsaiból ítélve mindkét koncert láthatóan nagy élmény és öröm volt: az élő zene varázsa nevelőleg hatott! Mind a zenekarnak és karmesterének, Halász Károlynak, mind pedig a kórusnak és karnagyainak: Józsa Mónikának és Tóth Árpádnak köszönjük, hogy vállalták a fellépést. A gálán elhangzott művekkel – Kodály – Berzsenyi: A magyarokhoz (vezényelte: Józsa Mónika); Vass Lajos: Anyák napjára (vezényelte: Ferencei Andrea) – a kórusok Kodály Zoltán és Vass Lajos emlékének adóztak; az Ág Tibor gyűjtötte népdalok csokra (vezényelte: Balogh Csaba), a – gyermekek részéről nagy sikert arató – Szabó József vezette kiváló Nagykéri Citerezenekar kíséretével, Ág Tibort volt hivatott köszönteni. Születésének 85. évfordulója alkalmából ezúton is köszönjük áldozatkész munkáját, jó egészséget és további alkotókedvet kívánunk!

A XIII. Csengő Énekszó illusztris vendége volt Szabó Miklós, a világhírű Győri Leánykar Kossuth-díjas karnagya. A neki feltett kérdésre: Mi a véleménye egy ilyen nemzetiségi fesztiválról, mint a Csengő Énekszó, habozás nélkül ezt válaszolta: „Nagyon fontosnak tartom érzelmileg, és a megmaradás szempontjából is.” A szervezők – Szabó karnagy úrhoz hasonlóan – a Csengő Énekszót mindkét szempontból – nagyon fontosnak tartják. Éppen ezért döntöttek úgy, hogy a jubileumi XV. Csengő Énekszóra meghívják - és emléklappal jutalmazzák a fesztivál egykori szervezőit és mindazokat a karnagyokat, akik az eltelt 45 évben kórusuk élén többször is részt vettek a Csengő Énekszó évfolyamain. Mi több: Dr. Duka Zólyomi Emesét, Hritz Júliát, Dunajsky Gézát és Kazán Józsefet a Csemadok Országos Tanácsa áldozatkész szervező munkájukért tárgyi jutalomban is részesítette. Balogh Csaba tanár urat, aki karnagyként (mindössze egy seregszemle kihagyásával), mindmáig a galántai gyermekkart vezényli, kitartó munkájáért a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) részesítette tárgyi jutalomban. A SZMPSZ kitartó tevékenységükért tárgyi jutalomban részesítette a galántai Kodály Zoltán Alapiskola Gyermekkarát, a kassai Márai Sándor Alapiskola és Gimnázium Csengettyű kórusát (mindkét énekkar mindössze egy seregszemléről hiányzott) és a komáromi Jókai Mór Alapiskola Gyermekkarát, amely a Csengő Énekszó összes évfolyamán szerepelt.

A rendezvény rangját emelte, hogy a fesztivál kedves műsorközlője, Holop Zsóka köszönthette a gálaestet jelenlétükkel megtisztelő meghívott vendégeket: Szíjjártóné Nagy Ilonát, Bauer Editet, európai parlamenti képviselőt, Nagy Pétert, Érsekújvár alpolgármesterét, Bárdos Gyulát, a Csemadok OT elnökét is, akinek köszöntőjéből az idézet: „A felvidéki magyar közösség számára rendkívül fontossággal bír, hogy a kis közösségek, köztük a kórusok tovább tudják adni a kultúrát, a zenét, amely az ifjúságot nagy közösségünk számára formálja.” Az elnök úr köszönetét fejezte ki mindenkinek, aki a XV. Csengő Énekszó sikeréért bármit is tett.

A szervezők az „ügyhöz” való hozzáállását dicséri, hogy a rendezvény fő támogatói – a Szlovák Köztársaság Kormánybiztosi Hivatala, Bauer Edit, Szíjjártóné Nagy Ilona – mellett a seregszemlét többen is támogatták; így a kórusok ún. különdíjakban is részesülhettek. A szervezők lelkes csapatának tagjai voltak: Berényi Margit, Fótyik Gizella, Kovács Tamás, a Csemadok TV részéről; Donczi József a Csemadok VSZ részéről; Kiss Magdolna, Buda Ildikó a Regionális Művelődési központ képviseletében; Pethes Emese, Stirber Lajos a Zenebarát Társaságának tagjai.

Nagy öröm, hogy az előző évfolyam óta 14-ről 17-re gyarapodott az országos seregszemlén résztvevő énekkaraink száma. Reméljük lesz folytatás, további gyarapodás; lesz kinek átadni a „stafétabotot”. Kedves ifjú kollégák! Meg kell szívlelni Kodály Zoltán „üzenetét”: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” A SzMPSz által szervezett nyári egyetemen Komáromban, az idén is lesz karnagy továbbképzés; Józsa Mónika, Orsovics Ivette, Tóth Árpád karnagy-tanárok személye és szaktudása garancia a színvonalas képzésre. Éljetek a lehetőséggel”! Szorgalmazzátok, hogy a karének mind alap-, mind középiskoláinkban (más tantárgyakkal párhuzamosan) kötelezően választható tantárgy legyen.

A XV. Csengő Énekszó sikeréhez gondos munkájával nagyban hozzájárult a kórusok versenyének bírálóbizottsága is:
-    Hartyányi Judit (Budapest) – tanár: 1972-től a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnáziumban, 1978-tól a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, 1985-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Karmester és Karvezetés Tanszékének oktatója. 1995 óta külföldi – USA, Anglia, Írország, Fülöp-szigetek – zenepedagógiai szemináriumok vendégtanára. Karnagya volt a Karvezetés Tanszak női karának (1992-1995), a Budapesti Tanárképző Intézet női karának (1999-2005). 1997-től a kaliforniai Golden Gate Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Kórusverseny zsűrijének tagja. A Magyar Kodály Társaság társelnöke és a Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke. 1992 óta a Csengő Énekszó versenyek bírálóbizottságának tagja.

-    Šarayová-Kováčová Elena (Pozsony), Szlovákiában az első hivatásos női karnagy. Mindmáig docensként működik a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskola Karnagyképző Tanszékén. Negyven éven át (1967-2007) a Pozsonyi Gyermekkórus, 15 éven át (1971-1986) a Szlovák Tanítók Ozvena kórusa vezetője volt. 1969-ben alapította és mindmáig vezeti a Női Kamarazenekart, amely Európa szerte számos helyen szerepelt, de turnézott Kanadában, a NSP-ben a Kanári-szigeteken, Japánban és Afrikában is.
-    Sapszon Ferenc (Budapest), tanár, karnagy. Tíz éven át (1972-1988) a Budapesti Ének-zenei Általános Iskolában tanított, ahol megalapítója volt a Jubilate gyermekkarnak. 1988-ban a Kodály Zoltán magyar Kórusiskolát; 1996-ban pedig a Cantate vegyes kart alapította. Kórusaival járja a világot, turnékon, fesztiválokon vesz részt. 2010-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen karvezetést tanított. A Magyar Kodály Társaság elnökségi tagja. Kitüntetései: Liszt-díj (1995-ben), Kodály-díj (2003-ban), Magyar Örökség Díj (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagrendje (1911). 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották.

A zsűri – Hartyányi Judit elnökletével – a kórusokat a következőképpen minősítette:
I. kategória
Arany minősítés
-    Jókai Mór Alapiskola és a komáromi VMK Kicsinyek Kórusa, Komárom
Karnagy: Pfeiferlik Annamária
Zongora: Bakos Márta
-    Marianum Egyházi Iskolaközpont Schola Mariana – Kicsinyek Kórusa, Komárom
Karnagy: Orsovics Yvette
Zongora: Cintula György Katalin
Ezüst minősítés
-    Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola Kicsinyek Kórusa, Kassa
Karnagy: Velkey Mária
Zongora: Ferencei Andrea
Bronz minősítés
-    Eötvös Utcai Alapiskola Kicsinyek Kórusa, Komárom
Karnagy: Szilárd Erika
Zongora: Markovics Ildikó

II. kategória
Arany minősítés
-    Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola Magnificat Gyermekkara, Ipolyság
Karnagy: Wollent Andrea
Zongora: Kanta Gábor
Különdíj - a Szakrális művek előadásáért
-    Gímesi Alapiskola Gyermekkara, Gímes
Karnagy: Varga Imre
Zongora: Lucia Strnátová
Különdíj - Varga Imre karnagynak Karnagyi különdíj, valamint különdíj Karai József műveinek előadásáért
-    Jókai Mór Alapiskola és a Városi Művelődési Központ Gyermekkara, Komárom
Karnagy: Juhász Mónika
Zongora: Bakos Márta
Különdíj - a Kulturált kórushangzásért
-    Marianum Egyházi Iskolaközpont Schola Mariana – Nagyok Kórusa, Komárom
Karnagy: Orsovics Yvette
Zongora: Cintula György Katalin
Különdíj: a Vijay Singh: Medieval gloria kórusmű előadásáért
Ezüst minősítés
-    Franz Schubert Gyermekkar, Zselíz
Karnagy: RNDr. Horváth Géza
-    Művészeti Alapiskola Kamarakórusa, Ipolyság
Karnagy: Balázs Martina

Bronz minősítés
-    Csengettyű Kórus - Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola, Kassa
Karnagy: Ferencei Andrea, Kekeňák Szilvia
Zongora: Kekeňák Szilvia
-    Eötvös Utcai Alapiskola Nagyok Kórusa, Komárom
Karnagy: Siposs Jenő
-    Galántai Kodály Zoltán Alapiskola Gyermekkara, Galánta
Karnagy: Balogh Csaba
Zongora: Hasák Edit
Oklevél a részvételért
-    Széchenyi István MTNY Alapiskola Csalogány gyermekkara, Felsőszeli
Karnagy: Mészáros Magdolna

III. kategória
Arany minősítés
-    Liszt Ferenc Művészeti Alapiskola Primula Énekkara, Párkány
Karnagy: Hanza Rolanda
Zongora: Cucor Éva
Különdíj – a Hajnalok Völgye díja – A legjobb kortárs kórusmű előadásáért (Iris Szeghy: Bolo to tak?)
-    Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola Leánykara, Kassa
Karnagy: Ferencei Andrea, Kekeňák Szilvia
Zongora: Ferencei Andrea
Különdíj: az Igényes műsor összeállításért
Ezüst minősítés
-    Bartók Béla Ifjúsági Vegyeskar, Ipolyság
Karnagy: Béres Gábor
Zongora: Tomáš Polák
Befejezésül ismét Kodály Zoltán „üzeneteinek” egyike: „A mag el van vetve, nem kell csak a békesség és sze etet májusi esője, hogy kalászba szökjön.”

Stirber Lajos, ny. zenepedagógus

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Sorozatunk mai részében egy 12 évig tartó polémiát idézünk fel. Dr. Iványi Béla még 1919-ben jelentette meg "Pro Hungaria Superiore" című vitairatát. Akkor visszhangtalan maradt, tíz évvel később a megváltozott nemzetközi hangulat hatására vették elő a brosúrát és Jozef Škultéty válaszolt rá. Míg a válasz nagy nyilvánosságot kapott (legutóbb 1989-ben adták ki) az eredeti tanulmány Szlovákiában sosem jelent meg.
V dnešnom dieli nášho seriálu si pripomenieme takmer 12 rokov trvajúcu polemiku. Dr. Béla Iványi uverejnil ešte v r. 1919 spis "Pro Hungaria Superiore", v ktorom ostro odmietol pretenzie československého štátu na Horné Uhorsko. Vtedy na ňu čsl. strana nijako nereagovala. O desať rokov neskôr v zmenenej medzinárodnej klíme sa k brožúrke vrátili a Jozef Škultéty na ňu odpovedal. Kým škultétyho odpoveď dostala širokú publicitu (naposledy vyšla v r. 1989) pôvodná štúdia nebola na Slovensku nikdy uverejnená.

Pro Hungaria Superiore. Felsőmagyarországért. Írta Dr. Iványi Béla a jogtörténet tanára a Debreczeni Egyetemen. Debreczen Sz. Kir. Város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Könyvkiadó-vállalata 1919.

Bevezetés.

Hazám területét akarják megcsonkítani!
Ez az, ami tollat ad a kezembe. Tettre késztet az a tényleges, de nem végleges állapot, amelyet közöttünk élő ellenségeink máris teremtettek, de amelybe egyetlen igaz magyar soha belenyugodni nem fog.

Nem vagyunk hajlandók könnyes szemmel és ölhetett kezekkel nézni azt a „felszabadítás"-t, amely köröttünk folyik és már előre is jelezzük, hogy soha nem látott irredenta fog megindulni minden talpalatnyi földért, amelyet a magyartól elvesznek.

Mert a magyar földjét fogyasztják napról-napra, azt a földet, amely a magyarságé volt egy évezreden át és soha egy pillanatig szerb, oláh vagy cseh kézben nem volt.
Ma még tétlenül nézzük, mert csak néznünk lehet, hogy miként veszik el tőlünk hazánk drága földjét, a gyönyörű Erdélyt, a gazdag és termékeny Délmagyarországot és a csodaszép Felvidéket, de holnap esetleg már a tettek következnek, „dies venit, dies illa!"

Mert az évtizedeken át mindenféle lelketlen eszközzel előkészített „felszabadítás" pillanatnyi és könnyű sikerei ne tévesszenek meg senkit, mert a területet, az élettelen tárgyakat el lehet ugyan foglalni, de a szíveket, a lelkeket nem, különösen pedig botozással, kínzásokkal nem és ma már ott tartunk, hogy az úgynevezett "felszabadítás" iszonyú jogtalanságát nemcsak mi hirdetjük, hanem már érezni kénytelenek a hódítók is.

És odafent északon, azok az ódon, hangulatos, kedves városok, a magyar históriának megannyi kőbe vésett, kőből faragott kútfői, amelyek a magyar nemzet annyi dicsfénytől ragyogó, de búsan szomorú napját is látták, ugyancsak csodálkozhatnak, látva ősi falaik közé surranni azt az idegen, azt a semmíkép oda nem illő hadat, amely le akar törölni Európa ethnografiai térképéről egy olyan népet, amely letét, de különösen mai napig való fennmaradását kizárólag a magyarságnak köszönheti.

***

A mi szépséges Felvidékünk erőszakos „felszabadítás"-a körülbelül két hosszú évszáz részben nyílt, részben pedig alattomos, de be kell vallanunk, folytonos, szívós és céltudatos munkájának, helyesebben aknamunkájának eredménye. Ezt a munkát mi magyarok nagyon jól láttuk, itt-ott védekeztünk is ellene, mégis legtöbbször a minket jellemző keleties tunya nembánomsággal szemléltük, részben tán azért is, mert a fenyegető veszedelem nagyságát, horderejét kellően fel sem fogtuk, át sem éreztük. Pusztába kiáltottak tehát Grünwald Bela, Karácsonyi János[1] és mások és csak legújabban, midőn a csehek már nyílt sisakkal álltak elénk, amidőn már jogtalan és túlzó követeléseikből titkot nem csináltak, jajdult fel a napi sajtó, sőt előkelőbb folyóirataink is észbe kaptak és a tizenkettedik óra utolsó perceiben védekezni próbáltak a hazánk területi épségét fenyegető vész ellen.

Így a Magvar Figyeló 1917 decemberi számában Podhradszky György: Csehek-e a tótok ? címen alapos összefoglaló tanulmányt tett közzé, amelynek végeredménye, hogy a totók nem csehek. E cikknek cseh reszröi egy francia folyóiratban inkább személyeskedő, mint komoly visszhangja támadt ugyan, amelyre Podhradszky ugyancsak a fenti cím alatt a Magyar Figyelő 1918. évi júliusi számában reflektált, azonban megállapíthatjuk, hogy az első értekezésben közzétett végeredményt tudománvos alapon mindezideig senki meg nem cáfolta.
„A Czél" 1918 november—decemberi számában, tehát már post fiesta, valaki B jegy alatt „A felvidék és a csehek" címen statisztikai alapon igyekszik a cseh "felszabadítás" jogtalanságát bebizonyítani.

"A Kelet Népe" 1918 decemberi számában Kalmár Antal "Föl lehet-e darabolni Magyarországot?" címü cikkének elsö részében a tót-szlovák kérdéssel is foglalkozik, sőt foglalkozik a cseh-tót, helyesebben a szláv kérdéssel, ha nem is éppen magyar nemzeti szempontból a "Huszadik Század" is. [2]

Mindezen írások védeni igyekeznek a magyar föld minden rögét, de a toll harca egyelöre hiábavalónak bizonyult.

Cseh  szomszédaink már nem is túlságos étvággyal, hanem az őket jellemző mohó és határtalan falánksággal vetették magukat hazánkra és velünk szemben a nyers erőszakon felül a logika oly módját alkalmazzák, amellyel Londonra és Parisra is rá lehet fogni, hogy cseh város. A csehek ma már a gyakorlatban majdnem ott tartanak, ahol egykor elméletben pánszláv ősük Szklenár, aki Nagy-Morvaországot egyik könyvében sikeresen kiterjesztette a — Fekete tengerig.

Mi magyarok ma még a nyers erő ideiglenes érvényesülésé ellen egyelőre csak a jog alapjára helyezkedhetünk, annál is inkább, mert Masarykék úgy látszik minden jogtól, minden igazságtól félnek, még a történelmitől is. És ez a körülmény késztet engem arra, hogy több kérdésre, amelyre eddig a csehek választ adni nem is akartak és nem is mertek, magam keressek választ.

Első kérdésem az lesz, hogy vájjon itt voltak-e a tótok akkor; amikor mi magyarok e földön helyet foglaltunk? Ennek a kérdésnek a jobbra vagy balra eldőlte fogja azután a további kérdésekét maga után vonni. De már itt előre kell bocsátanom és ezzel egyúttal ellenfeleinket meg is nyugtatnom, hogy kérdéseimre mindig a történelem exakt forrásaiból igyekszem a választ kihámozni. Nem nézeteket, nem hypothezisekre vagy megbízhatatlan forrásokra (hamis oklevelekre) alapított elméleteket, hanem történelmi tényékét keresek és ezekre támaszkodva óhajtom a történelmi igazságot megállapítani még akkor is, ha azok reánk magyarokra nézve talán nem kedvezőek. Tehát nem költeni, nem politizálni óhajtok, hanem feltárni a múltat reális alapon, de sőt politikai eszközzé sem igyekszem a tudományt sülyeszteni, úgy amint azt ellenfeléink oly nagy előszeretettel és oly kevés kivétellel teszik.

Meg kell még említenem azt is, hogy a munka nem a, szaktudósok okulására készül és nem csupa újdonság, felfedezését hajhássza, de azért lesznek benne részletek, amelyek á szákkörök előtt is esetleg új, eddig ismeretlen adatokat tárnak fel. Be kell vallanom azt is, hogy nem is teljes és tökéletes az, amit e szerény munkában nyújtani tudok. Kizárja ezt egyrészt az idő rövidségei másrészt pedig az a körülmény, hogy a cseh-szláv, a hazai tót (a turóezszentmártoni tót múzeumi társaság[3] kiadványai, főleg a Sbornik és Casopis) sőt még a magyar irodalom idevágó része a maga teljességében rendelkezésemre nem állt; Ezenfelül, ami még fontosabb, nem volt időm és alkalmam a budapesti magyar állami (országos) levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum, a budapesti egyetemi könyvtár idevágó nagybecsű és hatalmas anyagát áttanulmányozni és feldolgozni.

Már pedig micsoda hatalmas bizonyítéktömeget lehetne a cseh-tót kérdésben Európa ítélőszéke elé terjeszteni, ha az Országos Levéltár XV—XVII. századi dicális összeírásainak hatalmas kötetei, [4] az 1542. évi és Lőcse, Késmárk, Selmeczbánya. Bakabánya, Beszterczebánya, Fejérbánya, Körmöcz-bánya, Libetbánya, Újbánya városok lakosságára vonatkozó hatvanad-jegyzékek, [5] az "urbaria et conscriptiones" nagyszerű gyűjteménye, a XV. századdal kezdődő tized- (decimalis) jegyzékek, a helytartótanács által a XVIII. század második felében (1769—70) felvett urbariális tabellák, a királyi könyvek, az 1772. évi első magyar helységnévtár, Magyarország úrbéri összeírásának összegezése 1786-ból, 1715., 1720. és 1827—28. évi országos nép-összeírások, a magyar kir. udvari kamara régi levéltárában lévő népességi összeírások, a Magyar Nemzeti Múzeum kamarai iratai, az esztergomi egyházmegye canonica visitatiói (különösen az 1561, de főleg az 1753. évi), [6] átkutathatók és feldolgozhatók lettek volna.

Bűnös mulasztás terheli a hazai szaktudományt, hogy mindezideig ez meg nem történt, de még súlyosabb mulasztás történt akkor, amidón a felvidék gazdag és nagybecsű levéltárait ilyen irányban már réges-régen apróra át nem kutatták és alaposan fel nem dolgozták. Most már ugyan késő a bánat, de még semmiesetre sem késő legalább részben pótolni a mulasztottakat.
És ha az igénytelen sorokkal a mi bájos Felvidékünknek csak egy rögét sikerülne visszaszereznem, akkor fáradozásom meg van jutalmazva.
Debreczen, 1919 február havában.

I. A cseh-tót mozgalom történeti áttekintése.

„Zokogó sírással sirhatsz magyar nemzet, Mert szemed bekötve, idegen nép vezet, Jóakaratodért ládd gonosszal fizet, Hogy elpusztíthasson, bizony arra siet."
Kuruc nóta 1700-ból.[7]

Nemrégen egy a Felvidékről írt levelet olvastam, melyből különösen ezen szavak ragadták meg figyelmemet. „Az itteni (liptő-megyei) lakosságot hetek óta cseh ügynökök azzal izgatták, hogy a háború befejezése után a magyar országgyűlés törvényt hoz, a mellyel a tót népnek a tót beszedet még a családban is eltiltja; e végből kémeket fognak alkalmazni, akik az utakon, sőt a kéményekbe és ajtók mögé bújva ügyelni fognak arra, hogy tőt szó a család legszűkebb körében se hangozzék el, akik pedig mégis tótul mernének beszélni, azokat a legkegyetlenebb büntetésekkel fogják sújtani."[8]

E szavak ismerősen hangzanak előttünk, hiszen ehez hasonlóan folyt 1848-ban is a pánszláv ügynökök agitációja! Éppen ilyen, vagy ehez hasonló gonoszsággal dolgoztak már hatvan esztendővel ezelőtt is.

Azonban, olvasva a levél fenti szavait, önkéntelenül elénk tolul a kérdés, hogy vájjon nemes-e a cél, igazságos-e az az ügy, amelyért ilyen eszközökkel dolgoznak? Vajjon a jog és igazság diadalra viteléhez szükség van-e ilyen eszközökre? Mi úgy látjuk, hogy — nem! Mert íme, dacára a két százados aknamunkának, dacára az arcátlan és gonosz mesterkedéseknek, dacára a hihetetlen erölködéseknek, még sem sikerült derék tói népünket teljesen el-bolondítani.
A veszett ügy, a hamisság, gonoszság csak erőszakkal érvényesülhet.

Avagy tótjaink talán sua sponte „csatlakoztak" 1918. végén a cseh államhoz? Remélem, nincsen olyan vakmerő cseh „felszabadító", aki ezt komolyan meri állítani? Mert Dula Máté, Hodzsa vagy Hlinka magamagát képviseli ugyan, de a Felvidéket es annak lakóit semmiesetre sem.

Azután meg ne feledjük, hogy voltaképpen ezek az urak sem akartak Csehországhoz csatlakozni.

Kérdem tehát, mire pazarolták egy hosszú évszáz annyi energiáját? A választ az Orosz birodalom összeolmásában találjuk meg. Ezzel együtt kimúlt egy eszme, amelyet oly kíméletlen és vakmerő szívóssággal propagáltak és a leendő szláv glóbus magjának széjjelmálása után feltolta magát a háttérben leselkedő csehség és: „Ha nincs ló, jó a szamár is" jelszóval teljesen hívatlanul ráoktrojálta magát a tótokra.

És ha már most azt kérdezzük, hogy vájjon ennek a cseh erőszakoskodásnak van-e valami történelmi előzménye? úgy a kérdésre igennel kell felelnünk.

A pánszlav-cseh-tót törekvések történelmi fejlődését óhajtjuk a következőkben röviden vázolni.
Felvidéki tótjainkra a cseh befolyás kezdetét rendszerint a huszita mozgalmakkal szokták kapcsolatba hozni. Azonban ma már nemcsak mi tudjuk, hanem a csehek, tótok is elismerik, hogy Husz János, Zsizska János, szóval az első taboriták és árvák, a cseh nemzeti eszme és nyelv lelkes és buzgó apostolai voltak ugyan, azonban a Magyarországon garázdálkodó Giskra és társai a bratrik (akik alatt voltaképpen cseh, morva, német, sziléziai lengyel, magyar, tót, orosz, sót tatár népségből összeverődött gyülevész had értendő) ezen eszmék szolgálatában nem álltak és teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy tótjainkban akár a cseh nemzeti eszme, akár a cseh nyelv iránt különösebb lelkesedést keltsenek, főleg már azért sem, mert tótjaink épen ezen csehek részéről szenvedték el a legtöbb pusztítást, zaklatást, gyötrést, anyagi károsodást, amiről az oklevelek egész sora tanúskodik. Maga a kiváló cseh ethnographus Koula is kénytelen volt elismerni, hogy "bár némi cseh hatás a gömöri, kishonti és nógrádi tótság nyeltében észlelhető, ez azonban egyetlen cseh-morva tájszólással sem hozható közvetlen kapcsolatba." [9]

Így tehát a huszita mozgalomnak tótjainknál nincs meg az a jelentősége, amelyet némelyek hozzáfűzni szoktak s az a körülmény, hogy a tótok közül némelyek a XVII. század eleji kezdenek írni (tót irodalmi nyelv hiányában), inkább a reformáció hatásának (Sylvanus János, Bánovszky György, Táborszky János, Pruno János és mások működésének eredményekép) tekinthető. A hazai tótok 1630. után kezdenek csehül írni. Így például még 1599-ben Liptóban a szentírást latinul olvassák a lutheránusok is, így adva ki ennek ó-szóvetségi részét „Leonardus Mokoschinus Pannonius Liptoviensis" németlipcsei lutheránus pap. 1632-ben Hodik János, Trencsén-, Árva- és Liptómegyék lutheránus superintendense még latinul ir, de már 1633-ban Bayle Péter: Praxis pietatis cimű műve Lőcsén, Breüer (Brewer) nyomdásznál szlávul jelenik meg, ugyanígy 1634-ben Luther kátéja s innen kezdve itthon a trencséni, ennek megszűntével pedig a zsolnai és nagyszombati nyomdák, külföldön pedig főleg Prágában (Konecny, Tarnovsky, Kalinka, Lányi stb.) adnak ki cseh könyveket.[10]

A XVII. század második felében és a XVIII. század elején Felvidékünkön lutheránus egyházi körökben a cseh nyelv nagyon erősödött, elannyira, hogy a tót-lutheránus egyház hivatalos nyelve ma is a cseh. Ezt a nyelvet azonban, akárcsak a római-katholikusoknál a latint, a nép nem érti. Ezzel, a nép számára érthetetlen -nyelvvel szemben kezdte meg a harcot az önálló tót nyelv érdekében a római-katholikus egyház.

E küzdelmet — talán öntudatlanul — Mácsay Sándor pálos-rendű szerzetes (+ 1721.) indította meg, aki a XVIII. század elején Nyitrán állandóan tót prédikációkat tartott, amelynek egy részét: Panes primitiarum (Hleby Priwotyn) címen Nagyszombatban 1718-ban ki is adta.
Mácsay pálos e működése azonban mélyebb hatást nem okozott, úgy, hogy a XVIII. század második feléig különösebb cseh-tót mozgolódást irodalmi téren nem tapasztalunk. Csak a XVIII.
század második felében és a XIX század elején lángolt fel erőteljesen a szláv izgatás, akkor amidőn Lengyelország legyilkolása után megszületett a — pánszlávizmus. Ekkor a tót nyelv onállóságáért küzdeni, azt önállóan művelni, voltaképpen már nem ártatlan nyelvészkedésnek, hanem a szláv egység eszméje elleni támadásnak tekintetett. Aki ezt tenni merte, azt szláv particularistának nyilvánították. Ez az a kor, amelyben a szláv egység eszméje érdekében megindul a küzdelem az egész vonalon és ha kezdetben nem is politikai célzattal, de politikai tartalmat is nemsokára megadta

I. Sándor orosz cár, a mint azt Csicsakow orosz admirális „Memoires d'un homme d'Etat" című művében elárulja. A megindított mozgalom támogatója és szítója azután Nesselrode orosz államminiszter volt.

Ausztria tartományai közt Csehország volt az első, ahol a pánszlávizmus eszméje öntudatosan legelöbb meggyökeredzett. A XVIII. század végén — bár még öntudatlanul — a pánszlávizmus nálunk is kezdi szárnyait bontogatni, de ezzel szemben a hazafias felvidéki tótság túlnyomó többsége mindig állást foglalt.

A szláv egység eszméje mellett — nem tudatosan — Szklenár, de már tudatosan különösen Palkovics György szálltak síkra s ez utóbbi mondhatni egész iskolát alapított e téren. A harcot a történelem mezején Szklenár György, lőcsei születésű, pozsonyi gymnasiumi tanár (1745—1790) indítja meg a „Vetustissimus Magnae Moraviae situs et primus in eam Hungarorum ingressus et incursus geographice, historice, critíce descriptus" című Pozsonyban 1784-ben megjelent müvével, melyben azt fejtegeti, hogy az egykori Nagy Morva birodalom Moesiára, Dáciára (a mai Erdély), a jazygok földjére is kiterjedő hatalmas ország volt, azután pedig Anonymus krónikájának hitelességét támadja meg.

Szklenár e nyilvánvalóan irányzatos művére Katona István dr., pesti egyetemi tanár, majd kalocsai apát-kanonok s hírneves történehudós "Examen vetustissimi Magnae Moraviae situs cum vindiciis Anonymi Belae notarii institutum" Pesten, Kassán és Budán 1786-ban megjelent tíz íves munkával felelt, melyben (követve Szklenár müvének beosztását) fejezetről-fejezetre cáfolja, vagy pedig kellő értékére szállítja le Szklenár állításait. Egész helyesen megállapítja már akkor, hogy a Morva birodalom sem Moesiára, sem Dáciára, sem a jazygok földjére soha ki nem terjedt, hanem az a mai Csehország és a Garam vize közt feküdt, a második részben pedig védelmére kel Anonymus krónikájának.

Katona Examen-jére Szklenár válaszolni próbált, azonban Katona újra visszavágott, [11] úgy, hogy Szklenár 1788-ban kénytelen volt első művét Katona kritikája figyelembe vétele mellett lényegesen módosítva újra közzétenni, amelyről Katona „Vetus Moravia rurais ad suos limites reducfa" című Budán 1789-ben megjelent művében emlékszik meg.
Ezenközben, míg Szklenár és Katona közt a fenti irodalmi vita folyt, Tállyai Dániel (született Lőcsén  1760-ban, Pozsony vármegye, majd Pozsony város szolgálatába szegődve, mint városi tanácsos 1816-ban meghalt) Pozsonyban egy „Presspurska Nowiny" (Pozsonyi Újság) cimü lapot kezdett szerkeszteni, amely azonban 1786-ban megbukott.

Mindezeknél mélyebb hatású és öntudatosabb volt az a harc, amelyet a cseh nyelv ellen, a tót nyelv érvényesülése érdekében Bernolák Antal katholikus esperes-plébános (szül. 1762-ben) indított 1787-ben megjelent és több kiadást ért tót nyelvtanával (Grammatica slavica), továbbá 1791-ben megjelent tót etymologiájával (Etymologia vocum slavicarum), küzdelmének koronája pedig az a hatalmas hat kötetes tót szótár volt, amelyet Palkovics cseh Wörterbuch-ja ellen Bernolák halála után Budán 1825—1827 közt adtak ki.[12]

Bernolák küzdelmével  nem  állott egyedül. Erkölcsileg és irodalmilag főleg Bajza József Ignác pozsonyi kanonok (1755— 1836), anyagilag pedig Rudnay  Sándor a későbbi esztergomi érsek és hercegprímás támogatta, aki mindig tótnak tartotta magát.

Természetes, hogy mindezeket a csehbarát lutheránus tótok nem nézték tétlenül. Bernolákkal és törekvéseivel szemben főleg Palkovics György (szül. 1769-ben Rimabányán, +1850) a XIX. század eleje óta a pozsonyi ág. evang. lyceumban a tót nyelv és irodalom tanára vette fel a harcot, aki- 34 évi tanárkodása alatt minden erejét, tehetségét és vagyonát a pánszlávizmus, a cseh-tót összetartozás eszméjének ápolására és terjesztésére szentelte. A XIX. század eleje óta nemcsak nagyszabású irodalmi működést fejtett ki e téren, hanem szláv irodalmi társulatot is alapitott (szemben a nagyszombati 1793-ban alakult tót-katholikus irodalmi társulattal, amely főcéljául a Bernolák-féle nyelv müvelését tűzte ki, mely azonban Bernolák halála után megszűnt), amelynek titkára volt; 1812—1818-ig szerkesztője volt a Tydennik, 1832—1847-ig pedig a Tatranka címü lapoknak, ezenkívül szerkesztette 1802-1836-ig a Kalendár novy i stary-t (Régi és új naptár).

A szellemieken kívül anyagilag is áldozott az ügyért, amelyet oly kitartóan szolgált. Gazdag alapítványokat tett a pozsonyi ág. ev. lyceum tót tanszékére, az alumneum, a tanári nyugdíjintézet stb. stb. javára.

Midőn Tydennik című lapjának cseh nyelvezetét ellenfelei támadták, ennek 1818-ban védelmére kelt és ezen támadás hatása alatt született meg nagy, két kötetes Cseh szótára, a "Böhmisch-deutsch—lateinisches Wörterbuch, mit Beyfügung der den Slovaken und Mahren eigenen Ausdrücke und Redensarten" (Prága—Pozsony 1820—21). E Wörterbuch-nak köszönheti voltaképen a tótság Bernolák Lexikonját, melyben Bernolák követői támadják a pánszlávizmust és védelmezik a tót nyelv jogait.

Ezenfelül védelmére kelt Palkovics a cseh ortografiának is, majd pedig irodalmi vitája támadt a magyarok származását, eredetét illetőleg (Abkunft der Magyaren) Dankovszkyval. Szóval — törhetetlen energiával küzdött a magyarság ellen, a szlávság mellett. És a jámbor magyar társadalom, meg a hatóságok is, mindezeket nyugodtan tűrték. A magyar hagyta, hogy piszkálják saját hazájában, saját államának polgárai. Az „elnyomó" magyarnak Palkovics féktelen üzelmeire nem volt egy rosszaló megjegyzése sem.

Pedig Palkovics iskolát csinált a nemzetiségi izgatás terén!

Látnivaló tehát az eddig előadottakból, hogy a XIX. század elején nálunk a tótok közt két felfogás harcol egymás ellen, t. i. az egyik a Bernolák-féle katholikus-tót párt, amely a tótok számára, főleg vallási okokból a cseh nyelv használatát el nem fogadta, ezzel szemben állt a lutheránus-tót párt, amely viszont a cseh nyelvet akarta a tótokra erőszakolni. Mivel pedig a lutheránus tótok attól féltek, hogy az irodalomban való ilyetén szakadás a nemzeti egységnek is kárára lesz, azért ennek megakadályozására állították fel előbb Pozsonyban (1803), majd Selmeczen a lyceumban a tót tanszéket és ezért alakítottak cseh-tót irodalmi egyesületeket.

Mindezen törekvéseknek volt szívós és kitartó támogatója Palkovics, aki, mint a pozsonyi tót tanszék első tanára, mindent elkövetett a szláv propaganda fejlesztésére. Erre pedig igen alkalmasak valának tanítványai, akik szerteszéledve az országban, igyekeztek a mester által hirdetett eszméket tovább plántálni. Palkovics működésének hatása alatt egész sora lépett fel a tót íróknak és költőknek. Ezek a fiatalok, telítve a szláv összetartozás igéivel, mindenütt az országbon a nagy szláv összbirodalomért (Vseslávia) lelkesedtek és lelkesítettek. Természetes, hogy ezen eszméket az irodalom útján a Kárpátok vidékén élő tótok közt is elakarták hinteni, azonban az összes szlávok egyesítése, más szóval az orosz uralom alá kerülés a tótok közt nagy rokonszenvre nem talált.

Palkovics tanítványainak és követőinek egy része a mult század negyvenes éveiben átpártolt az akkor hatalmas erőre kapott cseh mozgalomhoz. Ez a rész politikai előrelátással a szláv mozgalom plauzibilisebb, kivihetőbb részéhez pártolt. Részben látták azt, hogy a katholikus és lutheránus tótokat a pánszláv eszmének megnyerni nem lehet, részben  pedig talán ösztönük megsúgta a jövendőt. Volt azonban egy másik párt, vagy frakció,      köztük
főleg Kollár János pesti tót-lutheránus pap, — amely teljesen a pánszláv eszmék szolgálatába szegődött. E párt most említett kiválósága, Kollár írta a hírhedt „Slávy dcera" cimü lyrai eposzt, melyben Vseslávia és a szláv faj dicsőségéről álmodozik a költő, arról az eljövendő korról, amelyben „szláv csatornákban áramlanak majdan a tudományok, szláv szokások s erkölcsök, szláv dalok és jelmezek uralkodandnak az Elba és a Szajna partjain".

E lyrai költemény így ártatlan ábrándozásnak látszik, ámde a valóságban nem az. Kollár ugyanis eposzában példátlanul szidja és mocskolja a magyarságot, féktelen gyűlölettel rágalmazza és sárral dobálja meg őket, kiirtásukra, tönkretételükre tör, csak azért, mert e nemzet élni merészel s már e puszta ténnyel is akadályozza Nagyszlávia megszületését.

Íme tehát, az a pánszláv mozgalom, amely az irodalom jegyében indult meg, amelynek eleddig Magyarországon csak helyi vonatkozása volt, amelyről Herkel 1826-ban Budán kiadott szláv nyelvtanában még azt állítja, bogy az csak „Unio in litteratura inter omnes slavos" és amelynek valódi céljairól eleddig igyekeztek a figyelmet elterelni, most már levetette álarcát.

Most már nem a cseh és tót nyelv egymás közti küzdelméről, hanem a cseh, tót és minden szláv népnek a magyarság elleni politikai küzdelméről volt szó. A magyarság kiirtását, elpusztítását kellett politikai tartalommal hirdetni azért, mert e nemzet léte volt egyik fő oka annak, hogy a szlávok mindeddig egyesülni nem tudtak.

A múlt század húszas és harmincas éveiben Kollár a költészet, Safarik pedig a tudomány terén urbi et orbi nyíltan hirdetik és tanítják a szláv egységet, a szláv fajok összetartozandóságát, e mellett azonban nem feledkeznek meg a tótok lokálpatriotizmu-sának ébrentartásáról sem. E téren egy társuk, Kuzmány Karoly (1806—1866) támogatta őket, aki 1836-ban Besztercebányán főleg a nép számára cseh nyervén egy "Hrcmka" cimü folyóiratot indított meg, amely azonban 1838-ban megbukott.

Így hatalmasodott el Kollár és Šafárik  müködésének hatása alatt és Palkovics vezetése mellett a pánszláv mozgalom, amelynek melegágya Pozsonyon kívül Késmárkon és Eperjesen volt s amely virágkorát a múlt század negyvenes éveiben élte. Ebben az éviizedben lángolt fel magasan az izgatás s növelte a mozgalmat ekkor  egy vele párhuzamos, de merőben ellentétes irányzat, amely a múlt szazad harmincas-negyvenes éveiben szintén nagy eredményeket ért el és ez: a magyar nemzeti öntudat ébredése volt.

Ennek első következménye a tótokra nézve az volt, hogy a magyar helytartó tanács 1837-ben a pánszláv izgatás főfészkeit, a tót diákok irodalmi egyesületeit feloszlatta. Ez egyesületek formálisan tehát feloszlottak, tényleg azonban nem, mert az ifjúság Pozsonyban Palkovics és adjunktusa Stúr Lajos, azután Červenák Pravosláv, Lőcsén pedig Havláček Mihály tanárok vezetése alatt tovább is az eddigi irányban dolgozott. Ezt a Lőcsén 1840-ben megjelent tót Almanach, a "Gitřenka" igazolta, amelyben minden sor a szláv egvségért és a magyarok elleni gyűlölettől izzott. Ekkor már a magyar közvélemény is élénken foglalkozni kezdett a Gitřenka ügyével, úgy, hogy gróf Zay Károly, a lutheránus egyház világi felügyelője kénytelen volt hivatalosan és erélyesen fellépni a pánszláv üzelmek ellen. Így a pánszláv egyesületeket eltiltotta vagy pedig szigorú felügyelet alá helyezte. Ebből azután hatalmas polémia támadt, amely a magyar és német hírlapokban, röpiratokban, brosürákban folyt és amelyben Zay ellen a tótok részéről Csaplovics, Stúr, Hodzsa, Hurbán és Beda vettek részt, akik közül főleg Stúr tűnt ki. A csehek részéről pedig gróf Thún Leo szállott harcba Pulszkyval.

Ugyanezen idötájt még egyéb is volt, ami a pánszlávokat módfelett izgatta, t. i. a magyar
hivatalos nyelv életbeléptetése.

A magyar állam és a magyarság elemi jogának érvényesítése ellen szörnyen felhördültek a pánszláv agitátorok. Memorandumban ifordultak a királyhoz, panaszkodnak, gyerekes vagy meg nem történt sérelmekről beszélnek s ezek ellen orvoslást kérnek. Ha pedig a memorandumnak a sérelmek orvoslásáról szóló részét elolvassuk, akkor azt látjuk, hogy e pánszláv szentek keze voltaképpen maguk felé hajlott, mert nem Csehországhoz való csatlakozást, vagy pedig önálló tót államot kértek, hanem — hivatalokat. T. i. Pozsonyba és Pestre tót könyvcensori állásokat, a pesti egyetemen tót tanszéket, magyar és német könyveknek tótra való fordítását és végül egyházi ügyben a latin nyelv (nem a cseh) használatát.

A pánszláv mozgalom ilyetén fejleményeit a magyar közvélemény fokozott figyelemmel kísérte. 1842 november 27-én a Magyar Tudós Társaság naggyűlést tartott, amelyen az elnöki megnyitó beszédet gr. Széchenyi István tartotta. E megnyitó beszédben Széchenyi a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott, kijelentvén, hogy e kérdésben nem ért egyet az akkori úgynevezett haladó párt politikájával. Elítélte a nemzetiségek elleni erélyes fellépést és azt követelte, hogy a magyar faj magasabb műveltségével, a civilisatió és az irodalom fegyvereivel, szóval szellemi fölényével hasson a nemzetiségekre.

Széchenyinek e nem éppen szerencsés időpontban elmondott beszédjével nem volt szándeka a nemzetiségi üzelmeket védelmezni, hanem inkább Kossuthot, pártját és a Pesti Hírlapot támadni. Azonban a támadás kudarcot vallott. Széchenyi beszédének tartalmával a nemzet nem értett egyet, e kérdésben felfogásával egyedüli maradt, másrészt meg a tótokat — akiktől egyébként köszönő levelet kapott — üzelmeik további folytatására bátorította. De azért Széchenyi beszéde nem hangzott el céltalanul, mert alkalmat adott az eszmék tisztázására. Az utánna meginduló hírlapi polémián kívül e beszéd késztette báró Wesselényi Miklóst, hogy 1843-ban egy nagyobb dolgozattal (372 oldalas könyvvel) lépjen a nyilvánosság elé. E mű címe: „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében", s ebben Wesselényi behatóan foglalkozik a pánszláv kérdéssel nemcsak a magyar, hanem az európai politika szempontjából is.

Wesselényi eme szózatában á szláv kérdés körül sok megszívlelendő tanácsot ad nemzetének, amelyet azonban a nemzet aligha fogadott meg. Ez a szózat sem maradt válasz nélkül s egy ismeretlen tett reá "Néhány észrevétel"-t.

Mindezek a körülmények azonban nem akadályozták meg a magyar kormányt, hogy Palkovics adjunktusa, Stúr Lajos ellen pánszláv üzelmei miatt 1843-ban vizsgálatot ne indítson. A vizsgálat eredménye az volt, hogy Stúr tanszékét elvesztette. A tót deákok tettek ugyan kísérletet, hogy Stúrt tanszékére visszahozzák, midőn azonban ez nem sikerült, ott hagyták Pozsonyt, Lőcsére távoztak és ott ismét irodalmi kört alapítottak.
Így csapkodtak magasra a pánszláv mozgalom lángjai, így kergették egymást az események, a hatások és ellenhatások, midőn már érezhetővé vált, hogy a politikában valami fordulat készül. Ekkor, midőn a magyarországi pánszlávok egy része érezni kezdte az elkövetkezendőket, egyszerre csak megszünt a katholikus és lutIheránus tótok közti antagonizmus s közeledni kezdtek egymáshoz.

Érezték hogy a magyarság elleni áldatlan harcukban szükségük van egymásra és a népre, tudták, hogy l'union fait la force, ennélfogva a két párt közeledett, hogy azután együttesen a néphez férkőzzék. Hogy ezt megtehessék, Stűr és társai ott hagyták a cseh nyelvet és áttértek a tót népnyelv használatára. Ezt a lépést azonban a csehek és barátaik egyenesen árulásnak tekintették és hevesen megtámadták Stúrt, aki 1846-ban két dolgozatban a tót nyelv védelmére kelt.

Íme tehát ekkor tűnt ki, hogy a magyarországi pánszláv mozgalomnak a magyarság kiirtásán kívül egyik főcélja a tótok elcsehesitése volt. Bekövetkezett 1848, a  szabadság diadalmas esztendeje. Palkovics gárdája nagy reményekkel fogott hozzá a kitűzött célok megvalósításához.

A gardát nem a magyarok, nem a szabadság oldalán, hanem Metternich, majd a császári udvar, a kaniarilla, a reakció zsíros zsoldjában találjuk, mert sajnos, magyar gyűlöletük , még a szabadság szereteténél is nagyobb volt.

Ismerjük a felvidéki 1948-iki magyarellenes mozgalom rövid, de dicstelen történetét. Tudjuk, hogy Hurbán Miroslav József hlubokai lutheránus pap, Hodza Mílosláv Mihály, Stúr  Lajos, Borik Dániel, Nszák Timót, Král Jankó, Sládkovič András, Ziskay, Zah és társaik az 1848 május 10-én Liptószentmiklóson, majd május 31-én Prágában gróf Thún Leo elnöklete alatt tartott pánszláv gyűlések után a cseh ügynökök egész hadát zúdították a Felvidékre. Ezek a cseh ágensek elkezték rémítgetni a jámbor totókat, hogy a magyarok őket ki akarják irtani, hogy ezután már tótul nem beszélhetnek, hogy tüszőt, bocskort nem viselhetnek stb. Hurbán és társai pedig lelkészi talárban a templomok szószékeiről a legféktelenebbül izgatták a népet a magyarok ellen. Ugyanezt cselekedte írásban Stúr Lajos a "Tatranski Orol" (Tátrai Sas) című lapjában. Azonban, dacára a fentiekből alakult tót nemzeti tanács (Narodna rada slovenska) és cseh-osztrák pénzen dolgozó ügynökeik minden izgatásának, a derék tót nép mindezekre nem sokat hederített, hanem nyugodt maradt.

|gy tehát tény az, hogy az egész 1848-iki felvidéki szláv mozgalom csak néhány Bécsből pénzelt fanatikus agitátor "kevés sikerrel dicsekvő fészkelődése volt". Mert, noha a bécsi császári udvar 1848 szeptember 17-én a Hurbán által felsőbb parancsra összetoborzolt mintegy 500 csehet fegyverekkel és lőszerrel ellátva el is indította a brezovai tót főhadiszállásra és bár nyugati Nyitrából és Trencsénből sikerült is vagy 3000 hurbanistát összetoborzni, mégis az 1848 szeptember 27-iki brezovai hatalmas kudarc, majd később a budetini alapos vereség a további akciótól Hurbánék kedvét végleg elvette és a felsőmagyarországi pánszláv mozgalom, siralmasan ugyan, de egyelőre bevégződött. És a Felvidék derék tót népének zöme, dacára a Hurbán-fele agitálásnak, úgy mint egykoron Rákóczy tüneményes korszakában, most is a magyarok táborában, a szabadságért küzdött.

Ha már most a Hurbán-csoport politikai törekvéseit vizsgáljuk, úgy azt látjuk, hogy ők az 1848 május 10-iki liptószentmiklósi gyűlésen sem az osztrák „összbirodalom", sem pedig Magyarország területi épségét nem támadták, Csehországhoz sem kívántak csatlakozni s ezzel a birodalom belső összetételében eltolódásokat okozni. Mindezt már csak azért sem kívánhatták, mert hiszen a kamarilla zsoldjában álltak, a kamarilla pedig az összbirodalomért küzdött, az összbirodalomnak pedig, a kamarilla szerint, Magyarország integráns része volt.

Nem akartak ők mást, mint Magyarország határain belől a nemzetiségek jogegyenlőségét, amint azt röviden egy 1848 szept. 20-án kelt és a magyar kormányhoz intézett iratukban kifejezik.[13] Az 1848—49. évek események tehát nem váltották valóra azokat a reményeket, amelyeket a tót izgatók hozzá fűztek. A magyar szabadságharc leveretése után az 1850-től 1860-ig terjedő évtized voltaképen a tótokra nézve is egy reájuk erőszakolt lethargia kora volt. Mert, bár a pánszláv mozgalom vezetői közül sokan hivatalokat, egyéni jutalmat kaptak ugyan, ámde a tótság épúgy el volt nyomva, akár a magyar. Mindössze annyit sikerült elérni, hogy néhány felsőmagyarországi megyében tót lett a hivatalos nyelv, hogy 1850-ben a tót nyelv, mint nem kötelező tárgy a középiskolákba bevezettetett, mégis, miután néhány tót gimnáziumban több tantárgy cseh nyelven lön előadva, mindebből azt kell megállapítanunk, hogy ez az irányzat inkább a tótok elcsehesltésének kedvezett !

Ez az irányzat nem erős, mert hiszen Bécs célja a - germanizálás volt. És csodálatos, hogy a nemrég olyannyira tüzes pánszláv- apostolok, Bach zsoldjában nemcsak hogy nem támasztanak nemzetiségi igényeket, nemcsak hogy egy panasz-szavuk nincs a germanizálás ellen, hanem ők maguk is germanizálják a tótokat, amennyire csak tudják. íme tehát na szláv nemzetiségi rajongókból prózai német bürokraták lettek.

Ezen a helyzeten I. Ferencz József 1860. évi októberi diplomája lényegesen változtatott. E diploma ugyanis Magyarországra nézve visszaállította az 1847-iki állapotokat, a rendi országgyűlést, a régi kormányszékeket és a magyar hivatalos nyelvet. Természetes tehát, hogy a magyar nemzet sietett kiküszöbölni a Bach-világbeli cseh-osztrák beámtereket és így, persze, az egykori pánszláv mozgalom jó hivatalokban ülő és busás fizetésekért germanizáló apostolai elvesztették pozíciójukat.

A hivatallal együtt megszűnt a hivatalos tekintély, elmaradt a jó fizetés, amelyhez pedig ezek az apostolok, egy évtizeden át, nagyon hozzászoktak. Igen természetes, hogy ezek az elégedetlen elemek nem a magyarság és a magyar alkotmány barátai, hanem ellenségei mellé álltak és hön óhajtották a magyar alkotmány, a magyar állam megdöntését. Mindazok tehát, akik a magyar nemzet sorsának jobbrafordultával veszteséget szenvedtek, szükségképpen azokhoz az elemekhez csatlakoztak, amelyekről tudták, hogy a magyar állameszme ellenei, ennek folytán most a Felvidéken a szláv mozgalom erősebben indult meg, mint valaha.

Így tehát a szláv mozgolódás nagyobb erejű fellángolásának oka az októberi diploma volt. E mozgalom első és erőteljes megnyilvánulása az 1861 július 6-án és 7-én Túrócszentmártonban megtartott tót népgyűlés volt, melyen több százan vettek részt. Legnagyobb részt hivatalaikból kicseppent Bach-korbeli hivatalnokok, ügyvédek, katholikus- és lutheránus papok, tanítók, községi jegyzők, néhány kereskedő, iparos és korcsmárosok jelentek meg e gyűlésen, hogy „a tótok nevében" a tót nemzetiség igényeit egybefoglalják és e programm alapján politikai pártba tömörüljenek. Az egykorúak megállapítása szerint: "Nem volt itt e gyűlésen semmiféle hatalom képviselve, se a vagyoné, se a műveltségé, se az öröklött tekintélyé, se a népszerűségé, csak a szellemi- és anyagi szegénység es a tehetetlen düh a fennálló állapot ellen".

A pogramm, melyben e gyűlés megállapodott, túrócszentmártoni programm elnevezés alatt ismeretes. - Nem követelte e programm sem a cseh-szlovák uniót,  a Csehországhoz való csatlakozást, hanem igenis követelte elsösorban a nemzetiségek egyenjogúsítását, követelte, hogy Magyarország határain belül, területi integritásának sértetlenül hagyása mellett a felvidéki tótok által lakott vidékekből egy tót kerület alakíttassék, melyben kizárólag a tót nyelv legyen az uralkodó úgy a közéletben, mint az egyházban és iskolában és így e derék urak ugyanakkor, amikor a maguk részére egyenlő jogokat követeltek, egyúttal el akarták azt venni a nem tótoktól, másszóval kifejezték a Felvidék nem tót nyelvű és nemzetiségű lakóinak elnyomását.

A legjellemzőbb pontja azonban e memorandumnak, hogy a gyűlés tagjai a hivatalokra kizárólag saját magukat óhajtották alkalmaztatni. Tehát: „Hic Rhodus . . . !" Látnivaló ebből, hogy a pánszláv agitátorok burkolt bár, de főcélja: hivatalok elnyerése volt és ezt a célt a tót nemzetiségi párt vállain keresztül akarták elérni. Ime tehát ezek az urak éppen nem voltak elvont idealisták!

Midőn a tót nemzeti párt a túrócszentmártoni programmot közzé tette és a magyar országgyűlés elé terjesztette, azt nemcsak a magyar országgyűlés és a közvélemény, de sőt maga a felvidéki tótság sem fogadta szívesen. A pogramm ellen a Felvidék minden részéről erélyes tiltakozások lőnek közzé téve, amelyekben legtöbbször azt hangoztatták, hogy ilyen programmnak a tótok nevében való összeállítására és közzé tételére senki a tótok részéről megbízást, vagy felhatalmazást nem kapott. Mindezen tiltakozások dacára 1861 decemberében Moyses István besztercebányai pánszláv püspök vezetése alatt egy küldöttség a memorandumot Bécsbe vitte és a felség elé terjesztette. A küldöttség ugyan célt nem ért, azonban mégis annyit kivívott, hogy a tótok egy irodalmi és közművelődési egyesület megalapítására engedélyt kaptak.

1863 augusztus 4-én alapították meg, illetve nyitották meg a Slovenska Maticá-t (Matica magyarul méhkirálynőt jelent), melynek kimondott célja a tót kultúra művelése és terjesztése, titkos feladata pedig a pánszláv izgatás, a szláv egység propagálása s a magyarság elleni gyűlölet szítása volt.

Említésre méltó és érdekes jelenség, hogy a hely, ahol a Matica megalakult nem valami nagy, nevezetes vagy fontos felvidéki város volt, hanem csak egy egyszerű falu, amelynek 1861-ben mindössze 1800 főnyi lakosa volt. Nem is e faluba tervezték eredetileg a pánszláv agitátorok a Matica székhelyét, hanem Besztercebányára, azonban e város hazafias lakossága felháborodva utasította vissza e kétes értékű kitüntetést. Erre a pánszlávok más várost kerestek, azonban a Felvidéken egyet sem találtak, amely a Maticát falai közé fogadni hajlandó volt, így lett Túrócszentmárton, a jelentéktelen falu a Matica, a pánszláv izgatás központja s köszönhette azt annak a körülménynek, hogy a Felvidéken a Matica céljait mindenki ismerte s azokkal nem rokonszenvezett. Mert nem az irodalom, a tudomány, a művészetek önzetlen művelése egyesítene a Maticában tömörült pánszláv apostolokat, nem ideális és magasztos célok elérése fűzte őket össze,  nem elvont rajongókból állott ez a tábor, hanem hivatalok után áhítozó volt Bach-beamterekből, nagyravágyó akarnokokból vagy pedig szélhámosokból, akiknek a tótok izgatása jól jövedelmezett, akiknek a tótok bolonditása mar nem is kenyér-, hanem kalácskeresetük volt.

Ennek a társaságnak legfeljebb a jelszavai voltak jól hangzóak és nemesek, de egyebe aztán nem. Fundamentuma a Maticában egyesülteknek az orosz rubel, létük és működésük pedig egy nagy hazugság volt. Hazudniuk kellett, amikor azzal álltak elő, hogy a totság el van nyomva; mikor azt állították, hogy a tót nemzetiségi igények a totság viszonyaiból nőttek ki, mert hiszen épen azok, akik ezen igényeket annyira hangoztatták és a magyarság elleni gyűlöletet hirdették, épen a tótok szent hagyományaival és hajlamaival kerültek összeütközésbe. A legnagyobbat pedig akkor hazudtak, amikor mindezeket a tótság nevében adták elő, amikor ezek nevében követelődztek, amikor azt állították, hogy ők a tótsag érzelmeinek adnak kifejezést es emellett nap mint nap tapasztalhattak a totóknak e társaság elleni határozott ellenszenvét sot egyenes megvetését.

S itt fel kell hívnunk a figyelmet arra a rendkívül érdekes ténykörülményre, hogy a tót nemzetiségi pártot és tagjait nem a magyarság, nem a magyar állam, hanem elsősorban és letagadhatlanul és csakis a tótok üldözték.

A Matica, hogy teljesen politikai pártnak ne tarthassák és hogy a látszatot valahogy mégis megóvja, tizenegy évi fennállása alatt Kuzmány, majd ennek halála után Pauliny-Tóth Vilmos szerkesztésében kiadott egy folyóiratot, a "Letopis Matice Slovenskej"-t és még vagy 20—25 füzetet és könyvet. Hogy azonban ez a néhány kötet micsoda jellemző gazdálkodás közepette adatott ki, azt a Matica ellen 1874-ben folytatott vizsgálat adataiból látjuk. —
Ugyanis e néhány kötet kiadásának költsége részletezve a következő:

1.    Nyomdai költség volt a tizenegy évi működés és fennállás alatt . . . 30,578 korona.
2.    Írói tiszteletdijak . . . 13,024 korona.
3.    Az évkönyvek szerkesztéséért az alelnöknek és titkárnak . . . 23,356 korona. (!)

Összesen   66,958 koronába,
tehát rengeteg és horribilis összegbe került a Matica kultúrája.

E kiadási tételek közt a legfeltűnőbb a 3. pont alatti. Ugyanis ebből megállapíthatjuk, hogy az alelnök, meg a titkár, csak azért, mert a kéziratokat a nyomdába küldik s az íveket imprimálják, majdnem még egyszer annyi pénzt kapnak, mint a cikkírók. Ha még mindezekhez hozzászámítjuk a guruló rubelkéket, el kell hinnünk, hogy a pánszláv agitáció nálunk Magyarországon fényes üzlet volt.

A Matica kiadványaiból azt is meg tudjuk állapítani, hogy ez a társaság a tudományt teljesen a politika, helyesebben az agitáció számára sajátította ki. E kiadványok (kevés kivétellel), illetve a bennük megjelent cikkek, melyeknek kétharmad része a történelem körébe vág, a magyarokat vért ivó vadakként tüntetik fel, mig a tótokat nemes jellemű, magas kultúrájú lényeknek festik, akiket a félvad magyarok teljesen leigáztak. E cikkek szerint a magyar kulturképtelen, művelődésre alkalmatlan faj volt s ami csekély műveltség reá ragadt, azt a honfoglalás után a tótoktól nyerte. A tótságot a magyarok nem Árpáddal, a honfoglaláskor hódították meg, hanem Szent-István alatt (vagy még később). A honfoglaló magyarok voltaképen tótok voltak, nyelvük a tót volt, hazánk címere voltaképen a tótok címere. Szent-István maga is tót volt és a neve Vaczlav, vagy Gezovics István, Imre, Aba Sámuel tót hercegek és királyfiak voltak. Trencséni Csák Máté tót nemzeti hős, aki a tót szabadságért harcolt a magyar király ellen s a rozgonyi csatában a tót szabadság omlott össze stb., stb, — Nem folytatom a bizar sorozatot, mert már az eddigiekből is látható, hogy itt is hazudozni kellett csak azért, hogy felébresszék a tótokban a nemzeti különállás érzetét, amely pedig tényleg nem létezett.

Ami a Matica írói gárdáját illeti, az mind első osztályú pánszláv volt. Kuzmány, később Pauliny Tóth mellé Francisci, Záborszky János, Hlozansky József (aki egy ideig a „Biele Uhorsko hisloricko-politicky sbornik" című folyóiratot szerkesztette), Holubyt Tomasik Sámuel (a hírhedt: Hej Slované szerzője), Godra Mihály, Chalupka Sámuel, Lichard Dániel, Sasinek Ferenc és mások tömörülnek, akik a Matica „Letopis"-ei mellett a szintén Túróc-szentmártonban megjelenő „Narodnie Noviny" (Nép Újság), „Orol" (Sas), „Obzor* (Szemle), „Slovenske Noviny" (Tót Újság), „Cirkevní Listy" (Egyházi lap) és más pánszláv szellemű lapokat is szerkesztettek vagy támogattak.

Ez a Maticában egyesült pánszláv gárda, továbbá a Schmerling osztrák miniszter uralma alatt megalapított nagyröcei, túróc-szentmártoni és znióváraljai tót középiskolák tanárai voltak a magyar alkotmány visszaállítása óta a főagitátorok. És a jámbor magyarság birka türelemmel nézte, hogy miként lázit ellene a tót sajtó és „tudományos" irodalom, hogy miként képezik ki az állam pénzén és annak védelme alatt a pánszláv izgatókat. Végre 1872. évben Grünwald Béla a „Reform"-ban és más hírlapokban lerántotta a leplet a felvidéki pánszláv agitátorok immár tűrhetetlen üzelmeiről. Cikkei nyomán a magyar közvélemény figyelme ismét a pánszlávok felé irányult és végül is Tisza Kálmán akkori magyar miniszterelnök, — aki pedig a nemzetiségeket mindig szívesen felhasználta a magyar ellenzék sakkban tartására, — kénytelen volt a Matica ellen vizsgálatot indítani és ennek eredménye alapján azt feloszlatni, a tót középiskolákat pedig bezáratni.

Ezzel a felvidéki pánszlávok 1875 óta három nevezetes tényezőt vesztenek el, úgymint a politikai izgatás központját, a középiskolákat és a magyar állam támogatását.
A Matica feloszlatása sem szüntette meg a pánszláv mozgalmat. A Prágán, majd később Amerikán át guruló rubel vagy dollár nem pihent s az agitátorok politikai és társadalmi úton próbáltak érvényesülni és eredményt elérni. Fölléptek országgyűlési képviselőknek, iparkodtak embereiket a hivatalokban, parókhiákban iskolákban, jegyzői lakokban elhelyezni, szóval igvekeztek a politika, közigazgatás, igazságszolgáltatás, egyházi élet, népoktatás minden zugába elhatolva, minden eszközzel odahatni, hogy a magyar allámeszmétől mentül több állampolgárt elidegenítsenek.

De nem nyugodtak a pánszlávok az irodalom és "tudomány" terén sem. Sasinek Ferenc, a feloszlatott Maticavolt titkára "Slovenski Letopis pre historiu, topografiu , archeologiu a ethnografiu" címen új folyóiratot alapított, amely a Matcabeli régi Letopisnak egyenes folytatása volt.

Majd 1893-ban (illetve 1895-ben, mert csak akkor nyerte el a belügyminiszteri megerősítést), megalakult Turóczszentmártonban a „Múzeumi Tót Társaság" (Museálná Slovenská Spolecnost), könyv- és levéltári, régiség, szépművészeti, néprajzi és természetrajzi muzeális gyűjteményeikkel és két folyóirattal, a .Sbornik" és „Časoois museálnej slov. spolecnosnosti"-val (az elsö 1896-ban, a második 1898-ban indult meg).

Ugyancsak Turóczszentmártonban jelent meg Skultéty József szerkesztésében a „Časopis Zábavno poučny" továbbá a „Slovenske Pohlády" című folyóirat is, amelyek még a legújabb időkben is teljesen  a  Palacky—Dudik—Pič-féle iskola magyargyűlölő és pánszláv   szellemében  írott cikkeket  hoztak, főleg Sasinek tollából.

Nem  részletezem a  pánszláv mozgalom  legújabb időbeli fejlődését és történetét, hiszen azt mindenki láthatta és figyelhette, aki látni akart, annyi azonban tény, hogy a tót nemzetiséget a magyarság soha el nem nyomta; magyar földön, a magyarság hegemóniája alatt a tót nyelvet mindenki és mindenütt szabadon használhatta úgy a köz-, mint a magánéletben. A tót kultúra, az irodalom, a tudomány szabadon és zavartalanul élhetett és fejlődhetett magyar földön és magyar védelem alatt még akkor is, ha ez a kultúra ellene fordult annak a földnek, amelyből kinőtt, ha ellene tört annak a nemzetnek, amely ezt a nyelvet és kultúrát az elcsehesedéstöl megvédte. Folyóirataik és újságjaik egész sora szidhatta szabadon azt a magyarságot, amely kultúrájuk megmaradása felett őrködött s amely attól őket megfosztani sohasem engedte. Vajjon a cseh "felszabadítók"   lesznek-e ilyen liberálisok?... Tény ugyan az, hogy a magyar állam a maga hatalmával pusztán önvédelemből kénytelen volt néha egyesek gonosz és lelkiismeretlen mesterkélései ellen fordulni, ámde soha és semmiképen sem bántotta a derék és becsületes tót népet. Mert ne feledjük, hogy a pánszláv agitátorok, a cseh erőszakoskodással párosult „felszabadítás" és a tót nemzetiség két nagyon is ellentétes fogalom, amely semmiképen nem fedi egymást. És hogy ez mennyire igaz, azt mi sem  bizonyítja fényesebben, mint a most elviharzott négy hosszú esztendeig tartó háború, melyben a hazai tótság törhetlen hűséggel és az utolsó pillanatig kitartott a magyar állameszme mellett. Nem is a tótság csatlakozott a csehekhez, akikhez csatlakozni sohasem akart, hanem a csehek erőszakolták magukat a tótokra, ama hosszas aknamunka alapján, amely sok rubelbe, sok dollárba, sok energiába került, de amelynek tótjainkra semmi komolyabb hatása nem volt.

Ha pedig egy évszázados mozgalom mindenféle s legtöbbször immorális eszközökkel dolgozva csak ennyi "eredmény"-re tud jutni, az a mozgalom nem igazságos ügyért dolgozott!

E fejezet megírásánál forrásaim voltak: Pypin és Spasovič: Geschichte der slavischen Literaturen. Nach der zweiten Auflage aus dem Russischen übertragen von Traugolt Pech. Lipcse 1884. II. kötet 2. fele .— Steier Lajos : A tót kérdés. I. A tót nemzetiségi mozgalom fejlődése. Liplószentmiklós 1912. — Horváth Mihály: Huszonötév Magyarország történetéhől:  1823—1848. I. 510—517; II. 91. skk. II. — Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története. I. — Szózat a magyar és a szláv netizetiség ügyében. Baró Wesselényi Miklóstól. Lipcse 1843 — Néhány észrevétel báró Wesselényi Miklós ezen munkájára: "Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében" és a magyar- es szlávokhoz intézett tanács egy idegen baráttól. Lipcse 1843. — Pehány Adolf: Dejiny uhorskeho boja za slobodu r. 1848—1849. (Az 1848— 49. évi magyar szabadságharc törtenete.) — Erdulyhelyi Menyhért: A szláv maticák. Századok: 1895.   182. s 282. II. — Grünwald Béla: A Felvidék Budapest 1878. - Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája.

II. A magyarok honfoglalása és a tótok.

Olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektól, hogy ha előjönnének mostan másvilágról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ök minket meg nem ismerhetnének. Mert nyelvünkön, szólásunkon kívül mivel hasonlítjuk mi magunkat ? Csúfsága lettünk nemzeteknek és magunknak, ellenségeinknek pedig, valahonnan jó, prédájává.
(Gróf Zrínyi Miklós : A török áfium ellen való orvosság.)

„Die Inwasion der Magyaren und ihre Festsetzung in Ungarn ist eines der folgenreichsten Ereignisse in der Geschichte Europas; sie ist das gröste Unglück, das die Slawenwelt im Ablauf der Jahrtausende betroffen hat".[14] Ezt írja a magyarok honfoglalásáról a csehek híres történésze Palacky Ferenc. Úgy tünteti fel a magyar honfoglalást, mintha az legalább is egy szláv diasporát okozott volna. Az ö nézőpontjából a honfoglalás mindenesetre hiba volt, azonban tegyük hozzá : egy „faute sublime", egy felséges hiba. Mert hiszen tény az, hogy mi magyarok Európában való elhelyezkedésünkkel útját állottuk az északi és déli szlávok egyesülhetésének, ami — ma sajnosan tapasztaljuk — hiba volt részünkről, nem volt helyes ilyen két malomkő közti alkalmatlan helyet választanunk és mégis az a tény, hogy a szláv egység akadálya voltunk és vagyunk, Kossuth Lajos szerint oly „nagy szolgálat, amelyért Európa a magyar nemzetnek hálával tartozik".[15] S dacára annak„ hogy Európa, főleg annak nyugati része, a magyarságnak köszönheti, hogy lakóira nem nehezedik reá egy a Jeges- és Északi tengertől a Földközi tengerig elterpeszkedő iszonyú szláv moles, hogy a Szajna partján nem szláv szokások, erkölcsök, nyelv stb. uralkodnak, mégis ennek fejében Európa háláját eleddig a magyar nemzet nem nagyon érezte.

De nem minden szláv történész osztja Palacky véleményét. Vannak a szláv tudósok közt tiszteletreméltó kivételek, akik Palackyval szemben azt az alapeszmét hirdetik, hogy az a szerep, amelyet a germánságnak a szlávokkal évszázadok sorozata óta tarló harcában a magyarok játszottak, tulajdonképen a szlávoknak a germanizálás ellen való védelme vall. Ezt az eszmét hirdeti például Grot K. J.: "A magyarok és a szlávok a múltban" cimű művében, mely a varsói egyetem kiadványai közt 1893-ban jelent meg.[16] Grot hirdeti többek közt azt is, hogy a magyarok mentették meg az elgyengült morva államot is az elnémetesedéstől.
Vizsgáljuk már most, hogy miket hirdetnek a magyarok honfoglalásáról a cséh-tót tudósok és ezekkel szemben mit mondanak a források ?

A cseh történészek és utánnuk a tótok előadása szerint is a magyarságnak a Duna-Tisza közén való megjelenéskor Magyarországon egy consolidált szláv állam élte a maga életét, amely a mai Magyarország területéből a Duna—Tisza—Kárpátok részét, továbbá a Dunántúlt foglalta magában. Ez az álláspontja Palacky-nak és az ö tekintélyének hatása alatt a régebbi cseh lörténészek ezt a nézetet kevés kivétellel mind elfogadták és propagálták. A Palacky-féle iskola szerint a magyarság Árpáddal legfeljebb a Tisza— Maros közét és a Duna—Tisza közének alsó részét foglalta el, az ország többi része morva birodalom volt, amely birodalom és „szláv föld* csak Szent-István király alatt (mások szerint a XII. században) „egyesíttetett- a magyarok földjével, amely magyarok azután az itt talált morvákat, akik nem mások, mint a mai tótok elődei, államuk tönkretétele és elfoglalása után leigázták. Mindezeknél fogva a magyar Felvidék ősi autochton lakossága a tót, a magyar pedig csak betolakodott idegen és bitorló.

Ezen elmélet megerősítéséül még felhozzák azt, hogy ez az idetolakodott, teljesen vad és barbár magyar kultúráját a leigázott, de magas műveltségű tótoktól vette át, mert hiszen ime, a magyar nyelv szavainak legnagyobb része szláv-tót eredetű, úgy hogy voltaképpen a magyarság mindent a szlávoknak, főleg'a tótoknak köszönhet.

Ahány állítás, annyi falsum!

Ha már most azt kérdezzük, hogy mindezeket honnan veszik mire alapítják a cseh-tót történészek, azt fogjuk látni, hogy fő forrásuk elmeletük kiinduló pontja egy oklevél volt, mely a prágai püspökség alapító oklevele néven ismeretes.

Ez az alapító levél állítólag 873-ban kelt, azonban ezt az oklevelet soha senki nem látta, még Palacky sem. Volna azonban ennek az alapító levélnek állítólag egy IV. Henrik császár által 1086-ban kiadott megerősítő oklevele, ámde ezt a megerősítő oklevelet szintén nem látta sem eredetiben, sem átiratban, sem pedig egyszerű másolatban senki, legkevésbbé IV. Henrik császár.

Igen ám -- mondják a csehek — de megvan ezen okiratnak egy részlete, t. i. az 1125-ben elhalálozott Cosmas prágai esperesnek krónikájában megtalálható ezen  oklevélnek az a részlete, amely a prágai püspökség határainak leírását tartalmazza. Más szóval tehát megvan a hamisító, aki nem más, mint Cosmas, aki krónikájába beleírta, hogy meddig szeretné ö a prágai püspökség határait kiterjesztve látni.[17]

Palacky azonban túllicitál Cosmason. Ö t. i. hitelesnek véve ezt a ma már kétségtelen hamisítványt, egyszerűen kijelenti, hogy a prágai püspökség határa és Csehország határa fedi egymást. Ennélfogva a magyarok a Felvidéket 973-ban, sőt később 1086-ban sem foglalták el, mert az egészen a Mátráig Csehország integráns része volt.

Ezen állítását a hamis oklevélrész ezen szavaira alapítja: „Deinde in ea parte que meridiem respicit, addita regione Moravie usque ad flumen cui nomen est Wag et ad mediam silvam cui nomen est Muore et eiusdem montis eadem parochia tendit, qua Bavaria limitatur". Itt, e szövegben Palacky a Muore erdőt Mudre-nek olvassa és egyszerűen Mátrá-nák fordítja. Íme tehát itt van Csehország történelmi joga elbujtatva!

Természetesen, ha a térképre pillantunk, azonnal észre kell vennünk, hogy itt baj van. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a prágai püspökségnek kettős, — külső-belső — határa nem lehetett, mert vagy a Vág vize, vagy a Mátra volt a határ, de a kettő együtt bajosan.

Másrészt meg — tudomásunk szerint — a Mátra-hegység Bajorországgal sem ekkor, sem soha határos nem volt. Volt olyan okos Palacky is, hogy mindezeket észrevegye s minden bizonnyal észre is vette, azonban, úgylátszik, a következményeket levonni nem akarta, csak annyit jegyzett meg, hogy ez az alapító öklevél-részlét "az igazat megvallva nincs kellőén rendezve és egy részében már érthetetlen is'".[18] Pedig a szöveg nagyon is érthető, amint hogy Palacky első magyar bírálója, Fejér György, megértette s 1838-ban fel is világosította Palackyt, hogy a Mudre-erdő voltaképen Muore-erdő s ez nem a Mátra,  hanem   a bajorországi Muoriberg  (Mailberg).[19]

Így helyesbíti már a határleírást Jireče is,[20] aki még ezt a határleiró szöveget hitelesnek tartja, de nem helyesbiti a tót Záborsky Jónás, aki még 1867-ben is Palacky álláspontján van, akivel szemben azután Szabó Károly vette fel a küzdelmet, még pedig igen eredményesen, [21] kimutatva, hogy a prágai püspökség határa, ha egyáltalán ekkor leírták volna, csak a mai Magyarország határáig terjedhetett volna, már csak azért is, mert hiszen Cosmas, aki Kálmán királyunk kortársa volt, nagyon jól tudta, hogy a szomszéd Magyarország határai meddig érnek. Cosmas nagyon jói tudhatta és tudta is, hogy Magyarország akkor már a Vágón túl terjedt,[22] hisz talán elég utalnunk arra, hogy a Szent-István alapította zobori apátság birtokai 1113-ban a Vág mindkét partján feküdtek[23], amely birtokokat Ottó (Atha) morva herceg lázadása („seditio") alkalmával el is pusztított. Így tehát, ha föl is tehetnők, hogy Cosmas nem ismerte hazája határait, de Ottó morva herceg talán csak még sem volt akkora bolond, hogy a prágai püspökség határait, más szóval saját országát pusztítsa.

Már Palackynál és Záborskynál sokkal óvatosabb álláspontot foglal el Pič József László „Der nationale Kampf (?!) gegen das ungarische Staatsrecht" (1882.) című szörnyen irányzatos művében (74. lap, 5. jegyzet), aki már számol azzal az eshetőséggel is, hogy az egész határleirás hamisítvány, amint hogv ma már biztosan tudjuk, az is.

Azt hiszem, az eddig előadottakból tisztán látható, hogy egy hamisítvány egyetlen szavának rosszul olvasott betűjén nyugszik Csehországnak Felvidékünkhöz való történelmi joga. Ami tehát erre van építve, az homokra épült, az mind falsum, az mind irányzatos.

"Vizsgáljuk meg immár a források alapján, hogy vajjon milyen körülmenyek közt foglalt helyet a magyarság a mai Magyarország földjen, különösen pedig a Felvidéken ? Vajjon akkor, amidőn a magyarok e földre jöttek, találtak-e itt bármilyen vonatkozásban tótokat? Volt-e ezeknek vagy más szlávoknak ekkor egy Pozsonytól - Ungvárig terjedő szilárd, évszázados, konszolidált államuk ?

A források tanúsága szerint tény az, hogy a magyarság ezt a földet, ahol ma is lakik, nem egy aktussal foglalta el. 896 nyarán nem következett be egy ténnyel a honnak a Kárpátoktól az Adriáig való elfoglalása.

Másrészt azonban tény az is, hogy ezen a földön, akkor, amikor a magyarság itt megjelent, konszolidált tót (szlovák) vagy szláv állam sehol sem volt.

A magyarság 896 nyarán, akkor, amidőn a besenyők őket az Alduna mellekéről[24] elűzték, felhúzódtak a déli Kárpátok szorosain át a mai nagy magyar Alföid déli részére, az avar-pannon „pusztaságra".[25] Hogy miért jöttek ide a magyarok s honnan tudták, hogy itt van számukra hely, erre nem nehéz feleleiet adni. — Ugyanis, midőn 892-ben Arnulf császár megtámadta a morvákat, keletről, a fuldai évkönyv tanúsága szerint, a magyarok segítettek neki, [26] ekkor tehát keresztül vonulva az avar pusztaságon, alkalmuk volt azt megismerni a hozzávezető utakkal együtt.

896-ban tehát a besenyők elől menekülő magyarok megszállták az avar pusztaságot és így szomszédai lőnek a morva-szlávoknak.

Kik tehát ezek a morva-szlávok és hol volt hazájuk?
A morvákat (moravánokat), azaz a Morva (March) folyó mentén és völgyében lakó szlávokat (Marahanenses, Marharii, Moravi) csak 822-ben, tehát mindössze 74 esztendővel a magyarok honfoglalása előtt említik Einhard évkönyvei.[27] Ekkor azonban a morvák épúgy, mint a többi szláv törzsek nem voltak politikai egészbe fűzve. Ez csak a morva Mojimirnak 840 körül sikerült, aki ellen azonban Német Lajos 846 augusztus havában hadat vezetett és országától megfosztotta. Innen kezdve a morvák és a németek közt majdnem állandó a háborúság, amely a 874-ben megkötött forchheimi egyezség megkötése után szűnt meg. Ezen egyezség értelmében Szvatopluk (Zvendiboldus, Szventepolk) a morvák feje, Morvaország urának elismertetik ugyan, azzal a kikötéssel azonban, hogy kénytelen a németeknek évenként adót fizetni. A forchheimi egyezmény után Szvatopluk, aki hatalmas egyéniség volt, országának belső- és egyházkormányzati tekintetben igyekezett önállóságot szerezni, országai határait is kiterjesztette még pedig, valószínüleg a Duna balpartján el egészen a Garam vizéig.

Szvatopluknak tehetségével, ügyességével sikerült uralmát fegyverre támaszkodva kiterjeszteni, de ahoz már nem értett, hogy ezt egyúttal szilárd nemzeti alapokra fektesse, amennyiben a németek befolyása ellen öntudatosan soha fellépni nem tudott.

Szvatopluk 894-ben halt meg.[28] Halála után fiainak uralma alatt a morva birodalom hanyatlásnak, bomlásnak indult. Ekkor már a morva föld határán megjelentek a magyarok, akik hol Szvatopluk egymás közt veszekedő fiainak hívására, hol meg anélkül, folyton támadták és nyugtalanították Morvaországot, úgy, hogy az 905-ben vagv 906-ban végtére is összeomlott.[29]

Így és ekkor került a Vág és a Nyitra folyók völgye végleg a magyarok kezébe.
906-ban tehát úgy föld-, mint néprajzi tekintetben megszűnt létezni az a regi Morvaország, amelynek az újhoz, a maihoz semmi köze, amely a réginek nem egyenes folytatása. Ime tehát, amidőn a magyarok a Felvidéket elfoglalták, annak egy részén volt ugyan egy morva-szláv — de nem tót — ország, ez azonban consolidáltnak semmikép nevezhető nem volt, az épenúgy Szvatopluk fejedelem személyes tulajdonságai által összetartott ország volt, akárcsak Nagy Károlyé, amelyet tehát nem az ott lakó nemzet államalkotó képessége alapított és tartott fenn, hanem pusztán személyes, egyéni tulajdonságok és amely ezen egyéni összetartó erö megszűnte után vagy tíz esztendővel elpusztult.

Nem egy évszázados, kialakult, állandó és kiépített intézményeken nyugvó állami életnek vetett véget tehát a Vág és Nyitra folyók völgyén a honfoglaló magyarság, hanem megdöntött egy olyan országot, amely a szó magasabb érteimében állam nem is volt és amely elpusztult, rombadölt volna a magyarok fellépése nélkül is, mert hiszen elpusztulásának csirái Szvatopluk halálával szükségképpen meg voltak adva.

Az eddig előadottakból tehát nyilvánvaló, hogy a magyar Felvidék északnyugati sarkában volt a magyarok honfoglalásakor egy teljesen consolidálatlan morva-szláv ország, amely azonban 906-ban annyira eltűnt a föld színéről, hogy Morvaországról a források egy teljes évszázadon át nem is emlékeznek meg.

906-tal a magyar fegyverek egy évezredre meghódították a Vág és a Nyitra folyók völgyét és ez a terület többé a magyarság hatalma alól nemcsak, hogy ki nem került, de volt idő, midőn a magyar korona hatalma, bár viselője gyenge legény volt, még a Morva vízén is túlterjedt. Így például III. Endre király korában, a XIII. század végén Magyarországnak egy egész megyéje vagy kerülete volt, amely a Morva folyón túl feküdt. [30]

Ezek mind letagadhatlan tényei a történelemnek, amelyeket semmiféle hamis oklevéllel megváltoztatni nem lehet.
És mindezen történelmi tények azt is bizonyítják, hogy sem a morváknak, de még kevésbbé a cseheknek Magyarország egy talpalatnyi földjéhez sincs történelmi joguk, mert bár a Garamig terjedve és nem tovább, volt ugyan egyszer egy Morvaország, ez azonban a mai Morvaországgal, vagy pláne Csehországgal semmiféle összefüggésben nem volt.[31] A csehek tehát a Felvidék erőszakos elfoglalásakor akármiféle alapra helyezkedhettek, csak éppen a történelmi jog alapjára nem.

Ami már most a régi elpusztult Morvaország lakosságát illeti, ezen népnek „maradékai pedig szétzüllve a szomszéd népekhez menekültek, úgymint a bolgárokhoz, turkokhoz (magyarokhoz),  horvátokhoz és más népekhez." [32]

Tehát nemcsak Morvaország területe pusztult el, hanem széjjelszóródott az itt élt nép is. Ha már most ez a régi Morvaország ilyen alaposan elpusztult, úgy, hogy semmiképen nem lehet előzménye a mai Morva- vagy Csehországnak, akkor nyilvánvalóan annál kevésbbé lehet előzménye egy Tótországnak, egy tót földnek (vagy, amint a csehek szokták nevezni, egy: „Slovakei"-nek).

Igen ám. — mondhatná valaki — ha az ország területe el is veszett, ha az ország folytatását a történelem megállapítani nem is tudja, mégis megmaradt a széjjyelszórt morva nép és annak nyelve és így nem lehetetIen, hogy a mai tót nyelv folytatása a régi marahán-szláv nyelvnek.

Ez az állítás sem áll meg, mert ellenszegülnek a nyelvészet megállapításai. Kimutatták ugyanis a nyelvészek azt, hogy amikor a honfoglaló magyarok a marahán-szláv földet meghódították s — Konstantin császár szerint — a marahánok egy része a magyarokhoz futott, ezek beleolvadtak a vendégszerető magyarságba s „így szláv nyelvüket magyarrá váltva, szláv szókincsüknek egy jelentékeny részét áthozták új nyelvükbe".[33] Így tehát joggal lehet azt mondani, hogy a marahán nyelv folytatását a magyarban, nem pedig a tótban kell keresni.

De feltéve, hogy a tótok mégis a marahánok ivadékai és utódai lennének, akkor ezt két körülmény mindenesetre igazolná, t. i. 1. A magyar nyelv szláv jövevény szavainak egy része. 2. A helynevek közül legalább is azon vidékéi, ahol valaha marahán-szlávok éltek. És különösen erős bizonyítékot képeznének a helynevek, amelyek „igen szívósak, nagyon hosszú ideig megmaradnak és ha elváltoznak, sokszor századok múlva is elárulják eredetüket."[34]

Ha tehát a tótok Morvaország lakói voltak, illetve, ha ők az egykori Morvaország lakóinak egyenes leszármazói, akkor ugyebár biztosan akad nyelvünkben kétségtelen tót jövevény szó és akad tót (IX. századi tót) helynév.

Miklosich, Jagič Vatrosláv és más neves szlavisták kutatva a magyar nyelv régi szláv jövevény szavait, azok között régi tótot senki egyetlen egyet sem talált. E szlavisták, nyomozva azt, hogy milyen nyelvből erednek a magyar nyelv szláv jövevény szavai, arra az eredményre jutottak, hogy azok szlovén és bolgár eredetűek."[35] Nem találtak, mert nem is találhattak nyelvünkben tót jövevény szavakat hazai hírneves szlavistáink: Volf György, Melich János és mások sem, sőt teljesen önálló kutatásaik alapján ugyanazon eredményre jutottak, mint Miklosich és Jagič.

Ha tehát a magyar nyelvben nincsen a honfoglalási előtti időből, vagy a honfoglalás korából származó ős tót jövevény szó, talán lesznek IX. századbeli tót-származású helyneveink?

Ilyeneket — ha egyáltalán volnának — minden esetre ott kell keresnünk, ahol egykor Szvatopluk marahán-szlávjai laktak, akik tehát a tótok ősei lennének. Pozsony-, Komárom-, Nyitra-, Bars-, Túróc- és Trencsén vármegyék területén kellene ezeket az ős tót helyneveket keresnünk és megtalálnunk.

Ha e megyék helyneveit vizsgáljuk, az első, amit itt észreveszünk és ami mindenestre feltűnő, hogy e vármegyékben a tiszta vagy részben tót helységeknek nagy számmal ma is kétségtelen magyar nevük van, amelyekről tárgyalásaink folyamán még lesz szó. A második kategóriába sorolhatók azok a helynevek, amelyeket részben, vagy egészben tót községek viselnek s amelyek a magyarból vannak képezve, vagy átalakítva, vagy pedig a helység mai tót neve egyszerűen fordítása a régi magyar helynévnek.

Kétségtelen azonban, hogy az egykori marahán területen sok  szláv helynév is van. Ha pedig a marahánok tótok voltak, akkor e helyneveknek nem szabad az ószlovén (marahán), hanem csakis a tót nyelv jellemző sajátosságait mutatni. Annyi bizonyos, hogy ezen a területen a legrégibb szláv eredetű helyneveket a marahán-szlávoktól vettük át, a kérdés most már csak az, hogy a marahán, meg a tót azonos-e? E kettő között, amint azt már láttuk, történelmi kapcsolat nincsen, lássuk most már, nincs-e köztük nyelvi kapocs? Nyugodtan kimondhatjuk, hogy nemcsak hogy nyelvi kapocs nincsen köztük, de éppen ma nyelvi sajátságok végképpen elválasztják a marahánt a tóttól.[36]

A magyar Felvidék nyugatán lakó tót, továbbá a mai morva- és cseh nyelv és a régi marahán nyelv között lényeges különbség van. Ugyanis, például ott, ahol a régi marahán a keményebb g-t használja, ott a mai cseh-morva-tót következetesen a lágyabb h-t mondja.

Már pedig a régi marahán terület szláv eredetű helynevei mindig g-t mutatnak, nem h-t, így tehát ezekhez a helynevekhez a tótoknak, cseheknek, morváknak semmi közük nincsen.

Hogy-csak néhány példát említsek: a marahán eredetű Garam (Gron) folyó neve tótul: Hron, Gradna, tótul: Hradna, Ugrócz (Zay-Ugróc), tótul: Uhrovec, Geletnek, tótul: Hlinik, Gerencsér, tótul: Hráčiarovec, Gibe, tótul: Hibe, Galgóc, tótul: Hlohovec, Nógrád
megye, tótul Novohrad stb., stb.

Egy más nagyon lényeges különbség a marahán és a tót nyelv között az, hogy míg a szlovén orrhang a marahán nyelvben közönséges volt, addig az a tót nyelvben teljesen ismeretlen. így például:
Dombó tótul: Dubove, Korompa tótul: Krupa. Stomfa tótul: Stupava, Nagy-Szombat tótul: Szobota, Szenese tótul Stuca stb. Látjuk mindezekből, hogy a marahánoknak és a tótoknak se vér, se nyelv szerint egymáshoz semmi közük nincsen.

Eddigi tárgyalásainkat összefoglalva végeredményként megállapíthatjuk először azt, hogy a mai Cseh- és Morvaország a régi IX. századi Moráviának nem folytatása, mert a régi Morávia részint önmagában rejlő okok, részint pedig a magyarok állandó támadásai miatt 906-ban mindenképpen elpusztult.
Másodszor: A magyarság a honfoglalás alkalmával a Felvidéken semmiféle Tótországöt (Slovakei-t) nem talált, ilyent tehát el sem foglalhatott s így, nagyon természetesen, ennek semmiféle irányban folytatása nem is lehet.
Harmadszor: A magyar Felvidék tótjainak nyelve nem folytatása a marahánok nyelvének, a mi tótjaink nem egyenes leszármazói a marahánoknak, akikhez őket se vér-, se nyelvbéli, se más közösség nem fűzi.
Ha tehát a tótoknak a magyar Felvidéken semmiféle honfoglalás előtti előzményük nincsen, másszóval, ha a magyarok időben és térben a Felvidéken megelőzték a tótokat, aminthogy meg is előzték, akkor az a kérdés mérül fel, hogy mikor jöttek be a Felvidékre a tótok, továbbá, hogy ez a beszivárgás honnan és hogyan történt és végül, kiktől erednek hát a tótok?

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy vajjon a honfoglalás után Magyarország felső része lakott volt-e mindenütt el, egészen a mai országhatárokig, vajjon voltak-e ott lakosok és ha igen, kik voltak azok, ha pedig nem, mikor és kik települtek ott le? Ha nem lakott ott semmiféle nép, hanem csak később települtek oda, vajjon tótok  voltak-e az első letelepültek? Ha pedig nem a tótok voltak az első telepesek, vájjon kik voltak hát? — Ezekre a kérdésekre kell választ adnunk.

A mi kutatásaink és vizsgálódásaink földrajzi határait illeti, elsősorban annak a vidéknek, annak a területnek régi népmozgalmi, települési és telepítési viszonyait kell ismerni, amely ma a legtótabb. Nevezetesen a főfigyelmet Trencsén-, Túróc-, Líptó-, Árva-, Nyitra-, Szepes-, Sáros vármegyék népmozgalmainak történetére kell irányítanunk, másodsorban Pozsony-, Bars-, Nógrád-, Hont-, Gőmör- és Abaúj vármegyékre s főleg e vármegyék északi, tótok által lakott, részeire kell figyelemmel lennünk.

Vizsgálnunk és kutatnunk kell mindenekelőtt, hogy vajjon a magyarság honfoglalása, illetve a régi Szvatopluk-féle Morva­ország eltűnése és megsemmisülése után e megyék területén volt-e lakosság, az emberi létnek és működésnek vannak-e ott nyomai, ha igen, kik voltak azok, akiket a magyarság itt talált, ha pedig e föld lakatlan volt, akkor hát mikor történt ennek a területnek a benépesítése?

Meglehetősen sok és nehéz kérdés tolul tehát elénk, azonban megkíséreljük mindezekre választ találni, még pedig először általá­nosságban, azután pedig megyéről-megyére haladva, részletesen fogjuk az igazságot keresni.

III.

A magyar Felvidék a X—XIII. században.

Miután a magyarság elfoglalta új hazáját (beleértve ebbe a Felvidéket is), itt tartózkodása első évszázadában nem volt még elég nagyszámú ahoz, hogy a mai Magyarország határain belül minden területet, akárcsak nagyjában is, benépesítsen.

A magyar lovas, inkább állattenyésztő nép volt s így, nagyon természetesen, elsősorban a sík, lankás vidékeket szállta meg, nem pedig az irdatlan erdőkkel, rengeteg fenyvesekkel borí­tott Felvidéket és annak sziklás hegyormait.

Nomadizáló nemzetünk lakhelyének, országának biztonsági berendezésénél nomád szokásokat követett. A nomád népek szo­kása pedig ekkortájt az volt, hogy a saját és az idegen népek országa közt lakatlan pusztaságot, vagy áthatolhatatlan erdős, hegyes-völgyes vidékeket, más szóval üres közöket hagytak azért, hogy az országot könnyen, meglepetésszerűen senki meg ne támad­hassa, hogy a támadósereg mozgásában és az élelmezésben aka­dályozva legyen. Ilyen országválasztó és országvédő üres zónák voltak például a besenyők és kazárok, a besenyők és szlávok, a kazárok és szerirek, [37] sőt a magyarok és szlávok közt is akkor, amidőn ezeket egymástól még az „avar pusztaság" választotta el s midőn a magyarság még az Alsó-Duna mentén tanyázott. Abban az esetben pedig, ha ilyen országválasztó pusztaság nem volt, akkor a magyarok egyszerűen csináltak ilyet, aminthogy például ilyen célzattal pusztították el a Lajta és az Enns-foiyók közti vidéket.

Azonban nemcsak nomád népek biztosították ilyen módon országukat ellenséges támadások ellen, hanem a már ekkor letele­pült nyugati népek is. Hiszen Nagy Károly mark-jai (marchionatus) is ilyenféle országválasztó területek valának, a frank mark sem más, mint „Grenzgebiet" — „ein ausserhalb der Reichsgrenzen gelegenes... Gebiet",[38] mely éppen arra szolgált, hogy a birodalom határait védje, ennélfogva annak, főleg katonai szempontból, különleges be­rendezése is volt. A frank birodalomnak ilyen határmarkja, őrgrófsága például a csehek ellen Csehország határai felé is volt.[39]

Ilyen határbiztosító védőzónát a magyarok is hagytak úgy Cseh-, mint Lengyelország felé, úgy, hogy a X—XII. századokban Trencsén-, Árva-, Liptó-, Túróc-, Szepes- és Sáros vármegyék nagyrészt még lakatlan országválasztó erdős rengetegek valának.

De a magyarság országa biztonságát nem pusztán a természetre bízta, hanem emberi munkával is elősegítette határainak védelmét, úgy, hogy a rengeteg, sűrű erdők, vagy más természeti akadályok által kevésbé védett, nyíltabb helyeket mesterséges akadályokkal látta el, megerősítette. Ilyen akadályok: sövények, földhányás, árkok, fa- vagy kőtorlaszok valának, amelyeket latinul gyűjtőszóval leg­többször indagines-nek, magyarul pedig gyepű-nek neveztek. Ezeken a gyepükön, amelyek az ország határain köröskörül szakadatlan láncolatot alkottak, itt-ott, ahol közlekedési, vagy más szempont­ból szükséges volt, nyilasokat, kapukat hagytak, amelyek őrséggel voltak ellátva s amelyről még Rogerius is megemlékszik,[40] úgy, hogy ez a gyepűrendszer a XIII., sőt a XIV. században is megvolt.[41]

Ezek a gyepűk, amelyek már minden bizonnyal a X. század­ban is léteztek és a gyepűkön túli részek (gyepűelve), azaz az ország határát biztosító lakatlan zónák néhol fedik, néhol nem fedik, máshol viszont túl is lépik a mai országhatárokat. E gyepűknek Szent István korabeli földrajzi fekvését Karácsonyi János kutatta ki és állapította meg,[42] aki a Felvidék e korbéli határait illetőleg, hiteles források nyomán, a következő eredményre jutott:

A Duna balpartján Pozsony volt hazánk véghelye. Azonban innen északra a Kis-Kárpátok és a Morva vize közt fekvő terület Szent István korában még nem volt állandóan megszállott föld. Mutatja ezt, hogy e területen csak hivatalos magyar helynevek vannak, ellenben gyökeres, önként termő helynévnek nyoma sincs. Nem találunk itt egy magyar nemzetségre sem, hanem csak egy­két adományosra. Egyházi felosztás tekintetében is az önálló sas­vári főesperességet leljük e területen s így kezdetben sem a nyitrai, sem a pozsonyi főesperes nem tartott hozzá jogot. Szakolca s a körülötte levő tíz falu még 1216-ban is lakatlanul állott. Mutatja továbbá e terület később megszállását az, hogy Szentgyörgynek és a hozzácsatolt négy falunak lakosait csak 1216-ban mentik föl gyepűk készítésének terhe alól. Már pedig, ha régente is a Morva lett volna a határ, akkor nem lett volna szükség gyepűkre.

De a legfőbb bizonyíték arra, hogy a megszállott terület elő­ször nem terjedt tovább a Kis-Kárpátoknál, egy régi Őr falu. Ott, ahol a Kis-Kárpátok a Vághoz, illetőleg annak ágához a Dudvág-hoz érnek, áll egy kis falu, melyet a régi magyarok Ör-nek hívtak, a most ott lakó tótok pedig, nyelvükre fordítva, Sztrásá-nak neveznek. Előfordul e kis falu már 1113-ban s a zobori apát Villa spectaculi néven nevezi Villa speculatoris helyett. E falu jelzi tehát, meddig terjedt a Vág mentén Szent István korában hazánk benépesített része.

Pozsonytól északra tehát a Kis-Kárpátok hegylánca volt hazánk határa, amely a mai Csejte környékén a Vághoz kanyaro­dott s átlépve a Vág folyót, Nyitra megye mai északi határától nem messze Kolos (clus, clusum) falun (— amely gyepűkapu emlékét Őrzi —) keresztül a Nyitra völgyéből a Garam-folyó völgyébe húzódott a védvonal, ama járhatatlan hegyek tövében, amelyek e két folyó völgyét egymástól elválasztják. A Garam völgyében körülbelül Garamszentbenedekig terjedt a népesség, tehát innen északra húzódott a gyepű. Tovább Hont vármegyében már nem találjuk az őrök és gyepük nyomát. Eltörölte azokat az idő; mert hiszen Zólyom várának körülbelül Kálmán király korában történt felépítése s az őröknek odarendelése óta nem volt gyepükre szükség. Nógrád vár­megyében, a losonci völgyben, Gács és Podrecsány közt megtaláljuk a kis Sztráska pusztát, a határőrök egykori lakásának emlékét. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a gyepű ettől északra húzódott. Gömör vármegyében Pelsőc fölött a Sajó-, a Túróc- és a Csetnek-patak felső völgyeiben vonult a gyepű. A Túróc-patak völgyében a Visnyó és Szkáros közt lévő Sztrázsa puszta őrzi ennek emlékét. Torna vármegye, úgy mint Zólyom, eredetileg szintén királyi praedium, vagyis lakatlan, első foglalású lakosokkai nem biró terület volt. Ez a megye tehát a gyepűvonalon kívül feküdt és a határ valahol Borsod vára felett lépte át a Bódva vízét s innen áthúzó­dott a Hernád völgyébe, ahol körülbelül Hidasnémeti, vagy Gönc körül léphette át a Hernád-folyót.[43]

Nyilvánvaló mindezekből, hogy a mai Trencsén-, Árva-, Zólyom-, Túróc-, Líptó-, Szepes- és Sárosmegyék a X—XI. szá­zadban, vagy egészen lakatlan, vagy pedig csak gyér népességű határvédő övet képeztek, gyepűelvek valának, amelyek hazánkat részint Cseh-, részint pedig Lengyelországtól elválasztották,[44] amely területek azonban a magyar királyok fenhatósága alá tartoztak, akik, ha a gyepűntúli részek, a gyepűelvek, lassanként benépesedtek, a gyepűvonalat is kijebb helyezték, úgyhogy ezért csak nagyon lassú fejlődési folyamattal, a XIII. század végén, söt sok helyütt csak a XIV. században érte el, vagy hagyta el a magyarság országa mai határait. így például — amint már említettük — Moravia felé Magyarország a XIII. század végén jóval túllépte mai határait, mert a Morva vizén túl egy egész magyar megye feküdt. Máshol lassúbb volt a település és vele a terjeszkedés; hogy csak egy példát említsünk: Azok a gyepűk, amelyek még Szent István idejében a Hernád völgyében, Gönc körül húzódhattak, 1194-ben tehát két század múlva csak Téhányig, vagy Abosig tolattak ki, a határőrök pedig a Kassa alatti Bárcán laktak, 1248-ban, 1270-ben és 1287-ben a sárosmegyei Trócsány, Tarkőelei, Bácsamezei és Veresalma[45] falvak még mind a gyepűn túl, a gyepűelvén („ultra indagines propeterminos terre nostre in exitu ad Poloniam") feküdtek, míg Finta falu, ahol a határőrök laktak (határában 1272-ben volt egy Sírás-hegy), a gyepűvonalon belül feküdt. Látjuk tehát, hogy a XIII. század második felében, Kisszeben és Eperjes fölött vonult á gyepű, Sáros vármegye ettől északra fekvő része gyepűelve volt; azonban dacára ennek, ez a földrész is nemcsak hogy a magyar királyok fenhatósága alatt állt, hanem egyenesen királyi vadász­terület volt („loca venationis nostre") és mint ilyent adományozzák el egyeseknek a királyok. Az így eladományozott és sűrűbbödö népességű területen a gyepű ismét kijebb helyeztetett, úgyhogy például 1300-ban Palocsáról már azt írja egy oklevél, hogy az „iuxta Scepes in confinio Polonie" fekszik.[46]

Így tehát a gyepűelvek lakatlan vagy gyér népességű zónák lévén, ilyenek voltak mindama megyék is, amelyeket előbb elso­roltunk. Trencsén vármegye a X—XI. században lakatlan vagy gyéren lakott terület volt. Szent Zorárd életrajzában azt olvassuk, hogy Trencsén körül rengeteg erdőségek terültek el. Mór pécsi püspök 1065-ben Trencsén megyét solitudonak, pusztaságnak nevezi s azt mondja Cosmas is, aki szerint a XI. század végén vagy a XII. század elején Trencsénen túl, Bán felé rengeteg erdők vannak, Bán maga is „in mediis silvis atque in montibus est situs" és környéke felette alkalmas vadászatokra.[47]

Odább a mai Zólyom megye a XII. században királyi prae­dium, vagyis első foglalása lakosokkal nem bíró lakatlan terület volt, melyhez a mai Turócz, Liptó és Árva megyék területe is hozzátartozott és amelyek voltaképpen csak a XII—XIII. század­ban lettek betelepítve.

Királyi praedium volt a megszűnt Torna vármegye területe is[48] Szepes, Sáros vármegyék és Abauj vármegye északi részének benépesítése pedig a XII. században a szászok letelepedésével indult meg erőteljesen, ami általánosan tudott tény, úgy, hogy bővebben bizonyítani felesleges.

Az eddig előadottakból látjuk tehát, hogy a X. és XI. szá­zadokban a magyar Felvidék legnagyobb része lakatlan ország-választó zóna volt, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem tarto­zott a magyar fejedelmek impériuma alá, sőt ellenkezőleg, éppen azért, mert királyaink itt sem autochton őslakosságot, sem pedig primus acquisitorokat nem találtak, birtokba vették ezeket a terü­leteket és arra használták, amire lehetett, t. i. vadász urdalmakra, praediumokra. Nyilvánvaló tehát, hogy a területeknek benépesítése akkor indult meg, amikor királyaink oda vadászokat, erdővédeket, solymárokat, pecéreket stb. telepítettek. Innenfogva, mint a vízbedobott kő hullámfodrai, úgy gyűrűzött a mai határok felé a colonisatio.

Amennyire a történelem igaz forrásai engedik, vizsgáljuk és kutassuk megyéről-megyére haladva, hogy vajjon e területek hogyan, mikor és milyen népekkel lettek betelepítve?

Ennek megállapítá­sára a helynevek rétegei, a személynevek, az egyes helységek ügykezelésének, okleveleinek stb. nyelvezete, régi utazók, földrajzi írók leírásai, nyilatkozatai és egyéb alkalmas adatok fognak szol­gálni. Mielőtt a részletekre áttérnénk, általánosságban még meg keli említenünk azt, hogy a magyarság a honfoglalástól kezdve a X. század második feléig a nyugati népek iránt nem tanúsított barátságos magatartást, ekkor békés érintkezésről és ennek következményeiről, pl.: telepedésről még szó sem lehet.

Csak a 955-évi lechmezei vereség után volt kénytelen a magyarság a nemzet-fogyasztó kalandozásokat abbahagyni s Nyugat-Európa civilizációjá­hoz simulni. Innenfogva a magyarok nemcsak hogy nem bántják a német-római birodalmat, de Géza magyar fejedelem és I. Ottó csá­szár közt helyreáll a béke s ezzel megindul nálunk a békés kulturmunka. Olasz, német, sőt szláv nyelvű papok jönnek hozzánk, el­kezdik a térítés munkáját, amely Szent István alatt befejezést nyer.

A békés fejlődés így megindított folyamatát nagyban előmozdítják az országba jövő idegenek, akiket a magyar hospeseknek, azaz vendégeknek nevezett és tartott s akik királyi pártfogás alatt kiegészítik, teljessé teszik a hittérítők munkáját. Hogy az idegene­ket és működésüket a magyar királyok kellően értékelték, azt a sok nekik adott privilégiumon kívül Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez intézett intelmei fényesen igazolják.[49]

Ilyen idegen vendégek, tehát honfiak voltak nálunk kezdetben a szlávok is, mert ilyenekül emliti őket Kalmár király törvényének 80. szakasza. A törvény szövegéből azonban nem tűnik ki, hogy itt szlávok alatt tótok, azaz északi- vagy délszlávok értendők-e? De mindenesetre bizonyítja a törvény azt, hogy a szlávoknak hazánkba való beszivárgási folyamata már megindult.

Lássuk már most, kik voltak a felvidéki megyék honfoglalá­sunk utáni első telepesei, kik voltak azok, akik a XI—XII. száza­dokban, sőt néhol még később is a polgárosodás nagyszabású előkészítő munkálatait végezték?

1. Pozsony megye.

Szvatopluk Morvaországának megszűnte után, talán akkor, amidőn a külföldi kalandozásoknak is végeszakadt, a magyarság a mai Pozsony megye sík részét, mindenekelőtt a Csallóközt szánhatta meg. Bizonyítják ezt a nagyszámú Karcsa, Patony, Éte, Abony összetételű helynevek, amelyek a nemzetségek szerinti meg­szállásról tesznek tanúságot.[50]

A kulturáltabb Nyugathoz való közelség és a már ismert tör­ténelmi előzmények lehettek okai annak, hogy a Pozsony várához tartozó kerület vagy ispánság már korán kialakult, hiszen Pozsony vámjának harmadrészét, a pannonhalmi apátság úgy látszik már Szent István idejében élvezte[51] és Pozsony nemcsak közigazgatási, hanem az itt alapított prépostság által egyházkormányzati szem­pontból is hamarosan központja lett a vidéknek.

Eleinte — mint tudjuk — a pozsonyi várispánság nem fedte a mai Pozsony megyét. Hiszen a kezdetleges pozsonyi várkerület a Duna és a Kiskárpátok közti és körülbelül Nagyszombat magas­ságáig terjedő területet foglalta el. Ezt a területet a későbbi okle­velek kis Pozsony megyének nevezték, szemben a gyepűknek a Morváig történt kitolása folytán támadt új területtel. Mikor a Kis­kárpátok és a Morva vize közti határzóna is Pozsony megyéhez került, akkor a székelyek, akik eddig a Kískárpátok vonalát öriz­ték,[52] áttelepedtek a Morva mellé, amint azt a megye mai leg­északibb sarkában lévő Székelyfalva (tótul ma Szekula) bizonyítja.[53] Nyilvánvaló, hogy Pozsony megye földjén a marahán—szláv réteg a legelső és ilyen réteg létezését senki sem tagadhatja. Hiszen a pozsonymegyei helynevek ma is bizonyítják ezt. Dombó, Boodány, Galánta, Gány, Gerencsér, Geszt, Gomba, Igrám, Korompa, Losoncz, Löncsfölde (Nyék régi neve), Péntek-Sur, Stomfa, Nagyszombat, Vága, Csötörtökhely, Récse stb. mind marahán— szláv eredetű helynevek. Bazin 1216. és 1256. évi, Modor praedium 1287. évi határjárásában a Szőlőfő név mellett Dumbo, Zumplo, Boszonch, Luthynt határneveket találunk. Éltek Pozsony megyében még az Árpád királyok korában is marahán eredetű, vagy legalább nevű egyének. Találunk a szent király jobbágyai közt éppen a Csallóközben még a XIII. században is Uros, Ambud, Condja, Zoyslaus, Karachun stb. neveket, a jókai nemesek pedig a XIV. században igazolják, hogy ők Sbima fia Zerzovoj pozsonyi várjobbágytól származnak, akit Imre király 1197-ben szabadí­tott fel.[54]

Mindezek azonban marahán—szlávok egykori létezését bizo­nyítják, nem pedig tótokét. Íme tehát Pozsony megye őslakói a marahánok voltak, azok azonban lassanként beleolvadtak a magyar­ságba és hovatovább egészen eltűntek a helyükre telepedett magyar, székely és besenyő elemben.[55] Mert ha nem tűntek el, akkor miért volt Pozsony és a többi város a közép- és újkoron át német? Miért hozza Pozsony a maga statútumait 1376-tól mindig német nyelven, miért vezette a város a maga számadásait 1364-től kezdve a legújabb időkig németül, miért német a törvényhozás nyelve, miért állítják ki a céh- és egyéb okleveleket németül és miért levelez a várossal a magyar királytól kezdve a legutolsó falusi bíróig mindenki németül és miért nem marahánul, tótul vagy csehül? Kár is itt bővebb bízonyífgafásokba bocsátkozni, mert hisz mindezt a csehek is nagyon jól tudják s nekik Pozsony nem is mint cseh (!) város, hanem mint jó kikötő kell. Hát vájjon Hamburg vagy Bordeaux nem lenne jobb kikötő ?

No de van Pozsony megyében más jelentős város is, t. i. Nagyszombat. Lássuk, hol vannak ennek östótjai ?

Ez a város XII. századi telepítésnek eredménye. Magyar és német telep volt. Ezt 1238-ban IV. Bélától kapott privilégiuma igazolja. Ebben ugyanis neve Zombathely[56], tehát magyar, de hospesei közt németek is vannak, mert a tizedeket német módra fizetik.[57] A nemzetpusztító tatárjárás után, mint egyebütt, úgy itt is, a magyarság háttérbe szorult és helyét a német elem foglalta el. Emberhaltus, Herbordus, Hyencz, Jengul, Jensilinus, Rumhardus stb. német nevek mellett azért a XIII. században is laknak itt Hainz, Éliás nevű ungarus-ok, [58] azonban a város német jellegű nemcsak ekkor, de a XIV—XV. századokban is.

A városnak 1394-el kezdődő számadásai német és latin nyelvűek. Ezekből látjuk, hogy a XIV—XV. században a polgárok nevei: Clainheckil, Czeiherner, Fysscher, Fleschoker, Fügenstaler, Hartman, Honigler, Juncher, Messchul, Modrer, Mulner, Pogner, Putirscheyss, Rorwolff, Rossil, Rot, Scharlawer, Schawsichselber, Spiller, Tuechberaiter, Wagner, Weigstil stb. Van ilyen név is, mint: Ottó Bavaras. Németek a utcanevek is: Maltczergass, Ledrergass, Sporergass. A németek mellett azonban magyarok is laknak a városban, így pl.: Nymit (Német) Janusch, Kuesch (Kis) Lazla, Stephanus Ungarus, Janusch Wagener, Hannus Ungerl stb.

Csak a XV. század elején 1419-ben tűnik fel Nagyszombatban az első szláv név és ez: Pane Waczla.[59]

Kérdem tehát, hol van az autochton marahán, tót, cseh vagy bármiféle szláv lakosság?

Nagyszombatban a szláv elem beszivárgása 1432—1434 kö­rül indulhatott csak meg, amidőn Borotyni Blaskó huszita banda­vezér ült a város nyakán,[60] azonban Pane Waczla felbukkanásától még vagy másfél század kellett ahhoz, hogy a magyar és német elem mellett a tót is helyett foglaljon s tényező legyen a városban.

1561-ben tűnik elő a német hitszónok mellett a tótoké is, (concionator sclavorum) és ekkor már a város rendszerint latin nyelven írt statútumai a magyar, német és tót nációt, ebben a sorrendben állandóan emlegetik.[61]

A XVI. században erősödik a magyar elem. Ugyanis a török elől sok magyar idemenekült, nem csoda tehát, ha 1563—65 körül magyar nyelvű a város számadókönyve, ha 1560—70 körül magyar a törvénykezés, ha a statútumok magyarul jelennek meg (1574., 1625.), ha a céhlevelek nagyrészét (aranyművesek, szűcsök, fazekasok, gombkötők, vargák, lakatosok, kovácsok, szűrszabók) nemcsak, ekkor, de még a XVIII. században is magyar nyelven adják ki.

A XVI. században az utcanevek magyarok, pl.: Nagy-utca, Fazekas-utca; magyarok a személynevek egy része is, így: Borsos, Cserödi, Dobos, Domonkos, Felföldi, Fekete, Elevenkúti, Húzó, Gazdag, Kalmár, Kádas, Kőmíves, Maróthi, Nagy, Nehéz, Mindszenti, Ördög, Salamon, Szolnoki, Szígyártó, Takácsi, Zalai stb.[62] A XVI. században, sőt még a XVIII. században is, noha a jegyzőkönyvek, a statútumok nyelve latin, mégis egyes szak- és más kifejezések magyarul vétettek be, így a tiltott káromkodás szövege: „Bestye lélek teremtette", magyar, német és tót nyelven van a statútumban, magyar a „sait-pénz", „kepe-pénz" stb. kifejezés is.

A tótság Nagyszombatban tehát csak a XVI. század közepén erősödik annyira, hogy a magyar és német mellett az utolsó he­lyet foglalja el nemcsak ekkor, de még a XVII. században is. Csak 1558-tól fogva látunk a magyar és német mellett tót nyelvű céh­leveleket is feltűnni (szabók 1556, vargák 1566, fazekasok 1567, csizmadiák 1711, ezek tótok, a többi mind latin, magyar vagy német); e század közepétől kezdve működik a tót hitszónok s mindennek dacára 1715-ben Nagyszombat 378 háztartása közül 170 magyar, 94 német és 114 tót, de már ezzel szemben 1720-ban 342 háztartás közül csak 104 magyar, 107 német és 128 tót. Tehát öt év alatt a magyarság rovására a német és tót elem sza­porodott.

Világos mindezekből, hogy Nagyszombat autochton lakossága a német és a magyar, de nem a tót volt.

Pozsony vármegye egykori szabad királyi városai valának: Bazin, Modor és Szentgyörgy. E városok helyén számbavehető élet csak akkor keletkezhetett, amidőn a gyepűvonalakat a Morva vizéig tolták ki, tehát a XII. században. Említettük már, hogy Bazin és Modor határában a XIII. században még marahán ere­detű helyneveket találunk, azonban a nevek lassan elenyésznek s helyükbe magyar vagy német kerül így pl.: a XIV. század köze­pén Szentgyörgy és Modor határában: Sár erdő, Nyír föld, Nyír-pataka, Rákászpataka, Kövesszeg, Fenyőerdő, Halátvölgy, Járóvölgy, Köveshegy helyneveket olvasunk akkor, amidőn már a szöllők tulajdonosai: Ortholphus, Kolbonus nevű németek.[63] Modor városá­ban 1439-ben Pintér János és Erdsmyd polgárok háza a Neustift utcában van, a város határában pedig Clayen, Freytag, Oberberg, Oed, Pofinger (helyesebben talán Posinger), Preydl, Puch, Scheywer, Schreiber, Trucht, Weingart nevű helynevek találhatók.[64] Volt még továbbá Modor városában Lontenburg nevű utca, a határában pedig Pfaffenperig hegy és Rabenczagel nevü szőllő.[65].

Íme tehát a marahán-szláv rétegre a magyar s azután a né­met következett.

Bazin határában 1335-ben a Somberg-en már more teutonico szedik a pergrech-et, a XVII—XVIII. századi céhlevelei mind né­metek, csak a csizmadiáké (1637., 1749.) magyar s a kovácsok és kerékgyártók Szentgyörgyével közös céhlevele tót. 1715-ben a város 338 háztartása közül 44 magyar, 204 német, 86 tót; 1720-ban 420 háztartás közül 58 magyar, 267 német és 91 tót. Ez a város tehát német jellegű volt.

Szentgyörgy jellege szintén német. Itt is túlnyomó a német céhlevél, csak a csizmadiáké magyar, a város statútumai 1648 óta mind német nyelvűek (csak az 1763-iki latin). 1715-ben 194 ház­tartásból 12 magyar, 136 német, 44 tót, 1720-ban 139 háztartás közül 12 magyar, 103 német és 24 tót. E város tehát a legújabb időkig német volt, s hogy mikor kezdődött a németség pusztulása, arra idézzük 1770. dec. 20-iki statútumát: „Da nicht minder einem Wohlweisen Ehrsamen Rath referiret ward, das verschiedene Bőhmische und Mahrische Familien nebst ander Lumpen Gesind hier in der Stadt ansassig seyen, dannihero wird deren Beschreibung dem Herrn Stathauptmann committiret und solche hernach E. W. W. Rath zu referiren determiniret".[65]

Modor statútumai 1602-től kezdve kevés kivétellel, jegyző­könyvei pedig a XVI. század elejétől kezdve mind németek (1621., 1632., 1773. latin). E statútumok szerint csak 1610-ben engedi meg a város: „einen Beheimischen evangelischen praedicanten aufzunehmen, mit dieser Condition, dasz alle Beheimische Inleut zahlen helffen, wie dann auch die aus dem Konigsdorff.[67]  Itt tehát a XVI. század második felében kezdődhetett a tót beszi­várgás, de a város jellege német. Céhleveleinek túlnyomó része német (a csizmadiáké 1637 és gombkötőké 1656 magyar, a szű­csöké és vargáké 1644., 1654. tót). 1715-ben 211 háztartásból 20 magyar, 155 német és 32 tót, 1720-ban pedig 308 háztartásból 20 magyar, 174 német és 114 tót. Itt tehát a tótok térfoglalása a XVIII. század elején szembetűnő ugyan, de azért Bredetzky 1809-ben Modor, Bazint és Szentgyörgyöt német jellegű kisvárosoknak nevezi.[68]

Az eddigiekből világos tehát, hogy Pozsonymegye városai közül marahán lakosságot legfeljebb Pozsonyban találhatnánk, ha bele nem olvadtak volna a németekbe, a többi városnak marahán előzménye nincs s ezekben csak a magyarság és németség letele­pedése után több századdal tűnnek fel a tótok.

Vizsgáljuk már most Pozsony megye helyneveit. Említettük már, hogy vannak itt helynevek, amelyeknek marahán szláv ere­dete kétségtelen. A marahán rétegre azonban magyar, majd német réteg következett. Időnk és terünk csak néhány példa felemlítését engedi meg. Így a mai Szomolány régi magyar neve „in vulgari Hungarico", Szomolya, német neve Leischdorf, Leustorff mai tót neve Szmolenicz.[69] Ma tót falu. Csötörtök vagy Csötörtökhely, né­met neve Leopoldsdorf (villa Lypoldi) vargái 1493-ban már német céhlevelet kapnak,  1520-ban osztrák és morva telepesek jöttek ide,[70] ma a helység teljesen magyar. Tolvajfölde vagy Tolvaj, ké­sőbb Bódogfalva vagy Boldogasszonyfalva[71], németül Frauendorf, tótul Matka Bozi. Ennél nyilvánvaló, hogy német és tót nevét a község magyar nevének változása után kapta. Sárfő neve németül és tótul is (Scharffi, Sárfya) megmaradt. Ma tót falu. Hosszúfalu, Langendorf. Dluhá, ma tót falu. Magyar falu, Ungersgnaden, tótul  Uherská-Wes, eltótosodott. Újfalu németül Neustift, tótul Nestich, ma tót. Hidegkút — Kaltenbrunn — Dubravka, ma tót és horvát.

Ha Pozsony megye Árpádkori helynevein végigtekintünk, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a német helynevek csak a XIII. század második felében kezdenek feltünedezni (Blumenau, Tyrnau, Flezyndorf), tót helynév pedig még nagyon sokáig nincsen.

A magyar helynevek németre való, még pedig sokszor szó­szerinti lefordítása a XIV—XV. században történik és ugyanakkor szaporodnak a német helynevek is. Így pl. a XIV. század elején feltűnik a Pozsony melletti Bruck (Pruk), de határában még ilyen nevek vannak:  Körtvélyes-sziget,  Szilfavölgye, Földhídvölgy.[72] 1317-ben  Szőllős,   máskép Paracsány (Prácsa), vagy németül Weynern határait állapítják meg. A határnevek: Phoffundorf, Frettendorf, Sendorf stb. nem mások, mint Papfalva, Vereknye stb. neveinek német fordításai. A fordítást az oklevél megindokolja, mondván: „Nomina autem dictarum metarum plerumque in wlgari Teutonico expressimus... quia in illis partibus plures sunt Teutonici.[73]

De nemcsak Pozsony környékén vagy Nagyszombatban, de a megye északi részén is a XIV. században a magyarsággal szemben a német elem kezd tért foglalni. Így 1394-ben és később Éleskő lefordított német nevén „in vulgari teutonico Scharfenstain" „Defrrechwár" vagy Detrekő „Plosenstain" néven fordul elő.[74] A XIV. század elején már német melléknevű helynevek is vannak, mint: Német-Bél, Német-Diós, amely utóbbi 1398-ban tűnik fel (Villa Nucum theotonicalis), határában a XV. században Achleifen nevű szőllővel és 1438-ban látjuk feltűnni az első tót falut: Windisch—Nussdorf-ot (Villa Nucum Sclavonicalis), határában azon­ban még Durnperg, Jungenperg, Praitenprunner, Trausennicht hely­nevekkel.[75] Ez a Windisch—Nussdorf azonban az idők folyamán visszanémetesedhetett, mert egy XVI. századi oklevél e helység lakóiról feljegyzi, hogy ők „dulden unter sich keinen Pehmen".[76] 1736-ban, bár újra egészen tót falu lett, mégis még ma is vannak Staiger, Former, Fandl, Klokner nevű lakosai.

Német-Diós hátárában a szőllők még a XVI. században is Achlait, Mittelberg, Oberberg, Ruhbaumgarten, Schneeweisz, rétjei pedig Herfeid, Schneider stb. neveket viseltek. Ma mindkét köz­ség tót.

Csesztén, németül Schadmansdorf, tótul Csaszta, a vargák 1630., a mészárosok 1725. évi céhlevelei németek. Itt a XVII. szá­zadban a vargacéh jegyzőkönyvét németül és tótul írták, a pintér-céh jegyzőkönyvét 1650—1760-íg kizárólag németül s 1760— 1774. között csak itt-ott találtunk tót feljegyzést.

Rendkívül sok Pozsony megyében a német telepítvény, sőt vannak XVI. századi horvát telepek is, ezzel szemben tót lehota egy sincs. Hol voltak hát az autochton tótok akkor, amikor tele­píteni kellett ?

Német telep pl. Ottenthal, lett belőle tótul Ompital. Ennek 1638—1675-ig terjedő anyakönyve, 1606-tól messze a XVIII. szá­zadba átnyúló községi, bírói, árva stb. jegyzőkönyvei mind németek. Az első tót bejegyzés 1747-ből való.[77]

A XVI. századi horvát telepítések emlékét Vöröskővár 1540. évi urbáriuma és a mai Horvát-Gurab őrzik.[78]

E horvát és német telepek idővel mind eltótosodtak és így lett Grünauból tótul Grinava (ad normam: Tyrnau—Trnava), Rosentahlból Rossindef, Hochstettenböl Hochstetno, Hausbrunnból Haszprunka, Rorbachból Rárboch, Borostyánkőből Pallenstain, tótul Paístun[79].

Nyilvánvaló mindezekből, hogy szó sem lehet arról, hogy a mai tótok Pozsony megyében az egykori marahánok folytatásai lennének. Világosan látható, hogy a marahán elem eltűnt, helyébe a magyar, azután a német elem lép és mint utolsók szivárognak be a tótok, de nem a csehek. Nem volt Pozsony városában és megyében soha egyetlenegy cseh sem, mit keresnek hát ott, milyen címen tolakodtak be oda, ahova senki sem hívta őket?

2. Nyitra megye.

E megye keletkezése, benépesedése ugyanolyan körülmények közt történhetett, mint Pozsonyé. Itt is a déli sík vidéket, a folyók völgyeit szállhatta meg a magyarság, itt is korán kialakulhatott a várispánság, amely azonban még vármegyévé való átalakulása kezdetén nem fedte teljesen a mai Nyitra megyét[80] és nyilvánvaló, hogy a megye végleg, a mai Kiskárpátok és a Morva folyó közötti rész, továbbá a privigyei járás belevonásával csak a XIIÍ. század végén alakult ki.

Mint Pozsony megyében, úgy itt is találunk marahán eredetű helyneveket, azonban már a zobori apátság 1111. évi okleveléből látjuk, hogy a marahánok helyét magyarok és németek foglalták el. Ekkor már Gaufred, Godofred, Villermus, Peregrin, Penet, Serun, Bökény, Batonya, Bacsa, Déda, Figa, Petre stb. nevekkel találkozunk, tehát Nyitrán ekkor magyarok és németek laktak.[81] Egyébként a nyitrai teuton hospeseket 1258-ban, tehát még a tatárjárás után is emlegetik[82], bár később Nyitra városa egészen elmagyarosadhatott. Ennek folyamatát ugyan adatok hiányában követni nem tudjuk, mégis néhány körülmény ezt bizonyítja. Így pl. 1514-ben Nyitrán Kulcsár Mátyás a bíró[83]. A nyitrai céhek vagy harminc privilégiuma közül csak kettő tót, az is újabbkori (1794 takácsok; 1804 fazekasok), a többi túlnyomó többségben latin, magyar és egy kevés német. 1715-ben 158 háztartásból 85 magyar, 5 német és 68 tót, 1720-ban pedig 155 háztartásból 88 magyar, 17 német és 50 tót. így tehát Nyitra inkább magyar jellegű város volt.

Nyitra megye lakossága a tatárjárás előtt magyar, besenyő vagy székely[84] és kis részben izmaelita volt. Talán elég, ha csak a pogrányi lakosok 1232. évi nevére utalunk, ahol: Halálos, Kécsa, Pénta, Szentes, Szomoly stb. nevek fordulnak elő.[85]

Ha a megye régi magyar helyneveit vizsgáljuk, úgy azt ta­pasztaljuk, hogy ezek a helységgel együtt eltűntek, vagy a helység meg van ugyan, de neve megváltozott. Így pl. Beke, Doboz, Egyedfölde, Ivánkateleki, Kendi, Két, Kisőr, Nyárfő, Nagyőr, Szo­katlan, Szolgagyőr, Földvár, Vígvár, Szentvid stb. nevek eltűntek, vagy pl. Jankafalvából lett Komár, Úr- vagy Őrföldéből lett Kovarc, Szúlócból lett Dubnica, Egyedföldéből lett Trep- vagy Grab-földe (de ez is eltűnt), Szomolaföldéből lett Szmolinszke, Ilmérből lett Ürmény, Orbóból lett Verbó, Újvárból lett Holics, Sárfő má­sik neve Szent Pál volt stb.[86]

A tatárjárás természetesen Nyitra megyét is tönkre tette[87] és földje új telepítésekre szorult. Így kerültek a magyar, német, szé­kely-besenyő[88] elem mellé Nyitra megye földjére a kunok, akiken kívül még némi olasz elem is megtelepedhetett.[89] A megye északi részét a XIII—XIV. században németek telepítik be, amelynek központja Német-Próna volt. Ezt a compact német telepet Csaplovics János: Gemälde von Ungarn című művéhez mellékelt s 1829-ben kiadott ethnografiai térképe szépen feltünteti.

Ami már most Nyitra megye helynév rétegeit illeti, itt is a marahán rétegre magyar, erre pedig tót következett.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a megye nagyon sok tiszta vagy részben tót helységének ma is magyar neve van. Így pl. Assakürt, Báb, Bánkeszi, Család, Csornok, Tornószeg, Födémes, Gyárak, Gyarmat, Keszi, Könyök, Köpösd, Korlátkő, Kovárc, Kürt, Malomszeg, Megyer, Molnos, Nagyszeg, Nemecske, Osztró, Özdöge, Sárfő, Sarluska, Surány, Szentmihályűr, Szőllős, Szil, Temes, Tormos, Újlak, Ürög, Ürmény, Udvarnok, Várad, Vörösvár.

Vannak továbbá magyjarból képzett tót helynevek, így pl. Appony, Attrak, Bácsfalu, Bajmóc, Bellesz, Bodok, Bori, Csejte, Csekej, Darázsi, Divék, Elefánt, Ernőké, Gergelyfaíva, Hiná, Jác, Kakasfalva, Kolos, Koros, Lakács, Lovászi, Ludány, Onor, Pereszlény, Pecsenyéd, Petőfalva, Sasvár, Szilád, Szomorfalu, Teszér, Tököld, Vásárd, Zelle.

Végül vannak magyar helynevek, amelyeket a tótok egysze­rűen lefordítottak. Így pl. Berencsváralja, Családka. Jókő, Körtvélyes, Püspökfalva, Szentkereszt, Széplak, Szerdahely, Újfalu, Újhely, Vendégfalva tót nevei mind a magyar nevek fordítása.

Mindezeken felül a határjáró-oklevelekben Nyitra megye min­den részében a XIII—XIV. századokban a következő magyar hely­nevekre akadunk:  Bakbüz, berekvölgy, berkenye, bérc, cseke, csipkés, csíkfölde, dédácserdei, domb, dombóvize, ebfa, ember-hálató, farkasrész, feketeerdő, feketesár, fenekes, földköz. geszté (hegy), godolya(fa), hodosd, hosszútó, hódasér, hegyfaluteleke, haraszt, horváirév, jegenye, kereknyár, kiserdő, királyfölde, király­mezei, liget, lovászföld, megye, mesgye, monyorószeg, morotva, nyárfa, rekettyés, selmeces, sárkánypataka, szilbokor, szilfa, sza­kadat, székhely, szentkút, szénahordóút, telelő, topolya, tőke(föld),. tölgyére, tölgyfa, tölgybokor, völgy, váróberki, vágvize.[90]

Kérdem tehát, miért nem tótok, miért nem szlávok ezek a helynevek, ha Nyitrában mindig és mindenütt tótok laktak?

Mikor tűnnek fel háta tótok Nyitrában? Nem előbb, hanem, csak a XIV. században. Ugyanis 1323-ban találunk egy Pál nevű tót (sclavus) szolgát. Ekkor már Trencséni Csák Máté lehotái megvannak. Csák Máté telepítő működését folytatják a Lőrinc tót (Laurencíus sclavus vagy Laurencius dicfus Touth) fia Kont Mik­lós, a galgóczi stb. tartomány ura, majd pedig a XIV. század végén a lengyel Stibor.[91] Működésük hatása már a XIV. század­ban látható. Így 1353-ban Ság Benedek sclavus-é, Zöld vár és Olső pedig egy Visco nevű csehé, 1414-ben Stibor Újhely (Vág-űjhely) prépostságához tartozó helyeket már „sclavonico idiomate" nevez meg.[92]

A tótság Nyitramegyében a cseh-huszita mozgalmak után erősödik, különösen a megye északi és nyugati részein. Így pl.: Szakolczán 1425-ben még Stainer Ádám nevű a bíró, Szenczen 1396-ban még Hloczkau és Wreczenaw nevű dűlők vannak, azon­ban a XV. században a városok már erősen szlávosodnak. 1436-ban Vágújhely minden esküdtje tót, a XV. század végén pl.: Kovarc egészen tót, Verbón a század végén sok a délszláv és lengyel nevű lakos, Sipkón is vannak lengyelek, Dovorányban tótok lak­nak, így tehát látni való, hogy a megye szlávjai nem tisztán tótok. Ezt bizonyítja pl.: hogy Verbó bírája 1524-ben Rácz András.

Azonban még a mondott helyeken sem kizárólagos a szlávság. Így pl.: 1494-ben a verbói jobbágyok közt Kán, Kovács, Kávás, Hamar nevűeket, 1515-ben Újfalun Vámos, Galbach, Kálmán­falván : Pető, Retesz, Mendel, Káposztás, de Slowák jobbágy neve­ket is találunk. Ugyanekkor Kovarezon Búzás György a bíró, Csa­lárdon, Szölcsényen, Szulóczon: Veres, Fülöp, Király, Kaptár neveket találunk. 1516-ban Nadlányon „Crisan Hungarus", Péter, Tamás, György hungarusokat, Bálás, Demeter, Kabát, ördög zsellérneveket találjuk. 1524-ben Verbón Jacobus Alemanus mellett Kis, Gonosz, Török, Sándor; Sipkón: Korlát, Suba nevek­kel találkozunk. 1531—32-ben Pöstyénben „rewez"-t (révész) látunk, 1591-ben Pöstyén 18 családja között: Ádám, Kovács, Legény, Murai, Ország neveket találunk, 1651-ben egy Pöstyén­ben tartott tanúvallomásnál mind a 15 tanú magyarul vall. 1653-ban Pobedymban az űriszék tárgyalási nyelve a magyar[93] stb. síb.

Íme tehát nem a magyar foglalta el a tótság helyét, hanem a tót szorította ki földjéről a magyart! Világosan megállapítható, tehát Nyitrában is, hogy a marahán és tót réteg között ott van letagadhatatlanul a magyar.[94]

3. Trencsén megye.

Trencsén vármegyét úgy szeretik ellenfeleink feltüntetni, mint a legtótabb vármegyét, ahol a világ teremtése óta a tóton kívül más nem is volt. Ez azonban nagy tévedés.

A mai Trencsén megye területe, amint már említettük, Szent-István kora körül a gyepűkön túl feküdt és 1065-ben még puszta­ság volt. Ha pedig e terület üres volt, akkor épúgy nem laktak ott már marahánok, mint ahogy nem laktak még magyarok sem. Marahánok annál kevésbbé lakhattak a mai Trencsén megye egész területén, mert nyomukat a helynevekben Bolondócznál északabbra követni nem tudjuk.

E megyében a XI. században Trencsén városán kívül egyéb lakott hely alig lehetett. Maga Trencsén 1113-ban még mindig csak a vár tövében lévő falu, amely a tatárjárás idején elpusztult, azután újra lön telepítve és 1265-ben ismét mint falu (villa) tűnik fel. Hogy pedig Trencsén újabb telepítés volt, azt egy 1300-ból fennmaradt oklevél bizonyítja, mely szerint Trencsénnek még ekkor scultetusa (schultheis) van.[95] A város tatárjárás előtti lakóinak nemzetiségét meghatározni adatok hiányában nem tudjuk, de az már bizonyos, hogy a tatárjárás után a várost németek lakják, amit a Celinus, Cibele, Fridericus de Orreo, Johannes dictus Prondor, Sobolo neveken kívül az is bizonyít, hogy a város esküdtjeit a német eredetű scabini szóval jelölik.[96]

De nemcsak magában Trencsénben, hanem annak környékén is németek a tatárjárás utáni telepesek. Így Szamár vagy Szamárd faluban (ma Vágzamárd, Trencsénnel szemben a Vág jobbpartján) 1241-ben, közvetlenül a tatárok kitakarodása után Németországból jött szabad emberek, névszerint Bense és társai telepedtek le. E németek közül 1261-ből Pepile fia Supk-ot, Cepk fia Istvánt, Dobin fia Mártont (akik a ma is virágzó Zamaróczy család ősei) névszerínt is ismerjük.[97]

Trencsén körüli német nyomokat árul el az a körülmény is, hogy 1435-ben Léva (a mai Illava) mezőváros bíráját még mindig „Ryhter alias iudex"-nek nevezik.[98]

Trencsén városának középkori ismeretes bírái közül az első 1412-ben Seifrid fia Jakab, 1421-ben említenek egy Lang Miklós nevű volt bírót, 1437-ben, 1453-ban tót nevűek a város bírái, mégis 1464-ben Szamárdi Osváld a bíró. Az esküdtek közt a XV. században: Kutler, Svarcz, Spicznagel, Szakálas nevűekkel talál­kozunk. A XV. század második felében, noha ekkor már Trencsénben sok a tót, meg a lengyel név, mégis Budai, Erdélyi, Gyulai, Francz, Kolosvári, Ország, Somodi (ez bíró is volt), továbbá Gloch, Hulman, Purkard nevekkel is találkozunk. 1515-ben Trencsén orvosa Pannonius Mihály volt.[99] A város jegyzökönyvei 1476-tól kezdve latin nyelven vannak írva s latin nyelvűek a város statútumai is,[100] ami a város lakóinak vegyes nyelvűségét bizo­nyítja.

1720-ban Trencsénben 230 háztartás közül 11 magyar, 27 német és 185 tót volt. A városi céhek privilégiumai túlnyomóan tótok, kevés a német és latin, magyar pedig egy sincs.

Trencsén megye második jelentékenyebb városa: Zsolna. E várost Trencsén megye északi és a XIII. századig lakatlan részén a tatárjárás után sziléziai német telepesek alapították, akik első privilégiumukat 1321-ben kapták. A telep német voltát több kö­rülmény bizonyítja: így, hogy Teschen város jogával élt; hogy a telep polgárai német nevűek, mint pl.: Altdorff, Guchler vagy Quther, Hayn, Henslin, Henul, Mandl, Peturman, Propheta(?), Raphentek, Ryss, Swab, Wolfard stb. ;[101] a legerősebb bizonyíték azonban egy 1381-ben kelt oklevél, mely szerint három tót zsolnai polgár (sclavi cives) 1381-ben Nagy Lajos király elé panasszal járult, előadván, hogy német polgártársaik öket a város tanácsába nem engedik be, mire a király elrendeli, hogy Zsolna város taná­csába a németek és tótok egyenlő számban választassanak be, indokolja pedig ezen intézkedést azzal, „quia sclavi cives et hospites nostri de predicta civitate Silina vocata ac etiam de eiusdem provincia numero plures, quam theutonici cives et hospites nostri haberentur".[102] Más szóval tehát, akkor már Zsolnán és tartozékain a tótok a németek felett többségben voltak.

1384-ben Teschen, mint idegen országbeli város jogának használata a zsolnaiaknak megtiltatott s ez anyaváros joga helyett  az ugyancsak német lakosságú Korpona város jogát kapják.[103]

A német Zsolna tótosodása rohamos volt. 1720-ban 209 háztartás közül 12 magyar, 5 német és 192 tót. Céheinek privilé­giumai német és tót nyelvűek s csak egyé latin.

Azonban nemcsak maga Zsolna városa volt német telepítés, hanem annak környéke is, amelynek betelepítése a XIV. század-ban indult meg, de még a XV. században is tart.

A németek a telepítést ekkor már bizonyos schéma szerint vállalták. Ugyanis a főleg német eredetű vállalkozók (schultheis, scultetus, soltész) embereikkel csak bizonyos feltételek mellett vál­lalkoztak lakatlan, de nem uratlan erdős területek irtására, a föld , gazdasági értékének emelésére és betelepítésére. E feltételek, jogok és kötelességek kölcsönös megállapítása az illető telep engedélyezési okiratában történt s mivel a feltételek, a jogok és kötelességek gyakran ismétlődtek, schémává váltak, úgy, hogy később azokat részletezni már felesleges volt. Ezidőben már elég volt ki­jelenteni azt, hogy X erdő benépesítése Y vállalkozónak a német jog által schémaszerűen megállapított feltételek, jogok és köteles­ségek mellett engedtetett meg. A részletezés felesleges volt, mert aki a német jogot ismerte, az a soltészség alapítás schémáját is ismerhette. Az alapítási feltételek között előfordult többek közt az is, hogy az illető vállalkozó az irtovány helyen létesítendő telep bírája[104]— richter, vogt vagy voyt, advocatus — lesz, amely jövedelem­mel járó tisztség a vállalkozó családjában örökletes volt és amelyet tetszés szerint el is lehetett idegeníteni.

Azok a soltészségek tehát, amelyek iure theutonico alapíttattak, kétségtelenül német eredetűek, amit a vállalkozó soltészek német neve és egyéb körülmények is bizonyítanak. Például: 1325-ben Congesberch vagy Congelberch, másnéven Lethesin plantációját Henrik hornichzi bíró „iure theutonicali, eo iure quo locata esti civitas Zilnensis" kapja. A Zsolna melletti Rozyn (Rosen) bíróságát 1341-ben bizonyos Walter nevű ember kapja. 1350-ben Hlebrand fia Miklós megveszi Thyl fia Miklóstól német jog szerint a konszkai soltészséget. 1352-ben Miklós ugródi várnagy a xyna-i (?) soltészséget német jog szerint alapítja. 1362-ben Heyn zsolnai polgár zsolnai, tehát német jog szerint telepíti Várna és Kraszna helyeket. Ugyancsak zsolnai, azaz német jog szerint telepíti 1397-ben Dezaw mester a csehek által elpusztított Podhorea falut. 1403-ban Sandzivogius kalisti nádor Sztrecsnó, Lietava stb. ura "Janussius alias Gryfschen" nevű embernek német jog szerint adja Tepliczán „iudicatum wlgariter Rychtarstwe". 1404-ben Bohussius de Schönwald familiárisának Czetnyei Henriknek Bobóton soltészséget ad.

1413-ban Zsigmond magyar király veszi védel­mébe Lajos konzkai bírót (iudex seu Rehteer), akit tisztében, me­lyet magyarosítva „wlgo Rehteersygh"-nek nevez az oklevél, a sztrecsényi várnagyok folyton zavartak. 1412-ben bizonyos Henrik kapja német jog szerint a henrikfalvai (villa Henrici) bíróságot. Rajecznek (régi neve Raych) még 1416-ban Sobel János és Czechmeyster Miklós nevű esküdtjei vannak. Várna bírója, azaz „Woyt"-ja Péter, egyik esküdtje pedig Manislau Márton. 1519-ben Csuklász „ryktaar alias sültetusa" (így!) Pál. Bicsicze szoltészsége még 1523-ban is adásvétel tárgya.[105]

Ha ezt a tekintélyes adathalmazt látjuk, önkéntelenül elénk tolul a kérdés, hogy hol vannak hát e megye autochton tót lakói, ha még a XV. században is németeket kell itt telepítgetni ? Mert a fenti adatok tán csak nem a tótok itt léte mellett bizonyítanak ? Hiszen a Zsolna körüli vagy egyebütt élő földesurak feltétlenül a kezük ügyében lévő tótokra bízták volna a telepítéseket, ha ilye­neket fölös számmal találtak volna. Ámde „wie die Slawen überhaupt, so sind und waren seit jeherdie Böhmen und Máhrer vor allen Ackerbauer" mondja Jirecek[106] és ezért kellett nálunk az erdők irtását és betelepítését németeknek és részben a magyarok­nak végezni, mert ahoz a szláv nem értett. Dacára annak tehát, hogy a XIV. század végén a tótok Zsolnán és tartozékain már többségben vannak, (ha ugyan a királyt őszintén informálták és nem vezették félre) mégis a soltészség alapítások még a XV. szá­zadban is németek által s német jog szerint történtek.

Ezzel szemben előállhatna valaki azzal, hogy hiszen a szlávok is tudtak telepíteni, amit a lehoták bizonyítanak. Ez mindenesetre igaz, de ne feledjük, hogy magában Cseh- és Morvaországban is csak a XII. század végén alakult ki a telepítésnek ez a systemája,[107] nálunk tehát csak a XIII. század végén kezdődhetett a lehota-szerű telepítés, akkor amikor a tatárjárás iszonyú nemzetpusztítását a magyar másképen, mint idegenek által pótolni nem tudta. Mert a tatárjárás előtt, mi magyarok is sokasodván, kifelé terjeszkedtünk. Hiszen, hogy csak egy példát említsek: 1226-ban Znaymban van egy vicus Ungarorum, azaz magyarok utcája.[108]

Nyitra megye északi részén és Trencsén megyében 1302. után, azaz akkor indult meg a szláv lehoták alapítása, amidőn Trencséni Csák Máté Vencel királytól megkapta Trencsén megyét és várát.[109] Csák Máté nagyobbszabású telepítő működéséről 1318-ban értesülünk, amidőn László kalocsai érseknek Máté elleni vádjai közt olvassuk, hogy „de villis noviter congregatis, quas ipse lehotas vocat,  non dat decimas".[110]

Azonban Iehota mégis sokkal kevesebb volt, mint soltészség, mert míg pl.: Mária Terézia alatt Trencsén megyében még 38 Iehota volt,[111] addig a XV. században 12—14 lehotánál és lehotkánál többet összeszámlálni nem tudtunk.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy Trencsén megye északi részén az ősi lakosság a német volt, akik időben jóval megelőzték a tó­tokat, akik csak a XIV. század elején tűnnek fel a megyében, akik­nek térfoglalása azonban, amint azt Zsolna város példája mutatja, nagyon rohamos volt.[112]

Így volt ez a megye északi vidékein, de nem a megye déli részein. Idelent ugyanis magyar és német réteg váltja fel a marahánt és csak ezután következik a tót. A német réteg létezéséről már fentebb volt szó, most lássuk a magyart.

A magyar réteg létezését fényesen bizonyítják a megye középe kori helynevei. így: Ádámfalva (másnéven Nesete), Alsóradnai Apátfalva, Besenyő, Csötörtök vagy Csötörtökhely, Csuklászfaluj Dúló, Dezsér, Felfalu, Felsőradna, Egyházas-Nádas, Egresd, Gesztesj Halács (előfordul Halácsi alakban is), Harka, Háromudvar, Helvénv (Kis- és Nagy-), Ivanócz vagy Evanócz, Kisléva, Kőkapu, Léva, Márkfalva, Márkudvar, Monyorós (lett belőle tótul Nozdrovicz) Nádasd, Püspöki (kettő volt, egyik Trencsén, a másik Bán mellett); Oroszlánkő, Óvár, Ozor, Révfalu (lett belőle tótul Mnessicz), Szájmárd, Szőkefalva, Sebestyénfalu, Ugród, Újfalu (több volt), Vár­alja (több volt), Vereskő. Német nevű helység egyetlenegy volt a megyében, t. i. Friwald.[118]

Mint Nyitrában, úgy Trencsénben is találunk tót helységeket, amelyeknek még ma is (a községi törzskönyvezés élőt) magyar nevük van. így pl.: Farkaska, (Vág-) Ujfalu, Kardos-Vaszka, Óvár, Szunyog-Závoda. Magyarból képzett helynevek: Bán (Bánknak is-írják), Csuklász, Birócz, Dezser, Duló-Ujfalu, Halács, Markófalva, Miksófalva, Ozor, Pecsenyéd, Sebestyénfalva, Turzófalva, Várna községek mai tót nevei. Magyarból fordított: Csötörtök (Ctvertek), Háromudvar (Tridvor), Hosszúmező (Dlho Polje), Püspöki (Biskupice), Vöröskő (Crveny-Kamen), (Kiszucza)-Ujhely (Nove-Miesto, így 1479-ben előfordul) tót nevei.

Ami a határjelzőket illeti, ilyeneket Trencsénben keveset ta­lálunk. Bán határában még a XV—XVI. században is van egy feketeerdő, ezenfelül bérc, mélypatak, kerekrét, dél (hegy), szilfa, jávorfa, zuhanós (patak) határnevek fordulnak elő.[114] A megye magyarságát bizonyítja még az is, hogy szolgabírái még a XV. század­ban is szolgabirák magyar szóval nevezik magukat, a megye te­rületén garázdálkodó rablók neve pedig: szerencs.[115] Összegezve az eddig mondottakat: Trencsén megye déli részén, körülbelül Trencsén magasságáig megállapítható a marahán réteg létezése, míg az északi rész a X—XII. században lakatlan volt, délen a sik vagy dombos vidéken a magyarság némi kevés besenyővel, északon a hegyes, erdős vidéken pedig a németség az első honfoglalás utáni települő és csak a XIII. század végén, a XIV. század elején tűnnek fel főleg Csák Máté lehotáiban a szlávok, akik úgy a németeket, mint a magyarokat hovatovább kiszorítják a megye terűletéről.

4. Árva megye.

Árva, Magyarország legkisebb és legészakibb vármegyéje, az összes megyék közt legutoljára alakulhatott ki. Kezdetben volta­képen Zólyomnak, majd Liptómegye kialakulása után, ennek volt része és csak a XIV. században látjuk, mint önálló kerületet, majd megyét feltűnni.[116] Zord és terméketlen hegyormai közé nem szívesen települtek le az emberek és különösen nem a magyarok, úgy hogy itt — be kell vallanunk — a magyarságnak kevés nyo­mát találjuk.

A XIV. században mégis néhány helynév megőrizte a magyar­ittlétének emlékét így pl.: Csépánpataka, Medvepataka, Felső-Kolbin, Tornowapataka. 1420-ban az egyetlen Nagyfalun kívül az árvái vár összes tartozékainak szláv neve van.[117]

Nyilvánvaló tehát, hogy a XIV. század végére Árvát elárasz­totta a szlávság, amely azonban még nem egyedüli lakossága a megyének, mert a XIV. század végén, vagy a XV. század elején Árva és Likava várak tartozékain megjelennek az oláh pásztorok (walachi). Ezek ekkor még három faluban „Knysy, Medzybrogy" és Dubova falukban laktak, s Dubova ma is az Oláh-Dubova nevet viseli. E falvak lakói ma már mind tótok, sajátságos azon­ban, hogy nyelvükben még ma is tizenöt kétségtelen oláh eredetű szó van.

Ezek az árvái oláhok 1474-ben I. Mátyás királytól régi sza­badságaik megerősítését kapták, s ezzel szemben kötelességeik megállapítását. Fő kötelességük az útak s az országhatár őrzése volt.

Az oláhok beszivárgása és letelepülése még a XVI. század­ban is folyt és még a XVII. század végén is találkozunk oláhokkal, akik Jablunkaunál a határt őrzik.[118]

Árvában tehát a magyarság egykori XIII—XIV. századi jelen­léte bizonyítható ugyan, de a magyarság vékony rétegére csak­hamar vastag szláv réteg borul.

5. Liptó megye.

„Irdatlan erdőség rengetege borította azon területet, amely az északi Kárpátok tövében, a felső Vág völgyében északról a magas, délről az alacsony Tátra közt fekszik s manapság Liptó megye néven ismeretes. Három század pörgött le az idő kerekén a hon­foglalás óta s ott a művelődés, a benépesítés, a községi élet leg­kisebb nyomát sem találjuk sem írott emlékekben, sem régiség maradványokban." Liptó megyében, ahol marahán réteg létezése meg nem állapítható, az első IeteIepülök a XII. század második felében királyi solymárok, magyarok-voltak.[120] Ekkor ugyanis Liptó földje még a zólyomi királyi praediumhoz tartozó vadászterület volt, amely megyévé csak a XIII. század folyamán alakult ki. Liptó első telepesei túlnyomóan magyarok voltak s mellettük csak kevés besenyő, majd wallon, azután német és végül szláv telepes jelen­léte állapítható meg a XIII. században. Ezen állításunk bebizonyí­tását rendkívül megkönnyité a liptói registrum néven ismeretes fontos történelmi emlék és a Magyar Történelmi Társulat tíz év előtti liptói vándorgyűlésének aktái. E föforrások alapján kíséreljük meg Liptó megye XIII—XV. századi helyneveit összeállítani.

E helynevek; Andrásfalva, Benefalva, Benkháza (máskép Szelnicze), Bensefia — Andrásfölde, Bensefölde, Besenyőfalva, Bobrócz, Bodafalva, Bódogasszonyháza, Cseremlye, Csorba, Damjanfölde, Fiatafalva és Fiatafölde, Gergelyfalva, Gibe, Haraborülése, Haránk-fiaháza, Hódos, Hodász, Hogfalva, Hokülése, Ilochfő, Jalócz, Jalócz-melléke, Jávor, Kalisnapataka, Kelemenfalva, Kevélyháza, Kisebb-Palugya, Kovácsfölde, Kovácsány, Madácsfölde, Magosháza, Magyar­falu, Malocsarétje, Marczelfalva, Medegepataka, Mesefölde, Mese­háza, Nádasd, Németh-Lipcse, Okolicsna, Olaszi (Kis és Nagy), Otmár, Palugya, Patak, Rásztoka, Salamonfölde, Stoysafalva, Szabó­pálfölde, Szár, Szentmiklós, Szentlélek, Szentpéter, Szelnicze, Szelniczefő, Szemercsény, Szelecs, Tarnócz, Topla, Turapataka, Újfalu, Váralja, Vasich, Veresmihályfiaháza, Verbicze, Veszverés, Vikárisfia-ülése (Vitányfiaülése), Vidafölde. — Ezenkívül a megye két várá­nak: Újvárnak és Nagyvárnak szintén magyar neve volt.

De nemcsak a falvak nevei, hanem a dülő-, a határnevek is érdekelnek bennünket. Mert ugyebár, ha feltesszük, hogy tót őslakosság lakta Liptót, akiket a magyarság onnan elűzött és hely­neveiket tudatosan elmagyarosította, akkor talán a dűlőnevek segé­lyével tudnók egykori ottlétüket megállapítani ? Nos a falvak hatá­rában a XIII—XIV. századokban  ilyen  határneveket találunk : Asszupatak, bérez, berkenyepatak, bikfa, borfa, cser, egerfa, éleskő, ér, fejérpatak, fenyőfa, fűzfa, hangyapataka, jávorfa, kőrisfa, kő­szirt, kövespatak, liget, mélypatak, mocsár, nádassár, nyárádpataka, nyírfa, patak, sár, sólymos, sósd, szék, szélesrév, szemercsegfa, szemerégy, szemerégyfa, szilfa, tölgyfa, telek, Vágére, zuhapatak stb.[120] Hol vannak tehát a szlávok több százados itt tartózkodását bizonyító ősi hely- és dülő-, vagy határnevek? Avagy a Bensefia Andrások, a Szabó Pálok, a Veres Mihályok talán mégsem voltak tótok s még kevésbbé csehek?

Hogy Liptó földjére mikor szivároghattak szlávok, azt a tatár­járás utáni állapotoktól eltekintve, körülbelül IV. Béla királynak 1257. évi okleveléből tudjuk megállapítani, amelyben írva van, ogy sokan a király népei közül, nyilván gazdasági okokból, Turócz s Liptó földjéről kivándoroltak és "ad aliorum predia fuissent disersi", azaz mások (vadász, vagy erdő) uradalmaira szóródtak szét, zeknek azonban a király bizonyos előnyös feltételek mellett leheővé teszi, hogy Zólyom, Turócz és Liptó földjére visszatérhesse­nek.[121] Úgy látszik azonban, hogy ezek az elszéledt népek ide már vissza nem tértek, vagy legalább nagy tömegekben nem, hanem helyettük jöttek ide mások, akik között már szláv halászok is lehet­tek, mert IV. Béla király, liptói népeinek ismételt panaszára 1265-ben szabadságaikat újra, terjedelmesen szabályozva, említ e privi­légiumban egy halászó szerszámot, amelynek határozottan szláv neve van és ez az uval. Ugyanez az oklevél azonban a praecot a magyar berten szóval jelöli. 1270-ben ezen oklevelet megbővitve átírja V. István s ebben már egy újabb szláv szó fordul eló, a: "kyta" [122] Nyilvánvaló tehát, hogy a szláv elem csak a tatárjárás után kezdett Liptóba beszivárogni, már csak azért is, mert tatár­járás előtti szjáv helynevet Liptóban nem ismerünk. Csak 1250— 60 körül kezdődik itt a szláv térfoglalás, amely azonban korántsem oly rohamos, mint Trencsén északi részében, vagy később Árvában.

Liptóban a tatárjárás után német telepítés is indul meg. Így: Német-Lipcse, Hibe, Boczabánya, Rózsahegy (Rosenberg) német telepek.[123] A megye területén még a XIV. században is települnek németek. Így pl. 1337-ben a Vág körül Liptó és Turócz közt egy üres földet Szepesi Péter rosemberchi polgár „more teutonicali^" telepít be. 1343-ban Valcun fia Lenchmannus a vasychi soltészsé­get „secundum jus térre Scepsiensis" kapja.[124]

A németen kívül Liptóban némi wallon telepítés is volt, amelyet Olaszi (Villa Latina) falu nevén kívül, ennek alapítója Johannes Gallicus, is bizonyít.

A letűnő középkorral Liptó megye már erősen tótosodik s Andrásfalvából—Andrasowá, Benesfalvából—Benussowcze, Besenyő-falvából—Bessenowá, Bódogasszonyházából—Swatá Mária, Magyar­faluból—Uherská Wes, Nádasdból—Trsteno, Olasziból—Wlasky stb., stb. lesz, másszóval, a tótok a Liptóban talált magyar helyneveket egyszerűen lefordítják a maguk nyelvére. A napnál világosabb tehát, hogy Liptó egykoron majdnem kizárólag magyar megye volt, a magyarság mellett a német és wallon elem számbelileg nagyon jelentéktelen volt, idővel azonban a legutolsónak beszármazott szláv-ság mind a három elemet kiszorította.[125]

6. Túrócz megye.

A pánszláv agitáció egykori főfészke hajdan a gyepükön túL fekvő zólyomi királyi praedium része volt, amely csak a XIII. szá­zadban alakult ki megyévé. Földjén valamikor marahánok lakhattak, a marahán rétegre azonban a XII. században magyar következett, erre pedig a tatárjárás után: szláv. Ha a túuróczi registrum néven ismeretes történelmi emlékből s egyéb forrásokból  e megye XIII—XIV. századi helyneveit összeállítjuk, a következő névsort kapjuk; Albertfölde, Alfalu, Alsómikes, Ambös, vagy Ambosfalva, Béla (soltészség), Benefalva, Bisztricze (Lászlófalva máskép), Babo­nák, Batnicza, Csepcsény, Csornakö, Dankfölde, Divék, Draskfaíva, Dubova, Fábiánfölde, Folkusfalva (más néven Szoboszló), Gáy, Gyulafalva, Jeszen, Jordánfölde, Káinok, Kelecsény, Kerekfalva, Kis-Bisztricze, Kis-Moys, később Mossócz, Kossuth (más néven Udvarcz), Laszkócz, Lesna, Matyócz, Mezőház, Murenfölde, Mutna, Nádasér, Neczpál, Ocsklehotája, Otmárföld, Özpataka, Proloka, Prebócz, Prekopa, Próna, Rákócz, Rákos, Rudna, Rutka, Sárköz­földe, Sólymos, Szentmárton, Szentmihály, Szentpéter, Szklabinya, Szocsócz, Szucsány, Tarnócz, Torboszló, Újfalu, Zábor, Zaturcsa, Zorkfalva, Zsaluzsány, Zsámbokrét, Zsarnócza, Zsarnócza-melléke, Vendég, Vidafölde.

Határ- és dűlőneveket ilyeneket találunk: Asszupatak, bérez, berek, borfa, boróka, csipkebokor, dománvölgye (1447), nyírfa, nagyeresztevény, orom (brdo), örvény, patak, rakottyafa, rekettye, somberek, tölgyfa, turócziér, vércsekő, véreskő.[126]

Ha Turócz megye mai helyneveit vizsgáljuk, egész csomó olyant találunk, amely a régi magyar névnek átalakítása, átképzése. Így lett Ábrahámfalvából—Abranova, Andrásfalvából—Andrasova, Benefalvából—Benic, Bodófalvából—Bodovicz stb., stb.[127]

Nyilvánvaló tehát, hogy e megyében két szláv réteg közé vas­tag magyar réteg esik. A magyar elem mindenesetre talált itt már szláv (de nem tót) neveket, amelyeket a maga nyelve s kiejtése szerint átalakított, viszont a magyar réteget a tatárjárás után lassanként ellepi egy második szláv (tót) réteg. Ennek a második szláv rétegnek kezdete szintén az 1257 előtti s már ismert nagy exodusig nyúlik vissza s az ekkor eltávozott népek helyére lassan­ként beszivárog a szlávság. Ez a szláv elem idegenhői szivárog be s nem autochton, amit bebizonyítani is tudunk, (gy pl.: 1263-ban Crupech, Hayk, Hurubina, Jank, Mylozt (Byhis fia), Paulyk kétségtelen szláv nevű "advene et hospttes" azaz jövevény, idegen vendégnépek kérik maguknak a Mutna melletti elhagyott, lakatlan erdőt. Ugyanekkor Drahmel, Mecsk, Stremen, Uzda (uróczi hospesek, tehát idegen vendégek szabadságait erősíti meg a király.[128] így azután nem csoda, ha az Árpádkor végén a magyar határnevek közé már szlávok is vegyülnek s ezek lassan a magyar neveket ki is szorítják.

Mindezeken felül voltak Turóczban német telepesek is. Így pl.: 1359-ben Szucsány bíráját Pált még mindig „villicus vulgo Rether", azaz richternek nevezik, noha ekkor már a helység lakói, egy Szenté nevű ispánt kivéve, nagyobbára szlávok. Turócz megyé­nek a nyitramegyei privigyei járás felé eső része szintén német telepítés. Bél szerint Glaser-hau (hay) — ma Szklenó — Neustuben, Turtsek stb. helységeket ugyanazon szászok telepítették, akik a bars-zólyomi bányavárosokat.[129] Mint Liptóban, úgy Turóczban is lassan belepi mindezt, mint a moh a tölgyfát, a szlávság s így lesz.pl.: Draskfalvából Draskovcze, Gyulafalvából Dulicz, Kis-Bisztriczából Zahodnik stb., ami egyúttal fényes tanúsága annak is, hogy a magyar itt két olyan szláv réteg közt foglalt helyet, amely egymást nem ismerte s amelynek egymáshoz semmi köze.

7. Zólyom megye.

Az ősi zólyomi vár ispánsága a marahán Garam határfolyó felső völgyében a XIL században alakulhatott ki és belenyúlt a mai Hont megye északi részébe is. E megye földje hajdan meglehetősen gyéren lakott volt és még Lipszky térképe is kevés lakott helyet jelez. Falu itt aránylag kevés volt, inkább több apró város, amelyek közt a legrégibb a megyének nevet adó Zólyom, a leg­nagyobb szerepet játszó pedig Beszterczebánya volt. E városok, melyeknek neve jobbára szláv eredetű, mind német telepítések. Annyira német volt -hajdan e megye, hogy még Bél idejében is Parva Saxoniá-nak, Kis-Szászországnak nevezték, de már ő is észreveszi a tótok erős térfoglalását s meg is jegyzi, hogy „ex j parva quam diximus Saxonia Slavoniam brevi efficiant"[128] azaz] a kis Szászországból rövidesen Slavonia lesz.

Zólyom a tatárjárás után (1244, 1250) még falu, amelynek lakóit 1254-ben IV. Béla hospeseknek, tehát idegeneknek nevezi. Német jellegét bizonyítja, hogy XV. századi számadáskönyveit németül és latinul vezeti. Mauer Egyed, Schneider Mátyás bírák és más német polgárnevek mellett azonban már a számadásokban szláv neveket is látunk.[130] A város elszlávosodása elég gyors lehetett, mert Oláh Miklós a XVI. században már azt írja, hogy lakói magyarok, németek és tótok,[132] mégis céhszabályai 1597-től 1819-íg egy latint és egy tótot leszámítva, mind német nyelvüek. 1715-ben 122 háztartás közül 17 magyar, 12 német és 93 tót, 1720-ban pedig 113 háztartás közül 18 magyar, 14 német és 81 tót, ügy, hogy tehát ekkor Zólyomnak már inkább tót jellege van.

Ami Beszterczebányát illeti, ennek szász telep voltát IV. Béla árulja el akkor, amidőn a város 1265. évi privilégiumában elő­írja, hogy a perdöntő párbaj kerek pajzszsal és karddal vívandó, „prout Saxonum optinet consvetudo", azaz szász módon.[133] Csak a XIV. század folyamán kezdenek a szlávok a város falai közé szivárogni, ez a folyamat azonban olyannyira lassú, hogy csak 1382-ben tűnik fel az első szláv név s 1386-ban a város messze túlnyomóan német háztulajdonosai közt kezdenek már a Laczkó, Laczkowzcz, Hycko, Rohacz, Motkó nevűek is előbukkanni és ekkor már van egy szláv ház (domus sclavi vagy csak sclavus) is. Mind­ezekkel szemben a XIV. század végén a városban csak egyetlen magyar háztulajdonost lehet megállapítani, t. i. egy magyar ková­csot (Faber ungaricalis v. ungaricus). Ugyanekkor a város határá­ban ilyen dűlőnevek találhatók: Die aw (au), hoffacker, burchstetel, silberg, schuchseyffen stb.

A németséggel szemben a szlávok lassú térfoglalását jelenti, hogy a városban 1480-ban már német és tót mészárosok és kala­posok vannak.[134] Úgy látszik a szláv invázió ellen foglal állást II. Lajos király is, midőn 1524-ben a városnak többek közt azt a kiváltságot adja, hogy „in circato eiusdem civitatis Bistriciensis nullus omnino nisi genere Alamannus et de parentibus Alamanis procreatus domum emere vel possidere valuisset", azaz a város főterén csak német nemzetiségű, német szülőktől származó vehet és birtokolhat házat, amely intézkedést a város egy 1582. évi statútuma megismétli.[135]

Beszterczebánya a maga statútumait 1544-től a XVIII. század közepéig németül, innen kezdve németül és latinul adja ki, a XV—XVII. században német a bíró, a tanács, a XVI. században németek az iskolamesterek (Eynseczer, Siegler, Paus), mégis mindezek dacára feltartóztathatatlanul folyik a város tótosodása, s így 1565-ben már német és tót (windísch) hitszónokok és lutheránus vitát egyházközség van?[136] 1641-ben már „nomine universilatis hungarorum et sclavorum Novisolienstum" történik bányászati ügyben folyamodás,[137] úgy, hogy a szlávság térfoglalásának haladása le­tagadhatatlan. 1715-ben 398 háztartás közül 31 magyar, 97 német és 211 tót, 1920-ban pedig 317 háztartás közül 30 magyar, 123 német és 153 tót van. 1809-ben Bredetzky szerint a város lako­sai: „sind theils Deutsche, theils Slovaken; die letzteren nehmen in nämlichen Verhältniss zu, als erstere abnehmen.[138]

Nevezetes s a huszita időkben sokat zaklatott városa még a régi Zólyom megyének Korpona is, amely környékével együtt (amelyet még a XIV. század elején is „districtus Tajcse [Deutsche] néven neveznek) szász telep volt és amelynek szász lakóiról (Saxones de Corpona) már egy 1238. évi oklevél említést tesz.[139] E városban a német elem még a magyarság felett is annyira praedominált, hogy a város bírósága a magyarok perbeli tanúság­tételét el sem fogadta, csak akkor, ha németekkel együtt tanúskod­tak, amint ez a város 1244. évi privilégiumában olvasható. A város német voltát a régi személy- és dűlőnevek is igazolják: Chluncz-man, Cholb, Christian, Detrik, Hench, Heller, Henrik, Herbord, Hermann, Mayerhof, Manemann, NosI, Olf, Prehtold, Pogniceus, Rudvesel, Sedwald, Termann, Tilman, Tyrling, Walter, Werricus, Widen személynevek mellett a város határában: Hasulhum, Jendynpatak, Stritlant dűlőneveket is találunk s Korponának 1580-ban még csak német lelkésze van.[140] 1715-ben 164 háztartás közül 40 magyar, 17 német és 107 tót; 1720-ban 209 háztartás közül 60 magyar, 55 német, 84 tót és 10 szerb-horvát. A város céh­levelei egy latint és magyart kivéve, mind németek.

Vegyesen magyar és német lakossága volt Bábaszék és Dobronya mezővárosoknak, amint ezt IV. Bélának e két helység számára 1254-ben kiadott privilégiuma elárulja.[141] Német volt a Beszterczebánya melletti, ma tótnak nevezett Lipcse is, amennyi­ben 1330-ban Károly király "ad instar aliarum civitatum nostrarum teutonicalium" Korpona szabadságaival ruházza fel.[142] Itt azonban 1715-ben 86 háztartás közül 2 magyar, 3 német és 81 tót.

Ugyancsak német telep lehetett hajdan Pónik is, mert 1404-ben Korpona szabadságait kapja. Német-Pelsőcz egykori lakóinak nemzetiségét már a helyneve is mutatja, egyébként Dobronya, Libetbánya, Lipcse és Végles lakóiról Oláh Miklós a XVI. század­ban azt írja, hogy azok magyarok, németek és tótok.[143] Ami Libetbányát illeti, ez 1700-ban statútumát németül adja ki.

Mindezekből a napnál világosabban megállapítható, hogy Zólyom megye kisebb-nagyobb városait szász bányamívelő elem telepítette be, úgy, hogy a megyének inkább német jellege volt. Azonban a magyarság, dacára a germán exclusivitásnak, szintén helyet foglalt a megyében. Bizonyítják pedig ezt a helység- és dűlőnevek. Ugyanis a megye régi helységnevei magyarok és né­metek, amelyekhez a XIII. század végén szláv helynevek is kezdenek csatlakozni.

A megye középkori helynevei: Bágyon vagy Bádony, Ber-zencze, Bucsa, Cserény, Csetej, Duhova, Elesdorf, Egyed, Felső-Lehota, Halász vagy Halászi, Hedel, Hencselfalva, Jeszene, Király­falva, Kisgaram, Kiszalatna, Kovácsó, Könczölfalva, Lehota, Liskócz, Luczatő, Lukócza, Lupcsa, Malicskafalva, Mayersdorf, Nagyrét, Németi, Németfalva, Ocsova, Osztroluka,  Petúrlehota, Radvány, Rákócz, Rásztoka, Rudolffalva, Sajba, Seilersdorf, Sókfalva, Sornaszeg, Szalatna, Szászfalva, Szelecz, Szelnicz, Szemeréd, Szent-András, Szent-Jakab vagy Jakabfalva, Szent-Miklós, Togart (Tir-garten), Tóti, Tribule, Turova, Vaségető, Zábrágy, Zolna.[144]

A világért sem állítjuk, hogy ez a névsor teljes és tökéletes, de a magyarság és németség egykori jelenlétéi mindenesetre iga­zolja. Ha valaki azonban mégis kételkednék, megnyugtathatjuk a következő határnevekkel: Apátbükki, beneshavas, bércz, bikfa, bozó-patak, ebörcse, eger, egerfő, egrespatak, feketeerdő, halász, hárs, hárságy, hideghavas, igarberek, ivafa, királykútja, királylese, kösz­vény, lukvapataka, magasmart, meddő, megypataka, mezitelenhegy, ördög-molna, patak, sár, szaladhegye, száraz, szilfa, tölgyfa, veres-fertőfő. Ezek mellett csak egy német határnevet sikerült találni s ez: Staynkop.[145]

Mindezekből megállapítható tehát, hogy kis Szászországban magyar elem is volt, amely közé azonban már a XIII. század folya­mán befurakodik a szláv. 1286-ban Korpona körül van már egy Tóti helység (mely lehet, hogy már Hont megyébe esett), a XIII. szazad második felében a magyar határnevek közé már szlávok is vegyülnek, 1390-ben pedig már Beszterczebánya környékén is fel­tűnik egy Villa Sclavonicalis.[146] Íme tehát Zólyomban az ősi mara­hán rétegre (ha ilyen itt egyáltalán volt), akkor, amidőn a megye már a gyepűkön belül került, a magyar halászokkal, vadászokkal, erdőóvókkal együtt német bányász elem telepítése következett, erre pedig reáborult a szláv réteg, amely a két előbbit lassan-lassan kiszorította[147] A történelmi tény tehát az, hogy, úgy mint egyebütt, itt sem találunk autochton tót lakosságot, a szláv elem beszivárgása csak a XIII. századdal kezdődik s ezt megelőzi térben és időben a magyar és német elem.

8. Bars megye.

Említettük már, hogy a barsi várispánság Szent-István korá­ban Garamszent-Benedeknél északabbra alig terjedhetett, a mai Bars megye azon része tehát, amely ettől északra fekszik, akkoron lakatlan gyepűelve volt. Hogy a megye területén egykoron mara­hánok laktak, azt a: Dombocz, Munkács vagy Munkád, Rendve, Bencze, Ugrócz helynevek bizonyítják. A marahán rétegre magyar, besenyő és kún következett, még pedig nemcsak a megye déli részén. A megye északi és északkeleti részein magyar-német vagy német lakosság volt. Bizonyítja mindezt a helyneveken kívül, hogy barsmegyei kunokat és kunok földjét még 1284-ben is emlegetnek; Taszárt 1075-ben már besenyők lakják és Besenyő nevű falu még ma is kettő van a megyében.[148]

Ezeken kívül 1240-ben Bars-váralján a magyarok mellett német lakosokat is látunk, („hospites nostri tam hungari quam teutonici in suburbio castri de Bors commorantes") és a barsi vár­jobbágyok közt Aladár, Kádár, Sokó, Zelemér nevek mellett Hencz, Herch, Romanus nevűeket is találunk.

A barsi magyar réteg létezését már az 1075. évi garamszent-benedeki alapító levél is igazolja, amelyben Kovácsi, Sári, Szőllős, Tolmács, Taszár, Tajna még ma is létező helyneveket olvassuk és hogy mennyire magyar volt még a megye északi (ma tót) része is, azt legjobban bizonyítja, hogy Nagy-Ugrócz és Pázsit határában még 1352-ben is bércz, kőkapu, miskakuta, rakattya, remetekút, tiszabércz, túrkpataka határneveket találunk.[149]

A megye tiszta német része Körmöczbánya és vidéke (a Krikehájerek hazája), továbbá Újbánya volt.

Körmöczbánya egykori német voltát bővebben bizonyítgatni felesleges. Közép és újkori számadásait, adólajstromait, statútumait németül írta, 36 céhlevele közül 33 német és csak 3 tót, utcanevei a középkortól fogva németek. 1442—3. évi adólajstromában több mint 700 polgár neve közül csak a következő szláv hangzásúakat sikerült kiírni: Benko, Blasko, Brodacz, Butko, Fyczko, Franko, Hoberka, Jahoda, Janko, Jessko, Jodocus, Laczko, Maczko, Málik,  Nosko, Opicz, Petrassowa, Polák, Porsko, Procop, Ptacznik, Stefanovva, Waczko, Wenczlab, Zubr és Endres Bohém.[150]

Tehát több mint 700 némettel szemben alig 30 a szláv név. 1497 körül a szláv személynevek már szaporodnak, mégis 1518-ban még magyarnak vagy csehnek Körmöczön házat eladni nem volt szabad. Ekkor ugyanis Boldizsár körmöci kovács a királyhoz kénytelen folyamodni, hogy engedje meg neki, hogy házát ne csak németnek, de magyar­nak vagy csehnek is eladhassa. A XVI. század első felében a város iskolamesterei, papjai mind németek. De 1524-ben, 1536-ban már Bernhart Behem a kamaragróf, Berchtold Behem az alkamaragróL 1580-ban pedig a városnak már tót praedicátora van.[151]

Mindennek dacára Körmöczön 1715-ben 667 háztartás közül 28 magyar, 584 német és 55 tót, 1720-ban pedig 619 háztartásból 23 magyar, 500 német és 96 tót.

De nemcsak Körmöcz volt német, hanem annak környéke is, amely még ma is az. Berg, Bleyfus, Honeshay (Jo)Hannes-hau, Koneshay, Neuhay, Schwabendorf, Vindischdorf mind német tele­pítések; amint hogy az volt a mai Vihnye és Szklenó is, amelyeket még 1669—70-ben a nálunk utazó Brown Edward angol úr Eisenbach és Glashütten néven ismer.[152]

Német telepítés volt a megye másik bányavárosa Újbánya is, melynek német neve Königsberg (Chunigsperg) volt. Lakóinak neve a XIV—XV. században német. Clainsmit, Knoblauch, Eysenrinkel, Pestlin, Schaffer, Sliczer stb. (1354, 1383) a polgárok neve, akik okleveleiket is németül állítják ki. (Pl. 1454-ben „Ich Erneich und ich Dietmar die Königsperiger" házat adnak el) Már a XVI. szá­zad elején (1501) a polgárok nevei közt sok szláv is fordul elő (még pedig wycz és wych végzetü), úgy hogy a városban már a XV. században kezdődhetett a szláv beszivárgás. 1562-ben pl. a város bírája Boros János és a 12 esküdtből már csak ötnek van német vagy magyar neve. Ugyanekkor a város határát a szomszéd szent-benedeki convent megállapítván, a határneveket mind bohemice írja le (Hrab, Ihanowka, Breza, Rygel, Dolu Ryglom stb.)[153] s mégis 1715-ben a város 225 háztartásából 14 magyar, 201 német és 10 tót, 1720-ban pedig 208 háztartásból 12 magyar, 134 német és 62 tót. Öt év alatt tehát a tótosodás rohamos volt.

Dacára annak, hogy a szlávság e megyében már a XIII. szá­zad elején feltűnik (1216-ben pl. Garam Szent Benedeken már szászok, magyarok és szlávok ilyen sorrendben említtetnek),[154] mégis a magyarság itt is, a megye mai tót vidékein is időben és térben megelőzi s szlávokat. Ezt a helynevek mindenképen igazolják. Így pl. tiszta vagy részben tót helységeknek ma is magyar nevük van. Így: Füss, Gyékényes, Győröd, Lót, Merlek, Valkház, Tolmács stb. De rendkívül nagy e megyében azon részben vagy egészben tót helységek száma, amelyeknek nevei a magyarból vannak képezve vagy átalakítva. Így pl. a marahánból képzett magyar Bélád tótul Bieladicze, Bessenyő tótul Bessenow, a marahán eredetű magyar Csárad tótul: Čaradice, Csejkő—Čajkov, Cseke—Čaka, Cserenye—Čerenani, a magyar Ebedec tótul Obyce, Hecse—Choca, Herestény—Chrasťani, Koszmály—Kozmalovce, Néver—Neverice, Neved—Nevidzani, Pél—Pial, Saskö—Sošow, Simonyi—Simnovani. Vannak ezenfelül a a magyarból tótra fordított helynevek is, pl. Apáti—Apatovce, Ara­nyos-Marót—Zlaté-Moravce, Kisfalud—Vieska, Magosmart—Brehi, Németi— Nemce, Szent-Benedek— Svaty Benedek (ezt megtartották magyarul), Szent-Kereszt—Svaty-Kriz, Szent-Márton—Svaty-Martin, Új bánya—Nová-Bana.

Néhány helység tót neve régen magyar volt, e név meg is maradt és a tót név ettől függetlenül támadt. így pl. Bars—Tekov. Keresztúr—Hoste, Kovácsi—Kosarovce, Nyitraszeg—Chalmova, Szőllős—Rybník. íme tehát Barsmegyében is teljesen tisztán látható a három egymás feletti nyelv réteg, t. i. a marahán, a magyar és tót. Túlnyomóan magyar és kis részben német volt egykoron a megye lakossága, azonban a török pusztítás és egyéb okok elősegítették az északról dél felé szivárgó tótság terjeszkedését.

9. Hont megye.

Zólyom megye tárgyalásánál láttuk már, hogy a mai Hont megye északi része Korpona központtal, mint „districtus Tajcse" Zólyomhoz tartozott, a megye déli része pedig ma is magyar, erről tehát kevés mondanivalónk lesz. Minket ennélfogva e megyénél Selmeczbánya, Bakabánya, Bát és vidékének régi népmozgalmai érdekelnek. Ami Selmecz-, és egykor Fejér- ma Bétabánya városokat illeti, ezek nyilvánvalóan XII. századi szász telepek, amelyek a XIII. és XIV. századokban még kizárólag németek. 1266-ban Selmecz tanácsa német, s ekkor Arnold, Hedric, Rehman, Perthold nevekkel talál­kozunk. A város IV. Béla korabeli jogkönyve német. 1305-ben Seifrid a bíró, Miklós, Ibanus saxones és más német nevűek a tanács tagjai.

Selmeczen az 1364—8, 1370—1408-ig terjedő adólajstro­mokban és számadókönyvekben a polgárnevek közt a Venczlav és Maczko neveken (1378) kívül más szláv névnek még nyomát sem találjuk.[155] A város hivatalos nyelve a német, ezen állítja ki okle­veleit, leveleit, ezen a nyelven hozza meg statumait 1378-tól kezdve, XVII—XVIII. századi céhlevelei, kettőt leszámítva, mind németek. 1497-ben a német polgár nevek mellett azonban már szlávokat is találunk és a szlávság a XVI. században annyira tért foglal, hogy 1580-ban a városnak már tót praedicatora van.[160]

Ugyanígy vagyunk Baka- és Fejérbányával (Dilna) is, melyek szintén német lakosságúak.

Selmeczen 1715-ben 814  háztartásból: 22 magyar, 360 német, 424 tót
1720-ban 938 háztartásból: 21 magyar, 87 német, 819 tót

Fejérbányán 1715-ben 85  háztartásból: 5 magyar, 41 német, 36 tót
1720-ban 81 háztartásból: 6 magyar, 36 német, 37 tót

Bakabányán 1715-ben 102  háztartásból: 24 magyar, 7 német, 69 tót
1720-ban 97 háztartásból: 18 magyar, 8 német, 70 tót

Legfeltűnőbb a tót elem térfoglalása Selmeczen, ahol öt év alatt számuk majdnem megkétszereződik.

Német telep volt még Bát is, melyet németül Frauen-markt-nak (Vrawenmark 1367) neveztek és amelynek bírája 1366—7-ben Hainczmann volt. Korponától délre Szebeléb, Németi szintén német telepek voltak, azonban Szebelébnek egykoron magyar őslakossága lehetett, mert 1219-ben, 1222-ben még Lobospatak, Megyéspatak, Lágykő, Szőlőmál nevű dűlői vannak, de 1232-ben egy oklevél e helységről már azt írja, hogy ott „saxones residebant". 1233-ban azután egy oklevél elmondja, hogy a szebelébi hospites theotinici az esztergomi egyháznak sok bajt okoztak, ennélfogva innen ki­rályi parancsra elűzettek, azonban később bizonyos feltételek mellett mégis vissza lettek fogadva. E feltételek közt van, hogy maguknak nemét papot választhatnak, aki a németektől tizedet szedhet, de azoktól "qui sunt vei erunt citra fontem, sive sint hungari, sive sclavi seu theotonici, percipiat quartam quarte decimarum", azaz a forráson túl lakó akár magyar, akár szláv, akár német polgárok­tól csak a tízed 1/4-részének negyedét szedheti. Úgy látszik, hogy az esztergomi papok a németekre nagyon haragudtak, mert pl. : 1292-ben a Németiben lakó magyar és szláv jobbágyoknak, de nem a németeknek, szabadságokat adnak ("jobagonibus nostris hungaris et sclavis et non theotonicis").[161] Íme tehát a magyarok, németek mellett már felbukkannak a szlávok is, hogy azután idő­vel mind a két elemet háttérbe szorítsák.

Báton 1715-ben 92  háztartásból: 20 magyar, 3 német, 69 tót
1720-ban 98 háztartásból: 20 magyar, 3 német, 58 tót

Szebelében 1715-ben 167  háztartásból: 9 magyar, 30 német, 128 tót
1720-ban 174 háztartásból: 8 magyar, 68 német, 93 tót

De nemcsak ezek a városok és helységek, hanem környékük is német volt, amire a helynevek egész sora utal. így: Bachdorf, Isumbleser, Kolbach (ezek Árpádkori nevek), Prandorf (Baka német neve), Seweret, Siglisberg, Stefelsdorf, Steinbach, Schüttersberg stb.

Mindezekből megállapítható, hogy a mai Hont megye északi része voltaképen az egykori Parva Saxonia része volt, amely ki­terjedt Zólyom, Bars- és Hont megyék mindazon területére, ahol bányaművelést űztek. Azonban Kis-Szászország legdélibb része, a mai tót-magyar nyelvhatár fölötti vidék magyarok által is lakott föld volt. Ott, ahol bányaművelés nem volt, a magyar telepedett meg. Hiszen a mai Hont megye mai tót részén vannak magyar nevű tót falvak. Így pl.: Almás, Bagonya, Bagyán, Csánk, Disznós, Gyekés, Élesfalu, Hont, Horni, Lissó, Nádas, Ősöd, Szelecz, Varbók, Zsember. Voltak itt magyar nevű falvak, amelyek teljesen eltűntek, így pl.: Alsópomát máskép Békésteleke árpádkori helység ma már nem létezik. Prencsfalva árpádkori neve Perendfalva volt. Nincs meg a Litva vára alatti Váralja falu sem. S hogy északi Hont falvai tényleg magyarok voltak, azt a dűlőnevek is bizonyítják, így pl.: Bagonya határában volt egy Ároktető nevű dűlő, a Sze­beléb körüli Béla (Bél) határában 1338-ban Egerfa, Asszonyréte bérc, s Alsó-Zsember határában még 1518-ban is van Tilalmaserdő, Nagyszöllő, Nagyrét dűlőnév, lakói közt pedig Szurkos.[158]

A XIII. század első felében (1233) e megyében is előtűnő szlá­vok[159] azután a magyar helyneveket vagy átalakították, vagy pedig egyszerűen lefordították. Így lett Bátból Batovce, Bácsfalubói Bacovce, Baka magyar nevét a tótok nem bántották, helyette átvették változatlanul annak német Prandorf nevét, amiből a tótok beszi­várgásának korára lehet következtetni. Cseri-ből lett Čerovo, Dalmad-ból Domodice, Darázsiból Drassowce, Egyházas-Marótból Kostolne Moravce, Méznevelő-ből (régi magyar neve Mézmívelő) Medowaric, Mladonyá-ból Mladunic, Prencsfalvából Prenčow, Szelec-ből Szelce, Szud-ból Sudowce, Teszérből Tesary, Udvarnokból Dvornik.

Íme lehat Hontmegye északi bánya-vidéke, mint egykoron Parva Saxonia, német lakosságú volt, ott pedig ahol bányaturzásra a föld alkalmas nem volt, a magyarság volt az első letelepülő és csak a honfoglalás utáni negyedik évszázban tűnnek fel a szlávok, akik azonban e megyében csak az egykori németség földjén tudták a lábukat megvetni.[159]

10. Nógrád megye.

E megye vagy várispánság egykoron körülbelül Gács ma­gasságáig terjedhetett, ettől északra már a gyepűvonal húzódhatott. Természetesen a megye végleges kialakulásakor az egykori gyepűn túli részek is a megyéhez kerültek, azonban e területek benépesí­tése lassan haladt. A megye mai északi (tót) részén levő Divény vára pl. csak 1335-ben tűnik fel és tartozékai csak a XIV. szá­zadban kezdenek benépesedni. Ezeket a tartozékokat nagyrészt szlávok alapíthatták, amit a vár lehotái bizonyítanak, azonban meg kell jegyeznünk, hogy a Iehota alapítás vállalkozói németek le­hettek, amire az a körülmény céloz, hogy Bartkó-, Szob- és Vámos-lehotáján kívül a többi Iehota német nevű (Kormán-, Toman-, Stok-lehotája).[161]

Egyébként a megye földjét kétségtelenül magyarok szállták meg legelőbb, akik közé csak később vegyültek németek és szlávok. Bizonyítja ezt, hogy a ma tót lakosságú faluk határnevei egykor magyarok valának. így pl.: Esztegár határában 1278-ban: bérc, berkenye, bikkfa, cserfa, hársfa, jurkenyefa, kecskehát, kutfőpataka, kürtös, mélypatak, patak, tölgyfa nevek fordulnak elő s ezek közt csak egyetlen szláv van: Kamena hora. 1470 Garáb (ma tót) falu határában: Garábpataka, Kerekhegy, Kerekhegyparlaga, Kisbik-völgye, Kővágó, Ortovány nevek fordulnak elő, az egyetlen Kozlichka szláv névvel keverve.[162] Mindezek az adatok egyúttal a szlávoknak e megyében való lassú térfoglalását is igazolják, s az első szláv, akivel a megyében (1333.) találkozunk valami Tamás (sclavus), aki Herencsényben lakik^.[163]

De laktak hajdan a megyében elszórtan németek is, bár nem nagy számmal. Így pl.: a megyéhez tartozott Vácz városának hajdan (1339, 1468) magyar és német része volt; 1282-ben Marcel esztergomi őrkanonok Berény nevű faluját „locavit tríbus theotonicis Kunch vocatis et Frederico fílio Beringeur, Albrecht, Hench Hungaro, Lypoldo, Wygmann villico, Vrnico, Walculch et Detreh hospitibus de villa Ineu"[164] Mindezekből nyilvánvaló, hogy a szlávság csak északon Divény vára körül tudta a lábát megvetni, egyébként e megye magyar volt s az maradt a mai napig.

11. Gömör megye.

Emiitettük már, hogy a mai Gömörmegye egykoron Pelsőcig terjedhetett és Gömör vára végvár volt, mert ettől északra Visnyó-nál még az Anjou-korban is megvolt a Darnómelléke, máskép Strázsa nevű helység, ahol valamikor a gyepük őrei lakhattak.[165] Ez az egykori gyepükig terjedő terület a magyarok által Iön meg-megszállva, amit a Gömör határában 1291-ben található színmagyar helynevek, mint pl.: akasztóhegy, bükkös, feketesár, gyürüsberek, jegykő, kétágú-körtvély, kökényespataka, kövesér, monyoróskut stb. fényesen igazolnak.[166] Azonban a megyének észak felé az egykori gyepüelvére való terjeszkedésekor már a XIII. században látunk a magyarok mellett németeket és szlávokat is feltűnni, így pl.: az egykori gyepükön túl fekvő Berzéte és Pelsőcz hatá­rában 1243-ban bádospatak, bakospatak, bérc, berkenye, karulylesi, közberek, leánykő, liget, lipópatak, lipócó tava, nagypatak, nyires-liget, sáros, somospatak, szalmapatak, szélespatak, tóbiáslesi ma­gyar határnevek mellett már a szláv: bucski, holboka, precupua, ternahora helynevek is feltűnnek, azonban még az Árpádkorban a gömöri gyepüelvén a magyar szó az uralkodó. Hiszen a mai Rozsnyó, Roszosna, Murány s a régi Strázsa határaiban az Árpád­korban csak magyar helyneveket találunk. Így, hogy egy kis szó­tárat összeállítsunk: bérc, bikfa, csormásnarévi, égerfa, fejérpatak, fenyőerdő, gesztenyéspatak, gesztetőpataka, gyertyánra, háromhegy, hársfa, ikreségerfa, jávorhegy, kerekrét, kökényfőkut, liget, nyirfa, nyiresliget, ópatak, ökörmező, recseréte, szálhegy, szélesberek, szilfa, tölgy, tölgyfa.[167]

Hát miért nem szlávok e nevek legalább a gyepűelveken ? Hol vannak a helyneveket adó csehek, tótok?

Magyar volt ez a megye s hogy mennyire az volt, azt közép­kori adólajstromai, továbbá Csánki műve fényesen igazolják.[168]

Azonban a magyarok mellett a megye északi részein német telepítések nyomait is látjuk. Így pl. a Szepesség határán lévő Dobsina eredetileg német telepítés volt, amennyiben betelepítése "in libertate teutonicorum de Corpona" történt. Határában a közép­korban a Dobsinapataka, Gölniczvize, Főkötőpattog helyneveken kívül pl. Ezemberk nevet is találunk. Czemermann, Smal polgár­nevek mellett 1466-ban van Dobsinán egy Stetler György hámora.[169] A város czéhlevelei latin és német nyelvűek. XVII. századi német­nyelvű bánya- és egyéb jegyzőkönyveiben a: Keyser, Munkás, Plohn, Sonntag, Stubner, Wasserbauch, Zech stb. polgárnevek mel­lett Alfenburg, Bingarten, Kreutzweg, Redel, Rosspink, Srinckender Brun stb. helyneveket találjuk.[170]

Dobsinán 1715-ben 90 háztartás közül: 5 magyar, 33 német, 52 tót.
1720-ban 98 háztartás közül: 7 magyar, 16 német, 75 tót.

Gömör városai közül németek lakhattak hajdan Jolsván is, ahol még 1356-ban: Cristlein, Detrik, Gerlach, Pólyán polgár nevekkel találkozunk. A város 1566-aI kezdődő jegyzőkönyvei latin és német nyelven írattak, XVI—XIX. századi céhleveiei magyar, német, latin és tót nyelvűek.[171]

Jolsván 1715-ben 79 háztartásból: 38 magyar, 1 német és 40 tót.
1720-ban 76 háztartásból: 18magyar, 6 német és 52 tót.

Ezzel szemben Pelsőcz város jegyzőkönyvei 1551—1695-ig "szabatos szép magyar nyelven* vannak vezetve, céhleveiei is mind magyarok, de már Cselnek mezőváros 1569—1580-ig terjedő jegyzőkönyvei németül vannak írva, céhlevelei pedig, egy tótot le­számítva, magyar, latin és német nyelvűek.[172]

Pelsöczön 1715-ben 18 háztartásból: 18 magyar.
1720-ban 52 háztartásból: 50 magyar, 2 tót.

Csetneken 1715-ben 75 háztartásból: 44 magyar, 4 német és 37 tót.
1720-ban 43 háztartásból: 22 magyar, 3 német és 18 tót.

Pelsőcz tehát mindig tiszta magyar városka volt, Csetneken pedig a XVIII. században már a többség a magyaroké.

A megye régente legnagyobb városa Rozsnyó (vagy Rozsnyó­bánya) eredetileg magyar, azután német, végül ismét magyar lakosú város volt. Hogy egykoron magyar volt, azt határneveíből már láttuk, 1498-ban azonban a város bányajoga német nyelven jelenik meg, amiből német bányamívelő lakosságra kell következtetni. Ugyanekkor ítt Donel, Fux, Herman, Lang, Thomas polgárnevek­kel találkozunk. Statútumai 1574-, 1603-ból német, 1685-től magyar nyelven jelennek meg. XVI. századi jegyző- és számadás, XVII. századi jegyzőkönyvei el egészen 1631-íg, kivétel nélkül németek, azután pedig magyar nyelven Írattak még II. József korában is.

1698-al kezdődő bányászati jegyzőkönyve 1737-ig nérnet, innen­fogva azonban ez is magyar. Céhlevelei magyarok  és németek.[173] Rozsnyó tehát visszamagyarosodott város, amelyben

1715-ben 197 háztartásból 134 magyar, 4 német, 28 tót és 29 szerb-horvát.
1720-ban 295 háztartásból 180 magyar, 42 német, 3 tót

Azonban nemcsak a megye városaiban, hanem egyebütt is van a németségnek némi nyoma. így pl. 1321-ben Murány mellett Helbrand és társa vállalkoznak telepítésre. Azután Csetnek körül 1318—20-ban: Guchcul- vagy Guchulfalva, Marcellusfalva, Petur-man, vagy Petermanfalva, Gacsalk (Gottschalk), Rohfalva nevű helységeket találunk, amelyeknek telepítői e nevek után ítélve néme­tek lehettek. [174] Nyilvánvaló tehát, hogy a megye északi és észak­keleti részeinek népmozgalmára a szomszéd szepesi szászok minden­esetre gyakoroltak befolyást. A tatárjárás után e megyében — amint már láttuk — is kezdenek felbukkanni a szlávok. így pl. 1274— 75-ben már ilyen gömöri várjobbágy neveket olvashatunk: Attracsik, Bosdár, Csépán, Haszos, Hotíszló, Heydric, Korpás, Leustách, Opsa, Petrik, Petriszló, Tobol, Vajszló. [175] Azonban a szlávság Gömörben is csak a megye északi részein tudott magának helyet szorítani, elszlávosítva az egykori magyarságot, melynek ottlétét a helynevek kétségtelenül igazolják. Ugyanis vannak tót helységek, amelyeknek neve még ma is magyar. így: Antalfalva, Betlér, Fillér, Forgácsfalva, Gencs, Meleghegy, Nandrás, Pápócs, Pelsőcz-Ardó, Rákos.

Vannak helynevek, amelyek magyarból tótra lettek fordítva, vagy átalakítva. így: Bábafalva—Babinec, Bakos—Törek—Tergakowce, Baradna—Brodno, Derencsény—Drečani, Esztrény—Ostrani, Fürész—Pila, Geczelfalva—Geczelovce, Gesztes—Hostisovce, Gócs— Gočow, Ispánmező—Spanopolje, Kövi—Kamenani, Oláhpataka— Wlachow, Petermanfalva—Petermanovce, Rekenye—Újfalu, egykor Újfalu, majd Rakonczás, végül legrégibb magyar neve Szénégető, tótul Rekenani, ennél tehát a tót beszivárgás kora gyönyörűen megállapítható, Süvete—-Swetice, Szász—Sosa, Tóthegymeg—Zahorani stb.

Gömör megye tehát, amelynek lakói több mint 60%-ban ma is magyarok, mindig magyar megye volt. Csekély németsége ugyanis beleolvadt a magyarságba és tótságba, amint azt Bredetzky a múlt század elején oly fájdalmasan megállapítja, mondván: „Jetzt spricht, auszer dem Adel dort keine Seele deutsch. Rebuza (Rőcze) im Gömörer komitat, war ehemals ganz deutsch, und hiesz, laut Archivnachrichten Rauschenbach. In allen diesen Orten ist von den Deutschen kaum noch eine Spur mehr vorhanden.[175] Úgy, mint Nógrádban, Gömörben is tehát, csak a tótság tudott tért foglalni s itt is csak a megye északi részein.

12. Szepes megye.

Az egykori gyepükön túl fekvő Szepesség telepítésének tör­ténetével bővebben foglalkozni igazán annyi volna, mint a Dunába vizet hordani. Hiszen minden iskolásgyerek tudja, hogy a Hernád felső völgye és a Poprád melléke a XII. és XIII. században lőn benépesítve. Közismert tény, hogy e telepítést részint a szászok egy kevés walonnal, részint pedig néhány derék magyar család, mint pl. a Berzeviczyek, Görgeyek, Máriássyak, a magyarság e lelkes utászai végezték, amelynek igazolására — ha tetszik — az absolut hitelű okleveles adatok egész tömegét lehet felvonultatni.[177] A Szepesség és városainak (Lőcse, Késmárk, Igló, Poprád, Béla stb., stb.) lakossága szász joggal élt, hivatalos nyelve a német és latin volt, a városok statútumai, céhlevelei mind németek, szám­adás- és jegyzőkönyveik latin és német nyelvűek, úgy, hogy e megyében voltaképen nem is a magyar és német elem ősi jelenlétét kell megállapítanunk, mert az kétségtelen, hanem inkább azt, hogy e kettő mellé mikor furakodott be a szlávság.

Szlávokat a Szepességen csak jóval a tatárjárás után látunk előtűnni. így 1274-ben a szászok mellett már szlávokot is (sclauos) említenek s ugyanekkor IV. László király írja, hogy a szepesi pré­postságnak a szláv nép között jobbágya kevés számmal vagyon. 1278-ban is szó van szepesi szlávokról, 1294-ben pedig a szász lakosú Béla határában egy tótpatak van. 1311-ben bukkan fel először a megyében egy villa Sclavonicalis.[178]

Íme tehát a XIV. század második felében tűnnek elő e megyé­ben a szlávok, azonban mindjárt hozzátehetjük, hogy térfoglalásuk, különösen a városokban, lassú volt. Így pl. 1542-ben Lőcsén 622 háztulajdonos családfő van, akikből, a nevek után ítélve, alig 20 volt szláv. De ez a 20 sem mind tót, hanem van köztük lengyel és oláh is. (E nevek: Barancko, Galko Woloch, Hencko, Jancko polák, Kmysy, Laczko, Maczko, Marchin polak, Pessko, Polumska, Procop, Sarkoffszky és Symko.) — Késmárkon ugyanekkor 260 családfő közül: János, Marczinko, Márton, Piffko és Winczko lengyelek, továbbá Jancko és Schimkosz nevűek képviselik csak a szlávságot, illetve öt lengyel és két szláv.[179]

Lőcsén a XVII. században (1643.) —amint azt a szepességi Fröhlich Dávid írja — a tanácsba menő senatorok német ruhá­jukra magyar köpenyt öltöttek ugyan, emellett azonban Késmárkon német és tót templom van, a szepességi iparosok a németen kívül latinul és tótul is beszélnek, a nemesség pedig magyar és tót.[180]

Simplicissimus (álnevű) 1683-ban megjelent művében azt írja, hogy Késmárkon, úgy mint Felsőmagyarországon mindenütt „windische Kirch" is van.[181]

Mindazáltal a XVIII. század elején mind a két város német jellegű, mert

Lőcsén       1715-ben 432 háztartásból: 29 magyar, 338 német és 54 tót
1720-ban 439          „               35          „      328          „      63  „

Késmárkon  1715-ben 322        „               22          „     268          „      29  „
1720-ban 378       „               34          „     298          „      40  „

Látnivaló tehát, hogy a szepesi városokban a XVIII. század­ban még a németség vezet, de a megye egész területén már nem, itt már a 17. században a tótok vannak többségben és mint min­denütt, úgy itt is lassan háttérbe szorítják a német elemet, amelyet a helynevek eltótosodása mellett még számszerű adatok is bizonyí­tanak. Míg ma a megye lakóinak majdnem a fele magyar, addig pl. 1847-ben 500 magyar mellett 98,951 tót és 63,833 német lélek volt[182] Ma a régi szász elem majdnem teljesen eltűnt a.megyéből és helyét a magyar és tót foglalta el.[183]

13. Sáros megye.

Lassú kialakulásáról, a gyepűvonal e megyébeni tágulásáról; már volt szó, s említettük, hogy Sáros vármegye határa csak a XIII. század végén érte el a mai országhatárokat, azonban még a
XV. században is a megye északkeleti csücske gyér népességű volt.[184]

E megye városai : Eperjes, Kisszeben, Sáros német telepítés volt. Bártfa kezdetben magyar telep volt, 1320-ban újra benépe­sítik a németek. Hogy különösen Eperjes, de Szeben és Sáros egy­kori lakói is németek voltak, azt többek közt III. Endre 1299. évi pri­vilégiuma bizonyltja, melyben e városok a szepesi (szász) jogot kaptak. E városokban a XIV. században : Arnold, Corrard, Schalk, Halmán stb. polgárnevekkel találkozunk.[185]

Eperjesen a XIV. században (a XV-ikben is) magdeburgi jog­gal élnek, németül hozzák a statútumokat, németül teszik a tiszt­viselők az esküt, de már a XIV. század végén feltűnnek a város­ban a magyarok (Nyilfaragó, Szeges) és a XV. század elején (1412) van magyar és szláv utca vagy városnegyed.[186] 1428-ból meg van a város első adólajstroma, amelyben már a színmagyar nevek egész sorát találjuk és ezzel szemben szláv nevet igen keveset. íme a magyar nevek: Ács, Aszalós, Beke, Bírócska, Boros, Császár, Czigány Péterné, Ember, Faros, Fejes, Fekete, Fodor, Fogas, Gazdagárús, Gombos,   „Gergelfya Janusch",   „Istenisch Janusch", Ivás, „Janusch Marthon fya", Kádár, Kalmár, Kónya, Király, Kis Kovács, Köszörő, Kupa, Lölkös, Lukácsi, Malaczi, Másfél, Meske, Olajos, Orkúti, Pap, Pere, Sáros, Sárosi, Sas, Sáska, Seges, Suba, Sütő, Szentmihályi, Tarcza, Tűzhely, Vak, Vámos, Varga, Varjas, Veres. Ezek mellett vagy nyolc tót nevű és Czunka, Domkó, Hampó, Jodok, Noslak, Polak, Stano, Schachtala nevű polgárokat találunk,[187] úgy hogy ha figyelembe vesszük, hogy ekkor Eperjesen néhány száz családfő élt, akkor a szláv nevek számát elenyésző csekélynek kell tartanunk. Mégis a XV. század folyamán a szláv beszivárgás annyira halad, hogy a század végén a városnak a ma­gyar és német mellett szláv hitszónoka is van.

Mindazonáltal a város hivatalos nyelve a német, iskolames­terei németek ; jegyző és számadás könyvei a XV. század elejétől kezdve latin és német, céhlevelei pedig a XVI. század kezdetétől német és magyar nyelvűek.

Fent északon a lengyel határszélen fekvő Bártfa eredetileg magyar telep lehetett. Igazolja ezt, hogy 1247-ben határában Aranyos-patak, Bérczút, Csellösmező, Délnefő, Kistapoly, Laposmező, Monó-patak, Rekettyebokor, Zsidópatak helyneveket találunk s ezekkei vegyesen előfordul néhány lengyel helynév is.[188]

1320-ban, úgy látszik Henrik soltész (vogt, „in wlgo woyth^") az előttünk ismeretlen okból elnéptelenedett Bártfát újratelepíti (amikor határában még mindig Hosszúmező, Szépfalu, Kabalapatak, Sárpatak helynevek fordulnak elő). Henrik soltész telepesei németek lehettek, mert a XIV. századtól a város mindvégig német jellegű maradt. 1418—1444-ig terjedőleg közzétett adó- és számadáskönyveiben szláv nevet nagyon keveset találunk. 1418. évi adólajstromában Kakoricz, Petrás, Polnik, Stazko, Zeczko és Windisch Hanko, tehát összesen hat szláv nevet olvasunk.[189] A város statútumai, levelei, céhszabályai, nyelve állandóan német, úgy hogy ez a város is mind­végig megőrizte német jellegét.

Kisszeben városának régi német voltát középkori bíráinak és tanácsbelieknek következöképpen hangzó neveiből tudjuk csak meg­állapítani : Althmertel, Casser, Cromer, Glöckner, Junk, List, Schönweser, Sterenscher, Villach. Ezek mellett azonban ilyen bíró és esküdtneveket is látunk: Borsos, Magyar, Nyulas.[190] Természetesen a németek mellé idővel szlávok is furakodtak be. 1683-ban Simplicissimus Kisszebenről ezt írja: „Zeben ist auch eine Königliche freie Stadt in Oberungarn, hat eine deutsche und windische Kirch; auf eine halbe Stund aber ist alles pur ungrisch . . .^"[191]

Míg Eperjesen      1715-ben 309 háztartásból 76 magyar, 146 német és 61 tót,
1720-ban 282                         69                    134                   72
továbbá Bártfán  1715-ben 219                          29                    123                   62
1720-ban 218                         22                    142                   50
addig Kisszebenben 1715-ben 148                       22                      62                   64
1720-ban 113                       17                       42                   52

Nyilvánvaló tehát, hogy a három városból legelőször Kisszeben veszett el a németség számára.

Simplicissimus fenti nyilatkozatából egyúttal azt is látjuk, hogy Kisszeben vidéke a XVII. század végén tiszta magyar volt. De nemcsak ez a környék, hanem a megye általában magyar volt már az Árpádkorban. Kevés németséggel vegyülve a magyar szállta meg Sáros földjét, amit a Hollódszállása, meg a sok x—y vágása összetételű helynevek is igazolnak.

A megyében a XV. században 38 vágás (Ajatvágása, András-, Bajor-, Balázs-, Bálint-, Benedek-stb. vágása) helynév mellett csak három hau-t (Frishau, Herdegens-hau és Szlenhau), de egyetlen egy lehotát sem találunk. Mindezeken­felül fényesen bizonyítja a megye magyar voltát, hogy annak akár déli, akár északi részein, sőt még a lengyel vagy ruthén határ men­tén is a XIII—XIV. században mindenütt színmagyar határneveket találunk. Íme pl. Hollódszállása (amely a ruthén alpoknál feküdt), Finta, Szilva, Trocsány, Veresalma, Újfalu, avagy Vitézmező hatá­rában ilyen határneveket találunk: Aszúvölgy, bérez, baptapataka, berkesláza, darabhegy, egerpatakfő, egresd, fejérkút, gyertyánfa, halas, halaspatakfő, hárskút, hárskútpataka, jákórészei, jávor, kálnáspataka, kapu, kígyóspatak, királylesei, királyszállása, kisajtó,  köröspatak, köröspatak tövén, középnegy, lampasnegye, lapacsos tavára, lázpataka, maglócshegy, medgyespataka, mihályházatetei, raszlaviczamezei, remetepataka, sebesharaszt, sólyomkő, száraz-pataka, szárazvölgy, szénégetőpataka.[192]

Mindezekből tehát kétségtelenül megállapítható Sáros megye egykori magyar volta, ahol a szlávok csak a XIII, század végén és a XIV. elején kezdenek feltünedezni. Ekkor lesz pl. a magyar Násfőből Tótfalu (1323.), ekkor tűnik elő Tótsolymos vagy Tótselymes, továbbá Tót-Raszlavicza (régente Raszlócz), amellyel szemben már a középkorban megkülönböztetik a Magyar-Raszlaviczát.[198]

Ebben a hajdan tősgyökeres magyar megyében szintén elhatal­masodtak a szlávok. A lengyel és ruthén földhöz való közelség a megye népmozgalmaira nem is maradhatott hatás nélkül, de ez a helyzet változott, mert míg 1847-ben a Torma-féle tabella szerint 117,324 tóttal és 66,119 ruthénnel szemben csak 1000 magyar és 3151 német á!l, addig ma a megye lakóinak majdnem fele magyar.

14. Abaúj megye.

Hajdan ez a megye is — Kassát leszámítva — teljesen ma­gyar volt és az ma is, hiszen a lakosságnak mindössze 18%-a tót. Erről a megyéről tehát kevés a mondanivalónk, legfeljebb az egykor német Kassa elmagyarosodásával foglalkozhatunk.

Kassa kétségtelenül szász telepítés, melynek régi számadás-, jegyzökönyvei, statútumai, céhlevelei kezdetben német és latin, később pedig magyar nyelven lőnek írva. E városba a középkori városi matrikák[194] szerint nemcsak külföldről, de magyar vidékek­ről is sokan húzódnak, s ez a magyar invázió főleg 1526 után, s Buda elestével növekedett. Már a XIV. század végén kezdenek Kassán magyar nevű polgárok feltűnni, így pl. Beke, Csíszáros, Csonka, Magyar, Kovács, Üveggyártó, Szakálas, Tánczos, Tegzes, Torkos neveket találunk a XV. században, de a magyarság itt erőre csak a XVI. században kapott s a határkövet az 1553-ban feltűnő "her János pap ein ungartsch Caplan alhie" előtűnése jelzi. De ugyané században a magyarság után helyet foglalnak a szlávok is, mert Fröhlich Viatoriumában 1634-ben azt írja, hogy Kassán a templomot a magyar és német polgárok közösen hasz­nálják, a szlávoknak pedig a templom cintermében külön egyházuk van"[195]

Hogy a felsőmagyarországi Pentapolis és köztük főleg Kassa a Bocskayak és Bethlenek korában mennyire magyar volt, azt bizonyítja az a körülmény is, hogy Klösz, bártfai nyomdász, Werbőczy latin-magyar szövegű Hármaskönyvét az öt város (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Szeben) bíráinak és tanácsainak ajánlotta.[196]

Kassán 1715-ben 306 háztartásból: 205 magyar, 62 német, 39 tót,
1720-ban 272       „                  194        „         53         „      25

volt. Tehát a város jellege magyar.

E megyében egykoron magyarosodás, de főleg északon lassú szlávosodás is folyt. Így pl. a mindenesetre német alapítású Konrádfalvából (Villa Corrardi) a XV. században Korlát falva lett. Felgrádból lett Szent-Lőrincz, majd később Grád. Zsup régi ma­gyar neve Apáti, Kinizs vagy Kenéz régi magyar neve György­ vagy Gyulatelke volt. A megye északi részén a XIV. században megjelennek a szlávok és így lesz pl. Rozgonyhídvégből 1351-re Tótfalu.[197]

Magyar volt tehát e megye mindig s nincs is ott sem cseh­nek, sem másnak, hanem csak a magyarnak helye.[198]

15. Torna megye.

Egykor a gyepűvonalon kívül eső királyi praedium, mely a középkorban három várával, egy városkájával s 63 falujával ma­gyar volt s magyar ma is. A XVIII. század elején e kis megyének csak 35 faluja volt s itt

1715-ben 358 háztartásból 342 magyar, 1 német, 15 tót,
1720-ben 409       „                345                   2                16

Ezzel, továbbá a teljesen magyar Komárom és Esztergom megyék­kel foglalkozni feleslegesnek látszik.

Összefoglalás.

„Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni Mi velünk ?
Vájjon nem fogja emlegetni Orcapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk.
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából.
Élni nem tudunk és halni nem merünk!"
Petőfi.

Ha az eddig összehordott történelmi anyagot áttekintjük, eredményként kimondhatjuk, hogy Árvamegyében és Trencsén-megye északi részén nem tudjuk a magyarság egykori jelenlétét megállapítani, egyebütt azonban a Felvidék minden zugában a magyarok és utánuk a németek voltak a honfoglalás utáni első letelepülők. Már pedig — kérdem tisztelettel — miért kellett Liptó, Nyitra, Pozsony, Sáros, Szepes, Zólyom megyéket, továbbá Bars, Hont, Nógrád, Gömör stb, megyék északi részeit is magya­rokkal és németekkel betelepíteni, ha úgyis kéznél voltak a marahánok vagy azok állítólagos utódai, a: tótok? Miért találunk az egykori marahán területen mindenütt erős és a marahánt teljesen ellepő magyar réteget és miért nem borított be mindent és min­denütt az a szláv réteg, amelynek folytonos, összefüggő ittlétét ellenfeleink hirdetik ugyan, de amelyet mi megállapítani sehogy sem tudunk.

Kétségtelen ma már, hogy az egykori marahánoknak a mai tótok nem utódai, de ha mégis azok lennének, akkor terjeszkedé­sük általános földrajzi iránya miért észak-dél és miért nem dél­észak? Már pedig történelmi tény az, hogy a felsőmagyarországi szláv réteg északról dél felé húzódva fedte be lassanként a ma­gyart és németet Ha pedig az előhaladás általános iránya észak­dél, akkor cseh vagy morva beszivárgásról sem lehet beszélni, mert ezeknél viszont a terjeszkedés irányának nyugatról kelet felé kellene haladni. Következik tehát mindezekből, hogy az a nép, -amelyet ma tótnak nevezünk, nem a marahánok ivadéka, de nem is cseh vagy morva, hanem valami egyéb, de kétségtelenül szláv nép. Következik az is, hogy ez a nép északról szivárgott be hazánkba, ennélfogva Magyarországtól északra, valahol a Kárpátok északi lejtőin kell e nép egykori hónát keresnünk, nem pedig marahán földön. Más szóval felmerül a kérdés, hogy kik hát a mai tótok ősei?

Hogy e kérdésre megfelelhessünk, vizsgálnunk kell a tótok régi, XIII—XIV. századi, elnevezését.

A magyar a felvidéken élő szláv népet a XIII. század óta latinul sclavus-nak, magyarul tótnak nevezte és mindig élesen megkülönböztette a csehtől vagy a lengyeltől, úgy, hogy míg a tótot állandóan és következetesen sclavus-nak hívta, addig a cseh neve bohemus, a lengyelé pedig polonus. Világos tehát, hogy ezzel a magyar határozottan ki akarta fejezni azt, hogy a tót sem nem cseh, sem nem lengyel. Mert, tegyük fel, hogy a tótok is csehek, akkor mi értelme volt X vagy V felsőmagyarországi helység régi szláv nyelvű és nemzetiségű lakóinak felsorolásánál egyikről vagy a másikról külön kiemelni, hogy az pl. bohemus.[199]

Hisz nyilván­való, hogy ha a helység minden lakója cseh lett volna, akkor tisztára felesleges szószaporítás lett volna egy nevet a listából kiragadni és ennél a cseh nemzetiséget különösképpen s indoko-kolatlanul hangoztatni. Kétségtelen tehát, hogy a XIII. század óta a sclavus és a tót szó jelentése ugyanaz, de másrészt a sclavus szó jelentése egészen más, mint a bohemus és polonus szavaké.

Láttuk, hogy Felsőmagyarországon régente sok német élt, akik a beszivárgó tótokkal állandóan érintkeznek és róluk gyakran megemlékeznek. Természetesen ezek a tótokat, sclavusokat a maguk nyelvén is elnevezik, de nem szlávoknak, slovákoknak, hanem „windisch"-eknek nevezik őket. Hogy pedig a windisch= sclavus, azt már a XIV. században megtudjuk állapítani. Ugyanis 1383-ban Selmeczen az adólajstromban előfordult a polgárok közt egy Windisch [200] Márton (Mertel), aki 1385-ben mint „Mertel Slawus" szerepel, amiből nyilvánvaló, hogy a tót németül: windisch. Ezzel szemben a németek a cseheket Pehem-nek neve­zik. [201] Eperjesen, amint már említettük, volt egy platea Sclavorum, tótok utcája, ezt a németek már 1459-ben Windische Gasse-nak nevezték. Körmöcz mellett volt egy tót falu, ennek neve németül: Windischdorf volt.[202]

A különböző források a XVI—XVII. száza­dokban is mindig „windisch" templomokról, „windisch* praedikátorokról stb. beszélnek, amiből teljes bizonyossággal megálla­pítható, hogy a németek a mi tótjainkat wind, vend néven ismer­ték. Ezt a nevet pedig nem a németek találták ki, hanem akkor, amidőn a Felső-Odera mentén hozzánk vándoroltak, megismer­kedtek a XII. század közepén egy ott élő és még pogány sorban lévő szláv törzszsel, a szorbokkal, más néven: vendekkel.[203] Ezeknek a vendeknek, akiket a XII. század második felében pogányságuk miatt a németek sokat zaklattak, éppen a németek, meg az Odera folyása mutatta az utat Magyarország felé. S midőn a XIII. század folyamán ezek a vendek hazánkban feltűnnek, a németek régi ismerősökként köszöntik őket, a magyar pedig csak azt látja, hogy ez a nép sem nem bohemus, sem nem polonus_, de igenis sclavus.

íme, itt a mi tótjainknak eredete!

Félre tehát a hamis prófétákkal és tanaikkal. Nincs nálunk a Felvidéken a szláv létnek folytonos láncolata, nincsenek itt mara­hán vérrokonok, hanem igenis előttünk állanak tisztán, Ietagadhatatlanul a magyarságnak e földhöz való ősi szerzett jogai.

És ezeket az ősi és feltétlen jogainkat éppen a mi derék tótjaink nemcsak tisztelték, de érte mindenha síkra is szállottak és az egykori szorb-vendek ivadékai Rákóczi hereoikus harcai után is büszkén éneklik:

„Nem tudom én semmi tótul, mert én magyar vagyom,
Ha meg tudni akarjátok, Liptavában lakom.
Hej mikor én kurucz voltam Rákóczi vojnában,
Cifra plachta-zásztavában jártam Oravában".

De nemcsak a nép, hanem annak egykori intelligenciája is mindig büszkén magyarnak vallja magát. Tanúsítják ezt a külföldi egyetemek régi, avult anyakönyvei, meg a régi könyvek címlapjai. Privigyei, turóczi, liptói stb. tót nevű írók a XVII—XVIII. század­ban mindig büszkén pannoniusnak vagy hungarusnak vallják magukat.[204]

Íme tehát, senki kétségbe nem vonhatja, hogy a múlt a mi­enk, magyaroké. Magyarország felsőrésze mindig a magyarságé volt, nemcsak a nemzetiségek kegyelméből. Nincs ahoz senkinek másnak jussa, csak a magyarnak.

. . . S ha valaha, úgy épen e nehéz napokra áll egykori glóriás vezérlő fejedelmünk e néhány intő szava: A végre kellene megegyeztetnünk szívünket, hogy mindnyájan, akik édes hazánk tagjai vagyunk, egyenlő szívvel és elmével concurrálnánk hazánk felháborodott sorsa lecsendesítésében.[205]

[1] Grünwald Béla: A Felvidék. Budapest, 1878. Dr. Karácsonyi János: A magyar nemzet történeti joga hazánk területéhez a Kárpátoktól le az Adriáig. Nagyvárad. 1916.

[2] Braun Róbert: Egy cseh lap a Huszadik századról. H. Sz. 1918.febr. szám, 94. lap. Braun Róbert: A szlovén nemzeti eszme fejlődése 1848-tól, Bleiweis haláláig. H. Sz. 1917 áprilisi szám, 289. 1. Braun Róbert: A szlovén nemzeti eszme napjainkban. H. Sz. 1918 márciusi szám, 129.l.

[3] A „Museálná slovenská spolocnost".

[4] A dicalis összeírások a felvidéki megyékről a következő korszakok­ból vannak meg :

1. Pozsony megye: 1532—1649-ig.
2. Nyitra megye: 1532—1696-ig.
3. Trencsén megye: 1532— 1728-ig.
4. Árva megye: 1548— 1638-ig.
5. Liptó megye: 1535—1696-ig.
6. Turócz megye: 1534— 1696-ig.
7. Zólyom megye: 1535—1696-ig.
8. Szepes megye: 1538—1696-ig.
9. Sáros megye: 1427 (Dl. 32,690.)-1647-ig.
10. Abauj megye: 1427 (Dl. 24,819.)-1696-ig.
11. Torna megye: 1430 körül (Dl. 34,088.)—XVII. szazad.
12. Gömör megye: 1427 (Dl. 35,801 )—1696-ig.
13. Hont megye: 1542—1707-ig.
14. Nógrád megye: 1542—1696-ig. Ezenfelül érdekes még a felsömagyarországi oláhokra vonatkozó CXII1. dic. consc. kötet.

[5] Lőcse és Késmárk 1542. évi hatvanad-jegyzékeit feldolgoztam a: „Közlemények Szepes vármegye múltjából" cimű folyóirat I. és VIII. évfolya­mában.

[6] Orsz. Levéltár, kincstári osztály: Eccles. cameral. — Prímási levéltár Esztergom : Vet. 1244.

[7] Thaly: Adalékok a Thököly- és Rákóci-kor irodalomtörténetéhez. I. 287

[8] Egy Luzsnán (Liptómegye) 1918. november 4-én kelt levélből

[9] Tóth - Szabó Pál: A cseh - huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Budapest, 1907. 341--343. l.

[10] Szabó: Régi magyar könyvtár. 1. 131., 134., 135, III/1. 278-279

[11] Hypercriticon examinis vetustissimi magnae Moravia situs et vindiciarum Anonymi Belae regis teribue. Pozsony, 1788. 10 ív. Katona válasza: Amicum respousum ad hypereriticon Georgii Szklenár. Budae 1788

[12] Lexicon slavicum-bohemico-latino-germanicum.

[13] Papa Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harcának történetéhez II. 26

[14] Palacky: Geschichte von Böhmen I. 195. — Erre céloz Dudik is, midőn azt állítja, hogy a szlávok „compact tömegé"-t semmisíté meg a honfoglalás. Dudik: Máhrens allgemeine Geschichte I. 311—17.

[15] Kossuth : Irataim II. 158. l.

[16] Ld: Századok 1910 : 244. l.

[17] Hogy ez az oklevél hamisítvány, azt nem én fedeztem fel: Ld: Mittheilungen der Institut für ocsterr. Geschichtsforschung II. 1—28. l. — Karácsonyi: Hamis, hibás keltű stb. oklevelek. 8—9. l.

[18] Palacky. Id. m. I. 221. stb. l.

[19] Tudományos Gyűjtemény 1838. II. 93—115. l.

[20] Jireček Hermenegild: Das Recht in Bőhmen und Mähren. l. 9.

[21] Záborsky Jónás cikke: "Mikor egyesíttetett a szláv föld Magvarorszaggal", a Matica évkönyvében jelent meg. Ismertette Zsilinszky Mihály Századok. 1868. 47. l. U. itt jelent meg Szabó Károly válasza: Igaz-e, hogy a kárpátalji felföldet nem Árpád, hanem Szent István foglalta el. Századok, 1868. 281. és 475.

[22] Ö maga írja, hogy az Olsavica a határ: Pertz: Mon. Germ. S. S. IX. 122

[23] Ld. Fejérpataky: Kálmán király oklevelei.

[24] 894. Avari, qui dicuntur Ungari in hiis temporibus ultra Danubuum peragrantes stb., mondják a fuldai évkönyvek. Honf. kútfői 317. l.

[25] Pannoniorum et avarum solitudines, mondja Regino. Honf. kútfői. 322. l. — Erről a pusztaságról („westenne") beszél Nagy Alfréd angol király is. — U. o. 315. lap.

[26] 892. Rex equidem assumptis secum francis, baioariis, alamannis, mense iulio Maravam venit, ibi per 1111 epdomadas cum tanta multitudine ungariis eciam ibidem ad se cum expeditione venientibus stb. Honf kútfői 316. lap.

[27] Huber: Ausztria története I. 89. Pič. l. m. 45. l.

[28] 894. Circa haec tempora Zuendibold rex Marahensium Slavorum, vir inter suos prudentissimus et ingenio calidissimus, diem clausit extremum, cuius regnum filii eius pauco tempore infeliciter tenuerunt, Ungariis omnia usque od solum depopulantibus. Honf. kútfői: 323. 1.

[29] Megírja ezt bíborban született Konstantin egész körülményesen. Ld. Honf. kútfői 122, 126, 129-130. U. Ld. még az eddigieket illetőleg Palacky Dudik, Pić, Huber Alfons: ii. mm., továbbá: Novotny Venczel, Česke Dejiny.(Cseh történet) Prága 1912. (Ld. Századok 1913: 299 szk. II.)

[30] 1296 október 19. III. Endre király Meyndth fia Vörös Ábrahám ispánnak adja: „comitatum seu disrictum Wyuar vocatum, iuxta fluvium Maraya existentem, adcomitatum Posoniensem pertinentem." Apponyi oklevéltar l.32.l.

[31] Ld. erre nézve Dümmler: Die pannonische Legende vom heiligen  Methodius. — Archiv für Kunde Österreichische Geschichtsquellen XIII. köt.

[32] Honfogl. Kútfői: 129—130. II.

[33] Volf György: Az egyházi szláv nyelv hazája és a magyar honfoglalás. Összegyűjtött munkái l. 281. l.

[34] Volf: I. m. 286. 1.

[35] Miklosich : Die slavische Elemente im Magyarischen. Jagic Vatroslav Zur Entstehungsgeschichte der Kirchenslavischen Sprache (Denkschriften der kais. Akademie der Wissenscheften in Wien_ bölcs. - tört. oszt. 47. kötet.)

[36] Volf - I. m. 311. l. és kk. ll.

[37] Honfoglalás kútfői: 152., 174., 187.11. — Hóman: Őstörténetünk keleti forrásai. Századok: 1908. 872-871. 11.

[38] Lipp: Das Fränkische Grenzsystem unter Karl dem grossen. 1. és 4. l. (Gierke: Untersuchungen zur deutschen Staats- und Rechtsgeschichte. Heft. 41.)

[39] Lipp: I. m. 41. l.- Karácsonyi: A magyar nemzet történeti joga: 25 lap.

[40] Rogerius: Carmen miserabile: XX. és XXXIV. caput.

[41] Tagányi Karoly: Gyepű és gyepűelve. Magyar Nyelv. 1913:97., 145., 201. és 245. 11.

[42] Karácsonyi: Halavány vonások hazánk Szent István korabeli határairól : Századok. 1901:1039. s kk. 11.

[43] Karácsonyi: I. m. Századok. 1901. 1046—1049. 1.

[44] Pauler Gyula: A magyar nemzet története. 1. 312. 1.

[45] Ennek határában még 1322-ben is van egy Kapu nevű hely. Anjou-kori Okmt. II. 36.

[46] Wenzel: Árpádkori Új Okmánytár: XI. 56. Hazai Okmánytár: V. 47.; VII. 37—38.: VIII. 130., 136., 254., 404. II.

[47] Századok: 1901: 1048. 1. — Karácsonyi: A magyar nemzet történeti joga. 26. 1. — Pertz: Monum. Germaniae. S. S. IX. 100. 1.

[48] Századok: 1901 : 1048—1049. 11.

[49] Morum instit. 6. fejezet. M. Florianus: Fontes domestici 1. 109. 1.

[50] A pozsonyi káptalan protocollumaiban még a XVI. századból a követ­kező Karcsákat találtam : Bírtál-, Beleház-, Etre-, Érsek-, Mórocz-, „Waghya"-. Pinke-, Sipos-. Guta-, Amadé-, Egyházas-, Erdőhát-, Királyfia-, Kulcsár-, László-, Deák-, Lóránt-, Könczöl-, Mikókarcsa.

[51]  V. ö.: Pannonhalmi Rendtörténet I. kötet. V. fejezet.

[52]   Fejér: Cod. Dipl. 1V/2., 373. 1.; V/l., 470. 1.

[53]   Sebestyén: A székelyek neve es eredete. 64. 1.

[54] Wenzel: 11. 270.; XI. 137.; XII. 452,; Anjou: IV. 358.; Bartal: Commentár II. Mantissa III—V. 1.; Teleki: Hunyadiak kora. X. 442—443. 1.

[55]  Fejér: 1V/3., 262. 1.

[56] A Tyrnau német név csak később fordul elő a magyarral vegyesen.

[57]  Nagyszombat város levéltára: Prlvil. I. fiók, 1. szám. — Fejér-IV/I., 134. 1.

[58] Knauz: Monum. Eccl. Strigonisien-is I. 453.; II. 608., 678. — Wenzel: X. 30; XI. 465. — Fejér: IV/2., 372. stb.

[59 ]Fejérpataky: Magyarorsz. városok számadás könyvei 102—144. 1. Wenczel.: Stibor vajda: 140. I.

[60]Tóth—Szabó: A cseh-huszita-mozgalmak 113. és 363. II.

[61] Corpus Statutorum VI/2, 161. 1. 148. I. 342. 11.

[62] Corpus Stat. IV/2.— Magyar Nyelv: 1911. évf. 84. 1. — Történelmi Tár: 1886 : 369. skk. II.

[63] Anjouk. IV. 356. skk. V. 38. skk.; VI. 55. l.

[64] Fejér: XI. 259.

[65] Fejérpataky: l. m. 139., 143. 11.

[66] Corpus Statut. IV/2. 821. l.

[67] U. ott 258. l. Békefi: A népoktatás története: 360. 1.

[68] Bredetzky: Reisebemerkungen über Ungarn und Galizien. Wien 1809. I. 198.

[69] Wenczel: Stibor vajda: 166., 211.

[70] Anjou III. 33., 455 , 594. — Múzeum, Törzsit. 1520. XII. 21. II. Lajos.

[71] Anjou II. 347. III. 25.

[72] Anjou. III. 496., 594. I.

[73] Anjou. I. 439.

[74] Wenzel: Stibor 75., 76., 116., 136. 11.

[75] Fejérpataky: 1. m. 137., 138., 143. Wenzel: Stibor. 48., 104.

[76] Jedlicska: Kiskárpáti emlékek Vöröskőtől Szomolányíg. 155. 1.

[77] Jedlicska: 1. m. 133—34., 144. 11.

[78] Horvát telep volt pl. Maszt is. továbbá Bisztricz. L. Karácsonyi, Kollányi, Lukcsics: Egyháztört. emlékek. V. k. 103—104. l.

[79] Az eddig idézett műveken felül lásd Pozsony megye monográfiája. — Ortvay: Pozsony város története. 1. — Corpus Siatutorum IV. 2. — Szádeczky: A céhek története. — Volf: Az egyházi szláv nyelv hazája. — Acsády: Magyarország népessége a pragm. sanctió korában. — Bél: Notitiae II. k.

[80] IV. Orbán pápa még 1263—4-ben is végvárnak nevezi Nyitrát, noha ekkor már nem volt az, Wenzel: 11. 63., 96. 1.

[81] Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei 42—43. 1.

[82] Wenzel: Vll. 489.

[83] Apponyi okit. 419. 1.

[84] Wenzel: XI. 135—6.

[85] Knauz: I. 287.

[86] Anjoukori II. 248.; IV. 77.; Apponyi okit. 246., 257—9.; Wenzel: Stibor-vajda: 103—4. 1.

[87] Wenzel: II. 226.; Apponyi 7—10.

[88] A XIV. század elején a ma már teljesen tót Őrvistyén, azután Nagyés KisörÖn vannak még kir, spiculatorok, tehát székelyek vagy besenyők. 1392-ben Csejte körül még van egy Bysnew, azaz Besenyő falu. 1352-ben Kürtöt Besenyő János kapja. Apponyi okit. 87—89., 90. skk. 1. Anjoukori V. 538. Wenzel: Stibor 67. lap.

[89] Knauz: II, 335. Fejér: V/l. 218.; Knauz: I. 514.

[90] Anjoukori II. 248.; IV. 238,; V. 175.; VI. 109. — Apponyi 4-6., 40-41., 84., 87., 89., 90., 200., 287., 289.-— Hazai V. 250.; VIII. 163-4.; Wenzel: VII. 422-3.; 489.; IX. 51., 53., 136-6.; XII. 125-6. — Dl. 12,914. Reviczky Bertalan levéltára: 1347., 1353. évi oki. Reviczky: A vágújhelyi pré­postság 181—2.1.

[91] Így pl. 1452-ben Galgóc várához három lehota tartozik. Új-, Ó- és Pöstyénlehota. M. Nemz. Múzeum ltára: 1452. Registrum dicationis lucri camare.

[92] Anjoukori: VI. 109., 136—7. 1. — Reviczky: A vágújhelyi prépostság története. 162., 166—167. 11. Anjou. II. 63.

[93] Apponyi Okit. 368., 386., 387., 405., 408., 421., 427., 436—7., 438., 440., 441., 442., 484., 487., 493. 11. Fejér XI. 300., X/6. 214., X/7. 623. Orsz. Lt. dicalis conscr. XXV. és XXVII. k. — Urb. et C. 16/1.; Nyitra m. It. kgy. iratok 1800—1815. V. 589. Reviczky: I. m. 233. l.

[94]Felhasznált müvek: Nyitra m. monográfiája. — Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei. — Wenzel: Stibor vajda és Nyitra m. XV. századi vámhelyei. — Acsády: ld. m. — Korösy: Magyarosodás és eltótosodás Nyitra megyében. Bp. Szemle 1896. II. 394. skk. — Tagányi: Nyitra m. német telepeinek eredete. Századok: 1880:64. skk. 11. — Szádeczky: l. m. — Volf: I. m.

[95] Wenzel: VIII. 122. — Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei. — Magyar-zsidó oklevéltár: I. 61. l.

[96] Magyar-zsidó oki. tár: U. o.

[97] Az 1261-ben kelt és az 1241-ikit átírásban tartalmazó oklevél a Zamaróczy-család levelesládájában.

[98] lllava város levéltára: 2. szám. L. még Wenzel: IV. 75.

[99] Trencsén város levéltára: Cista I. f. 2., No. 3.; f. 4. Nn. 11., 23.; f. 8. No. 6.; Trencsén v. jkve (1476—1607.) 3., 57., 58., 59., 61., 62., 63., 66., 67., 68., 72., 129., 130. 11. — Zsolna város lt.: A. S. 14. — Nyitrai kápt. prot. I. (1482-1529.) 11. l.

[100] Corpus Statutorum IV/2. kötet.

[101]   Zsolna város levéltara: A. S. 5., 8., 12., 21., 33., 42., 46. szám — Magy. Nem. Múzeum: Törzslevéltár: 1379. III. 8. — Schwartner: De scultetiis: 156. I.

[102] Zsolna v. lt. A. S. 19. szám. 10 évvel korábbi dátummal közli: Fejér: XI. 526.

[103] Fejér: XI. 531.

[104] 1352-ben Zsolnán is „iudex seu advocatus wlgo Wayih" a bíró neve. Hazai okmt. V. 127. l.

[105] Wenzel: Stibor vajda 162., 187—8. 1. — Fejér XI. 512. és 517. I. — Trencséni Múzeum lt. 1354. jún. 6.; 1404 március 12.; 1413 máj. 1.; Zsolna— Erdőd ltára 1397 júl. 25; Trencsén megye ltára 1403. jún. 23.; 1417.; Zsolna város lt. A. S. 14., 19.; Kiszuca—Újhely levéltára 1389. (átírva benne 1325.) Várna község levéltára 1363. (átírva benne 1362 aug. 20.) Nyitrai kápt. protoc. 1520-ból 47., 70. 1. L. Orsz. Levéltár canc. 1665 ex 1798. — Történelmi Tár: 1896. 509., 510., 518., 521. 11.

[106] Das Recht in Böhmen u. Mahren l. 1., 34. — Mást mond a szlávok charakteréröl Macieiowski: „Sie scheuten bekanntlich die anstrengung des Ackerbaus". Slavische Rechtsgesch. 1. 65.

[107] 1199-böl ismerik az első csehországi lehotát. Jirtcek: 1. m. 1/2.13.1.

[108] Jirecek: I. m. u. o.

[109] 1302 márc. 1. Orsz. Lt. Dl. 1633.

[110] Pl. Hosszúmező-Dlho Polje alapításáról szóló oklevele meg van: Gr. Erdödy lt. Galgóc. Lad. 41, f. l. No. 1. — Fejér: VI1/2. 176—7. 11.

[111]Schwartner: De scultetiis. 16. l.

[112] Kiszuca - Újhely és Rajec 1479-ben--már szlávul állítanak ki okieve­ket. Zsolna város ltára: A. S. 223., 225.

[113] Nyitrai kápt. protoc. II. 40., 46., 15., 16., 17., 73., 74., 22., 35., 102.11. U. o. prot. I. 3., 10, 14., 37. 11. — Trencséni Múz. lt 1385. — Fejér: IV. 1. 131. I. — Hazai okmt. VI. 215. I. — Teleki X. 45. 1. — Wenczel: Stibor 89. I. — Dr. Szádeczky Boldizsár oklevelei: 1474. — Wenzel: Á. U. O. VIII. 122.; XII. 99.; Fejér: VIII. 3. 451. — Apponyi okit. 294. l. — Hitújításkori Oklt. V. 177—8.; V. 73.; IV. 336. Anjou II. 500—l.

[114] Bán levéltára 1568 márc. 2. — Anjou II. 500—l.

[115] 1404., 1405. „Quatuor seniores comitatus Trinciniensis solgabirak (máshol: solgabirag) nuncupati". Nyitra m. lt. Brogyáni iratok. Anjoukori okit V. 571—2.

[116] Fejér VIII/1. 553. — Turóczi Registrum 13., 21., 37. §§.

[117] Fejér: IX/1. 318.; 1X/7. 135. — Turóci Reg. 57—59. §§. Wenzel^: Stibor vajda 172. DL: 37,357. 1272-ből, közölve: Reviczky okltár: 3. 1. Revisnye határában akkor van egy sár-hegy és egy mons: Walach, amely 1348-ban is előfordul. U. o. 6. l. Magyar határnevek még 1399-ben is fordul­nak elő. U. o. 16—17. II.

[118] Gárdonyi: Árva megye oláhjai. Etnographia 1905. évf. 311. 1. — Gagyi: Az árvavármegyei oláh telepek kiváltság levele. — Történelmi Tár 1910. évf. 186. l. — 1683. „Wie wir nun nach Teschen kamen, ward es Lärmen; dass die Walachen bei der Gablunko etliche Personnen erschossen hátten." — Ungarischer oder Dac. Simplicissimus 1854. kiad. 51.1. — Schwart­ner: De scultetiis per Hungáriám obviis 167. l.

[119] Majláth: A liptómegyeí kir. solymárok leszármazói. Turul 1899. 176. s kk. II. — Wenzel. V. 180.

[120] Fejér: V/3. 162., 226. 1.; Hazai: VI. 232—3.; VII. 241.; VIII. 227—8., 387., 394.; Wenzel: III. 16., 159.; V. 140.; 1V/I75.; VII. 258.; VIII. 127., 251.; 1X/29.; X. 111., 252.; XII. 442—3. — Fejér: VII/5., 303.

[121] Wenzel: II. 280.

[122] Századok: 1909:878-9.

[123] Fejér V/l., 28.; Wenzel: VIII. 126. 1. Gibe 1265-ben Korpona jogát kapja. — Történelmi Tár 1879:298. Századok: 1909:859. Német-Lipcse első ismert bírája 1281-ben: Staincop villicus, a második: Gobel. U. o. 863., 871. i. Rózsahegynek még 1526-ban is német bírája van: Spethyer Péter. Múzeum: Törzs 1526. IV. 4. II. Lajos. — Gibén Bél szerint még a XVIII. században is: "Mühenviesz, Vorwerck, Riegel, Lerberg dülő nevek vannak. Hibe első ismert bírája 1297-ben: Helbrandus. Wenzel X. 257. — Wenzel: Magyar orsz. bányászata. 70. 1. l. jegyzet.

[124] Anjoukon: III. 232. — Hazai: VII. 394. s kk.

[125] Az oklevéltárakon kívül forrásaim voltak: A Magyar Történelmi Tár­sulat liptómegyei 1909. évi vándorgyűlése alkalmából kiadott bizottsági jelen­tések, melyek közül a középkori oklevél-bizottságét e sorok írója tette közzé - ennélfogva alkalma volt Liptó megye középkori okleveleinek nagy részét a hely színén áttanulmányozni. Századok: 1909. évf. 842—909. II. Horváth Sán­dor: A liptói és turóci registrum és — Regesták a liptói és turóci registrum-hoz. Majláth Béla: Liptóvármegyei levéltári kutatások eredményei. Tört. Tár 1879 : 285. s kk. II. Majláth: A liptómegyeí királyi solymárok leszármazói. Turul. 1899:176. s kk. II. — Majláth: Liptó megye törzsökös családjai. Bp. 1892. Majláth Béla:  Adatok a helynevek történetéhez Bpest 1882.

[126] Hazai VI. 326.; VII. 83.; VIII. 242.; Fejér: VIII/5. 300—301.; X/3., 301—306.; Wenzel: VIII. 57.; XII. 199—202.; 467—8.; 606. Teleki: X. 203-4., 212—3. — Körmöcbánya lt. fons. 16., fasc. 1. No. 5.

[127] Ld. a sorozatot: Volf. I. m. 303. l. V. ö. Nagy: Notitiae Hungaricae l. 381.

[128]  Wenzel: VIII. 57. — Hazai: VIII. 92. — Idegen vendégekre utal a már 1245-ben létező Vendég falu is. M. N. Múzeum: Törzs lt 1245 aug. 2.

[129] Századok: 1885. évf. 253. l. — Béí: Notitiae II. 306.

[130] Bél: I. m. 402-3. l.

[131] Fejér: IV/2. 61.; 213. — Sasinek: Zólyom város számadásaiból Tört. Tár. 1893:361. (Szerinte 1400-bol datált szamadásai az elsők, nézetem szerint ez évszám hibás, mert Turzók ekkor még országosan nem szerepel­nek. Ld.: Wenzel: Thurzó Zsigmond, János, Szaniszló és Ferenc. 4. l.)

[132] Szamota: Régi utazások: 532—3. 1.

[133] Besztercebánya ltára. Privil. I. fiók 1. sz. (Knauz I. 426.; Fejér IV/2., 297.)

[134] Fejérpataky: Magyarországi városok régi számadásívei 76—101. l. Ipolyi: Besztercebánya város múvelts. tört. vázlata. Századok 1874.

[135] Tört. Tár 1883:76. Corpus Statut. IV/2. 192.

[136] Corpus Statut. IV/2. 15., 129., 130., 183—4., 269. 11. - Tört Tár 1882:626., 667. ll. — Békefi: a népoktatás tört. 88—89. l.

[137] Orsz. Levéltár: Litterae Civitatum. No. 35.

[138] Reisebemerkungen I. 239.

[139] Fejér: IV/1. 137.; VIII/2. 554.; VIII/3. 124.

[140] Kubinyi: Hontmegyei oklevelek: 5—8. l. Fejér XI. 522. 1. — Anjou: I. 391.; VI. 176. l. — Teleki: XI. 252. — Corpus Stat. IV/2. 183.

[141]„Statuimus etiam, ut si cause exorte fuerint inter eos ex ungaris et teotonis simul testimonia proferantur." Hazai okmt. VI. 76. l.

[142]  Fejér: VIII/3. 416. l.

[143]  Pelsőc bírája 1351-ben Tilmannus. Fejér IX/2. 68.— Teleki XI. 87. - Szamota: Régi utazások: 532—3.

[144]  Knauz: II. 145., 217., 373. — Fejér: IV/2., 61., 214.; VIII/2., 288., 554.; VIII/3. 124. — Wenzel: X. 118—120. — Anjou: II. 95—96. - Tört. Tár: 1882:651.; 1883:68.; Magyar Tört. Tár. XII. 274—5.; Corpus Stat. IV/2. 195.; Teleki: XI. 116. — Ipolyi: I. m. — Hitújításkori okit. IV. 207. Múzeum: Törzs lt. 1375. IX. 1.— Wenzel: Az alsómagyarorsz. bányavárosok küzdelmei: 64. I.

[145] Wenzel: III. 40.; X. 119-120.; Fejér: IV/2. 61., IV/3. 143.; VIII/2 554.; IX/5. 391.; Anjou: II. 95-96.; IV. 51.; Hazai: VI. 285—7. ,  Kubinyi: Hont várm. oki. 5—8.

[146] Knauz. II. 217.; Wenzel: X. 119. — Fejérpataky: Számadáskvek: 85.

[147] Simplicissimus 1683-ban Selmec, Körmöc, Besztercebánya, Zólyom, Újbánya és Bakabánya városokról azt írja, hogy azok lakossága német és tót. 1854-iki kiadás 77. l.

[148] Wenzel: IX. 405.; Knauz: I. 54. — Anjou: IV. 288—9. Besenyő határában 1342-ben Szilvaszád, haraszt, domb, halom, apátakola.

[149] Wenzel: VII. 103.; IX. 131.; Anjou: V. 570.

[150] Fejérpataki: Magyarorsz. városok számadáskönyvei. 618—645.

[151] Wenzel: Az alsómagyarorsz. bányavárosok küzdelmei 39. 1. — Kör­möcbánya ltára fons. 19. fasc. 1. No. 25. — Békefi: A népoktatás 125. 1. Corpus Stat. IV/2. 183.

[152] Szamota: Régi utazások: 403., 405. ll.

[153] Wenzel: Magy. orsz. bányászatának krit. tört. 290.; Anjou: VI. 226.;. Múzeum: Törzslt. 1454. IV. 24.; Wenzel; Az alsó magy. országi bányaváro­sok: 61.; Orsz. Lt.: N. R. A. fasc. 1664. No. 54., 56. — Besztercebánya lt. II. fiók. 1475. 11/2.

[154] „Quatenus cuiuscunque nationis homines saxones videlicet, Hungari, sclavi seu alii ad terram monasterii Sancti Benedicti de Goron commorandi causa iam convenerunt vei convenire voluerunt". Knauz I. 212.; Wenzel: VI. 572.

[155]  Fejérpataky: I. m. 1—38. 1. — Kubinyi: 1. m. 5—8. 1., 56—57. 1. — Wenzel: 111. 206.

[156] Wenzel: Alsómagyarorsz. bányav. 39. 1. — Corpus Statut IV/2. 183.

[157] Wenzel: VI. 402., 409.; XI. 242.; 261—2.; — Knauz: 1. 288.; 298., 313.

[158] Kubinyi: l. m. 27. — Hazai: VII. 183. — Grádeczi Horvát—Stansith lt Nagyőr fasc 11. No. 8.

[159] Ld.: a 157. jegyzetet. 1285-ben Domanyk már Tót jelzővel (Thouth} fordul elő. Kubinyi: I. m. 27. l. — Anjou: III. 476.

[160] Forrásaim Bars és Hont megyékre nézve: Bars- és Hont vármegye monográfiái. Körösi: A felvidék eltótosodása. Ugyanettől: Adalékok Hont m nemzeüségi monográfiájához. Kachelmann: Geschichte der ungariscner Bergstädte. — Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története. — Wenzel: Az alsómagyárorszagi bányavárosok küzdelme a nagylucsei Dócziakkal. — Péch: Alsómagyarorsz. bányaművelésének története. Krizko: A körmöci régi —kamara és grófjai. Krizko: A körmöcbányai egyház története. — Kubinyi: Oklevelek Hont vm. magánltárakból. Ezenfelül: Acsádi, Szádeczky, Volf: I. m.

[161] Bánffy okit I. 81. és 452.

[162] Wenzel: IV. 172.; Hazai: V. 299-302.

[163] Anjou: III. 47—48.

[164] Knauz: II. 768. — 1468 febr. 23. Bornemissza Benedek bíró „utriusque civitatis tam teotontcalis quam ungaricalis Waciensis". Múzeum: Törzslt — Csánki: Magyarorsz. földrajza a Hunyadiak korában. I. 93.

[165] Anjou: VI. 491., 525. l.

[166] Wenzel: X. 52—56.

[167] Fejér: IV/1. 290-5.; VI. l. 100-103.; Knauz II. 279., 280.; Anjou: VI. 525.; Hazai VII. 77—79.

[168] Ezen adólajstromokat ld.: Thallóczy: A kamara haszna 186. s kk. II. — Csánki: Magyarorsz. földrajza a Hunyadiak korában. I. 121. s kk. II.

[169] Wenzel: Magyarorsz. bányászatának kritikai tört. 103., 104., 106., 379., 380. II.

[170] Mikulik: A bánya és vasipar története Dobsinán. Tört Tár. 1880. 609. 1881:28., de főleg 494. és kk. II.

[171] Anjou: VI. 429. — Századok: 1876. Kiránd. 47. l.

[172] Századok: 1876. Kir. 47. l. Bredetzky: I. m. l. 240.

[173] Wenzel: Magyarorsz. bányászata: 354—7.; Corpus Staturorum II/2., 106., 126., 265., 270., 320., 330., 341. II. — Századok: 1876. Kir. 49—50.; Tört. Tár. 1884:161., 360., 1886:388., 583. II.

[174] Anjou: 1. 455., 643. Máriássy lt. Márkusfalva. No. 120.

[175] Hazai: VII. 150., 158.

[176] I. m. l. 240—1.

[177] Ld.: A Szepesség telepítés történetére nézve: Kaindl R. F.: Geschichte der Deutschen in den Karpathenlandern II. könyv. — Stanislaw Zachorowski: Wengierskie i polskie osadnictwo Spizu do potowy XIV. wieku. — Bruckner: A soltészség intézménye a Szepességen. — Békefi Emlékkönyv.

[178] Hazai: VI. 196., 230—231. Századok: 1872 : 506. Wagner: Analecta Scepus. I. 397. — Fejér: I/1. 302. Anjou: IV. 471—6.

[179] Közlemények Szepes vm. múltjából: 1909. évf. 158., 224.; 1916:68. ll.

[180] Fröhlich 1643-iki Viatoriumában. II/l. 295—8. ll.

[181] 1854-iki kiadás, 60 l.

[182] Gazdaságtört. Szemle 1895. — Torma Károly statisztikai táblái.

[183] E megyére nézve forrásaim voltak: llléssy: Igló levéltára. Wagner, Schmauk, Bárdossy, Weber, Csánki közismert forrásművei. A Szepes m. Történelmi Társulat kiadványai, évkönyvei, főleg: Hradszky: Szepes megye helynevei.

[184] Csánki: I. m. I. 278.

[185] Hazai: VIII. 54. — Fejér: IV/1. 468.; VI/2. 375. — Eperjes v. lt 2/a; 29. szám.

[186] Eperjes v. lt: 112., 113/a., 113/1., 147. szám. — Múzeum: Törzs lt 1424.

[187] Eperjes város lt: 147. szám.

[188] Fejér: VI/2. 376—7.

[189] Fejér: VIII/2. 253. — Wagner: Diplom. Sáros. 100. I. — Fejérpataky: I. m. 163—617. 11.

[190] Kisszeben város középkoH oklevelei.

[191] 1854-iki kiadás 91. l.

[192] Wenzel: XII. 434—441.; Hazai: V. 47.; VIII. 131.; 246., 238., 254.; Anjou: I. 589., II. 36.; V. 121—2.; Eperjes v. lt. 7/a. szám. A megye hajdani magyarságára sok anyagot hordott össze: Bánó József: Sáros vm. népének magyarságáról szóló cikkében. Századok: 1881: Kiránd. 12. l.

[193] Csánki: I. m. I. 308—9. — Magy. Nemz. Múzeum: Máriássy letét, 1412. Pányi Ferenc és társa oklevele, melyben Magyar és Tót Rasztiszlavica fordul elö

[194] Körülbelül  1460-tól vezették a polgárjogot nyertek anyakönyveit, amelyek alapján érdekes népmozgalmi tanulmányt lehetne összeállítani.

[195]Viator. II/1. 294. l.. Kassán kívül német volt pl. Szepsi (németül Moldau) helység is. Ld.: Anjou: I. 433.

[196] Szabó: Régi magyar könyvtár I. 132. l.

[197] Csánki: I. m. 1. 203., 207., 211. II. Anjou: V. 537. l.

[198] Forrásom főleg Kassa város levéltára volt.

[199]Wenzel: Az alsómagyarorsz. bányavárosok küzdelmei 84. l.

[200] Selmeczen  1366-ban már feltűnik egy: Windisch Péter. Fejérpataky: I. m. 9., 27., 29., 31., 33., 35. II.

[201] U. o. 98. l.

[202] 1459. „Dy Helffte seynes havvz, gelegen in der wyndisclun gassen". Eperjes v. Itára: 133. szám, 34 lap. — Fejérpataky: I. m. 640 I. Ld.: Pozsony megyénél Windisch-Nussdorf nevét.

[203] Huber: Ausztria tört I. 290. — Pypin és Spasovic I. m. I. 16.

[204] Ld.: Szabó—Hellebrant: Régi magy. könyvtár: III/1. 314—315., 326-328., 330., 331., 334., 342., 365., 366., 403., 404., 409. stb. II.

[205] Rákóczi levele Pállfyhoz 1711, V. 28. Archív. Rákócz. III, 676.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

11. júna 1948 vyšla vyhláška povereníka vnútra č. A-311/16-II/3-1948, ktorá "zrušila" viac ako 700 historických názvov obcí prevažne na južnom Slovensku. Vyhláška bola prijatá na poslednú chvíľu v čase, keď sa čsl. politika pod sovietskym tlakom už preorientovávala z konfrontácie s Maďarmi na spoluprácu s nimi. Pán na obrázku je Dr. Daniel Okáli, povereník vnútra, predtým predseda československej presídľovacej komisie v Budapešti, ľavicový intelektuál, ktorý pred vojnou istý čas pôsobil ako advokátsky koncipient aj v Nových Zámkoch. Mnohé opatrenia tých čias nesú pečať jeho patologickej osobnosti - siroty a citového mrzáka...

1948 június 11-én látott napvilágot a szlovák belügyi megbízott A-311/16-II/3-1948 számú rendelete, amely "megszüntetett" több mint 700 ősi település-elnevezést Dél-Szlovákiában. A rendelet az egyik utolsó magyarellenes intézkedés volt, miután szovjet nyomásra enyhülni kezdett a csehszlovák kisebbség-ellenes politika. A képen látható úr Dr. Daniel Okáli belügyi megbízott, azelótt a Budapesten működő Csehszlovák Áttelepítési Bizottság vezetője, baloldali értelmiségi, aki a háború előtt egy ideig ügyvédi segéd-fogalmazóként ténykedett Érsekújvárott. Sok háború utáni magyarellenes intézkedés az ö beteges személyiségének jellemvonásait viseli magán (D. Okáli árva gyermekként szeretet-ínséges körülmények között nevelkedett).

Chronológia máj-júl r. 1948 / 1948 május-július kronológiája:

{jumi [NZONLINE/chronologia.php][csl_mad][1948.05.01][1948.08.01]}

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Keď sme sa pred časom venovali neúspešným pokusom Jenő Wirtha (písali sme tu a tu) získať späť identitu svojich starých rodičov ktorých mená slovenské úrady sfaľšovali s odvolávkou na jazykový zákon, netušili sme, že úryvok z Mŕtvych duší N. V. Gogoľa bude čoskoro opäť výsostne aktuálny:
- To ste ako myslel, že vám mám nebožtíkov dať?
- Jednoducho. Dokonca som ochotný za nich zaplatiť.
- Ale ako? Naozaj tomu nerozumiem. Snáď ich nechcete zo zeme vykopať?

Čičikov videl, že stará nič nechápe... Stručne jej vysvetlil, že to celé prebehne len na papieri...
- Ale na čo vám len budú? spýtala sa starena vypúliac na Čičikova oči.
- To už je moja vec.
- Ale veď oni sú mŕtvi.
- A hovorí niekto, že sú živí?
- Naozaj neviem, ... s mŕtvymi som ešte nikdy neobchodovala.
- Ako by aj?!  Skôr by bolo divné, keby ste to už bola skúšala...

Nebožtíkov v poviedke  N. V. Gogoľa síce Čičikov zobchodoval, ich večný pokoj však nevyrušil. "Najstarśí uhorský husár" Ladislav Škultéty – Gabriš nemal toľko šťastia a jeho telesné pozostatky nedávno putovali z Aradu, kde boli pochované od jeho smrti v r. 1831 do rodného Mojtína. V skutočnosti nie je nič čudné nad touto transakciou, ak uvážime, aká je slovenská historiografia núdzna o slovenské osobnosti, zvlášť z "uhorského obdobia slovenských dejín".  Sledujúc Čičikovovej logike, by bolo skôr divné, keby po scudzení identít spomínanom v minulom článku, nedošlo i na telesné pozostatky...

V najnovšom čísle časopisu .týždeň László Surján komentuje kauzu Škultéty.  Surjánovi, ktorý nedávno - citujúc Š. Hríba - "podal vystretú ruku ako nikto pred ním",  sa stalo to, čo mnohým "našim Maďarom" pred ním - vypadol z role...

Zbytočná kauza Škultéty

Mohlo sa krajšie, mohlo sa múdrejšie, mohlo sa spoločne. Stráž­majstra Ladislava Škultétyho (pozri aj článok na nasledujúcej stra­ne) exhumovali v Rumunsku a jeho pozostatky v podstate potajom­ky preniesli na Slovensko. Maďarsko ani neinformovali, ani nezapojili do akcie. Pritom prečo by sme boli my proti, keď Škultétyho rodná dedina chcela uchovávať jeho spomienku a aj jeho hrob? Je to prvý problém v tomto príbehu.

Druhým je, že sa zaplietame do jednej hlúpej diskusie. Bol Škul­téty Slovákom alebo Maďarom? Keďže meno jeho matky bolo Kovács, dalo by sa povedať, že má maďarský pôvod. Keďže Mojtín (Hegyesmajtény) bol osídlený v 18. storočí, v predchádzajúcich dvoch storočiach akoby zmizol, dalo by sa taktiež povedať, že má slovenský pôvod. Jeho legendárnu postavu spracovali po slovensky aj po ma­ďarsky: pod menom Háry János ho pozná každý Maďar. Prečo by ne­mohol byť predmetom našej spoločnej historickej pamäti?!

Škultéty bol Hadikov husár, legendárny husár legendárneho veli­teľa. Keď sa dostal k husárom, Maďar a Slovák neboli nepriateľmi. Boli občanmi jednej vlasti, aj keď sa každý modlil k Bohu iným jazy­kom. Za to, že Škultéty takto činil po slovensky, nebudeme my Ma­ďari mať menej radi Jánosa Háryho. A ak sa zase modlil po maďar­sky, môže ho aj napriek tomu jeho rodná dedina uctievať a spomí­nať si naň. Mohla to byť veľká príležitosť k zblíženiu - keby napríklad vedenie slovenskej a maďarskej armády organizovalo jeho pohreb spolu, keby si ho uctili ľudia z oboch krajín spoločne. Namiesto toho sa zaplietame do vášnivých diskusií. Namiesto úprimnej, vznešenej a veľkej slávnosti potajomky dovezené Škultétyho pozostatky. Han­ba. Je to veľká škoda.

Ľudia, Slováci a Maďari! Nebojíte sa, že starý strážmajster vyskočí z hrobu a udrie na vás? Ak  sú chýry pravdivé, jeden úder dostane aj mesto Arad. Išlo o 200-ročný hrob. Že vraj nikto neplatí? Takýto hrob by mohol byť ozdobou cintorína. Ak je pravda, že sa správcovia cin­torína vyhrážali zrušením, pravdepodobne nevedeli, čie pozostatky sa nachádzajú v danom hrobe. Ak je pravda, že rodnú dedinu Ladi­slava Škultétyho vyhľadal duchovný z Aradu, možno očakáva aj to, aby sme mu pobozkali ruky, že vôbec nedal starého husára ako čier­neho pasažiera jednoducho vyhodiť.

Milý dobrý Ladislav Škultéty! Keď už budeš unavený z týchto úderov, ozvi sa, bude nás niekoľko, ktorí budú udierať namiesto te­ba. Hoci z mojej strany by som v tejto veci oveľa radšej niekoho po­chválil, ale okrem teba neviem o nikom, koho by sa v tomto prípade pochváliť dalo.

László Surján, podpredseda Európskeho parlamentu

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

1. Kormányszervek nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó testületei

Szlovák Köztársaság Kormányának Nemzetiségi Tanácsa (Rada vlády Slovenskej republiky pre národnosti)
Elnök: Román Kováč, miniszterelnök-helyettes
Alelnök: Dusan Slobodník, kulturális miniszter
Cím: Úrad vlády SRNám. Slobody 1 813 70 Bratislava

SZK Kulturális Minisztériuma Helyi és Nemzetiségi Kultúra Főosztálya (Sekcia miestnej a národnostnej kultúry SR)
Főosztályvezető: Augustin Lang
Cím: Ministerstvo kultúry SR, Suvovorova 12, 813 31 Bratislava

2. Szlovákiai magyar politikai szervezetek, szövetségek, egyesületek és társulások

2.1. Politikai szervezetek

Együttélés Politikai Mozgalom (EPM, ESWS) (Coexistentia, Spoluzitie, Souzití, Zusammenleben, Wspólnota, Koegzistencija, Spivzitíja)
Alapítva: 1990. március 17
Elnök: Duray Miklós
Alelnök: Duka-Zólyomi Árpád, Gawlik Stanislav,  Mihályi Molnár László
Vez. titkár: Dolník Erzsébet
Cím: Prazská ul. 7, Bratislava Levélcím: P. O. Box 44, 814 99 Bratislava Telefon/fax: 07/497 877

Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) (Mad'arské Kresfanskodemokratické Hnutie Hungarian Christian Democratic Movement)
Alapítva: 1990. március 30
Tiszteletbeli elnök: Janics Kálmán
Elnök: Bugár Béla
Alelnök: Farkas Pál
Cím: Krížna 52,1/18,  821 08 Bratislava Telefon/fax: 07/600 77

Magyar Néppárt (MNP) (Mad'arská l'udová strana Hungarian People Party)
Alapítva: 1991. december 9-én
Elnök: Popély Gyula
Alelnök: Szöcs Ferenc
Cím: Cernysevského 39 851 01 Bratislava Telefon: 07/848 454

Magyar Polgári Párt (MPP) (Mad'arská občianska strana Hungarian Civic Party)
Alapítva: 1989. november 18 — Független Magyar Kezdeményezés 1992. január 25-tól — Magyar Polgári Párt
Elnök: A. Nagy László
Alelnök: Tóth Károly, Tóth János, Zoller Mihály
Cím: Zabotova ul. 2, 811 01 Bratislava, Telefon/fax: 07/495 322, 497 684

2.2. Szövetségek, egyesületek, társulások

Csehszlovákiai Magyar írók Társasága (CSMÍT) (Spolocnosť mad'arskych spisovatel'ov v CSFR Association of Hungárián Writer*s in Czechoslovakia)
Alapítva: 1990. január 26
Titkár: Fonod Zoltán
Cím: Laurinská 2. 815 08 Bratislava

Csehszlovákiai Magyar Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (CSEMKÉSZ) (Zväz mad'arskej kresťanskej inteligencie v Československu Union of Hungarian Christian Intelectuals in Czechoslovakia)
Alapítva: 1992. február 22
Elnök: Gyurgyík László
Alelnök: Alaksza János
Főtitkár: Sebők Zoltánné
Cím: Stefana Králika 18., 841 08 Bratislava Telefon: 07/777 223

Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége (CSEMADOK) (Demokraticky zväz Maďarov v Ceskoslovensku Democratic Union of Hungarians in Czechoslovakia)
Alapítva: 1949 március 5
Elnök: Bauer Győző
Alelnök: Gál Sándor, Szabó Rezső
Főtitkár: Sidó Zoltán
Titkár: Bárdos Gábor, Máté László
Cím: Nám. 1. mája 10-12,  815 57 Bratislava Telefon: 07/511 47, 571 57, 528 07

A CSEMADOK Országos Választmánya mellett a következő társaságok működnek:
1. Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Egyesülete
2. Csehszlovákiai Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Társasága
3. Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság
4. Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság
5. Csehszlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága
6. Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága
7. Szlovákiai Magyar Folklórszövetség

Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága (CSMKT) (Spolocnosť madarskych vytvarnych umelcov v Ceskoslovensku Company of Hungárián Artists in Czechoslovakia)
Alapítva: 1990. február 23.
Elnök: Nagy János
Ügyintéző: Kubicka Kucsera Klára
Cím: Sedmokrásková 8 821 01 Bratislava Telefon: 07/237 740

Diákhálózat (DH) ( Studentská sieť Student Network)
Alapítva: 1990. január— Magyar Diákszövetség (MDSZ) 1991. április 6-tól — Diákhálózat Elnök: Udvari Péter
Ügyintéző: Csermák Zoltán
Cím: Prazská 11, III. em. 48,  816 36 Bratislava Telefon/fax: 07/495 687

Magyar Asszonyok Ligája (MAL) (Liga mad'arskych žien Hungarian Women's League)
Alapítva: 1992-ben
Elnök: Laczkóné Erdélyi Margit
Cím: Nevádzova 5, 821 01 Bratislava Telefon: 07/294 484 Fax: 07/238 908

Magyar Ifjú Kereszténydemokraták Szövetsége (MIKSZ) (Zväz mad'arskej kresťanskodemokratickej mládeze Association of Young Hungarian Christian-democrats)
Alapítva: 1992. november 7.
Elnök: Varga Mária
Cím: Petőfiho 6., 940 01 Nové Zámky, P. O. Box 141

Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) (Mad'arsky zväz mládeže Hungarian Youth Association
Alapítva: 1990. április 6
Titkár: Petrik Zsolt
Külügyi előadó: Pál Tibor
Cím: Záhradnícka 16, 945 01 Komárno,  P. O. Box 118 Telefon/fax: 0819/37 60

Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (SZMCS) (Zväz skautov mad'arskej národnosti na Slovensku Hungárián Scouts Association in Slovakia)
Alapítva: 1990. március 11.
Elnök: Ajpek Gabriella
Ügyvezető: Hodossy Gyula Cím: Nám. 1. mája 6, 929 01 Dunajská Streda, Telefon: 0709/271 21 Fax: 0709/290 28

Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) (Zväz mad'arskych pedagógov na Slovensku Association of Hungarian Teachers in Slovakia)
Alapítva: 1990. január 11.
Elnök: Pukkai László
Alelnök: Lovász Gabriella
Cím: Komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium, ul. biskupa Királya 5, 945 01 Komárno Telefon: 0819/3466

3. Állami költségvetésből működő kisebbségi magyar intézmények

Ifjú Szívek Magyar Művészegyüttes (Mladé srdcia Mad'arsky umelecky súbor)
Alapítva: 1955
Igazgató és művészeti igazgató: Quittner János
Manager: Péterfi György
Zenekar vezetője: Karába Július
Énekkar vezetője: Kovács Kálmán
Tánckar vezetője: Varga Ervin
Gaudium Kamarazenekar vezetője: Feriencík Ágnes
Ghymes zenekar vezetője: Szarka Gyula
Cím: Mostová ul. 8, 811 02 Bratislava Telefon: 07/331 089 Fax: 07/331 187

Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége (CSMMSZ) (Svaz Mad'aru žijících v českých zemích Union of Hungarians living in the Czech Republic)
Alapítva: 1990. február 24
Tiszteletbeli elnök: Rákos Péter
Elnök: Csémy Tamás
Alelnök: Szabó Béla
Ügyvezető: Kocsis László
Cím: Vinohradská tr. 46, 120 00 Praha 2 Telefon/fax: 02/251 648

Komáromi Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya (Mad'arské národnostné oddelenie Podunajského múzea v Komárne)
Alapítva: 1991-ben
Osztályvezető: Liszka József
Cím: Palatínska 13, 945 01 Komárno Telefon: 0819/41 94

Komáromi Jókai Színház (Jókaiho divadlo v Komárne)
Alapítva: 1952 - Magyar Területi Színház 1990-től Komáromi Jókai Színház
Igazgató: Beke Sándor
Cím: PetóTiho 1. 945 01 Komárno Telefon: 0819/23 23 Fax: 0819/50 97

Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony (Vydavatel'stvo Madách v Bratislave)
Alapítva: 1969-ben
Igazgató: Dobos László
Cím: Michalská 9., 816 21 Bratislava Telefon: 07/334 532, 333 012

Szlovák Pedagógiai Kiadó — Magyar Főszerkesztőség (Slovenské pedagogické nakladatel'stvo — mad'arská redakcia)
Alapítva: 1950-ben
Vezető: Sima Éva
Cím: Sasinkova 5, 815 00 Bratislava Telefon: 07/645 51 (210-es mellék) Fax: 07/603 03

Szőttes Népművészeti Együttes Pozsony (ľudovoumelecky súbor SZŐTTES)
Alapítva: 1969
Igazgató: Bárdos Gábor
Művészeti vezető: Richtarčík Mihály
Zenekarvezető: Varsányi László
Szervezőtitkár: Reicher Gellért
Cím: Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: 07/528 07 Fax: 07/533 94

Thália Színház Kassa (Divadlo Thálie v Koáiciach)
Alapítva: 1969
Igazgató: Kolár Péter
Cím: Timonova 3, 040 01 Koáice Telefon: 095/258 66 Fax: 095/258 67

4. Tömegtájékoztatási eszközök

4.1. Napilapok

SZABAD ÚJSÁG, Közéleti és gazdasági napilap
Megjelenik 1991-től
Kiadó: Madách-Posonium Kft.
Főszerkesztő: Mészáros János
Cím: Pribinova 25,12. emelet, 819 11 Bratislava Telefon: 07/210 39 94, 210 39 89, 210 39 98 Fax: 07/ 210 39 92

ÚJ SZÓ, Független napilap
Megjelenik 1948-tól
Kiadó: VOX NOVA, Rt., Pozsony
Főszerkesztő: Szilvássy József
Cím: Pribinova 25, 8. emelet, 819 15 Bratislava Telefon: 07/550 18, 210 44 26, 210 46 15 Fax: 07/505 29

4.2. Hetilapok

A HÉT, Közéleti és kulturális hetilap
Megjelenik 1956-tól
Kiadó: CSEMADOK OV Hont Kiadója, Pozsony
Főszerkesztő: Lacza Tihamér
Cím: Obchodná 7, 815 44 Bratislava Telefon: 07/332 865

HETI IFI, Ifjúsági lap
Megjelenik 1991-tól
Kiadó: Dh-Press Kiadó, Pozsony
Főszerkesztő: D. Kovács József
Cím: Cukrová 14,  813 39 Bratislava Telefon: 07/509 03

NAP, Független közéleti hetilap
Megjelenik 1989. december 15-től
Kiadó: NAP Kiadó, Dunaszerdahely
Főszerkesztő: Barak László
Cím: ul. biskupa Kondého 10, 929 01 Dunajská Streda, P. O. Box 34 Telefon: 0709/259 75, 25976 Fax/modem: 0709/259 75

REMÉNY, Katolikus hetilap
Megjelenik 1990-tól
Kiadó: Glória Társulat
Főszerkesztő: Koller Gyula
Cím: Rím. kat. Farsky úrad, 900 46 Most pri Bratislave Tel: 07/951 31

VASÁRNAP, Családi magazin (Az Új Szó hétvégi magazinja)
Megjelenik 1968-tól
Kiadó: VOX NOVA, Rt., Pozsony
Főszerkesztő: Szilvássy József
Szerkesztő: Szűcs Béla, Zsilka László
Cím: Pribinova 25, 8. emelet, 819 15 Bratislava Telefon: 07/210 44 54 Fax: 07/505 29

4.2. Időszaki lapok és folyóiratok

BARÁTNŐ, Családi magazin (Havilap)
Megjelenik 1967-től
Kiadó: A Szlovákiai Nők Demokratikus Szövetsége Zivena Kiadó Vállalata, Pozsony
Főszerkesztő: Megyeri Andrea
Cím: Spitálska 6, 812 03 Bratislava Telefon: 07/ 573 10

CSERKÉSZ, Foglalkoztató ifjúsági és gyermeklap (Havilap)
Megjelenik 1990-től
Kiadó: Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség központja, Dunaszerdahely
Főszerkesztő: Hodossy Gyula
Cím: Nám. Slobody 1, 929 01 Dunajská Streda Telefon: 0709/271 21

EGÉSZSÉG, A Csehszlovák Vöröskereszt egészségügyi ismeretterjesztő folyóirata (Havilap)
Megjelenik 1945-től
Kiadó: Csehszlovák Vöröskereszt, Pozsony
Szerkeszti: Huszárné Sörös Vlaszta
Cím: Spitálska 4, 814 46 Bratislava Telefon: 07/535 76 Fax: 07/532 79

IRODALMI SZEMLE, Irodalom, Kritika, Társadalomtudomány (Havi folyóirat)
Megjelenik 1958-tól
Kiadó: Csehszlovákiai Magyar írók Társasága a Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony gondozásában
Főszerkesztő: Tőzsér Árpád
Cím: Michalská 9, 816 21 Bratislava Telefon: 07/33 00 72

JÓ GAZDA, A kertbarátok, kistermelők, méhészek, vadászok és horgászok lapja (Havilap)
Megjelenik 1991-tól
Kiadó: Madách-Posonium, Kft.
Főszerkesztő: Kádek Gábor
Cím: Pribinova 25, 819 11 Bratislava Telefon: 07/210 39 91 Fax: 07/210 39 92

KALLIGRAM, Művészet és gondolat (Havi folyóirat)
Megjelenik 1992-tól
Kiadó: Kalligram Kiadó, Kft., Pozsony
Főszerkesztő: Grendel Lajos
Cím: Staromestská 6, Bratislava Levélcím: P. O. Box 11, 820 11 Bratislava Telefon: 07/315 028

KELETI NAPLÓ, Független társadalmi és kulturális lap (Havilap)
Megjelenik 1990-től
Kiadó: Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony
Főszerkesztő: Gál Sándor
Cím: Kovácska 38, 040 01 Kosice Telefon: 095/258 78

PULZUS, Világmagazin (Havilap)
Megjelenik 1990-től
Kiadó: Alex S produkció kiadó, Pozsony
Főszerkesztő: Horváth Rezső
Cím: Ipel'ská 9, 825 07 Bratislava Telefon: 07/241511 Fax: 07/820 057

TÁBORTŰZ, A csehszlovákiai magyar lányok és fiúk lapja (Megjelenik évente 20x)
Megjelenik 1951. szeptember 1-tól - Pionírok Lapja 1968. szeptember 1-től Tábortűz
Kiadó: CSEMADOK OV Hont Kiadója, Pozsony
Főszerkesztő: Szarnák Mihály
Cím: Obchodná 7, 815 44 Bratislava Telefon: 07/332 865

TÜCSÖK, Gyermeklap óvodások és kisiskolások számára (Havilap)
Megjelenik 1991-tól
Kiadó: Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony
Főszerkesztő: Balajti Árpád
Cím: Michalská 9, 816 21 Bratislava Telefon: 07/33 20 86

TÜSKE, Szatirikus magazin (Havilap)
Megjelenik 1992-től
Kiadó: Ergo Reklám-Grafika, Komárom
Felelős: Kopócs Tibor
Cím: Potocná 28, 945 01 Komárno, P. O. Box 153 Telefon/Fax: 0819/41 93

ÚJ NŐ, (Kéthetente megjelenő képes magazin)
Megjelenik 1992-tól
Kiadó: Magyar Asszonyok Ligája, Pozsony
Főszerkesztő: Kocsis Aranka
Cím: Nevädzová 5, 821 01 Bratislava Telefon: 07/294 484 Fax: 07/238 908

4.5. Rádió

Szlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége
Alapítva 1949-ben
Főszerkesztő: Papp Sándor
Magyar nyelvű adás az 1017 kHz-en:
Hétfő - Péntek 14.00 - 18.00 óráig Szombat - Vasárnap 8.00 - 18.00 óráig
Cím: Mytna 1,  812 90 Bratislava, Telefon: 07/494 205

4.6. Televízió

Szlovák Televízió Magyar Szerkesztősége
Alapítva 1983-ban
Főszerkesztő: Füle Lajos
Magyar nyelvű adás heti egy alkalommal (30 perc).
Cím: Nám. SNP 33, 845 45 Bratislava Telefon: 07/332 617

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Tu a tam sa v poslednom čase  na našich stránkach vynorila legionárska tematika (naposledy napr. pri prezentácii knižky "Parkáň a okolie v bojoch o Slovensko v 1919-tom") a spolu s ňou aj charakteristický pátos, ktorým bola legionárska téma opradená počas I. ČSR. Dnes uvádzame kapitolu z knihy autorskej dvojice Plachý-Pejčoch, ktorá koriguje tento obraz.

Ivo Pejčoch a Jiří Plachý: Masarykovy oprátky. Problematika trestu smrti v období první a druhé Československé republiky 1918-1939. Svět křídel, Praha 2012

Boje na Slovensku probíhaly již od počátku listopadu 1918. Československé jednotky s diplomatickou pomocí dohodových velmocí dokončily obsazování Slovenska koncem ledna 1919. V březnu se však v Budapešti dostali k moci bolševici, proti nimž téměř okam­žitě vojensky vystoupilo Rumunsko. Slabé československé jednotky podpořily své rumunské spojence a obsadily některá příhraniční území severovýchodního Maďarska. Početně mno­hem silnější maďarská Rudá armáda však přešla v květnu 1919 do protiútoku a pronikla hluboko na slovenské území. Válka byla ukončena až novým diplomatickým tlakem Dohody,

Čtvrtá baterie 7. dělostřeleckého pluku na Slovensku (1919). (VÚA-VHA)

Polní kuchyně 34. střeleckého pluku italských legií na Slovensku v létě 1919. (VÚA-VHA)

který vyústil v podepsání Bratislavského příměří 4. července 1919. Boje definitivně skončily až československým obsazením Petržalky v polovině srpna 1919.

Ve stejný den, kdy byla v Prešově vyhlášena vazalská Slovenská republika rad, 16. června 1919, zahájily československé jednotky druhý útok na postavení maďarské Rudé armády u Levic.[14] O dobytí tohoto, z hlediska obou stran strategicky nesmírně důležitého města, se Čechoslováci neúspěšně pokoušeli již od 7. června a ani tentokrát neodpovídal průběh bojů zcela představám čs. štábů. Třetí československá brigáda pod velením plk. Louise Kieffera[15] pronikla 17. června za těžkých ztrát do Podlužan a Hronských Klačan

Bojiště u Vrábli v červnu 1919. (VÚA-VHA)

(jen zhruba dva až tři kilometry od Levic), kde však Maďaři přešli do protiútoku a Kiefferovy jednotky zatlačili až na úroveň Čajkov- Rybník. Ty v noci na 18. června 1919 zcela vyklidily levý břeh Hronu.[16]

Co bylo vážnější, těžké ztráty posledních dní a houževnatý odpor silnějšího nepřítele podlomily morálku československých vojáků. Množily se případy sebepoškozování a rabování civilního majetku. Za této situace se plk. Kieffer rozhodl tvrdě zakročit a obnovit kázeň i za použití těch nejdrastičtějších metod. [17]

Dne 17. června rozkázal podezřelé případy zranění (průstřely končetin), kterých bylo v té době v jeho jednotkách více než šest desítek, odeslat na obvaziště do Zlatých Moravců (I. sekce 207. zdravotnického oddělení), kde mělo být podle ožehnutých okrajů ran zjištěno, kdo si je způsobil sám a kdo k nim přišel skutečně během bojů. Ještě téhož dne označil kpt. MUDr. Viktor Lyčka tři případy za zcela zjevné sebepoškození a odeslal je pod eskortou zpět k brigádě. Šlo o vojíny Aloise Heise, Josefa Foglatance a Aloise Hanzáka (první dva byli příslušníky 6. ženijního praporu, třetí pak 1. slovenského pluku). Plk. Kieffer následně sestavil z důstojníků brigády „náhlý soud", který všechny tři odsoudil k trestu smrti. Rozsudek vykonalo polní četnictvo ještě téhož dne.

Skupina čs. námořníků na břehu Dunaje (1919). Druhý z leva kpt. Jan Durda, který padl 18. června 1919 v bojích u Levic. (VÚA-VHA)

O tři dny později zasedal náhlý soud v poněkud změněném personálním složení znovu. Tentokrát projednával případ šesti vojínů trénu 3. baterie 7. pluku polního dělostřelectva, kteří byli dopadeni při drancování vinného sklepa v nejmenované obci nedaleko Vráblí.

Maďarští parlamentáři v Bratislavě na mostě přes Dunaj (červen 1919). (VÚA-VHA)

Při zásahu polního četnictva se sice rozprchli, ale v poměrně krátké době se je podařilo vypátrat a pozatýkat. Také tady byl verdikt mrazivě jednoznačný - trest smrti zastřelením, vykonaný ještě téhož dne u obce Vel'ký Lapáš. Jestliže v prvním případě šlo o příslušníky domácích jednotek, ocitlo se 20. června 1919 před popravčí četou šest bývalých italských legionářů. Ani zásluhy ze zahraničního odboje však nebyly polehčující okolností.[18]

Podle hlášení velitelství 3. čs. brigády splnily exemplární tresty svůj účel. Disciplína byla obnovena a další případy sebepoškození nebyly zaznamenány (v té době však již druhý boj o Levice - pro CSR neúspěšně - končil). Věc měla ovšem pro její aktéry nepří­jemnou dohru. Novelizace vojenského trestního řádu, přijatá nedlouho po vyhlášení čs. nezávislosti (zákon č. 89/1918 Sb. z 19. prosince 1918) totiž institut náhlých soudů u polních jednotek rušila. Plk. Kieffer i důstojníci, kteří u soudu zasedli, tedy zcela jasně překročili svoji pravomoc, když zatčené neeskortovali k řádnému diviznímu soudu do Bratislavy, ale vynesli a hlavně vykonali nad nimi rozsudek sami.

Jak plk. Kieffer, tak i důstojníci, které delegoval do obou „náhlých soudů", měli být po­voláni k zodpovědnosti. Ještě před uzavřením Bratislavského příměří se však za svého tehdejšího podřízeného postavili: velitel 7. čs. divize gen. Louis Herbert Schuhler, velitel západní skupiny čs. armády na Slovensku gen. Eugéne Mittelhauser a nakonec i vrchní ve­litel čs. vojsk gen. Maurice Pellé. Ten jednání plk. Kiffera odůvodnil tím, že jako francouzský důstojník nebyl dostatečně znalý čs. právního řádu a jeho podřízení prostě jen poslechli

Současná podoba hrobu zastřelených legionářů ve Veíkém Lapáši. (OU Vel'ký Lapáš)

rozkaz: "Oceňuji, že učiněná opatření při­spěla k záchraně země a žádám, aby kvůli nim nebyl nikdo stihán. " S tímto stano­viskem se ztotožnil i ministr národní obrany, národně socialistický politik Václav Klofáč, když v návrhu na udělení milosti 9. října 1919 (všem zúčastněným) zašel ještě dál a ustavení „náhlého soudu" označil jen za po­chybení co do formy a nikoliv co do obsahu. Vojenské kanceláři prezidenta republiky došla žádost o omilostnění 20. října. Klofáč ještě následujícího dne pro jistotu u VKPR intervenoval. Na vynesení rozsudku se totiž jako členové soudu podíleli mimo jiné na­dějní legionářští důstojníci, mající před sebou perspektivní budoucnost (mezi soudci bychom např. našli jméno pozdějšího brig. gen. Václava Kuneše nebo slovenského generála Augustina Malára). Aféra byla nepříjemná i vzhledem k Francouzské vojenské misi v Praze, jejímž členem plk. Kieffer byl. Ostatně v té době došlo i k jeho povýšení do hodnosti čs. generála. Následně byl v lednu 1920 pověřen vybudováním a vedením tzv. Důstojnické školy, transformované o měsíc později na Vojenskou akademii, v jejímž čele stál až do srpna 1920, kdy se vrátil do Francie. Každopádně prezident republiky T. G. Masaryk již následujícího dne, 22. října 1919, gen. Kiefferovi i jeho podřízeným milost udělil. Jedná se zatím o jediný známý případ popravy československých vojáků (a dokonce legionářů) během celé československo-maďarské války v roce 1919. [19]

Další dva muži, popraveni v horkém létě roku 1919, nebyli exekvováni na základě roz­hodnutí vojenského soudu, nýbrž pouze velícího generála Edmonda Hennocqua. Důvodem bylo to, že měli údajně připravovat atentát na velitele zemského vojenského velitelství, generálmajora Františka Schöbla.[20]

V národnostně smíšených Košicích nedočkavě očekávala většina maďarského oby­vatelstva a zbolševizovaných dělníků vstup jednotek Rudé armády do města. Dne 2. června 1919 vypukly nepokoje, jichž se účastnilo více než pět tisíc obyvatel. Jen s vypětím sil se

Pátá baterie dělostřeleckého pluku během bojů proti Maďarům (1919).

podařilo čs. jednotkám obnovit ve městě pořádek. Osmadvacetiletý truhlářský pomocník Jozef Teper (někdy psán i Tepper) a teprve čtrnáctiletý učeň Vojtech Tirpák byli zatčeni a následně 3. června 1919 za úsvitu zastřeleni přímo na jedné z košických ulic:

„Jozef Tepper klečel u zdi a neustále křičel, že je nevinný. Vojtech Tirpák se zhroutil a ležel na zemi. Jeho matka prosila na kolenou důstojníka o chlapcův život, ten ji poslal na velitelství s tím, že počká s popravou, až se vrátí. V okamžiku, kdy matka odešla, zazněly výstřely. Civilní obyvatelé, přítomní popravě, se obrátili proti vojákům, ale ti je rozehnali. Generál Hennocque, který souhlasil s vykonáním popravy, údajně netušil věk odsouzených a namítal, že pouze souhlasil s vykonáním rozsudku, který mu předložil župan Dr. Sekáč",popsal události slovenský historik Martin Durišan.[21]

Jak ukázalo následující vyšetřování, podkladem pro odsouzení k smrti bylo oznámení velitele vojenské policie v Košicích, nadporučíka v záloze Vladimíra Struppla, o jehož právní relevanci však záhy vznikly pochybnosti. Již 11. července 1919 zavedl vojenský prokurátor v Košicích proti Strupplovi trestní řízení pro nešetření služebních předpisů.[22]

To bylo zastaveno, ovšem generální vojenský prokurátor nařídil obnovit trestní řízení. Tentokrát pro trestný čin vraždy. [23]

Řízení však bylo nakonec zastaveno, protože nadporučíku Štrupplovi nebyl prokázán úmysl a eventuální přečin z nedbalosti byl již omilostněn amnestií prezidenta z 24. října 1919. Vdova Katarína Teperová se roku 1926 obrátila na kancelář prezidenta republiky s žádostí o finanční vyrovnání. Argumentovala, že živí nedospělou dceru a tvrdila, že po psychickém otřesu následkem popravy manžela přišla o nenarozené dítě. Definitivní výše případné uznané náhrady však není v dochovaných dokumentech uvedena.[24]

Případ popravy Tepera a Tirpáka připomněl i tehdejší generální inspektor československé armády Josef Machar ve svém díle Pět roků v kasárnách, dvakrát se stal i předmětem inter­pelací v poslanecké sněmovně. Za zločin vzpoury v době stanného práva byl odsouzen 22. srpna 1919 divizním (náhlým) soudem v Rožňavě a následně popraven vojín československé armády Ján Žatko, jenž sloužil jako střelec 1. střeleckého pluku. Jan Žatko dne 21. srpna 1919 obcházel ubikace mužstva v Joleszu a vybízel vojáky, aby se vydali k prapornímu vězení a osvobodili vězně, což se v několika případech po přemožení stráže skutečně stalo. Žatko byl zatčen a obviněn, že se dopustil výroků pobuřujících k jednání, směřujícího ke spolupůsobení jiných. Tím mohlo podle názoru soudu dojít k vzepření se rozkazům představených a hlasitým vyzý­váním k násilí proti stráži se snažil překazit trest, jenž byl na uvězněných vykonáván. Žatko byl soudem prohlášen vinným trestným činem vzpoury[25] a odsouzen k trestu smrti kulkou^.[26]

Velitel východní skupiny Slovenska neudělil odsouzenému milost a ten byl 26. srpna 1919 v 7.51 zastřelen v obci Jovice (maďarsky Jolesz). [27]

Nejdéle trvajícím reliktem československo-maďarské války byla vojenská diktatura na Podkarpatské Rusi. Ta byla formálně ukončena 9. ledna 1922. Fakticky však trvala až do prvních parlamentních voleb v této nejvýchodnější části předválečné republiky, které se zde konaly až v roce 1924. Roku 1921 zde mělo dojít k poslední „mimořádné" popravě, která se údajně odehrála v pohraničním Berehovu. Tento případ je však dosud obestřen závojem tajemství.[28]

K nejméně dvěma popravám však došlo již během tzv. Sedmidenní války s Polskem o Těšínsko na konci ledna 1919. Polské zdroje, které však nelze považovat za zcela >objektivní, hovoří o číslech mnohem vyšších. Podle některých náznaků se hrdelní exekuce konaly i u jednotek čs. legií v Rusku ještě před vznikem samostatného státu. Výhradně se však měly týkat českých zrádců z řad bývalých legionářů, kteří přeběhli na stranu bolševiků, a byly odpovědí na krutosti, jichž se především „internacionální" bolševické oddíly do­pouštěly na zajatých legionářích. Tato problematika však patří k nejméně probádaným a teprve čeká na objektivní zpracování.[29]

Nepoznáme zatiaľ všetky detaily príbehu, ale jeho chronológia sa v hrubých črtách javí nasledovne:

18. 1. 2012 Od začiatku roku 2012 bola badateľná zvýšená aktivita v tlači tému legionárskych hroboch na novozámockom cintoríne.

4. 3. 2012 Článok na Watson.sk  Ako by sa o histórii nemalo písať

28.08.2012 Článok na Watson.sk  Ako by sa o histórii nemalo písať II. U F. Vrábela pretrváva záujem o novozámockých legionárov

1.12.2012 List Nadácie M.R.Štefánika adresovaný primátorovi mesta a rôznym domácim i zahraničným inštitúciám kritizujúci neochotu Mesta Nové Zámky opätovne inštalovať Štefunkovu legionársku sochu z roku 1936

24.12.2012 Článok na Watson.sk  Úprava vojenských hrobov na novozámockom cintoríne nestrpí ďalši odklad

15. 04. 2013 Mesto odstraňuje betónové skelety býv. pamätníka a začína rekonštrukčné práce.

23. 5. 2013 Za účasti Nadácie M.R. Štefánika, HÚ SAV, VHÚ a SHS sa v Bratislave koná konferencia "M. R. Štefánik a zahraničné vojsko". Na konferencii odznie informácia aj o "devastácii legionárskych hrobov" v Nových Zámkoch

27.5.2013 České ministerstvo obrany na základe informácie od Nadácie M.R.Štefánika  poslalo ostrý protestný list slovenskému ministerstvu vnútra vo veci devastácie vojnových hrobov československých legionárov

27.5.2013 Článok na Watson.sk  Smutné naťahovačky nad hrobmi obetí 1. svetovej vojny...

10.6.2013 Článok v orgáne MS Slovesnké národné noviny Legionári opäť bojujú, tentoraz nie proti boľševikom

28.6.2013 Posviacka zrekonštruovaného pamätníka a vojnových hrobov za účasti ruského veľvyslanca

29.6.2013 Článok na Watson.sk Posviacka hrobov vojakov padlých v 1. sv. vojne v úzkom kruhu

Z vyššieuvedeného sa zatiaľ zdá, že Nadácia M. R. Štefánika ťažko nesie, že sa nezrealizoval jej cieľ - znovainštalácia Štefunkovej legionárskej sochy na novozámockom cintoríne. Čo je zlá správa pre uvedenú organizáciu, nemusí byť nutne zlá správa i pre Novozámčanov...

Skulptúra z r. 1936, na ktorej sa o prikrčeného legionára opiera Bohémia. Šedévr, bez ktorého sa naše mesto, ktoré bolo v rokoch 1945-48 spolu s inými mestami južného Slovenska dejiskom vyháňania a etnických čistiek - azda zaobíde bez ujmy.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ma helyezik végső nyugalomra az érsekújvári temetőben Sidó Zoltánt.  A 74 éves korában elhunyt pedagógus, politikus 1939-ben született Komáromban. 1963-ban a nyitrai Pedagógiai Főiskolán magyar-szlovák-rajz szakon végzett. 1968 és 1981 között az érsekújvári közgazdasági szakközépiskola tanára volt. 1981-ben a Csemadok országos elnöke lett, 1989 után a főtitkári tisztséget töltötte be. 1982 és 1990 között a pártállami Csehszlovák Szövetségi Gyűlés képviselője volt. 1992-ben alakította a Schola Comaromiensis városi egyetemet Komáromban.

Sidó Zoltánra egy 1990. szeptemberében megjelent beszélgetéssel emlékezünk.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Piatkajšie oslavy príchodu vierozvästcov sv. Cyrila a Metoda v Nových Zámkoch predčasne ukončila dôkladná letná búrka. Na slávnostnom akte sa zúčastnilo asi 50 ľudí, vence kládli predstavitelia Mesta (primátor G. Pischinger),  Nitrianskeho samosprávneho kraja (L. Marenčák), Matice slovenskej (M. Malperová a A. Rošková), Csemadoku (E. Reméňová a H. Hegedüsová), ZŠ Nábrežná (R. Rudinský), strany Smer (H. Bohátová) a strany SDKÚ (A. Huršan, R. Schwarz, J. Pétery).

Už tradične si v Nových Zámkoch v rovnaký deň pripomíname aj deň hanby - deň úplatného poslanca a to práve kvôli okolnostiam, za akých v r. 2011 došlo k stavbe súsošia solúnskych bratov. V tomto zmysle dámy a páni kládli dnes vence, ktoré reprezentovali ich aféry za ostatný rok: likvidáciu škôlky na Cyrilometódskej ulici, schodok v rozpočte mesta vo výške 2.3 mil. Eur, predaje a netransparentné zámeny mestského majetku, likvidáciu profesionálnej hádzanej v Nových Zámkoch, rekonštrukciu vojenských hrobov sprevádzanú medzinárodným škandálom, sabotovanie infozákona pri neposkytovaní informácií z  mestských podnikov, odmietnutie pomoci obyvateľom osady Hliník počas záplav, atď. atď...

Program dávno začal, stále sme však mali intenzívny pocit, že niečo chýba...

Neskôr sme pochopili, čo nám chýba...

Po chvíli už bolo všetko na svojom mieste.

Za silného hrmenia sa spustil -  Sv. Cyril by povedal "ОЧЕНЬ НЕКСТАТИ" - lejak.

Prchali Matičiari... i dámy z Csemadoku

Pamätníku Cyrila a Metoda, a tomu, čo špecificky v Nových Zámkoch symbolizuje, sme sa venovali v článkoch:

5.7.2012 Deň hanby - pred rokom odhalili súsočie byzantských vierozvästcov v Nových Zámkoch

10.09.2011 Po pamätníku Cyrila-Metoda Koncert tolerancie

26.07.2011 Posl. Garajová o watson.sk: „Píšu o nejakej intolerancii, čo absolútne nechápem... Pochybujem, že by do očí vedeli povedať to, čo tam napíšu...“

06.07.2011 Účasť cca 250 ľudí na odhaľovaní sochy je úspechom jej odporcov

27.06.2011 "Ďakujeme, neprosíme si!" Týždeň pred odhalením kontroverznej sochy v Nových Zámkoch začína facebooková kampaň

05.06.2011 Tak samozrejme ako zeleň a stromy, patrí i súsošie Cyrila a Metoda do Nových Zámkov, tvrdí poslankyňa

29.12.2010 Pamätník intolerancie už na jar aj v Nových Zámkoch!

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Publikujeme záverečnú repliku J. Škultétyho z r. 1931 adresovanú Bélovi Iványimu. Škultéty profesionálnemu archivárovi vysvetlil, aké sú archívne pramene nespoľahlivé, že tisícročný útlak trval 35 rokov a Slováci pokračujú vo vysťahovalectve zo zvyku. Rozsiahlo sa venuje zlej sociálno-demografickej situácii v Maďarsku a má úprimné obavy o jeho budúcnosť. Predchádzajúce diely nášho seriálu: 1, 2, 3, 4

Sorozatunk mai részében Skultéty József Iványi Bélának 1931-ben írt válasz-iratát közöljük. Skultéty a hivatásos levéltárosnak elmondja,  mennyire megbízhatatlanok a korabeli források, továbbá hogy az ezeréves elnyomás 35 évig tartott és hogy a szlovákok legújabb kori kivándorlásának az oka a szokás ereje. Terjedelmesen foglalkozik Magyarország szociális és demográfiai helyzetével és komoly aggodalmáról ír az ország jövőjét illetően. Sorozatunk elözö részei itt találhatók: 1, 2, 3, 4

Susedské naše pomery s Maďarskom ešte nemenia, nenaprávajú sa viditeľnejšie, ale zato tam už veľmi ukazuje sa nový duch. Taký nový duch, ktorého účinky pre nás, ako susedov, môžu byť len vítané. Na môj vážny spis[1] odpoveď[2] je síce divná, ale v záujme susedského nášho pomeru mohlo by sa pokladať za chybu, keby z našej strany prestalo vysvetľovanie.

Divná veru odpoveď od začiatku do konca. Kde ja pozitívne hovorím, na to dôsledne a krikom povie sa mi: „nie", „nie!" a kde moja reč je odôvodnená negácia, tam bez jej podvracania kričí sa: „ale áno, áno!" Vôbec, čo ja, keď som sa mu dobre prizrel, za biele vyhlasujem, pán Bela Iványi hovorí o ňom ako o čiernom, čo je mne čierne, jemu je dôsledne biele. Co zistil Pavel Hunfalvy, taká zvláštna autorita v maďarskej vede, to preto, že ja odvolával som sa naň ako na dôkaz, Iványi vyhlasuje za „cele naivné pozname­náme", Scotus Viator mu je dobrodruh (str. 4) a ja, „podkúpený Cechmi", píšem „za české peniaze". Spis môj hneď na titulnej strane svojej odpovedi nazval „pamfletom". . . Pravda, kto sa hne­vá, nemôže dobre brániť svoju vec. Slová, obsiahnuté medzi vývodmi môjho spisu, že proti nám maďarská vec nemôže sa brániť, potvrdzujú sa každou vetou, každým slovom pána Iványiho.

V svojej práci „Pro Hungaria Superiore. Felsomagyarorszá­gért" (1919) Bela Iványi, vysvetľujúci, že Slováci nie sú ten ná­rod, ktorý na priestranstve medzi Dunajom, Moravou a Hronom žil za času Cyrila, Metoda s Svätopluka", opieral sa hlavne na spis Ďura Volfa („Az egyházi szláv nyelv hazája és a magyar hon-foglalás[3], 1897), preto mne také učenie pána Iványiho vyvracať bolo tým ľahšie, keď proti Volfovi mohol som sa odvolávať i na maďarské práce, na štúdie peštianskych slavistov (Asbótha, Melicha). Citátmi náležite ukázal som, aké je dnes v tejto otázke sta­novisko vedy. Ale potom takrečeno mrzelo ma, že v spise, ktorý nie je pre odborné obecenstvo, v spise politickom, bude azda prive­ľa tých odborných výkladov, citátov zo štúdií najvážnejších pred­staviteľov slavistiky. Hovorím, toto mňa už nepokojilo. A pán Ivá­nyi? On, akoby sa bol pohoršil nad tým, že ja takrečeno mlčím o tom, čo je jadrom jeho výkladov, — Bela Iványi takto začína proti mne: „Kým ja v spise, ktorý má temer sto strán zo stolice na stoli­cu dokazujem, že medzi niekdajšou slovanskou a pozdejšou sloven­skou vrstvou rečovou v Hornom Uhorsku je všade vrstva maďar­ská a nemecká, kým ja usilujem sa ukázať, že niekdajší moravský Slovan (marahán-szláv) nie je totožný s dnešným Slovákom, tu pôvodca (Skultéty) o tomto neobracia ani litery vážnymi, spoľah­livými, opravdovými a pevnými dátami", z politických pomerov najnovšieho času povytrhuje niekoľko ozajstných alebo domnelých krívd ... a tieto s najrozvitejšou novinárskou technikou zväčšuje, vyfarbí, rozpáli, prekrúca a od pravdy ďaleko vzdialený prekladá na spôsob Scota Viatora". K tomu, pretvarujúc sa, ako sa on nad týmto pohoršil, pán Iványi ešte dokladá: „Načo je to takúto váž­nu vec nie hojným vedeckým aparátom podoprieť, ale chcieť rie­šiť a pomknúť napred nevážnym osobníčkarstvom, zle ukrývanou malomocnou zlosťou, úsmev budiacou božskou falošnou naivitou, planými vtipmi, vedomým prekrúcaním pravdy, áno vyberanými lžami"[4].

Z našej strany bola by veru veľká nespôsobnosť v tejto veci pomáhať si osobnými výpadmi alebo utiekať sa ku lži. I teraz ja pokojne a v krátkosti idem reflektovať na reči nahnevaného člo­veka[5].

[1]A volt Felsô-Magyarországról. Válaszul dr. Iványi Bela „Pro Hun-garia Superiore. Felsomagyarországért" cimu konyvére írta Skul-téty József. Turóc-Szent Márton, 1929, strán 39. (S maďarským textom súčasne vyšiel i slovenský.)

[2] Felso-Magyarországról. (Felelet Skultety József: A volt Felso-Ma­gyarországról cimu pamflettjére.) Iványi Bela, a jogtórténet tanára a kolozsvárszegedi egyetemen. Szeged, 1930. Str. 21.

[60] Magyar Szemle, 1930, IX, str. 247.

[61] Dezider Keresztury; Magyar Szemle, 1930. III, str. 144.

[62] Valent Hóman a Július Szekfú teraz začali vydávať Maďarské Dejiny („Magyar Tôrténet") a v úvode hovoria i o Ladislavovi Szalayovi, váženom historikovi maďarskom z polovice 19. storočia, že mohol vyhovieť len svojmu pokoleniu. Po Szalayovi a Horváthovi
v 1890-tych rokoch, na milenárnu pamiatku, spísali (hlavne Marczali a Acsády) dejiny Uhorska až v desiatich zväzkoch, a Hóman so Szekfúm hovorí i o tomto diele, že je už „zastaralé". Autori písali vraj v duchu svojej doby. Terajšie pokolenie malo vraj také
skúsenosti, že jeho ponímaniu histórie nevyhovujú už ani historici, ktorí písali len pred tridsiatimi rokmi. (Hóman Bálint és Szekfú Gyula: Magyar Tôrténet. I, str. 5—6.)

[63] Dr. Ján Kohúty lekár turčiansko-sväfto-martinský, 1929-ho oznámením v novinách hľadal zubného lekára-asistenta. Z Maďarska hlásili sa mu diplomovaní lekári a v prosbách odvolávali sa na to, že tam je ťažký život a vôbec pomery neznesiteľné.

[64] Pesti Napló, 1930, 20. III.

[65] Od tých čias písali, že veľké nebezpečenstvo je aj v maďarských obciach Komárňanskej stolice. Podobne i v Ostrihomskej.

[66] Dr. Ludvik Fulep, zengó-várkanský kalvínsky farár. (Pesti Napló 1929, 26. novembra.)

[67] Roku 1883 nitriansky slúžny Janics dával konfiškovat „Národného hlásnika" na poštách i po súkromných domoch; vj Ašakerti (nitriansky okres) odstránili poštárku zo služby preto, že Národného hlásnika vydávala predplatiteľom.

[68] Bela Grünwald už 1878-ho v svojej brožúre „FeLvidék" uradovaný napísal, že v Hornom Uhorsku stredné školy sú ani stroje, do ktorých na jednom konci dávajú slovenskýclh chlapcov, a na druhom konci vypúšťajú ich z nioh už ako Maďarov. A onedlho bolo im už málo i tohoto. Ako znovu a znovu spomínam, jestli slovenský žiak prezradil niečím, na pr. čítaním slovenskej knižky, že by sa chcel pridŕžať svojej materinskej reči, nemilosrdne vylúčili ho z ústavu, a minister školstva dôsledne dodal ku školskému výroku, že patričný doma v iných ústavoch školských prijatý byť nemôže, a vysvedčenie alebo diplom z cudzozemská donesený v Uhorsku
platný mu nebude. Tak nasledovalo potom, že slovenskí rodičia odvrátili sa od takýchto škôl a v ústavoch Horného Uhorska učievali sa takrečeno len synovia úradníkov a Židov.
I v predošlom svojom spise povedal som jasne, že tento stav začal sa v osemdesiatych rokoch (1880), nasledovne do 1918-ho trval 30—35 rokov, a pán Iványi pravdivosť mojich slov predsa chcel podvrátiť príkladom Jána Černocha.34 Veď, vraj, synom slovenských rodičov bol i Ján Černoch, ostrihomský arcibiskup! Odvrátili sa teda Slováci od škôl maďarských? Pravda, i tu sa popálil. Ja som hovoril o 30—35 rokoch, počítaných od prvej polovice osemdesiatych rokov, a arcibiskup Černoch vysväteným kňazom bol už 1874-ho.

[69] Magyar Szemle, 1930, VIII, str. 342.

[70] Magyar Szemle, 1930, IX, str. 320.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Sidó Zoltán (1939.04.11. - 2013.07.02)

1939. április 11., Komárom. Tanár, politikus, kultúra­szervező. Az érsekújvári magyar gimnáziumban érettsé­gizett (1957), a nyitrai Pedagógiai Intézetben magyar-s­zlovák-képzőművészeti nevelés szakon  tanári oklevelet szerzett (1963), majd Udvardon és az érsekújvári köz­gazdasági középiskolában tanított. 1981-1991 között a Csemadok KB (OV) elnöke, 1991-1993-ban főtitkára, 1994-2007 között a komáromi Városi Egyetem igazga­tója volt. 1982-1990 között prágai parlamenti képvise­lő volt.

- Honnan származol, hol születtél, milyen családban?

- Apám, Sidó József, pozsonyi származású, Hanza alkalmazott volt, és amikor a Hanza megvásárolta Komáromban a Spitzer-nyomdát, ő lett ennek a nyomdá­nak az igazgatója. Anyám, Kvasznovszky Mária, Szentistvánpusztán született Kürt mellett. A pozsonyi Orsolyáknál tanítói oklevelet szerzett, s mint tanítónő is­merkedett meg apámmal Kürtön, aki előadásokat tartott az akkori szövetkezeti mozgalmakról. Ez 1937-ben, 38-ban volt. 38-ban összeházasodtak, úgyhogy az­tán én is és húgom, Ági itt születtünk Komáromban.

- Az édesanyád milyen családból származott?

- Anyám apja, Kvasznovszky Károly, uradalmi gépész volt. Tíz gyereke született, s ebből anyám volt a legidősebb, öccse Prágában érettségizett a kereskedelmi akadémián.

- Nem ment rosszul a családnak...

- Nem. Hiszen, ha jól tudom, de nem vagyok benne biztos, mint uradalmi gé­pészmester, vagy főgépész, a tíz gyerek mellett, akik mind szakmát kaptak, 36 hektárnyi termőföldet vásárolt Kürtön, kaszálót, erdőrészt, szőlőt telepített, dup­la háztelket vett, háromszobás, kétkonyhás, istállós, műhelyes csodaházat épí­tett a faluban, ahová talán olyan 50 éves korában eljött gazdálkodni. Szen­tistvánpuszta Kürttől egy kőhajításnyira van, olyan öt kilométernyire.

- Akkor menjünk, lépjünk egyet a gyerekkorodig, vagy a gyerekkorodhoz. Hol telt, és hogyan?

- Hát itt vissza kellene kanyarodnom kicsit apámhoz, mert a család ettől füg­gött. Apám, ahogy mondtam, 38-ban a Hanza Nyomda, Unió Nyomda igazgató­ja lett, és mi itt születtünk. Itt éltünk Komáromban. A Hanza nagyon jól fizethe­tett, mert anyám, ahogy férjhez ment, abbahagyta a tanítást, és két alkalmazott­ja volt a családnak. Velünk Czafik Lenke, 17-18 éves leányzó foglalkozott, vele sétáltunk itt az Anglia parkban, a Duna-parton, s ezen kívül még ott élt velünk Teri néni, egy kürti özvegyasszony, ő főzött. Ma furcsa, hogy anyám nem is ta­nított, gyerekekkel se sétált, nem is főzött, lehet, hogy nem is vásárolt be, nem tudom. Mindenestre jól és szépen éltünk. (...) A háború után változott a helyzet. Egy délután nem jött haza az apám. S aztán estefelé megjelent három nyom­dász, az egyiket Riszdorfernek hívták, és csak annyit mondtak, hogy a Sidó urat elvitték a járásbíróságra.

- Mikor volt ez?

-1945 őszén talán. Elvitték, és vizsgálati fogságba került. Az eredeti vád olyan volt, hogy ha azt rábizonyítják, akkor talán életfogytiglani, vagy talán halálbünte­tést kap. Két vád volt ellene. Az egyik, hogy valahol Breclav környékén fölrob­bantott egy alagutat. Szabotázsakció az első köztársaság idején. Apám életé­ben nem járt ott. A másik vád, ez közel járt az igazsághoz, de így nem igaz, ahogy vádolták. Tudni kell, hogy háború esetén a nyomdákat hadiüzemmé nyil­vánították. Ennek az alkalmazottak számára az az előnye volt, hogy nem vitték be őket katonának. A hátránya később az volt, hogy állami megrendelésre nyom­tak többek között röpiratokat is, ahogy a megrendelés szólt. Persze a vádban valahogy úgy állították be, hogy apám kezdeményezésének eredményeként je­lentek meg ezek a magyar nyelvű röpiratok. Nem hinném. Mindenesetre haza­árulás vádjával vizsgálati fogságba került. No most, ismét Riszdorfer úr és a ko­máromi nyomdászok segítettek rajta, ugyanis, ezt apám elbeszéléséből tudom, eljöttek a tárgyalásra a nyomdászok, munkaidőben. És jegyzőkönyvezték az ő vallomásukat is. S ebből egy egész más dolog tudódott ki, hogy apám a zsidó­üldözés idején az egyik nyomdászt, zsidó embert, a raktárban bújtatott, és még egy személyt, akit nem tudom, mi miatt üldöztek. S ami meglepő, több mint fél évig ő hordta le nekik az élelmet, és ami ott fölöslegessé vált, azt ő hordta ki... No most, lehet, hogy ez is segített abban, hogy ejtették a vádat. De ha már va­laki több mint fél évet vizsgálati fogságban eltölt, az mégiscsak sáros, így került az apám 46-ban munkatáborba. 48 őszén kiengedték, s ő akkor a Hitelszövet­kezet akkori cégénél, a NUPOD cégnél, Eperjesen kapott a könyvelésben alkal­mazást, úgyhogy havonta járt haza. Ezért mondom, ha a gyerekkoromról kérde­zel, ezt el kell mondani, hogy egy darabig nem volt apám. (...) 1949-ben, ami­kor a szlovák iskolák magyar tagozatait engedélyezte a csehszlovák kormány, mi Kürtön laktunk, de Kürtön 49 szeptemberében még nem jött létre a tagozat. Ha ismered ezt a történetet, hogy a törvény kimondta, hogy csak a nem teljes szervezettségű, értsd alatta kis település szlovák iskoláin engedélyezték a ma­gyar tagozatot, ha 30 szülő írásban adja a csendőrség előtt, hogy a gyereke oda járhat. Az akkori Érsekújvári járásban egyedül Andódon alakult iskola, nagy tele­püléseken nem alakulhatott. így csak 1950-ben alakult magyar iskola Kürtön.

- Addig szlovákba jártál?

- Mint mindenki más. Két lehetőség volt. Ignorálni a szlovák iskolát, nagyon so­kan nem jártak elsőbe, másodikba. Aztán egyből jöttek harmadikba, ha kaptak engedélyt. (...)

- Térjünk át a középiskoládhoz, a gimnáziumi éveidhez. Milyen volt akkoriban Ér­sekújvár? Milyen város volt?

-Szétbombázott... Újvár parasztváros volt, de a szőnyegbombázás ezt nem vet­te figyelembe. A város több mint egyharmadát a földdel tette egyenlővé, így azu­tán, mert kérdésedre azt mondtam, hogy lebombázott város, bombatölcsérek szanaszerte a városban, a vasútállomás provizóriumban működött, az utakat megrongálták. A másik dolog: nagyon sok embert kitelepítettek Magyarország­ra, Tótkomlós és Békéscsaba környékére, nagyon sokat elvittek Csehországba, a Szudéta-vidékre, s helyébe nagyon sokan jöttek azután az első iparosítás ide­jén, az 50-es évek elején. Hát a hivatalnokok Nyitráról jöttek, Nyitra akkor kerü­leti székhely volt. Nyitráról, Nagysurányból, Komjátról, Tótmegyerről jöttek a hi­vatalnokok családostul. (...) A háború után tehát egy tönkrebombázott porfé­szek volt Újvár, megcsappant magyar lakossággal. Egy iskolája megmaradt.

- Általános iskolája is lett?

-Persze, rögtön. 1950-ben. Sebestyén József, majd Pecho Lajos, majd Bánó Er­nő irányításával magyar iskolája lett, magyar gimnáziuma, a közgazdasági kö­zépiskolának magyar tagozata volt Újvárban. Diákváros volt azelőtt is, amellett, hogy parasztváros, és a háború utáni években is diákváros maradt. (...)

- Mai szemmel nézve, hogyha visszatekintesz, milyen tudást kaptatok? Például ez a tudás elég volt-e neked az egyetemi felvételihez?

-Az akkori követelményrendszernek megfelelt. Az újvári gimnázium semmivel sem volt rosszabb, sőt, (...) a kemény, jó gimnáziumok közé tartozott. Sokan végeztek. Mondjuk osztálytársaim közül, ha most hirtelen csak mondom, Vas Ottó magyar­orosz szakot végzett, Jalec Ede magyar-testnevelés szakot, Valkó Béla azóta már, hacsak nem ment most nyugdíjba, mert az orvosi kar elvégzése után még Buda­pesten baleseti sebészetet végzett, és a galántai kórházban volt főorvos, most nem tudom, Polák Pista jogi karon végzett. Akkor elég sokan végeztek pedagógus­ként, vagy az úgynevezett felsőbb pedagógiai iskolán, ez a Duna utcán volt, négy­szemeszteres. Szegi Vilma, Csanda Erzsi, Szendi Vilma, és még páran. Elég so­kan végeztünk ilyen-olyan-amolyan karon. Rögtön az érettségi után, vagy nem rög­tön az érettségi után. Volt, akinek különböző kitérői voltak. Vagy úgy, hogy nem vették fel, mint mondjuk Hegedűs Lacit, rögtön nem vették őt fel matematika-fizi­ka szakra az egyetemen. Aztán egy év múlva már fölvették, el is végezte. Vagy a Karasz gyerekek aztán műszaki egyetemen végeztek. Elég sokan. (...)

- Álljunk meg egy pillanatra 56-nál. Ti akkor gimnazisták voltatok,

- Igen, érettségiző osztály.

- Hogyan éltétek meg? Hogyan jutott el ide az 56-os magyarországi forradalom híre?

- Ó, istenem, hát a Kossuth Rádiót hallgatta mindenki. És a szülők hallgatták a Szabad Európa adásait. És a Zsarnokság című vers, vagy a nevek, Nagy Im­re, Maiéter Pál, már ott bevésődtek. Tehát a rádióadások, Kossuth Rádió, s az egy olyan esemény volt, hogy erről beszéltünk. (...)

- A pozsonyi gimnáziumban, vagy ebben a pedagógiai gimnáziumban, ha nem tévedek, valamilyenfajta összejöveteleket is tartottak ebben az időben. Tehát til­takozásképpen aztán az oroszok bevonulása ellen fekete zászlót vagy fekete masnit tűztek a zakójukra.

- Igen. A PG-sek.

- Igen. Én erre gondolok, hogy valamilyen ilyenfajta részvétnyilvánítás, szolidari­tás nem jelent-e meg nálatok?

- Nem. És jó, hogy mondod, az osztályfőnökök figyelmeztették, szép szóval, de figyelmeztették a tanulókat, és azt mondták, hogy megszűnhetne az iskola, ha hasonló dolgot csinálnánk, mint, és elmondták pontosan, hogy mit tettek Po­zsonyban. Hogy honnan tudtak arról? Mert a sajtó erről nem írt. Tehát kértek, ne tegyünk fekete szalagot, ezt ne tegyük, azt ne tegyük. Tehát tudtuk, hogy Po­zsonyban ez volt.

- Nyilván a pedagógusok, vagy a felnőttek attól tartottak, hogy ha valamilyenfaj­ta szolidaritás-megnyilvánulás lesz, akkor az egy magyarellenességbe fordulhat Csehszlovákiában ?

- Igen. Sőt, ők attól tartottak, föltételezem, hogy a diákokat kicsapják az isko­lából, egy-két tanárt is kicsapnak, megszűnik az iskola és hozzácsapják a szlo­vák gimnáziumhoz, ami aztán később, 1960-ban meg is történt. Akkor veszítet­te el önállóságát az érsekújvári magyar gimnázium. így különösebb dokumentál­ható, látványosabb akcióra nem került sor. (...)

- Igen, és te 1957-ben leérettségiztél, ugye? És indultál az egyetemre. Hová?

- Még érettségi előtt indultam. Ugyanis gimnáziumunkba látogatott három ka­tonatiszt, és összehívták az érettségiző fiúkat. Ez valahogy 57 januárjában volt, a félévi bizonyítvány után. S elmondták, hogy milyen lehetőségek vannak kato­nai felsőoktatási intézményekben. És még azt is mondták, ez egyfajta próba, hiszen a fölvételi vizsgákra április első hetében kerül sor. Akinek nem sikerül, ő nyugodtan leérettségizhet, és majd beadja a kérvényét civil egyetemre. Én nem is tudom, hogy mi vitt arra engem, most nem tudnám hirtelen megmonda­ni, fene tudja, mi. Otthon is megdöbbentek. Jelentkeztem a katonaorvosi aka­démiára, Hradec Královéba. Képzeld el, fölvettek. Én voltam az első magyar, aki fölvételt nyert, így aztán az első magyar is, akit aztán másfél hónap múlva kizártak. A papíron álló szöveget a mai napig tudom: „Mezicasem byly zjistény okolnosti, které jte neuvedl v dotazníku, proto rusím své rozhodnutí o Vasem prijetí. Dr. generál Kreál, nácelník vojenské lékarské akademie Jána evange-listy Purkyné, v Hradci Králové."

- S mik voltak ezek a körülmények?

- Az életrajzomba nem írtam bele, hogy az apám vizsgálati fogságban volt, és munkatáborban. (...) Hát persze, hogy nem írtam bele. Apám föllebbezett, írt a köztársasági elnöknek, akkor Antonín Zápotocky volt a köztársasági elnök. Nem volt foganatja. S én elmentem, bejelentettem az osztályfőnökömnek, Barát Jó­zsefnek, hogy ez van. Alighogy leérettségiztünk, jött a válasz, hogy kívül tága­sabb, s akkor mondta, hogy semmi gond, hisz magyar-orosz szakon lesz pótfel­vételi augusztusban. Fölvettek. (...)

- Pozsonyba?

- Persze. Orbán Gábor finnugor összehasonlító nyelvtant tanított. Tóth, Mayer, Sas Andor, Turczel Lajos. Csanda Sándor akkor tanársegéd volt, még nem volt adjunktus. Tanársegéd volt akkor a tanszéken. És Turczel Lajos. De aztán en­gem innen is eltanácsoltak, az indexet leadtam, kész, vége. Megszűnt. Apám megint megföllebbezte, makacs ember volt. Robbanékony és makacs. Nem járt sikerrel. (...) Miután engem két felsőoktatási intézményből eltessékeltek, „ká­derjavító" intézetre vagy intézményre volt szükségem. Tudsz jobbat, mint Osz-trava? (...) Nem töltöttem ki az évet, mert közben ismét fölvettek a főiskolára, s 1963-ban végeztem magyar-szlovák-rajz szakon. (...) Megkaptam a tanári ok­levelemet, de augusztus elsején berukkoltam huszonnégy hónapra, úgyhogy a tényleges katonaidőmet töltöttem. (...) Miután 1965-ben leszereltem, Udvardon tanítottam 1968. január végéig. Akkor az történt, hogy az érsekújvári közgazda­sági középiskolán nyílt egy új szak, szolgáltatások közgazdaságtana. Magyar osztály és szlovák is. Az általános közgazdaság Surányban volt. 60-ban elvitték oda. Ott volt a szlovák és a magyar tagozat is. S nálunk szolgáltatások gazda­ságtana címen nyílt ilyesmi, és ott reklámot is kellett tanítani. Nem volt rajzsza­kos, aki a magyar és a szlovák tagozaton is oktathatott volna.

- Neked volt kitalálva.

- Igen. (...) No így aztán én odakerültem. (...) 65-től a Csemadok érsekújvári alapszervezeti titkára voltam. Majd 69-től elnöke, egészen 1981-ig, amikor Po­zsonyban megválasztottak az országos választmány elnökévé.

- Álljunk meg 1968-nál egy pillanatra, amikor fontos politikai események történ­tek Csehszlovákiában.

- A feleségemmel éppen augusztus 20-án mentünk át Magyarországra.

- Nyaralni?

- Nem. Ő akart valamit venni. Cipőt, lélegzetet, fene tudja. A leányok mindig vesznek valamit. Úgy, hogy egyik nap megyünk, ott alszunk, s másnap jövünk haza. S a Cedokon, tehát az utazási irodán keresztül biztosítottunk egy ilyen vendégszobát, vagy mi a csuda volt ez, ilyen IBUSZ-szobát, ugye. No most, a fe­leségem döntött ebben, hogy mikor akar menni, mikor nem. Ő úgy döntött, hogy augusztus 20-án megyünk. S augusztus 21-én vissza. Én ragaszkodtam ehhez, mert augusztus 23-án nálunk pótfölvételik lettek volna, pontosabban a szakosí­tó tagozaton, mert olyasmi is volt nálunk a közgazdaságin, gimnáziumi érettsé­gi után két év, s fölvételi vizsgák lettek volna, s nekem ott jelenésem lett volna. 20-án elmentünk, és 21-én nem engedtek haza. Mi vendégszobában voltunk, ki­nek a rádióját hallgassam? Nem tudtam semmit. Csak kijöttünk reggel és ott körben álltak az emberek és egy kétségbeesett ember cseh nyelven kiabált: „Kdo tady ví cesky?" S gondoltam, hogy eltévedt vagy valami baja van, s mon­dom, hogy „pane, kdyz vám mohu pomoci, mile rád. Toto vyslyste." Ezt hallgas­sa! És a magyar rádió Prágát nem foghatja azon a kis vacakon, Sokol rádión vagy milyen volt. S akkor ordít, hogy miért nem fordít. Most hallom először, hogy mi történt az éjjel, ugye. Hát aztán fordítottam.

- S hol voltatok?

- Budapesten. És mit lehet tenni, a vasútállomáson mondták, a Nyugati pályaud­varon, hogy Csehszlovákiába nem megy vonat. Hát aztán elmentünk a Marival, otthagytam a cseheket, egy IBUSZ-irodába. Hát mi lesz velünk? Ugye a Mari meg­vette, amit meg akart venni, egy huncut garasunk nem volt. És hát mondom, az első IBUSZ-irodába elmegyek, s megérdeklődöm, hogy hol lehet részletletagadásra lakni, vagy hát nem tudom, mi lesz velünk. És hát aztán kikötöttünk vala­hol, de az nem iroda volt, hanem az IBUSZ vezérigazgatósága. S ott engem kör­befogtak, kérdeztek, röpgyűlést hívott össze a nagyfőnök, s akadt egy alkalma­zott, aki azt mondta, hogy én benneteket elviszlek haza. Anyám a Balatonnál van, öcsém államvizsgára készül Pécsett, jogász lett a fiúból. Mint aztán kisült, az EL­TE-n, magyar-francia szakon végzett, és az IBUSZ dolgozott. Úgyhogy aztán ott laktunk három napig. Miért három napig? Elvitt magához, a Szent István körúton laktak, fölvitt, s odaadta a kulcsot. Vadidegen embereknek. Hálából vacsorával vártam, azt én főztem neki. Megkérdeztem, hogy egyetlen egy telefonhívást en­ged-e, és fölhívtam a csehszlovák nagykövetséget. És azt mondták, hogy jöjjek be személyesen. Hát elmentem, rengeteg ember volt. Ott találkoztam Takács Andrással, még egypár emberrel. S ott kijelentették, hogy innen nem mehetünk haza, viszont a magyar külügyminisztérium tájékoztatta a csehszlovák nagykövet­séget, hogy a csehszlovák állampolgároknak napi kilencven forint támogatást ad­nak. Akkor az pénz volt. így aztán feleségemmel együtt megjelentünk a Vörösmar­ty téri IBUSZ irodában, beütötték az IBUSZ pecsétet, s beírták, hogy háromszor kilencven forint, kétszázhetven. Mari is, én is, majd három nap után tényleg ha- 577 zamehettünk, talán 25-én vagy hogyan, akkor már ment egy vonat. Se útlevélvizs­gálat, se vámvizsgálat. Ahányan felültünk, mehettünk. Megállt Párkányban, meg­állt Újvárban, ott aztán kiszálltunk, nem tudom, meddig ment az a csodavonat. (...) No most, amikor visszajöttünk, nagy volt a fölfordulás. A Varsói Szerződés parancsnoksága úgy intézte, hogy a magyarok által lakott falvakba, városokba a magyar néphadsereg jöjjön. Jött is. A lakosság ellenszenvvel fogadta, ennek el­lenére. Kivéve a Bajcsi Állami Gazdaság igazgatóját, azt tudom, hogy befogatott a fiákerba, földobatott egy hordó bort, s kiment közéjük, és azt mondta: „Ha már letapostátok a kukoricámat, ezt igyátok meg!" És otthagyta. Matyasovszkynak hívták. Újvárban viszont majdnem tettlegességre került sor, és aztán leadtak egy sorozatot a nagytemplom irányába. A tetőzetet, tornyot meg is rongálták. Valaki a polgárok közül kitépett tövestül valami virágot - a városháza előtt ilyen dísznö­vények voltak - és odavágta a dzsipre. De nem az emberek közé lövettek, előbb föl. No most, hát olyat mondok el, amit azelőtt sose, mert akkor engem eltávolí­tottak volna az iskolából meg az oktatásügyből, azóta meg minek mondjam? De ezt úgyse olvassa senki - vagy hallgatja - elmondom. A város rettentő állapot­ban, a rendőrség lefegyverezve, csak egyenruhában, de önvédelmi fegyver nélkül,

Tüntetés a nyelvtörvény tárgyalása idején (Fotó: Gyökeres György)

de mindenki a főtéren volt. Csoportokban beszélgettek az emberek, rengeteg pla­kát jelent meg akkor, falakra föliratok, utakra föliratok kerültek, és odajött hoz­zám Borka Gyula. Ő akkor a járási nemzeti bizottság kulturális osztályának az elő­adója volt. Szlovákul úgy mondták, inspektor kultúry. Jelenleg az újvári magyar is­kolában tanít, matematika-fizika szakos. S mondja, hogy készíthetnénk valami­lyen plakátokat, ő szerzett két fémlapot. Kettőt készítettem. Az egyiket, hogy ért­sék, Zachvatcsiki damoj fölirattal, Betolakodók haza. Hát egy orosz katonát, aki berepül, mert egy láb, amire azbukával CSSR volt írva, a láb ülepen rúgta, ő re­pült, és a kezén ugye több óra, ahogy ezt ismertük, ábrázata nem éppen bizalom­gerjesztő. Ebből több száz készült, majd Dubcek védelmében lerajzoltam Dubceket magyarul és szlovákul, odaírtam így fölfelé, a mi Dubcekünk - nás Dubcek. Ebből is több száz készült, s Borka Gyula a járási nemzeti bizottság au­tójával hordta ezt a járásban és ragasztgatta. Újvárban is nagyon sok helyen ki­ragasztották. Ez megtörtént, meg egyéb dolgok is. Majd az történt, ami történt, ugye az úgynevezett konszolidáció. Tudni kell Borka Gyuláról, hogy ő szímői szár­mazású. Az első köztársaságban két faluról tudom, hogy Kis Moszkvának nevez­ték. Az egyik Muzsla, a másik pedig Szímő, ahol már 1921-ben, vagy 22-ben meg­alakult a kommunista párt. A szímőiek közül többen a járási pártbizottságon dol­goztak, ilyen-olyan-amolyan kisebb beosztásban. Szlovákul nem tudtak, viszont múltjuk volt, ezt honorálta az új hatalom. És Gyula oda is vitt ezekből a plakátok­ból, tehát a falujába. Hát ott fölismerték, persze. Rögtön, ahogy beindult a kon­szolidáció, őt behívatták és menesztették. S akkor azt mondták, hogy esetleg, ha nem is oktathat, de valami internátusban, diákotthonban nevelői állást kaphat, ha megmondja, hogy ki rajzolta ezeket a plakátokat. Ezt a két plakátot, egyik kék, másik piros színű volt. Gyula, itt köszönöm meg neked, mert nem nagyon köszön­tem meg. Nem is igényli. De azért itt is megköszönöm neked. Nem szólt, nem mondta. így aztán Gyulát menesztették nemcsak a járási nemzeti bizottságról, hanem eltanácsolták az oktatásügyből is. (...)

- A Csemadokban ebben az időszakban, 68-ban, 69-ben komoly dolgok történ­tek...

- Országos viszonylatban elsősorban, helyi szinten már kevésbé. Én mikor ezt az Ötven év szolgálat című könyvet összeállítgattam, kerestem a 68-as jegyzőköny­veket. No most a Csemadokban, mint másutt is, a jegyzőkönyvek nem pro domo készültek a járási, illetve az országos vezetés számára. Ami ott zajlott, az nem minden esetben került lejegyzésre, és a jegyzőkönyvekből jóformán semmi nem köszön vissza ebből az időből. Helyi szervezeti szinten így nem követhető nyomon az, ami történt. Viszont tudjuk, hogy a Csemadok akkori vezetése, itt gondolok a Lőrincz Gyula leváltása utáni időszakra, ugyan Dobos László akkor már tárca nél­küli miniszter volt, ő kevésbé, de Szabó Rezső, mikor később ő lett a reformpar­lament alelnöke, akkor már ő sem, de addig nagyobb szervezetekbe rendszeresen eljárt. Az érsekújvári volt az ország legnagyobb szervezete, így eljött. Szerdahelyre, Komáromba, Galántára, Érsekújvárba és egész keletig. Előadásokat tartott, be­szélt velük. A járási titkárságok, azok különbözőképpen foglaltak állást. Legtöbb esetben úgy, hogy nem foglaltak állást. Végezték a napi teendőket, nem tudták mi lesz, mi nem lesz. Csak az érsekújvári szervezetről tudok beszélni. A szervezet 68-ban, 69-ben, 70-ben, mert ezek azok az évek, tehát a szervezet tevékenységében továbbra is folytatta azt, amit azelőtt végzett: társastánc, néptánc, színjátszó-cso­port, képzőművészetet kedvelők klubjának rendszeres kiállításai. Ebben tulajdon­képpen nem volt különbség, az aktivitás maradt. Esetleg mondjuk az, hogy az eszt-rádműsornak kicsit furcsa címe volt 1970-ben, Ezt is túléljük, s inkább a konfe­ranszié szövegben lehetett valamit jelzés szintjén adni. A közönség vette a lapot, telt ház előtt többször előadtuk, taps volt, de azért csináltunk mást is. 68-ban, eb­ben az időben nemcsak nálunk, hanem Losoncon és Rimaszombatban is, sőt, Gál Sándor jóvoltából már Szencen is, a város meghatározó személyisége nevéről el­nevezett kulturális és irodalmi napok indultak. Érsekújvárott a Czuczor Gergely Na­pok. Akkor még nem, akkor emlékünnepélyt tartottunk. Kitűnő előadások hangzot­tak el a honismereti körben. A helyiek közül dr. Szirmák Imre előadásait említe­ném, aki a nemzetiségi jogokról - ő ügyvéd volt - nemzetiségi jogokról tartott elő­adást, kisebbségi helyzetről. Őt aztán 70-ben eltanácsolták, sőt, az ügyvédi mun­kaközösségben is egy darabig pauzát kellett tartania. A honismereti kör előadása­in tehát aktuálpolitikai előadások és beszélgetések zajlottak. (...)

- Kaptatok-e ti, mint helyi szervezet, utasításokat a Csemadok központból?

- Nem.

- Mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, kiket kell meghívni előadónak?

- Nem. Az érsekújvári alapszervezet az ország legnagyobb alapszervezete volt. Hozzánk a járás sem továbbított semmi ilyesmit. Valahogy állam voltunk az ál­lamban. Saját székházunk volt, a mai napig nincs több Csemadok székház. Amit a tagság épített fel a lebombázott házak tégláiból, vasárnaponként, mert 68 után vezették be kéthetente, majd minden szombatonként a szabadnapot. Va­sárnaponként, vagy szombat este a munkából jövet húzták magukkal a malter­keverőgépet az emberek és emelték a falat. Saját székházunk volt, sok tagunk, és sok mindent csináltunk. Utasítás nem jött hozzánk. Utasítani a központ a többi alapszervezetet se utasította, hiszen a központi bizottság munkatársai a járási titkárok voltak és a járási instruktorok. Oda ment munkaterv és javaslat, sőt, egy lista is, egyfajta igény, amit sok helyütt úgy oldottak meg, hogy megtar­tottuk a Majakovszkijról ajánlott előadást 120 hallgatóval, gyorsan aláírták, le­pecsételték, elküldték, nem tartották itt. A helyi szervezetek az alapszabály ér­telmében nem is, de ahol akarták, és ahol ezt tudták végezni, önállóak voltak. Mellesleg egy fillért nem kaptunk a központtól sem, se a járástól. Nekünk kel­lett a ház rezsiköltségeit biztosítani, és biztosítottuk. Sőt, alkalmazottunk is volt egy időben. Most már a Szlovákiai Magyar írótársadalom elnöke, Hodossy Gyu­la volt ott a háznagy, mert Szerdahelyről eltanácsolták. Nálunk alapította meg az Iródiát. Hát ott indult a Rokkó által szervezett Stúdió erté is. (...)

- Még egy dolgot kérdezek meg tőled, mert itt a magánéletet, a te esetedben is, átszőtte a politika, mert ez volt az iskolában, ez volt a Csemadokban, és te ekkor már párttag is voltál, ugye? (...)

- Igen. És valahogy a hatodik szemeszterben történhetett ez, vagy a hetedikben. 62-ben, a hetedik szemeszterben. Onódi János, ő a magyar tagozatot vezette, ő volt a dékánhelyettes. Behívatott az irodájába, s azt mondta, hogy Sidó, gon­dolkodott azon, hogy belép a kommunista pártba? S mondtam, nem. „Akkor jó lenne, ha elgondolkodna ezen. De mielőtt még kimondaná, hogy igen vagy nem, elmondom, én maguk közül két-három embert kiszemeltem és szeretném, ha egy-két év után valamelyik magyar iskolának maguk lennének az igazgatói. Ná­lunk iskolaigazgató nem lehet az, aki nem tagja a kommunista pártnak. Meg az­tán magánál van valami más is. Beszélje meg otthon!" Úgy látszik, ő erről tu­dott. Mármint hogy én hogy kerültem oda, és mi volt. Erről nem szólt semmit, csak ennyit, hogy van más is. Hát aztán hazajöttem, és otthon mondtam anyám­nak, apámnak, hogy mi van. No most azzal a családi háttérrel, amiről már be­széltünk, hát nem ide vezetett volna az út. És hát anyám egyértelműen: nem. Apám azt mondta, hogy nem mondom, hogy lépj be, de ha belépsz, többet a ká­derosztályra nem hívnak. Akkor te ezt el is végzed. Arra nincs példa, hogy egy párttagot osztályidegenként vagy fene tudja miért eltanácsoljanak. Hát ez egy hosszú beszélgetés volt otthon. Végül is én Onódinak aláírtam a belépési nyilat­kozatot, és ő volt az ajánlóm. Akkor ahhoz ajánló is kellett. És akkor több mint egy éves úgynevezett kandidátusi időszak volt, és így lettem én a kommunista párt tagja. 62 októberében-novemberében, így valahogy.

- Milyen volt a középiskolában, ez egy közös igazgatású iskola volt, ugye?

- Persze.

- Milyen volt itt a légkör?

- Nagyon jó légkör volt az iskolában. Igazgatóm, ő szlovák nemzetiségűnek val­lotta magát. Ha új tanerőt vett volna fel - mert nem a kerület vette fel a tanerőt, hanem az iskola igazgatója -, akkor mint helyettesét behívott és közösen be­szélgettünk a leendő kollégával. És én mindegyiktől megkérdeztem, ért-e magya­rul. Ha azt mondta, nem, akkor mondtam, hogy nem lesz jó helyzete, mert a ta­nári kar 60%-a magyar és 40%-a szlovák, mert a szlovák tagozaton is tanítottak magyar nemzetiségűek. Úgyhogy általában a kollégák értettek magyarul is. (...)

- Meddig maradt meg az iskolában, vagy meddig maradt fenn ez a jó légkör? Vagy inkább így kérdezem, hogy mikor szűnt meg?

-Tudtommal akkor, amikor 1984-ben Surányhoz csatolták az iskolát. Merthogy egy járásban nem lehet két azonos típusú szakközépiskola. Amikor se a Dunaszerdahelyi járásban, se a Galántai járásban nem volt, nálunk meg kettő.

- Miért nem fordítva csinálták vajon? Hogy Surányt csapták volna Újvárhoz. Hi­szen Újvár volt a járási székhely.

- Igen. Nemzetiségi okokból. Ha Surányba viszik a magyar tagozatot, akkor nem biztos, hogy március 15-én a középiskolások megkoszorúzzák a Riadó költőjé­nek szobrát, nem biztos, hogy a komáromi Magyar Területi Színház előadásaira az a 60-80 középiskolás eljön, és egyéb dolgok. Tanulóink beléptek a Csema-dokba, hát Surányból már nehezebben jöttek volna. (...)

- Te mikor hagytad ott az iskolát?

- Engem 1981. december 2-án megválasztottak a Csemadok országos elnöké­vé. Előtte való nap én még az iskola alkalmazottja voltam. Tehát 1981. decem­ber 1-jéig.

- Nem sajnáltad?

- De, sajnáltam. Ez egy nagyon jó iskola volt s én szerettem, sőt, most is sze­retek tanítani. Nagyon sajnáltam. (...)

- A megválasztásod?

- Egyáltalán az, hogy az én nevem fölmerülhet, én nem tudtam, hogy ez honnan jön. Ugyanis Lőrincz Gyula 1980 decemberében elhunyt.

- Addig ö volt még...

- ...az országos elnök, függetlenített elnök, hogyne.

- S aktív elnök is volt?

- Ő volt az elnök. Hát, hogy aktív? Erről sok mindent lehetne, nyilván Szabó Re­zső is tudna erről beszélni, Dobos László is tudna beszélni, meg én is. Hát, ha ez mondjuk érdekelne, erről is tudnék sokat beszélni. De maradjunk még ennél a témánál, hogy fölhívott Varga Béla. Varga Béla valamikor a Csemadok főtitká­ra volt. 81-ben ő az országos, akkori nevén mondom, a Csemadok Központi Bi­zottság elnökségének a tagja volt. Rácz Olivér akkor vonult nyugállományba, ő Miroslav Válek kulturális miniszter helyettese volt. Tehát miniszterhelyettesként ment nyugdíjba. Ő volt az országos választmány alelnöke, tehát Lőrincz Gyula halála után átvette ezt a szolgálatot azzal a föltétellel, hogy fél évig, hiszen az írószövetség magyar szekciójának is ő volt a vezetője. Az se tetszett neki. Ő ír­ni akart, és írt is, és fordítani, fordított is. Őt nem izgatta ez a szolgálat. Ő úgy szerepet vállalt, ha valamilyen ünnepi alkalom volt, fel kellett állni, és mondani valami szépet és jót, választékosan, megfelelő retorikai kellékekkel, ő azt meg­tette. Lelkesíteni tudott, de ő íróember, ő ezt nem akarta. No most 81 valahogy szeptembere. Befut a titkárnő és mondja nekem, hogy a miniszter titkársága hív. Engem? Én azt hittem, hogy az oktatásügyi miniszter. Engem? Igen, téged. S veszem a kagylót, s akkor bemutatkozik, hogy a kulturális miniszter titkársá­gának vezetője, és hogy tudatja velem, hogy másnap negyed nyolckor jelenjek meg a miniszter elvtársnál. Mondtam, hogy ott leszek. S az igazgatóm, Lévai Ró­bert kérdezi, hogy mi van. Hát Robikám, még szerencse, hogy holnap nincs órám. El kell mennem Pozsonyba, Miroslav Váleknál van jelenésem negyed nyolckor. „És mit akar?" „Nem tudom." Hát ezen nem sokat filozofálgattunk, ő se meg én se. Hát majd elválik a vallatásnál. Megjelentem másnap (...) és mondja, hogy: „Mit szólna hozzá, ha most arra kérném, nyilatkozzon, rövid időn belül előterjesztem önt a Csemadok országos elnökének tisztjére. Vagy tudja mit? Ne válaszoljon, két napot adok." S mondom, hogy elvállalom. Van föltéte­lem. „Lakás?" „Nem." „Fizetés?" „Nem." Személyi dolog, hiszen a Csemadok-nak 82-ben országos közgyűlése lesz. Én arra kérem a miniszter elvtársat, egyezzen bele, hogy Petrik József ne legyen az országos titkárság titkára. Miért? S mondom, mert a belügyminisztériumnak dolgozik, fizetett alkalmazottja. „Biz­tos ebben?" S mondom, hogy igen. Tudom. S erre gondold el, Miroslav Válek, a párt központi bizottság elnökségének tagja, talán tudod, hogy a miniszterek közül egyedül ő, meg Colotka miniszterelnök volt az elnökség tagja, azt válaszol­ja nekem, akkor ragaszkodjon hozzá. Vadidegen embernek, akit először látott életében. „Ragaszkodjon hozzá. Mert nálam is volt itt egy, s én tudtam, hogy ki az. S most elvezényelték, s most találgathatom, hogy ki az ügyeletes besúgó." így. Atyaúristen. „Van még kérése?" „Van. Én kérem, hogy ezt értékelje át, én nem fogok tudni vele együtt dolgozni. S hasonlóképpen a mostani főtitkárral sem, dr. György Istvánnal." „Ő is besúgó?" S mondom, nem. Legalábbis nem tudom. „S mi a baj?" „Ordít a munkatársaival. És ez nem hivatal, ez egyfajta szolgálat. Ott nem szabad kiabálni. És egyébként is, más ember kell." „És kit szeretne?" „Azt most nem tudom megmondani." „Mégis, így, kapásból." „Én el tudnám képzelni Szilvássy Józsefet." „Ki az a Szilvássy?" S mondom, az Új Szó kulturális rovatának a vezetője. „S van más tippje is?" „Esetleg Presinszky La­jos." „No, az odébb van. Jó, akkor majd értesítem, s ne lepődjön meg, ha eset­leg olyanok is meglátogatják és kérdezik, akik eddig nem kérdezték." De ez már így szokott lenni, hiszen az országos elnöki tisztség az ebbe a nomenklatúrába tartozik. S valóban, körülöttem akkor beindult a... Én otthon elmondtam az igaz­gatómnak, ez van. „Mit válaszoltál?" „Én elvállaltam." „Itt hagyod az iskolát?" Mondom, megpróbálom, mire megyünk. De, mondom, engem nem választhat­nak meg. Ha megnézzük anyai vagy apai ágon, hát ez nem passzol. És amúgy is. Tudod nagyon jól, hogy abban az időben, akár Lőrincz Gyula, ő akkor parla­menti képviselő, sőt a kommunista párt elnökségének is a tagja volt egy idő­ben, vagy az őt követő Dobos László, miniszter volt, az őt rövid időre követő Fábry István, a szlovák parlament alelnöke, spanyolos őrnagy, Madridnál védte Prágát. Hát hogy jövök én ebbe a sorba? Vagy esetleg Rácz Olivér megbízott el­nök, miniszterhelyettes. Otthon mondjuk, persze, hogy ismertek, a járásban. De hát nem létezik, ez valami tévedés. És hogy nem az volt, Varga Béla valamikor tanított engem Köbölkúton. Elnökségi tag. Fölhívott, s mondja, hogy több mint valószínű, elmész Pozsonyba, ha elvállalod. S mondom, engem már Miroslav Válek behívott. „S mit mondtál?" „Vállalom." „Gyerek, vállald, mert más akar lenni az elnök!" „Ki?" S mondja, Fábry István. Pista bátyánkat te ismerted. Na ettől mentsen meg az isten! Mármint a Csemadokot. Ő osztályharcot vívott ta­lán még önmagával is. Semmi rosszat nem tudok róla mondani, de hát azért egy kulturális szövetség elnökeként nem tudtam volna elképzelni. (...)

- Ki súghatta meg mondjuk Váleknek?

- Ezt nem tudtam még. Aztán valamiből rájöttem. Megmondom neked, hogy ki súgott, vagy ki ajánlott. Akkor kezdem ezzel. Ezt később tudtam meg, és én megkérdeztem Válektól akkor, amikor a Csemadokot ismét fölvették a Nemzeti Frontba, 87-ben. No, most már mondja meg, hogy kerültem én a szórásba. S azt mondta, hogy az állami szanatóriumban meglátogatták Lőrincz Gyulát, azt hi­szem, egy hét múlva meg is halt. Meglátogatták őt Péter Colotkával, a minisz­terelnökkel, és elbeszélgettek. Ők ismerték a diagnózist, ők tudták, hogy mi van, és megkérdezték tőle, hogy ha rövidebb időre is, de míg felépül, kit lehet­ne. S ő erre azt mondta, hogy ott van az újvári szervezet elnöke, a Sidó. Ez na­gyon meglepett, mert olyan nagyon jó viszonyban mi nem voltunk. (...)

- Lehet, hogy az egyike volt Lőrincz Gyula megmagyarázhatatlan döntéseinek vagy lépéseinek.

- Nem ez volt az első. Sőt, ha megnézed, Lacza Tihamérnak van ebben a Tóth László és Szarka által szerkesztett háromkötetes művelődéstörténeti könyvben a sajtóról írt tanulmánya, s ő azt írja, hogy Lőrincz Gyulára nemzetiségi machia­vellizmus volt jellemző. Ha már nagyon muszáj volt, lépett, de addig körülötte egypáran elhullottak. S ha lépése netán nem jó politikai következménnyel járt, ő megtalálta a bűnöst, és az bűnhődött.(...)

- Átvenni Lőrincz után nem volt könnyű.

-Én eleve azt az utat nem folytathattam, hiszen én máshonnan jöttem, más volt a viszonyom a Csemadokhoz, és engem azért, akik otthon ismertek, hát azok tudták, hogy ez valami más lesz, ha lesz egyáltalán. Bár nem jósoltak sok időt nekem. Rövid időn belül, hogy menesztenek. No, most akkor még elmondok va­lamit. A választásom előtti érdekességet. Engem decemberben választott meg az országos választmány, nem egyhangúlag. Fábry István föllépett ezen az ülé­sen, lehet, hogy hallottad, jegyzőkönyvben nincs, de járj utána és azt hiszem, nagyon pontosan tudom idézni. Megjelent ezen az ülésen maga Miroslav Válek. Hát ez szuper. A párt központi bizottságból egy Rudolf Jurík nevű főosztályveze­tő. És bejelentették, a mai rendkívüli ülésnek egyetlen napirendi pontja lesz, meg fogjuk választani a Csemadok Központi Bizottságának elnökét. Ja, és Mravík miniszterhelyettes volt még ott, Válek egyik helyettese. S akkor ránézett Mravíkra, Mravík fölállt, és azt mondta, hogy a minisztérium nevében javasolom, hogy Sidó Zoltán érsekújvári lakos legyen a Csemadok országos elnöke. Egypá­ran már sejtették ott. Szilvássy Jóska tudta, ővele már beszéltem, Csicsay Ala­jos tudta, ővele is beszéltem, Máté Laci Kassáról, gyerekek, ez van. S akkor Fábry István szót kért. Előbb már jeleztem, hogy mintha ő is aspirált volna erre a beosztásra. S akkor azt mondta, hogy ő ellenzi és ellen fog szavazni, és meg is indokolja. Olyat mondott, ami nem igaz. Azt mondta, hogy földbirtokos család­ból származom. Ez így nem igaz. Továbbá, hogy azt terjesztem róla - én nem ter­jesztettem semmit. Én őt nem ismertem személyesen. Azt terjesztem róla - ami viszont igaz volt -, hogy sem magyarul, sem szlovákul nem tud, és mivel a gye­rekei szlovák iskolába járnak, őt még a Csemadok elnökségébe se lenne sza­bad beválasztani. Hogy ezt honnan tudta meg - mert ez viszont igaz, de ez ér­vényes volt Lőrincz Gyulára is és másra is. És most ugorjunk vissza a megvá­lasztásom előtti dologra. Ja, ő ezt elmondta, aztán még valakik vitáztak, így-ú-gy, és szavazás, és szótöbbséggel azért, 80%-kal megválasztottak. Persze Petrik ellenem szavazott meg más is. Mindegy. Válek titkársága fölhívott novem­ber közepén - engem december 2-án választottak meg -, hogy fél nyolcra jelen­jek meg a miniszternél. Megjelentem, s akkor annyit mondott, hogy ma elme­gyünk Jozef Lénárthoz, ahol önt bemutatom. Végig magázott engem és én is őt.

Ott nem volt tegezés, Váleknál. Mert a Csemadok országos elnöke nem fog megmaradni ennél a pozíciónál. Tudod, aztán 82. február l-jétől én a Szövetsé­gi Gyűlés, a prágai parlament képviselője lettem, Pozsony-Ruzinovot képvisel­ve. És Pozsonypüspökit. Ugyanis Mandli Imre meghalt. És abban az időben úgy volt, most egy kicsit durva, de ha nő halt meg, nőt, ha férfi halt meg, férfit kel­lett megválasztani. Ha magyar volt, akkor helyette magyar mehetett, s ha 42-es cipője volt, 42-es cipővel. S ha nem munkás, hanem értelmiségi, akkor értelmi­ségit, mert az arányokat azért be kellett tartani. (...) Bementünk, és csak ennyit mondott, hogy bemutatom, ha megválasztják, akkor a Csemadok leendő elnö­két, Sidó Zoltánt. S erre Jozef Lénárt, erre nagyon emlékszem, mert hát azelőtt én hol láttam őt? Televízióban esetleg. Azt mondja, hogy egy csomó káderanya­ga érkezett, én azt nem olvasom. „Kérdezek és feleljen, és így. Tudja mit, mond­jon magáról valamit!" S mondom, hogy az érsekújvári közgazdasági középisko­la igazgatóhelyettese vagyok, nappali tagozaton, magyar-szlovák-rajz szakon. „No, még egy festő!" Utalt itt, ugye Lőrincz Gyulára. „A Komensky Egyetemen pedig pedagógiát végeztem." Azt mondja, ez nem érdekel. „Nős?" Mondom, nős vagyok, három gyerekem van. „Felesége milyen nemzetiségű?" „Magyar." „Gye­rekei milyen iskolába járnak?" S azt mondtam, természetesen magyarba. „Mi­ért természetes?" S mondom, mert magyar iskolába szlovák nem fogja beíratni a gyerekét. Hát nekünk kell ez az iskola. Ez természetes, hiszen a feleségem is magyar pedagógus, és én is. „Otthon hogyan beszélnek?" Mondom, magyarul. S erre gondold el, Jozef Lénárt a következőket mondja, mondom, magyarul: „No, végre egyszer olyan elnöke lehet a Csemadoknak, akinek a gyerekei magyar is­kolába járnak! Mondhatnám, hogy hála istennek", így. „By som povedál, chvála bohu", így. S akkor azt mondja, hogy mióta tagja a Csemadok országos vezeté­sének? S mondom neki, 1975-től. „Ismeri az apparátust?" „Igen." „Ütőképes?" S mondom, nem. S megint fölhoztam Petrik Józsefet. Petrik József a belügymi­nisztérium szociális alapjából rendszeres juttatást kapott. írógépét elzárta, ezt később, mikor már ott dolgoztam, mert azon az Olivetti gépen írta a jelentését. Bil'aknak, Pezlárnak és Mravíknak. Mravík, aztán mikor én már ott dolgoztam to­vább, akkor egyszer odaadta ezeket a leveleket, hogy ezt ki írhatja. Mindegy. Ez egy rövid beszélgetés volt, s azt mondta, ha megválasztanak, akkor majd talál­kozunk, addig is jó munkát! Ez egy olyan húszperces találkozó volt. (...) Csema-dok-elnökként legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy ütőképes vezető­ség kerüljön a szövetség élére, s járási választmányaink olyan személyeket de­legáljanak az országos választmányba, akikkel megpróbálhatnánk valamit tenni. Fő gondom az volt, hogy főtitkárt találjak. Belépésemkor én közöltem dr. Györ­gy Istvánnal, hogy az országos közgyűlést követően én nem számítok az együtt­működésre, viszont megteszek mindent, hogy ő visszakerüljön a Szlovák Köztár­saság kormányhivatalába, Sziegl Ferenchez. Beszéltem is Sziegllel, ő visszavet­te, én pedig elbúcsúztam György Istvántól 82 áprilisában. De nem volt főtitká­rom. Nem nekem, a szövetségnek. Abban az időben főtitkárt, illetve titkárt csak úgy lehetett pozícióba juttatni - mert maga a választás az már többé-kevésbé egy formális dolog volt -, hogy azt a minisztérium jóváhagyja, aztán ő bonyolítot­ta le az egyéb körülszaglászásokat, s vagy igen, vagy nem volt a válasz. Elbe­szélgettem Szilvássy Józseffel, ő a Csemadok elnökségének régebbi tagja volt, abban az időben az Új Szó kulturális rovatát vezette. Nem fog sikerülni, mond­ta. Én nem hittem, hogy az Új Szó, a Kommunista Párt Központi Bizottságának napilapja, egy rovatvezető, hogy ne jöhessen át a Csemadokba főtitkárként. Nem jöhetett.

- Nem egyezett bele a minisztérium?

- Nem a minisztérium. Válek azt mondta, hogy ő nem ismeri Szilvássyt, de hogy egy pillanat, s akkor külön telefonon, a K, akkor Z volt szlovákul, tehát ez a zvlástny kant, külön vonal, hívott valahova. Kérdezte tőlem a teljes nevét, hol lakik. S mondtam, hogy Somorján. Mi a végzettsége? Tudtommal, magyar-szlo­vák szakos tanárként végzett a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Amíg mi ott erről beszélgettünk, csengett a telefon, és azt mondta, hogy keres­sek mást. Én megkérdeztem, hogy mi a gond, s erre olyasmit mondott, hogy túl szoros kapcsolatot tart - mármint Szilvássy József - túl szoros kapcsolatot tart a magyarországi ellenzékkel. S mondom, ki az a magyarországi ellenzék? Hát hogy elsősorban bizonyos írókkal, költőkkel, újságírókkal, így. Tehát Szilvássy József nem jöhetett számításba. Én Válektól távozóban, nem haza a Csemadok­ba, hanem az Új Szóba mentem, és egy pohár vörösbort a Luxorban szürcsöltük el, az a régi Új Szóval szemben volt, s ő mondta, hogy ő ezt sejtette. Mert hogy emiatt ő már kétszer is kapott behívót a Február utcára. A Február utcán székelt a belügyminisztérium elhárító főcsoportja, vagy minek nevezzem, nem tudom.

- Ma úgy hívnánk, hogy titkosrendőrség?

- Államrendőrség? Hát akkor az is volt a neve: StB, Státna tajná bezpecnost'. És hogy hát őt már kétszer kérdezgették, mondta, hogy nem sikerül. No, most hát akkor döntsük el, Józsi, hát adj tanácsot. Próbáljam meg Presinszky Lajos­sal, akivel talán ilyen gond nem lesz, hiszen ő amúgy bősz Csemadok tag, és azon kívül a kommunista párt Dunaszerdahelyi járási titkárságának az alkalma­zottja. Én akkor elmentem a főtitkárhoz. Abban az időben Dudás Kálmán volt a főtitkár, azt hiszem, Dudás, és azt mondta, hogy ki van zárva. Az apja 1968-ban összetépte a pártigazolványát, mármint Presinszky Lajos apja, továbbá Presin­szky Lajosnak ilyen-olyan, amolyan kijelentése volt, nem! Tehát ő nem fogja ajánlani, az ő alkalmazottja. Hát teljesen tanácstalan voltam. Kitől kérjek taná­csot? Elmentem Varga Bélához. Ő valamikor a Csemadok főtitkára volt. Köböl-kúti iskolaigazgatóként működött akkor. Elbeszélgettünk, nem jutottunk dűlőre. Akkor elmentem Fonod Zoltánhoz. Fonod Zoltán abban az időben a Madách Könyv- és Lapkiadó Vállalat főszerkesztője volt. Sárkány Árpád volt az igazgató. Elbeszélgettünk Fonod Zolival és azt mondta, próbáljam meg Végh Lászlót. Végh László abban az időben a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Fő­osztályán dolgozott. Én őt ismertem az országos választmányból - ő szocioló­gus -, s abban az időben mondhatom, hogy egy nagyon használható, jó szocio­lógiai fölmérést és egy jó tanulmányt írt. Vagy, azt mondja, próbáld meg az ok­tatási minisztériumban Lukács Tibort. Hát én Lukács Tibort nem ismertem any-nyira. Tudtam, hogy főtanfelügyelő Mózsi Ferenc keze alatt, tudtam azt, hogy több magyar nyelvtankönyv társszerzője és hogy a Csemadok Anyanyelvi Bizott­ságának a vezetője. Ezt tudtam. Csemadok tag, rendben van. Kezdtem Végh Lászlóval. Laci azzal fogadott, hogy szívesen eljönne, de nem fog sikerülni, ne próbáljam meg. Mi a gond? S elmondta, hogy a feleségének mindkét öccse el­hagyta az országot, már az is csoda, hogy őt meghagyják a kormányhivatalban. Ne is próbálkozzam ezzel, mert nem fog sikerülni, mindketten Amerikában tele­pedtek le. Ilyen dolog miatt még Dalibor Hanest is menesztették, ő pedig a par­lament Nemzetek Kamarájának az elnöke volt. (...) Én akkor fölhívtam a minisz­tériumot, s Lukács Tibort kerestem. Lukács Tibor Kassán van, ma érkezik a mit tudom én, ötös géppel. Én kimentem a röptérre, megvártam, s mondtam neki, hogy áprilisban országos közgyűlés, és szeretném, ha... Elvállalta. így lett dr. Lukács Tibor a Csemadok főtitkára. A Csemadokosok, főleg a keletiek - ő ke­letről származik - a keletiek ismerték, hiszen ott tanított gimnáziumban, akkor a nyelvi bizottság tagjai ismerték, Jakab István, Turczel Lajos. Lajos bácsitól is megkérdeztem, megfelelne-e, azt mondta, hogy igen. Végül is abban az időben más választás nem volt, és az országos választmány, pontosabban az országos közgyűlés Lukács Tibort megválasztotta. (...) A Nőben fölfigyeltem egy új névre is, Neszméri Sándorra. Érdekes cikksorozatai voltak és érdekes riportjai. (...) Neszméri Sándort én nem ismertem, csak az írásait. Megválasztásom után há­rom nappal eljött és riportot készített velem a Nő című hetilapnak. Alig jegyze­telt valamit, magnója nem volt. Beszélgettünk, azt gondoltam, ez valami beme­legítő futam, de nem. Elment, és utána fölhívott, hogy el akarom-e olvasni. Mondtam, hogy nem, majd ha megjelenik. Aláírod? Alá. Akkor írd meg. Abban az időben más volt a módi, autorizáltatták a díszpintyekkel készült riportokat. Sán­dor tulajdonképpen megírta mindazt, amit elmondtam, s amit hozzátett, az nem volt idegen attól, amit én elmondtam. S én akkor fölhívtam a főszerkesztőjét, Haraszti Erzsébetet, elmentem a szerkesztőségbe és megkérdeztem, hogy ha ilyen leánykérési szándékkal jövök, akkor kiteszik-e a szűrömet. Végül is nem tették ki, Sándor akkor főszerkesztő-helyettes volt. Aztán vele is beszéltem, örömmel elvállalta, eljött.

- Milyen tisztségbe hívtad Neszméri Sándort?

-Amikor beszélgettünk először, akkor még Lukács Tiborral nem egyeztem meg. Mondtam, hogy titkárra gondolok elsősorban, de lehet, hogy főtitkár. Végül is Lukács Tiborral beszéltem és Tibor igent mondott. Azért döntöttem Tibor mel­lett, mert Lukács Tibor a minisztériumban eltöltött tizenöt év alatt elsajátította a hivatali dolgokat, és a főtitkári teendő elsősorban az apparátus irányítása, az apparátus munkájának értékelése, és azért nem ártott gatyába rázni az abban időben kicsit szétzilált apparátust. Tibor ezt el is végezte, néha még többet is tett, jó szándékból, nem mindig a szövetség javára. Ő egy hivatalnok típusú fér­fi volt, viszont nagyon sok dologban azonos volt a véleményünk, egy-két dolog­ban nem, de az nem baj. Tibor megbízható munkatárs volt. Tudott dolgozni, akart is dolgozni. Sándor titkár lett, és hozzá tartozott aztán titkán szinten a Jó­kai Napok, a Duna Menti Tavasz, a Csengő Énekszó, a zselízi Népművészeti Fesztivál, a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély. (...)

- Mit tapasztaltál? Miért tartották az emberek fontosnak azt, hogy Csemadok-tagok legyenek? Mit vártak el a Csemadoktól? Mi volt a szerepe és a küldeté­se ebben az időben, tehát a 80-as években ennek a tömegszervezetnek? Volt politikai küldetése is, vagy elsősorban társadalmi volt, vagy elsősorban kulturá­lis?

-(...) 1949 márciusától, amikor a Csemadok megalakult, más nem lévén, a Csemadokba tömörültek azok is, akik további nagyon kemény osztályharcot vív­tak, és egyfajta pártfeladatot láttak a Csemadok tevékenységében, és azok, akik ezzel az állásponttal szemben álltak és inkább a nemzeti megmaradást szerették volna szolgálni. Más nem lévén, ők a Csemadokba tömörültek. (...) A 80-as években - már 77-től tulajdonképpen - rendszeresen megszervezték a nyári művelődési táborokat. Itt, Őrsújfalun, vagy a somodi fürdőben a kassaiak. No most, ezekben a nyári művelődési táborokban a meghirdetett programokon kívül óhatatlanul egy egész sor egyéb előadás, beszélgetés is elhangzott, ezzel kiváltva az ifjúság érdeklődését, továbbá az elhárítás érdeklődését is. Rendsze­resen látogatták, többek között Danás őrnagy. Rendszeres látogatója volt az őrsújfalusi, a somodi, a kurinci táboroknak és egyéb művelődési táboroknak. (...) 80-ra, vagyis a 80-as évek elejére azért már a máshogyan gondolkodók, sőt, a másként gondolkodók másként gondolkodói is bejutottak - főleg helyi szinten - a Csemadok vezetőségébe, járási szinten is. Országos szinten kevés­bé, ott nagy rostán kellett átmenni, hogy valakit jóváhagyjon a szerv, hogy aztán abból még valaki bejusson. De az akkori fiatalok, a 80-as években, istenem, hát fiatalok voltunk akkor, már említettem a neveket, Máté László, Szilvássy József, Csicsay Alajos, jómagam, Varga László és még egypáran, számunkra mindaz idegenül csengett, amit akkor elmondtak vagy amit leírtak. (...)

- Tehát akkor tulajdonképpen egy természetes fejlődés vagy átalakulás indult be a Csemadokban azáltal, hogy nagyon sok helyütt a fiatalok, de most nem a huszonéves fiatalok, hanem inkább a harminc éves fiatalok kerültek be a Cse­madok vezető tisztségeibe.

- Igen.

- És egy ilyen, hát most nem akarom azt a nagy szót használni, hogy ellenállás, de egy ilyen spontán, hát mégiscsak talán ellenállás alakult ki a hatalommal szemben?

- így van. No most hadd mondjak erre egy konkrét példát, és most akkor ugor­junk 1984-re. 77-ben a hatalomnak nem sikerült miniszteri rendelettel meg­szüntetni a teljes anyanyelvű oktatást. Ugyan azt elérték, hogy a nyitrai karon a minimumra csökkentették a leendő magyar pedagógusok létszámát, sőt, felső tagozatosoknál már alig-alig akadt aprobáció, tehát tantárgypárosítás, amit ma­gyar nyelven lehetett tanulni. (...) 1984-ben új közoktatási törvényt hagyott jóvá a prágai parlament. Én 82-től tagja voltam a Nemzetek Kamarája Alkotmánybi­zottságának és a Mentelmi Bizottságnak. Itt egyetlen egy paragrafusban sem ta­láltam olyasmit, ami ellen fel kellett volna lépnem. Csakhogy szövetségi szinten nem léteztek oktatási minisztériumok. Létezett a cseh, illetve a szlovák kor­mány oktatási minisztériuma. Szövetségi szinten ez a minisztérium nem léte­zett. Ez egy kerettörvény volt és ezt kellett volna aprópénzre váltania a cseh, il­letve a szlovák parlamentnek. 84 tavaszán céklavörös fejjel berontott hozzám Vajányi László, a Csemadok Központi Bizottságának a tagja. Laci bátyám abban az időben a Buzitai Földműves Szövetkezet elnöke volt. Egy nagyon jó fejű pa­rasztember. Ő a szlovák parlament képviselője volt. S berontott, nem bejött, be­rontott hozzám a gutaütés határán. Nem élt az eufemizmus lehetőségével. „Az isten b... meg, elnököm! Elveszik az iskoláinkat, ide nézz!" És az asztalomra csapott egy iratcsomagot. „Laci bácsi, ülj le, mi ez? Olvasd!" Hát miniszteri ren­delettel nem sikerült megszüntetni a magyar iskolákat. A párt központi bizottsá­ga a minisztériummal úgy döntött, hogy ezt a rontó szándékot törvényerőre eme­lik. S akkor ez ellen nincs apellátum. Hiszen minden törvényjavaslatot elsősor­ban a legiszlatív lefutás után, egyeztetés után, a Kommunista Párt Központi Bi­zottságának elnöksége hagyta jóvá vagy nem hagyta jóvá. Tehát ez világos volt mindenki számára, hogy honnan jött ez a törvény. Formálisan abban az időben betartották a parlamentarizmus játékszabályait. Nemcsak az első olvasat, a má­sodik olvasat, a szakértők bevonása, hanem legalább tíz nappal a bizottsági ülé­sek előtt kézbesítették az anyagot. Most az egyszer nem így történt. Vajányi László bejött: „Behívót kaptam, anyagot nem, ezt ott nyomták a kezembe, erről fogunk tárgyalni. Én onnan meglógtam, tegyél valamit, én ezt a moslékot itt ha­gyom, megyek vissza." S elrobogott. S átolvasva a paragrafusokat, bújtatva, de azért egyértelműen ki lehetett olvasni: meg fognak szűnni a magyar iskolák. Rögtön fölhívtam akkor Ján Gregort, ő volt a szlovák kormány miniszterelnök-he­lyettese, s egyben a kormány Nemzetiségi Tanácsának elnöke. Én mint Csema­dok elnök tagja voltam a kormány Nemzetiségi Tanácsának. Kértem, azonnal fo­gadjon, és erre mint parlamenti képviselő kérem, mert a nemzetiségi alkotmány­törvény megszegése tapasztalható egy törvényjavaslatban. Azonnal fogadott. Közel voltunk, a Május 1. tértől a kormánypalotáig. Megkérdezte, mi az, én át­adtam neki az anyagot s mondtam, ezt osztották ki most a szlovák parlament bizottsági gyűlésén. Akkor még fénymásolók nem léteztek nálunk, én az erede­tit adtam neki. Elolvasta s megkérdezte, hogy ez mit jelentsen. Ő közgazdász volt. S mondtam, hogy ez a magyar iskolák megszüntetését jelenti. Behívatta a kormányhivatal legiszlatív főosztályának a vezetőjét, dr. Czafikot. Ő aztán ké­sőbb belügyminiszter-helyettes lett s a közigazgatás tartozott hozzá. De mint mi­niszterhelyettesnél is, mert meglátogattam őt, majd ez később jön, a Magyar Törvénytár, Révai Nagy Lexikona, egyéb magyar könyvek egy külön polcon. Ő ma­gyar ember volt. Gregor behívatta őt, s mondja neki, itt a Csemadok elnöke át­adott egy anyagot, egy törvénytervezetet, s azt állítja, ha ezt a szlovák parlament jóváhagyja, akkor megszűnnek a magyar iskolák. Lehetséges ez? És Czafik Jó­zsef, erre a gesztusra pontosan emlékszem, nem mondott semmit, bólintott. Vagy tudta, hogy bekapcsolt valami herkentyű. Abban az időben ilyesmi előfor­dult. Bólintott. „Még egyszer kérdezem, ez megszüntetné a magyar iskolákat?" S ismét bólintott. „Köszönöm." S fölhívta rögtön Busa minisztert s ott előttem beszélt vele. „A Csemadok elnöke behozott egy törvénytervezetet, ez a minisz­térium előterjesztésében kerül a parlament elé. Itt Sidó Zoltán elnök azt állítja, hogy ez a magyar iskolák megszüntetését jelenti." S erre azt mondta, a telefon­ból hallottam, hogy ebben az ügyben ajánlatos lenne Ludovít Pezlárt fölhívni. Ludovít Pezlár abban az időben a Kommunista Párt Központi Bizottságának ide­ológiai titkára volt. Egy jellegzetes, érdekes személy. Azt megelőzően a Komen-sky Egyetem Bölcsészettudományi Karának volt a dékánhelyettese. Kitűnő szó­nok, magabiztos, nyelveket beszélő személy, abban az időben ritkaság volt, hogy egy KB-titkár beszéljen angolul, németül, oroszul és értsen magyarul is. Ugyanis Ludovít Pezlár felesége kassai magyar nő volt, és az anyósa is ott la­kott velük Pozsonyban, és az anyós nem volt hajlandó mást nézni, csak a buda­pesti tévét, Pezlár Ludovít nagy dühére. Hogy hívja Pezlárt. A miniszterelnök-he­lyettes kétszer is meggondolta, hogy most Pezlárt fölhívja-e vagy sem. Végül is hívta a pártközpontot, de nem Pezlárt, hanem Juríkot. Az körülbelül az ő szintjé­nek felelt meg. Ő főosztályvezető volt, az agitprop osztály főosztályvezetője. Pezlár az Isten után következett. Jurik csupán annyit mondott, a törvényterveze­tet jóváhagyta az elnökség. S akkor Ján Gregor közölte velem, hogy ezzel nem lehet csinálni semmit. Ez így lesz. Mit fogok lépni? Mondom, nem tudom. Visz-szatérve a Csemadokba, rögtön fölhívtam dr. Dalibor Hanest, ő volt a prágai par­lament Nemzetek Kamarájának az elnöke. Mielőtt odakerült volna, a Komensky Egyetem Jogtudományi Karának volt a dékánja. Egyetemi tanár. Több nyelven beszélt, egy intelligens férfi volt. Fölhívtam őt, és közöltem vele, hogy Ján Gre-gortól jövök, s nem tudott kielégítő magyarázatot adni a törvényre. Viszont ha ezt a törvényt jóváhagyja a szlovák parlament, megszűnnek az iskolák. Én arra kértem őt, hogy fogadjon. S erre mint az Alkotmányjogi Bizottság tagja kérem. Ugyanis abban az időben alkotmánybíróság nem létezett. Ha voltak ilyen ügyek, ezt a két kamara Alkotmányjogi Bizottsága Prágában tárgyalta és fogadott el va­lamilyen ajánlást vagy határozatot. S azt mondta, hogy ma nem tudja megtenni, merthogy nyolckor a röptérre kell menni, mit tudom én honnan, Afrikából jön va­lami parlamenti delegáció. S mondta, hogy megkérhetem őt, hogy jöjjön be hét­re a parlamentbe. Azt mondta, ott lesz. Én fölültem az esti gyorsra, reggel hat óra után már Prágában voltam, hét előtt megérkeztem a parlamentbe, Dalibor Hanes már várt. Megmutattam neki a dokumentumot, s ő vette a telefont és azonnal hívta Péter Colotka miniszterelnököt, a szlovák kormány elnökét. Ott előttem beszéltek. Utána fölhívták Jozef Lénártot, Lénárt a Szlovákia Kommu­nista Pártja Központi Bizottságának a főtitkára volt.

- Rangban erősebb volt, mint Pezlár?

- Hogyne. Említettem már, hogy amikor engem először bemutattak neki, azt mondta, hogy hála istennek, egy olyan elnöke lesz a Csemadoknak, akinek a gyerekei magyar iskolába járnak. Egy érdekes ember volt, nem volt olyan vad, mint Pezlár. Ő volt Pezlár főnöke, viszont Pezlár keményebb fiúnak számított ab­ban az időben. De ő a nagyfőnököt hívta. Végül is azt mondta, Dalibor Hanes azt válaszolta nekem, hogy ezt már a kommunista párt elnöksége jóváhagyta, ezen semmiféle módosítás nem hajtható végre, és ez a parlament elé kerül. Mit fogsz tenni? Nem tudom. Pont ott mondjam el, hogy mit fogok tenni? Nem tu­dom. De egy biztos, mondtam: hogy mikor Szene környékén fölépült az iskola -a magyar szülők építették -, és amikor szlovák iskolát akartak oda telepíteni, akkor beindult a buldózer s le akarták rombolni. S végül is a magyar iskola ke­rült oda. Tudjuk. Ha egyszer a magyar paraszt földhöz vágja az ekét és nem szánt, nem vet, nem arat, akkor itt gondok lesznek. Ezt persze így elmondani tu­dom, megszervezni nem. S ha tudnám, megszervezném-e? S mondtam, igen, én magyar ember vagyok és én úgy veszem ezt, mint az ellenünk elkövetett legna­gyobb vétket, amihez csak a hontalanság évei hasonlíthatók, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács 1945-ös határozata, amikor egyszerre megszüntették a magyar iskolákat, sőt, a magyar nemzetiségű állami alkalmazottakat végkielégítés nél­kül, nyugdíj nélkül elbocsátották. Ez ugyanaz. Mert ez nemzeti megszűnésünket célozza. S erre azt mondja, nemzetiség. Mert én mondtam, hogy veď je to

Varga Sándor, Fonod Zoltán és Sidó Zoltán (Fotó: Gyökeres György)

o zániku nasej národnej podstaty. S azt mondta, národnostnej. S mondom, a mondat többi része marad. Elbúcsúztunk. (...) Másnap a koraival mentem Po­zsonyba. Fél nyolckor csöng a telefon, s Miroslav Válek megkérdezte, ebédel­hetnénk-e együtt. Ha igen, fél tizenkettőkor jelenjek meg a Dévény Szálloda előtt. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, elmentem. Kiszállt az autóból, bevonult. Em­lékszem rá, hogy töltött paprikát rendelt. Megkérdezte a főpincértől, hogy mit evett ma a „personál", a személyzet. Töltött paprikát. Akkor kérek én is, kenye­ret, kanalat. Én túrós csuszát ettem, de nem ez az érdekes. Megkérdezte, mire jutottam Prágában. Ő ezt tudhatta, mert Colotkát, a miniszterelnököt fölhívta Dalibor Hanes, sejtette, tudta, miről van szó. Ő nem értette az egészet. Egy köl­tő volt, és fene tudja. Elmondtam, s megmutattam, ja, én azt a papírt elhoztam Prágából, ez nálam volt. Megmutattam neki. Hogy ő már megszerezte, de ő eb­ből nem ért semmit. És elmagyaráztam, hogy miről van szó. Itt a legveszélye­sebb paragrafus a következő volt. Az iskolát fenntartó szerv, adott esetben vagy a járási, vagy a kerületi nemzeti bizottság oktatási osztálya, attól függ, hogy el­ső vagy második ciklusú iskolákról van szó, a szülők kérésére bizonyos tantár­gyakban megváltoztathatja az iskola tanítási nyelvét. De hogy hány szülő, azt nem tartalmazta, melyik tantárgyat, mi marad magyarul, mert ha még azt is ké­rik, hogy a magyar nyelvet szlovákul, netán azt is, szóval ez egy nagyon veszé­lyes paragrafus volt.

- Úgynevezett gumiparagrafus volt.

- Igen. Elmondtam, s képzeld el, Miroslav Válek - ez hétfőn volt, hogy találkoz­tunk- megkérdezte, hogy péntekre nem telefonon, nem levélben, össze tudom-e hívni a Csemadok Központi Bizottság pártcsoportját. „Nem telefonon, mert ugye tudja, hogy lehallgatják?" „Tudom." Ezt mondja nekem az elnökség tagja! A pártközpont elnökségéé. S mondtam, hogy igen. „Akkor tegye meg, s kilenc órakor legyenek a Mély úton, a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsá­gának a székházában."

- A pártelnökségnek voltak magyar tagjai is?

-Abban az időben még nem, majd később Dudás Kálmán tagja lett. Visszatér­tem a Csemadokba. Egyedül Lukács Tibort tájékoztattam erről, s mondtam, hogy szeretném, ha elosztanánk az országot és végigjárjuk személyesen a köz­ponti bizottság pártcsoportjának a tagjait azzal, hogy az új oktatási törvény meg­szüntetné a magyar iskolákat. Hogy ez ne történhessen meg, jelenjen meg pén­teken kilenc órakor a párt központi bizottsága épülete előtt. Megegyeztünk Luk­ács Tiborral abban is, hogy egypár személyt nem arra kérünk, hogy kilencre, ha­nem hogy jöjjön be fél nyolcra a Csemadokba rövid megbeszélésre. Kiírtuk a szolgálati utakat. Ugye ezeket el kell rakni, az útiparancsot, tehát a belső szer­vezeti élet ellenőrzése stb. Elosztottuk az embereket és még aznap este elin­dultunk. Ez volt hétfőn este. Egész Királyhelmecig el kellett mennünk. Minden­kinek a címére. Megmondtuk, miről van szó és tovább. Tiborral ezt végigjártuk. Három személy nem jelent meg. Ez nagy szó, mert egy rendes gyűlésen mindig hiányzott legalább hét-nyolc ember, s most csak három ember nem jött el. (...) Bevonultunk és a megbeszélt forgatókönyv szerint jártunk el. Tudtuk, hogy az ok­tatási miniszter valami nagy szöveggel fogad, és mivel péntek volt, jó hosszú­val, hogy idegesek legyünk, ki hogyan jut haza Losoncra, Kassára és így tovább. Az összejövetelen megjelent Miroslav Válek miniszter és Jozef Mravík miniszter­helyettes a kulturális tárca részéről, Busa oktatási miniszter és Vlacihová mi­niszterhelyettes, a pártközpontból a már többször is említett Rudolf Jurík főosz­tályvezető és Karolina Halgasová, a főosztály egyik munkatársa, aki azelőtt a rá­dióban dolgozott és beszélt magyarul is. Ez nem lepett meg, hogy kik ülnek fönt az asztal túlsó végén, hanem egyszer csak megjelent Nagy Kázmér is. Nagy Káz­mér nem volt a Csemadok Országos Választmányának a tagja. Nagy Kázmér ab­ban az időben a Szlovák Köztársaság népjóléti és munkaügyi minisztere volt. S megjelent, és leült úgy oldalra. Még őneki szerepe lesz, Péter Colotka megbízá­sából. No most, Busa egy hosszú beszédet tartott, utána szünet következett -ez valami másfél órás szöveg volt - s úgy beszéltük meg, hogy elsőként kérdé­sek következnek, ahogy általában ilyen összejöveteleken. Itt Lukács Tibor lesz az első kérdésfeltevő. A többit rábízzuk a többiekre, aki akar, kérdezzen. De Luk­ács Tibor legyen az első. S amikor majd felszólalásokra kerül sor, ott én leszek az első, én szólalok föl elsőnek, a többiek majd utánam. Ebben megegyeztünk még a székházban. Tibor föltette a kérdést, hiszen abból az időből, mikor még az oktatási minisztériumban dolgozott, tudta, mit kell kérdezni: mikor végzett utoljára felmérést az oktatási minisztérium a magyar tanítási nyelvű iskolák színvonaláról és az a felmérés milyen ajánlásokkal zárult. Hát erre nem tudtak választ adni, mert fölmérés akkor már hat éve nem készült. Ezt Lukács Tibor na­gyon jól tudta, hisz ő ott dolgozott. S ebben a záradékban, ami akkor készült, nem volt az, hogy szlovák nyelven kell oktatni. Tehát az, amit a miniszter állított, hogy ez a minisztérium adataiból következik,

- Ki lett lőve.

- így. No most akkor gyorsan egymás után föltették a kérdést. Érdekes volt, hogy sokan jelentkeztek. Szilvássy Jóskára emlékszem, Csicsay Alajosra emlék­szem. A föltett kérdésekre a miniszter válaszolt, szünet, s utána jött a hozzá­szólás. Hozzászóltam, Fonod Zoltán hozzászólt, Végh László felszólalt. Nagyon érdekes volt Fábry István fölszólalása. Különben én erről az összejövetelről föl­jegyzéseket készítettem, a mai napig megvan. Úgy, autentikusan szlovák nyel­ven, ahogy ez ott elhangzott. Azt hiszem, rajtam kívül egyedül Végh László vég­zett följegyzéseket. Pontosakat. Ő már akkor dokumentált mindent. Hála isten­nek. Fábry István. Hát tudjuk, hogy ő eredeti foglalkozását tekintve bányász, Rozsnyóról, a kommunista párt tagja 21-től. Több akkori baloldali megmozdulás aktív résztvevője, majd a spanyol polgárháborúban katona, majd a II. világhábo­rúban átszökött a szovjet hadseregbe. Bátyja, József a Petőfi Partizánbrigád pa­rancsnoka, majd később Magyarországon a hadügyminisztériumban ezredesi rangban dolgozott, majd valami miatt félreállították. Ez az ötvenes évek, Magyar­ország, de maradjunk Csehszlovákiában. Fábry István aztán később a kerületi, Kassa kerületi pártbizottságon osztályvezető lett, és utána fölkerült Pozsonyba, az apparátusban dolgozott, a kommunista párt apparátusában, majd a szlovák parlament alelnöke lett. No most, ha ő kirakta a kitüntetéseit, akkor nem hi­szem, hogy Svoboda generálison kívül volt még valakinek annyi. Spanyol, szov­jet, magyar, csehszlovák és lengyel kitüntetések. S most úgy jelent meg, hogy nem tűzött föl egyetlenegy kitüntetést sem. Pedig ő úgy szokott eljönni még az országos közgyűlésekre is. Most nem. S csak annyit mondott, szlovákul kezdte, majd magyarul folytatta: „Az embereket nem szabad becsapni." Ezt még szlová­kul mondta. „Majd, és én ezt nem tudom szlovákul, majd valaki lefordítja." S mondja magyarul, így, ezt a szót használta: „Akit a kígyó megcsípott, így, meg-csípott, a siklótól is fél." És minket már megmart a kígyó, s akkor folytatta szlo­vákul. Ő gömörhorkai fiú volt. „Az én falumban hogy szűnt meg a magyar okta­tás, holott az egy magyar falu. Akkor Rozsnyó járásban hol, és..." És sorolta a falvakat. Meglepett. Nemcsak engem. Mert ő vonalas fölszólaló volt. S most nem. S elmondta a kételyeit, s azt mondta, hogy egyértelmű választ kérek, ha a törvény hatályos lesz, megszűnik-e vagy nem szűnik meg a teljes anyanyelvű képzés? Különben a gyerekei szlovák iskolába jártak. A felesége magyar volt. Krocsány Dezső, aki ezt megelőzően munkaügyi miniszter volt, a szlovák kor­mány munkaügyi minisztere. 84-ben a nyugdíjba vonuló Fábry Istvánt követte a szlovák parlament alelnöki székében. Ő hasonló hangnemben szólalt föl, és szintén kérte a minisztert, hogy egyértelmű választ adjon. S ekkor szót kért Nagy Kázmér. Ő komáromi férfi, a 70-es években a Komáromi Járási Nemzeti Bizott­ság elnöke volt, magyar gimnáziumban érettségizett, a felesége szlovák nemze­tiségű volt. S akkor munkaügyi miniszter. S ő is szót kért, kapott, ő nem volt a Csemadok választmány tagja. Eljött, s egy érdekes bevezetőt tartott arról, hogy őket Csehországba deportálták, mit kellett ott átélni, majd jött 48 februárja, ha­zajöhettek, és ő mennyit tanulhatott, és így tovább, és így tovább, hogy tanulha­tott, és őneki az a véleménye, hogy a magyar ember akkor érvényesül, ha a fel­sőfokú ismereteit szlovák nyelven szerzi meg. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, milyen jó az, hogy a középiskolában nemcsak a szakterminológiát oktatják szlo­vák nyelven, hanem bizonyos tantárgyakat is, mint például a matematika, fizika, kémia. Mert ugye kémiában a terminológia ilyen meg olyan. A több fölszólalás után szünetet rendeltek el, senki nem ment oda Nagy Kázmérhoz. Nagy Kázmér odajött hozzám, és azt mondta, hogy ti most nagyon elítéltek engem. így van, Kázmér. Hogyhogy nem törött el a kezed? Miért kellett neked eljönnöd? Föltéte­lezem, Péter Colotka adta feladatul. Ilyenkor jobb érzésű ember kificamítja a bo­káját, s orvosi igazolást küld. „Én ezt nem tettem meg." Ennyit mondott. Érez­te, hogy nagyon melléfogott. Késő este ért véget a tárgyalás. S most jön egy ér­dekes dolog. Késő este hazamentünk, hétfőn reggel hívnak a különleges vona­lon, s fölhívott a Magyar Népköztársaság prágai nagykövete, Kovács Béla. S mondta, hogy fél tizenegy tájban érkezik a Csemadokba, és át akarja adni - ez 84-ben volt, a Csemadok 49-ben alakult -, az évforduló alkalmából át akarja ad­ni a Magyar Népköztársaság jókívánságait. Én lementem a ház elé várni a nagy­követet. Jött nagy autóval, piros, fehér, zölddel, fölkísértem őt és Lukács Tibor­ral fogadtuk. S hangosan mondta, mintha mikrofonba mondaná: „Tisztelt elvtár­sak! A Magyar Népköztársaság nevében, s a magam nevében is sok sikert kí­vánok a Csemadoknak." S akkor intett nekem, és én nem értettem, és muto­gat a rádióra. Később megtudtam, mit akar. Bekapcsoltam. Ez az akkori lehall­gató készüléket zavarta, mert nem zenét kért, szöveget. Magyar szöveget. S ak­kor leültünk. Hogy ne ide, oda üljünk le. S akkor a következőt mondta: ő most megy haza Pestre, mert holnap Lubomír Strougal miniszterelnök...

- Csehszlovákia miniszterelnöke...

- Igen, Budapestre érkezik, s fogadja őt Kádár János is. A programtól eltérően az oktatási törvény lesz a téma, és ismerve a Csemadok pártcsoportjának állás­foglalását, ez egy különleges összejövetel lesz. S valóban így történt. Nem azt mondom, hogy csak ennek köszönhetően, biztos, hogy nem. Mint ahogy nem is biztos, hogy csak a budapesti találkozónak köszönhetően. Nem tudom, mi min­den játszott közre. Egy hét múlva a szlovák parlament új törvénytervezetet kül­dött ki a bizottság tagjainak, s az inkriminált paragrafusok már nem szerepeltek benne, ellenben ez a megállapítás: „A nemzetiségi iskolák oktatási nyelve azo­nos az illető nemzetiség anyanyelvével." No, ekkor növekedett - mert abból in­dultunk ki - a Csemadok-tagok létszáma. (...) Ekkor lépett be nagyon sok em­ber a Csemadokba. Mert ha visszaemlékszem, az volt a kérdésed, hogy volt-e politikai szerepe? Nemzetmegmentő vonatkozásban, nemcsak a hagyomány­ápolással, hanem ezzel a lépéssel is volt, és tulajdonképpen nagyon sokan föl­hívtak abban az időben, és addig, amíg a lehallgató készülék be nem indult, csak annyit mondtak, hogy köszönjük, ezt vártuk tőletek. Dobos Lacival külön beszéltem ebben az időben, Szabó Rezső meglátogatott. Érdekes dolgok voltak ezek. (...)

- Korábban említetted, hogy Lukács Tibor és Neszméri Sándor közvetlen mun­katársaddá vált, célotok pedig a fiatalítás volt és a tagság növelése. Milyen po­litikai légkörben dolgoztatok? Mennyire nehezedett rátok a politika? A közvetlen utasítások a párttól, ezek nyilván jöttek a Nemzeti Fronttól.

-A Nemzeti Frontból nem. A Csemadokot kizárták a Nemzeti Frontból.

- És nem vették vissza?

- Dehogynem, majd 87. január 1-én.

- Tehát ebben az időszakban, 81-ben, 82-ben még nem volt a Csemadok a Nemzeti Frontban?

- Nem, sőt.

- És a politika mennyire telepedett rátok?

- A minisztériumban, a minisztérium egyik főosztályán egy külön személy - Kli-mits Lajosról van szó - foglalkozott a Csemadok ügyeivel. És talán Klimits La­jos túlbuzgóságának köszönhetően ez a nyomás nem érvényesült. Ugyanis ő azt szerette volna, ha az országos elnökség, illetve az országos választmány ülése­inek az anyagát vele konzultáltam volna és csak azután küldtük volna ki a veze­tőségi tagoknak. Én ezt elmondtam Váleknak. Persze, ezt valahogy meg kellett ideologizálni is. Hát ez a következő volt. Klimits Lajos mint a minisztérium elő­adója a szamárlétrán alacsonyabb fokon állt, mint az elnökség egy-két tagja, hi­szen abban az időben Krocsányi Dezső, a szlovák kormány munkaügyi és nép­jóléti minisztere elnökségi tag volt, Fábry István, a szlovák parlament alelnöke elnökségi tag volt, Rácz Olivér, nyugalmazott miniszterhelyettes. Hát ez azért egy más kategória, mint a minisztérium előadója. Úgyhogy ezt a túlbuzgóságát azután a miniszter leállította. A Kommunista Párt Központi Bizottságának appa­rátusában szintén egy személy kapott konkrét megbízatást a Csemadokkal va­ló törődéssel kapcsolatban, Halgas Karolina. Halgas Karolina azelőtt a pozso­nyi Rádió Magyar Adásában dolgozott. (...) Úgy el-elmondta, hogy hát mi lenne az elképzelés, és ha ellenvetésem volt, logikusan, ő azt mondta, hogy igen, igen, de, de hát nincs de, nem. Ez így nem érvényesült. Ezen kívül - ez nem po­litikai nyomás, hanem más -, hát az egy érdekes eset volt. Már vagy egy hónap­ja ott dolgoztam a Csemadokban és akkor kopognak az ajtón, belép egy férfi. Jó napot! Jó napot! Foglaljon helyet. S mondom, melyik alapszervezetünkből van? Alapszervezetből? Hát mindegy. Őrnagyi rangban az elhárítás tisztje, meg­mondom a nevét is: Danás Stefan. S ő azon majdhogy nem föl nem háborodott, hogy én nem tudom, hogy ő ki. És mondom, mit akar?

- Magyarul beszélt?

- Magyarul. S mondom, mi a gond? Mert azt nem mondta, hogy ő a belügymi­nisztériumból van. Külön nem mondta, hogy az elhárítás tisztje. S erre azt mond­ja, hogy semmi gond nincs, de hogy az ő munkakörébe tartozik, hogy úgy havon­ta, negyedévenként, hogy teszi tiszteletét az Új Szóban, a Madách Kiadóban, a Rádióban, az Ifjú Szivekben. Fölsorolta a magyar intézményeket, illetve azoknak a vezetését. És mondom, és most miről van szó? Mit akar? Hát semmit nem 595 akart. Csak jött.

- Akarta, hogy tudjál róla.

-Aztán láttam, hogy ott van. Jó, kész. Aztán jó sokáig nem jött. Úgyhogy a poli­tika azért mégis csak érvényesült. (...) Furcsa dolgok voltak. No most, volt egy előnyöm: az, hogy parlamenti képviselő voltam.

- Milyen volt a munka a Szövetségi Gyűlésben?

- Nagyon formális volt. Amikor készült a 84-85-ös iskolatörvény, én úgy képzel­tem, hogy ehhez én fölkészülök és föl fogok szólalni. Hát az nem úgy zajlott. A parlament elnöksége meghatározta, hogy melyik bizottságból hangzik el felszó­lalás. A bizottság elnöke a mi elnökünk, Ceska akadémikus volt, a Károly Egye­tem rektora. S mondom neki, hogy én fölszólalok. Azt mondja, hogy várj, még nem kaptuk meg a leosztást. S most képzeld el, hogy megjött, hogy honnan...

- A pártból?

-Nem. Hogy aztán honnan kapta a parlament elnöksége, azt nem tudhatom, de ő a parlament elnökségének a tagja volt, Alkotmányjogi Bizottság következő ülé­sén elmondta, hogy egy fölszólalás lesz. Még föl sem tette úgy a kérdést, hogy ki az, aki

- Hozzá akar szólni.

- Igen. De én már előtte beszéltem vele, és akkor azt mondta, hogy Sidó Zol­tán. Hát ez a föllépésem nem sikerült jól.

- Miért?

- Mert én nem tudtam azt, hogy a parlament, például az Alkotmányjogi Bizottság titkársága majd kidolgoz nekem egy fölszólalást, pontosan tizenöt percnyit, s azt kellene ott elénekelnem. Ahogy megtudtam, hogy az Alkotmányjogi Bizottság tag­jaként felszólalok vagy felszólalhatok - gondold el -, hát én hozzáfogtam és átta­nulmányoztam az eddigi oktatási törvényt. Ja, véletlenül bekerültem az új oktatá­si törvény előkészítői csoportjába. Különben azt komolyan vették. Szakembereket hívtak. A két minisztérium, ugye tudni kell, szövetségi szinten nem létezett okta­tási minisztérium, a nemzeti kormányokban volt, tehát a cseh és a szlovák. On­nan jöttek, véleményt mondtak. Én ezt áttanulmányoztam, és hát kialakítottam egy véleményt. Hogy életízűbb legyen, én meglátogattam egy-két nagyobb iskolát Pozsonyban, Érsekújvárban és Nyitrán. Gimnáziumot, szakközépiskolát, szakmun­kásképzőt. S én ott az igazgatóval elbeszélgettem és kérdeztem, hogy ennek a tör­vénytervezetnek a tükrében hogy látja ezt, azt, amazt. Főleg akkor: a drog, az al­koholizmus akkor kezdett beáramlani az iskolákba, az idősebb korosztály, a har­madikosok, negyedikesek az elsősökkel végezték azt, amit a katonaságon az öreg katonák a kopaszokkal. Azért én általánosítottam, és hát persze a nemzetiségi vo­natkozású dolgokat óhatatlanul kivettem onnan, ahonnan lehetett. Azt tudni kell, hogy abban az időben beindult a szakmunkásképzőkben is a három- illetve a négy­éves, tehát az érettségivel végződő tagozat. Még véletlenül sem volt paritásban, hogy a közös igazgatású szakmunkásképzőben, ha két szakmában a szlovákok érettségizhettek, a magyarok is. Nem. A progresszív és a menő szakmákból nem nyitottak magyar osztályt. Hát én elkészítettem a szövegemet, és azt hiszem, volt még tíz nap a jelölésig, amikor hív engem a Nemzetek Kamarájának az alelnöke, s mondja, hogy hát elvtárs, nem jelezte az igényeit. De úgy látszik, nincs elég ta­pasztalata. Mi már kidolgoztattuk itt a felszólalását, és postázom is. Mondom, na­gyon szépen köszönöm, nekem megvan. „Hogyhogy megvan? Mikor küldi be?" Mondom, nem küldöm. Hát ez volt. Hát mert kérdezted, hogy formális. Én nem küldtem be. A probléma abból adódott, hogy ő azt mondta, hogy be kell küldenem. Nem adtam föl, nem küldtem föl postán. Az ülés előtt - már bizottsági ülések vol­tak -, berendeltek a Nemzetek Kamarája elnöksége elé, s velem együtt a Károly Egyetem rektorát, a bizottságunk elnökét és ott, rosszallóan: hogyhogy idáig még nem adtam oda. S mondtam, hogy semmilyen belső szabályzat ezt nem írja elő, se a házrend, se egyéb, és hát ott én szólalok föl, és nem ez a vezetőség. Meg­kaptam a magamét. De mondtam, hogy ha érdekli őket, én tájékoztathatom, hogy miről szól, úgy szépen, szóban. Nem, írásban kérték. Mondtam, hogy nincs, nem írtam le, én csak az adatokat szabadon mondom el. Jöttünk ki a bizottságról, s akkor Ceska rektor úr azt mondja, hogy no, most már törhetik a fejüket, hát ilyen még nem fordult elő, de azért olyat ne mondj, amiből neked is bajod lesz meg ne­kem is. Gondold el, hát ez így volt.

- Elmondtad a beszédedet?

- El, el. Az akkori szövetségi kormány miniszterelnök-helyettese, segíts. Ő vala­mikor Pozsonyban oktatási megbízott volt... Sőt, 68 után oktatási miniszter is, ilyen tömzsi, szlovák férfi. Hozzá tartozott a kormányban az oktatásügy és a kul­túra. Hát szívta a fogát, és azután válaszolt is nekem, reagált a felszólalásom­ra, és hát kioktatott. Nem jut az eszembe a neve. Hogy mennyire formális volt ott minden! Volt olyan képviselő, aki, szerencsétlen, magyar nemzetiségű volt, megkapta a szöveget, s nem tudta elolvasni. Lehet, hogy előtte el se olvasta. Most, hogy segítsen magán, két konyakot leküldött. Hát ez nem segített se a ki­ejtésén és hát a mondatokat sem sikerült mindig befejezni, mert túl hosszúra sikeredtek. Meg azután annyira egy ilyen közgazdasági terminológiával telispé-kelt szöveg volt, pedig ő, amúgy azt mondják, nagyon jó munkás volt. Nem tud­ta előadni. Utána még két napig részeg volt. Botrány. Formális volt minden, vi­szont, ez egy érdekes dolog, nagyon szigorúan betartották és adtak arra, hogy a szabályoknak megfelelő legyen. Tehát olyan nem létezett, hogy a törvényter­vezetet már paragrafált változatban kaptuk volna meg. Pedig hát valahol ez már biztos elkészült. Előbb a törvény alapelvei anyagot kaptuk meg. Azt megvitattuk a gesztori bizottságokban. Általában az Alkotmányjogi Bizottságon át ment mind. Aztán szakértőket hívtak, az ő észrevételeiket beépítették. Aztán megkap­tuk az első olvasatra a paragrafált változatot, majd a második olvasat követke­zett. Egy törvény, hát nem egy egyszerű, mondjuk egy közügyi törvény, de vala­mi komolyabb törvény úgy egy évig, másfél évig készült. Erre ügyeltek, kifelé, hogy az precíz, pontos legyen. (...)

- A Csemadoknak tehát szerencséje volt, hogy te országgyűlési képviselő lettél. 597 Valószínű, sokkal nagyobb nyomás nehezedett volna a Csemadokra.

- Nehezedett így is, a 80-as évek közepén, főleg Pozsonyban, Léván, Újvárban, Kassán.

- Hogyan nyilvánult ez meg? Akadályozták a rendezvényeket?

-A rendezvényeket ellenőrizték, akadályozták, kifogásokat találtak. Ugyanis ab­ban az időben, a 80-as évek elején érkeztek a levelek a Jogvédő Bizottságtól. No most, kik kapták? Magyar iskolák igazgatói, Csemadok-elnökök. Hát nagy hajtóvadászat volt akkor, és a köztársaság felforgatói elleni nagy buzgalomban ugye a Csemadoknak is kijutott. Nem minden járásban, de a felsorolt járások­ban nagyon keményen. Személyi összetételekben nem engedtek változást, mű­velődési rendezvényeinket nem engedélyezték vagy próbálták fékezni. No most, mondok egy-két dolgot. Például, a 80-as években már a közművelődés a Cse­madok égisze alatt elterjedt. És tudod, hogy Érsekújvárban, elsősorban a Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturális Napok keretében, mondjuk például 82-ben, márciusban volt a találkozás a Hét és a Nő szerkesztőível, Czuczor Gergely szobrának megkoszorúzása március 15-én, fellépett az Ifjú Szivek magyar dal-és táncegyüttes, akkor találkozás írókkal, költőkkel, Gál Sándor járt akkor ott nálunk, képkiállításokat szerveztünk, anyanyelvi vetélkedőket „Helyesen magya­rul" címen. No most, a párkányiak is megpróbálták a Balassi Bálint Kulturális Napokon ugyanezt. Himmler György fölhívott, hogy nem kaptak engedélyt. S mondtam, hogy találjatok ki számomra egy előadást, nagyon szívesen, melyre én befizetek, hogy nem adhatok elő. 86-ban a Csemadok küldetése címen elő­adást tartottam, s akkor már a többi rendezvény is megvalósult. Például magyar­országi előadók Balassi Bálint emlékestet, Szabó András, Kobzos Kis Tamás, Kecskés András, Szabó István szereplésével, Turczel Lajosnak volt egy előadá­sa. Vagy később Káfer István, Koncsol László szlovák-magyar irodalmi kapcso­latokról tartott előadást. Budai Ilona, Birinyi József, Bige József, a Kalamajka, a Rajcsúros parasztzenekarok. Hát voltak itt problémák is. És hát Katona Tamás.

- Mai ésszel hallva ezt, az ember azt mondaná, hiszen abban nincs semmi ki-vetnivaló, hogy például meghívtátok az egyik rendezvényre mondjuk az Új Szó v<*lf vagy a Nő szerkesztőségét, irodalmárokat, szlovákiai magyar irodalmárokat.

- No jó, de Czine Mihályt nem engedték át. Volt egy időszak, a 80-as évek kö­zepétől, amikor Czine Mihály nem tarthatott előadást.

- Miért? Mivel utasították el?

- Czine Mihály nagyon sokat tett értünk. A 80-as évek elejétől rendszeresen át- s/*~\ járt Csehszlovákiába és előadásokat tartott a határon túli magyar irodalomról. U S mi tőle, vagy általa ismerhettük meg az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai ma­gyar irodalmat. Ez az előadás. Előadás után pedig egy kötetlen beszélgetés volt. Most, utólag nehéz kideríteni, hogy onnan ki súgott, mert hát ott azért elhang­zott sok minden, s nem mindig olyan, amivel a hatalom egyetértett volna. (...) \J

- A Jogvédő Bizottságot említetted. Szóljunk róla egypár szót, mert nem biztos, hogy a jelen vagy a jövő tudni fogja, hogy mi volt ez.

- Mindenképpen a közvetlen tagokkal kellene akkor beszélgetni, hiszen megje­lent már azóta kötetben is, sőt, mondjuk a Magyarságkutató Intézet a Medve­tánc című füzetben részletesen beszámol róla. Most neveket is lehetne sorolni. Egyfajta pontos adatokra építő levelekkel tájékoztatták a magyar közvéleményt.

- A szlovákiai magyar közvéleményt.

- Igen. No most, ezek az adatok - itt is csak tippelni lehet - a kormányhivatal­ból vagy a legfelsőbb vezetéstől származhattak, például a magyar iskolák leépí­tése, a 60-as körzetesítés, majd a magyar és a szlovák iskolák összevonása, ezek precíz, pontos adatok voltak. Akkor még nem így nevezték, az „alternatív" oktatási mód bevezetésének a szándéka, tehát, hogy megszűnjön a teljes anya­nyelvi képzés. S itt pontos rendeletre hivatkoztak, az adatok, a nevek pontosak voltak, azt nem lehetett kiforgatni.

- Igen. Tehát tulajdonképpen ezekben a levelekben a Jogvédő Bizottság úgyne­vezett titkos anyagokat hozott nyilvánosságra és olyan adatokat, amelyek meg­lehetősen riasztóak voltak.

Ülésezik a Csemadok KB Pozsonyban, 1990 decemberében (Fotó: Gyökeres György)

- És idegesítők a hatalom számára.

- És riasztóak a szlovákiai magyarság számára, mert azt mutatták meg, hogyan akarja a hatalom leépíteni a szlovákiai magyarságot gazdaságilag, kulturálisan, iskoláit, tehát az oktatásügyét, a művelődésügyét.

- No most, a hatalom megriadt, mert emlékszem egy ilyen körlevélre - és itt fi­gyelmeztették az iskolák vezetőit, hogy aki ilyen levelet kap vagy az iskolában bárki más, akkor azt azonnal be kell szolgáltatni a Kommunista Párt Ideológiai Osztályára, akadt olyan személy, aki elvitte a levelet, biztos. Bizonyítani nem tu­dom, de akadt. Ludovít Pezlár, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsá­gának ideológiai titkára különböző összejöveteleken szinte fejből idézte, hogy mivel mételyezik a lakosságot, és milyen felforgató tevékenységet fejtenek ki. Ő ugyan meg is nevezte Duray Miklóst, más nevet nem mondott, és ez egy jó alkalom volt arra is, hogy egyúttal fölhívja a figyelmet a Csemadokra s fölhívja a figyelmet a magyar társadalmi mozgolódásra is, és egyfajta negatív előjelű han­gulatot sugalmazott. (...)

- Lassan eljutunk 1989-ig.

- Előtte azonban én mondanék valamit 88-ról.

- Igen. Ezt akartam éppen kérdezni, hogy a 89-es eseményeket megelőző egy­két évben mi mindent éltél át és mit éltél meg képviselőként, Csemadok-elnök-ként, magánemberként?

- 88-ban meglátogatott Czine Mihály és megkérdezte, részt vennék-e a Magya­rok Világszövetsége munkájában? S mondtam, hogy a Magyarok Világszövetsé­ge, hajói ismerem az alapszabályt, a statútumot, akkor a nyugati magyarsággal tartja a kapcsolatot. Én szívesen részt vennék ebben, de nem hivatalosan. Én azt nem jelentem be sehol. Ha így engem elfogadnak, én megtalálom a módját, hogy eljussak, anélkül, hogy jelenteném itt-ott, hogy nem leszek Csehszlovákiá­ban. Ezt az utat úgy tettem meg - és nem egyszer -, hogy Boros Jenő, a Magyar Népköztársaság pozsonyi főkonzulátusának konzulja beült az autóba, én mellé, megérkeztünk a határra, és kiszólt az ablakon: „Nem kérünk pecsétet." Őt is­merték. Ha konzul a sofőr, mekkora nagykutya ülhet mellette". Átvitt, kitett Győr­ben. Egy nap múlva, két nap múlva, amikor megbeszéltük, pontos időben meg­jelent ott autóval és hazahozott. Ismét nem kérünk pecsétet. Tehát az útlevelet se kellett elővenni.

- Ennek a jelentősége az volt, hogy...

- Nem evidáltak, hogy elhagyom az országot és külföldön vagyok. No most 88-ban a Magyarok Világszövetsége vezetőségének a tagja lettem. Ebben az idő­ben Bognár akadémikus volt a szövetség elnöke, Komlós Attila volt a főtitkára és hát Czine Mihály régi ismerősöm. Egy-két nagyon érdekes emberrel ismer­kedtem meg. A környező államokból senki nem volt még akkor ott. Csehszlová­kiából is egyedül voltam. Ott volt Juhász akadémikus, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója, Pungor Ernő akadémikus vagy Pallavicini őrgróf Bécsből, ban­kár, Pátkai Róbert református püspök Londonból, Rónai András, a Habina Nem­zeti Színház színművésze Tel Avivból, Csörgics József Horvátországból. Aztán ké­sőbb Göncz László és Tomka Miklós Szlovéniából, Rátkai Ferenc miniszterhe­lyettes, Bihari Szabolcs, a svédországi Magyarok Szövetségének az elnöke. Az­tán 90-ben már jöttek Erdélyből is, Dupka György, Ballá D. Károly Kárpátaljáról, Péntek János Kolozsvárról. Ez egy érdekes időszak volt, de lépjünk. (...)

- És akkor jött a 89-es esztendő.

- Jött a 89-es esztendő. Rögtön 89 januárjában Palach-évforduló volt, de én pénteken, szombaton, vasárnap a rimaszombati járás kis falvainak az évzáró taggyűléseit látogattam. Nem néztem tévét, nem olvastam újságot, nem hall­gattam rádiót. Egyik faluból a másikba jártam, és vasárnap késő este ért vé­get az évzáró. Egyenesen Pozsonyba mentem és a reggeli géppel akartam in­dulni Prágába, mert másnap, kedden, már parlamenti gyűlésünk lett volna. A gép nem ment, rossz volt az időjárás, így fölültem a gyorsvonatra és megérkez­tem Prágába. Holesovicén szálltam le. Metróval bejöttünk a múzeumig, ez a Vencel tér fölső megállója, s én ott amúgy is kiszálltam volna, mert a szállást a Vencel téren a Tatra Szállodában rendeltem meg. Megáll a metró, és akkor a hangosbemondó közli, hogy műszaki okok miatt a metró nem megy tovább, mindenki hagyja el az aluljárót. Én azt hittem, tűz ütött ki. Késő délután volt. Kimegyek a Szent Vencel szobor mögött s az aluljáró följárójánál rendőrök, ple­xipajzs, hosszú, nagy, szokatlanul hosszú, nagy gumibot és védősisak. Nem tudtam, hogy Palach-évforduló van és nem tudtam, hogy mi zajlik a Vencel té­ren... Hát onnan kiléptem és láttam, hogy tömeg a Vencel szobor körül. Egy gyűrűben körbefogják a felfegyverzett rendőrök, s az utcákról szembenéz velem a nagy karhatalmi erő. Én átverekedtem magam ezen, mondom, elszállásolom magam, aztán majd kijövök, megnézem mi ez, hát bőrönddel nem fogok ott közlekedni. S a Vencel tér közepe táján egy aluljárón kellett volna az útkeresz­teződés alatt átmennem, hogy kiérjek a szállodához. S egy kislány sír, olyan 8-10 éves kisleány, s kérdezem, hogy mi baja. Egy ember se volt az aluljáró­ban. S mondja, hogy nem tud hazamenni, merthogy a rendőrök nem engedik be. Hogy most jött zeneóráról, zongoraóráról vagy miről. S mondom neki, még arra is gondoltam, nehogy megriadjon az a leányka, hogy idegen nyelven szó­lok, nem is szlovákul, csehül beszéltem. „Holka, já pűjdu s tebou." Megfogtam a kezét, szipogott, sírt, s abba az utcába mutat, ahol óriási tömeg és rendőrök. Plexipajzs, vassisak. S valahol az út közepén járok és akkor ilyen hangos vala­mi vacakkal: "Polgár, forduljon vissza!" „Obcane, obrat'te se" - gondoltam ar­ra, parlament, itt az igazolványom, már csak beengednek a kislánnyal. Har­minc-negyven méterre megközelítettem őket, akkor már nagyon határozottan figyelmeztettek, hogy forduljak vissza. S elővettem az igazolványom - az ilyen nagy, címeres dolog volt - és fölemeltem. Mondom, meglátják, hogy mi az. Hogy ne tellegessek. Abban a pillanatban egy óriási fájdalom itt ágyékban. Be­lém engedtek egy könnygázgránátot, itt. A kislány itt volt. Ha egy harminc cen­tivel arrébb van, a leányt fejbe találják, az ott esik össze. Ez egy ekkora, ilyen alumínium bevonatú, nehéz, olyan 25 dekás valami, és ha ütés éri, akkor sár­ga füst jön ki belőle. Hát én, engem eltalált, működésbe hozta magát, átéget­te a kabátomat, lyukas lett, égett, füstölt. Én azt odébb rúgtam, és hát vissza­vittem a leánykát az aluljáróba, és mondtam, hogy nem tudok rajta segíteni. S megyek a szállodába. Bezárták az ajtót, tehát nem lehetett bemenni. Zörög­tem, felmutattam az igazolványom. Beengedtek, hogy nézek ki? Hát akkor néz­tem meg a tükörben, tiszta sárga volt az arcom attól a füsttől, vérvörösek a szemeim. Fölmentem a szobába, megmosakodtam és viszszafordultam, me­gyek a parlamentbe, és ezt bejelentem. Átverekedtem magam a tömegen, volt, ahol leállítottak, mutattam az igazolványom, átengedtek. Bementem a parla­ment épületébe és bekopogtam Alois Indra parlamenti elnök irodájába, titkár­ságára. Bent már, az épületben, a karomon tartottam a kabátot. Néztek, mi van, hogy nézek ki, s mondtam, hogy az elnököt keresem. Az elnök nincs bent, üléseznek, nagy ház van. S mondtam, hogy akkor panaszt teszek, és írásban. Kértem írógépet, papírt, adtak. Leírtam mikor, melyik nap, milyen órában, hol, mi történt velem, leírtam az esetet. A belügyminiszternek címeztem, hogy a parlament juttassa el a belügyminiszterhez. És kértem az ügy kivizsgálását, a felelősök megrovását és háromezer korona kártérítést, mert a kabátom hasz­navehetetlenné vált. Meg is mutattam. Különben a pénzt három héten belül megkaptam. A mai napig őrzöm a postaszelvényt. Háromezer korona és egy kí­sérőlevél. A lényege az, hogy a karhatalom parancsot teljesített és a kivizsgá­lás elmarad. (...)

- A Szövetségi Gyűlésben érződött valami? Tehát, mondjuk a képviselők vagy a parlament elnöksége. Nem lehetett azt érezni, nem jelezték azt, hogy valami vár­ható?

- Nem. De egyet észrevettünk. Hogy több a civil ruhás alkalmazott. Mert ott vol­tak egyenruhás, hivatalos őrző-védő személyek a kapuban, őrség. De meg­növekedett a civilruhásoknak a létszáma, és nem tudtuk hova tenni őket. Aztán később megtudtam, az elhárítás munkatársai. (...)

- És akkor eljutottunk 89 őszéhez... (...)

-1989. november 17-én ugye megtörtént a dolog, 18-ra összehívták a Nemze­ti Front Központi Bizottsága elnökségét. Gyorspostán hozták a meghívót, alá kel­lett írni. S késő délután összejöttünk.

- A Nemzeti Frontban?

- Igen, mint a Csemadok elnöke, tagja lettem a Nemzeti Front országos elnök­ségének 88-tól, mert 87-ben még nem, de 88-ban már tagja voltam az elnök­ségnek.

- Még egy pillanatra. Tehát 87-ben vették vissza a Csemadokot a Nemzeti Front­ba.

- Igen, januárban.

- Mivel indokolták a visszavételt? Semmivel?

- Hát úgy, ahogy nem indokolták a kizárást, a visszavételt sem. Hogy mint egyi­ke a legnagyobb tömegszervezeteknek, tehát ott a helye. Azelőtt is nagy szerve­zet volt, s nem volt ott a helye.

- Te pedig az elnökség tagja lettél, mert megkaptátok gyorspostával a ...

- Meghívót, összejöttünk, és akkor már nem Jozef Lénárt volt a Szlovákiai Kom­munista Párt Központi Bizottságának vezető titkára, hanem Ignác Janák. Félel­metes egy ember volt. Azt megelőzően ő a nyugat-szlovákiai kerületi pártbizott­ság vezető titkára volt. Féltek tőle a munkatársai is, mint a tűztől. És mivel ő volt a pártközpont főnöke, egyúttal a Nemzeti Front elnöke is. Hát egy anakro­nisztikus szöveget vágott le, tehát a novemberi prágai események, államellenes tevékenység, felforgató tevékenység, a nyugati propaganda, és így tovább, szó­val elmondta. És három napon belül minden tagszervezet hívja össze az elnök­séget és fogadjon el egy állásfoglalást ezzel kapcsolatban.

- Amelyben elítélik a történteket, nem?

- Igen, dehogynem, persze... No most én onnan hazajöttem és akkor összeül­tünk Lukács Tiborral. Telefonon már a szervezési osztály intézte, hogy ekkor és ekkor összejövünk, és egy állásfoglalás-tervezetet írtunk Tiborral. Töredelmesen bevallom, ez egy olyan szöveg volt, hogy a királynőt meggyilkolni nem kell félne­tek. Jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem ellenzem. A vesszőket oda rakod, ahova akarod. Tulajdonképpen nem volt az eseményeket elítélő dolog, inkább a valós okok, a kiváltó okok feltárására kérjük fel az azt megillető szerveket és stb., hát szóval írtunk egy ilyen szöveget. Összejött az elnökség és én tájékoz­tattam őket arról az összejövetelről, amelyet Ignác Janák tartott, és elmondtam, hogy ott mi hangzott el, és hát...

- Hogy mit várnak el a Csemadoktól, ugye?

- Hogy mit kérnének, igen, a Csemadoktól. Abban az időben az elnökség a kö­vetkező összetételű volt: Bödők Erika, Boda Pál, Bödők Erika egy közgazdász Komáromból, Boda Pál Kassáról. Ő valamikor a gépipari középiskola igazgató­ja, majd ebben az időben a népi ellenőrző bizottság kerületi elnöke volt. Duba Gyula író, Fábry István, tudjuk ki az, Gyimesi György, tudjuk, Gyurcsík József, Dunaszerdahely akkori polgármestere, Fonod Zoltán, Habán Ottó, Jégh Izabella, Krocsány Dezső - ő akkor már a szlovák parlament alelnöke volt -, Kurucz Luj­za innen Komáromból egy tanítónő, Lukács Tibor, Merva Lóránt - ő a szakszer­vezetek központi tanácsának volt a titkára, Nagy Kázmér, munkaügyi miniszter innen Komáromból, hát Sidó, Szilvássy. Elhangzott ez a javaslat, s akkor Fábry István kért szót, és (...) hasonló hangnemben, mint Ignác Janák, kemény és eléggé kortévesztő beszédet mondott. Szegény Pista bátyánk, hát ő aztán az utóbbi időben teljesen eltájolódott. (...) Őnála tulajdonképpen megállt az idő a spanyol polgárháborúval. Hajói tudom, őrnagyi rangban szerelt le.

- Hogyhogy 89 őszén, 77 évesen még mindig tagja volt a Csemadok vezetősé­gének?

- Ki merte volna nem jelölni Fábry Istvánt? S a pozsonyi konferencia jelölte őt. S ki merte volna nem megszavazni Fábry Istvánt? Egyetlen egyszer volt a Cse­madoknak haszna belőle, 84-ben, amikor tiltakoztunk az iskoláink elrablásánál, mert bevonultunk a párt központi bizottság épületébe, és ő a központi bizottság tagja volt, és erre beengedtek mindenkit. (...)

- Senkinek nem fordult meg a fejében ekkor, hogy valami komoly változásra fog sor kerülni? Tehát, hogy rendszerváltás lesz?

- Ők nem hittek ebben.

- És te?

-(...) Ez egy olyan dolog, bevallom, én azt hittem, hogy Magyarországot és Len­gyelországot ez érinti, ott ez módosul. Egyszerűen nem hittem volna, hogy a szovjet hatalom nem lép ugyanolyan keményen, mint 68-ban. De talán Magyar­országon és Lengyelországban ez sikerül. Ne felejtsük el, hogy Birak még min­dig a fő-főideológus volt. Husák köztársasági elnök. A pártot az a szerencsétlen, primitív Jakes vezette, aki hát... Valami fantasztikus gyenge vezetése volt akkor az országnak. Már a progresszió szempontjából.

- Tehát ti arra gondoltatok, hogy, mondjuk, marad a kommunista rendszer egy enyhébb formában akár Magyarországon, akár Lengyelországban, ugye? Szlová­kiában pedig nem lesz semmi.

- Itt, hogy nem lesz semmi. Én visszaemlékszem arra, amikor a Gorbacsov-féle peresztrojka vagy a glasznoszty - vagy nevezzük, aminek akarjuk -, beindult, és vártuk, hogy akkor itt mi lesz. S emlékszem rá, hogy a civil szervezeteket, Vö­röskereszt, Szovjetbarátok Szövetsége, Antifasiszta Harcosok Szövetsége, Ifjú­sági Szövetség, Nőszövetség, Csemadok, Ukránok Szövetsége, a filatelisták meg ami belefért, összehívtak minket egy ilyen összejövetelre. S Pezlár azzal kezdte a beszédét, hogy „ebben az országban a glasznoszty én vagyok. Majd én megmondom, hogy Szlovákiában mit jelent a peresztrojka."

- Tehát nem hitte senki a Csemadokban vagy nem fordult meg a fejedben az, hogy...

- Hogy akkora változás történik. Félő volt, hogy Prágában izolálódik a helyzet, Prágát pedig a karhatalom letöri. Én láttam ezt a januári demonstrációt ott, ahol eltaláltak, s láttam azt a hatalmas erőt, mit jelent az, mikor fecskendőkkel és több ezres rendőrséggel megfélemlítik az embereket. Viszont azt már láttuk, hogy Magyarország megnyitotta a határt a németek számára, Ausztria felé. Azért remény volt, csak szabad-e hinni? Én 68-ban hittem, hogy megváltozik minden. S nemcsak a Kétezer szó, hanem a többi, az egész folyamat. Annak hittem, és most valahogy szkeptikus voltam elejével.

- Aztán Szlovákiában is, elsősorban Pozsonyban, naponta történtek az esemé­nyek. A diákok kezdték, naponta fölvonultak, naponta tüntettek.

- Hogyne, hát hiszen este ezekre a kulcscsörgető tüntetésekre elmentem a Szlo­vák Nemzeti Felkelés terére. Én visszaemlékszem, ahogy Budaj meg Knazko be­szélt, de ez már azt hiszem, 19-e, 20-21-e volt. (...) A Csemadokban aztán gyor­san zajlottak az események, és meg kell mondani, hogy december 6-ra a Csema­dok rendkívüli országos választmányi ülését sikerült összehívniuk. Dobos Laci, Görföl Jenő, Neszméri Sanyi, Varga Sándor, Szabó Rezső, Takács András meg­szervezték. Én Prágából hazajöttem, és akkor közölték velem, hogy másnap ez lezajlik. Meg is történt. Az összejövetelen leváltották az elnökséget, és az elnök­ségből az előbb fölsorolt elnökségi tagok közül maradt Merva Lóránt, Szilvássy József, Gyimesi György és - Sidó Zoltán. A többi elnökségi tagot leváltották. S ak­kor helyére került Dobos László, Szabó Rezső, Takács András, Szőke Jóska. Ak­kor rögtön egy javaslat volt, hogy a magyaroknak ott kell lenni a vezetésben, ja­vasoljunk egy miniszterelnök-helyettest - így. S akkor a választás Varga Sándor­ra esett. Akkor ott az ülést Gál Sanyi vezette. Az elnökséget jóváhagyták, és az elnökség ismét engem választott meg a Csemadok országos elnökévé. A megbí­zatás szól áprilisig - 90 áprilisáig -, amikorra is rendkívüli országos közgyűlést kell összehívni. S akkor megbízatást kapott az elnök, tehát Sidó, Dobos, Szabó Rezső, hogy menjünk el a megbízott miniszterelnökhöz, Pavol Hrivnákhoz és tol­mácsoljuk, hogy... Mondom, rendben van, de oda valamit kellene vinni, valami írásos anyagot. Akkor én a Varga Sanyival kimentem egy irodába: mikor szület­tél, hol születtél, hol dolgoztál, mi vagy, hogy vagy stb. Úgy-ahogy egy mechani­kus gépen leírtuk és elvittük Hrivnákhoz. Hrivnák azonnal fogadott minket és azt mondta, hogy igen, de hogy ez a szlovák parlament megbízott elnökéhez tartozik. Az pedig nem volt más, mint Rudolf Schuster. Visszatértünk a Csemadokba, a többiek addig üléseztek, dolgoztak. Bejelentettem, hogy ez van. Hogy akkor azon­nal hívjam föl Rudolf Schustert. S fölhívtam. A Csemadok elnökének az irodájá­ban különleges vonal is volt, ez a Z telefon. Ez közvetlen vonal volt mindenhova, ahova hívtál. S fölhívtam a parlament elnökének titkárságát, bemutatkoztam és mondtam, hogy kérem, hogy fogadjon minket az elnök és a két társelnök. Azt mondta, hogy egy pillanat, s tényleg egy pillanaton belül azt mondta, hogy hat órakor várnak minket. Gondold el! (...) Megjelentünk, alig vártunk pár másodper­cet, megjelent és azt mondta: „Szeretettel köszöntelek benneteket. Látjátok, szókincs jó, kiejtés nagyon rossz. Másik baj: nincs cseresznyepálinka, csak bo­rovicska." S erre megszólalt szlovákul, hogy a továbbiakban beszélhetünk szlo­vákul? Mindenki tud? Hát tudunk. S ott előterjesztettük ezt az anyagot, átadtuk. Végül is persze a politikai képviselettel is egyeztettek, hiszen akkor aztán a ké­sőbbiek során ugye az FMK a VPN részeként kormánytényező volt, és úgy látszik, ellenvetés nem volt, mert Varga Sanyi miniszterelnök-helyettes lett. (...) Az ese­mények nagyon gyorsan haladtak előre. Tulajdonképpen december 8-tól behívtak a parlamentbe és függetlenített parlamenti képviselőkké váltunk, azok, akiket nem küldtek haza. Kétharmadát leváltották, s helyükbe kooptálással kerültek a cseh Obcanské fórum vagy a szlovák VPN - és így tovább - által delegált tagok. A magyarok közül ketten maradtunk Vitéz Erikával. Ő Szepsiből volt, pedagógus, a többieknek a mandátuma azonnali hatállyal megszűnt. (...)

- Történtek nagyon fontos dolgok ekkor a parlamentekben, tehát a prágaiban és a pozsonyiban is. Az első legfontosabb döntés az volt, ugye, hogy megszün­tették a pártnak a vezető szerepét?

- Igen.

- A párttagok ezt hogyan élték meg? El tudták fogadni?

- Ez egy érdekes dolog. Ugye én a kommunista párt tagja voltam 1989. novem­ber 20-ig. 21-én kiléptem és még egypáran a Csemadokból. Tudom, hogy nem mindenki, Balázs Béla, Petrik József és én. A többiek talán átmentek máshova. No most, azt el kell mondani, mi a Csemadokban már novemberben úgy döntöt­tünk, hogy előkészítjük a Jókai Mór Egyetem létrehozására kidolgozott törvényt. Dobos Lacival, Szabó Rezsővel, Bauer Győzővel és ...

- Ez mióta foglalkoztatott benneteket? A Jókai Mór Egyetem.

- Hát maga az egyetem beszédtéma volt már korábban is, de ezt hagyjuk, mert ennek írásos nyoma nincs, nem tudom dokumentálni. Majd rögtön, ahogy a válto­zás megtörtént, november végén, már fölmerült az elnökségben, hogy jó lenne.

- Egyik első feladatként?

-Igen, beindítani, és a december 6-i rendkívüli plénum után pedig feladatul kap­ta a vezetőség, hogy tárgyaljon a tudományos élet és az egyház képviselőivel. Úgyhogy ezt megcsináltuk, és egy elég gyors ütemben - hát már amennyire ez egy gyors ütem - megírtuk az elképzeléseinket, és akkor fölkértük Varga Sán­dor miniszterelnök-helyettest, hogy a kormány nemzetiségi osztályán - Végh László dolgozott ott, Mihály Géza, még be-bedolgozott Gyönyör József - vállalják el ennek a törvénytervezetnek az egyeztetését és a lezajlását. Fölvállalták. De­cember végén már tudtam Prágában, hogy ha március végéig nem adjuk le Prá­gában, a Szövetségi Gyűlésben a törvénytervezetet, áprilistól ez a kérdés átszáll a nemzeti parlamentekre, tehát a Szlovák Nemzeti Tanácsra illetve a Cseh Nem­zeti Tanácsra. S mi akkor úgy gondoltuk, hogy Prágában ennek nagyobb esélye van, mint Pozsonyban, a szlovák parlamentben. Mi tárgyaltunk akkor mint Cse-madokosok a magyar politikai mozgalmakkal, pártokkal. Ne felejtsük el, hogy 89 decemberét írjuk. Akkor egyedül a Független Magyar Kezdeményezés volt már bejegyzett, mert a többi alakulóban volt, úgy a Magyar Kereszténydemokra­ta Mozgalom, mint pedig az Együttélés Politikai Mozgalom. Tudni kell, hogy a Független Magyar Kezdeményezéssel, elsősorban Tóth Károllyal, A. Nagy Laci­val, Gyurovszkyval, Huncík Péterrel, Öllös Lacival tárgyaltunk erről. Csakhogy a Független Magyar Kezdeményezés a Nyilvánosság az Erőszak Ellen szlovák po­litikai tömörülés részeként lett a kormány tagja, és tudjuk azt, hogy már maga ez a tény, hogy egy magyar politikai tömörülés tagja a szlovák rendszerváltó tö­mörülésnek, ez akkor már egyfajta problémát jelentett, és volt egy belső feszült­ség. Ez egy belső feszültséget váltott ki a VPN keretén belül. Tehát, hogy szeb­ben hangozzék, azt mondom, hogy a rendszerváltó szlovák politikai tömörülés nem tudta megemészteni, hogy egy magyar politikai tömörülés is szerves része az ő mozgalmuknak. Ez személyekre volt inkább lebontható. Az FMK vezérkara, az volt az érzésem, nem akarta egy önálló magyar egyetem igénylésével tovább feszíteni ezt a húrt. Nem mintha ők nem egyeztek volna ebbe bele, vagy nem tartották volna jónak, de, na. Mindenesetre Varga Sándor, Mihály Géza, Végh László kidolgozott egy anyagot. Akkor tárgyaltunk Komáromban - hiszen Komá­romban lett volna ez az egyetem - Pásztor Istvánnal, Csintalan Miklóssal, tehát a polgármesterrel és a hivatalvezetővel, meg Keszegh Istvánnal, a Selye Gimná­zium, a komáromi magyar gimnázium akkori igazgatójával. (...) Ezeken az össze­jöveteleken részt vett Nyitráról László Béla, Perhács János Pozsonyból, Takács Zoltán egyetemi docens a Műszaki Egyetemről, az FMK-t Sándor Eleonóra kép­viselte. A kidolgozott anyagot Varga Sándor óvatosság miatt nem akarta a ren­delkezésemre bocsátani, hogy én ezt konzultáció céljából elvigyem Prágába. Ennyit mondok, Végh László nem minden kockázatvállalás nélkül átadta nekem ezt az anyagot. Különben az anyag trezorban volt. Egyszer, késő éjjel bementünk a kormányhivatalba, Laci ott dolgozott. Én ezt elvittem Prágába és ott egy-két ta­nácsot adtak, mit jelent a cseheknek, hogy Univerzita Móra Jókaiho, ki az a Jó­kai Mór? Meg kellett indokolni, hogy ki az, mi az, stb. Az előkészületek során történt egy olyan feladatunk, hogy az egyetem céljának megnyerni magyarorszá­gi és szlovákiai közéleti személyiségeket. Magyarországon elsősorban Glatz Fe­renc akkori miniszter jött számításba, majd Milán Cic, aki aztán a kormány el­nöke lett, és aztán kidolgoztunk egy anyagot, sürgősen. És én akkor arra kér­tem a Pozsonyban tartózkodó magyar képviselőket, országgyűlési képviselőket, jöjjenek el a Csemadok-irodába hozzám. Elejével, hogy nem érdekel, ez van, az van. Jó, akkor este kilenckor, akkor már ráértek. Összejöttünk. Nehéz lenne megmondani, ki mindenki volt ott. A. Nagy Laci, Tóth Karcsi, Popély Gyula, Né­meth Zsuzsa (Öllös Laci felesége) meg Sándor Eleonóra, és még voltak ott pá­ran. Mindenkit szeretettel köszöntöttem és mondtam, hogy itt a tervezet, és ké­rem, aki ezzel egyetért, írja alá, s akkor én ezt holnap viszem Prágába, mert a holnapi nap az utolsó, hogy Dubcek irodájában ezt le lehet adni. S akkor Popély Gyula fölállt és azt kérdezte, ugye tájékoztattuk a mai ülésről Ján Budaj urat? Budaj volt akkor a szlovák parlament alelnöke volt és a VPN-nek az elnöke. És hogy Budaj azt mondta, hogy aki ezt a törvénytervezetet aláírja, azt kizárja a par­lamentből. Megtehette, mert akkor kooptálással kerültek be a személyek, tehát visszahívhatta a politikai mozgalom. S erre mondtam, hogy jó, hát ha senki nem írja alá, tulajdonképpen egy aláírás is elegendő ahhoz, hogy egy képviselői ja­vaslat elhangozzék a parlamenti bizottságban, és aláírtam a törvénytervezetet. ——9 Popély Gyula ismét fölugrott. „Zárjon ki Ján Budaj úr a parlamentből, én akkor is aláírom!" És aláírta. A többiek nem. S akkor valaki megkérdezte: és hol van Duray Miklós? Mondom, Füleken van. Véget ért az összejövetel, kiengedtem őket a Csemadokból. Visszatérve fölhívtam Duray Miklós édesanyját - tizenegy óra lehetett - s Miklóssal beszéltem, mondtam, hogy volt ez az összejövetel és ketten írtuk alá a beadványt, holnap viszem Prágába. Azt mondja, hánykor indulsz? Mondom, kilenckor. Addigra ott vagyok és én is aláírom. „Miklós, de én V-*/ pontosan indulok." Tudniillik, Duray Miklós talán akkor nem késett életében elő­ször. Képzeld el, kilenc óra előtt megérkezett Fülekről, aláírta, elvittem Prágába, leadtam. Az akkori szabályok értelmében a prágai parlament bizottságain kívül a pozsonyi parlament két bizottságában is, az alkotmányjogiban, és az oktatá­si, kulturális bizottságban is meg kellett ezt tárgyalni. Eredeti elképzelésem az volt, hogy majd a Duray vagy a Popély Pozsonyban, én pedig Prágában előter­jesztem. Hát aztán azt mondták, hogy én jobban beszélem a nyelvet, csináljam meg mind a kettőt.

- És te prágai képviselőként Pozsonyban is előterjeszthetted?

- Igen, mert én voltam a beterjesztő Popéllyal és Durayval. Ez érdekes volt, Prá­gában három, Pozsonyban pedig két bizottság előtt indokoltam meg előterjesz­tőként a Jókai Mór Egyetem megalapítására kidolgozott törvénytervezetet. Csak az érdekesség kedvéért mondom, és ez pontos, ez följegyzés. A prágai Alkot­mányjogi Bizottság tagjai közül négy cseh, egy szlovák és egy magyar képviselő szavazta meg ezt a törvénytervezetet. Ez kevés volt. A többi két bizottságban senki. A pozsonyi bizottsági üléseken egyetlen egy, idősebb Milán Simecka sza­vazta meg. A többiek nem, sőt, előtte fölszólalt Ladislav Kovác oktatási minisz­ter mint szakértő, meg a Matica slovenská elnöke...

- Markus?

- Nem, akkor még nem Márkus volt, Márkus később lett elnök. Vladimír Minác. Matica elnök. Na, hát ez eléggé vehemens két felszólalás volt. Kováéban csa­lódtam, de most már mindegy, és hát végül is a parlamenti bizottságok még csak szótöbbséggel sem szavazták meg ezt a törvénytervezetet. De végül is ugye 1918 és 20 között a hatalom megszüntette a pozsonyi Erzsébet Tudo­mányegyetemet, a Selmecbányái Bányászati és Faipari Főiskolát, a kassai és az eperjesi jogakadémiát és a magyar nyelvű teológiai karokat. Ha 20-at veszem, 1920-at, s most 1990-et, hetven év múlt el úgy, hogy hivatalosan addig nem történt hivatalos javaslat Szlovákiában egy önálló magyar felsőoktatási intéz­mény létrehozására. Tudtuk mi azt, hogy ez nem jár sikerrel, de a mai napig úgy érzem, hogy ezt abban a pillanatban, akkor meg kellett valakinek tenni. És ha más nem vállalta, hát akkor az természetes, hogy ezt én fölvállaltam, az eleve kudarcra ítélt dolgot. Nem sikerült.

- Miáltal a bizottságok nem szavazták meg...

- Nem került a plénum elé és ezzel tulajdonképpen lekerült napirendről. Még va­lamit azért el kell mondani 90-ről. Január vagy 3-án vagy 4-én egy nagy nyilvá­nos vita zajlott a szlovák televízióban a nemzetiségi kérdésről. Ekkor még a szlo­vák parlament alelnöke Nagy Kázmér volt, ő megjelent. No most, tudom, hogy a Matica slovenská - meg akkor volt egypár ilyen furcsa kör meg csoportosulás, a nemzetiek ebből alakultak ki -, a Szlovák Nemzeti Párt - akkor volt egy cso­mó ilyen csoport -, s rajtam kívül még Huncík Péter volt ott. Nem is olyan rég visszanéztem ezt az adást. Most már durvának ítélem az akkori felszólaláso­mat, de az történt, hogy amíg a Matica és a többi nem durvult, addig a templo­mi rendtartásnak megfelelően olyan mederben zajlott a beszélgetés, hogy az el­len kifogás nem lehet. S azután nagyon durva kirohanások hangzottak el, majd-nemhogy „Mad'ari za Dunaj" szinten. S tudtam, hogy meddig megy az egyenes adás, és kilenc-tíz perccel a vége előtt szót kértem, és belógatták a mikrofont, és tudtam, hogy most már én ezt senkinek át nem adom. És mondtam, mond­tam. Akkor akartak megverni először. Véget ért a műsor, s a rendezőhöz bero­hant valaki, szólt neki, az odajött, hogy ne menjek ki, mert hogy több taxi érke­zett és itt várnak. S itt jut szerephez Nagy Kázmér, mert ő testőrrel érkezett. Úgyhogy ő vitt haza a Zerge-hegyről a parlament autójával a Csemadok elé, mert ott töltöttem az éjszakát. Ez volt az első ilyen dolog. Az akkori politikai pártok, a magyar pártok még nem álltak össze és ha nemzetiségi témára valamilyen vi­taműsort készítettek, akkor általában a Csemadok elnökét kérték. Több ilyen vi­ta volt. (...) Egy másik alkalommal megtaszigáltak meg leköpködtek. S ott volt dr. Zajac. És zajlott, ment, jó volt, érdekes volt. Ez a Szlovák Nemzeti Felkelés terén a stúdióban volt, nem a Zerge-hegyen. Véget ért a műsor, s akkor megint csak figyelmeztettek, hogy ne hagyjam el a termet, mert ott tolonganak lent a portán, többen vannak. S Péter Zajac kérdezte, hogy hova megyek. S mondtam, hogy a Csemadokban alszom, hol aludnék? Hogy ő elvisz engem, mert ő az Orsolyáknál parkolt le, az alatta van, s kérjünk kulcsot, hogy menjünk ki valamer­re másfelé. S mondtam, hogy nem, nekünk végig kell ott menni, mert ha most én elmenekülök, holnap ki se merek menni az utcára. Végigmentem a kordo­non, megrugdostak, leköpködtek, de gyalog, a saját lábamon elértem a Csema­dokot. Fölmentem az emeletre, bezártam az ajtót, s csöng a telefon. „Jó estét, itt Zajac. Rendben van?" „Rendben, doktor úr. Jó éjszakát." „Jó éjszakát." En­nél furcsább már csak a 91-es dolog volt, amikor Pozsonyból az éjjeli gyorssal jöttem haza. Akkor ki akartak dobni az ablakon, ezt talán tudod, a robogó gyors­vonatból. Miklósi Péter persze megírta az Új Szóban, igaz a hír, Sidót ki akarták dobni az ablakon. A szerencsének köszönhetem, hogy megmaradtam, mint a mellékelt ábra mutatja. Pozsonyból az éjjeli gyorssal utaztam volna haza. Elnök­ségi ülésünk volt és az országos közgyűlést készítettük elő 91-ben, a rendes közgyűlést. Dunaszerdahely játszott Pozsonyban a Slovannal. S ott, valamilyen szurkolók alaposan betaszajtva, jöttek vagy nyolcan, egyik a vezérürü, MacTari, s erre a kar, do Dunája. S én egy szlovák lapot olvastam és az ablaknál ültem, mert amíg nem indul el a gyorsvonat, addig nincs fény, legalábbis akkor nem volt, és valaki észrevett. Hogy ott ül a Sidó. S a másik mondja, az nem a Sidó, az a Duray. No, akkor egyforma. S fölugráltak, s a vonat elindult. És betódultak a kupéba és hogy kidobnak, így döntöttek. S lehúzták az ablakot, de ahogy el­engedték, az ablak fölugrott. Úgyhogy egy ott tartotta, s így aztán, hatalmas ter­metű, olyan negyven év körüli férfi megkapott, hogy visz. (...) Annyit mondtam neki, ha hazamegy, mondja meg a leányának, hogy ma embert ölt. S elengedett. Később dr. Erdélyi Ervin pozsonyi ügyésztől, aki megtudta ezt az Új Szóból és utánajárt, megtudtam, kik ezek a személyek. Bánkesziről származó vasutasok voltak, és azért engedett el az a férfi, mert hét vagy nyolc év házasság után ak­kor született kislánya. Talán kéthetes volt. Az egy rettentő dolog volt. Aztán ke­restek, mert visszajöttek. Én addigra elbújtam a vonatban, hagyjuk, megmene­kültem. Szóval eléggé durva.

- Halálfélelmed volt?

- Igen. Tudtam, hogy meghalok, ha kidobnak az ablakon! S ahogy ő kilépett a kupéból, a többi ment utána. Kimentem, ők mentek a mozdony felé, én pedig hátra, és üres az egész szerelvény. Egy vagonon átmegyek - teljesen üres. És egy helyen két kiskatona ült az ablaknál. Bementem, leültem az ajtóhoz, és így behúztam a függönyt. De nyitva hagytam az ajtót, hogy ha jönnek - mert sejtet­tem, hogy jönni fogna - a két kiskatonát hadd lássák, hogy ott ülnek. Jöttek is, kerestek, nagy dobogás, a vécéket nyitogatták. Nem találtak meg, mert én el­bújtam így a függöny mögé a kis ablaknál. A két baka ott ült, beszélgettek, men­tek haza szabadságra. Újvárban pedig leszálltam és nem az aluljárón mentem keresztül, hanem hátul, a raktáraknál. Aztán ott követtek. Őnekik ugyan meg kellett kerülni a Komáromba induló személyvonatot, úgyhogy nyertem olyan 60-70 métert. Kiszaladtam az útra, jött egy autó, eléálltam, beültem, elvitt olyan 200-300 métert, mondom, most már kitehet, hazamegyek. (...)

- Ha szabad, egy kicsit térjünk még vissza Prágához, illetve a törvénytervezet­hez. 89 előtt is élt a szlovákiai magyarokban egy olyan remény, 89 után meg az­tán pláne, hogy talán Prágában könnyebben sikerül elintézni a dolgainkat, mint Pozsonyban. Tehát, hogy esetleg nagyobb támogatást kapunk ott, nagyobb meg­értést, illetve, ahogy te is említetted, a prágai döntések kötelező érvényűek Szlovákiában. Vajon érvényes volt-e ez 89 végén, 90-ben, vagy pedig akkor már a csehek kezdtek foglalkozni a saját ügyeikkel és gondolták, vagy talán tudták, hogy majd a szlovákok is a saját gondjukkal-bajukkal lesznek elfoglalva? És nem kell Szlovákiával törődni.

-Ilyen értelemben én személy szerint nagyon csalódtam a csehekben. Egész jó kapcsolataim voltak a Néppárt vagy a Szocialista Párt képviselőivel, és a tör­vénytervezetünket négyen meg is szavazták. De egyáltalán nem bántotta őket az, hogy ez nem sikerült. Nem érdekelte őket. Ők nem hogy nem sokat, jófor­mán semmit sem tudtak rólunk, szlovákiai magyarokról. Ők ugye a maguk cseh lapjait, a Rudé právol olvasták vagy a fene tudja mit, ugye, akkor a Mladá fron­téi, akkor még nem Dnes, csak úgy, Mladá fronta volt, azok nem írtak erről. A cseh tévé, az egyes csatorna nem közvetített semmit. Hisz tudjuk jól, hogy a gombaszögi vagy a Jókai Napok, vagy a többi rendezvényünkről a kettes, tehát csak a szlovák csatorna adott hírt. Nem tudtak semmit az iskoláinkról se, nem is érdekelte őket.

- Akkor ezek a remények megalapozatlanok voltak?

- Igen. Valamikor egyfajta demokráciát ők már megéltek, nem ők, az elődeik, szüleik, nagyszüleik, de mondom, egyfajta demokráciát. Mert azért milyen de­mokrácia volt az a masaryki időben, hogy egy parlamenti mandátumhoz náluk 16000, nálunk meg 32000 szavazat kellett. Hát azért... És sorolhatnám. Tehát ők egy kicsit úgy lekezelték a szlovákokat. Mi egy nemzetiség nemzetisége vol­tunk. A csehekhez viszonyítva a szlovák az egy nemzeti kisebbség. No most mi ennek a kisebbségnek vagyunk a kisebbségei. Hát őket aztán ez nem nagyon érdekelte. Én hívtam őket rendezvényünkre, erre, arra, nem voltak vevők. Nem. Ez egy nimbusz, ez egy elképzelés volt, de valós alapja nem volt.

- Jó, akkor térjünk vissza Szlovákiára, a 90-es évek elejére. Azt mondod, hogy azokban a hónapokban te főleg Prágában voltál, a Csemadokban hogyan alakult a helyzet? Illetve ettől függetlenül tájékozódtál-e az itteni helyzetről...

-Naponta reggel fölhívtam a Csemadokot Prágából, minden nap, hogy mi zajlik, mi van, tehát én hétfőtől péntekig ott voltam. Volt egy-két adat vagy dolog, amit nekem kellett aláírni. S ahogy mondtam, a szombatot otthon töltöttem, vasár­nap már mentem Pozsonyba. Délelőtt, amit kikészítettek az asztalomra, átnéz­tem, volt, amit aláírtam, volt, amit nem és aztán délután már repültem vagy vo­nattal indultam vissza Prágába.

- Nem érezted úgy, hogy itt kellene lenned? Tehát, hogy inkább Pozsonyban kel­lene lenned?

- Én még akkor mindig azt hittem, hogy akkor le kellett volna mondani a man­dátumomról. És az egyetem miatt én akkor erről - és ez már március - nem mondhattam le, akkor nem lett volna, aki azt előterjessze. Meg azért ott volt egy-két dolog. Abban az időben azért nagyobb súlya volt a prágai parlamentnek. Emlékszem, a választási törvény, a pártokról szóló törvény elfogadása, fontos dolgok zajlottak ott.

- Akkor úgy érezted, hogy fontos ott lenned?

- Igen. Azt hittem.

- Közben Pozsonyban megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Megszólítottak-e téged, az egyik vagy a másik politikai erő, hogy csatlakozzál hozzájuk?

- Nem. És nem is akartam. Én tudtam, hogy az én időm lejárt. A politikában, a napi politikában nem is szerettem volna részt venni, s eléggé lekötött az, hogy ezt megakadályozzam, már amennyire én ezt tehetem, hiszen szombatonként és vasárnaponként néha azért nem otthon voltam, hanem jártam a járási kon­ferenciákat meg a különböző fórumokat. Ugyanis volt egy elképzelés, hogy a Csemadok mint a legszervezettebb magyar egyesület váljon politikai mozgalom­má. Éreztem, hogy ez a Csemadok halálát jelentené. Ez az egyik dolog. A má­sik: gondoljunk bele a Huncík Péter által jegyzett Nap akkori számaiba. „Mi lesz a Csemadokkal?" címen eléggé célirányos kérdésekre eléggé furcsa válaszokat adtak, még Turczel Lajos is, Szabó Rezső is, nem beszélve a többiekről. Duray-val indult az egész, és akkor Duray, mi lesz a Csemadokkal? Az első válasza az volt, hogy ezt a sztálinista csökevényt meg kell szüntetni, s helyébe egy új ma­gyar civil szervezetet kell létrehozni. Én teljesen más véleménnyel voltam, hi­szen én ismertem a tagságot, szervezeteinket, az embereket, Pozsonytól egész Ágcsernyőig, és én tudtam, hogy ha túléli a Csemadok ezt a magyar-magyar párt­viszályt ... - különben itt azért meg kell jegyeznem, hogy a Csemadok két tábor­ra szakadt, még alapszervezeti szinten is. Egy kisebb, de annál eredményesebb és képességeiket tekintve ütőképesebb csoportra, az FMK-sokra és a nagyobb, Együttéléses csoportra. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom távol maradt ettől a torzsalkodástól. Mással voltak elfoglalva. Gondoljunk itt a Rajczy-féle in­tézkedésekre vagy Püspöki Nagy Péterre, az ő kezdeményezéseire, aztán a Ja-nics Kálmán kontra Duray párharcra... No most, egyet még tudni kellene. Ez egy konkrét példa. Ellenzékiként a Csemadok keretén belül a 80-as évek közepétől a lévai alapszervezetben három meghatározó személyiség dolgozott, és érdekes a további útjuk is. Zoller Misi, Csáky Pali, Dolník Erzsi. Komolyan együtt dolgoz­tak és a Csemadokban egy akkori belső ellenzéket képviseltek. 89 novembere után, pontosabban 90 elejétől - milyen érdekes - ez a három ember egyszerre

Václav Havel Komáromban (Fotó: Berta András)

politikai ellenféllé vált. Dolník Erzsi az Együttélés Politikai Mozgalom országos vezetőségének lett a tagja, Zoller Mihály - azt hiszem - alelnöke volt az FMK-nak, Csáky Pál pedig az MKDM elnökségi tagja lett. Az egykori kötődések és egy erős kapcsolat így szakadt darabokra. No most, képzeljük el, hogy a Csemadok­ban, ott aztán volt még több is, mert maradt az FMK kontra Együttélés vagy for­dítva, akkor bár nagyon kevesen, de egypáran ezt nem tudták megemészteni, az idősebb korosztály elsősorban. Még akkor is, ha ez nem kimondottan a kom­munista eszméktől vezérelve történt, úgyhogy most azokat nem is sorolom, a Sziegl Feriket, a Balázs Bélákat meg a többieket.

- Kemény baloldal.

- És nemcsak hogy baloldal, kommunista baloldal, mert nem szocdem irányzat volt ez. Ezek is ott voltak, s aztán volt egy réteg, amelyik egyszerűen nem akart hallani se a politikáról, mert ez a torzsalkodás meg ez a veszekedés valahogy távol állt tőlük, mert olyasmi azelőtt a Csemadok keretén belül nem fordult elő. Volt egyfajta nemzedéki kötődésű meg jó kemény osztályharcos, meg hát egy más nívójú társaság, de azt úgy finoman el tudták intézni, nyílt összetűzésekre alig került sor. Itt viszont nagyon kemény harc folyt, még alapszervezeti szinten is. Volt egy elképzelés, hogy a Csemadok válik politikai mozgalommá. Itt nyíltan, mint országos elnök - én 91-ig voltam a Csemadok országos elnöke, 91-től 93 áprilisáig az országos választmány főtitkára voltam - én ellene voltam az ilyen átalakulásnak. A politika legyen a politikai pártoké, és a civil szférának igenis lesz létjogosultsága - gondoltam akkor és vallom most is. Csemadok-elnökként én jóban voltam mind a három társasággal. Sőt, ha meghívtak, én elmentem a közgyűléseikre is vagy a rendezvényeikre. Az FMK-ban volt egy érdekes magatar­tás. Egy, hogy fiatalok voltak és sokuk számára minden, ami az előző évekhez kötődött így vagy úgy, az eleve rossz volt. (...) A szabadelvűséget valahogy úgy magyarázták, hogy a régitől való elrugaszkodás után létjogosultsága van a sza­badelvűségnek. De ezt a szabadelvűséget egyfajta elrugaszkodás előzi meg. Én visszaemlékszem, a mai napig előttem van néha. Egyszer valami összejövetele volt Galántán az FMK-nak. És nem tudtak hogyan eljutni oda. Rövid időn belül kellett menni, én meg tudtam. Fölhívtam a Zabot utcát, hogy én Lévára megyek a Csemadok-autóval. Én ki tudom őket tenni Galántán, aztán még este jövök vissza onnan, visszafelé föl is tudom őket venni. Hallgatás volt. De aztán végül, hogy igen, eljönnek az Új Színpad elé és ott, a parkolóban fölveszem őket. S nem nagyon akartak beszállni... Vagy visszagondolok arra, hogy Kassáról jöt­tünk haza 90-ben a Fábry Napokról és zuhogott az eső. Én autóval voltam s jöt­tem volna vissza Újvárba, mert másnap aztán készültem Prágába vagy hova kel­lett mennem. És Sándor Eleonóra a zuhogó esőben akart elmenni a vasútállo­másra. S mondom neki, hogy kolléganő - ő is parlamenti képviselő volt-, Sely-lyére megy? „Igen." „Üljön be, elviszem." S vacillált. Zuhogott az eső. Nem na­gyon akart. Végül is beült. Én kiszálltam Újvárban, mondtam a sofőrnek, hogy vigye őt tovább haza, egészen a lépcsőig. Megdöbbentett engem még Huncík Péter esete. Én Huncík Pétert még egyetemista korából ismerem. Fiatal srác volt és akkor udvarolt a feleségének. A felesége nálunk tanított a közgazdasá­gin angolt. És hát többször összejöttünk, beszélgettünk, jókat vitatkoztunk. S Péterrel nem lehetett szót érteni 89 novemberétől egészen addig, míg ő volt a Nap főszerkesztője. Mert úgy kérdezted, hogy kaptam-e fölkérést. Nem kaptam, máshonnan kaptam, de hát az szóba se jöhetett volna, sehol, soha. Kaptam. De nem a magyar pártoktól.

- Csemadok-elnökként, az előbb már mondtad, hogy láttad vagy érezted, hány részre szakadt szét a Csemadok potenciálisan és valójában is. Mit éreztél? Azt, hogy meg lehet ezt még valahogy állítani?

- Igen, én úgy éreztem, hogy igen, mert eleve egy őrületnek tartottam, hogy most egymás torkának essünk. Volt egy olyan elképzelésem, hogy a VPN és az FMK felosztotta egyik feladatát. A VPN majd nekimegy a Maticának, az FMK ne­kimegy a Csemadoknak. Bár a két szervezet nem hasonlítható össze, mind a kettő nem hasonlítható, teljesen más. A Matica aztán ráadásul külön utakon járt, főleg amikor már Márkus vette át a kolompot. Addig az FMK a Csemadok-ról nagyon sokáig úgy nyilatkozott mint sóhivatalról vagy mint együgyű, öregedő személyek gyülekezetéről. Elég végigolvasni a Napot, nekem különben megvan az összes száma. És voltak, akikkel nem is lehetett beszélni. Gyurovszky Laci­val például. Vagy akár Barakkal, akitől megkérdeztem, hogy ugyan már mi bajod van? Hát hiszen az apád Csemadok alapító tag Párkányban. És te tudhatod ott­honról, hogy mi volt a Csemadok. Meg aztán te Szerdahelyen dolgoztál a műve­lődési központban. Onnét is tudod, mi volt a Csemadok. Úgyhogy ez egy korté­vesztő megközelítés volt. Szóval, nem.

- Az egyik érvük nekik az volt, hogy a Csemadok elkötelezte magát a párt mel­lett teljes mértékben és hogy ezt időben és kellő erősséggel nem tudta levet­kőzni. Lehetett-e vajon egy ilyen lépést tenni?

- No most mondok valamit, csakhogy ezt akkor nem nagyon hallgatták meg. 1949-ben még ahhoz is pártengedély kellett, hogy a vasárnapot hétfő kövesse. Vagy a tavaszt nyár, a nyarat az ősz. Nem még hogy egy magyar szervezet! Per-szehogy, igen, az kellett. A kommunista párt engedélye. A másik dolog: minden kézi irányítású volt. Az önálló kezdeményezés fogalma teljesen ismeretlen. Ért­hető, hogy országos szinten ők mondták meg, hogy Lőrincz Gyula, Fábry István és sorolhatnám, kik lesznek a vezetők. Járási szinten ez már nem érvényesült úgy, helyi szinten pedig egyáltalán. Ezt sokan nem tudták. A másik dolog, hogy a kapcsolat is, hát, nézd, az FMK-sok közül nagyon soknak azért nem volt hite­le - most így mondom - mert azt se tudták, ki fia-borja. Jön egy fiatalember és mondja. De hol voltál, drága barátom, amikor a menny dörgött? Hol voltál a 84-es, 85-ös időben, amikor el akarták venni az iskoláinkat? Hol voltál 86-ban, 87-ben, amikor nagyon megszorították a Csemadokot? Sehol. Azt se tudtuk, hogy élsz vagy halsz. Vagy hogy egyáltalán létezel. Az FMK-sok közül egyedül A. Nagy Lacival, Grendel Lajossal lehetett beszélni. A többiekkel néha még beszélni sem lehetett, mert nagyon magas lovon ültek és ilyen kinyilatkoztatásszerű szólama­ikkal lehet, hogy önmagukat el tudták fogadni, de ők, magukon kívül nem fogad­tak el senki mást. Itt volt az, amiről előbb beszéltem, hogy a Dolník, Zoller és a Csáky, hogy beindult egy magyar-magyar viszály. Ráadásul - és ez egy érdekes dolog - az egyik kormánypárt lett, a másik kettő ellenzéki. De a két ellenzéki magyar párt - tehát az Együttélés és az MKDM - a magyarországi kormánypárt­tal, a Magyar Demokrata Fórummal tartotta a kapcsolatot, az itteni magyar kor­mánypárt viszont a magyarországi ellenzéki SZDSZ-szel. Ez mondható generáci­ós kapcsolatrendszemek is, de egyéb dolognak is. De ez egy afféle anomália.

- Hát annak idején ők azt mondták, hogy az elvek miatt van így, mert az SZDSZ liberális párt, mint az FMK, az MDF pedig a népi, konzervatív, mint az Együtt­élés, úgyhogy az igazi ok ez volt.

- Ez igaz. De azért mégis, ha belegondolunk már ennyi év után, mennyi energi­át pazaroltunk el béka-egér harcra, és végül is bejött az, amit az ember várt, hogy sutba vágjuk ezeket a vacak fegyvereket és egymás ellen nem fogunk küz­deni. Itt most egyiknek se akarok külön igazat adni, mert valamiben mind a há­romnak igaza volt. S ez, főleg egy diktatúra után, elemi erővel tör föl és akkor nagyon szilaj minden megnyilvánulás. Hát ez így zajlott 93-ig. 93-ban már nem jelöltettem magamat a Csemadokban. Valahova haza akartam jönni, elég volt a cigányéletből. Gondold el, 81-től 93-ig én reggel négykor keltem és este tízkor vagy fél tizenegykor értem haza. Naponta bejártam Újvárból. Aztán még ezután jött egy olyan év, amikor Prágában voltam éjjel-nappal.

- A családodnak nem sok jutott belőled...

Hát nem. És ott volt három gyerek, azért az nem kevés. Januárban megláto­gatott Pásztor István és mondta, hogy egy városi intézmény, Városi Egyetem ala­kult. Én arról tudtam, de hogy megpályáznám-e az igazgatói tisztet? Ott pályáz­ni kell. S én megpályáztam. Tizenketten jelentkeztünk erre, akkor a létszám le­szűkült kettőre, a kulturális bizottság kettőnket indított a plénum elé, Oláh György matematikatanárt a gépipariból meg engem.

- Tudtad, hogy mit vállalsz?

- Sejtettem. Hát anélkül nem merne az ember hozzáfogni. Előtte már volt több javaslat. Dobos László többször fölkért a Szabad Újság szerkesztői beosztásá­ra. És mondtam, hogy én hazamegyek, nekem már elég volt Pozsonyból. Mi nem akarunk itt dolgozni, mi nem fogunk Pozsonyban letelepedni, nem, én azt úgy nem vállalom. Más dolgok is voltak. Én itt születtem Komáromban. Én mindig szerettem ezt a várost. S a másik dolog, hogy azért az oktatásügy... hát jó pár évet eltöltöttem katedrán és úgy éreztem, akkori ismereteim meg kapcsolataim talán használhatnak ennek az intézménynek. (...) No de én se maradtam ki azért a dolgokból, mert 93-ban, ahogy én a főtitkári szolgálatomat átadtam, 93-ban ismét megválasztottak Érsekújvárott a Csemadok járási bizottsága elnöké­vé. Ezt csináltam egészen 98-ig, ezenkívül 93 novemberében a Szlovákiai Ma­gyar Pedagógusok Szövetsége kassai rendkívüli országos közgyűlésén ugyan­csak megválasztottak a Pedagógusszövetség elnökévé. S ezt is egészen 98 de­cemberéig vittem. (...)

(A beszélgetés 2003-ban készült. Az interjút késítette: Nagy Ildikó)

Forrás: A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992). Fórum Intézet Somorja 2009

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Za trinásť rokov v období 1998-2011 získali strany SMK a Most-Híd zo slovenského štátneho rozpočtu viac ako 350 mil. Sk, v priemere 30 mil. Sk ročne. Údaje sme získali z yročných správ jednotlivých strán zverejnených na webovej stránke NR SR.

Az elmúlt 13 évben a Magyar Koalíció Pártja és a Most-Híd összesen több mit 350 millió szlovák koronát kaptak a szlovák állami költségvetésből, évente átlagosan 30 miliót. Az adatokat a Szlovák Parlament oldaláról a pártok éves zárszámadásából vettük.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Generálny štrajk v okrese Nové Zámky vypukol neskôr ako v susedných hornonitrianskych okresoch. 14. decembra začalo štrajkovať 287 robotníkov garbiarne v Nových Zámkoch. Súčasne vstúpili do boja aj robotníci textilky, továrne na obuv a poľnohospodárski robotníci. Novozámocký sekretariát so­ciálnej demokracie sa neobmedzil iba na rozšírenie štrajku vo vlastnom okrese, ale organizoval boje poľnohospodárskeho proletariátu a priemyselných robotníkov aj v susedných okre­soch.

Podľa úradných zpráv štrajkovalo 15. decembra v Novo­zámockom okrese 1000 priemyselných a poľnohospodárskych robotníkov. Hlavný káder bojujúcich tvorili práve poľnohos­podárski robotníci.¹²³

Mohutnému revolučnému hnutiu poľnohospodárskych ro­botníkov v okrese predchádzal štrajk 160 deputátnikov 7. de­cembra na veľkostatku v Jánosháza v Dolnom Jatove. Príčmou štrajku bolo neoprávnené zníženie miezd 13 deputátnikom. Jednotný boj všetkých poľnohospodárskych robotníkov a na veľkostatku pracujúcich remeselníkov sa slkončil v ten istý deň splnením požiadaviek štrajkujúcich.¹²⁴ Tento úspech mal priaznivý vplyv aj na vyhlásenie dalších bojov poľnohospo­dárskych robotníkov v čase generálneho decembrového štrajku.

13. decembra sa v Nitre konala porada poľnohospodárskych robotníkov a vedenia sociálnej demokracie. Rokovalo sa o vy­hlásení štrajku. Na druhý deň zastavilo prácu 22 deputátnikov na veľkostatku Ružový dvor. Na výzvy četníkov nastúpiť do práce robotníci odpovedali, že budú bojovať až do odvolania štrajku štrajkovým výborom v Nitre. Od 14. decembra štraj­kovalo 50 poľnohospodárskych robotníkov vo Vajke. 16. de­cembra prerušili prácu deputátnici na veľkostatkoch J. Lászla a Schwarza v Malom a Dolnom Jatove, na Čiernom Vŕšku a v Kerendeši v Okolí Tardoškedu. 120 deputátnikov žiadalo zvýšenie miezd a prídel kože na obuv. Robotníci vyhlásili, že budú bojovať až do splnenia svojich požiadaviek. Súčasne vstúpilo do štrajku aj 140 deputátnikov na dvoroch Starý a Nový Dogôs v okolí Komjatíc. Slúžnovský úrad zdôraz­ňoval, že hoci poľnohospodárski robotníci bojujú" zVhospb-" dárske požiadavky, v pozadí ich hnutia je decembrový gene­rálny štrajk.¹²⁵

17. decembra sa štrajk rozšíril aj na ďalšie dvory v okolí Komjatíc. V okrese dovedna bojovalo asi 700 deputátnikov. Do popredia si razili cestu požiadavky hospodárske — uza­vretie kolektívnej zmluvy a vyplatenie deputátov. Treba vidieť, že deputátnici boli vtiahnutí do víru politického boja stavaním svojich konkrétnych hospodárskych a mzdových požiadaviek. Hospodársky a politický aspekt sa v ich hnutí teda hlboko prelínal. Preto sa štátny aparát v triednej pomste snažil hnutie podlomiť perzekúciou nielen fyzicky, ale aj útokom na hospo­dárske požiadavky. 18. decembra slúžnovský úrad v Nových Zámkoch nariaďoval notárom, aby zakázali všetkým veľkostat­károm pod voliť sa štrajkujúcim a vyplácať im peňažné alebo naturálne mzdy.¹²⁶ Štrajk sa z Novozámockého okresu preniesol aj do sused­ného okresu Stará Ďala (Hurbanovo), kde prerušili prácu poľnohospodárski robotníci v okolí Čúzu. Komárňanský vlád­ny komisár a župan oznámili, že štrajk zorganizovali „agi­tátori socialistickej centrály v Nových Zámkoch". Proti štraj­kujúcim poslali okrem četníctva 16 vojakov. V Parkanskom (Štúrovskom) okrese štrajkovali poľnohospodárski robotníci v okolí Bátorových Kesov. Iniciatíva pre vypuknutie štrajku v okolí Šale vychádzala taktiež z Novozámockého okresu. Štrajkovali poľnohospodárski robotníci v obvodoch obcí Trno-vec nad Váh., Farkažd a Veča. Generálny štrajk zasiahol aj Šamorínsky okres, kde vstúpili do boja deputátnici na štyroch dvoroch.¹²⁷

[119] SÚA-PMV, 1919-1924, IV/K/170/K, kŕ. 54, f. 1, listy 302-304. (Kutný bol zatknutý a uväznený v bratislavskej väznici.)

[120] SÚA-PMV, 1919-1924, IV/K/170/K, kŕ. 54, f. 3, 4483/21.

[121] VÚA-VKPR, kŕ. 7. 9400/20.

[122] Sborník dokumentu k prosincové stavce 1920, 154.

[123] ŠA Bojnice, ŽN—I, 224/21 prez.; Sborník dokumentu k prosincové stávce 1920, 154; APMV, 1919-1924, IV/K/170/K, kr. 108, f. 1.

[124] OA Nové Zámky, spisy SÚ, foto neg. 1302/21/215; Pravda chudoby, 9. decembra 1920.

[125] OA Nové Zámky, spisy SÚ, 294/20 prez., foto neg. 1302 (originál spisov v AUD KSS).

[126] OA Nové Zámky, spisy SÚ, 294/20 prez.

[127] VÚA-VKPR, kr. 7, 9445/20; SA Bojnice, ŽN-I, 224/21 prez, SÚA — PMV, 1919-1924, IV/K/170/K, kr. 54, f. 1, 623/21, 1483/21, 27310/20; Sborník dokumentu k prosincové stavce 1920, 153.

Zdroj: Ján Mlynárik, Generálny decembrový štrajk 1920 na Slovensku. SVPL Bratislava 1960

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}