GYÖNYÖR JÓZSEF
A nemzetiségek jogai Csehszlovákiában (1948-1989)

A Kassai Kormányprogram valóra váltása érdekében Edvard Beneš 1945. augusztus 2-án köztársasági elnöki alkotmánydekrétumot írt alá, amelyet a csehszlovák törvénytárban 33. számmal hirdettek ki. Ez az alkotmánydek­rétum 1945. augusztus 10-i hatállyal megfosztotta állampolgárságától a német és a magyar nemzetiségű polgárokat. Utána éveken át a diszkrimina­tív jogszabályok egész sora következett.

Az enyhülés szelét csak az 1948. május 9-én elfogadott új alkotmány hatályba lépése után lehetett érezni, a jogfosztottság időszakát azonban csak az 1948. október 25-i 245. számú törvény zárta le. Ez lehetővé tette a magyar nemzetiségű személyeknek, akiket nem telepítettek át Magyarországra, akik életben maradtak a deportálások után és akik természetesen megfelel­tek bizonyos követelményeknek, hogy megszerezhessék a csehszlovák állam-polgárságot, s így ne maradjanak továbbra is hontalanok. Az állampolgárságot azonban csakis akkor kaphatták meg, ha e törvény hatály­baléptétől, azaz 1948. november 17-től számított 90 napon belül hűségesküt tettek.[1]

Mindazok a személyek, akik újból csehszlovák állampolgárok lettek, ugyanazokat az állampolgári jogokat élvezhették, amelyeket a Május 9-i Alkotmány tartalmazott, de külön nemzetiségi jogok nélkül.

Az első lépést e téren az 1956. július 31-i 33. számú alkotmánytörvény jelentette, amely szerint a Szlovák Nemzeti Tanácsnak az egyenjogúság szellemében biztosítania kellett a magyar és az ukrán nemzetiségű polgárok számára a gazdasági és a kulturális élet feltételeit. Hasonló módon intézke­dett az 1960. július 11—i 100. számú alkotmánytörvény is, az újabb Alkot­mány 25. cikkelye, amely 1968. év végéig hatályban volt. Ez rögzítette, hogy a „magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgároknak" biztosítja az anyanyelven való művelődés és a kulturális fejlődés minden lehetőségét és eszközét. A német nemzetiségű polgárok jogainak elismerésével ez a cikkely is adós maradt. A nemzetiségek jogállásával külön nem foglalkozik. Az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 6. cikkelye helyezte hatályon kívül.

Egyébként a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1960. július 11-i alkot­mányának 20. cikkelye „egyenlő esélyek és egyenlő lehetőségek" megterem­tésével szavatolta az állampolgárok egyenjogúságát a társadalom életének minden területén, éspedig „nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül".[2]

Ezeket az alapelveket tükrözik mind az alábbi törvényi rendelkezések, mind az államigazgatás legfelsőbb szerveinek 1948 után elfogadott intézke­dései.

Az alkotmányok rendelkezései

E téren három jogszabályról kell szólni.
Az első az 1960. évi 100. számú alkotmánytörvény, tulajdonképpen maga az Alkotmány. Az előbbiek során említés tőrtént arról, hogy az Alkotmány 20. cikkelye deklarálja az állampolgárok egyenjogúságát „az egyenlő esélyek és egyenlő lehetőségek" hangoztatásával, s annak a leszögezésével, hogy az állampolgárok egyenjogúságát az alkotmány szavatolja „nemzetiségre és fajra" való tekintet nélkül. Az egyenjogúságot a cseh és a szlovák nemzet esetében ismeri el az egységes állam keretében.

A második az 1968. évi 143. számú alkotmánytőrvény (a csehszlovák föderációról). Az 1. cikkely 1. bekezdése szerint Csehszlovákia a csehek és a szlovákok egyenjogú testvéri nemzeteinek a szövetségi állama.[3] Ugyancsak e két nemzetet ismeri el egyenjogúnak és államalkotónak. A nemzeti kisebb­ségekről nem tesz említést.

Ezzel szemben az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 1. cikkelye már tovább megy. Kimondja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­csak a cseh és a szlovák nemzetnek, hanem azoknak a nemzetiségeknek a közös állama is, amelyek ennek az államnak a területén élnek.[4]

Mind a három alkotmánytörvény közös vonása, hogy egyikük sem dekla­rálja a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzeteinek és nemzetiségei­nek egyenjogúságát. Láthatjuk, a két utóbbi alkotmánytörvény, amelyet ugyanazon a napon egymást követően fogadott el a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetgyűlése, és mind a kettő ugyanazon a napon lépett hatályba, nincs összhangban egymással. A két jogszabály 1. cikkelyeinek a rendelkezése egymásnak ellentmondó.

Nem lehet szó nélkül hagyni a 143/1968 Zb. számú alkotmánytörvény 1. cikkelyének 3. bekezdését sem, amely leszögezi, hogy a csehszlovák föderáció két önálló, szuverén nemzet, a cseh és a szlovák nemzet azon akaratát fejezi ki, hogy közös szövetségi államban éljenek.[5] Még ma is kérdés, vajon a föderáció valóban csak az említett két nemzet akaratának a kifejezése-e, vagy Csehszlovákia egész népéé. A döntésben Szlovákia területén ugyanis nemcsak a szlovák nemzet képviselői vettek részt, hanem a szlovákiai nemzetiségeké is. Ennek következtében az államszövetség lényegében nem­csak a két nemzet, hanem a nemzetiségek akaratának a kifejezése is.[6] Valójában az államszövetség létrehozásában Szlovákia egész népének az akarata érvényesült, hiszen ezt, sőt Csehszlovákia egész „dolgozó népét" - a nemzetiségi alkotmánytörvény preambuluma szerint - a cseh és a szlovák nemzettel együtt a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiség is alkotta. Az d tagjaik is a politikai hatalom részesei voltak.[7] A föderáció nem két nemzetállamból állt.

A fentiek ismeretében csak találgatni lehetett, hogy valójában kik alkot­ták a csehszlovák államot. Egy évvel a „gyengéd forradalom" után ez a rejtély világossá vált, amikor a Szövetségi Gyűlés teljes terjedelmében hatályon kívül helyezte az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt.[8]

Néhány mondatot még az ún. nemzetiségi alkotmánytörvényről.

Ez a jogszabály, amely több mint két évtizeden át hatályban volt Cseh­szlovákia egész területén, tehát mind a két tagköztársaságban, lényegében azokat a jogokat tartalmazta a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket már a korábbi jogszabályok alapján megvalósítottak, csakhogy kiegészítve és rendszerbe foglalva. Elsősorban az állampolgárok individuális, egyedi jogait szavatolta. Olyan alapvető" jogokat, amelyek szükségesek, hogy a nemzeti kisebbségeket, az alkotmánytörvény szóhasználata szerint nemzetiségek, megőrizhessék nemzeti jellegüket és ápolhassák kultúrájukat.[9] Tulajdon­képpen olyan jogokról van szó, amelyeket csakis az illető nemzetiség többi tagjaival közösen lehet gyakorolni (például saját kulturális élet, nyelvünk használata, nemzetiségi szervezetekben való társulás).

Az elmúlt évtizedek folyamán számtalanszor felvetődött a kérdés, vajon a Csehszlovák Szocialista Köztársaság alkotmánya elismeri-e a nemzetisé­geket mint közösségeket. A kérdésre igennel lehet válaszolni. De a választ nem magában a törvényben, hanem annak indokolásában találjuk. E szerint az alkotmánytörvény nemcsak a nemzetiségi állampolgárok alapvető indivi­duális jogait rögzíti, hanem számol a nemzetiségekkel mint közösségekkel is. Ugyanis a nemzetiségek jogállásának ilyképp történő értelmezésével létrejönnek az alkotmánytörvény 3. cikkelyében deklarált jogok és szabad­ságok érvényre juttatásának és megtartásának hatékonyabb biztosítékai.[10] Ezek után lássuk a 3. cikkelyben a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű állampolgárok számára deklarált jogokat:

a/ a nyelvükön való művelődés joga,
b/ a sokoldalú kulturális fejlődéshez való jog,
c/ a nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának a joga az illető nemzetiség által lakott területeken,
d/ a nemzetiségi kulturális társadalmi szervezetekben való egyesülés joga,
e/ a saját nyelvű sajtóhoz és tájékoztatáshoz való jog.

A 2. bekezdés úgy rendelkezik, hogy mindezeknek a jogoknak a terjedel­mét és feltételeit törvény szabja meg.[11]

Az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt a Szövetségi Gyűlés és a nemzeti tanácsok útján kellett volna végrehajtani. Átfogó végrehajtási tör­vény azonban az 5. cikkely alapján nem látott napvilágot.

Alacsonyabb rendű jogszabályok nemzetiségi rendelkezései

Az 1960. évi alkotmányban és az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény­ben deklarált alapelvek, illetve jogok szellemében született a Szlovák Nem­zeti Tanács 1984. április 2-i 32. számú törvénye,[12] amelynek 32a §-a a következő rendelkezést tartalmazza az iskolák tanítási nyelvéről:

/l/ A tanítási nyelv a szlovák vagy a cseh nyelv; cseh nyelven az oktatási minisztérium által kijelölt iskolákban (osztályokban) tanítanak.
/2/ A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű tanulók részére létesített iskolákban vagy osztályokban azok anyanyelve a tanítási nyelv.
/3/ Ha az iskolában (osztályban) más mint szlovák vagy cseh tanítási nyelven folyik az oktatás, akkor mindig tanítják a szlovák vagy a cseh nyelvet is.

Nemzetiségi szempontból az egyik legfontosabb rendelkezést az 1984. szeptember l-ig hatályos 1960. évi 186. számú (oktatási) törvény 29 §-a tartalmazza. Bár e szerint Csehszlovákiában az oktatás nyelve a cseh vagy a szlovák, azonban a magyar, az ukrán (rutén) és a lengyel nemzetiségű gyermekek részére létesített iskolákban tanítani kell a cseh vagy a szlovák nyelvet mint tantárgyat. Lényegében ennek a törvénynek alapján épült ki mai formájában a nemzetiségi iskolák hálózata.[13]

Az idézett rendelkezéssel ma sincs összhangban az egyes tantárgyak tanítása a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák többségében, illetve szakközépiskolák magyar tanítási nyelvű részlegén. Ezekben a szaktantár­gyakat szlovák nyelven tanítják.

Köztudomású, hogy a legfelsőbb államhatalmi szervek maguk állapítják meg törvényben a működésük szabályait, ügyrendjüket. Ugyanez a törvény rögzíti a képviselők nyelvhasználati jogát is. A Szövetségi Gyűlés ügyrendje szerint a képviselők anyanyelvükön is felszólalhatnak a két kamara (a Népi Kamara és a Nemzetek Kamarája) ülésein. Abban az esetben azonban, ha a képviselő beszéde nem cseh vagy szlovák nyelven hangzik el, a Szövetségi Gyűlés irodája gondoskodik arról, hogy azt cseh vagy szlovák nyelven tolmá­csolják a többi képviselőnek.[14]

Hasonló ügyrendi rendelkezéssel találkozunk az egyes tagköztársaságok­ban is. A Cseh Nemzeti Tanács 1969. január 8-i 1. számú törvényének 26. §-a szerint „Minden szónok beszélhet anyanyelvén."

Kissé eltérő fogalmazásban, de lényegében hasonló rendelkezést tartal­maz a Szlovák Nemzeti Tanács ügyrendje is. A 14.§ 7. bekezdése szerint „A szónokok a nemzetiség nyelvén is beszélhetnek. A beszédet egyidejűleg szlovák nyelvre fordítják le."[15] Ez a jogszabály egyébként nem az „anyanyelv" fogalmát használja.

Az 1960. évi Alkotmányban deklarált alapelvek szellemében látott napvi­lágot néhány törvény az igazságügy területén is. Ezek fontosabb rendelkezé­sei.

A bíróságok szervezetéről és a bírák választásáról szóló 1964. évi 36. számú törvény 8. §-ának 1. bekezdése így hangzik: „A törvény előtt és a bíróság előtt minden polgár egyenlő.'' Ugyanennek a szakasznak 2. bekezdé­se ekképp rendelkezik a nyelvek használatáról: "A bíróság előtt minden polgár használhatja anyanyelvét."[16]

A Polgári rendtartás 18. §-ának második és harmadik mondata a követ­kező rendelkezést tartalmazza: (A bírósági eljárás résztvevőinek) „Joguk van arra, hogy a bíróság előtt anyanyelvükön járjanak el. Jogaik érvényesítése érdekében a bíróság egyenlő lehetőségeket köteles számukra biztosítani." Az eljárás során az anyanyelv használatával kapcsolatban felmerült költsége­ket az állam viseli. [17]

Büntető ügyekben az anyanyelv használatáról az 1961. évi 141. számú törvény (Büntető Perrendtartás) 2. §-ának 14. bekezdése így intézkedik: „Minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használhatja." A 28. § pedig ekképp rendelkezik: „Ha a vallomás tartalmát vagy az iratokat le kell fordítani, vagy ha a vádlott nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik, tolmácsot alkalmaznak; a tolmács nem lehet egyúttal a jegyzőkönyvvezető."[18]

A tolmács alkalmazásával kapcsolatban hasonló rendelkezést tartalmaz a közjegyzőség előtti eljárásról szóló 1963. évi 95. számú törvény 96. §-a. E szerint abban az esetben is alkalmazható tolmács, ha valamelyik fél vagy tanú nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a jegyzőkönyvet vezetik.[19]

A nemzetiségi lakosság idézett jogai nem a csehszlovák törvényhozás nagylelkűségére vallanak. A nemzetközi egyezményekből reá hárult feladat­ról tanúskodnak.

A nemzetiségi jogok megvalósításának több törvényi biztosítéka van. Egyebek közt szót kell ejteni a következő rendelkezésekről.

A Polgári Törvénykönyv szerint az állampolgároknak joguk van személyi­ségük, különösképp életük és egészségük, állampolgári becsületük, valamint nevük és személyes természetű megnyilatkozásaik védelmére. A személyhez fűződő jogok minden állampolgárt megilletnek.[20]

Az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 4. cikkelye szerint minden polgár „a saját meggyőződése alapján szabadon dönt nemzetiségéről." Ennek a vetülete az a jogszabály is, amely szerint mindenki saját kezűleg tüntetheti fel nemzetiségét a népszámlálási kérdőíveken. Az idézett alkotmánytörvény azt is kimondja, hogy a nemzetiségi hovatartozás egyetlen állampolgár számára sem jelenthet hátrányt a politikai, a gazdasági és a társadalmi életben való érvényesülés terén, bármilyen nemzetiséghez is tartozzék. Eb­ből egyúttal az is következik, hogy a nemzetisége senki számára sem bizto­síthat valamiféle előnyt.[21] Sajnos, a gyakorlat számtalan esetben ennek az ellenkezőjéről tanúskodik.

A nemzetiség meghatározásával szorosan összefügg az alkotmánytör­vénynek az a rendelkezése, amelynek értelmében Csehszlovákiában tilos az állampolgárok elnemzetietlenítése, sőt az erre irányuló kényszer minden formája is.[22] Ez a deklaráció csak szépen csengő mondat maradt mindvégig.

Az egyenjogúság büntetőjogi védelmét a Büntető Törvénykönyv teszi lehetővé. [23]

E helyt kell említést tenni az 1977. évi 22. számú hirdetményről, amelynek 32. §-a alapján mindenki kérheti, aki nem cseh vagy szlovák nemzetiségű, hogy személynevét (keresztnevét) a saját anyanyelvén tüntessék fel az anya­könyvi kivonatban. [24] De csak abban az esetben, ha azt még 1959. október 1-je előtt jegyezték be az anyakönyvbe. Az 1959. október 1-je óta a magyar, a német, a lengyel és egyéb nemzetiségű szülők ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a gyermekeik személynevét anyanyelvi változatban írják be a születési anyakönyvbe.

Néhány sorban szót kell ejteni a helység- és utcanevek feltüntetéséről és használatáról is, mert ennek a megoldása évtizedeken át problémát okozott mind a hatóságoknak, mind a nemzetiségi lakosságnak, elsősorban a magyar nemzetiségű polgároknak. A helységnevek használatának szabályozása az államigazgatási szervek határozataival és belső utasításaival történt, álta­lában magasabb rangú jogszabályra való hivatakozással. Ez a jogszabály a Szlovák Nemzeti Tanács 1969. évi 71. számú törvénye, majd az 1970. évi 130. számú törvénye, továbbá az 1970. évi 11. számú, illetve az 1970. évi 93. számú belügyminisztériumi hirdetmény volt[25]

Az államigazgatási szervek intézkedései 1948 után

Nemzetiségi jogokat az 1948 után elfogadott törvények nem tartalmaztak. A politikai helyzet alakulása szükségessé tette, hogy az államigazgatás legfelsőbb szervei határozatokkal, utasításokkal és egyéb intézkedésekkel pótolják a hiányt.

Ezek sorát a Május 9-i Alkotmány szellemében 1952. június 17-én elfo­gadott kormányhatározat nyitotta meg. E határozat és az ennek a végrehaj­tására kiadott további utasítások folytán lehetőség nyílt arra, hogy az 1945—1948 közötti nemzetiségellenes intézkedések felszámolásának ered­ményeként a magyar lakosság ne érezze magát idegennek a Csehszlovák Köztársaságban.[26]

Az említett kormányhatározat végrehajtására a szlovákiai Megbízottak Testülete 1952. július l-jén azonos tartalmú határozatot fogadott el, de részletesebb utasításokkal.[27] Ez a dokumentum közel két évtizeden át egy "nemzetiségi alapokmány" feladatát töltötte be Szlovákiában. Irányt muta­tott olyan kérdésekben is, amelyek megoldására a publikált jogszabályok nem tértek ki. Egyebek közt elrendelte: a magyarlakta járásokban és közsé­gekben az állami szervek és a közintézmények, valamint a gazdasági szer­vezetek megjelölését magyarul is fel kell tüntetni; a nemzeti bizottságok

számára rendszeresen meg kell küldeni a központi államigazgatási szervek magyar nyelvű irányelveit, utasításait[27] és körleveleit, továbbá intézkedett, hogy a nemzeti bizottságok és más állami szervek és szervezetek Dél-Szlo­vákiában adjanak ki magyar nyelvű határozatokat, végzéseket, és igazolá­sokat is, a hirdetményeket, a felhívásokat és a rendeleteket pedig tegyék közzé magyarul is; a vasútállomásokon, a kereszteződésekben, az autóbu­szok megállóhelyein és a középületekben, egyáltalán a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken magyar nyelvű tájékoztató, útjelző és figyelmeztető táblákat is el kell helyezni; s végül úgy határozott, hogy a magyar nemzeti­ségű állampolgárok beadványait, kérelmeit és panaszait magyar nyelven is el kell intézni. [28]

A községek és a városok magyar nyelven való megjelöléséről a határozat 4. pontja intézkedett oly formában, hogy vissza kell állítani a községeknek és a városoknak az eredeti magyar elnevezését, ha időközben nem történt változás; változás esetén az elnevezéseket bizottságnak kell megvizsgálnia. A bizottság meg is alakult, hozzá is látott a munkához, de bizonyos idő után dolga végezetlenül szétoszlott.[29]

A határozat e pontjának végrehajtása nem kezdődött kedvező előjellel. Ugyanis a Megbízottak Testülete Elnökségének Hivatala 1952. július 2-i keltezéssel 626/1952-SP-taj. számmal megküldte az 1952. július l-jén elfo­gadott határozatot az illetékes állami szervek vezetőinek, azonban a 4. pontot kihagyta belőle. így annak a végrehajtása problematikussá vált.

Mindezeket az intézkedéseket kiegészítette a Megbízottak Testületének 1959. február 5-i 37. számú határozata. Ebben Szlovákia akkori legfelsőbb államigazgatási szerve úgy döntött, hogy a törvényeket és egyéb jogszabá­lyokat magyar nyelvű fordításban is meg kell jelentetni, továbbá hogy a nemzeti bizottságok és azok végrehajtó szervei - bár az ügyviteli nyelv a szlovák volt - magyarul is kötelesek elintézni a magyar nyelvű lakosság írásbeli vagy szóbeli beadványait. A határozat 3. pontja azt is lehetővé tette, hogy a nemzeti bizottságok tagjai az üléseken - a szlovákon kívül - magyar nyelven is felszólalhassanak. Elrendelte továbbá, hogy mind a hazai, mind a külföldi filmeket magyar felirattal lássák el.

Az államszövetség létrejötte után a Szlovák Szocialista Köztársaság kor­mányának egyes határozatai jelentenek további lépést a nemzetiségek nyelv­használatában.

Az 1972. május 10—i 211. számú határozat értelmében "a fontos biztonsági előírásokat, a vészjelzéseket és a figyelmeztetéseket" magyar, esetleg ukrán nyelven szintén fel kell tüntetni a nemzetiségi szempontból vegyes lakosságú területeken. E kormányhatározat végrehajtása csigalassúsággal haladt elő­re, s nagyon gyenge eredménnyel járt.

Kiemelkedő jelentőségű volt az 1972. szeptember 27-i 388. számú kor­mányhatározat, amelynek értelmében meg kellett volna teremteni az anya­nyelvi továbbképzésnek mind az anyagi, mind a személyi feltételeit. A végrehajtása azonban csakhamar elsikkadt.

A folyamatos javulás bizonyítékaként szokták nyilvántartani a kormány 1973. július 9-i 230. számú határozatát. Ennek 4. pontja lehetővé tette, hogy a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok „szükség esetén" anyanyel­vükön érvényesíthessék „problémáikat" és kérelmeiket az állami szervekkel és szervezetekkel szemben". Ezzel a dokumentummal szorosan összefügg a kormány kerek egy év múlva, 1974. július 9-én elfogadott 209. számú határozata, amelynek értelmében növelni kellett volna az államigazgatás központi szervei és a nemzeti bizottságok magyar és ukrán nemzetiségű dolgozóinak számát. Az eredmény: csekély javulás.[30]

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az Igazságügyi Minisztérium 1954. április 8-i 2471/54—L/l. számú utasítását sem a magyar és az ukrán nyelv használatáról. A Minisztérium ebben a körlevelében leszögezte, hogy az 1952. évi 66. számú törvény 6. §-a szavatolja minden polgárnak, hogy a bíróság előtt anyanyelvét használhatja. Ez a rendelkezés vonatkozik más igazságügyi szervekkel való érintkezésre is. Elrendelte a kétnyelvű (szlovák­magyar, szlovák-ukrán) nyomtatványok használatát, s hogy a magyar és az ukrán lakosságú községekben az igazságügyi épületeket magyar, illetve ukrán nyelven is megjelölték. A bíróságok (a közjegyzőségek) döntéseit a magyar és az ukrán nemzetiségű polgároknak azok nyelvén is kézbesíteni kell, de csak akkor, ha azt kérik. Az anyanyelv használatával kapcsolatban hasonló rendelkezést tartalmaz a Szlovák Szocialista Köztársaság Igazság­ügyi Minisztériumának 1973. évi 7. számú utasítása is.[31]

Néhány mondat a helységnevekkel kapcsolatos határozatokról és utasítá­sokról. Az említett 1970. évi 93. számú belügyminisztériumi hirdetmény gyakorlati megvalósítását a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970. december 14-i 585/1970-számú és az 1971. augusztus 25-i 406/1971-sekr. számú utasítása volt hivatva elősegíteni. Ez a hivatal az előbb idézett utasításában, hivatkozva a Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisz­tériuma 1970. december 8-i írásbeli figyelmeztetésére, utal a magyar nyelvű helységnevek használatának hosszan tartó hiányosságaira a szlovákiai ma­gyar sajtóban, majd idézi a Belügyminisztérium 1970. évi 93. számú hirdet­ményének 7. §-át azzal a megjegyzéssel, hogy ennek a rendelkezése nem engedélyez a sajtó számára sem kivételt, bármilyen nyelven is jelenjék meg. Egyúttal megtiltotta, hogy a hivatalos helységneveket lefordítsák, vagy az ősi elnevezéseket használják.

A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971. augusztus 25-én kiadott utasítása [32] szerint a lapkiadóknak 1971. szeptember 1-jei hatállyal a követ­kező utasítást kellett megvalósítaniuk a szlovákiai magyar időszaki sajtó­ban:

a/ a szlovákok által lakott városoknak és községeknek kizárólag a hely­ségnévtárban közzétett nevét kell használni;
b/ ha vegyes, illetve csak magyarok által lakott községekről van szó, akkor az eredeti helységneveket, esetleg azok fordítását csak az érvényben levő elnevezések után és csakis zárójelben szabad feltüntetni.

Ennek az utasításnak közel két évtizeden át lényegében sikerült érvényt szerezni. Csupán a zárójel használatában történt sorrendi változás.

Az utasítás olyan tilalmat tartalmazott, amely a lakosság nemzetiségi megkülönböztetésén alapult, s ez ellentétben állt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányának szellemével és betűjelével. A magyar lakosság soha nem tudott beletörődni a helységnevek használatának említett "megol­dásába". Barátságtalan magatartásnak, az erőszakos asszimiláció egyik formájának tartotta.

A helyzet e téren nem javult a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya 1980. november 12—i 336. számú határozatának [33] elfogadása után sem, amelyben a kormány hangsúlyozza középületek és a közterületek kétnyelvű megjelölésének a szükségességét.

Áttekintve a leglényegesebb publikált és nem publikált jogszabályokat, amelyek a nemzetiségi kérdés megoldásával, leginkább a szlovákiai nemzeti kisebbségek sokoldalú fejlődésével, tanulási lehetőségeivel, kultúrájával és nyelvhasználatával függtek össze, arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek száma aránylag nem csekély. A törvényhozás időnkénti pozitív elemeit azonban a nemzetiségekel szemben folytatott barátságtalan politikai gya­korlat erősen megkérdőjelezi. Sajnálatos az is, hogy a nemzetiségi alkot­mánytörvény végrehajtási törvényeinek megalkotását a Szövetségi Gyűlés és a nemzeti tanácsok sohasem tartották időszerűnek és szükségesnek. Ezzel szemben a legfelsőbb államigazgatási szervek időről időre megtárgyalták egyes tárcák jelentéseit és beszámolóit, s az észlelt hiányosságok megszün­tetése érdekében hosszabb-rövidebb határozatokat fogadtak el. A végrehaj­tásuk nem volt mindenkor és mindenben eredményes. Ennek ellenére a nemzetiségek általános helyzete az utóbbi két évtizedben lényegesen nem romlott.

Jegyzet

1 Vö.: Sbírka zákonů, 1948. évf., 93. rész, 449.1.
2 Ústava socialistického Československa. Súbor statí. Bratislava 1961, 302. old.
3 Zbierka zákonov (ZZ) 1968. évf., 41. rész, 381. old.
4 ZZ, 41. rész, 402. old
5 ZZ, 41. rész, 381. old.

6 Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Bratislava 1989, 152-155. old.

7 A144/1968 Zb. sz. alkotmánytörvény indokolása: „Príslušníci techto národností
spolu s Čechy a Slováky jako občané Československé socialistické republiky jsou nositeli politické moci ve státě a podílejí se na budování naší společné socialistické vlasti." - Az alkotmánytörvény kormányjavaslatának indokolása (důvodová zpráva), Praha, 1968. október 24,1. old.

8 Az 1991. január 9-i 23. sz. alkotmánytörvény 5. §-a. - ZZ 1991. évf., 6. rész, 114. old.

9 A nemzetiségi alkotmánytörvény kormányjavaslatának indoklása (3. cikkely) szó szerint: "Ústavně se chrání ona práva národností, která jsou rozhodujíci pro zachování jejich národnostního charakteru i pro rozvoj jejich kultury. Zakotvením techto práv se umožňuje plné využití obecně formulovanych občanských práv a svobod a jejich garantování pro príslušníky národností." - L.: Důvodová zpráva, Praha, 1968. október 24, 3. old.

10 A törvény kormányjavaslatának indokolása (1. cikkely) az eredeti cseh nyelvű szöveg szerint: Předložený návrh však znamená pro všechny národnosti významné prohloubení jejich postavení, a to v tomto smyslu, že zakotvuje nejen individuelní občanská práva jednotlivých občanů jako príslušníků národností, ale počítá též s národnostmi jako celkem. Takovým pojetím postavení národností dochází k plnějšímu a hlubšímu zajištění občanských práv a svobod príslušníků národností a vytvářejí se tak i účinnější záruky pro jejich uplatňování a zachování." - I. m., 2. old.

11 Az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvény 3. cikkelye. ZZ 1968. évf., 41. rész, 402. old.
12 ZZ 1984. évf., 140. old.

13 Az 1960. évi 186. sz. törvény 29. §-a szerint az anyanyelven való tanulás joga a német nemzetiségű állampolgárokra nem terjedt ki. A Szövetségi Gyűlés 1984. március 22-én elfogadott 29. sz. törvényének 3. §-a ezt a jogot kiterjeszti a német nemzetiségű állampolgárokra is. - ZZ 1984. évf., 5. rész, 110. old.

14 Az 1969. évi 56. sz. törvény megváltozott. A Szövetségi Gyűlés új ügyrendjének, az 1991. évi 56. sz. törvény 21. §-ának 2. bekezdése magyar fordításban így hangzik: "A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű képviselők beszélhetnek a nemzetiségek nyelvén; a Szövetségi Gyűlés Irodája gondoskodik ilyen megnyilatkozásnak a tárgyalási nyelvek egyikén való tolmácsolásáról." A tárgyalási nyelv az 1. bekezdés szerint a cseh és a szlovák. - ZZ 1991. évf., 13. rész, 270. old.

15 ZZ 1968. évf., 51. rész, 529. old.
16 ZZ 1970. évf., 5. rész, 46. old.
17 ZZ 1983. évf., 16. rész, 531., 544. old

18 A Büntető Perrendtartás módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1973. november 30-én 148. számmal hirdette ki a törvénytárban. - ZZ 1973. évf., 36. rész, 586-587, 590, 594. old.

19 A törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. július 13-én 70. számmal hirdette ki a törvénytárban. - ZZ 1983. évf., 15. rész, 517. old.

20 Az 1964. évi 40. sz. törvény 11., 13. és 16. §-a. A Polgári Törvénykönyv módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. július 11-én hirdette ki 70. számmal. - ZZ 1983. évf., 14. rész, 451. old.

21 Vö.: Az 1971. évi 21. sz. törvény. ZZ 1971. évf., 7. rész, 106. old.; Vestník vlády SSR pre národné výbory. 1979. évf., 12. rész, 115-125. old.

22 Az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvény 4. cikkelye.-ZZ 1968. évf., 41. rész 403. old.

23 Az 1961. évi 140. sz. törvény 259. §-ának 2. bekezdése, 198. §-a és 221. §-a. A törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1973. október 10-én hirdette ki a törvénytárban 113. számmal. A legújabb módosításokkal egységes szerkezetben az 1990. évi törvénytárban 456. számmal publikálta a Szövetségi Gyűlés Elnöksége. - ZZ 1973. évf., 31. rész, 397-406. old., 1990. évf., 76. rész, 1610-1657. old.

24 Vyhláška č. 22/1977 Zb., ktorou sa vydávajú blizšie predpisy k zákonu o matrikách. - ZZ 1977. évf., 7. rész, 85. old.: Gyönyör József: A személynevek anyanyelvi változatainak anyakönyvi bejegyzéséről. In: A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Bratislava 1987. Második kiadás. 60-75. old.

25 ZZ 1969. évf., 26. rész, 289-290. old.; 39. rész, 581-582. 1.; Ústredny vestník SSR, 1970. évf., 8. rész, 46-64. old.; 1979. évf., 7. rész; Gyönyör József: Államalkotó, 206-211. old.

26 A Belügyminisztérium 1952. június 5-én kelt 1-748-24/5-1952-171. sz. előterjesztését a kormány 1952. június 17-én tárgyalta meg. A több mint 363 ezer magyar nemzetiségű állampolgár (ebből kb. 350 ezer Szlovákiában) problematikájának megoldására 3 pontból álló határozatot fogadott el. A kormány határozata szám nélkül jelent meg. Abban az időben nem számozták sem a kormány, sem pedig a Megbízottak Testületének határozatait. Az 1948. május
9-i 150. sz. alkotmánytörvényt, a Május 9-i Alkotmányt 1948. június 9-én hirdették ki a törvénytárban. - ZZ 1948. évf., 52. rész, 1085-1108. old.

27 A Megbízottak Testületének 1952. július 1-jei határozata "a magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről az 1952. június 17—i kormányhatározat végrehajtásával kapcsolatos szervezési intézkedések javaslatával." A Belügyi Megbízotti Hivatal 1952. június 26-i előterjesztésének száma: 193/51-sekr. taj. A végrehajtását a Megbízottak Testületének elnöke és valamennyi megbízott feladatul kapta. Az Alkotmány (az 1948. május 9-i 150. sz. alkotmánytörvény) 95. §-a alapján a Megbízottak Testületét (Zbor povereníkov) illette meg Szlovákiában a teljes kormányzó és végrehajtó hatalom, a nemzetvédelmi, a külpolitikai és a külkereskedelmi ügyek kivételével. - ZZ 1948. évf., 52. rész, 1099.  old.; Základné údaje o národnostiach žijúcich v Slovenskej socialistickej republike. Urad vlády SSR, odbor pre národnosti. Bratislava 1980,18-20. old.; Údaje a fakty o národnostiach žijúcich v Slovenskej socialistickej republike. Úrad vlády Slovenskej socialistickej republiky. Číslo: 2543/1984. Bratislava 1984, 44-46. old.

28 Vő.: Gyönyör József: Államalkotó 196-197. old. 126

29 A Megbízottak Testületének 1952. július 1-jei határozatából a 4. pont: "uložiť povereníkovi vnútra urobí opatrenia, aby názvy obcí a miest na území obyvanom maďarským obyvateľstvom, boli označené tiež v maďarskom jazyku,
a/ u tých miest a obcí, kde nedošlo k zmenám pôvodných názvov, predloží soznam do troch týždňov,
b/ názvy obcí a miest, kde došlo k zmenám pôvodnych názvov pripraví komisia složená z  povereníkov vnútra, školstva, vied a umení a informácií a osvety do 1. septembra t.r." - Úrad predsedníctva Sboru povereníkov. Číslo 626/1952-SP-taj. Bratislava dna 2. júla 1952. Zpráva o niektorych otázkach občanov maďarskej národnosti s návrhom organizačných opatrení na vykonanie vládneho uznesenia zo dňa 1. júla 1952, bod 4. Úrad predsedníctva Sboru povereníkov z 2. júla 1952 c. 626/1952-SP-taj.

30 Údaje a fakty 46--17, 50-51. old.

31 Správa o dodržiavaní zásady dvojjazyčnosti v oblastiach obyvanych národnosťami. Ministerstvo spravodlivosti SSR. Bratislava, 6. januára 1975,6.226/1974-O/s, 23. old.

32 A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971. augusztus 25—i 406/1971-sekr. számú utasítása szerint a sajtónak a következő alapelvet kellett volna betartania: „v prípade miest a obcí obývaných Slovákmi, pouzívať výlučne oficiálne názvy; ak ide o obce so zmiešaným, resp. len maďarským obyvateľstvom, pôvodné miestopisné názvy, event. preložené názvoslovie možno uvádzať v zátvorke za platným pomenovaním." Az 1970. június 18-i 93. sz. hirdetményt a Szlovák Nemzeti Tanács 1969. június 10-i 71. sz. törvénye 6. §-ának 2. bekezdése alapján adta ki a Belügyminisztérium. Ezt hatályon kívül helyezte a Szlovák Nemzeti Tanács 1970. szeptember 28—i 130. sz. törvénye. A 93. sz. hirdetmény hatályban maradt. A későbbi törvényben nem történt róla említés. - Gyönyör József: Súčasný stav v riešení otázky dvojjazyčných názvov obcí a označenia ulíc a iných verejných priestranstiev v Slovenskej socialistickej republike koncom roku 1976 (informácia). Bratislava 21. decembra 1976 (kézirat), 9. old.; Ústredny vestník SSR. 1970. évf., 8. rész, 46-64. old.

33 Vö.: Uznesenie vlády Slovenskej socialistickej republiky z 12. novembra 1980 č. 336 k správe o výsledkoch národnostnej politiky KSČ v okresoch obývaných občanmi maďarskej a ukrajinskej národnosti. - Úrad vlády SSR Bratislava, 6. j. 2014/1980.

SZAKÁL GYULA

Nyelvi kommunikáció és túlélés

A csehszlovákiai magyarság belső kommunikációs rendszerének elemzése a hetvenes évek diktatúrájának feltételei között

(A tanulmány a HÉT c. csehszlovákiai magyar nyelvű hetilap 1977. évfolyamá­nak kommunikáció-technikai elemzésére épül. A munka a győri Domus Hun-garica Egyesület részére készült hosszab tanulmány részlete.)

BEVEZETÉS

Mindnyájan tudjuk, hogy az emberi közösség, így a nemzeti együttlét kialakulása is hosszú és meg nem szűnő tanulási folyamat eredménye. A tanulás-tanítás meghatározott rendszere, a külső irányítás és a belső véde­kezés állandó küzdelme még hangsúlyosabbá válik kisebbségi léthelyzetben. Az asszimiliáció durva, vagy rafinált módszereivel szembeszegül a túlélés szubjektív igénye. A spontán egyéni ellenállás, a közösségi dac és a kisebb­ségi társadalom túlélési élettechnikái legalább olyan sokrétűek, mint a beolvasztási törekvések állandóan változó, tökéletesedő módszerei.

Az emberi civilizáció sajátossága, hogy nyelvében tárja fel, éli meg salyát problémáit. A nyelvi kommunikáció sohasem csak a világ, a társadalom felépítésére és működésére vonatkozik, hanem mindig kijelöli a helyes cse­lekvés irányait és lehetőségeit is. Különösen konfliktushelyzetben fontos a kommunikáció szerepe, hiszen a társadalmi ellentétek háttere és megoldási irányai nem válnak automatikusan világossá a közösség tagjai előtt.

A kommunikációs eszközök birtoklása a diktatúrákban enyhe vagy szél­sőséges formákban, de mindig nyelvi monopóliummá is válik. A nyelvi mechanizmussal ugyanis befolyásolható a politikailag értékesnek tekintett magatartásminta és biztosítható a hatalmi integrációs tér. Jól emlékszünk még a szocialista társadalmak hivatalos nyelvére, ahol csak egy adott és zárt nyelvi világban lehetett rögzíteni minden társadalmi tapasztalatot.

Az alternatívák teljes hiánya, ha lehet, még nehezebb helyzetbe hozta a szocialista országban élő nemzetiségeket, hiszen már puszta létük is a másság irányába hatott.

A politikai cselekvésképtelenség és a reális nemzetiségi közösségélmé­nyek teljes hiánya létszimbólumok termeléséhez vezetett.1 A kultúra termé­szetellenes módon felértékelődött, hiszen minden gazdasági, jogi, politikai problémát kulturális kérdésre kellett redukálni. Nagy nyomás nehezedett erre a "létfenntartó" szférára, hiszen a történelmileg kialakult szokások, szimbólumok egyaránt ütköztek a hatalom internacionalista ideológiájával, másrészt az államalkotó nemzet eltérő hagyományaival.

Szabad politizálás, a konfliktusok nyílt megvívása hiányában a kisebbségi etnikum közösségi viszonyai, szereprendszerei, magatartásmintái a társa­dalmi csoport kommunikációs kódjai révén adódtak át. Az állam és a kom­munista párt kulturális kartellje mindenkit integrálni akart, még a kommunikációs csatornákon keresztül is. Az adott marxista fogalmi háló, amely a hírközlő szerveket uralta, mindenki számára kötelező volt. Ugyan­akkor a feszültségek, a másság, a modern társadalom emberéhez tartozó alternativitás ebben a homogén fogalmi koordináta-rendszerben kellett, hogy jelentkezzen. A rendelkezésre álló és egyben kötelező fogalmakkal való élni tudás felértékelte a mikrokommunikáció szerepét, ahol akár egyetlen sző elhagyásának, vagy a jellegtelen gondolatnak is komoly szerepe volt.

Tanulmányunk egy terjedelmes és sokrétű vizsgálódás része, amelyben a Szlovákiában élő magyarság identitását (ki)-alakító tényezők egyik részét, a sajtó kommunikációs mechanizmusát elemeztük. Műhelytanulmányunkat bevezető ujjgyakorlatnak szántuk, amely megalapozná későbbi kutatásain­kat. Munkánk egyszerre módszertani és tartalmi jellegű.

Módszertani abban a vonatkozásban, hogy a különböző kutatási techni­kákat összegyűjtöttük és próbáltuk alkalmazni. Egy nemzetiségi folyóirat elemzését (Hét 1977. évf.) végeztük el.

Az évfolyam kiválasztása (az 1977-es év) teljesen önkényes volt. Négy korszakban dolgoztuk fel részletesen az évfolyamokat: 1957, 1968, 1977 és 1990, és hasonlítjuk össze az eredményeket. Tudjuk, hogy a magyar kisebb­ség létét, annak problémáit ebből a forrásból megközelíteni nagyon esetleges. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy ez a forrás csak egyik részét képezi a vizsgálatnak. Fontosnak tartjuk ezt a részt is, hiszen meggyőződésünk szerint egy elnyomott kisebbség életvilága csak a mikroszféra sokoldalú, aprólékos elemzésével ragadható meg a maga teljességében.

MÓDSZER

A korrektség előírja számunkra az elemzést végző bemutatását. A kutató nem élt kisebbségi létben, nem ismeri annak életközeli mindennapjait. Nem érzi a nemzetiségi lét világát, annak rándulásait és rezgéseit. Nincsenek viszont előítéletei és apriori kategóriái. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egy kisebbségi magyar újságot mennyire tud értelmezni az anyaország­ban élő magyar. A nemzetiség minden kommunikációs megnyilvánulásának csak akkor van értelme, ha három irányban küld kódolható jelzéseket. Üzenetet küld a hatalomnak - amely ebben az esetben a többségi nem­zete, mit a hírek és gondolatok irányítója jelez saját bázisa számára. Mindez magyar nyelven történik, amit könnyedén kódol az anyaország is. Fontos szempont az is, hogy mennyire reked ki, vagy mennyire kapcsolódik az anyanemzet ehhez az információáramláshoz.

A tömegkommunikáció, így a sajtó is a modern társadalom egyik szabá­lyozó eszköze. Különösen fontos lehet ez a kisebbségi léthelyzetben, ahol az individum mozgástere még kisebb, az egyén és a csoport magatartását befolyásoló tilalomfák igencsak sűrűn nőnek. Ahol az anyaországi kapcsola­tok élőek és állandóak (rokonság, újság, TV révén) a helyi ellenőrzött sajtó szerepe csökken. Ha azonban az anyaország kommunikációs kapcsolata gyenge, szükségszerűen felértékelődik a magyar nyelvű híradás szerepe, lett légyen az bármilyen bornírt is.

A nemzetiségi kommunikáció hatását semmilyen helyzetben sem szabad teljesen elhanyagolni, mert nyersebben, vagy kódolt nyelven, az államalko­tó nemzet részéről állandóan érkeznek üzenetek az elvárásokat illető­en. Ezzel párhuzamosan ugyancsak kódolva a kisebbség is küld üzeneteket a többség felé. Ezek minden esetben szimbolikusak, de nem ritkán a piaci alkusz magatartását veszik fel. Egyes konkrét magatartásért mit kívánnak cserébe. A harmadik kommunikációs sík a kisebbség egymás közötti információcseréje. Ez természetes, hiszen a nemzetiség vezetői lényegesen nagyobb áttekintéssel rendelkeznek a lehetőségekről és buktatókról, amit közölni kell. Ideális helyzetben megjelennek a kisebbség autonóm üzenetei is a hatalom képviselői és egymás felé.

A tömegkommunikáció esetünkben a sajtó jól ismert „hangerősítő' szere­pe sajátosan alakul egy kisebbséggel(-ekkel) rendelkező diktatórikus rend­szerben. Nem egyszerű ott alattvalókat nevelni, gondolkodásukat, magatartásukat irányítani, egész létezésüket az individum szintjén kézben tartani, ahol a társadalom etnikailag is heterogén. A nemzetiségi állam­polgárok nyelve, szokásai, kultúrája, létének egyéni szintje eltér a hatalométól. Bármikor vissza tud vonulni „ősei temetői csendjébe", ami az államalkotó etnikum számára nehezen érhető el. A homogenizáció, amely minden diktatúra törekvése, a nemzetiségek miatt kétségkívül nehezebb.

Különösen értékes az etnikumok és az ellenségkép kapcsolata. A diktatúráknak ideológiájuktól függetlenül mindig szükségük van egy ellenségképre. Politikai gyakorlatukban éppúgy, mint világnézetük­ben, éppen ezért az ellenség állandóan eleven, állandó harcra kondicionálva ezzel a vezetőréteget éppúgy, mint a társadalmat. A rendszer szükségszerű tartozékává válik a fiktív harc az egyedül uralkodó ideológia síkján. Az állandó készülődés az irányított kommunikáció kulcsszereplőjévé válik. Ép­pen ezért, ha az ellenségkép megváltozik, vagy eltűnik, ez a diktatúrának komoly belső zavarát idézi elő.

A politikai tartalmú közlemények nyelvileg mindig ritualizálódnak. A szavak, szókapcsolatok elhelyezése a szövegben nem ritkán meta-kommunikatív tartalmat kap. Még az egynyelvű országokban sem egyszerű az eligazodás a politika nyelvében. Eltérő kultúrák esetén fokozó­dik az értelmezési nehézség és bizonytalanná válik az üzenetek hatása.

1. A címek és üzenetek

A szavak, a címek szavai pedig különösen élettartamokkal, ideológiai jelentésekkel telítettek. Egyszerűen arra voltunk kíváncsiak, hogy mire irányulnak a címek, a témák (a nemzetiségi politika, illetve kifejezetten ideológia, munkahelyi élet, termelés világa, művészet, külföldi magyar nép­művészet, népművészet, a magyar történelemhez kapcsolhatóan..

2.A címek szóösszetétele

A második, tehát a legfontosabbnak tartott oldal címeinek szavaiból egyszerű szótárt állítottunk össze a hasonló, vagy azonos fogalmi kört jelölő kifejezéseket csoportosítva.

3. A címek szövegkörnyezetének elemzése

Bővítve vizsgálódásunk körét az első 8-9 oldal címeiből pár általunk tipikusnak tartott témát kiválasztva, ezek szövegkörnyezetét vizsgáltuk meg. Témáink: termelés és a CSEMADOK tevékenysége volt. A szavakat azonos (rokonértelműek) kategóriájában rendeztük, figyelembe véve az elő­fordulási számot is.

4. A címek magatartásképe

A lap jellegéből adódóan a kulturális, művészeti tevékenység sokkal szélesebb skálája található meg, mint a munkáról, termelésről szóló írások. Mindez természetesen a címekben is tükröződik.

5. A magyar, a nemzetiségi (nemzet) a kultúra és a nép szó szövegkörnyezete

Ebben a fejezetben a kisebbségi létet legjobban körülíró szavak szövegkör­nyezetét vizsgáltuk. Klasszikus szabályok szerint ezeknek az általunk legti-pikusabbnak tartott fogalmaknak a kontigenciáját elemeztük.2 Csak akkor vettük számításba a szavakat, ha valamilyen minősítő jelző állt mellette. A teljesen neutrális környezetben levőket, amelyek főleg címekben fordultak elő (pl. „Magyarok között Prágában", vagy „Eleven kulturális élet") nem tartottuk értékelhetőnek.

6. A folyóirat képi világa

Az újságoknál, különösen a heti kulturális folyóiratok esetében a képek szerepe, jelentősége közismert. Az 1977-es évfolyam képi világa látszólag sablonos, teljes mértékben alárendelt az ideológia elvárásainak. Apróléko­sabb elemzéseink azonban a kisebbség önálló kommunikatív megnyilvánu­lásait is érzékeltetik a képanyagban.

A képek egyszerű csoportosításán túl (témák szerint, nagyság szerint) üzenetek tartalmi megfejtésére is vállalkoztunk. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a megmaradás túltengő létszimbólumai mellett sokkal teljesebb ma­gyarságképet találunk mint a szöveges részben.

7. A magatartásminták kommunikációtechnikai elemzése

Elemzésünk legnehezebb feladatát jelentette annak a mechanizmusnak a feltérképezése, amelynek során a sajtó magatartási stratégiákat ajánl az olvasónak. Munkánk során egyszerre végeztünk tartalmi és kommu­nikációtechnikai elemzést.

Tartalom szempontjából a konkrét gondolat értékelés, üzenet és konkrét (politikai) állásfoglalás formájában jelent meg. A (zárt) mechanizmushoz tartozott, hogy csak a kategóriák szigorúan meghatározták, hogy milyen gondolatokat lehet az adott sémában elmondani.

Technikai oldalról Csepeli György kategóriáit (lásd. Csepeli Gy.: A hétköz­napi élet anatómiája, Bp, Kossuth 1986) adaptáltuk. Eszerint a gondolatok megjelenhettek véleményváltoztatás, meggyőzés, befolyásolás és propagan­da formájában.

Mindegyik más szóhasználatot, fogalmazástechnikát és szerkesztési elvet igényelt. Szemben a tartalmi oldal kategóriájával ezeknek a sémáknak a megtöltése igen flexibilis volt. Ugyanaz a javaslat (elvárás) még egy cikken belül is megjelenhetett több formában is.

8. A nyelvi kódok vizsgálata

Általános rendező elvként használtuk Basil Bernsein elméletét és mód­szerét (Lásd: Berstein B.: Nyelvi szocializáció és oktathatóság. In: Társada­lom és nyelv. Bp, Gondolat 1975). A nyelvi kódok, szereprendszerek és a pozicionális felszólítások a folyóirat szempontjából igen homogének voltak.

ELEMZÉS

Hogyan viselkedjünk mi szlovákiai magyarok?

Legyünk jó alattvalók, hogy magyarok maradhassunk! - sűríthetnénk a kollektív cselekvés lehetőségeinek és az egyéni boldogulási stratégiáknak egyik típusát. Egy a CSEMADOK feladatait elemző írásról van szó. Az író státusa (CSEMADOK KB titkára) biztosítaná a propaganda hitelességét. A nyitó képben kurzív betűkkel szedve, konkrét állásfoglalást közöl a CSEMA­DOK feladatairól, amely szerint támogatni kell a szocialista állam politiká­ját. Egyértelmű ez, hiszen egy totális rendszerben, nem elegendő a politikát csak elfogadni, hanem minimum támogatni kell. A második pontban a "CSKP marxista-leninista nemzetiségi politikájának elveivel összhangban" segíteni kell az állami és egyéb szerveket a magyar állampolgárok "kulturális élete és saját nemzetiségi kultúrája feltételei rendszeres fejlesztésének biz­tosításában." Szó sincs arról, hogy a Csehszlovákia magyar kulturális szer­vezete autonóm módon - mondjuk az alkotmánnyal összhangban — fogná össze a magyar nemzetiséget, hanem a párt elveit teljesen elfogadva csak segíteni kell az állami szerveket a kultúra fejlesztésében. Érdemes reagálni ennek a fogalomnak a szerepére. A marxista ideológia teleologikus szerkeze­téből következően a fejlődés, fejlesztés az egyik kulcsszó. Egy előre megha­tározott, jól körülírt célig kell eljutni. Ennek a folyamatnak az eszközrendszerét biztosítaná a direkt társadalomirányítás és a kommu­nikációs mechanizmus.

Különösen a kommunikáció (agitáció, propaganda) szerepe értékelődik fel és válik diszfunkcionálissá. A szavak realitásuktól elszakadva azokat eszmeileg átértelmezve és meg sem értve, megnő a kijelentések szerepe, önálló életre kelnek. Kialakul egy illúzió, hogy a kimondott szavak, mágikus érte­lemben pótolják a konkrét tetteket.

Az írásban a konkrét politikai állásfoglalás kibővül a kommunikáció differenciáltabb technikájával, ahol a képalakító tényezőket vették célba. A tervteljesítésről és a munkasikerekről szólva kiemelte, hogy ezekhez a "sike­rekhez nagy mértékben járultak hozzá a csehszlovákiai magyar dolgozók, ill. kulturális szövetségünk tagjai, ki-ki a maga munkahelyén, közéleti posztján egyaránt". Megdicsérte azokat a kultúrmunkásokat, "akik a munkahelyi feladatok becsületes elvégzése után" segítik a CSEMADOK tevékenységét. Az írás szóhasználata zárt. A Szlovákiában élő magyar anyanyelvű polgár csak „csehszlovákiai magyar dolgozó" lehet. A nemzetiségi kultúrával foglalkozni is csak "kultúrmunkásként" lehet. A kifeje­zetten a nemzetiségi létre utaló információkat a szükségesnél is jobban kell becsomagolni a marxista formanyelvbe.

Ezek a kommunikációs technikák jelölik ki a kollektív cselekvés lehetőségeit és útmutatást adnak az egyéni életstratégiákhoz is.

Politikailag támogatni kell a Csehszlovák Kommunista Pártot, becsületesen dolgozni, és ezek után, mintegy jutalmul, ápolni lehet a kulturális örökséget, magyarnak lehet maradni. Ez a hatalom kívánalma. A kisebbség válasza egyértelmű. A magyar nemzetiség identitásának minimális megtartása árán hű alattvaló lesz.

A játék és a presszió eszközei szélesek. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a homogén magyarlakta területek gazdasági fejlődése, az anyagi boldogulás lehetősége az állami gondoskodás függvénye.

Ebbe a típusba tartozik a mondanivaló jellege szerint egy a pozsonyi Pravdától átvett írás, noha tartalmát tekintve lényegesen más. A bornírt és dogmatikus üzenetet azonban differenciáltabb, ravaszabb kommunikációs megoldásokkal dolgozta fel. A cím (A nemzetiségek fejlődésének nagy lehe­tőségei) megfellebbezhetetlen.

Konkrét állásfoglalás, már a nyelvi megfogalmazást illetően is.

A szöveg azonban, nem ebben a cím által sugallt tónusban folytatódik. A kommunikációs technikák gyengébb típusait, a meggyőzést és a befolyáso­lást alkalmazta.

Mondanivalóját, mindjárt egy ritkán használt (engedélyezett?) adat köz­lésével kezdte. A Csehszlovákiában élő magyar nemzetiség létszámáról éppúgy, mint az egyes települések nemzetiségi összetételéről igen ritkán közöltek adatokat. A nyitó képből megtudhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárok száma közel 600 ezer.

Erre az adatra építve egy propagandisztikus állásfoglalással közlik, hogy a „nemzetiségek tagjainak - a nemzetiségi kérdés megoldása lenini elveinek alapján - biztosítva van a joga." Utána a képalakító tényezőket célozván ír a nemzetiség tagjainak arányos képviseletéről az államhatalmi szervekben, és felsorolja a magyar tannyelvű iskolák adatait. Az összefüggésekből kira­gadott információk felsorakoztatásával a megbízhatóság és a hitelesség benyomását igyekeztek kelteni. Tipikus dogmatikus meggyőzési technikáról van szó, amelyben szembeállítják az egyén életútját a nagy társadalmi folyamatokkal. Ha az egyéni létszférában rosszak is a tapasztalatok, összes­ségében mégis jó úton haladunk.

Az írás befejező része a hatalmat pozitív módon szándékozik befolyásolni. Tartalmilag ehhez a múlttal való összehasonlítást használja. A jól ismert sablon szerint leírtakból megtudhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű lakos­ság falvai, városai a múltban gazdaságilag igen elmaradt területek voltak. A szocialista gazdasági fejlődés tételes felsorolásával (melyik településen milyen üzemet építettek) az állami gondoskodást szeretné bizonyítani. Hangsúlyozza és kiemeli a gazdasági fejlődés nemzetiségi vonatkozásait, hiszen így több jut kultúrára, művelődésre. Végezetül a tények summázata-ként konkrét állásfoglalással, sőt kinyilatkozással közli, hogy az "élet által igazolt út az, nemzeteink és nemzetiségeink szocialista fejlődésének és közlekedésének egész hazánk felvirágoztatásának az élet által igazolt, bevált útja."

Úgy véljük, nem járunk messze az igazságtól, ha a következőképpen fejtjük meg ezeket a sorokat. Ne békétlenkedjünk, mert a lehetőségeket figyelembe véve jól élünk. Az anyagi jólét az egyéni boldogulás legfontosabb része és a szlovák hatalmi szervek döntenek, hogy mit és hol fejlesztenek.

A jó alattvaló magatartásának fenntartásában a félelemkeltés esz­közei is szerepelnek. Az 1968-as prágai tavasszal kapcsolatos állásfogla­lás következményei még egy évtized múltán is fegyelmező erőt jelentettek. Ne térjünk le többet a számunkra kijelölt útról, mert annak következ­ményei beláthatatlanok[5].

Ennek a viselkedési mintának az elemei nagyon egyértelműek. Ha (sorrendben) internacionalista, szocialista hazafi és engedelmes csehszlovák állampolgár leszel, cserében ápolhatod hagyományai­dat, magyar maradhatsz.

Mindezeket nagyon egyszerű megoldási stratégiáknak tekinthetjük, ame­lyek jól megfeleltek a hatalom elvárásainak. Sokkal izgalmasabbak azok a technikák, amelyek az ajánlott mintákat alkalmazva kísérelték meg a ben­nük rejlő lehetőségeket kihasználni, sőt a szándék ellentétébe fordítani. A többség nyelvének, kultúrájának ismerete az asszimiláció legfonto­sabb eszköze. A megmaradáshoz azonban hozzátartozik az okos alkalmazkodás. Ha megismerjük a többség nyelvét, szokásait, talán sikeresebbek lehetünk a megmaradás küzdelmeiben.

A politika nyelvének gyakran használt kliséjét, a „kollektivitás" szólamát is ki lehet használni.

A CSEMADOK - amely a szlovákiai magyarság egyetlen kollektív politi­kai létezési fóruma - feladatának a „népi és a haladó hagyományok ápolását, őrzését és továbbfejlesztését" tekinti6 (kiemelés tőlem). Ennél a továbbfej­lesztés szónál a marxista kommunikációs nyelv újabb ellentmondására buk­kantunk. A fejlődés, a fejlesztés az ideológia kulcskifejezése. A népi hagyományoknál a kötelezőhasználata komikussá válik, hiszen nehéz elkép­zelni a központ által előírt tervszerű fejlesztését.

Tipikusnak tarthatjuk, hogy a néphagyományok szerepeltetésénél és hangsúlyozásánál szinte kötelezően tűnik fel, hogy a „munkásmozgalmi hagyaték gyűjtése a szocialista nevelés szolgálatában állítása dicsérendő törekvése volt a szövetségnek a múltban is, feladata kell, hogy maradjon a jövőben." A „népi hagyományok" és a „haladó hagyományok" ilyen kötelező összekapcsolása az egész évfolyamra jellemző. Feltételez­hetjük, hogy itt egy védekezési mechanizmusról volt szó. A népi hagyományokkal való foglalkozás esetleg gyanús a hatalomnak, ezért kellett kapcsolni a munkásmozgalomhoz, ami viszont nemcsak engedélyezett, hanem kötelező volt is egyben.

A népi játékok, a színjátszás fontosságát hangsúlyozta, mintegy meggyőz­ve az olvasót, hogy ezek nemzedékeken át való hagyományozódása „tartotta életben a nép szokásait". Nem mondta ki, de lényegében arról van szó, hogy életben tartotta a népet.

A magyarság létéről gondolkodva a befeléfordulást ostorozta. Erősebb kommunikációs módszerrel a rábeszélés és a befolyásolás határán, tartalmi­lag pedig cselekvésre orientálva próbál útmutatást adni. „Az individualiz­mus nem lehet életmód, a „sziget" nem lehet cél. Az átmeneti begubózástól függetlenül a kollektív életmód irányába kell haladnunk." Ebben az ideo­lógiai frazeológiában ügyes tippet sejthetünk. Az individualizmus ostrozása és szembeállítása a kollektív életmóddal, klasszikus mar­xista nézőpont.
Esetünkben azonban a kollektív együttlét a magyar közösséget jelentette.

Végezetül szinte keretként kiemelte, hogy a magyarság ápolása (ezt így sohasem mondták ki, de egészen világosan körülírták) során „legfontosabb feladatnak azt tekintik, hogy az embereket a proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében neveljék."

Legyünk kollektívek, ne atomizálódjunk, mert így felhasználnak bennünket. A kollektivitás ideológiai köntösébe elbújtatható a ma­gyarság közösség.

Ezek a gondolatok a kommunikációs mechanizmusban többször visszatér­tek.

A kommunikációs formanyelv azonban fogva tartotta a gondolatokat.7 Az írás szemléletébe nem illik be egy - öntudatlan - nyelvi megkülönböztetés. A történelmet illetően "cseh és szlovák történeti hagyományokról" beszél, míg a magyar nemzetiséggel kapcsolatban "csehszlovákiai magyar haladó -kiemelés tőlem - hagyományokat említ". A klasszikus marxista ideológia történetszemléletéről és nyelvéről van szó, amely az egész múltat nem vállalja föl, hanem csak a neki megfelelő mozzanatokat. A haladó hagyomá­nyok megkülönböztetés a forradalmakat és munkásmozgalmi hagyományo­kat jelentette.

Számunkra az üzenet azt jelenti, a magyar kisebbségnek vannak olyan hagyományai is - a nem haladók - amelyeket talán még szégyelleni is kell, szemben az egységes „cseh és szlovák történelmi hagyományokkal." Az ilyen megkülönböztetés pedig eleve nem teszi egyenértékűvé a két nemzetet. Vélhetően azonban itt egy kötelező jelző öntudatlan alkalmazásáról van szó. Az írás egész gondolatisága ugyanis nem kirekesztő.

A szocialista kultúráról írva kijelentette, hogy mindenkié. Egy etnikailag homogén környezetben ez a gondolat nem egyéb mint egy politikai frázis. Esetünkben azonban egy kisebbség kommunikációs viselkedéséről van sző. Ennek a kijelentésnek a többszöri hangoztatása - felszínen tartása - amelyet a hatalom el kell, hogy fogadjon, mert saját ideológiájának egyik axiómája, azt jelenti, hogy a kultúrától senki, így a magyarság sem fosztható meg.

Figyeljük meg, hogyan használták fel az ideológiai formanyelvet saját céljaikra. Ha a „csehszlovákiai magyarság is, az állam szerves, megbontha­tatlan egészéhez tartozik", akkor a kultúra, „amely immár nem a kiválasz­tottaké", mindenkit megillet „társadalmi, nemzeti, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül", tehát a magyarokat is!

Ez az üzenet elsősorban a hatalmat célozta meg, neki szólt, rajta kérte számon saját kijelentéseit.

A kisebbségi magyarsághoz egészen más stílusban szólt. "Létünk - értsd nemzetiségi - alapfeltétele a valahová tartozás", és rögtön utána explicitté téve „mert rólunk van szó". Egyértelmű útmutatás: ha a történelem úgy hozta, hogy elszakadtunk az anyaországtól, már nem tartozunk oda, ezen változtatni nem lehet. „A puszta nemzetiségi lét nem cél és nem érték." Ajánlott megmaradási stratégia, a „szocialista államhoz és közösség­hez" tartozás. Elsősorban a szocialistához kell tartozni. A cseh és szlovák jelzőt el is hagyta. A szocialista eszme internacionalizmusa talán meg­védhet bennünket. A nemzetiségi lét „értékké csakis azáltal válik, ha nemzetiségi sajátosságai és léte tudatában, szocialista viszonylatok között is a lehetőségek maximális színvonalán vállalja közösségi küldetését." Az üzenet egyszerű. Élni, boldogulni kell!

A szocialista viszonyok között élő kisebbségekre, ha lehet még nagyobb, kettős nyomás nehezedett. A keleti totális - rendszerek imma­nens velejárója, állampolgárai apátiája. Az államalkotó nemzet tagjai szá­mára ez nem olyan káros, sőt a túlélés egyik fajtája. A kisebbségek számára ez viszont végzetes attitűd. Az egyénnek lehet, hogy hasznos, a kisebb­ségi közösség számára azonban tragédia. Élni, boldogulni kell egyéni szinten is mint nemzeti közösség. Egyszerre nem kerülhetünk szembe a szocialista állammal mint hatalommal és az államalkotó nemzettel mint etnikummal. Alkalmazkodni kell a szocialista viszonyokhoz és min­den lehetőséget ki kell használni, hogy magyarok maradhassunk. A közösségi küldetés marxista frazeológióját a magyarság megmaradá­sának a szolgálatába kell állítani.

Ha a fejlett szocialista társadalom felépítése a cél, akkor ehhez összefo­gásra, szorgalmas, művelt emberekre van szükség.8 Az ismeretket azonban csak fejlett nyelvkészségre alapozva tudják a tanulók befogadni. A megisme­rési képességek bázisát az anyanyelv adhatja. Ha sikeres politikát akar­tok folytatni, nem szabad a magyarság boldogulását gátolni. Nem szabad megengedni azt sem, hogy az "imperializmus ideológusai, szocialista országainkban az egységet megbontsák". Amennyiben a hatalom számára ez ennyire fontos politikai érték, fel lehet használni a nemzetiség védelmében. A nemzetiségi jogok megtagadása gyengíti a szocialista társadalom egységét, amit az ellenség ki tud használni.

Az ideológia belső elemeit ütköztető álláspontokon túl, a politika nyelvén belül, de annak határait igencsak feszegetve egyértelműbb üzenetek is megjelentek.

Egy ilyen üzenettípus bontakozik ki az anyanyelvi oktatásról szóló gon­dolatok kapcsán9. Alapsémája teljesen ideológiai töltésű. Életünket a "fejlett szocialista társadalom építése", és a "két rendszer közötti verseny" határozza meg. Nem szűkölködött olyan teljesen értelmetlen marxista szóvirágokban („a küzdelem fontos szakaszának a megvívása"). A feladat sikers megoldása két feladatot ír elő. Egyrészt a „tudományos-műszaki forradalom" összekap­csolását a szocializmus építésével, másrészt a kelet-európai országok integ­rációját a „szocialista internacionalizmus" szellemében.

A sikeres és hatékony társadalom "felépítéséhez" az iskolának is hozzá kell járulnia. Az ismereteket azonban csak fejlett nyelvkészségre alapozva tudják a tanulók befogadni. A megismerési és kifejezési készségek bázisát az anyanyelv adja, amely azonban mindig történeti tudatot is hordoz.

Idéz egy felmérést, amelyből indirekt módon következtethetünk a nemze­tiségi tanulók magyarságtudatára. Az elemző hiányolta az 57 tanuló által írt dolgozatokból a „céltudatos, hozzáértő és energikus társadalmi-politikai

tevékenységet." Mindössze két tanuló támaszkodott a „marxista filozófia megoldásaira". (A szerzőnek egyébként ez volt a legfájóbb problémája.) Sajnálattal írta továbbá, hogy csak négyen említették a „szocialista nemzet­hez, nemzetiséghez tartozás kérését". Tehát a megkérdezettek mindössze 0,7 %-a szeretett volna nemzetiségként valamilyen teljesen megfoghatatlan szocialista nemzethez tartozni. Az újság ezt igencsak sajnálta. „Kár, mert a szocialista társadalmi fejlődés folyamatában nem érzik a kérdés feloldásá­nak tendenciáját, azt, hogy a szocialista nemzethez, nemzetiséghez való tartozás lassan megszűnik az embertől független vállalás lenni." A nemze­tiségi közösséget tudatosan kell vállalni. Ha már beilleszkedünk, vál­laljuk! Mivel itt „szocialista nemzetiségről" lehet csak szó, ennek ára van. ,Az egyén képességeinek és képzettségének megfelelő ponton sikeresen építhesse az osztálynélküli társadalmat."

Az írások egy másik csoportjában rejtett formában, ha úgy tetszik ügye­sen, de erőteljesen megjelent a nemzetiségvédelem. Szó sincs a gondok, bajok, sérelmek nyílt kimondásáról, de - a cenzor engedte - „lehetőségek maximális fokán" igyekeztek orientálni a kisebbséget és presszionálni a hatalmat. Ezeknek a cikkeknek, sőt már tanulmányoknak a tartalma és kommunikációs mechanizmusa igen gazdag és sokrétű. Nyilvánvaló, hogy a marxista kommunikációs nyelvet nem léphették túl, de az ebben rejlő lehe­tőségeket ügyesen használták ki. (Közös úton szebb jövőnk felé). A cím és a kezdő gondolat is szinte parancsként elhangzó állásfoglalás. „Pártunk- értsd a CSKP - megalakulása óta, tehát már 56 éve minden lehetőségére álló eszközzel harcolt és harcol ma is valamennyi Csehszlovákiában élő dolgozó jogaiért, tekintet nélkül nemzetiségükre. A marxizmus-leninizmus alapján mindenkor egybekapcsolta az osztályharcot a nemzetiségi egyenjogúságért vívott harccal."

A kemény propagandisztikus szóhasználat után rögtön megváltoztatja véleményét. Elismeri, hogy a „nemzetiségi egyenjogúságért vívott harcban is többször lehettünk tanúi olyan buktatóknak, melyek akadályozták pár­tunk célkitűzéseinek fokozatos megvalósítását, a párt osztályokra támasz­kodó nemzetiségi politikájának gyakorlatát." Talán az ideológiai formanyelv határáig jutottak el: vannak gondok, problémák.

A kommunikáció a hatalmat vette célba, őt akarja meggyőzni. Módszerét tekintve olyan személyre, tekintélyre hivatkozott, amely a hatalom számára iránymutató.

Kötelezően bukkan fel az orosz bolsevikok példája és a Szovjetunió nem­zetiségi politikája. És nekik „Csehszlovákia Kommunista Pártja mindig hűséges tanítványa volt.

A mondanivalót nyomatékossá téve az államalkotó nemzet számára egy Kalinyintól átvett figyelmeztető üzenetet küld: „...aki meg akarja fosztani embertársát bármilyen formában is, egyik legdrágább kincsétől, az anya­nyelvétől, akármilyen elgondolásból teszi is ezt, bármilyen jó forgatója is az illető a tollnak is, mestere a szép szónak, ezzel nem tesz jó szolgálatot sem magának, de még kevésbé az emberiség haladásának." A kommunikációs fogás nyilvánvaló. Amit Szlovákiában senki sem mert kimondani, Kalinyinnak szabad.

A tanulmány a marxista ideológiában rejlő összes lehetőséget kihasználta. Az imperialista politikát a dogmatika sablonjai szerint kötelező elítélni. A politika elvárásait és logikáját itt úgy használta fel „nemzetiségvé­delemre", hogy hangsúlyozza: a nemzetiségi jogok megtagadása gyöngíti a szocialista társadalom egységét.

„Még fokozottabban elítéljük az ilyen törekvéseket - utalás a Kalinyin idézetre - ma, amikor az imperializmus ideológusai mindent elkövetnek annak érdekében, hogy szocialista országainkban az egységet megbontsák, gyöngítsék a szocialista közösség országai között az „oszd meg és uralkodj jelszó alapján".

Ezekkel a gondolatokkal a hatalmat akarta befolyásolni és meggyőzni. Nem merte azonban ezt a logikát tovább folytatni és a nemzetiségek számára kedvezően lezárni a gondolatokban rejlő lehetőségeket. Egy éles fordulattal visszatért a propagandához: „a világ valamennyi becsületes és békeszerető emberének is tudtára adjuk, az ország nemzetei és nemzetiségei végre megtalálták igazi szabad hazájukat a Csehszlovák Szocialista Köztár­saságban." Az igazi ellenség „nemzetiségre való tekintet nélkül a kapitalis­ta."^

Összefoglalva ezeket az írásokat, a következő vélemény kristályosodik ki: Ha a fejlett szocialista társadalom felépítése a cél, akkor ehhez összefogásra, szorgalmas, művelt emberekre van szükség. Az isme­reteket azonban csak fejlett nyelvkészségre alapozva tudják a tanu­lók befogadni. A megismerési képességek bázisát az anyanyelv adhatja. Ha sikeres politikát akarunk folytatni, nem szabad a ma­gyarság boldogulását gátolni. Nem szabad megengedni azt sem, hogy az „imperializmus ideológusai, szocialista országainkban az egysé­get megbontsák". Amennyiben a hatalom számára ez ennyire fontos politikai érték, fel lehet használni a nemzetiség védelmében. A nem­zetiségi jogok megtagadása gyengíti a szocialista társadalom egysé­gét, amit az ellenség ki tud használni.

Az ideológia belső elemeit ütköztető álláspontokon túl, a politika nyelvén belül, de annak határait igencsak feszegetve egyértelműbb üzenetek is megjelentek.

Ha egy kicsit is ismerjük a korra jellemző kommunikációs sablonokat, akkor tudjuk csak értékelni igazán azokat a megszólalásokat, amelyben minden kommentár nélkül írtak a „magyar történelemhez és kultúrához kapcsolódó" jelenségekről. A magyar kultúra és a történelem - értsd egységes és sokévszázados - ilyen célzott megemlítése egyetlen alkalommal fordult csak elő az évfolyamban. Feltűnő, hogy a kötelező munkásmozgalmi hagyo­mányok említése csak egyetlen mondatban történt. Ugyancsak rendhagyó volt a nemzetiségi öntudat értelmezése is.11 „Az egészséges nemzetiségi öntudatra nevelést már a családban, később pedig az iskolás korban kell elkezdeni." Ezzel kapcsolatban tette fel a kérdést, amely még kritika a magyar nemzetiség felé, de az általunk vizsgált újságra is. „Önbecsülésre neveljük-e az ifjú nemzedéket?"

Mondanivalóját és szóhasználatát illetően egyedülálló ez az írás. Az „egészséges nemzeti öntudat" kifejezést sehol máshol nem merték leírni az egész év folyamán.

A kommunikációs módszereit elemezve a véleményváltoztatás techni­kájával találkozunk. A konkrét állásfoglalás és a parancs jellegű kijelen­tések teljesen hiányoztak. Az „önbecsülésre neveljük-e az ifjú nemzedéket?" kérdésben egyértelműen benne rejlik a válasz: Nem! A képalakító tényezők célzása is feltűnik az eszköztárban. A járás hat magyar tannyelvű iskolájá­ban csak egy úttörőcsoportot neveztek el „Kiváló magyar személyiségről -Petőfi Sándorról". Erről nem adott több információt, szinte gondolkodásra inspirálja az olvasót. Vagy nem magyarokról nevezték el őket, vagy pedig nem tartotta őket „kiválónak".

A nemzetiség és a többség együttműködését illetően is igen bátor üzenetet küld a hatalom felé. Ezekben a mondatokban előfordul még az „internacio­nalizmus" és a „proletariátus", de a gondolatok perifériájára szorulva.

A jól bevált módszerrel egy a hatalom által is elfogadott személyt (Fábry Zoltán) idéz. „Ha nincs gát és zavar, a kisebbség a többség tanítványa és társa lesz, gazdagodó, gazdagító, továbbvivő, hozzáidomuló és továbbadó. Az üzenet egyértelmű. Ne legyen „gát és zavar", ha en­gednek „társnak lenni", akkor nem lesz baj velünk.

Ebben a marxista kommunikációs nyelvtől idegen írásban, vagy a szerző, esetleg a szerkesztő elhelyezett még egy „hithű" mondatot. A magyar kultu­rális egyesületről szólva ezt olvashatjuk: „A CSKP nemzetiségi politikájához hűen a CSEMADOK feladata az is, hogy tovább erősítse az „internacionalista barátság szálait a cseh és a szlovák nemzettel."

Nagyon érződik, hogy ez a formula idegen az írás gondolatiságától. Nem is akart ezzel zárni. Balogh Edgár szavait idézve a kisebbségekben élő nemzet számára javasolta a „magkihordás, a gyümölcsöző munka, az okos alkalmazkodás és szívós megmaradás, egyszóval: a megvalósítások kisem­bert méltóságát". Más oldalról közelítve meg ezt a gondolatot Fábry Zolánt idézte. „De ez az emberré, emberséggé egyesítő gerinc, az európai és inter­nacionalista elkötelezettség - magyarságtudat - nyelvtudat, nyelvhűség nélkül talajtalan és könnyen elsorvad."

Kopernikuszi fordulat ez. Az írások mondanivalójának a kisebbség magatartását befolyásolni szándékozó lényege a következd volt: Legyünk internacionalisták, engedelmes rendszerhű emberek és akkor ma­gyarok maradhatunk. Most fordult a szemlélet. Ha azt akarjátok, hogy internacionalista elkötelezettségünk legyen, engedjetek ma­gyarnak maradni.

Hasonló véleményekkel más írásokban is találkoztunk[12] Voltak összetett és látszólag a hatalom számára szimpatikus nyelven írt munkákban „elrej­tett" üzenetek is. Messziről, a tudományos-műszaki forradalom világától is el lehetett jutni a nemzetiségi megmaradás kérdéséig. Az új kor követelmé­nyeinek megfelelően olyan embereket kell nevelni, akik meg tudnak felelni a kor igényeinek. „Fejlődésünk egy új szakaszához értünk, melyben a tények és az összefüggések alaposabb és mélyebb ismeretére van szükség". Milyen új magatartást ajánl a nemzetiségeknek ebben a megváltozott világban?. Mindenekelőtt „önfeláldozó helytállást az ellentétes osztályokra nem tagolt szocialista társadalom felépítéséért és a nemzetiségi kategóriákért." A nem­zetiségi magatartástípusokon belül ostorozta a „történelmi realitásokat ta­gadó ábrándokat". Nincs más lehetőség, mint itt élni. A létezést azonban csak nemzetiségként szabad vállalni és kell kényszeríteni az államalkotó nemzetet. Az ideológia formanyelvében ez így hangzik: „A nemzetiségi csoport sajátos, szocialista tartalmú nemzeti kultúrájá­nak szabad kibontakoztatása vezet a szlovák nemzet és a csehszlo­vákiai magyar nemzetiség állampolgári integrációjához."

Azt hihetnénk, hogy elvtelen kollaborációról van szó. A későbbiekben azonban kiderül, hogy inkább egy nagyon ügyes meggyőzési mechanizmus­ról. „Szocialista tartalmú" nemzetiséggé csak a kettős kultúra bázisán vál­hatunk. A szerves kétnyelvűség azonban „csak a teljesen birtokba vett anyanyelvi kultúra bázisán építhető." Az anyanyelv tökéletes elsajátítása minden továbblépés alapja.

„Az ismereteket a szocialista egyetemesség szintjén, anyanyelven lehet a leggazdagabban elsajátítani, de tudni kell ezt a többség nyelvén is interpre­tálni. Ez adja ismereteink társadalmi presztízsét és a nemzetiség sajátos többletét."

,A kérdés az - folyik tovább a hatalom ügyes befolyásolása - hogyan nevelhetünk értelmes életet élő, szocialista magatartású magyar dolgozó­kat, akik látják és értik korunk fő fejlődési tendenciáit és ezek következmé­nyeit önmagukra tudják vonatkoztatni."

Nagyon alaposan végiggondolva egyetlen kérdést járt körül a szerző. Engedelmes szocialista állampolgárokká és hatékony dolgozókká - a hata­lom érdeke és permanens törekvése - csak anyanyelvén válhat valaki. Egyszerűsítve a hatalom számára a következő üzenetet küldte. Az erősza­kos asszimiláció, a nyelvi beolvasztás azt jelenti, hogy egy közel 600 ezres tömeg szlovák nyelven nem érti meg tökéletesen a szocializmus üzenetét.

Megfordult tehát a kívánság. Nem arról van szó, hogy engedelmes alatt­valók leszünk cserébe a nyelvünk használatának lehetőségéért, hanem for­dítva. Szocialista emberek, lojális állampolgárok csak magyar nyelven lehetünk.

A kisebbségi magatartás korlátait azonban rögtön fel is állítja. Ady szavait idézve, - befolyásolás tipikus módja - „az utókor tenyerébe adott palackpos­ta", akkor éri el célját, ha most és itt érvényes üzenetként tudjuk olvasni.

Mit mond Ady üzenete: „Okosság szerint, és ha a gondolkodás betegsé­günk volna, minden internacionalizmus élén Magyarországnak kellene áll­nia. A mi életünket csak az internacionalizmus mentheti meg." Nem tudni, a szlovákiai magyarok hogyan kódolták ezt az üzenetet és mit jelentett az akkori hatalom számára. Egy azonban biztos. Más volt a történelmi helyzet, következésképpen ezeknek a szavaknak a jelentése 1906-ban, amikor a történeti Magyarország széthullásának váteszi víziójáról volt.

Zárásként Fábryt idézve és a hatalom számára üzenve beszélt az "egész­séges elégedetlenségről", amely haladó, hiszen "nemcsak az újra való törek­vésnek és az intellektualitás igény szerinti állandó emelésének a legjobb biztosítéka, hanem a marxi-lenini világnézet elsajátításának és a szerető hagyományápolásnak, az anyanyelvű világnézeti kultúra és a szocialista internacionalizmus tudatosításának is."

Tipikusnak mondható az újságírói magatartásnak az a módja, ahol a veszélynek - a hatalom számára - tartott mondanivalót megfellebbezhetet­len tekintéllyel mondták ki.13 Az írásokban sűrűn helyezték el ezeket az idézeteket. Egy Balogh Edgárral készült interjúban az egész írás gondolata, üzenete erre a technikára épül.

A beszélgetés túlnyomó részében Balogh szlovákiai, baloldali antifasiszta kapcsolatairól és tevékenységéről volt szó. A szerkesztési elv teljesen nyil­vánvaló. Olyan személyről van szó, aki a hivatalos ideológia "mintaképe". Az ő gondolatai, véleménye több, mint egy író állásfoglalása.

Az interjúnak csak egy kis része foglalkozott a nemzetiségi lét problémá­ival, de a kifejtett gondolatok igen fontosak. Kiemelte az értelmiség szerepét - üzenet a kisebbségi etnikumnak - a nemzetiség megmaradásában és hatékony alkalmazkodásában. A nép „anyanyelvét ne csak al-só,mondjuk családi fokon, konyhanyelven őrizze, hanem a közélet és a műszaki fejlődés szókincsét is megszerezze, magasabb emeleteken művelje." Feltűnik a gondolat, hogy a hatékony alkalmazkodáshoz, tehát a megmaradáshoz nem elég a nyelvi és a hagyományok „őrzése". A kisebbségi csoportokban sikeres emberek tömege kell, hogy megjelenjen és ez a technikai - civilizációs ismeretek elsajátítása nélkül lehetetlen.

Az írásnak van mondanivalója a hatalom számára is. „Tanári tapasz­talataim szerint Romániában is csak azok tudják alaposan elsajátítani a feltétlenül szükséges román érintkezési nyelvet, akik fogalmaikat már anya­nyelvükön is kiképezték, és erre a biztos alapra építik fel ikernyelvüket, vagy tükörnyelvként a szükséges más nyelvtudást." Ha nem engeditek megta­nulni anyanyelvünket, úgy szlovákul sem tudunk rendesen beszélni.

A hatalom és a nemzetiségek kommunikációs kapcsolatában szinte kizá­rólag a nyelv kérdése dominált. Ezt természetesnek tarthatjuk, mert a nyelv a kultúra, a nemzeti identitás legfőbb hordozója. A kisebbségi létnek azonban van egy mindmáig kevéssé méltatott összetevője. Csekély súllyal, de felvető­dött az a gondolat, hogy a kisebbségre nézve veszélyes, ha ismeretei közül hiányoznak a technikai-civilizációs tudás elemei. Egy nemzetiség úgy is felmorzsolódhat, ha tagjai nem versenyképesek a modern szakmák­ban és iparágakban. A nyelv, a kultúra és a hagyományok őrzése ma már nem elegendő. A nemzetiségi lét csak társadalmi versenyképes­séggel őrizhető meg.

ZÁRÓ GONDOLATOK

Minden emberi közösség, különösen a kisebbségek egészséges énképének kialakulásához és megőrzéséhez hozzátartozik ugyanis a csoport autonóm kommunikációs csatornáinak a kiépülése, ahol a közösség története, trau­mái, énképe, értékei tárolódnak, és a változó világgal ütközve, módosulnak. Ez a belső önreflexiós rendszer szűri meg és építi magába a csoportra vonatkozó külső információkat. Természetes ugyanis, hogy énképünk kiala­kításakor - tudatosan és öntudatlanul - igen erőteljesen építjük be mások véleményét.

Igazat kell adnunk B. Bernstein vizsgálatainak a kommunikáció maga­tartást, mentalitást befolyásoló társadalmi szerepéről. Ugyan egészen más helyzetben és összefüggésben vizsgálta a korlátozott és a kidolgozott kód szerepét a viselkedés szabályozásában, de a szlovákiai magyar sajtó elemzé­sénél ezek a gondolatok legalább olyan sikerrel alkalmazhatók.

A teljesség kedvéért megismételve, „korlátozott kódról akkor beszélünk, ha a reprezentatív sorozatban adott szintaktikai alternatívák kiválasztását könnyebb előre látni, mivel a válogatás kerete leszűkül." A kötött szóhasz­nálat, a mondattani merevség és a kész panelek oldanak fel minden problé­mát. Pontosabban fogalmazva: nem létezhet semmilyen ellentmondás. Az új ismeret vagy fennakad a kész gondolati hálón, amely rögtön el is helyezi, vagy már eleve be sem kerülhet az információk közé.

A kidolgozott kódot használó szerző a szintaktikai lehetőségek széles köréből választhat. A szavakat rugalmasan kezelvén, saját felkészültsége dönti el, hogy mit, mikor és hogyan mond el.

A szlovákiai magyar sajtó egészen az országot érintő változások kezdetéig szinte kizárólag csak korlátozott kódot használhatott. A szocialista társadalom „tervszerű működtetése" a közös elvárások, a céllal való azonosulás, az eleve elgondolt előfeltevések egyértelműen kijelölték az én helyét (alárendelten) a mivel szemben. Az írott kommunikáció szigorúan a társadalmi viszony megerősítésére szolgált, és tilos volt a közlő szándéká­nak megfelelő, ettől eltérő mű létrehozása. Természetesen felmerül a kérdés, hogy a szocialista társadalmak kommunikációs nyelvében, ahol a verbalizmus, a dogmatika, a rituálé és a konformitás eleve kijelölte a felhasználható szavak és gondolatok rendjét, valóban a saját véleményét veti-e papírra a szerző.

A korlátozott kód tökéletesen elfedi az individuumot. A közlés nem a másik csoporthoz tartozó egyénre irányul, hanem a beszélővel azonos cso­portba tartozó (dolgozó, csehszlovákiai, magyar, szocialista stb.) teljesen anonimmá változtatott személyre. Amit mondanak, az mindig a társadalmi struktúrát foglalja össze. Az utalás a pozícióra (dolgozó), a státusra (cseh­szlovákiai, magyar) és a közösségi szimbólumokra (szocialista nemzet) irá­nyult. A kód használóinál gyakorlatilag nincs elkülönülés az én és a többiek között. A kommunikációs - egyben társadalmi - határ azok között van, akikre a kódmegnevezés vonatkozik. Ebben a logikában a magyar és a szlovák zsellér ugyanaz a kategória. A magyar fasiszta viszont már egészen más jelentésű, hiszen szlovák fasisztát eleve nem lehetett emlegetni.

Ebben a kommunikációs mechanizmusban a korlátozott kód egy általáno­sított másikat („magyar szocialista nemzetiség") és egy generalizált általá­nosságot („dolgozók, egyetemes szocialista") tételezett föl. Ezért váltak fontossá a kódtörésvonalak. Ez a módszer azt jelentette, hogy a hatalom által rituálisan tisztelt emberektói átvett idézetekkel félreérthetetlen kritikát fogalmaznak meg a hivatalos politikával szemben. Kalinyin szavait átvéve a figyelmeztető üzenet egyértelmű:.... aki meg akarja fosztani embertársát bármilyen formában is egyik legdrágább kincsétől, az anyanyelvétől, akár­milyen elgondolásból teszi is ezt, bármilyen jó forgatója is az illető a tollnak és mestere a szép szónak, ezzel nem tesz jó szolgálatot sem magának, de még kevésbé az emberiség haladásának."

A kódon kívüli csatornák szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint a hírlap képi világa. A szöveges részben a valós nemzeti lét igazi valósága nehezen fedezhető fel, ugyanakkor a képek a cselekvésképtelenség és a megmaradás létszimbólumai mellett rejtett módon a magyarságról szóló információk szélesebb terrénumát kínálták. Feltűnően sok szoborral és fényképpel talál­koztunk, amelyek a régi Magyarországgal hozhatók kapcsolatba. Hazai szemmel szegényesnek ítélhetjük a folyóirat nemzetiségi tudatot erősítőképi világát, de a bennük megjelenő magyarságkép még így is sokkal átfogóbb, mint a szöveges részben. A magyarázat rendkívül egyszerű. A cenzorok kondicionálása az írott szóra vonatkozott elsősorban, a vizualitás mikrokommunikációs szerep számunkra csak nehezen volt érzékelhető.

Teljesen egyértelmű az is, hogy a kommunikáció eleve társadalmi szerep­típusokat határozott meg. Az előírt szerepek és a kívánatos magatartásmin­ták megjelenhettek direkt és rejtett formában. A nyelvi jelentéstartalmak három nagy irányban építettek ki szereprendszert az egyén számára. Céloz­tak személyen belüli előírást (legyél internacionalista), személyek közötti viszonyt (dolgozók hálája, súrlódásmentes együttélés) és folyamatot (forra­dalmi harc, haladó hagyományok).

Ha a nyelvi jelentés eleve körülhatárolja, hogy ki lehet valaki, milyen viszonyba léphet a másik emberrel és mit csinálhat, azt a lehetőségek zárt rendszerének nevezzük. Minél kevesebb a nyelvi lehetőség, annál közössé­gibbek a jelzések. (Dolgozók, nép ügye, szocialista hazafiság.) A zárt rendszer eleve statikus, hiszen tilos az egyénnek új motivációt, aktivitást keresni. A kisebbségnek pedig dupla tiltással kellett megbirkóznia. Az ideológiai maxi­máktól eltérni nemcsak szocialistaellenes, hanem egyben nacionalista is volt. Fordítva is igaz, a nacionalizmus stigmája rögtön szocializmu­sellenes is.

A merev státusorientált társadalom már nyelvében is csökkenti a sze­mélyre irányuló viselkedési minták változékonyságát. A motiváció és az ellenőrzés közvetlenül a hatalomról ered, és kommunikációs kódjaiban olyan egyetemes normák dominálnak, amelyek a minimálisra zsugorítják az egyén lehetőségeit. Sőt, nem elég a lehetőségek biztosítása, hanem állandóan cselekedtetni kell. A diktatúra nyelve tele van imperatívuszokkal. Állandóan emelni kell a magyar dolgozók műveltségi színvonalát, ápolni kell a „szocia­lista nemzeti" kultúrát és ad abszurdum „fejleszteni a népi hagyományokat". Meg nem szűnő felszólítások érték az embereket, hogy ápolják a nemzetiségi kultúrát a „szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemében", vagy az intézményeknek örökösen ki kellett elégíteni a „csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális igényeit". Ezek az irányított felszólítások az egyéni viselkedést mindig egy egyetemes státussal járó normához viszonyít­ják. Mindig emlékeztetik az egyént arra, ami a másikkal közös.

Ilyen esetekben, ahol az ellenőrzés állandó és pozicionális, csökkent a világról való ismeretek megszerzésének a lehetősége, és az egyéni életstra­tégiák hatékonysága rejtett mechanizmusokon alapul. Rosszabb esetben az egyetemes pozicionális megszólítás eleve bénító bűntudat kialakítására tö­rekedett (magyar fasiszta, elmaradt nemzetiségi területek).

A személyes felszólítások köre a lapban - és a politikai életben is - igen ritkán fordult elő. Az ilyen típusú nyelvi formulák mindig az egyénre apel­lálnak, változatos formában írják körül a lehetőségeket, és gyakran nyúlnak allegorikus formákhoz. ,A vox humana népe vagyunk." Célunk a „magkihor­dás, gyümölcsöző munka, az emberré nemesítő gerinc. Lefordítva, nem szabad asszimilálódni! Ehhez „nyelvtudat, nyelvhűség kell, okos alkalmaz­kodás és szívós megmaradás". Nem írták elő, mit kell tenni. Ehelyett figye­lembe vették a társadalmi viszonyok személyek közötti és személyen belüli összetevőit.

Nyilvánvaló, hogy az okos alkalmazkodás, szívósság és az emberi gerinc esetén az ellenőrzés lehetetlen. A megvalósítás is szubjektív. Az egyén dönti el, mit, mikor és hogyan tart jónak. Az ember alakítja ki az élettechnikáit. A szereprendszer állandóan változik, hozzáidomul a kihívásokhoz, a rendszer tagjainak a szándékához.

A hetvenes évek második felében Csehszlovákiában a politikai viszonyok stabilak, mindenkinek megvan a feladata, a társadalom töretlenül halad teleologikus küldetése felé. A nemzetiség kommu­nikációja azonban a hatalom és a kisebbség meg nem szűnő állóhá­borújáról tanúskodott.

Ha egy csoport belsö kommunikációs rendszere sérül vagy teljesen meg­bénul, akkor a külső negatív élmények akadálytalanul jutnak el az individu­umhoz. Előbb-utóbb megteremtődik a lehetősége annak, hogy az önértékelés komolyan sérüljön. így jobban ki vannak szolgáltatva a manipulációnak, hiszen igénylik a külső információt, ezzel akarván csökkenteni belső bizony­talanságukat. Ez az autonóm kommunikációs rendszer teremti meg a lehe­tőségét a kollektív tapasztalatok felhalmozásának és átadásának. Kimunkálja továbbá azt is, hogy túl a nagypolitika terrénumán, az ember­léptékű világban milyen magatartás- és viselkedésformák sikeresek a ki­sebbség szempontjából. A modern ember gondolkodásának hajlama az alternatívákra és a kommunikáció hallatlan nagy lehetőségei a sokszínű árnyalatokra még a legnagyobb presszió és a leghomogénabbnak tűnő világ­képek esetén is jelzéseket képes küldeni a hatalomnak és eligazítást tud adni az egyénnek.

Jegyzet

1 Átmenetek, 1990/1. (A mindennapi élet antropológiája) Csíkszereda.
2 Antal László: A tartalomelemzés alapjai. Gyorsuló idő, Budapest 1976.
3 Dr. György István: Új szakasz, új feladatok. Hét. 1977/3.1. 22.
4 Ján Kames: A nemzetiségek nagy lehetőségei. Hét. 1977/5. II. 5.
5 Lőrincz Gyula: A minőség emelése a kulturális munkában is. Hét. 14. 1977/19. V.
6 Hogyan tovább? Balázs Béla, a CSEMADOK KB elnökségi tagja. Hét. 1977/9. III. 5.
7 Rácz Olivér: Közös úton. Hét. 1977/6. II. 12.
8 Fábry Zoltán: Közös úton szebb jövőnk felé. Hét. 1977/11. III. 19.
9 Mózsi Ferenc: Az anyanyelvi oktatás és az irodalmi nevelés örömel-gondjai. Hét. 1977/7. II. 19.
10 Fábry Zoltán: lm.
11 Urbán Aladárné: Hogyan tovább? Hét. 1977/18. V. 7.
12 Mózsi Ferenc: A kérdés csak akkor igaz, ha tovább tudjuk condolni. Hét. 1977/19. V. 14.
13 Keszeli Ferenc: Az intelmekről és tanulságokról. Hét. 1977/19. V. 14.

VADKERTY KATALIN

Nyelvhasználat Magyarországon a dualizmus korában (1867-1918)

Az osztrák-magyar kiegyezés utáni Magyarország nemzetiségi szempont­ból a korabeli Európa egyik legszínesebb országa volt. A kiegyezés évében, 1867-ben az ország összlakosságának csupán 46 %-a, 1910-ben 54 %-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A nemzetiségek sorrendje létszámuk szerint a következő volt: román, német, szlovák, szerb, horvát, ukrán és egy egész sor kisebb nemzetiség.

Az 1850-es népszámlálás szerint Magyarországon megközelítőleg 1 millió 700 000 szlovák élt. Létszámuk 1860-ra 6,7 %-kal, a következő évtized végére újabb 2,5 %-kal növekedett, s 1900-ban elérte a 2 002 164 főt. A gyarapodás ekkor megállt, s 1910-ben a magukat szlovák anyanyelvűeknek vallók száma csupán 1 946 357 fő, ami 2,8 %-os csökkenést jelent. A jelenség okát a szlovák és a magyar történeti irodalom az erősödő asszimilációban, az erősödő magyarosításban és a kivándorlásban jelöli meg.[1]

A szlovákok a történelmi Magyarország északi területein éltek, Árva, Liptó, Túrócz, Trencsén, Sáros, Szepes, Zólyom vármegyékben zárt etnikai tömbökben, míg Pozsony, Hont, Gömör, Abauj-Torna és Zemplén vármegyék északi területeit lakták. Szórványtelepüléseik behálózták az egész országot. Jelentős volt a számuk a volt törökhódoltsági területeken, ahová a törökök kiűzése utáni belső telepítésekkel jutottak el. A szlovákok járásonkénti eloszlása 1890-ben a következő volt: 37 járásban elérték a 80-100 %-ot, 26 járásban az 50-80 százalékot, 21 járásban a 20-50 %-ot, 12 járásban a 10-20 %-ot, s 106 járásban maradt 10 % alatt. A történelmi Magyarországon a szlovákok 63 járásban voltak abszolút többségben.[2]

Nemzeti azonosságuk megőrzését a falu biztosította, ahol a patriarchális társadalmi viszonyok uralkodtak. 1910-ben a szlovákoknak 59,4 %-a élt mezőgazdaságból. Parasztságuk tehetősebb rétegeinek egy része már az 1880-as évektől kezdve, de különösen a századfordulótól felvásárolta a zárt szlovák etnikai területeken szórványokban lévő— zömmel magyar dzsentri — birtokokat, de 1890 után érezhetőbb mértékben húzódott le a magyar etnikai területekre, a Vág, Nyitra, Garam és az Ipoly déli folyamvidékére, s ezzel mintegy délebbre tolta ki a szlovákság etnikai határát.[3]

Az elmondottakból következik, hogy a történelmi Magyarország dualiz­mus-kori belpolitikájának egyik alapvető problémája volt a nemzetiségi kérdés, amit a magyar politikai vezetés liberális nacionalista felfogás szerint rendezett. így törvényszerűen szembekerült a nemzetiségek politikai moz­galmaival, mivel ezek föderációs elrendezést, de legalább is területi önkor­mányzatot kértek. A magyar politikai vezetés az országban csak egy politikai nemzet létét ismerte el, a magyart, s ezzel szinte tagadta a nem magyar népek nemzeti létét. Elvetette ezket kollektív nemzeti jogait, megtagadta nemzeti-politikai intézmények létesítését, a nemzetiségek politikai autonó­miáját. A nem magyar nemzetiségű állampolgároknak csak egyéni jogokat biztosított, amit az 1868-as nemzetiségi törvényben deklarált.[4]

Az 1868:44—es törvénycikk biztosítja a nem magyar nemzetiségű magyar állampolgároknak anyanyelvük használatát, kultúrájuk ápolását és fejlesz­tését. Kimondja és szavatolja ezeket a jogokat, bár az állam hivatalos nyelve a magyar lett. Ennek értelmében a legfelső állami törvényhozó és végrehajtó szervek tárgyalási nyelve a magyar, de a törvény lehetővé teszi a nemzetiségi nyelvek használatát még a parlamentben is. A nemzetiségek nyelvét a legfőbb állami szervekhez intézett beadványokban a magyar nyelvű szöveg­gel párhuzamosan, hasábosán alkalmazhatták. A vármegyei, járási és köz­ségi szinten minden magyar honpolgár anyanyelvén intézhette hivatalos ügyeit. Az egyesületek is szabadon választhatták meg tárgyalásaik, ügyin­tézésük és jegyzőkönyveik nyelvét.

A nemzetiségi törvény szabad nyelvválasztást biztosított az egyházaknak.

Azért — írja.... biztosíttatik a teljes jogegyenlőség az egyesülés, a közoktatás

s az egyházi kormányzat terén, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai szabadon fejleszthessék nemzetiségüket minden irányban".

A nemzettudat megtartásának és fejlesztésének egyik legjelentősebb té­nyezője az iskola. Ezért elemzésünk első részében az iskolai oktatás nyelvére vonatkozó törvényeket és rendeleteket ismertetjük.

A nemzetiségi törvényt időben megelőzte az 1868:38[5] törvénycikk, az ún. népiskolai törvény, amely szerint az oktatás nyelvét az illetékes miniszter határozza meg. A törvény kimondja, hogy: „minden növendék az anyanyel­vén nyerj e az oktatást... vegyes ajkú községekben olyan tanító alkalmazzék, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben... amennyiben a község ereje megengedi különböző ajkú segédtanítók is válasz­tatnak".

Az 1868:44 tc. [8] az oktatással kapcsolatban kimondja, hogy „... a hon minden... nemzetiségi, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, ahol a magasabb akadémiai képzés kezdődik. A nemzetiségi kerüle­tekben lévő állami közép és felső tanodákban, ahol egynél több nyelv divato­zik a nyelvek mindenikének nyelvi, irodalmi tanszékek állítandók". A legfelsőbb oktatás, az egyetemek nyelve magyar, de az egyetemeken „... minden a honban használt nyelvnek saját tanszékére van joga".

Az ismertetett törvények nem rendelték el az államnyelv kötelező oktatá­sát, amit az ún. első Trefort-féle középiskolai törvény, az 1879:18. tc. vezetett be.[6] A törvény bevezetője megállapítja, „Szükséges, hogy az államnyelv, mind az állam nyelvének elsajátítására minden állampolgárnak kellő mód nyujtassék...". Elsődlegesnek tartja a nemzetiségi pedagógusok magyar nyelvismeretét. Ezért elrendeli, hogy a nem magyar tanítási nyelvű tanító­képzőkben a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsák, hogy a hallgatók a magyar nyelvet „beszédben és írásban" egyaránt jól bírják.

A törvény a nyelvtanulásra három évet engedélyezett, s e türelmi idő végét 1882júniusában jelöli meg. Ezután csak olyan végzős növendékek kaphattak tanítói oklevelet, akik „a magyar nyelvet beszédben és írásban annyira ismerik, hogy azt népiskolákban taníthassák".

Az 1883-as iskolaévtől kezdve a nemzetiségileg vegyes lakosságú közsé­gekben a községi, felekezeti vagy „nyilvános" (állami) népiskolákban csakis olyan tanerőket alkalmazhattak, akik jól ismerték a magyar nyelvet. így a magyar nyelv a törvény kihirdetésével kötelező tantárgy lett minden népis­kolában, de bevezetésére öt év türelmi időt engedélyeztek.

A középiskolákkal és a középiskolai tanárok képesítésével foglalkozó 1883:26. tc.[7] újból hangsúlyozza, hogy „...a magyar nyelv és irodalmának történelme" minden középiskolában kötelező tantárgy, de „...amennyiben a tannyelv nem a magyar" oktatni kell „az intézet tannyelvét és ennek irodal­mát is".

A felekezeti középiskolák esetében a törvény a következőképpen rendel­kezik: „A hitfelekezetek maguk határozzák meg az általuk fenntartott nyil­vános középiskolák tannyelvét, ...amennyiben ez nem a magyar, kötelesek a tannyelven és az irodalmán kívül a magyar nyelv és irodalmának történel­mét, mind rendes tannyelv tanítását és annak kellő elsajítítását lehetővé tenni". Ezen iskolák tantervét és órabeosztását kötelezően be kellett mutatni a vallás- és közoktatásügyi miniszternek.

Az 1883:30. t.c.[8] az ún. második Trefort-féle törvény a középiskolákról, az oktatás menetéről rendelkezik. Ez a törvény teremtette meg a magasabb általános műveltséget biztosító nyolcosztályos gimnáziumokat. A nem ma­gyar oktatási nyelvű gimnáziumokban kötelező lett a magyar nyelv és irodalom oktatása úgy, hogy ezt a két felső osztályban már magyarul kellett oktatni.

A magyar nyelv újabb térhódítása az oktatásban az 1883:26. t.c. módosí­tása, az 1890:30 t.c. [9], amely eltörölte a középiskolákban a görög nyelv és irodalom kötelező oktatását. A törvény életbelépése után a tanulókkal ma­gyarul ismertették meg a görög irodalom és művelődéstörténet legkiemelke­dőbb eredményeit.

A nem magyar oktatási nyelvű alapiskolák tanulói gyengén, vagy egyál­talán nem beszéltek magyarul. Ez a tény késztette 1890-ben Csáky Albin vallás— és közoktatásügyi minisztert a 35 39 sz. rendelet kiadására, amely­ben elrendeli, hogy a nem magyar tanítási nyelvű tanítóképzőkben növeljék a magyar nyelvoktatás hatékonyságát, s tanítói oklevelet is csak olyan hallgatók kapjanak, akik oktatási szinten beszélik a magyar nyelvet.[10]

Csáky Albin nevéhez kapcsolódik az 1891:15. t.c.[11] , amelyet a magyar és nemzetiségi politikusok egyaránt „a magyarítás terjesztójeként" emlegettek. A törvény kisdedóvással és az óvodákkal foglalkozik. Elrendeli, hogy a szülők

távollétében — munkaidejük alatt — három-hatéves gyermekeikről szak­képzett óvónők gondoskodjanak. Az oktatás nyelvével foglalkozó 8.§ megál­lapítja, hogy a nemzetiségi területeken lévő óvodákban az állam nyelvét jól ismerd óvónőket kell alkalmazni, mert a napi foglalkozások alatt a növendé­keiket is meg kell tanítaniok magyarul.

Századunk első évtizedében a magyar birodalom megteremtésének illúzi­ója nem kerülte el a nemzetiségek nyelvhasználati jogait sem. Mivel az anyanyelv használatának alapja a népiskola, a nyelvi jogok visszaszorításá­nak jelentős állomása az 1907:27. t.c.[12], amelyet a történeti irodalom Lex Apponyi néven ismer.

A törvény a „nem állami népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfe­lekezeti néptanítók járandóságairól" szól. A községi és hitfelekezeti iskolák tanítóit köztisztviselőknek tekinti, s így törvényszerűen határozza meg a járandóságaik mértékét, s ezek közigazgatásilag való bebiztosítását.

A törvényjavaslat bevezetésében a miniszter kifejtette, hogy az ország népességének 40%^a nem tud magyarul, míg az „idegenajkúak 83 %-a nem ért magyarul". Véleménye szerint a népiskola nem teljesítette a feladatát, nem terjesztette „kellőmértékben a nemzeti eszmét. Az államnyelv szélesebb körű és következetesebb elsajátításával...nem kívánja...a nem magyar ajkú lakosokat...nemzetiségi mivoltukból erőszakosan kiűzetni s ez által magyar nemzethez való érzetet a nem magyar ajkú állampolgárok lelkébe becsepeg­tetni", de az iskolától elvárja, hogy „kifogástalan hazafias nevelést adjon". Ennek alapfeltétele az államnyelv ismerete.

A törvény megjelenése idején a nemzetiségi népiskolák zömét a községek és hitfelekezetek tartották fenn. A nemzetiségi mozgalmakban jelentős sze­repetvivőpedagógusokjövedelme általában nem érte el az állami iskolákban szolgáló társaikét. Az Apponyi-féle törvény a nemzetiségi pedagógusok jövedelmét az állami szintre emelte. A községi és felekezeti iskolák fenntar­tóinak egy része nem tudott eleget tenni a törvény előírásainak, s kénytelen volt államsegélyért folyamodni. A segély elfogadása a kormány feltételeinek az elfogadását jelentette. Ezeket a feltételeket a tőrvény második része tartalmazza, amelyek a következők voltak: a segélyezett iskola kötelezi magát, hogy a magyar nyelvet a minisztérium által megszabott óraszámban fogja tanítani, s az állami tankönyveket fogja használni.

A közigazgatásban az anyanyelv használatát az 1868-as nemzetiségi törvény biztosította, amit a törvények és rendeletek egész sora követett. Ezek a nemzetiségi területeken működő tisztviselőktől megkövetelték a többségi nyelvek ismeretét. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:4. t.c.[13] szerint: „A bírói állás betöltésénél különös figyelem fordítandó arra..., hogy a bírói tisztségre kiválasztott egyén ismerje a törvényszék kerületében lakozó kü­lönbözőnemzetek nyelvét". Hasonló követelményeket fogalmaz meg a királyi ügyészség ügyvitelét szabályozó 1871:33. t.c.[14], míg a fővárosi ügyészség ügyvitelét szabályozó 1872:34. t.c.[15] szerint „...mivel az ügykezelés nyelve a magyar a város területén beszélt nyelveket ismerő tisztviselőket kell alkal­mázni". Ezt a követelményt fogalmazták meg az 1885:18. t. c.[16] (a pénzügyi bírságokról), az 1897:33. t. c.[17] (az esküdtbíróságokról), s az 1897:34 t. c. (a bűnvádi perrendtartásról).[18]

Az anyanyelv használatát és művelését biztosító törvények és rendeletek ellenére a múlt század utolsó évtizedétől kezdve a hivatalokban és oktatási intézményekben egyre erősödött az államnyelv használata, a nemzetiségek által lakott területeken megemelkedett a többségi nyelvet nem ismerő tiszt­viselők aránya. 1907 után a nem magyar tannyelvű egyházi és más intézmé­nyi népiskolákban felgyorsult a magyarul nem tudó pedagógusok leváltása. A magyarországi nemzetiségi iskolákban 1895—ben még 25 503 nemzetiségi pedagógus működött, de közel 11 %-uk képesítés nélkül. 1601 tanító, illetve segédtanító egyáltalán nem tudott magyarul. 2387 nemzetiségi népiskolá­ban a magyar nyelv még tantárgyként sem szerepelt, s ha itt-ott mégis foglalkoztak vele, akkor az eredmény megkérdőjelezhető volt.

A magyar kormány válaszaként egyre csökkent a nemzetiségi oktatási nyelvű népiskolák száma. 1880-ban 6093, 1900-ban 3319, 1913-ban 3321 ilyen iskola működött (az adatokban nincsenek benne a német oktatási nyelvű népiskolák). A szlovák tannyelvű népiskolák száma az említett évek­ben a következőképpen alakult: 1816, 528, 368, vagyis csökkenésük aránya nagyobb az országos átlagnál. Az anyanyelvi népiskolai oktatás csökkenése ellenére a magyarországi nemzetiségek magyar nyelvismerete igen gyenge volt. Az 1910-es népszámlálás adatai az ország nem magyar anyanyelvű lakosságának csupán 22,5 %-a beszélt magyarul, s ezek is zömmel a nemze­tiségileg vegyes vidékeket lakták. [19]

A nemzetiségi oktatási nyelvű, vagy e nyelveket tantárgyként oktató középiskolák helyzetét egy 1895-ben kidolgozott elemzésből ismerjük. A jelentés szerint — amely nem foglalkozik a német tanítási nyelvű középis­kolákkal — a román nyelv 12 iskolában volt kötelező tantárgy, ezen belül öt teljes középiskolában és egy alsó tagozatban volt az oktatás nyelve. A szerb nyelv és irodalom négy középiskolában volt tantárgy, az ötödikben az oktatás nyelve volt. A rutén és a szlovák nyelvet csak tantárgyként oktatták, még­pedig három-három középiskolában. Szlovákot a besztercebányai főgimná­ziumban és gimnáziumban és a pozsonyi líceumban tanulhattak a diákok.[20] Az anyanyelv megőrzésének és fejlesztésének figyelemreméltó tényezői voltak az egyházak. Az 1895-ben készített minisztériumi jelentés szerint a lelkészek közül a római katolikusok 0,6 %-a, a görög katolikusok 15,8 %-a, a görögkeletiek 43,5 %-a, az ág. hitv. evangélikusok 18 %-a, az izraelita rabbik 13 %-a „nem tudott jól magyarul". Az állam nyelvét folyékonyan csak a kálvinista és az unitárius lelkészek beszélték. Az istentiszteletek nyelve a következőképpen alakult: 13 római katolikus egyházi főhatósághoz tartozó 410 plébánián németül, 549—ben szlovákul, 61—ben horvátul folytak az egyházi szertartások, 105 plébánián két-vagy több nyelven is. Az eperjesi görög katolikus püspökség területén 36 egyházközségben szlovákul, 115-ben  ruszinul és 21-ben több nyelven. A görögkeleti egyházban a szertartások nyelve kivétel nélkül a szerb volt.

Az anyanyelv használata érvényesült az egyházi anyakönyvek vezetésé­ben is. Itt a századforduló sem hozott változást, mert az 1894:33 t. c. bevezette az állami anyakönyvezést, s ezeket magyarul vezették. A törvény nem szabályozta az egyházi anyakönyvek nyelvezetét. A századfordulón kizárólag csak a kálvinista és az unitárius egyházközségek anyakönyveztek. A római katolikus egyház tiszteletben tartotta hívei anyanyelvét, s magyarul csak a magyar etnikumú területeken anyakönyveztek. A nemzetiségileg vegyes vidékeken élt tovább a hagyományos latin anyakönyvezés, de hasz­nálták a nemzetiségek nyelvét is. A görög katolikus és a görögkeleti egyház­községekben a hívek anyanyelvén vezették az anyakönyveket. Az ág. hitv. evangélikusok több nemzetiség tagjai voltak, s így három egyházkerületük­ben magyarul, négyben zömmel szlovákul, részben németül, ill. latinul anyakönyveztek, Erdélyben 263 plébániájuk anyakönyveit németül vezet­ték. A magyarországi izraelita hitközségeknek 531 anyakönyvi kerületük volt, s csak 13-ban vezettek német nyelvű anyakönyveket.[21]

A múlt század utolsó évtizedében felgyorsuló magyarosítási törekvések kiváltották a nemzetiségi politikai mozgalmak ujjászerveződését, amelyek megosztották ugyan a nemzetiségeket, de közös nevezőjük volt az anyanyelv megőrzése, a nemzeti hagyományok és kultúra fejlesztése.

Többrétű volt a szlovákok nemzeti politikai élete is. Anyagi lehetőségeik ugyan behatárolták tevékenységük körét, de az alapfokú anyanyelvi okta­tásra odafigyeltek. Az anyanyelvi kultúra megőrzésének és művelésének a lelkészek és a pedagógusok voltak az alappillérei. Ok szervezték és irányí­tották a falvakban, a szlovák, ill. a szlovák többségű városokban a különböző egyesületeket, iparos- és gazdaköröket, olvasóköröket, színjátszó csoporto­kat, énekkarokat.

A szlovák tudományosságot a Szlovák Múzeumi Társaság (Slovenská muzeálna spolocnosí) képviselte, a szlovák nőket a Zivena tömörítette. Egyi­kük sem volt tömegszervezet, csak néhány száz tagúk volt, de évente ismét­lődő közgyűléseik a szlovák nemzeti kultúra fejlődésének jelentős állomásai voltak. A Túrócszentmártonban rendezett közgyűléseken találkozott a hazai és külföldi szlovák értelmiség.

A szlovák nemzeti törekvések jelentós propagálói a különféle szlovák nyelvű sajtótermékek, irodalmi és tudományos-népszerűsítő kiadványok voltak. Hat szlovák kiadó gondoskodott a nemzeti eszme propagálásáról, s rednszeresen jelentetett meg kalendáriumokat, önálló kiadványokat.

A szlovák történettudomány jelentős tényként könyveli el, hogy a század­fordulón már több szlovák kulturális központ létezett, mind Túrócszentmár­tonban, Szkaliczán, Nagyszombatban, Rózsahegyen, Liptószentmiklóson, Tiszolczon és másutt.

A szlovák nemzeti értelmiség a századforduló után eredményesen érvelt a magyar kormány politikáját népszerűsítő központilag támogatott sajtóter­mékekkel szemben. A kormányszervek által kiadott szlovák nyelvű publiká­ciók közül kiemelkednek a Mezőgazdasági Minisztérium kiadásában megje­lentetett szakmunkák, amelyek szlovák nyelven taglalták a mezőgazdasági termelés legégetőbb problémát, ill. ezek megoldásának lehetőségeit. A mi­nisztérium adta ki szlovák nyelven a földművesek művelődését szolgáló téli mezőgazdasági tanfolyamok anyagit is.[22]

A magyar kormány politikáját a századfordulótól az államnyelv egyre erősödő propagálása, nemzetiségi politikáját a nemzetiségek anyanyelvének háttérbe szorítása jellemzi. A magyarosítás hátráltatta ugyan a nemzetisé­gek nemzettéválását, de jelentősebb lemorzsolódást csupán a nemzetiségi peremterületeken eredményezett. Az összefüggő etnikai tömböket nem tudta megbontani.

Jegyzet

1 Dejiny Slovenská IV., Bratislava 1986, 177. old.
2 Magyarország története 1890-1918, Budapest 1978, 1010. old.
3 Dejiny Slovenská IV., 133. old.
4 Magyar Törvénytár 1836-1868 (tovább MT), Budapest 1869, 490. old.
5 U. o. 499. old.
6 Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában, 1.1867-1892. Budapest 1952, 620. old.
7 MT, 1882-1883, Budapest 1884, 256. old.
8 Kemény G. Gábor Iratok... I. 681. old.
9 MT, 1889-1891, Budapest 1891, 321. old.
10 Kemény G. Gábor: Iratok... I. 874. old.
11 MT, 1889-1891, 411. old.
12 MT, 1907, Budapest 1908,370. old.
13 MT, 1868-18711872,4. old.
14 MT, 1869-1871,359. old.
15 MT, 1872-1874, Budapest 1896, 79. old.
16 MT, 1882-1883, Budapest 1884,301. old.
17 MT, 1896-1898, Budapest 1899,131. old.
18 U. o. 138. old.
19 Kemény G. Gábor: Iratok. . Budapest 1956, 410. old.
20 U. o. 411. old.
21 U. o. 220-223. old.
22 Dejiny Slovenská IV. 339. old.

POPÉLY GYULA

A nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogainak  szabályozása a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1938)

Az utódállamokba bekebelezett többmillió magyar helyzetét a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésekben rögzített elvek mellett sokkalta inkább az egyes országok belsö viszonyai határozták meg, nevezetesen a tényleges demokrácia mértéke ezekben az országokban, valamint az államalkotó több­ségi nemzet politikai és társadalmi kultúrája, általános műveltségi szintje, s nem utolsósorban viszonya a fennhatósága alá került magyar nemzetrész­hez. Jelentös kisebbségpolitikai tényező volt még az adott állam és a trianoni Magyarország között kialakult államközi kapcsolatok foka és jellege. A három utódállam - Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia - közül vitathatat­lanul a Csehszlovák Köztársaság belső viszonyai voltak aránylag a legelviselhetőbbek az ország nemzeti kisebbségei számára. Itt a kisebbségek jogi helyzetét számos törvény és rendelet szabályozta, amelyek formálisan a magyar nemzeti kisebbség tagjait is az ország egyenrangú és egyenjogú polgáraivá tették.

***

A Csehszlovák Köztársaság kikiáltására 1918. október 28-án került sor Prágában, s ezt követően a Csehszlovák Nemzeti Bizottság haladéktalanul hozzálátott az államhatalom kiépítéséhez. A november 14-én rendes kor­mánnyá átalakuló Csehszlovák Nemzeti Bizottság Magyarország igényelt északi területeit, „Szlovákiát" is a köztársaság részének tekintette, s minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy mielőbb birtokába jusson az igényelt országrészeknek. A győztes antant jóindulatú hozzájárulásával ez rövidesen be is következett. Az antant 1918. december 3-i jegyzéke kötelezte a magyar kormányt „Szlovákia" kiürítésére, persze anélkül, hogy a kiüríten­dő területet egyáltalán körülhatárolta volna, a győztesek tehát hozzájárultak a cseh megszálláshoz. Nem sokkal később, 1918. december 24—én egy újabb antantjegyzék a csehszlovák-magyar demarkációs vonalat is kijelölte, a végleges országhatár megállapítását azonban a békekonferenciára bízta.[1]

A Szlovákiának elnevezett volt észak-magyarországi területek beintegrálódásáról a konszolidálódó Csehszlovákiába a prágai Nemzetgyűlés 1918. december 10-én kelt 64/1918. sz. törvénye volt hivatott gondoskodni. E törvény 2. paragrafusa kimondta, hogy „a volt magyar királyság állami, önkormányzati és egyházi tisztségviselői, hivatalnokai és alkalmazottai ide­iglenesen meghagyatnak hivatalaikban", persze csakis abban az esetben, ha hajlandóak engedelmességi fogadalmat (sľub poslušnosti) tenni a Csehszlo­vák Köztársaságra. A hivatalok nyelvéről a törvény 3. paragrafusa intézke­dett: „Szlovákiában a hivatali ügyintézés szlovák nyelven folyik. A többi, Szlovákiában honos nyelv használatának jogát külön rendelet fogja szabá­lyozni."[2]

A beígért külön rendelet vagy törvény a nemzeti kisebbségek nyelvhasz­nálati jogáról egy ideig azonban még váratott magára. Valójában maga a konszolidálódó államhatalom is bizonytalan volt a kisebbségeknek nyújtan­dó törvényes jogok mértékét illetően. Szilárd fogódzót majd csak az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szer­ződés rendelkezései jelentettek, ezeket ugyanis az államhatalomnak feltét­lenül át kellett ültenie saját jogrendjébe is.

A Csehszlovák Köztársaság Nemzetgyűlése által 1920. február 29-én elfogadott és március 6-án közzé tett 121/192. sz. alkotmánytörvény mondta ki egyrészt a Csehszlovákiában érvényes általános polgári szabadságjogok alapelveit — lásd főleg az V. fejezet 16. és 122. paragrafusait — másrészt ez a törvény rögzítette a csakis a kisebbségekre vonatkozó, voltaképpen a saint-germaini szerződés egyes pontjait a hazai jogrendbe átültető kisebb­ségvédelmi intézkedéseit (VI. fejezet, 128-134. paragrafusok). A szóban forgó 121/1920. sz. tc. alkotmánytörvény volt, ami egyben azt jelentette, hogy minden olyan esetleges későbbi törvényt, kormány- és miniszteri rendeletet, valamint hatósági utasítást, amely ellentétes lenne e törvény általános keretintézkedéseivel, eo ipso alkotmányellenesnek és ezáltal hatálytalannak kell nyilvánítani.

A 121/1920. sz. alkotmánytörvény VI. fejezete „A nemzeti, vallási és faji kisebbségek védelme" címet viselte. E fejezet 128. paragrafusa csaknem teljes egészében megismételte a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédel­mi szerződés 7. cikkelyének ide vonatkozó rendelkezéseit, amennyiben dek­larálta a köztársaság valamennyi állampolgára jogi és törvény előtti, valamint faji, nyelvi és vallási egyenlőségét. A128. paragrafus első bekezdése kimondta, hogy „a Csehszlovák Köztársaság összes állampolgárai a törvény előtt egyenlőek és fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezik." Az idézett paragrafus második bekezdé­se azt szögezte le, hogy a nyelvi vagy vallási hovatartozás a köztársaság egyetlen állampolgára számára sem jelenthet hátrányt bármiféle közhivatal, tisztség vagy hivatás betöltésénél. A harmadik bekezdés az állampolgárok szabad nyelvhasználati jogát kodifikálta: „A Csehszlovák Köztársaság ál­lampolgárai a magán- és kereskedelmi érintkezésben, a vallást érintőügyek­ben, a sajtóban és egyéb közzététel formájában, valamint a nyilvános nép­gyűléseken az általános törvények keretén belül bármiféle nyelvet használ­nak."

A saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés 7. cikkelye ne­gyedik bekezdésének rendelkezései a „ nem cseh nyelvű" (!) csehszlovák állampolgárok számára a bíróságok előtt biztosítandó saját anyanyelv-hasz­nálati jogról már nem kerültek be a 121/1920. sz. tc. VI. fejezetének 128. paragrafusába. Erre a kérdéskörre az idézett törvény 129. paragrafusa tért ki, amely egyelőre azonban csupán azt szögezte le, hogy a köztársaságban érvényesülő nyelvhasználati jog alapelveit külön törvény határozza majd meg.

Az oktatásügyi és általában a kulturális jogok - a saint-germaini szerző­dés 8-9. cikkelyei - az idézett alkotmánytörvény 130-132. paragrafusaiban jelentek meg. A 131. paragrafus például kissé bürokratikus zavarossággal fogalmazva azt mondta ki, hogy azokban a városokban és járásokban, ahol jelentősebb a nemzeti kisebbségekhez tartozó lakosok száma, az állam gon­doskodik kielégítő anyanyelvi iskolahálózatról, miközben az így létrehozott iskolákban az államnyelv oktatása is kötelezővé tehető. A 132. paragrafus a kisebbségeknek az állami, községi és egyéb költségvetésekből való arányos részesedésének alapelvét szögezte le, majd a 134. paragrafus a következő kinyilatkoztatással zárta az idézett alkotmánytörvényt: „Az erőszakos el-nemzetietlenítés mindennemű formája tilos. Ezen elv figyelmen kívül ha­gyását a törvény büntetendő cselekményenek minősítheti.[3]

A Csehszlovák Köztársaság törvényhozása ezzel részben eleget is tett a saint-germaini szerződés I. fejezete 1. cikkelyében vállalt kötelezettségei­nek, miszerint e szerződés 2-8. cikkelyeinek rendelkezéseit „alaptörvénye­kor elismeri.

A hivatalos nyelvhasználati jog alapelveit - amint arra a 121/1920. sz. alkotmánytörvény 129. paragrafusával kapcsolatban már utaltunk - külön törvény szabályozta, az ugyancsak 1920. február 29-én elfogadott és március 6-án közzé tett 122/1920. sz. alkotmánytörvény.

A 122/1920. sz. alkotmánytörvény - közismert nevén: nyelvtörvény - 1. paragrafusa értelmében a Csehszlovák Köztársaság „állami, hivatalos nyel­ve a csehszlovák nyelv". Mivelhogy a valóságban ilyen nyelv nem létezett, a törvény 4. paragrafusa magyarázta meg annak helyes értelmezését. Eszerint a cseh országrészekben a hivatali ügyintézés „általában" (zpravidla) csehül, Szlovákiában „általában" szlovákul folyik.

A nyelvtörvény 2. paragrafusa - amely a maga nemében a jogi bürokra­tizmus nyelvi-stilisztikai törzszülötte volt - a kisebbségek nyelvi jogairól a következő módon rendelkezett: "A köztársaságnak azok a bíróságai, hivata­lai és hatóságai, amelyek hatásköre olyan bírósági járásra terjed ki, amely­ben az utolsó népszámlálás szerint legalább 20 százalék azonos, de nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, mindazokban az ügyekben, amelyek­nek elintézése azon az alapon tartozik hozzájuk, hogy hatáskörük erre a járásra kiterjed, kötelesek az ilyen nyelvi kisebbségek tagjaitól ugyanazon nyelvű beadványokat elfogadni és e beadványok elintézését nemcsak cseh­szlovák nyelven, hanem a beadvány nyelvén is kiadni." Az idézett paragrafus a továbbiakban utalt rá, hogy külön kormányrendelet fogja majd kimondani, mely bírósági járásokban tekinthetnek el a hivatalok a kétnyelvű végzések kikézbesítésének gyakorlatától, és érhetik be csakis a nemzeti kisebbség nyelvének használatával. Ugyanennek a paragrafusnak utolsó bekezdése is fontos intézkedést tartalmazott, amennyiben kimondta, hogy a legalább 20 százaléknyi kisebbséggel rendelkező bírósági járások területén az állami hivatalok, bíróságok és hatóságok hivatalos hirdetményeit a nemzeti kisebb­ség nyelvén is közzé kell tenni, illetve e hivatalokat kétnyelvű névtáblákkal kell ellátni.

A nyelvtörvény 3. paragrafusa a különböző önkormányzati hivatalok, képviselőtestületek és minden egyéb nyilvános szerv nyelvhasználati gya­korlatával kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy azok mindenkor kötelesek elfogadni a hatáskörükbe tartozó ügyek intézésénél a „csehszlovák" nyelv szóbeli vagy írásbeli használatát. A kisebbségi nyelvek használatának enge­délyezése ezeknél az intézményeknél is a szóban forgó helység legalább 20 százalékos nemzeti kisebbségi arányának volt függvénye. Az 5. paragrafus a nemzeti kisebbségek számára szervezett iskolákkal kapcsolatban kimond­ta, hogy azokban az oktatás az illetőkisebbség nyelvén folyik, hasonlóképpen kulturális intézményeik igazgatási nyelve is azonos e kisebbség nyelvével.

Kárpátalja nyelvi problémáival külön paragrafus foglalkozott, de az mind­össze annyit szögezett le, hogy az ottani nyelvi rendezés a tartomány majdan összehívandó Nemzetgyűlésének lesz a feladata. Amíg azonban erre sor kerül, addig a szóban forgó törvény általános rendelkezéseit kell Kárpátalja számára is irányadóaknak tekinteni.[4]

A 122/1920. sz. alkotmánytörvény kissé figyelmesebb és tüzetesebb meg­vizsgálásánál mindjárt észre kell vennünk, hogy a kisebbségek nyelvi jogai­nak ily módú megfogalmazása bizony nem minden tekintetben volt összhangban a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés in­tézkedéseivel és annak szellemével.

A csehszlovák kormány által 1919. szeptember 10-én aláírt nemzetközi szerződés 7. cikkelyének negyedik bekezdése kötelezte Csehszlovákiát: a „nem cseh nyelvű" állampolgárainak nyújtson „megfelelő könnyítéseket" oly értelemben, hogy azok az állami hatóságokkal és bíróságokkal való szóbeli vagy írásbeli érintkezésben saját nyelvüket használhassák, ezt a jogot azon­ban nem kötötte semmilyen egyéb feltételhez, sem a kisebbség tagjainak bizonyos százalékarányához, sem valamilyen formában körülhatárolt terü­leti egységhez. A csehszlovák nyelvtörvény tehát mind vertikális, mind pedig horizontális szempontból korlátozta a kisebbségek nyelvi jogait, mivel azokat egy aránylag magas százalékarány eléréséhez kötötte, illetve azokra a bíró­sági j árasokra lokalizálta, amelyekben valamelyik nyelvi kisebbség csehszlo­vák állampolgársággal rendelkező tagjai elérik ezt a százalékarányt.

A121/1920. és a 122/1920. sz. alkotmánytörvények megszavazása után a prágai Nemzetgyűlés elfogadott még néhány olyan törvényjavaslatot, ame­lyeknek meghatározó jellegű nemzetiségi vagy nyelvi jelentősége is volt. Ilyenek voltak például az 1920. április 15-én kelt 325/1920., valamint a 326/1920. sz. törvények, az első a Nemzetgyűlés Képviselőházának, a másik a Nemzetgyűlés Szenátusának házszabályairól. E törvények részletekbe menően szabályozták a Képviselőház, illetve Szenátus tagjainak nyelvhasz­nálati jogát szóban és írásban. Mindkét törvényben - a törvények szövege szinte teljesen azonos tartalmú - a 49. paragrafus tartalmazta a „tárgyalási nyelv" körüli tudnivalókat. A paragrafusok első bekezdései kimondták, hogy a kormány, valamint a Képviselőház, illetve a Szenátus tisztségviselői a csehszlovák nyelvet használják tárgyalási és ügyviteli nyelvként. A második bekezdés értelmében a képviselők (szenátorok) csehszlovák nyelven szólal­nak fel. De: „A német, orosz (kisorosz), magyar, valamint lengyel nemzetisé­gű képviselők (illetve szenátorok), amennyiben nem akarják a csehszlovák nyelvet használni, beszédeiket előadhatják saját nemzetiségük nyelvén" -szögezték le a két törvény 49. paragrafusainak második bekezdései. A továb­biakban e törvényekben szó esett még a nemzeti kisebbségek képviselőinek, illetve szenátorainak írásbeli nyelvhasználati jogáról, az anyanyelven törté­nő fogadalomtételről, a parlamenti gyorsírók, tolmácsok és fordítók munká­járól, a Nemzetgyűlésben a kisebbségek nyelvén elhangzott felszólalások közzétételének módjáról a Gyorsírói Jelentésekben stb.[5] Tény, hogy a nem­zeti kisebbségek képviselői és szenátorai többnyire érvényesítették is a Nemzetgyűlésben élvezett nyelhasználati jogukat, persze, ezt a cseh és szlovák képviselőtársaik akkor még szinte természetesnek vették, és meg­tűrték a prágai parlamentben a német, magyar, lengyel és rutén nyelveket.

***

Az itt bemutatott törvényeken kívül, természetesen, még több különböző jellegű törvény, rendelet és minisztertanácsi határozat szabályozta - vagy egyszerűen csak érintette - a nemzeti kisebbségek politikai, kulturális, oktatásügyi, nyelvhasználati, gazdasági, szociális stb. problémáit, s így két­ségkívül alakította és befolyásolta azok jogállását és mindennapi életét. Ilyen volt például „A városok, községek, települések és utcák elnevezéséről, vala­mint a községek helységnévtáblákkal való megjelöléséről és a házak számo­zásáról" szóló 1920. április 14r-én kelt 266/1920. sz. tc., majd az e törvény végrehajtási utasítását tartalmazó, 1921. augusztus 25-én elfogadott 324/1921. sz. kormányrendelet. Az 1924. január 31-őn kelt 27/1924. sz. kormányrendelet a megyei képviselőtestületek nyelvhasználatát volt hiva­tott rendezni, az 1928. december 29-én kelt 229/1928. sz. kormányrendelet pedig a tartományi képviselőtestületekben szabályozta az anyanyelven való szólás jogát.

A többfajta és többszintű nemzetiségpolitikai jogszabályokból vegyük kissé közelebbről szemügyre még a csehszlovák kormány 1926. február 3-án jóváhagyott 17/1926. sz. kormányrendeletét, amely az 1920-ban megalkotott és elfogadott nyelvtörvény - a 122/1920. sz. tc. - végrehajtási utasítását, értelmezését, valamint alkalmazásának magyarázatát tartalmazta és konk­retizálta. Tesszük ezt azonban a teljesség igénye nélkül, elvégre a több mint 100 cikkelyből álló kormányrendelet hiánytalan bemutatása csak egy terje­delmesebb tanulmány keretében lenne elképzelhető.

Az idézett kormányrendelet I. részének 2. fejezete a nyelvi kisebbség fogalmát konkretizálta. Eszerint Csehszlovákiában nyelvi kisebbségnek olyan csehszlovák állampolgárságú, nem államnyelvű, de azonos nyelvet beszélő egyének minősülnek, akiknek számaránya a legutóbbi népszámlálás szerint legalább a köztársaság egy bírósági járásában eléri a 20 százalékos arányt (14. cikkely). Egy bírósági járás területén elvileg több kvalifikált nyelvi kisebbség is elismerhető, amennyiben azok ott elérik a törvény által előírt 20 százalékot (15. cikkely). A nyelvi jogok a kvalifikált nemzeti kisebb­séggel rendelkezőbírósági járások terültén az ott bejegyzett jogi személyeket is megilletik (16. cikkely, 1. bekezdés).

Az I. rész. 3. fejezete képezte a nyelvrendelet legfontosabb részét, ugyanis itt fektették le konkrétan a nyelvi kisebbségekkel rendelkező bírósági járá­sok hivatalainak ügyintézési rendjét. A kormányrendelet 3. fejezetének 18. és 19. cikkelyei kimondták, hogy az állami hivatalok, hatóságok, bíróságok, szervek és intézmények az ilyen járások területén az ott nyelvi jogokkal rendelkező kisebbség tagjaitól - de csakis őtőlük - saját kisebbségi nyelvü­kön írt beadványokat is kötelesek elfogadni, s azokra a végzést nemcsak az állam hivatalos nyelvén, hanem a beterjesztés nyelvén is kiadni. A bírósági eljárás folyamán ezek a kisebbséghez tartozó személyek úgyszintén használ­hatják saját anyanyelvüket, a bíróság pedig köteles velük ezen a nyelven tárgyalni (23., 24. cikkely). A nyelvi kisebbséghez tartozók címére kikézbesí­tett kétnyelvű okmányok hivatalos bélyegzőjének is kétnyelvűnek kell lennie (33. cikkely). A hivatalok névtáblái az ilyen bírósági járások területén szintén kétnyelvűek, azzal a megszorítással, hogy a kisebbség nyelvén írt szövegvál­tozat mindig az államnyelvű szöveg után következik. Az ilyen jellegű járások területén, valamint az e járások számára kibocsátott rendeletek, hirdetmé­nyek stb. szövegei is közzé teendők mind az állam, mind pedig a kisebbség nyelvén.

Részben eltérő eljárást állapított meg a 17/1926. sz. kormányrendelet az olyan bírósági járások számára, amelyekben egy bizonyos nyelvi kisebbség elérte a kétharmados többséget (37. cikkely). Ezekben a bírósági járásokban a kisebbségi nyelv - voltaképpen a helyi többség nyelve - természetszerűleg nagyobb szerepet kapott mind a közigazgatásban, mind a hivatali ügyinté­zésben, mind pedig az igazságszolgáltatásban. Itt az államhivatalok és bíróságok bizonyos feltételek mellett a hivatalos államnyelv mellőzésével egyenesen a kétharmados „kisebbség" nyelvén intézhették az ügyeket, tár­gyalhattak a felekkel, vehettek fel jegyzőkönyvet, hozhattak ítéleteket és határozatokat stb. Az ilyen esetekben a hivatalos iratok államnyelven is történő kikézbesítése már mellőzhető volt. Semmi kétség, ez a szabályozás nagymértékben könnyítette a bírák, ügyészek és a közigazgatási tisztviselők munkáját és egyszerűsítette a hivatali ügyintézést.

Rendkívül figyelemre méltóak a tárgyalt kormányrendelet 12. fejezetének cikkelyei, amelyek az állami alkalmazottak és közegek nyelvi képesítéséről intézkedtek. A 68. cikkely első bekezdése például kimondta, hogy a nemzeti kisebbségek által is lakott járásokban „a tényleges szükséghez képest" nyel­vileg képesített bírákkal, hivatalnokokkal és alkalmazottakkal kell betölteni a szolgálati helyeket. Az állami hivatalnokok és alkalmazottak tehát kötele­sek voltak ismerni és használni a nemzeti kisebbségek nyelvét működésük területén.

A 14. fejezet a helyi önkormányzati hatóságok, valamint az azok által igazgatott intézmények nyelvével foglalkozott. Eszerint az egyes községek tárgyalási nyelvévé azt a nyelvet kell megtenni, amelyet a község lakossá­gának legalább 50 százaléka anyanyelvének vall. A községi képviselőtestület azonban ezen kívül köteles volt még mindenkor elfogadni az államnyelvű beadványokat is, függetlenül a községben élő „csehszlovák" anyanyelvűek százalékarányától, az egyes nyelvi kisebbségek tagjai erre azonban már csak akkor voltak jogosultak, ha százalékarányuk elérte a község lakosságának 20 százalékát (70., 71. cikkely).[6]

A nyelvtörvény végrehajtási utasítását tartalmazó 17/1926. sz. kormány­rendelet az idézett jogszabályok mellett és azokon túlmenően is még sok eligazítást tartalmazott. Megalkotóinak valóban sikerült egy olyan jogi dzsungelt létrehozniuk, amely méltán nevezhető a bürokratikus túlszabályo­zás mintapéldányának. A kormányrendelet teljes szövete 101 cikkelyből tevődött össze, az egyes cikkelyek azonban többnyire még további 4—5 bekez­désre tagolódtak, s minden bekezdésnek megvolt a maga külön jogi tartalma. Amíg tehát 1926-ig az gátolta a nyelvtörvény méltányos alkalmazását, hogy egyszerűen nem volt hozzá semmilyen végrehajtási utasítás, a 17/1926. sz. kormányrendelet kiadása után sokszor épp a túlszabályozás vált a törvény hatékonyságának kerékkötőjévé.

jelent írásában például kifejtette, hogy „a békeszerződésben elvileg lefekte­tett kisebbségi jog, amíg (...) a jogforrástól eljut az életig, majd semmivé sikkad el a törvények, végrehajtási rendeletek s magának a végrehajtásnak, mint hivatali eljárásnak szűrőin."[7]

Végezetül leszögezhetjük, hogy a csehszlovákiai magyarság számára a kisebbségi jogokat biztosító törvények betűi sokszor csak elméleti biztosí­tékot jelentettek, valóságos garanciát azonban már nem. A törvényeknek ugyanis mind alkotóiból, mind végrehajtóiból, mind pedig ellenőrzőiből hi­ányzott a kellő jószándék, amely nélkül pedig a mindennapok nyugodt és kiegyensúlyozott együttélése elképzelhetetlennek bizonyult.

Jegyzet

1 Benes, Eduárd: Nemzetek forradalma III. Bratislava- Pozsony 1936., 222. old.; Ormos, M.: Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest 1983., 103-111. old.

2 Sbírka zákonů a nařízení státu Československého. (Sbírka...) Ročník 1918., 55. old.

3 Sbírka.... Ročník 1920., 266-267. old. 4 Uo. 268-269. old. 6Uo. 752-753., 769. old.

6 Sbírka... Ročník 1926., 57-76. old.

7 Sziklay, Ferenc: Kisebbségi jogfogyatkozás Csehszlovákiában. Magyar Szemle, 1927. március, 281. old.

GYÖNYÖR JÓZSEF

Törvény a hivatalos nyelvről  Szlovákiában

Több mint egy esztendő telt el azóta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács törvényt fogadott el a hivatalos nyelvről. Azóta gyakran felmerül a kérdés, vajon valóban szükséges volt-e alig egy évre a „gyengéd forradalom" után nagy sietséggel megalkotni ezt a kellőképpen nem előkészített, a nemzetközi egyezmények szellemétől eléggé távol eső és az európai fejlődést kevésbé elősegítő jogszabályt?

A Szlovák Nemzeti Tanács 1990. október 15-én elfogadott 428. számú törvénye a kihirdetés napján lépett hatályba.

A bevezető rendelkezések két hosszú mondata közül az első, az 1. § 1. bekezdése tartalmazza a törvény célját, mégpedig azt, hogy a Szlovák Köz­társaságban hivatalos nyelvet vezessen be „mint a kölcsönös megértés és a kommunikáció eszközét". Szépen hangzó szavak, de az eddigi tapasztalatok alapján alig hihető, hogy ezek nem társulnak hátsó gondolatokkal. A helyzet ismeretében kételkedni kell abban, hogy a szlovák nyelv kivételes helyzete, mondhatni egyeduralma Szlovákiában valóban a kölcsönös megértést fogja szolgálni, de többféle értelmezést tesz lehetővé az az utalás, hogy a Szlovák Köztársaság egész területén a szlovák nyelv válik majd a kommunikáció eszközévé. A kételyeket e téren nem oszlatja el, sőt inkább megerősíti a 4.§ rendelkezése.[1] E szerint ugyanis a kitűzött cél érdekében az állam „köteles" lesz megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy Szlovákia lakossága a „megkí­vánt mértékben" elsajátíthassa a szlovák nyelvet. Végre világos beszéd Szlovákiában minden polgárnak meg kell tanulnia szlovákul.

Nézzük, milyen polgárokról van szó? Természetesen a nemzeti kisebbsé­gek tagjairól. A törvény rendelkezései csakis őket érintik (az etnikai kisebb­ségekről említést sem tesznek, mintha azok nem léteznének), a szlovák nemzet tagjai ugyanis feltehetően tudnak szlovákul. Az állami gondoskodás lényegében csak nekik szól, hogy mind a hivatalos, mind a magánérintkezés­ben a szlovák nyelvet használhassák. A cél tehát nem más, mint azt az 1990. október 25-én a pozsonyi parlament épülete előtt magasba emelt transzpa­rensekvezérmondata tartalmazta: „Na Slovensku po slovensky!", azaz „Szlo­vákiában szlovákul!" Ez az évtizedeken át hírhedtté vált jelszó fejezi ki a nacionalista ideológiával átitatott szélsőséges elemek, felheccelt csoportok abbeü törekvését, hogy a 20. század végén nemzetállamot hozzanak létre, vagyis Szlovákia csakis „a szlovákoké legyen".

A törvény többé-kevésbé ennek a célnak elérését segíti elő.

A népesség nemzetiségi és etnikai összetételét figyelembe véve kategori­kusan le kell szögezni, hogy Szlovákiát—minden állítás ellenére — nemcsak szlovákok alkotják, Szlovákia a valóságban nemcsak a szlovákoké. Általáno­san ismert, hogy a szlovákság képviselői a múltban tűzzel-vassal a parla­menti majorizálás lehetősége ellen harcoltak, ezért nem volna szabad elfelejteniük azt, hogy ennek a gyakorlása a nemzeti kisebbségekkel szem­ben szintén igazságtalan.

Kezdetben többféle tervezettel találkoztunk. Javarészt jóhiszemű próbál­kozások voltak. Ezek közül elsőnek említjük meg azt a nemzetiségek nyelvé­nek hivatalos használatáról szóló törvénytervezetet, amelyet a Szlovák Köztársaság kormányának Nemzetiségi Tanácsa 1990 májusában tárgyalt meg, s amely sokak szerint elindította az államnyelv, a hivatalos nyelv bevezetéséért folyó végtelennek tűnő mozgalmat. Ezután a szélsőséges ele­mek egyre hangosabban követelték az egynyelvű Szlovákiát. Ez a törekvés rányomta a bélyegét csaknem valamennyi tervezetre, sőt magukra a törvény­javaslatokra is. Lépten-nyomon kísért a nemzetállam koncepciója, amely a nemzeti aspektust a polgár fblé helyezi. Hivatalos nyelvvé a törvény 2. §—a a szlovákot deklarálja. Ezzel kapcsolatban némi felvilágosítást nyújt az 1. § 2. bekezdése, amely a legcsekélyebb kertelés nélkül kimondja, hogy „a hivatalos nyelv érvényesítésének elő kell segítenie a Szlovák Köztár­saságban a szlovák nemzet és a nemzetiségi kisebbségek demokráciájának és kultúrájának fejlődését az egyetértés, a nemzetiségi türelmesség, a huma­nitás és az emberi jogok területén fennálló kötelezettségek szellemében". De még így is homályban marad, vajon a törvényalkotó miért hozta összefüggés­be a szlovák nyelv érvényesítését a nemzeti kisebbségek demokráciájának s főképpen kultúrájának fejlődésével. Továbbá a szlovák nyelv használatával kapcsolatban, többek között miért tartja szükségesnek hangsúlyozni a nem­zetiségi türelmességet.

Félő, hogy ezek a rendelkezések, s egyáltalán az egész törvény, nem a fenti

célok elérését fogják előmozdítani.

A törvény egyik legfontosabb szakasza, a 3. §, összesen négy bekezdéssel a hivatalos nyelv használatát szabályozza.

De lássuk, ki köteles tevékenysége során a hivatalos nyelvet használni?

Erről a 3. § 1. bekezdése így rendelkezik: „Az állami szervek és a községi önkormányzati szervek és azok dolgozói...". A hivatalos érintkezésben ugyancsak a hivatalos nyelvet használják „a természetes és jogi személyek", mégpedig „szóban és írásban". Kivételt a törvény csak abban az esetben engedélyez, ha erről a speciális jogszabályok másként rendelkeznek. Ezek szerint tehát mind az állami szervek, mind az önkormányzati szervek a testületi üléseiken és bizottságaikban a szlovák nyelvet kötelesek használni. Ebből a bekezdésből az is kiviláglik, hogy az említett szervek dolgozói hivatalos tevékenységüket csak szlovák nyelven végezhetik. Az 1. bekezdés második mondatából pedig egyértelműen következik, hogy a polgároknak ugyancsak szlovák nyelven kell eljuttatniuk beadványaikat a hivatalokhoz.

Egyébként a 3. § 1. bekezdésének említett két mondata különbséget tesz a hivatalos nyelv használatának fokozatai között. Míg az első mondatban foglalt rendelkezés szerint az állami szervek, a községi önkormányzati szer­vek és a szervek dolgozói kötelesek („sú povinní") tevékenységük során a hivatalos nyelvet használni, addig a második mondat rendelkezése kijelentő módban azt tartalmazza, hogy a természetes és jogi személyek mind szóban, mind írásban a hivatalos nyelvet „használják" („pouzívajú"). A polgárok esetében tehát a törvényhozó mérsékeltebben fogalmaz, viszont a szlovák nyelv használatának szükségessége ebben az esetben is egyértelmű. Az utóbbi rendelkezéssel együtt jár az a veszély, hogy a nem hivatalos nyelven, a nemzetiségi nyelveken írt beadványok esetleg nem kerülnek elintézésre.

Említésre méltó e szakasz 2. bekezdése is, amely egy további kötelességet foglal magába: „A köziratokat a hivatalos nyelven állítják ki." Ezzel össze­függ a magyar tanítási nyelvű iskolák bizonyítványainak problémája. Köz­ismert, hogy erre a célra eddig kétnyelvű nyomtatványokat használtak. A tanév végének közeledtével az iskolaigazgatók is elbizonytalanodtak a tör­vény 3. § 2. bekezdésének gyakorlati alkalmazásakor, s egyesek panasszal fordultak a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. így került sor annak a levélnek a megírására, amellyel az SZNT illletékes alelnöke, vázolva az e téren mutat­kozó bizonytalan helyzetet és utalva az 1991. január 9-én jóváhagyott Alapvető jogok és szabadságok chartájára, továbbá tartva az esetleg kedve­zőtlen nemzetközi visszhangtól, 1991. április 19-én az oktatási, ifjúsági és sportminiszterhez fordult a kétnyelvű nyomtatványok megtartása ügyében.[2] A megkeresés eredménnyel járt, legalábbis a múlt tanév végén.

Ugyancsak itt kell szót ejteni az 1991. március 3-i népszámlálás össze-író-íveiról is. Az eddigi gyakorlattól eltérően ezek ugyanis — tekintettel a törvény szóban forgó rendelkezéseire — már csak szlovák nyelven készültek.

A továbbiakban ismerkedjünk meg röviden azokkal a legfontosabb speci­ális jogszabályokkal, amelyekre a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-ának 4. bekezdése (második mondat) és a 6. § 4. bekezdése hivatkozik.

A 6. § 4. bekezdésének elolvasása után több jogszabályra is lehet utalni, amelynek alapján a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek tagjai törvényben meghatározott esetekben anyanyelvüket használhatják. Ezek közül az első helyen említhető meg a Szövetségi Gyűlés új ügyrendje. Az 1991. évi 56. számú törvény 21. §-ának 2. bekezdése szerint „A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű képviselők beszélhetnek a nemzetiségük nyelvén; a Szövetségi Gyűlés Irodája gondoskodik ilyen meg­nyilatkozásoknak a tárgyalási nyelvek egyikén való tolmácsolásáról". A tárgyalási nyelv e szakasz 1. bekezdése szerint a cseh és a szlovák.[3]

Ettől kissé eltérő fogalmazásban, de lényegében ugyanezt a rendelkezést tartalmazza Szlovákia törvényhozó szerve, a Szlovák Nemzeti Tanács ügy­rendje 14. §-ának 7. bekezdése, amely így szól: „A szónokok a nemzetiség nyelvén is beszélhetnek. A beszédet egyidejűleg szlovák nyelvre fordítják le."[4]

Elképzelhető, hogy mindezek a jogszabályok idővel megváltozhatnak, de nem valószínű, hogy a törvényhozó testületek a jövőben megtagadnák a képviselőiktől azt a jogot, hogy anyanyelvükön szólalhassanak fel.

Továbbá nem szabad figyelmen kívül hagyni az államigazgatási eljárásról szóló 1967. évi 71. számú törvényt sem, amely a nyelvhasználatot egyáltalán nem említi. Nem írja elő azt a kötelességet, hogy a polgárok milyen nyelven fordulhatnak az államigazgatási szervekhez, szóban és írásban, sem pedig azt, hogy az állami szervek és azok dolgozói milyen nyelvet kötelesek alkal­mazni az államigazgatási eljárás során. Szóval ez a törvény semmiféle hivatalos nyelv használatára nem kötelezte és nem is kötelezi a hivatalno­kokat, de a polgárokat sem. Arról sem tartalmaz rendelkezést, hogy a cseh vagy a szlovák nyelvet megfelelő szinten minden állampolgárnak el kell sajátítania.[5]

Ezek után nézzük, mi a helyzet a bíróságoknál? A bíróságok szervezetéről és a bírák választásáról szóló 1964. évi 36. számú törvény 8. §-a nemcsak azt mondja ki, hogy „Minden polgár egyenlő a törvény előtt és a bíróság előtt", hanem a 2. bekezdésében — összhangban az Alkotmány 20. cikkelyével — még azt leszögezi, hogy „A bíróság előtt minden polgár használhatja anya­nyelvét". Ugyanis az egyenlőség a törvény és a bíróság előtt csak úgy valósítható meg következetesen, ha az eljárásban részt vevő személyek egyenlő feltételek mellett juttathatják érvényre a jogaikat. A feltételek viszont, amelyeket a bíróságok kötelesek megteremteni, igazán csak akkor lehetnek egyenlők, ha az eljárás valamennyi résztvevője anyanyelvén érvé­nyesítheti jogait.[6] S itt, visszakanyarodva a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-ának 1. bekezdéséhez (a második mondat második feléhez) és a 6. § 4. bekezdéséhez, mindjárt két törvényt is említhetünk, amelyek szabályozzák az anyanyelv használatát a bírósági eljárásban.

Elsősorban a Polgári Perrendtartás 18. §—át vegyük közelebbről szemügy­re. E szerint az eljárás résztvevőit azonos jogok illetik meg. Anyanyelvüket mind szóban, mind írásban használhatják a bíróság előtt, mégpedig vala­mennyi szinten. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is azt, hogy a felek mindennemű beadványukat anyanyelvükön is intézhetik a bírósághoz, szük­ség esetén, tehát ha egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet, vagy nem tudják magukat szabatosan kifejezni szlovákul vagy csehül, akkor tolmács segítségével bekapcsolódhatnak a tárgyalásba, amely — a törvény szerint — cseh vagy szlovák nyelven folyik. Az anyanyelv használatával kapcsolatos költségeket természetesen az állam viseli. A törvény egyébként nemcsak csehszlovák polgároknak teszi lehetővé az anyanyelv használatát bírósági eljárás során, hanem minden félnek, az eljárás valamennyi résztvevőjének.[7] ne gondoljuk azonban, hogy ez a jog a csehszlovák törvényhozás nagylelkű­ségének köszönhető. Nem más ez, mint a nemzetközi egyezményekből reá háruló feladat. Nem lehet kétséges, hogy a csehszlovák törvényhozás nagy­vonalúsága abban nyilvánulhatott volna meg, hogy lehetővé tette volna, hogy a bíróságok a felek nyelvén, példáid a magyar nemzeti kisebbség tagjainak esetében magyar nyelven vezethessék a tárgyalást. A tárgyalási nyelvet azonban a felek nem választhatják meg.

Hasonló a helyzet a közjegyző előtt lefolytatott eljárásban[8], és a büntető­eljárásban is.

A Büntető Perrendtartás 2. §-ának 14. bekezdése szerint „minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használja". Ebből az következik, hogy az eljárás magyar, ukrán, lengyel, német anyanyelvű résztvevői nem csupán a bíróság előtt használhatják anyanyelvüket, hanem már az eljárás megindításakor. A törvénynek ez a rendelkezése természetesen vonatkozik a tanúkra is. Azokban az esetekben pedig, amikor „a terhelt nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik", a hatályos jogszabály az eljáró szerv számára ugyanúgy lehetővé teszi tolmács bevonását, mint a polgári eljárás során.[9]

A fentiekkel kapcsolatban említést kell tenni arról a lehetőségről is, hogy a prágai Igazságügyi Minisztérium 1954. április 8-i 2471/54—L—1. számú utasítása szerint az ítéleteket valamennyi bíróságunk akár magyar, akár ukrán nyelven is kézbesíti, ha azt a felek kérik. Az anyanyelv használatával összefüggésben hasonló rendelkezést tartalmaz a szlovákiai Igazságügyi Minisztérium 1973. évi 7. számú utasítása is.[10]

Lényegében ezek azok a speciális jogszabályok, amelyekre a hivatalos nyelvről szóló törvény elsősorban utal. Úgy tűnik, mintha ezek a nyelvhasz­nálat terén nagyvonalúbbak volnának, mint a hivatalos nyelvről szóló tör­vény. Visszatérve a törvényhez megállapíthatjuk, hogy általában az egész 3. §, de különösen annak 4. bekezdése váltotta ki eddig a legnagyobb vihart, amely csaknem egy esztendeje nem csillapodik, sőt időnként túlságosan is felerősödik. Mindenekelőtt lássuk ennek a bekezdésnek a szövegét szó sze­rinti magyar fordításban: ,A községek, a városok és azok részei, az utcák, a terek, a közterületek nevei és más földrajzi nevek a hivatalos nyelven jelöltetnek meg." (az eredeti szövegben: „Názvy obcí... sa oznacujú v úradnom jazyku."). Az elfogadott szövegben a „názvy" és a „sa oznaéujú" szavak szerepelnek, a fordításban ezért található szenvedő igealak.

A törvény idézett rendelkezéséből kitűnik, hogy mind a községeknek és városoknak, mind az utcáknak, tereknek, közterületeknek és más földrajzi helyeknek az elnevezése lehet többnyelvű is, de valamennyi közül csak a szlovákot szabad feltüntetni. Az ősi helységnevek a nemzetiségi területeken sem jöhetnek számításba.

Minthogy idevonatkozó magyarázat nem található az említett törvényja­vaslat indoklásában, s a változtatás után pedig nem tettek közzé tájékoz­tatást, ezért e téren az elmúlt hónapok folyamán nehézségek merültek fel és félremagyarázások is előfordultak. A kielégítő megoldás még várat magára. Minden bizonnyal csak akkor születik meg, ha majd az 1990. évi 428. számú törvényt hatályon kívül helyezik, és az 1990. évi 517. számú törvényt meg­felelően módosítják.

Ezek után tehát egyértelmű, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1990. októ­ber 25-i 428. számú törvénye szerint a helységneveket, az utcaneveket, valamint más földrajzi elnevezéseket a hivatalos nyelven kell feltüntetni, tehát azok szlovák elnevezését kell használni. A kérdés csak az, hogy hol? De hogy e téren a jövőben ne merülhessen fel semmiféle kétely, a Szlovák Nemzeti Tanács néhány hét múlva egy újabb törvényt szavazott meg. így már két törvény szabályozza a helység- és utcanevek használatát. A később elfogadottnak, tehát az 1990. évi 517. számú törvény 3. §-ának 1. bekezdése két tőmondatban szögezi le, hogy minden községnek van neve, s hogy a községek és azok részei a hivatalos nyelven jelöltetnek meg.[11] S hogy hol kell ezeket használni? Erre a kérdésre az 5. § ad útmutatást. Mindjárt az első sorban hangsúlyozza, hogy a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-a és 4. §-a szerint megállapított helységneveket kötelező („závázné") használni: „Az orientációs és közlekedési táblákon a szervek, a hivatalok, a vállalatok és más jogi személyek székhelyeinek megjelölésében, a természetes személyek állandó és ideiglenes lakhelyének feltüntetésénél, a vasútállomások, a repü­lőterek és a kikötők megjelölésében, a menetrendekben, a statisztikai kimu­tatásokban, a távközlési lexikonokban, a térképészeti művekben, a sajtóban és más tömegtájékoztatási eszközökben, s végül az állami szervek és a községek hivatalos tevékenységében."[12]

Nincs tévedés, a sajtóban is.

A nem hivatalos elnevezések használatát nem érinti a jogszabály. Nem szabályozza, expressis verbis nem is tiltja. Lépjünk tovább két szakasszal.

A hivatalos nyelvről szóló törvény 4. §-áról ugyanis már szó esett, az 5. § pedig közvetlenül nem érinti a nemzeti kisebbségek tagjait. Az utóbbi sza­kasz egyébként az állam kötelességévé teszi, hogy gondoskodjék a hivatalos nyelv kultúrájának és tisztaságának növeléséről.

Eddig tulajdonképpen csak a hivatalos nyelvvel foglalkoztunk, a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát egy további szakasz, a 6. § rendelkezései szabályozzák. A lényeges eltérés az ún. maticás törvényjavaslattól ebben található. Látni fogjuk, hogy e szakasz csaknem valamennyi rendelkezése csalóka, lényegében semmitmondó, sokak szerint alig nevezhető jognak. Megtévesztésre alkalmas.

A következő sorokban tekintsük át a 6. § egyes rendelkezéseit. Álljunk meg egy szóra az 1. bekezdésnél, amely lehetővé teszi, hogy „Hivatalos érintkezésben a polgárok a cseh nyelvet is használhatják". Ez a rendelkezés többszörösen is elhibázott.

Mindenekelőtt rá kell mutatni, az 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény 6. cikkelyére, amely deklarálja a cseh és a szlovák nyelv egyenjogúságát a törvények és a rendeletek kihirdetésénél, a szövetségi és a köztársasági szervek működésében, továbbá az államigazgatási eljárásban, valamint a polgárokkal való egyéb érintkezésben. A cseh és a szlovák nyelvet e téren tehát egyenjogúvá teszi mind a hivatalos eljárásban, mind az állami szervek­nek a polgárokkal való egyéb érintkezésében.[13] Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezt a nyelvi egyenjogúságot egy alkotmánytörvény deklarálja, tehát a jogforrások hierarchiájában a legmagasabb rangú jogszabály, viszont ezzel ellentétben egy alacsonyabb rangú jogszabály, a Szlovák Nemzeti Tanács törvénye, ezt az egyenjogúságot nem adja meg a cseh nyelvnek. Annak fakultatív használatát csak a polgárok számára teszi lehetővé. Szóval a polgárok Szlovákiában az idézett törvény szerint nemzetiségre való tekin­tet nélkül használhatják hivatalos érintkezésben a cseh nyelvet, de az állami szervek, az önkormányzati szervek és azok dolgozói a 3. § 1. bekezdésének rendelkezése értelmében csupán a hivatalos, azaz a szlovák nyelvet kötele­sek használni egész tevékenységükben, tehát az előttük folyó eljárásban éppen úgy, mint a polgárokkal való egyéb érintkezésben. Ez a törvény nem teszi lehetővé e téren a cseh nyelv egyenjogú használatát. Mindenki észre­veheti, hogy a két rendelkezés tartalmi szempontból nincs egymással össz­hangban. Az idézett alkotmánytörvény 6. §-ának rendelkezése egyébként hatályban volt a hivatalos nyelvről szóló törvény elfogadásakor, és ez idő szerint is hatályos.

Most pedig nézzük meg közelebbről a 6. § 1. bekezdését a nemzetiségi nyelvek használatának szempontjából.

Olvashattuk a Szlovák Nemzeti Tanács törvényében, a más nyelvek használatáról szóló szakaszban, hogy a polgárok a hivatalos érintkezésben a cseh nyelvet is használhatják a Szlovák Köztársaságban, nemcsak a szlovákot. Jelenleg ennek az országnak bármely polgára élhet azzal a joggal, hogy hivatalos érintkezés során a cseh nyelvet, a Szlovák Köztársaság területén élő cseh nemzeti kisebbség nyelvét minden korlátozás nélkül bárhol használhatja. A cseh nyelvet használó polgároknak azonban nem kell okvetlenül cseh nemzetiségűeknek lenniük. Ilyen követelményt a törvény csak más nemzeti kisebbségek tagjaival szemben támaszt a saját nyelvük használatával kapcsolatban, a Szlovák Köztársaságban élő cseh nemzeti kisebbség kivételével. Egyébként cseh nemzetiségű polgárok Szlovákia egyetlen városában és községében sem alkotják a helyi lakosság 20 %-&t. Igaz, a magyarok és az ukránok (ruténok) kivételével más nemzeti kisebbsé­gek tagjai sem.

Ezek után nem okozhat nehézséget annak a felismerése, hogy a 6. § 1. bekezdése különbséget tesz a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvei közt. Nem ismeri el valamennyit egyenjogúnak a szlo­vákkal. A csehet más nyelvekkel szemben előnyösebb helyzetbe hozza.

A többi nemzeti kisebbség tagjai számára ugyanennek a szakasznak 2. bekezdése (első mondat) biztosít némi jogot azzal, hogy megengedi nekik a saját nyelvük használatát hivatalos érintkezésben, de csakis azokban a városokban és községekben, ahol a helyi lakosságnak legalább 20 %-át alkotják.

A diszkriminációt tovább fokozza a 6. § 2. bekezdésének második mondata, amely így hangzik: „Ha az ilyen városokban, vagy községekben a hivatalos érintkezésben olyan polgár vesz részt, aki nem a nemzeti kisebbség tagja, az eljárás hivatalos nyelven történik." Ez a rendelkezés már erősen súrolja a nemzetiségi és nyelvi megkülönböztetés határát, mert minek lehetne nevez­ni az olyan törvényi rendelkezést, amely semmibe veszi az állampolgárok alapvető jogait, és figyelmen kívül hagyja a nemzeti kisebbségek tagjainak alkotmányban biztosított jogait.14 Mármint azokat, amelyeket a törvény elfogadásának időpontjában hatályos 1968. évi 144. számú alkotmánytör­vény 3. cikkelyének 1. bekezdése tartalmazott a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű polgárok számára. Köztük azt a jogot, hogy a nyelvüket használhassák hivatalos érintkezésben a nemzetiségük által lakott területeken.

Nem sokkal a kisebbségi nyelvek használatának törvényi korlátozása után rosszabbodott a nemzetiségi kisebbségek jogállása is. Köztudomású, hogy a nyelvtörvény elfogadásának napján még hatályban volt az említett 1968. évi 144. számú ún. nemzetiségi alkotmánytörvénynek 1. cikkelye, amely azt deklarálja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös állama a cseh és a szlovák nemzetnek és azoknak a nemzetiségeknek, amelyek a területén élnek. E szerint az államot nemcsak a cseh és a szlovák nemzet alkotta, hanem a nemzeti kisebbségek is. Ok is államalkotók voltak. Elvben a nyelvük is egyenjogú volt a cseh és a szlovák nemzet nyelvével.

Nem lehet említés nélkül hagyni azt sem, hogy az 1991. január 9-én jóváhagyott 23. számú alkotmánytörvénnyel együtt elfogadott Alapvető jo­gok és szabadságok chartájának 25. cikkelye (a 2. bekezdés b) pontja) a nemzetiségi polgároknak még az előbbinél is szélesebb körű jogot biztosít a nyelvhasználatra. E szerint a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó polgároknak joguk van arra, hogy nyelvüket a hivatalos érintkezésben hasz­nálhassák. Azt a korlátozást tehát már nem tartalmazza, hogy nyelvüket hivatalos érintkezésben csak az illető nemzetiség által lakott területeken használhatják. Ez pedig reményt ad egy ésszerűbb, a nemzetközi dokumen­tumokban lefektetett elvek szerinti megoldásra.

Olvashattuk, hogy a nemzeti kisebbségek jogállásában ez év elején ked­vezőtlen változás állt be. Az történt, hogy a Szövetségi Gyűlés az Alapvető jogok és szabadságok chartájával együtt 1991. január 9-én elfogadott alkot­mánytörvénynek 5. §-ával egész terjedelmében hatályon kívül helyezte az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt. Ennek következtében a nemzeti­ségek többé már nem államalkotók Csehszlovákiában, legalábbis az alkot­mánytörvény szerint. Viszont az államszövetségről szóló 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény — többszöri és jelentős módosítással — továbbra is hatályban maradt, ennek az 1. cikkelye kimondja, hogy a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság „két egyenjojrú testvéri nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak szövetségi állama".[15]

A hivatalos nyelvről szóló törvény 6. §-a 2. bekezdésének végrehajtása során olyan kérdés is felmerül, vajon milyen okmányt kell bemutatnia egy polgárnak, hogy a hatóság megállapíthassa a nemzetiségét. Erről ugyanis a törvény nem intézkedik. Köztudomású, hogy nálunk, Csehszlovákiában nem vezetnek katasztert a nemzetiségi kisebbségek jogairól, viszont az is igaz, hogy a személyi igazolványban az ez idő szerint feltüntetett adat igazolja az illető állampolgár nemzetiségét, azonban az egyáltalán nem biztos, hogy egy érintett polgár, aki papíron szlovák nemzetiségűnek vallja magát, valóban tud is szlovákul. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a magát különböző meg­fontolásból szlováknak valló nemzetiségi polgár sok esetben nem beszéli a szlovák nyelvet, vagy legalábbis nem a kívánt mértékben.

S hogy még teljesebbé váljék a diszkrimináció, a 6. § 2. bekezdésének utolsó mondata felmentést ad az állami szervek és az önkormányzati szervek alkalmazottainak a nemzetiségi nyelvek ismerete és használata alól. Ok még akkor sem kötelesek egy nemzeti kisebbség nevét használni, ha azt történetesen beszélik. Attól lehet tartani, hogy erre a törvényi rendelkezésre hivatkozva a házasulandók esketésénél, esetleg más eseményeknél is felme­rülhetnek problémák, történhetnek visszaélések.[16] Az előfordulás valószínű­sége nagyon is reális, bár a 6. § 3. bekezdése lehetővé teszi, hogy az állami szervek és a községi önkormányzatok szervei esetenként mérlegelhetik a hivatalos nyelv használatának lehetőségét és módját e szakasz 1. és 2. bekezdése szerint. Különösen olyan esetekben, amikor az ügyfél nem tud szlovákul.

Még valamit e bekezdés utolsó mondatával kapcsolatban. A jogszabály az említett könnyítés ellenére leszögezi, hogy közokiratokat a hivatalos nyelven állítják ki, és az írásbeli ügyintézés és a hivatalos nyelven történik. Ebből arra is lehet következtetni, hogy ha a nemzeti kisebbségek tagjai esetleg a saját nyelvükön elkészített beadványokkal fordulnak a hatóságokhoz, az állami és az önkormányzati szervek azokat a hivatalos nyelven intézik el, adják ki határozataikat, hacsak a 3. § 1. bekezdésére hivatkozva nem utasítják el.

Más nyelvek használatával kapcsolatban ide kívánkozik még az a meg­jegyzés, hogy a cseh nyelv és más nemzetiségi nyelvek használatát engedé­lyezi ugyan a 6. § 1. és 2. bekezdése, de azt nem emeli ki nyomatékosan, hogy „szóban és írásban", amint azt a 3. § 1. és 3. bekezdésében a hivatalos nyelv használatával teszi. így nagy a valószínűsége annak, hogy a nemzeti kisebb­ségek nyelvét Szlovákiában csak „szóban" használhatják, az említett rendel­kezés csakis a szóbeli érintkezésre vonatkozik.

Összegezve az eddigieket, elmondhatjuk, hogy a törvény korlátozza a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvének haszná­latát. Megteremti a szlovák nyelv egyeduralmát és használatának kizáróla­gosságát még azokon a területeken is, ahol többségükben nem szlovákok élnek. A nemzeti kisebbségek nyelve, köztük a magyar, kiszorul a közéletből, s ismét visszahúzódik a családi érintkezés és a kulturális élet területére.

A törvény a szlovák nyelv számára párját ritkító privilégiumot biztosít, ugyanakkor diszkriminálja az itt élő nemzeti kisebbségek nyelvét. A nemzeti kisebbségek tagjait másodrendű állampolgárként kezeli, az etnikai kisebb­ségek tagjait nem is említi. Nem veszi figyelembe az erre vonatkozó nemzet­közi dokumentumokat sem.[17]

A javaslat elfogadása után csakhamar olyan vélemény alakult ki ország­szerte, miszerint a törvény és annak végrehajtása iránt megrendült a biza­lom. Ezért a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége 1990. december 10-én egy 22-tagú bizottságot alakított azzal a küldetéssel, hogy felügyeletet gyakorol­jon a törvény végrehajtása felett.[18] A bizottságnak egyebek közt az is a feladatai közé tartozik, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségek, etni­kai csoportok és emberi jogok bizottságával együttműködve kapcsolatban álljon a Matica slovenská képviselőivel.

A bizottság 1991. február 15-ike és március 29-ike között végezte az első vizsgálatot, amelynek eredményéről 1991. április 9—én számolt be a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének. A jelentés végén intézkedéseket indítványo­zott. Ezek első pontja szerint máris szükség volna végrehajtási rendeletre vagy legalábbis belső utasításokra.[19]

A törvény tanulmányozása közben az embernek olyan érzése támad, hogy e jogszabálynak már a célja is cinikus. Ugyanúgy, mint az 1945. október 1-i 88. számú köztársasági elnöki dekrétumé volt. Ez a munkaerők toborzását helyezte kilátásba és a szlovákiai magyarok deportálására szolgált. A mos­tani pedig a közvetítő nyelv szerepének betöltését igéri Szlovákiában, de minden jel arra mutat, hogy az erőszakos asszimiláció eszközéül fog szolgál­ni.

A diszkrimináció a magyar nemzeti kisebbség esetében a legszembetűnőn. A végleges javaslat beterjesztője, a kormány úgy bánik Szlovákia legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségével, mintha ennek tagjai nem őslakosok, hanem bevándorlók lennének.

Két esztendő távlatából a polgárok sokasága úgy érzi, hogy Szlovákiában nem kellett volna bevezetni hivatalos nyelvet, legalábbis nem egyetlenegy hivatalos nyelvet. A nemzeti és etnikai kisebbségek tagjainak általában az a véleménye, hogy az Alapvető jogok és szabadságok chartája 25. cikkelyének 2. bekezdésére[20] való tekintettel csupán nyelvhasználati törvényre lenne szükség, de azzal a nemzeti és etnikai kisebbségek nyelvét nem lenne szabad kiszorítani a hivatalos érintkezésből. Már a törvény elfogadásának pillana­tában tudott volt, hogy nem lesz összhangban az Alapvető jogok és szabad­ságok készülő chartájával sem, amely 1991. január 9-ike óta ugyanúgy ünnepélyesen deklarálja (hatályba lépett 1991. február 8-án), hogy valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás miatt senki nem kerülhet hátrányos helyzetbe alapvető jogainak gyakorlásában, mint azt az 1968. évi 144. számú alkotmánytőrvény 4. cikkelye is tette.

A belföldi és részben a külföldi események hatása alatt egyre világosabban érezhető, hogy a jövőben elkerülhetetlenné válik egy „kisebbségi" törvény, egy nemzetiségi „statútum" megalkotása. Másképp alig képzelhető el az Alapvető jogok és szabadságok chartájának érvényre juttatása. Továbbá a törvényhozásnak nem szabad olyan tétlenséget tanúsítania, mint az 1968.

évi 144. számú alkotmánytörvény végrehajtása esetében. S annak sem szabad a jövőben megismétlődnie, ami a szövetségi kormány 1990. február 8-i 80. számú határozatával létrehozott nemzetiségi kormánybizottsággal történt. Ugyanis — mint ismeretes — annak a titkárságát a szlovákiai tiltakozás következtében 1990. november 12-én megszűntették.

A Szlovák Köztársaság kormányának és törvényhozásának a nemzeti kisebbségek jogállásával és nyelvük szabad használatával kapcsolatban a jövőben körültekintőbben kellene figyelembe vennie a nemzetközi szerződé­seket, egyezményeket és ajánlásokat, s nagyobb gondot kellene fordítani arra, hogy a pluralista társadalom demokratikus alapelvei érvényesükének a nemzetiségi jogok terén is. Ez igen jót tenne az önállósuló Szlovákia politikai stabilitásának is.

Jegyzet

1 Zbierka zákonov (továbbiakban ZZ) 1990. évf., 73. rész, 1551. old. A nyelvtör­vény teljes szövegét a kötet Dokumentumok című részében közöljük.

2 Nagy Lászlónak, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének 1991. április 19-én kelt 71/91—sekr. sz. levele.

3 Az 1991. évi 56. sz. törvény (a Szövetségi Gyűlés ügyrendje) 21. §-ának 2. bek.: „(1) Rokovacími jazykmi sú český a slovenský jazyk. (2) Poslanci maďarskej, nemeckej, pol'skej a ukrajinskej (rusínskej) národnosti môžu hovoriť v jazyku svojej národnosti; Kancelária Federálneho zhromaždenia zabezpečí tlmočenie takého prejavu do jedného z rokovacích jazykov. (3) Ak iný rečník (§ 17, ods. 2) nehovorí po česky, alebo po slovensky, povinnosť Kancelárie Federálneho zhromaždenia podľa odseku 2 platí obdobne." — ZZ, 1991. évf., 13. rész, 270. oldal.

4 ZZ, 1969. évf., 1. rész, 5. old. 21. rész, 226. oldal.

5 ZZ, 1967. évf., 27. rész, 28-1—296. old.

6 A törvény módosított és kiegészített szövegét a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1970. március 20-án hirdette ki a törvénytárban 19. számmal. — ZZ, 1970. évf., 5. rész, 46. old.

7 Az 1964. évi 99. sz. törvény módosított és kiegészített szövegét a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. augusztus 3-án hirdette ki a törvénytárban 78. szám­mal. — ZZ, 1983. évf., 16. rész, 531., 544. old.

8 Az 1963. évi 95. sz. törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1983. július 13-án 70. számmal hirdette ki a törvénytárban — ZZ, 1983. évf., 15. rész, 517. oldal.

9 Az 1961. évi 141. számú törvény módosított és kiegészített szövegét egységes szerkezetben a Szövetségi Gyűlés Elnöksége 1973. november 30-án hirdette ki a törvénytárban 148. számmal — ZZ, 1973. évf., 36. rész, 586-587., 594. old.

10 Správa o dodržiavaní zásady dvojjazyčnosti v oblastiach obývaných národnosťami. Ministerstvo spravodlivosti SSR, Bratislava 1975, f. 226/1974-0)s, 23. oldal.

11 A Szlovák Nemzeti Tanács 1990. november 22-i 517. számú törvényéből a 3. § 1. bekezdése: "Každá obec a jej časť má svoj názov. Obce a ich časti sa označujú v úradnom jazyku." — ZZ, 1990. évf., 84. rész, 1914-1916. old. 12 Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákai nemzetiségekről. Pozsony, Madách Kiadó, 1989, 206-210. old.; uő.: Mi lesz velünk, magyarokkal? Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony, Madách Kiadó 1990,153-154 oldal. Az 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény 6. cikkelyének 1. és 2. bekezdése: „(1) Český a slovenský jazyk sa používa rovnoprávne pri vyhlasovaní zákonov a iných všeobecne záváznych právnych predpisov. (2) Pri rokovaní všetkých štátnych orgánov Československej socialistickej republiky a obidvoch republík, v konaní pred nimi a v ich ostatnom styku s občanmi sa používajú obidva jazyky rovnoprávne."

Az állam elnevezése megváltozott az 1990. évi 81. sz. alkotmánytörvény I. cikkelye szerint. A kihirdetés napjától, azaz 1990. március 29-étől ekként: „Česko—slovenská federatívna republika" (Cseh-szlovák Szövetségi Köztár­saság). Ezt az elnevezést így módosította egy későbbi, az 1990. április 20-vi 101. sz. alkotmánytörvény: „Československá federatívní republika" cseh nyelven és „Česká a slovenská federatívna republika" szlovák nyelven (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság). A 143/1968. Zb. sz. alkotmánytörvényben és más törvény­ekben feltüntetett elnevezés helyett az utóbbit kell érteni. —Vö.: ZZ, 1968. évf., 41. rész, 382. old.; 1991. évf., 22. rész, 483. old.; 1990. évf., 19. rész, 362. oldal; 21. rész, 404. oldal.

14 Az 1991. január 9-én alkotott 23. számú alkotmánytörvénnyel egyidejűleg elfogadott Alapvető jogok és szabadságok chartájának 25. cikkelye (2. bek., b) pont) a nemzetiségi polgároknak biztosítja nyelvük használatát hivatalos érintkezésben („právo pouzívať ich jazyk v úradnom styku"). Korlátozásról e téren eddig nem született jogszabály. —Vö.: ZZ, 1968. évf., 41. rész, 402. 1.; 1991. évf., 6. rész, 115-1181.

15 A föderációról szóló alkotmánytörvény 1. cikkelyének 1. bekezdése: „Česká a slovenská federatívna republika je federatívny štát dvoch rovnoprávnych bratskych národov, Čechov a Slovákov." Az 1968. évi 143. sz. alkotmánytörvény a módosítások és kiegészítések után egységes szerkezetben publikálta 1991. április 8-án 103. számmal a Szövetségi Gyűlés  Elnöksége. — Vö.: ZZ, 1991. évf., 22. rész, 482. oldal.

16 Csáky Pál képviselő interpellált a Szlovák Nemzeti Tanács 1991. április 24-i ülésén. Magyarázatot kért a belügyminisztertől, miért nem hajlandók Léván és más településeken magyar nyelvű temetési és esküvői szertartásokat rendezni. A lévai önkormányzat a törvényre hivatkozott. Kötélhúzás a parlamentben. In.: Új Szó, 1991. április 25.

17 Elsősorban a koppenhágai dokumentum 4. fejezetéről van szó. Ennek 33. pontja szerint a dokumentumot aláíró államok kötelezték magukat, hogy védeni fogják egyebek közt a nemzeti kisebbségek nyelvi önállóságát, és elősegítik ennek fejlődését, továbbá, hogy intézkedéseik összhangban lesznek az egyenlőség elvével és nem lesznek diszkriminatív jellegűek. A 34. pont nemcsak egy, hanem több hivatalos nyelv bevezetését sem zárja ki. — Vö.: Národná obroda,
1990. október 17, 11.1.

18 Predsedníctvo Slovenskej národnej rady, 6. 2330/1990, Uznesenie zo dňa 10. decembra 1990, 6. 181. A hivatalos nyelvről szóló törvény érinti a magyar vidéken élo szlovák lakosságot is. Ezért a törvény végrehajtásával összefüggésbe hozható az 1991. április 26-i 196. sz. törvény (a Matica slovenskáról) 2. § 1  bek. 0 pontja: „Organizuje skupiny odborníkov a svojich zástupcov zaoberajúcich sa postavením Slovákov na celom území Slovenska."—Vö.:  ZZ, 1991 évf 9 40. rész, 947-948. l. ' '

19 Informácia o činnosti Komisie Predsedníctva Slovenskej národnej rady na vykonanie dohľadu nad uplatňovaním zákona SNR o úradnom jazyku v Slo­venskej republike za obdobie od 15. 2. do 29. 3.1991. A jelentést 1991. április 9-i 319. sz. határozatával vette tudomásul a Szlovák Nemzeti Tanács Elnök­sége.

20Az 1991. január 9-i 23. sz. alkotmánytörvény (Alapvető jogok és szabadságok chartája) 25. cikkelenyek 2. bekezdése: „Občanom, ktorí patria k národnostným a etnickým menšinám, sa za podmienok ustanovenych zákonom zaručuje aj a) právo na vzdelanie na ich jazyku, b) právo používať ich jazyk v úradnom styku c) právo zúčastnovať sa na riešení vecí týkajúcich sa národnostných a etnických menšín. —ZZ, 1991. évf., 6. rész, 118. l.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ako pre náš portál povrdil Pavel Filipek z oddelenia pre vojnové hroby Odboru pro vojnových veteránov Ministerstva obrany ČR, česká strana aj po rekonštrukcii vojnových hrobov na novozámockom cintoríne trvá na tom, aby tieto boli dané " do pôvodného stavu v akom sa nacházali v roku 1936, tzn. včítane súsošia, ktoré zničili Maďari po Viedenskej arbitráži". Ahogy azt portálunknak megerősítette Pavel Filipek a cseh hadügyminisztérium katonasírokat felügyelö részlegének munkatársa, a cseh fél továbbra is elvárja, hogy az újvári temetőben lévő katonasírokon nemrég felszentelt emlékmű helyett oda visszakerüljön az eredetileg 1936-ban felállított  cseh legionárius szobor, amelyet az Első bécsi döntés után távolítottak el.

Svoju požiadavku opierajú o Memorandum o vzájomnej spolupráci na projekte „Légie 100“, ktoré v rámci prípravy 100 výročia vzniku a pôsobenia československých légií v rokoch 1914-1920 podpísali predstavitelia oboch ministerstiev obrany ešte 18. júna 2009. Ak sme sa teda dosiaľ domnievali, že za iniciatívou stoja excentrici z Nadácie M.R.Štefánika, teraz sa javí, že otázka je už niekoľko rokov predmetom bilaterálnych česko-slovenských rokovaní . To významne mení situáciu a otvára pre nás výbornú príležitosť, aby sme voči českej strane vyslovili navlas rovnakú požiadavku o vrátenie do pôvodného stavu sochy Lajosa Kossutha a niekoľkých pamätných tabúľ rozbitých českými legionármi 22. apríla 1919...
O najnovšom vývoji v kauze vojnových hrobov čítajte tu. O odhalení Kossuthovej sochy 17. júna 1906 sme písali tu. O okolnostiach jeho zničenia pojednáva práca Kázméra Saskóa, ktorú sme zverejnili tu.

A cseh fél a követelését egy 2009-ben a két hadügyi tárca által még 2009-ben aláírt memorandumra alapozza, amely a 1914-1920 között létezett csehszlovák légió emlékének megőrzését szolgálja.  Ez annyiban változtat a helyzeten, hogy ami eddig néhány helyi  egyén kezdeményezésének tűnt, az ezen információk szerint már néhány éve államközi bilaterális találkozók tárgyát képezi. Ez egyben egy nagyszerű alkalmat teremt számunkra arra, hogy megfogalmazzuk viszontelvárásunkat a cseh féllel szemben az 1919-ben a cseh legionáriusok által elpusztított Fő-téri Kossuth-szobor és néhány emléktábla visszaállítását illetőleg...
O katonsírok ügyében történt legújabb fejleményekről itt olvashatnak. A Kossuth szobor 1906-ban történt ünnepélyes felavatásáról itt írtunk. A pusztukása körülményeiröl Saskó Kázmér ír tanulmányában.

Fotky/Fotók: Novozámocký fotoalbum/ Érsekújvári fotóalbum

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A Facebook közösségi hálón az egyik Simon Zsolt által írt bejegyzést látva ragadtuk meg az alkalmat, hogy feltegyünk néhány kérdést a képviselő úrnak. Egyelőre a kérdésfeltevésig jutottunk  - ami nem kis eredmény ha tudjuk, hogy a politikusokkal játszi-könnyedséggel lehet kolbászt tölteni, gulyást főzni, focizni  (hölgyeknek táncolni) ... viszont konkrétan a munkájukról kérdezni korántsem ilyen egyszerű...

A 2002-2006, majd 2010-2012 között volt mezőgazdasági minisztertől elszámolást kértünk az elmúlt tíz évben a választók érdekében végzett politikai munkájáról, a Ján Slota által nyilvánosságra hozott mezőgazdasági termőföld vásárlásairól. Tájékoztatást kértünk továbbá a meghiúsult komáromi iskola-felújítással kapcsolatban egy "dokumentumról-dokumentumra" (egyébként általa már régebben ígért) ismertetés formájában.
Háttéranyagok: Simon Zsolt életrajza és vagyonbevallása.

Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy Szlovákiában, kivált kisebbség berkekben, teljesen szokatlan dolog,  hogy egy politikus elszámoljon választóinak munkájával. Mégis hisszük, hogy a Most-Híd "Nr.2"-es politikusa így fog tenni...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ján Mlynárik v knihe "Diaspora historiografie. Štúdie, články a dokumenty k dejinám československej historiografie v rokoch 1969-1989"  (Ipeľ Praha 1998) podáva unikátne svedectvo o pomeroch v (česko)slovenskej historiografii počas normalizácie. Kolegovia, ktorí sa navzájom dôverne poznali, sa v čase prezliekania kabátov ocitli  na rôznych stranách barikády a neskôr vôbec nešetrili šťavnatými epitetami na svoje adresy. Fraškovitý príbeh dosiahol svoje finále po r. 1989, keď si historici, ktorí sa medzičasom vzdialili témami i metódou práce a nezriedka sa stali úhlavnými nepriateľmi, museli opäť hľadať cesty k sebe... a tí režimistickí i k histórii...

Ťažisko takmer 600-stránkovej knihy tvoria úvahy a komentáre, ktoré Mlynárik písal po vysťahovaní sa do Nemecka v r. 1982. V rokoch 1983-1984 získal štipendium Mníchovskej univerzity, neskôr ho podporoval Sudetonemecký archív. Od r. 1983 spolupracoval s Rádiom Slobodná Európa (RFE).  Rozbory a recenzie písal aj pre BBC, Deutschlandfunk a Hlas Ameriky. Veľká časť jeho reflexií bola venovaná posta­veniu historikov v ČSSR. Časť článkov bola publikovaná v emigrantských periodikách - v revue Proměny/Premeny, Reportér (Švajčiarsko), Západ (Kanada), Spravodaj a Obzory (Švajčiarsko), v novinách  Národní politika (Mníchov) a ďalšie.

Rozdelenie historikov na "režimistických" a "disaspóru" spôsobili čistky na na začiatku Husákovskej normalizácie, keď sa v jednej vlne prepustilo takmer 500 vysokoškolských pedagógov a čistky nadobudli rozmery, ktoré si všimla aj zahraničná tlač. [1]
Mlynárik si medzi ľuďmi poslanými "k lopate" všíma 75 pracovníkov Vys. školy politickej, 45 pracovníkov ústavu dejím KSČ a 100 historikov povyhadzovaných z iných ved. ústavov v Prahe. V rovnakom období sa slovenská  inteligencia adaptovala na normalizáciu takmer bez "strát" - až na výnimky (spisovatelia M. Šimečka, D. Tatarka, historik E. Friš a niektorí ďalší - P. Lička, L. Kalina, J. Bžoch)

Vo svojich článkoch zaujíma postoje k produkcii oficiálnych marxistických historikov za normalizácie - svo­jich niekdajších kolegov, dokonca priateľov. Všima si tiež činnosť býv. kolegov, ktorí odišli z vlasti po r. 1968 (Michal Reiman, Vilém Prečan, Ivan Pfaff, Bedřich Loewenstein, Karel Kaplan) a rozšírili rady emigrantov, ktorí odišli šśte po r. 1948 (Juraj Kramer, Jozef Šetko, Ľubomír Ďurovič).

V knihe sú tiež odvolania, protesty a korešpondencia, ktorú J. M. viedol s rôznymi osobami a inštitúciami. Medzi adresátmi jeho listov sú M. Gosiorovský, V. Plevza, médiá, býv. zamestnávatelia. Pikantný je marxistický slovník, ktorým sa normalizátorom prihovára,  napr. keď v kolektívnom liste býv. spolužiakom (medzi nimi "Vilovi" Plevzovi)  18. apríla 1972 vyčíta jednému z nich meštiacku úchyľku, keď investoval diéty na služ. ceste v NSR do nohavičiek pre manželku...

Ján Mlynárik sa narodil 11. februára 1933 vo Fiľakove, v rodine kováča. Vyrástol v Zeľnom (na Ipli), gymnázium v Lučenci absolvoval roku 1952, filozofickú fakultu Karlovej univerzity roku 1957 (PhDr.). Do roku 1959 učil históriu na Vysokej škole múzických umení v Bratislave, do roku 1969 históriu na Akadémii múzických umení v Prahe. Roku 1967 sa habitoval na Komenského univerzite v odbore československých dejín. (Doc.) Pre odpor k okupácii z roku 1968 musel odísť zo školských služieb a do roku 1981 pracoval ako kulisár Národného Divadla v Prahe a neskôr ako kurič v kaviarni Slávie v Prahe. Roku 1981 ho na 13 mesiacov uväzniii a potom vypovedali do Nemecka. Žil vo Waldkraiburgu, odkiaľ sa vrátil roku 1990 do Prahy, kde prevzal post docenta československých dejín na Filo­zofickej fakulte KU a súčasne sa stal poslancom za VPN (Verejnosť proti násiliu) vo Federálnom zhromaždení ČSFR. Roku 1992 založil Zväz Slovákov v Českej republike a stal sa jeho predsedom.

Vo vedeckej práci sa Mlynárik venoval sociálnym a politickým dejinám Slovenska v 20. storočí, publikoval 12 monografií. Normalizátorský okupačný režim mu zakázal publikovať, sadzba rukopisov jeho kníh o vzniku ČSR bola rozmetaná. Patril k prvým signatárom Charty 77, publikoval vo Svědectví, Listoch a zahraničných časopisov.

V Nemecku spolupracoval s rozhlasovými stanicami Hlas Ameriky, BBC, Deutschlandfunk a najmä so Slobodnou Európou. Zo spolupráce s touto stanicou vznikli viaceré historické práce.

Ján Mlynárik v Nemecku publikoval diela Der erste Angriff des Konimunismus gegen die Tschechoslowakei (Die Slowakische Räterepublik von 1919), Mníchov 1984; Thesen zur Aussiedlung der deutsehen aus der Tschechoslowakei 1945 -1947, Mníchov 1985, Česká inteligencia na Slovensku (1918 - 1938), Kolín n. R. 1987; Cesta ke hvězdám a svobodě (M. R. Štefánik, 1907 - 1919), Mníchov 1989, Praha 1991. V roku 1984 vydal dielo Českí profesori na Slovensku I. Je šéfredaktorom štvrťročníka Slovenské rozhľady (od roku 1994). Je editorom diela Dominika Tatarku (trilógia Oísačky) a diela Ivana Dérera a Karia Giliatha-Gorovského.

[1] 3. október 1970 Práce "Otevřený dopis redakci časopisu New Scientist" v reakcii na článok A. Hermanna "Intelektuální genocida v Československu"

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A Farkasházy Tivadar által szervezett Szárszói találkozón felszólalt Hunčík Péter író, pszichológus is.  Az ATV riportjának 4. részében 23:28 - 24:25-kor beszél:
"Ahogy hallgatom a mai eseményeket, nagyon sokat tanultam arról, hogy mi történik ma Magyarországon, viszont szeretném elmondani nektek azt, hogy közben ami történik a Kárpát-medencében, kisebbségi körökben, kisebbségi világban, abban nagyon nagy szerepe van annak ami most Magyarországon történik.

Soha nem tartoztam a sírók közé, hogy elfogyunk, elpusztulunk, de tíz évenként tíz százalékkal csökken a magyarság Erdélyben, Felvidéken és szerte a Kárpát medencében - ezen már el kell gondolkodni. És ha elgondolkodom, én arra gondolok, hogy nagyon nagy szerepe van annak, hogy Magyarország elvesztette modell szerepét, e miatt a Magyarország miatt ma nem érdemes vállalni a magyarságot, gondolják itt nagyon sokan, elsősorban azok, akik nemzetiséget váltottak az elmúlt évek során. Nagyon jó lenne, ha erre is gondolnánk, amikor Magyarország sorsáról is beszélünk."

Így hát megtudtuk, hogy az ismert demográfia okokon túl az asszimiláció további oka, hogy Magyarország elveszítette presztizsét, modell-értékét, vonzóerejét,... és ezért a felvidéki magyarok hajlamosabbak nézetiséget váltani.

Vajon lehetnek-e még más okai az asszimilációnak?

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Až s odstupom času sme si vśimli, že v októbrovom čísle časopisu Národná osveta vydavaného Národným osvetovým strediskom v Bratislave, bola publikovaná stať jazykovedkyne Kataríny Habovštiakovej "Anton Bernolák - prvý kodifikátor spisovnej slovenčiny". Práca je k dispozícii na internete - stiahnuť si ju môžete odtiaľto...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Po opakovanom pojednávaní v priestupkovej veci vydal ObÚ ako správny orgán v období 31.5.-28.6. postupne 6 rozhodnutí, v ktorých zastavuje priestupkové konanie voči štatutárom mestských podnikov vo veci neposkytovania informácií z dôvodu, že sa priestupok nemohol stať 10. februára 2012 tak, ako uvádzal navrhovateľ. Súčasne uložil navrhovateľovi povinnosť zaplatiť trovy konania vo výśke 6x16Eur.

Obvodný úrad v októbri 2012 vydal rozhodnutia, v ktorých konštatoval, že mestské podniky sú povinné osoby v zmysle infozákona a že štatutári mestských podnikov spáchali priestupok  na úseku poskytovania informácií, keď odmietli poskytnúť požadované informácie o hospodárení mestských firiem. Po odvolaní sa páchateľov Ministerstvo vnútra SR ako odvolací orgán zrušilo pôvodné rozhodnutia a vrátilo vec na nové prejednanie a rozhodnutie.

ObÚ v tomto druhom kole zisťoval deň doručenia inforžiadosti povinným osobám. Tie obdržali infožiadosti 2. až 7. februára, čo preukázali výpismi z poštových kníh a iných dokladov. Preto dňom spáchania priestupku mohol byť až 10. prac. deň počítaný odo dňa doručenia infožiadosti (prvý deň po uplynutí 8-mych prac. dní počítaných od dňa nasledujúceho po doručení žiadosti.), t.j. 15 až 20. február 2012. Navrhovateľ teda v 16. 5. 2012 neuviedol správne deň spáchania priestupku tak, ako ho správny orgán zistil v dokazovacom konaní  v priebehu mája a júna 2013 a preto bolo konanie o priestupku zastavené.

Navrhovateľ sa voči rozhodnutiu odvolal s poukázaním na to, že zistenie dňa spáchania priestupku bolo v čase, keď to správny orgán požadoval,  možné len v spolupráci s povinnými osobami, ktoré mali na výsledku veci protichodný záujem. Keďže správny orgán v dokazovacom konaní v máji a júni  2013 zistil dátum spáchania priestupku, nemôže konanie o priestupku zastaviť z dôvodu, že navrhovateľ presne neidentifikoval tento dátum v čase, keď ho nemohol poznať. Navrhovateľ sa domnieva, že vo veci porušovania infozákona, v ktorej zákon postihuje nečinnosť povinnej osoby ako priestupok, je neprípustný taký výklad formálnych požiadaviek, ktorý by fakticky znemožnil iniciovať priestupkové konanie vo veci porušovania zákona.

V najbližšich mesiacoch sa teda bude čakať na opätovné rozhodnutie odvolacieho orgánu...

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A konferencia programja:

13.00 A vendégek fogadása

14.00   Bergendi Ferenc, polgármester megnyitó beszéde 14.15

Előadások

• Janics Kálmán „Hontalanság évei”– Popély Árpád (Fórum Kisebbségkutató Intézet)
• A visszacsatolás élménye. Janics Kálmán és az Új Élet című folyóirat – Simon Attila (Fórum Kisebbségkutató Intézet)
• Janics Kálmán hagyatéka – Kőrös Zoltán (Fórum Kisebbségkutató Intézet)
• „A Hontalanság évei” első szlovák nyelvű kiadásának körülményei – Agárdy Gábor
• A magyar pártok hozadéka a demokráciáért folytatott küzdelemben 1989 novembere után Szlovákiában – František Mikloško
• A mi Kálmán bácsink lehetne – Csáky Pál

16.00   Koszorúzás Janics Kálmán mellszobránál

Beszédet mond: Bergendi Ferenc, polgármester és Bugár Béla

17.00 Állófogadás az iskola épületében

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Len pred niekoľkými dňami sme pri jednej píležitosti formulovali problémy mesta ako kyticu korupcie, šafárenia s mestským majetkom, zatajovania informácií a jatrenia národnostných rozporov ako dymovej clony pre rozkrádanie mesta. Už v utorok nám Novozámocká televízia prakticky a v priamom prenose predviedla posledne menovaný jav v celej nahote (doslova).

NZTV, zmysel existencie ktorej si nevieme vysvetliť inak, než  permanentnou primátorskou volebnou kampaňou za naše peniaze, v utorok znenazdajky  začala riešiť "rómsky problém".

Zrejme si redaktor všimol vzrušenú vravu rozvadených Rómov pod oknami redakcie, zapol kameru a hľa - investigatívna žurnalistika začala. Prakticky okamžite začalo aj informovanie verejnosti o tejto dôležitej udalosti cez Facebook.

Zo šotu sme sa síce nedozvedeli o čo vlastne iślo, ale svoj účel nepochybne splnil. Reportáž priamo provokovala rasistické výroky a tých sa naozaj nazbieralo na Facebookovskej stránke televízie neúrekom. Pritom podčiarkujeme ešte raz, redaktor vôbec nezistil o čo išlo.

Vonkoncom nie je v poriadku ak NZTV natáčala Rómov bez ich súhlasu. Nie sú to verejní činitelia, nedefraudujú mestský rozpočet, necigánia v priamom prenose, nie je ani žiadny dôvod, aby ich redaktori NZTV používali ako cirkusovú atrakciu na pobavenie divákov. Ostatne rómska dievčina na konci šotu so stiahnutými nohavicami nastavila vcelku adekvátne zrkadlo televíznemu (k)análu NZTV.

Myslíme si, že ak NZTV na svojich stránkach nevie sprístupniť rokovania Mestského zastupiteľstva ani dva mesiace po ich konaní (aktuálne 22. mája a  9. júla) , nemusí byť  až taká náramne promptná  pri reportáži o hádke dvoch rómskych skupín. Ak sme v pondelok popisovali, ako slúži jatrenie národnostných rozporov dymovou clonou pre rozkrádanie mesta, v utorok sme to videli na vlastné oči.  Je zrejmé že NZTV je nielen zbytočná, ale aj nebezpečná...

Na chvíľu sme si predstavili opačnú zostavu, ako redaktor RomaTV natáča reportáž o NZTV (filiálky Novocentra a.s.). Predstavili sme sa ako rómsky redaktor neveriacky krúti hlavou, keď robí interview s vedením a.s. , ktoré vo vzácnej zhode s dozornou radou a jediným akcionárom si za ten svet nevedia spomenúť, kam sa v rokoch 1996-2011 stratilo 40-100 miliónov Sk majetku a.s., ani kto podpisoval nevýhodné zmluvy, ani kto ich vlastne zatajuje pred verejnosťou. (články tu a tu) Myslíme si, že by to bol tiež celkom zaujímavý príbeh  s cigánskou tematikou, i keď bez Rómov... a NZTV ho môže začať natáčať priamo u seba doma...

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ma indul az I. Martosi Szabadegyetem. Naponta 11 órától 17 óráig előadásokat és beszélgetéseket hallgathatnak a résztvevők. A teljes program itt található:  http://martfeszt.sk/teljes-program/

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ezen a hétvégén hatodik alkalommal rendezik a Kürti Borfesztivált. A helyszínen vásárolt belépőjegy ára 10,00 EUR. Az érdeklődőket az idén is ingyenes buszjáratok szállítják Érsekújvár és Kürt között. A járatok indulásáról a fesztivál weboldalán lehet tájékozódni itt: www.strekovin.sk

Už tento víkend sa uskutoční 6. ročník Strekovského festivalu vína. Cena vstupenky zakúpenej na mieste je 10,00  EUR. Pre záujemcov je zabezpečená bezplatná autobusová doprava, ktorá premáva po trase Nové Zámky-Strekov. Cestovný poriadok nájdete na webovej stránke festivalu: www.strekovin.sk.

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Napriek tomu, že sa k Bernolákovmu odkazu mnohí hlásia, je badať iba malú snahu prezentovať diskusie a polemiky, ktoré sa v rôznych dobách o tento odkaz viedli. A boli to polemiky vášnivé a veľmi didaktické, ktoré majú i nášmu súčasníkovi čo povedať. Do fokusu pozornosti odbornej i laickej verejnosti sa Bernolák dostal v r. 1962, keď o ňom pri príležitosti 200-ročného jubilea usporiadala SAV vedeckú konferenciu. Dva najdôležitejśie referáty z tejto konferencie sme sprístuipnili na našich stránkach na prelome rokov 2011 a 2012:  Ľudovít Holotík, Bernolákovské hnutie v slovenskom národnom obrodení a Ján Tibenský, Historická podmienenosť a spoločenská báza vzniku bernolákovského hnutia. V roku 1965 na stránkach časopisu Slovenská literatúra na tieto referáty polemicky nadviazal Daniel Rapant. Tu uvádzame text jeho štúdie.

Koncom minulého roku vydalo Vydavateľstvo SAV väčší sbornik prednášok, odznelých na konferencii, poriadanej na pamiatku 200. výročia narodenia A. Bernoláka, so širším názvom K počiatkom slovenského národného obrodenia. Širší titul je tu úplne odôvodnený vzhľadom na to, že sbornik sa neobmedzuje len na zhodnotenie významu Bernoláka a jeho školy v slovenskom národnom obrodení, ale všíma si tohto dôležitého problému v celej jeho šírke, tedy i obdobných snáh vo vtedajšom tábore stúpencov bibličtiny, v tábore evanjelickom, pričom, pravda, snaha vyzdvihnúť rozhodujúci význam bernolákovcov v slovenskom národnom obrodení (na rozdiel od doterajších „buržoáznych" a „konfesijných" názorov) a nie nezaujatá snaha po perspektfvnosti, je tu rozhodujúca. Sbornik takto vlastne len završuje prehodnocovací proces, začatý Tibenským (redaktorom i tohto sborníka) ešte r. 1952 pri spomienke na 90. výročie Bernolákovej smrti (v Kultúrnom živote), pokračujúci pritom pri rozličných iných príležitostiach a vrcholiaci v Butvinovej samostatnej práci (autor má i v sbornlku príspevok, venovaný tejto problematike) Slovenské národno-zjednocovacie hnutie (1780 ai 1848), vyšlé v tomže nakladateľstve. Spoločným cieľom je tu zaistiť katolíckej časti národa i v národnej minulosti miesto, prislúchajúce jej podľa početnosti. Snaha iste úctyhodná a, pokiaľ je vedecky odôvodnená, aj vítaná. Túto náležitosť, žiaľ, nie je možno spomenutým prácam priznať vo všetkých prípadoch, najmenej, pravda, nie pokiaľ ide o celkovú líniu, pokúšajúcu sa o akúsi novú dejlnno-filozofickú koncepciu slovenského národného obrodenia s dominujúcim postavením bernolákovcov, ku ktorým sa potom, akosi len dodatočne, pridali i stúpenci bibličtiny, ktorým však bez ohľadu na to, že pestovali nie domácu, ale len zdomácnelú príbuznú spisovnú reč, prislúcha v skutočnom ideologickom vyvine, vedúcom k slovenskej národnej samobytnosti, miesto rozhodujúce, i ked v ňom dospeli nakoniec na postať nárečia domáceho, na akom bernolákovci stáli vlastne od počiatku. Tejto novej filozofii, javiacej sa v spomenutých prácach, chcú byť venované tieto moje riadky predovšetkým.

Štúdie sborníka takmer bez výnimky sa vykazujú bohatou, často dokonca objavnou dokumentáciou, alebo sa opierajú (v prácach všeobecných a súhrnných) a takéto (väčšinou zasa len vlastné) práce. Snažia sa tiež, i keď v nerovnakej miere, aj o náležitú viacstrannosť a (hoci miestami len zovňajšiu) objektivitu. Časť z nich, najmä tie. ktoré sa spokojujú len spracovaním použitého materiálu a nezúčastňujú sa na spomenutom prehodnocovacom procese, sú, ak odhliadneme od väčších-menších nedopatrení v niektorých z nich, zhruba prijateľné vcelku i v jednotlivostiach.

A i práce, u ktorých možno mať odôvodnené námietky proti celkovej tendencii a i proti niektorým formuláciám, nehrešia ani tak nedostatkom dokumentácie (veď práve hlavný, už i v dôsledku svojej témy, nositeľ zmieneného prehodnocovacieho úsilia, Butvin, je, a to ako v práci sborníkovej, tak i v samostatnom diele, vari najdokumentovanejší), ako skôr nedostatočnou, pomýlenou a často i skreslenou interpretáciou, pôsobiacou nie zriedka „quasi (pravda, nie bcethowenovská) una fantasia".

Príčin je tu viacero. Nedostatočná (alebo vôbec žiadna) pripravenosť v sociológii (statickej i a najmä dynamickej, dialektickej, historickej) predmetu (národ a národnosť), asynchronické (anachronistické) chápanie a interpretácia dokladov, globálne, osobné i vecné rozdielnosti v rámci jednotlivých smeroch i prúdoch nerozlišujúce nazeranie, prílišné nadšenie osobné (vec veľmi pekná, pokiaľ sa nestáva historickým prameňom) a i zaujatosť konfesijná, i keď sa skrýva pod, pravdaže zasa len takto maskovanou „národnosťou" a „národovectvom" a nakoniec (no nie v poslednom rade) i schematický, uvedeným účelom a cieľom prispôsobený a služobný „marxizmus".

Mechanický paralelizmus nacionalizmu a kapitalizmu, resp. „národného" trhu, stal sa v našich historických prácach, pojednávajúcich o národnostných problémoch, už akousi schematickou rekvizitou, nahradzujúcou akúkoľvek námahu pochopiť skutočný vzájomný vzťah týchto dvoch historicko-spoločenských javov. Tento formalizmus ide často tak ďaleko, že sa kapitalizmus často vydupáva zo zeme i tam, kde ho (aspoň v dostatočnej miere a v náležitej funkčnej pôsobnosti) vôbec niet, len preto, že je tam nacionalizmus, pričom sa obyčajne zabúda na nepriame jeho pôsobenie na zintenzívnenie spoločenskej súdržnosti a integrácie prostredníctvom zariadení, potrebných k jeho vývinu a jestvovaniu (komunikácie, aglomerácia obyvateľstva vo väčších výrobných strediskách, vzrast vzájomného styku a i.). To platí vo zvýšenej miere i o trhu, pravda nie v zmysle Stalinovej vulgarizačnej tézy (snahy buržoázie po zväčšení trhu plodia nacionalizmus), ale vo význame spoločensky interpenetračného činiteľa, prispievajúceho v nemalej miere k vzrastu spoločenskej a nepriamo i národnostnej socialibility a kohézie a k ich subjektívnemu odrazu vo vedomí na tomto pochode zúčastnených, tedy (vo vzťahoch národnostných) k vzniku a vzrastu i národného vedomia. Stalinova poučka je nesprávna i vývojovo-logicky: predpokladá národnostný stimulus vo zväčšovaní trhu, ktorý stimulus má vlastne iba len sám vytvoriť. Podobá sa dnes už západ lemu názoru, že náboženstvo vynašli kňazi zo zištných dôvodov. Pravda tam. kde národnostná súdržnosť už je, môže — a aj býva — použitá i k posilneniu (napr. české heslo „svňj k svému"), ale i k prekazeniu hospodárskych vzťahov (napr. odpor Nemcov Prešporskej k vytvoreniu samostatného nemeckého územia, podriadeného priamo rakúskej vláde, r. 1849, a to z obáv pred konkurenciou vyspelejšieho rakúskeho priemyslu).

Treba tiež vziať do úvahy, že hospodársky činiteľ pôsobí predovšetkým v štátnych súvislostiach a prispieva predovšetkým k zmocneniu štátne-národných vzťahov. (V podstate takto chápe pôsobenie tohto činiteľa napr. i Lenin vo svojom Vývine kapitalizmu v Rusku.) Jeho pôsobenie na národy neštátne je do istej miery iné: deštrukčné tam, kde je dostatočne silný, vývinovo spomaľujúce, kde — ako napr. vo vtedajšom Uhorsku — je slabý.) Všeobecne však v prípade nevyvinutých ešte nepanujúcich národnostných útvarov v štátoch národnostne miešaných je podväzovanie hospodárskeho činiteľa pre vývin týchto národov viac priaznivý ako naopak,  nakoľko zmenšuje asimilačnú silu národa vládnúceho. Hospodársku diskrimináciu Uhorska (hlavne z dôvodov štátne-hospodárskych vzhľadom na húževnaté ľpenie uhorskej šľachty na nezdaňovaní) v rámci rakúskej monarchie treba napr. pokladať za činiteľa slovenskému národnému vývinu priaznivého, a nie naopak, a nehovoriť teda o dvojitom hospodárskom útluku ako činiteľovi
v tomto zmysle retardačnom. Jednak preto, že nijaký priamy útlak hospodársky na Slovákov Rakúsko nevyvíjalo, jednak a najmä vSak preto, Že spomenutá skutočná diskriminácia hospodárska (nie útlak) v meradle celouhorskom bola Slovákom zhruba priaznivá, keďže umožnila Slovákom zmocnieť národnostne driev, než uhorský kapitalizmus so svojimi zhubnými následkami mohol do jeho vývinu zasiahnuť. Podobný dialektický vzťah máme i pri tzv. dvojitom útlaku národnostnom.

Uhorská determinácia slovenského národného vývinu bola i takto dosť mohutná a významná, a to predovšetkým po stránke štátno-politlckej a štátno-národ-nostnej. Slováci ako jednotlivci boli, svojmu stavu primerane, členmi uhorského národa štátno-politického v širšom nestavovskom zmysle slova a takými sa aj cítili. Tento v dobrom zmysle slova chápaný „hungarizmus" uplatňoval sa v oboch súvekých konfesijných táboroch slovenských, v katolíckom z roličnych príčin (príslušnosť k štátnemu náboženstvu, šľachtická výsadnosť ich duchovenstva) dokonca silnejšie, i keď subjektívne jeho prejavy, niekedy dokonca intenzívnejšie (vzhľadom na poriadené postavenie) ozývali sa niemenej často i na strane evanjelickej.

Ako protisila, uplatňujúca sa záchovne na strane daných domácich národnostných činiteľov (reč, zvyky a mravy, kroj, historické skazky, rečové a v zárodku i národnostné povedomie), nositeľov to budúceho národného vývinu slovenského, pôsobí tu viac-menej matné a nediferencované povedomie súnaležitostl slavian-skej, ktoré, je spočiatku v porovnaní so svojím hungarlstlckým rivalom v nevýhode, postupne, v priebehu národného obrodenia, rastie, až sa mu stáva rovnocenným, ba chvíľami ho, i ked len teoreticky, prevyšuje. Chápať slovenský obrodenský národný vývin, na uvedených domácich základoch, ako produkt dialektického pôsobenia týchto, slovenský národnostný vývin základne determinujúcich, dvoch činiteľov, bolo by snáď najlepším obrazným vyjadrením slovenského vývinového pochodu.

I táto slovanská determinanta sa uplatňuje v obidvoch táboroch, i keď zasa do istej miery rozdielne. Kým na strane katolíckej je tu súvis priamy, ba na začiatku obrodeneckej éry už dokonca splývavý (stotožňovanie Slovákov a Slovanov), na strane evanjelickej je tu vedľa súvisu priameho (čiastočne i vlivom činiteľov katolíckych) i súvis z nášho dnešného hľadiska nepriamy, prostredníctvom národného celku československého, lepšie povedané českoslovanského, vzhľadom na to. že tu nešlo o dvojdielny útvar česko-slovenský. ale o monolitný pojem, zasahujúci z českého národnostného okruhu (najprv prostredníctvom súvereckej náboženskej emigrácie, potom však, postupom národného obrodenia v Čechách, ku ktorému takto i samo Slovensko platne prispelo, a nakoniec aj priamo) i na Slovensko, kde ovplyvňovalo predovšetkým zložku evanjelickú, no neostalo bez, pravda, postupne slabnúceho vplyvu ani na zložku katolícku. Tomuto československému (rozumej slovanskému českej determinácie) vplyvu mala pripadnúť v slovenskom národnom vývine (v rámci spomenutého už didaktického napätia) významná, ba rozhodujúca úloha.

Proti uhorsko-maďarskej národnostnej ideológii o maďarčine (reči to národa panujúceho) ako uhorskej reči národnej, predstavovala československá ideológia o českej reči ako (i keď zanedbanej) národnej reči, viažucej sa ideologicky podobným spôsobom k českému kráľovstvu, k českej zemi, tedy útvaru teoreticky i ideologicky rovnocennému, ideológii uhorsko-maďarskej náležitú a v daných národnostne nevyvinutých pomeroch slovenských jedine platnú a možnú rovnováhu, i keď sa mohla uplatňovať v daných pomeroch len viac-menej subjektívne predovšetkým prostredníctvom jej prívržencov v radoch slovenského evanjelictva.

Za takýchto pomerov hovoriť o slovenskej kmeňovitosti, dokonca o akejsi národnej samostatnosti (Tibenský, 60), či už v rámci uhorskom alebo dokonca slovanskom v zmysle našich autorov je silná a prismelá antipácia, predchytáva-júca vlastne už výsledky nasledujúcej, kollárovskej fázy slovenského národného obrodenia. V našej, počiatočnej epoche nedovoľuje to ani súčasná, málo diferencovaná predstava Slovanstva, ani dosiahnutý stupeň národného obrodenia. V tomto smere stačí poukázať čo len na súčasný spôsob označovania Slovákov, Slávi Pannoniae, Hungaro-Slavi a pod., kde Slávi, pritom všetkom, že vecne ide o Slovákov, neznamenajú Slovákov, ale Slovanov, hoci už Jordán skoro polstoročia predtým hovorí už o reči „Slovacciorum", teda používa írečitého mena na ich označenie. (Bernolák v polemike s Bajzovými Uhro-Slovákmi z r. 1794 v Něco 0 Epigramatéch zdôrazňuje síce, že pravé meno je Slováci, ale v takej súvislosti, že je zrejmé, že stotožňuje i tu Slovákov so Slovanmi: Slováci sú tí, čo v Uhorsku bývajú, ostatní majú iné mená.) I z týchto príkladov vidno, ako nebezpečné je napĺňať staré pojmy novým obsahom alebo dokonca spokojiť sa prekladom z latinčiny do slovenčiny, ktorý i pri sebaväčšej filologickej presnosti nevie vystihnúť sémantickú náplň súčasného pojmu alebo označenia. Značná časť nadšenia našich autorov plynie práve z takýchto neporozumení alebo dokonca nepresností. Uvediem len jeden príklad. Bernolák v predmluve k svojej Dissertatii spomína aj iných pracovníkov, ktorí „aliarum eruditarum gentium exemplo linguam Slavonicam excutissimam reddere conantur: čo Butvin (Zj. hnutie, 42) prekladá tak, že Bernolák tu ako podnet k pestovaniu domáceho spisovného jazyka uvádza    príklad pokročilých národov, ktoré „svoje jazyky akoby na vrchol slávy podvihli", hoci správne by malo byť, že sú pracovníci, ktorí po príklade iných vzdelaných národov sa usilujú slovenskú reč čo najlepšie vzdelať, urobiť najvzdelanejšou, najprebádanejšou, nehovoriac ani o tom, že v Bernolákovom texte niet ani náznaku o „spisovnej" reči. (Prípad s maďarským pretlmočením Praefatie k Slováru by tu mohol byť odstrašujúcim príkladom.)

Ďalším prameňom neoprávneného nadšenia býva akýsi globálny spôsob pojednávania, kde sa dostatočne nerozlišuje medzi jednotlivými činiteľmi a prednosti, zistené u niektorého prívrženca bernolákovskej školy, sa nenáležité pripisujú celému hnutiu a jeho vodcovi Bernolákovi. I medzi jednotlivými bernolákovskými činiteľmi boli predsa podstatné rozdiely. Nie je napr. predsa možno stotožňovať Bernoláka s Bajzom alebo dokonca s Fándlym. (Tibenský sa na jednom mieste dokonca ohradzuje, aby sa medzi bernolákovcami robil rozdiel a staval sa jeden proti druhému. Sám i Bajzu pokladá za bernolákovca, hoci ho bernolákovci spomedzi seba dlho vylučovali a proti nemu vehementne vystupovali.)

Najväčšou chybou spomenutých prác je však nedostatok akéhokoľvek vedeckého kritéria pri posudzovaní podstaty a náležitostí tzv. národného obrodenia, potrebného najmä na rozlíšenie od obdobných javov v minulosti (ponosy na za-nedbávanie národnej reči, povzbudzovanie pestovať Ju k sláve národa, príklady iných národov a iné zdanlivo obrodenské rekvizity vyskytujú sa predsa storočia pred obrodením) a bolo by v záujme vedeckej presnosti zistiť, či a v čom sa podobné prejavy obrodenské líšia od predobrodenských, tedy Či ide skutočne o javy obrodenské alebo len o opakovanie javov starších. Naši autori spokojujú M zväčša nekritickým nadšením. Spoluvinu na tom má do Istej miery pravda aj kolektívny charakter diela (s výnimkou Butvina), kde jednotliví bádatelia sa zaoberajú s viac-menej úzkym problémom bez náležitého zreteľa na celkovú jeho zaradenosť. Týmto nedostatkom trpia však i state súbornejšle, kde by sa podobný zásadný postoj očakával (Tibenský).

Sám osobne by som pokladal v tejto súvislosti za najlepšie kritérium názor na národnú reč a pomer k nej, rozlíšený podľa jednotlivých Jej funkcii a Jej pomocou dosiahnuť sa majúcich cieľov. Hlavné vývinové fázy, znamenajúce súčasne i hodnostné vyššie a vyššie stupne, dali by sa podľa nás určiť zhruba takto: Utilitaristický, tedy čisté osožnostný názor na reč v rozličných stupňoch (reč ako prostriedok spoločenského styku, výchovy, vzdelania, prípadne i umeleckej činnosti), v záujme ktorých sa treba starať aj o jej formálne zdokonaľovanie. Reč ako hlavný znak národa a súčasne i nositeľka a prechovávateľka jeho charakterových a národných vlastností a podmienka jeho existencie a trvania, pričom hlavný tvorca reči a ňou zachytených vlastností je ľud. Reč ako konštitutívny prvok národa vo vlastnom zmysle slova (i politickom). V dvoch posledných funkciách rozumie sa samo sebou, že pestovaniu národnej reči treba venovať zvýšenú a u prvého stupňa potrebnú mieru ďaleko prevyšujúcu starostlivosť a opateru. Výslovne obrodenský charakter by som priznával pomeru k reči druhým stupňom počínajúc, pričom vyššie, menej priamo utilitaristické stupienky by spadali do obdobia predobrodenského, prípadne by mohli byť pojaté do Jeho počiatkov.

Platí to najmä o zreteľoch umeleckých, ale aj demokratlzačno-otvetovych. V počiatkoch slovenského národného obrodenia, a to v obidvoch táboroch, prevláda zreteľ osožnostný, nábožensko a hospodársky, svetonázorovo a zdravotne osvetový s uplatnením sa i ľudovodemokratizačného princípu osvietenského (osveta i pre „sedláčkú"). Na vyššie, umelecké ambície máme len niekoľko málo teoretických náznakov: Bajza, Fándly, na evanjelickej strane najmä Plachý svojím rozlíšením básnictva od veršovníctva; Bernolákove polemiky s Bajzom majú ráz filologicko-prozodický a prichodia tu teda do úvahy len nepriamo. Ojedinelé náznaky v tomto smere v korešpondencii „tovarišov" s Fándlym treba pravdepodobne pripísať tiež len upravovateľským zásahom Fándlyho, na aký máme veľmi pekný príklad v jeho úprave Valentíniho básne na katolícke duchovenstvo, prebásnenej Fándlym, (Tibenský, str. 142 a i Miškovič, str. 186 ju pokladajú za pôvodnú), nadaným to (ako jeho neuverejnená bukolická, Hollého predbiehajúca báseň dosvedčuje) nie veršovníkom, ale skutočným, i keď nevýkonným básnikom na oslavu Tovarišstva. Určitá homogennosť a stereotypnosť ideová i výrazová (najmä túto by bolo ťažko pripísať na vrub prekladu) by sa tomu zdala nasvedčovať a pripúšťala by podľa mojej mienky i hypotézu fingovenia niektorých listov. Naši stylologovia by sa mali tejto otázke blliiie venovať. Jediný náznak novej ideológie druhostupňovej máme len u Jiřího Palkoviča v rozprave o Slovácích a zvláště jejich reči, prednesenej v slovenskej spoločnosti v Jene r. 1793 a uverejnenej až 1817 v Týdenníku. (Pochybnosti o dobovej autentickosti Vyvíjalovej sú bezpodstatné.) To je však mimo okruhu vlastného súdobého kultúrneho diania slovenského a neprichodí tu do úvahy.

Bajzovi však pripadá v rámci počiatočného slovenského národného obrodenia významné miesto i po jednej inej stránke. Nielen vyšší stupeň jeho rečových ambícii a časová prednosť, ale a najmä, aby sme tak povedali, z útrob doby vyvierajúca spontánnosť jeho počinu kladie ho na samý počiatok (ako na to správne poukázal už Kotvan) slovenského národného obrodenia. Na rozdiel od kodifikátora Bernoláka je Bajza skutočný instaurátor. Popud k svojmu kodifi-kátorskému počinu dostáva Bernolák zvonku, nariadením Jozefa II. o pestovaní materinských rečí na generálnom seminári v záujme lepšej prípravy alumnov na ich pastoračné povinnosti. Neustálenosť vtedajšej „katolíckej" slovenčiny a tiež značné rozdiely dialektické medzi jednotlivými slovenskými klerikmi a z toho plynúca mravná diskriminácia slovenských chovancov voči maďarským a nemeckým, ktorí sa už mohli opierať o vypestovanejšie jazyky (pre nevyspelosť a I neznalosť reči slovenskí klerici zaostávali v zápolení v stolových kázňových výstupoch, obvyklých v seminári pri obedoch), v neposlednom rade však i úradná intervencia profesora pastorálky Kratochvillu bola slovenskému krúžku klerikov, na čele s Bernolákom pohnútkou, že sa venovali intenzívnejšiemu štúdiu vlastnej materinskej reči a po porade s niektorými významnejšími súčasnými kazateľmi a praktickými znalcami kazateľskej slovenčiny (spomedzi nich vyniká najmä dubnický farár Mészáros) pristúpili k filologickej kodifikácii vtedajšej, v podstate západoslovenskej kultúrnej slovenčiny, na starších, v podstate českých (domácich i mimodomácich) základoch. Popud je tu teda viac oficiózny ako obro-denský, i keď na druhej strane je zasa nesporné, že dobové prúdy, ktoré sa uplatňovali v obrodenských počiatkoch u nás, neostali bez vplyvu ani pri tomto počine a že raz kodifikovaná bernolákovská slovenčina stala sa účinným nástrojom obrodenským, i keď, v súhlase so svojím vznikom a celkovým zameraním, predovšetkým rázu nábožensky a i ľudové a ojedinelé i národne výchovného. V týchto poslednejšich vzťahoch hlavná zásluha pripadá predovšetkým Fándlymu.

S obrodeneckým typom Bernoláka mali sme sa už príležitosť bližšie zapodievať a nemalo by význam, veci. prednesené v mojom Maďarónstve Bernolákovom, znova opakovať. Na tomto mieste môže postačiť, že hlavná charakteristika Bernolákova (chladný, barokovo-humanistický typ bélovský, kodifikátor starého, menej iniciátor nového, istý národnostný chlad alebo, ak chceme, určitá národnostná hungaristická odcudzenosť) podržuje, myslím, svoju platnosť i dnes, ba novými objavmi, urobenými medzitým, sa ešte len utvrdzuje. Tak napr. nami vyššie citované, národnostne najvyššie stojace miesto z Bernolákových národnostne relevantných prejavov je vlastne len štylistickou parafrázou obdobných miest z listu Mészárosovho. I jeho „pokrokové" črty majú do istej miery ráz oficiálny. Mám tu na mysli jeho spis Nova bibliotheca selecta, ktorá, nepochybne na úradný popud, obsahuje súpis diel. na ktorých súčasnej cirkevnej politike štátnej (febronianizmus, jansenizmus, štátno-cirkevné osvietenstvo) záležalo, aby boli kňažstvom, najmä nádejným, tedy klerikmi, čítané. Pripojené poznámky však, určujúce cieľ zbierky (výber čo čítať, ale aj čoho sa varovať, francúzske teologické knihy dopomáhajú nielen k teologickej učenosti, ale umožňujú aj vyvracať bludárske názory), robia celú vec ďaleko nevinnejšou, než by sa dalo súdiť z pokriku, vyvinutého okolo tejto zbierky. O „ekonomickom" diele Bernolákovom, vzbudivšom nie menší rozruch, sa zasa ukázalo, že Ide o prednáškové značky, v najlepšom prípade o ich samostatnejšiu reprodukciu.

Poznámky, pripojené k súpisu, svedčia, myslím, dostatočne, že dielo uložené mu pravdepodobne vedením Pazmanea vo Viedni za jeho tamojšieho pobytu (pravda, toto poverenie svedči nielen o neobyčajnom nadaní Bernolákovom ale aj o bystrých rozpoznávacích schopnostiach jeho tamojších predstavených), nešlo mu od srdca. Po preložení do prešporského generálneho seminára, kde sa dostava pod vplyv cirkevne konzervatívnejšie založeného jeho rektora Szabóva, necháva hotové, do tlače už pripravené dielo ležať a sám, najmä po nastúpení dušpastierskej činnosti, podlieha viac a viac súvekej reakčnej mentalite uhorskej šľachty (svoje vlastné zemianstvo pociťuje veľmi živo), ktorej daň skladá i vo svojich súvekých maďarizačných prejavoch. A to je vari jediný bod, v ktorom cítim potrebu, vývody vyššie citovaného diela poopraviť.

Môj vtedajší pokus o národnú očistu Bernolákovu (nie maďarlzmus, ale len hungarizmus) opieral sa jednak o presvedčenie, že príslušné ominózne miesto Bernolákovej predmluvy k Slováru spadá do doby jeho definitívneho dohotovenia. teda do r. približne 1805—1808, jednak o národnostne-duchovný habitus Bernolákov, ktorý Tibenský (str. 59 Počiatkov) pokladá v ohľade „vlasteneckom'' za „podexponovaný". Zabúda pritom, že čím vyššie budeme hodnotiť národnostný profil Bernolákov, po jeho a najmä Butvinovom vzore, tým menej pochopiteľnými a ospravedlniteľnými sa stanú Bernolákove výroky v predmluve Slovára o šírení uhorskej (maďarskej) reči. U Fándlyho bolo by to napr. niečo vonkoncom nepredstaviteľného. Obidva tieto moje predpoklady ukázali sa však v dôsledku objavenia nových materiálov mylnými. O mieste vytlačenom v Slováre aa totiž ukázalo, že je to už v poradí štvrtá predmluva k Slováru, kde uvedené miesto bolo na cenzorské zákroky viac a viac zmierňované, až z neho ostal len tlačený text. V Hamuljakovej pozostalosti sa nám zachovali odpisy (stručné) cenzorom neschválených miest Bernolákovej predmluvy z konca r. 1790, z konca r. 1791 a úplný odpis predmluvy z r. 1796 s obšírnejším, cenzorom rovnako neschváleným variantom príslušného miesta predmluvy, ktoré moju obhajobu úplne vyvracajú. Ešte i umiernenejšia osnova z r. 1796 udáva nepokryte „labil communionem, cuius unice diversitate (patriae cives) laborant" (rečové spoločenstvo, ktoré uhorským obyvateľom jedine chýba) ako cieľ, ktorý má byť dosiahnutý tým, že sa pomocou jeho slovníka Slováci (Slavi) naučia maďarsky.

Vo svetle týchto dokladov javí sa nám situácia asi takto: Bernolák aa v r. 1790 až 1791 dostáva do krážov šľachtickej reakcie a podlieha úplne aj jej zúrivo maďarizačnému programu, pri ktorom zotrváva i po opätovných zamietnutiach príslušných miest jeho predmluvy vyššími (miestodržlteľstvo v prvých dvoch prípadoch) i nižšími (trnavský cenzor Zachar) cenzúrnymi miestami. Príslušné miesta len postupne zmierňuje. Fándly bojuje v tom istom čase (Igaz hazafi) po boku svojho panovníka, vystupujúceho v záujme emancipácie meštianskeho a čiastočne i sedliackeho stavu. Bude vecou ďalšieho výskumu (najlepšie v archívoch trnavského vikariátu) zistiť, nakoľko kariéra Bernolákova (tajomník a či direktor vikariátnej kancelárie, prebendát výnosnej fary v Nových Zámkoch) súvisí s týmto jeho postojom. Ako vedľajší výskum by sa tu javila aj potreba zistiť, z akých príčin bol ponechaný Fándly, toto faktotum slovenského Učeného Tovarišstva, po celý život na naháčskej brdárke, práve cirkevne mocným Jebo "ridiťelem", majúcim nepochybne v tomto smere skoro neobmedzené možnosti.

V tejto súvislosti žiadalo by sa dodať, najmä vzhľadom na staršie (Pražák) a novšie (Wollmann) filiácie Bernolákovho kodifikačného diela, teda vzniku spisovnej slovenčiny bernolákovského typu, s touto maďarizátorskou šľachtickou reakciou, resp. s jej prípravou, začínajúcou v podstate od r. 1789, že takéto a im podobné názory vo svetle skutočného vzniku bernoláčtiny, ako sme ho podali vyššie, nemajú nijakého opodstatnenia. Najviac bolo by možno pripustiť (od r. 1784) určitú paralelitu v odpore proti jozefínskej germanizácii.

Zmena v posudzovaní národnostného profilu Bernolákovho nemôže sa, prirodzene, dotýkať ani skutočného (nie toho vybájeného) charakteru Tovarišstva, predovšetkým, pravda, jeho prevažne konfesijného, nie celonárodného charakteru a poslania, ktoré sa naše posudzované práce snažia všakovak prekryť. Veď sám Bernolák otvorene priznáva, že jeho kodifikácia slovenčiny sledovala predovšetkým ciele náboženské, umožniť preklad Písma. Formulácia je tu taká, že o jej pravdivosti (ako chce Tibenský, str. 93). i keď vyvolanej protichodnými námietkami i kléru nižšieho, nie je možno nijako pochybovať. Inak dokladov pozitívnych je v tomto smere dosť. Svedčí tu konečne i sama vydavateľská činnosť Tovarišstva, kde nenáboženské vydania v širšom zmysle slova, teda i nábožensko-výchovné a zábavné (objavujú sa len výnimočne, predovšetkým zasa len zásluhou Fándlyho). Národnostný význam majú opravdu len Fándlyho Stručné dejiny (Compendiata historia), hoci cenné sú i jeho spisy hospodárske (predmluvy!). Inak nie všetky spisy, vydané predplatiteľským spôsobom, sme oprávnení pokladať za vydania spoločnosti, ale len tie, kde sa to výslovne udáva, a tých je veľmi málo.

Preklad Písma bol dlhou túžbou slovenských katolíkov (Hadbavný), predovšetkým cirkevného vedenia. Predovšetkým z dôvodov cirkevne obranných. Z tejto snahy vznikli konečne i Cantus catholici, aby získali nazad odpadlíkov, odvábených protestantským spevom v ľudových rečiach. (Z predmluvy jágerského biskupa Telegdyho k maďarským Cantus z r. 1678.) Nedostatok Písma v slovenskej reči mal za následok jav podobný: aj katolícki veriaci čítali protestantské vydania. To mal zamedziť slovenský preklad.

Približne podobne sa má vec aj so súčasnými medzikonfesijnými stykmi, ktoré sa zveličujú s cieľom dokázať celonárodnosť bernoláčtiny. V tejto súvislosti by som nepreceňoval fakt, že Bernolák použil pri písaní svojej Dissertácie knižnice Inštitórisa Mošovského. bez ktorej by pravdepodobne svoje dielo nebol mohol ani napísať. Podobnú asi hodnotu má poukazovanie na použitie českej gramatickej literatúry Bernolákom pre priaznivý vzťah bernolákovcov k Čechom a češtine, ktoré vzťahy sa v našich dielach značne idealizujú, ich protičeská zaujatosť demobilizuje. Väčší význam má, inak zriedkavý a príležitostný styk prešporského Palkoviča s Hollým (z iniciatívy prvšieho). Všeobecne možno povedať, že nadkonfesijné, celonárodné zretele (ak za také nechceme pokladať katolícku sebestačnosť) sú väčšmi doma u evanjelikov. Palkovič uznáva i bernolákovskú spisbu za súčasť spisby národnej, na podobný postoj zo stránky katolíckej (iba ak nechceme zaň pokladať ojedinelé nájazdy proti užívateľom cudzej reči), niet príkladu. Prvá náboženská kniha, určená pre kresťanov bez rozdielu konfesie, je Plachého preklad Sturmovho Kocháni s Bohem z r. 1810. Celonárodné zretele prejavujú sa na strane katolíckej, a to až do rokov tridsiatych, predovšetkým rekatolizačnými túžbami a snahami. Veď i Hamuljak pokladá ešte r. 1829 za možné lichotiť Šafárikovi tým spôsobom, že si ho ctia i katolíci natoľko, že by ho radi videli vo svojom ovčinci. (Pripomína to maďarskú mentalitu, ktorí na vynikajúcich ľudí inej národnosti obyčajne poznamenávali: Kár hogy nem maoyar. Škoda, že nie je Maďar.) Silené je i časté zdôrazňovanie demokratizačnosti bernolákovcov.

Konfesijnú zaujatosť vidno i z nerovnakého pojednávania o veciach jednotlivých konfesií. Nadšenie, prevládajúce v partiách o bernolákovcoch, robí miesto až prehnanej kritičnosti u evanjelikov (vari ako kompenzáciou). Tak napr. náboženské motívy u katolíkov sa zamlčujú, ba miestami priam popierajú, kým u evanjelikov (hoci tu sa uplatňovali v menšej miere) vyzdvihujú. Regresívne fázy sa zaraďujú do evanjelického kontextu (Butvin. str. 72), hoci tie isté príčiny, pre ktoré sa nepodarilo založiť prešporakú spoločnosť (založila sa však predsa len katedra, tak významná pre slovenské národné obrodenie v ďalšom vývine), spolupôsobili aj pri úpadku Tovarišstva (pravda, boli tu aj príčiny, a to v rozhodujúcejšej miere, vnútorné, o ktorých sa múdro mlčí) a vzhľadom na postupujúce živorenie a faktický jeho zánik lepšie by sa hodili ta, ako do kontextu evanjelického, ktorí práve v dobe tohto úpadku vyvíjajú dosť intenzívnu, i literárne i národne významnú činnosť (Palkovič, Tablic, učené spoločnosti a i.). Sem patrí i národno-rečové znehodnocovanie bibličtiny Vyvíjalovou (Počiatky, str. 244, 260: mechanické ponímanie jazyka, jazyk metafyzický ponímaný ako umelý útvar). Alebo Butvin, ktorý všade dôsledne rozlišuje katolícke a evanjelické, naraz, hovoriac o obranných spisoch Hojčovom a Suhajdovom, znamenajúcich vrchol snáh o slovenskú národnú svojbytnosť a i o jej politické uplatnenie a zrovnoprávnenie, naraz ich nazýva nadkonfesijne „naši vzdelanci". Evanjelici si to budú nepochybne vážiť ako veľké vyznamenanie a uznanie (ako si nepochybne vážil i Inštitoris-Mošovský, že Bernolák ráčil použiť jeho knižnicu), my by sme však v tom predsa len radi videli podvedomé priznanie evanjelickej nadradenosti v národnom vývine na tomto jeho stupni. Potlačovaný pocit zaostávania možno vycítiť i zo zdôrazňovania údajne zhubných následkov celibátu na možnosť vzniku určitej národnej tradície, na akú sú (ináče ani nie tak hojné) príklady v rodinách evanjelických farárov. Katolícka cirkev hľadí na celibát ako na prednosť, umožňujúci odovzdať sa úplne službe Boha a cirkvi, a myslím, že tú istú funkciu by mohol mutatis mutandis plniť i v ohľade národnom, ked si predstavíme možnosti, ktoré by mohol mať slobodný, rodinou nezaťažený kňaz, najmä na dobre dotovanej fare, v napomáhaní národných záujmov. Štúrovci aspoň úlohu celibátu, ako sa oň medzi nimi snažil Štúr, chápali takto. O tejto možnosti svedčia konečne i početné príklady na strane katolíckej. A čo sa pestovania národnej tradície týka, tú možno pestovať nielen rodinne (kde máme hodne príkladov aj na zjavy opačné), ale aj kolektívne, v duchovenských sboroch a iných útvaroch alebo iných národných, i keď konfesijne omedzených útvaroch, ako máme napr. na to príklady v rozličných reč pestujúcich spoločnostiach pri vzdelávacích ústavoch oboch konfesií (bernolákovci, štúrovci).

Záverom k pojednávanému obdobiu možno teda súhrnne povedať, ža v týchto počiatočných fázach slovenského národného obrodenia nijako nie je možno (a to ani na jednej strane) hovoriť o kvalitatívne novom ponímaní jazyka ako „výrazu národnej osobitosti a rovnoprávnosti v mnohonárodnostnom Uhorsku" (Butvin. Hnutie, str. 38). Naproti tomu možno súhlasiť (s určitou redukciou) s doplnkovou formuláciou tamtiež, že táto doba videla v jazyku „nástroj na vytváranie samostatnej slovenskej kultúry".

Na druhý, kvalitatívne vyšší stupeň dostáva sa národný vývin slovenský až koncom druhého decennia 19. storočia udomácnením ideí Herderových. Prvú zmienku o nich má Palkovič v uvedenom už článku v Týdenniku na rok 1817, ktorý však z nich cituje (v originále) len časť, hovoriacu o tom, že skutočná umelecká tvorba je možná len v materinskej reči a o povinnosti vzdelancov v nej písať. Toto pomerne neskoré zdomácnenie je tým zaujímavejšie, že v Čechách ohlasy myšlienok Herderových nachodíme už v prvom deceniu (Nejedlý a i.). Na slovenské pomery boli však tieto idey ešte predčasné a tak sa ani o ne nejavil nijaký záujem. Idey tieto v plnej šírke, ovplyvnený súčasne aj ich praktickým aplikovaním na nemecké pomery (snahy o národné zjednotenie nemecké v jednom štáte), ako sa s ním mal príležitosť oboznámiť na slávnostiach, konaných na 300. výročie reformácie (1817) na Wartburgu, hlása u nás až Kollár. Ideami týmito ovplyvnený vracia sa nazad domov z Jeny i Šafárik, meškajúci tam súčasne na štúdiách. Ich apoštolom stáva sa však predsa len Kollár svojím pomyslom Slávie o štyroch kmeňoch, tlmočeným najmä priam prorocky v niektorých znelkách Slávy dcéry. Kollár udomácňuje tak u nás vývinové štádium druhé i tretie: Intímny súvis medzi národom a rečou, medzi jeho existenciou a súčasne i zásadu národno-konštitutívneho významu reči (mravy reč a mysli svorné). Kollárova Slávia, na rozdiel od Teutónie, nebola síce nikdy uskutočnená, ostala len pomyslom, ale pomyslom, ktorý rozhýbal mysle takmer všetkých slovanských národov, najmä tých ujarmených, a mal rozhodujúci význam i pre slovenský národný vývin pri tom všetkom, že Slovákov ako zvláštny kmeň (na rozdiel od Šafárika) do jej sústavy nepojal, ale spojil ich v jedno s Čechmi v spoločný kmeň československý. A to predovšetkým svojim základným prehodnotením pojmu národ a prijatím reči za jeho hlavné kritérium. I keď toto kritérium malo predovšetkým umožniť zhrnutie slovanských národov pod spoločný celok, svojou podstatou umožňovalo sebamenšiemu národu nielen cítiť sa národom, ale nadobudnúť v ňom i konštitutívno-organizačný prvok, uznávaný postupne v širších a širších kruhoch. Túto aplikáciu na slovenské pomery robia spomenutí už „slovenskí vzdelanci" (Hojč, najmä však Šuhajda, ktorý vyvodí z tohto princípu hneď aj náležité dôsledky: federalizácia Uhorska na podklade národnostnom). Slováci takto dostávajú organizačnú náležitosť, ktorú bolo možno postaviť proti uhorskému amalgamujúcemu územno-politickému pojmu národa.

Ale aj sama idea Slávie, pri všetkej svojej pomyseľnosti, a snáď práve preto, mala na Slovákov ohromný národne-mobilizačný význam. Pri slovenskej malosti, národnej nevyvinutosti a hugaristickej determinovanosti takýchto silných vznetov bolo treba, aby sa vymanili z uhorského objatia, meniaceho sa čím ďalej hrozivejšie na maďarské. Podobný, i ked už nie tak jednoznačný význam mala i idea československá, ktorá však sama o sebe sa ukázala v tejto dobe ešte dosť slabá. Hlavná zásluha Kollárova je však predsa len spomenuté prehodnotenie pojmu národa. Z tohto dôvodu som ho nazval právom „otcom slovenského nacionalizmu", ktoré pomenovanie, ako dodatočne zisťujem, vyvolalo hodne nedorozumení vzhľadom na skutočnosť, že Kollár včlenil Slovákov do československého kmeňa. Ale tu išlo o vyslovenie princípu priam životadarného.

Kollárovská slovanská idea mala však veľmi významný dosah i v otázke slovenského národného zjednotenia. Zasiahla totiž aj pokrokovejších bernolákovcov. Pod jej očarujúci vplyv dostávajú sa najmä bernolákovskí národovci, združujúci sa v Budíne okolo Hamuljaka, ale ojedinele aj inde po krajine, udržujúci s ním styky. Sú to všetko ľudia, predstavujúci akúsi renesanciu rečového bernolákizmu. Vplyvom nových idei dochodí medzi Kollárom a Šafárikom na jednej a medzi Hamuljakovcami na strane druhej (Herkelove Elementa, toto dodnes nedocenené slovanské esperanto, a Koyšove slovnikárske práce patria vari tiež nejako do tohto súvisu) k užším stykom a i trvanlivejšej spolupráci, najmä však k rozličným pokusom aj o rečové zjednotenie alebo aspoň zblíženie, ktoré však pre obapolné ľpenie na dochovaných spisovných rečiach ani pri vzájomnej ochote k ústupkom neprekročilo štádium bilinguizmu (Zora). Konfesionálna znášanlivosť (stojaca nutne už i v základoch slovanskej vzájomnosti) bola ďalším priaznivým plodom tohto styku.

Tejto otázke venujú dostatočnú pozornosť aj naši autori, najmä, pravdaže, Butvin v obidvoch svojich uvedených príspevkoch. Predstavuje však (K počiatkom. 416 a.) veci tak, ako keby títo bernolákovci, najmä Hamuljak, dospeli k tomuto prelomu samostatne, respektíve dokonca tak, ako čo by mali v ňom prvenstvo (Hnutie, str. 125 n, s porovnaním, čo hovorí v tomto smere o Kollárovi a Šafárikovi na str. 120 n.) a stavia Hamuljaka (najmä K poč., 414 n.) dokonca akoby do centra národného vývinu. Nebolo by vôbec ťažko vyvrátiť tieto názory (zdôrazňujúce síce len Hamuljakovu ľudovosť, rezumujúceho však predsa vec v tom zmysle, že „Hamuljak prvý v našom národnom hnutí podal z hľadiska svojbytného národného vývinu všestranné ocenenie materinského jazyka, povýšeného na národný jazyk") ideologickým rozborom stanovísk oboch stránok, respektíve chronologickým zostavením údajov. Ale ani túto námahu sl nemusíme dať. Ušetril nám ju sám Hamuljak, ktorý vo svojom liste Šafárikovi (6. IX. 1827) sám priznáva, že svoje názory o materinskom jazyku má od Šafárika a Herdera. Butvin, ktorý tento list opätovne cituje (Hnutie, 125 n. a K poč., 415) však spomína (Hnutie, 106, 135) len Herdera, čo už myslím rozhodne ďaleko prekračuje možnosti i tej najliberálnejšej interpretácie. K tomu treba ešte dodať, že 1 pokiaľ ide o Herdera, ťažko je myslieť na priame prevzatie z Herdera samotného (Herderove spisy netešili sa v Uhorsku nijakej veľkej známosti). Skôr pôjde o Palkovičove citáty z Herdera (v origináli) na konci spomenutej rozpravy. Opierame sa pritom o známy Bošániho list Hamuljakovi zo 4. V. 1830, poslaný Hamuljakom Kollárovi vzhľadom na zastávanie sa materinskej reči pre Slovákov v ňom, najmä však na jeho záver, opakujúci doslova záverečný passus (Beda národu ...) a parafrázujúci aj inak myšlienky, uvedené v spomenutej rozprave. (Butvin, Hnutie, 136 uvádza tieto myšlienky ako Bošánimu vlastné, hoci Bošáni sa tu na Herdera odvoláva.) Toto preterovanle kollárovcov má ešte svoj zaujímavý prívesok v Butvinovom tvrdení (Hnutie, 135), že „na bernolákovskej strane už niekoľko rokov pred vystúpením štúrovcov dospelo sa k chápaniu materinského jazyka ako základného znaku a existenčnej podmienky národa".... hoci v Bošánim, na ktorého sa Butvin tu ako na doklad odvoláva, nie je o tom zasa ani slova. Zabudol pritom i na to, že kollárovci dávno pred Bošánim dospeli k názorom v národnostnej otázke ďaleko prevratnejším. Ide nepochybne zasa len o zamotanie., sledujúce predstaviť bernolákovcov ako prameň slovenského národného obrodenia. Nezmyselné je tvrdenie (K poč., 413), že Kollár vyzýval Hanku, aby si Česi hľadeli získať Rudnayho „pre svoje národné snahy", kde pravda je práve opačná. Hanka to odporúčal Kollárovi.

Pre lepšie pochopenie situácie treba ešte zistiť, že hamuljakovci v týchto prevratnejších myšlienkach kollárovcov,  respektíve Herdera nesledovali a spokojovali sa odvolávaním sa na uvedený súvis medzi materinskou rečou a vzdelaním národa, teda v podstate s tým, čo je z Herdera uvedené už v Palkovičovi, v čom by sme mohli vidieť další, i keď len nepriamy doklad k správnosti našej vyššie naznačenej filiácie. Už o intímnom súvise reči a národnej bytosti, charakteru, nenájdeme u nich zmienky a na význam ľudovej tvorivosti by sme mohli usudzovať len z ich účasti pri zbieraní jej plodov pre Kollárove Spievanky, hoci tu sa mohli uplatniť aj prozaickejšie motívy. Aj ich praktická činnosť sa vyčerpáva viac-menej v tomto smere, podľa Butvina predovšetkým z dôvodov protimaďa-rizačne ochranných (K poč., 414) a tiež s akýmsi nevysloveným síce, ale badateľným nádychom priority bernolákovcov i v tomto smere, hoci Kollárova priorita je i tu nesporná (1821—1827). I v tejto obrane sa však i hamuljakovci omedzujú na prostriedky a činnosť viac-menej rečové vzdelávaciu a kultúrnu, nepochybne i pod vplyvom Palkovičovho výroku, že v tomto smere on proti prúdu plávať nemieni. (Pravdepodobne z dôvodov kaptácie protivníkov dáva Palkovič pred posledný zväzok Slovára maďarský preklad Bernolákovej praefatie.) Neangažo-vanosť Zory v obrane proti maďarizácii primalá pravdepodobne Kollára a Su-chányiho predovšetkým k opusteniu spolku. Palkovič, verný strážca bernolákovského odkazu a pod jeho vplyvom i jeho chránenec Hollý, ostal novými prúdmi i v ich miernejšom, hamuljakovskom vydaní, vcelku nedotknutý. Okrem toho bol celkom zaujatý prekladom a vydávaním Písma. Za zásluhu mu však treba pripísať nielen vydanie Bernolákovho Slovára, ale a najmä aj náklad Hollého prekladov a jeho prvých diel. Palkovič a vari i Rudnay patril (spolu s Hollým) do skupiny takzvaných tichých národovcov (hurbanovským termínom Nikodé-mov), spokojujúcich sa literárnou a inou prácou v záujme národa, no vyhýbajúcich sa verejnému vystavovaniu sa. Vec pri jeho vysokej cirkevnej hodnosti a zhoršujúcich sa medzinárodnostných pomerov v Uhorsku, u neho (a ešte vo väčšej miere, prirodzene u Rudnayho) plne pochopiteľná a vysvetliteľná i u Hollého jeho kontemplatívno-bukolickou letorou a i básnickou zaujatosťou.

Tým sme sa konečne dostali k Hollému, vari najspornejšiemu uzlu slovenského národného obrodenia. Problém rozvíril Št. Polakovič svojou knihou Začiatky slovenskej národnej lilozojie z r. 1944, kde pojem filozofie treba chápať približne v pojatí tohto nášho článku. Podľa neho otcom slovenského nacionalizmu štúrovského bol vlastne Ján Hollý. Proti tomu som sa obrátil vo svojej recenzii, uverejnenej v III. ročníku HS—M. S. na rok 1945, vyšlom však až r. 1947, str. 330. Tam som sa snažil zdôvodniť, že štúrovci svoj nacionalizmus nemohli prevziať od Hollého najmä preto, že Hollého nacionalizmus bol úplne iného, staršieho typu, v podstate Papánkovsko-Fándlyovského, teda v podstate barokového. Nesporné vplyvy Hollého na štúrovcov vysvetlil som v tom zmysle, že s Hollého epickými básňami sa štúrovci zoznámili už v dobe, keď ich kollárovský nacionalizmus bol už pevne vyhranený, a nadšenie, čerpané z Hollého Svätopluka a i., vznikalo tým, že svoj nový nacionalizmus vlievali do starších nádob Hollého, teda že si ho chápali nie autenticky, ale po svojom. Tieto formulácie narazili nie menej, než moja spomínaná už formulácia o Kollárovi. Najmä zaradenie Hollého do súvisu s barokom, a to údajne pre nesúhlas časový. V novšej dobe zjavili a stále sa ešte zjavujú nové a nové konštrukcie (pojem treba rozumieť doslova, konštrukcie, neopierajúce sa o historické doklady, alebo ich znásilňujúce), snažiace sa toto údajne "podexponovanie" Hollého napraviť. Tak sa Hollý predstavuje raz ako syntéza Bernoláka a Kollára. resp. Šafárika (Dejiny slovenskej literatúry II, 201), inokedy (po náznakovom nadhodení na tom istom mieste) dokonca ako člen triasu Kollár, Šafárik, Hollý (úvod k Ambrušovej edícii Hollý očami tvojich súčasníkov, str. 8).

Obidve filiácie od Rosenbauma, ktorý sa (str. 36 v poznámke 7) dopúšťa vo veci „podnetu" k prehodnoteniu Hollého neprípustného "hmatu". Podnet totiž pripisuje mne a ku mne sa pripojivšiemu Votrubovi, hoc i z jeho poznámky musí byť zrejmé (udáva, že som tak urobil v recenzii Polakovičovbo diela), že podnet tu patril Polakovičovi. Skomolenou formuláciou chce tento fakt zakryť a predstaviť vec tak, že vlastne pokračuje na mojej a Votrubovej strane. V našich recenzovaných prácach sa zasa Hollý stavia po bok Hamuljakovi. Hneď úvodom treba poznamenať, že zo všetkých týchto konštrukcii s historickou skutočnosťou sa nezhoduje ani jeden. (Polakovičov názor je však aspoň diskutabilný, kým o ostatných sa to dá ťažko povedať.)

Ale k veci.

Ako v prípade Bernolákovom, tak i v prípade Hollého, a to i po novoobjavených prameňoch o Hollom, môžem sa v podstate pridŕžať svojich starších názorov, ktoré tu opakovať bolo by nehospodárne. Omedzím sa preto len na novšie námietky. Zaradovať Hollého do barokového súvisu neznamená preradiť ho do 18. alebo dokonca do 17. storočia, už preto nie, že barok je v Uhorsku až do rokov tridsiatych (a vo vyznievajúcej pozícii vlastne až do r. 1848) súčasnému feudalizmu adekvátna forma, ktorá bola síce niečo prerušená osvietenstvom a začínala chovať vo svojom lone romantizmus a liberalizmus, no svoju vitalitu strácala len postupne. Obdobný zjav máme v slovenských ev. osvietencoch, ktorí sa tu tiež zabudli z 18. storočia. Nesmieme tiež zabudnúť na reakciu, nastatú už na prelome storočia. To všetko, pravda, nemohlo Hollému prekážať v čftani Straussa. O spiatočnej väzbe štúrovcov svedči najlepšie okolnosť, že medzi Jeho ctiteľmi a oceňovateľmi (tak pekne a záslužne zobranými a vydanými Ambrušom), prevládajú evanjelici, no a (čiastočne aj ich zásluhou) Česi. Jeho rečovo-politický, čiže „rovnoprávnostný program" nedosahuje ani obdobný program Fándlyho. Jeho básnický profil je prevažne paleo- a nie neoklasicistický atď. Ak už chceme Hollého s niekým spájať, tak je to Juraj Palkovič (ostrihomský) a jeho Slavo-Slavi. (A ak už toľme chceme mať akúsi „trojicu", tak Kollár, Šafárik, Hamuljak.) Palkovič mal na Hollého ináče ohromný vplyv, a nie vždy dobrý. Tak napr. predovšetkým jeho vplyvom menia sa Hollému "bratri evanďelíci" na luteránov (bratri sa objavujú až u Viktorína v predvečer revolúcie). Na druhej strane Palkovičovmu zákroku môžeme čiastočne ďakovať za to, že neospieval morálne a svätecké témy, ale námety zo slovenskej a slovanskej minulosti atď. Kollárovské vplyvy (pravdepodobne viac prostredníctvom Hamuljakovým, než priamo) sú u Hollého badateľné až po smrti Palkovičovej (1835), a to aj v jeho poézii. Je to pravda všetko veľmi nesmelé a zárodočné. Niekedy srdečne naivné. Tak napr. keď myšlienku slovanskej vzájomnosti oceňuje zo stanoviska výhľadov, aké sa dostanú tým jeho poézii (budú ju čítať aj ostatné slovanské národy).  Všetko toto, prirodzene, nič neuberá Hollému na veľkosti, ktorá bola predsa
niekde úplne inde, a nie v tvorení kmeňovitosti, ktorú mohol pokojne prenechať
Butvinovi,  čo aj, veľmi múdro, urobil. Sám si Hollého nesmierne vážim a rátam
ho k najväčším slovenským básnikom.

Čo sa konečne národnostného vývinu štúrovcov ku kmeňovitosti týka tá sa vyvíjala úplne na kollárovských základoch a dospela vo vyhni rozporov slaviznu a hungarizmu s írečitými danosťami slovenskými (a medzí ne patrili aj bernolákovci so svojím ľpením na slovenčine, najmä Hollý) logicky a samostatne k pojmu slovenskej kmeňovitosti, kde sa potom stretli so svojimi katolíckymi súkmeňovcami, ovplyvnenými zasa zo svojej strany nielen Kollárovským slavizmom, ale (i keď v značne menšej miere a viac-menej len ojedinele) aj jeho a i štúrovským čechoslovakizmom. Národnou spisovnou rečou nebola preto ani bernoláčtina, ani bibličtina, ale až štúrovčina a aj tá až po hodžovsko-hattalovskej reforme, respektíve po jej prijatí na prešporskej porade r. 1851.

A tu by sme mohli vari už celú vec ukončiť. Nie snáď preto, že by sme nemali viac námietok, ale preto, že sme toho názoru, že vedu nemožno pestovať tak, že niekto niečo napíše a ponechá druhým, aby jeho pod-, nad- a okolo- interpretácie korigovali a uvádzali na pravú mieru.
Naším autorom, ako aj ich redaktorom a introduktorom by sme si záverom dovolili popriať trocha viac skromnosti a najmä viac opatrnosti, čo sa týka nájazdov na „buržoáznu", „konfesijnú" a inú vedu, či už v mene vlastnom, či v mene akýchsi, skutočnú vedu kompromitujúcich pseudomarxistickýeh elukubrácií, vykazujúcich všetky náležitosti a využívajúcich všetky možnosti kultosobnostnej éry.

Prameň: Slovenská literatúra 12/1965 499s.

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Az I. Martosi Szabadegyetem harmadik napján néhány figyelemreméltó előadás hangzott el. Ezek közül kettőből közlünk szemelvényeket.

"Európa problémái, jövője és esélyei" Balról: Glatz Ferenc akadémikus, Csáky Pál, az MKP vezetőségi tagja, Németh Zsolt külügyi államtitkár.

Glatz Ferenc, akadémikus:
Eötvös József 1868-as törvényének semmiféle magyarosító ereje nem volt, szándéka sem volt.  Semmiféle ilyen konotációja nincs a magyar történettudományban az Eötvös törvénynek. Egy más kérdés, hogy amikor egy adott állam területén létrejön egy anyanyelvi közös kultúra, az természetesen a magyar nyelvű ismereteknek a nem magyarnak születettek között is teret enged. Ami a 1907-es Apponyi törvényt illeti, ott már sok vitára van alkalom - a kérdés egyébként az én szűkebb kutatási területemhez tartozik. Az a baj szerintem, hogy senki nem vizsgálta meg, hogy mi lett az 1907-es törvény eredménye, hanem a célkitűzésekből indul ki.. Az Apponyi törvény nem jött be azoknak a köröknek, amelyek megpróbálták a 30 millió magyarnak megálmodott kárpát-medence-i magyar nemzetet megalkotni. Nem igaz, hogy olyan elmagyarosító hatása volt, mint amilyet szeretnek a mi volt történészeink és a szomszédos államokbeliek, sőt...

"Hazánk, a Kárpát-medence" Nemzetpolitikai kerekasztal. Baról: Pásztor István, a VMSZ elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár; Berényi József, az MKP elnöke; Molnár Judit, a Szabad Újság főszerkesztője.

Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár:
... Egy alapkérdés számunkra a magyar etnikai képviselet, a magyar etnikai pártoknak a léte. Meggyőződésünk, hogy a vegyes pártok zsákutcát jelentenek. Ha van egy párt, amely azt mondja, hogy ö felvállalja a magyar érdekek képviseletét IS, meg a kisebbségi jogok képviseletét IS - szerintem minden demokratikus pártnak fel kell vállalnia a kisebbségi jogok tiszteletben tartását és érvényesítését - de az egy olyan út, aminek nagyon jól lehet látni a végét.

Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnöke:
... Azt hiszem, hogy ez a szlov-magy identitás és erre épülő politizálás hosszú távon nem fenntartható. Ebben az országban szlovák pártok vannak - minden szavazás mutatja - és magyar pártnak kellene bent lenni a parlamentben, mert ha nem így van, akkor azt látjuk, hogy benyújtanak egy javaslatot, amihez fel sem szólalnak. Hát erre nincs szükség szerintem...

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Az I. Martosi szabadegyetem zárónapján került sor a „Mindent magunkért, semmit mások ellen” c. beszélgetésre az autonómia lehetőségéről Felvidéken. Vésey Kovács László, a Via Nova sajtófelelőse beszélgetőpartnerei voltak Duray Miklós közíró, Őry Péter, az MKP közigazgatási alelnöke és Horony Ákos, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala Jogsegélyszolgálatának munkatársa.

Duray Miklós ismertette a felvidéki autonómia-törekvések eddigi történetét.

1992 tavaszán, egy pozsonyi sajtótájékoztatón az MKDM elnöke kijelentette a szlovák önállóság hirdetőinek címezve: "hogyha ti Szlovákia önállóságát fogjátok követelni, akkor mi a magyaroknak területi autonómiát fogunk követelni". Ez számomra azért volt elfogadhatatlan, mert az önálló szlovák államiság ugyanolyan önrendelkezési kísérlet volt, mint magyar autonómia követelése.  Ezek szembeállítása politikai hiba volt és tulajdonképpen azóta sem tudunk ebből kikecmeregni...

Az autonómiához tartalmilag azért kell visszatérni, mert erről mi egyszer - 1998-ban lemondtunk.  És mint az elmúlt 23 évben kiderült, semmi sem oldódott meg.

Ahol "csoport-jogokról", "népközösség-jogokról" beszélnek, ott általában sikerül eredményeket elérni, ahol a "kisebbség" kifejezést, ott nem.  1918 elött a "kisebbség" kifejezést a politikai hatalomból kiszorult csoportok megjelölésére használták. 1919-töl használják etnikai csoportokra.... az sugallva, hogy ki vannak, és mindörökre ki is lesznek szorítva a hatalomból.  A kisebbségi jog igénylés útját járva nem lehet önkormányzatiságot vagy autonómiát elérni...

1990-1991-ben nagyon kevesen voltak, akik azon a véleményen voltak, hogy ha a szlovákok többsége önnálósulni akar, akkor bizony önnálósulni kell Szlovákiának. A szlovákiai magyarok féltek azoktól a politikai eröktöl, amelyek Szlovákia önnálóságát követelték.  Nem ismertük fel, hogy az önnálósulási folyamatban a saját közösségi pozíciónkat is meg lehetne teremteni. Inkább próbáltunk viszonyulni egy Washington-Brüssel-Prágából sugallt csehszlovákiai egységhez, semmint felismerni azt a trendet, hogy Szlovákia elöbb vagy utóbb úgyis önnálósulni fog. Ennek az összefüggésében kell értelmezni a fentebb említett kijelentést - a területi autonmómiával történö fenyegetést. A felvidéki politika képviselöi sem voltak érettek arra, hogy felismerjenek történelmi helyzeteket... és ez gyakorlatilag a mai napig jelen van ez az éretlenség. 1998-ban, amikor az MKP belépett a kormányba, szintén elpasszoltunk egy lehetöséget, mert akkor helyzet volt - a kormányt nélkülünk nem lehetett volna megalakítani... Hasonlóan kitünö politikai helyzet volt az alkotmány nagy módosítása 2000-ben, nem használtuk ki.  2001-ben, amikor a közigazgatási törvényvolt - ha kilépünk a kormányból, összeomlik a kormány.  Volt három-négy helyzetünk, és ezek  valószínüleg  nem sosem fognak visszatérni..."

Egy  ilyen típusú követelés mindig "három-szereplős" kell hogy legyen egy harmadig tényező amely nyomása szükséges a sikerhez, ahhoz hogy "helyzet legyen". Ilyen a felvidéki magyarság számára az elmúlt 20 évben négy alkalommal nyílt (1991-92-ben, 1998-ban, 2000-ben, 2001-ben), és egyszer sem sikerült kihasználni. "És azóta nincs helyzet"

Balról: Horony Ákos, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala Jogsegélyszolgálatának munkatársa, Őry Péter, az MKP közigazgatási alelnöke, Vésey Kovács László, a Via Nova sajtófelelőse, Duray Miklós közíró

Szóba került a 2001-es helyzet, amikor az MKP egy alkalommal - megyehatárokkal kapcsolatban - kilátásba helyezte ugyan kilépését a kormánykoalícióból, ezt azonban nem követték tettek. Duray szerint egyébként is Bugár Béla magánakciójáról volt szó mindennemű egyeztetés nélkül a párton belül. "Elsősorban a MKP kormánytagjai - miniszterek, államtitkárok meg a polgármesterek kampányoltak a kilépés ellen. Mindenki attól félt, hogy elveszíti a pozícióját, dotációját. Be kell vallani - több mint egy évtized távlatából most már őszinték lehetünk. Akkor az ember nem beszélt róla, noha tudtam. Tudtuk név szerint, hogy ki mit csinált. Nem akartunk botrány csinálni belőle. Azzal már úgysem oldunk meg semmit, ha botrányt csinálunk utólag, ha nem a kellő időben lépünk..."

Ismét szóba került a média szerepe - a szokott sablonos módon. A nézőtérből a következő replika hangzott el: "Én azt szeretném mondani, hogy a médiának nagy a felelősege, de ki fogja tőlük számon kérni?! 1990-ben sokkal jobb volt a tájékoztatás. Akkor volt egy ÚjSzó, amelyiknek a híranyaga jó volt. Nem volt magyar, de a híranyaga jó volt. A mostani az nulla. Tehát az itteni felvidéki magyarságnak nincs egy olyan lapja, amelyik hírt közvetítene. Ahol az autonómiát fel lehetne futtatni, ahol az embereket tájékoztatni lehetne..."

Az utolsó kérdést Vésey Kovács László a jelenlevő Berényi Józsefnek, az MKP elnökének tette fel: "Elhangzott, hogy az MKP lehetőséget mulasztott el a korábbiak során, mikor a  kormányok alakításánál nem kérte határozottan az autonómiát, ill. annak elemeit (közbeszólás: Az nem a Magyar közösség pártja volt! Az a Magyar koalíció pártja volt!) ... Most miután kimondtuk, hogy megbántuk ezeket a mulasztásokat, mert az MKP nem volt elég rámenős, határozott, ez mennyiben befolyásolja a későbbi magatartást, és tanulunk-e ezekből a hibákból?"

Berényi József: "A terv az, hogy január 8-én a komáromi nagygyűlés évfordulóján már egy koncepciót tudjunk a nagyközönség elé tárni, amely az autonómia alapelveiről fog szólni... El kell jutni oda, hogy belátható időn belül (két év) meg tudjuk szervezni a népszavazást erről a lépésről. A történelmi aktualitás pedig a 120 ezer hiányzó magyar ahogy kimutatta az utolsó népszámlálás... Ha ezt az itt élő magyarok 50% megszavazza, akkor innentől már ezt a szlovák politika megkerülni nem tudja..." (taps)

A fent ismertetekből kitűnik, hogy az MKP jelenleg "helyzetre" vár autonómia ügyben, amelyet esetleg egy népszavazás hoz el. De az sem kizárt, hogy azzal számol, hogy a "helyzet" sosem áll elő... A párt számon kéri a választóin, miért nem eléggé tájékozottak autonómia ügyben, és főleg miért nem eléggé tudatosak: miért is nem vonul ki a párt hívó szavára az utcára néhány tíz-ezer ember? Némely felszólalók felvetették, hogy nem kellene-e a nyelvi diszkriminációt gazdasági diszkrimináció-ként "eladni" a választóknak és a külföldnek egyaránt.

Az egy-helyben topogás jól nyomon követhető az MKP érvelésében és az 1992-93-ban már egyszer elhangzott szólamokat halljuk vissza...

A felvidéki MKP-Most-Híd iker-pártok vezetői  valószínűleg jól érzékelik, hogy az Autonómia téma nem igazán illik a bejáratott politikai működésükhöz. Egy dolog parlamenti mandátumot szerezni választási nagygyűléseknek álcázott Lagzi-Lajcsi koncertekkel, és egy egészen más dolog a választók érdekeit képviselni és a tevékenységgel feléjük elszámolni. Az utóbbihoz kell egy szabad média, amely információt közvetít oda-vissza, beleszólást biztosít a kisembernek a párt ügyeibe és  elősegíti a párt belső öntisztulását. Enélkül nem alakulhat ki a bizalmi töke...

Az Autonómia kérdése abból a szempontból is rendkívül érdekes, ahogyan ezt a MKP-Most-Híd pártvezetések megpróbálják szűk körben kezelni. Ahogyan nem vezetnek érdemi vitát a saját választóikkal, úgy nem kommunikálnak a szlovák választók felé sem. Mintha a szlovák  politikusok nem is  választóik egyértelmű autonómia-ellenes álláspontját képviselnék. Nem emlékszünk egyetlen plakátra, hirdetésre, vagy szórólapra sem, amelyben a magyar politikusok a szlovák választókhoz szóltak volna autonómia ügyben... (de akár nyelvtörvény ügyben sem).

Feltételezzük, hogy az MKP-Most-Híd politikusai jól érzik, hogy egy, az autonómia kérdésében kezdeményezett, széles vita első áldozatai esetleg ők maguk lehetnének. A választók ugyanis elsősorban nem autonómiát kérnének rajtuk számon, hanem az elmaradt elszámolást az elmúlt húsz év ténykedésével. Mindazzal amit az elmúlt 20 évben söpörtek a szőnyeg alá a "nem akartunk utólag botrányt" címszó alatt...

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

V apríli sme informovali o úspešne obhájenej dizertačnej práci Ing. Heleny Bohátovej na získanie akademického titulu PhD.  na tému "Vzdelávanie a príprava absolventov pre trh práce." Dnes pripájame školiteľský posudok k uvedenej práci ako aj tri oponentské posudky, autorkou jednej z ktorých je býv. ministerka sociálnych vecí a rodiny Viera Tomanová. Uvádzame tiež bibliografiu k téme dizertačnej práce a publikácie autorky v tejto nesporne zaujímavej a dôležitej oblasti.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A komáromi Selye János Egyetem Karrier – Tanácsadó Központja az elmúlt évben néhány érdekes kiadványt jelentetett meg. Az első publikáció (sárga színű) egy általános ismertető az egyetemről. A második  (szürke borítóval) vállalkozók és cégek számára készült - bemutatja az egyetemet, végzősei tudását, az együttműködés lehetőségeit. A harmadik kiadvány (zöld színű) egy munkahelykereső tanácsadó, hasznos információkkal minden pályakezdő fiatal számára.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

"My, obyvatelia žijúci v tesnej blízkosti budúceho Baumaxu, sme poriadne nešťastní z tohto plánu. Už skutočne nebude kde pohľad oprieť... Vajanského ulica je vyťažená tak, že ešte aj v neskorých večerných hodinách nás v byte ruší hluk z ulice - z premávky. Táto stavba len definitívne zabije v človeku predstavu kultúrneho bývania! Je toľko možností, kde inde mimo obytnej zóny mohol tento komplex stáť! Osobne si budem priať a bola by som šťastná, ak by nejakým zázrakom z tejto stavby vzišlo!"

... sa píše v jednom z komentárov k článku o predaji trávnatej plochy na Vajanského ulici. Ako ukazujú množiace sa negatívne reakcie, obyvateľom pomaly dochádza, že plechová búda, ktorú postavia pod ich oknami, žiadne pozitívne zmeny do kvality ich života neprinesie. Naopak.

Je nepochopiteľné, prečo sa podobný obchodný dom skladového typu nestavia pri Tescu, alebo pri letisku, prípadne v niektorom zo zdevastovaných areálov po bývalých priemyselných podnikoch. V tomto prípade sú najväčšie azda morálne škody - ak si pomyslíme, že na zelenej lúke mohla vzniknúť oddychová zóna, kde sa mohli ľudia stretávať, zabávať, tráviť voľný čas, tak miesto toho tam postavia predajný sklad so stavebným materiálom...

Demonštratívna bezohľadnosť k mestu sa prejavuje aj na iných miestach - oproti maďarskej ZŠ, prakticky v centre mesta napr. vyrástli vilky (!) prímestského typu obohnané vysokým betónovým múrom.  Po uskutočnení pochybnej výmeny pozemkov na Tureckej ulici (písali sme tu) sa nepochybne aj na severo-západnej strane centrálnej zóny objavia viacpodlažné stavby, čím vznikne v centre mesta nevetraný  lievik so zvýšenou teplotou a patologickými dopadmi na životy ľudí bývajúcich v centre.

Jedinečná prírodná scenéria na Zúgove - mimochodom trestuhodne zanedbaná - sa má zlikvidovať stavbou malej vodnej elektrárne. A mohli by sme pokračovať.

Možno si to 20 poslancov Slovenskej koalície na čele s primátorom neuvedomuje, ale svojimi rozhodnutiami systematicky likvidujú toto mesto ako miesto, kde môžu jeho obyvatelia normálne žiť a vychovávať svoje deti...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A magyar-csehszlovák tárgyalások és a lakosságcsere-egyezmény előkészítése [1]

A csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság helyzetének kedvezőtlen ala­kulásával az Ideiglenes Nemzeti Kormány már a csehszlovák kormány által meghirdetett kassai kormányprogram (1945. április 5.) nyilvánosságra kerü­lése után néhány héttel foglalkozott. Korlátozott szuverenitása következtében azonban a csehszlovák kormánnyal közvetlenül nem vehette fel a kapcsola­tot, csupán arra volt lehetősége, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, esetleg az illetékes szovjet szerveknél tiltakozzon, és kérje közbenjárásukat.

A magyar kormány a csehszlovákiai magyarokat ért sérelmek ügyében 1945 júniusáig 32 esetben, a Tildy-kormány megalakulásáig pedig több mint 150 esetben küldött írásos tiltakozást a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz.[2] Nyomatékosan felhívta a felvidéki magyarsággal szembeni méltatlan bánás­módra a szövetséges hatalmak figyelmét az a jegyzék is, amelyet a külügy­miniszter a béke-előkészítéssel kapcsolatban 1945. augusztusában juttatott el a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia budapesti képviseleteihez.[3] Talán ennél is fontosabb, hogy a magyar kormány kizárólag a felvidéki ma­gyarság sorsával foglalkozó jegyzéket juttatott el a három nagyhatalom kor­mányához 1945. szeptember 13-án, majd 1945. november 20-i keltezéssel -tehát már a Tildy-kormány időszakában.[4]

A csehszlovák és a magyar kormány között a tárgyalások felvételére azt követően nyílt lehetőség, hogy a három szövetséges hatalom vezetői a potsda­mi értekezleten (1945. július 17. - augusztus 2.) elutasították a csehszlovák kormánynak azt a kérését, hogy Csehszlovákiából a teljes magyar lakosságot kitelepíthesse. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió képviselői külön-külön is tudomására hozták a csehszlovák vezetésnek, hogy a kollektív bűnösség elvének alkalmazását a magyarsággal szemben nem fogadják el, s hogy a kérdés rendezésére kétoldalú kormányközi tárgyalásokat, illetve megegye­zést tartanak szükségesnek.[5]

A csehszlovák kormánynak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé dele­gált megbízottja, Dalibor Krno[6] követ 1945. szeptember 3-án közölte Gyön­gyösi János külügyminiszterrel: kormánya továbbra is azon az állásponton van, hogy egy tiszta szláv állam megteremtése érdekében a magyarokat el kell távolítani Csehszlovákiából, továbbá, hogy hivatalos megbízatása van e kérdé­sekről tárgyalásokat folytatni a magyar kormánnyal.[7] Másfél hónappal ké­sőbb, október végén D. Krno a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül levelet juttatott el a magyar miniszterelnökhöz, amelyben ismét a tárgyalá­sok felvételét sürgette.[8] A közvetlen kapcsolatfelvétel előzményéhez tarto­zik, hogy ugyanezekben a napokban az SZDP kezdeményezésére pártközi értekezleten tárgyaltak a kérdésről, amelyen - bár az SZDP vezetői politikai szinten, az Országos Nemzeti Bizottság és a Szlovák Nemzeti Tanács képvi­selői közötti tárgyalások útján képzelték el a tárgyalások felvételét - a több­ség egyetértett azzal, hogy a külügyminiszter kezdjen tájékozódó jellegű tár­gyalásokat a csehszlovák kormány képviselőivel.[9] D. Krno említett levelé­re érdemi választ természetesen csak a magyarországi választások lezajlása, az új kormány megalakulása után lehetett adni. Tildy Zoltán miniszterelnök válaszát[10] a felvidéki magyarságot ért újabb sérelmek részletes felsorolásá­val kezdte, azokat az intézkedéseket tette szóvá, amelyeket a csehszlovák kormány a tárgyalások kezdeményezése óta, október-november folyamán tett (az ellenséges vagyonok elkobzásáról, a magyar lakosság közmunka-kötele­zettségéről, a magyarok összeírásáról, igazolásának megtagadásáról, perlé­si jogának megvonásáról stb. szóló rendelkezések). „Le kívánom szögezni -folytatódik a levél -, hogy [ezen intézkedések] következtében a Csehszlovák Köztársaság területén, különösen pedig a Szlovákiában élő magyarság a szó szoros értelmében törvényen kívüli állapotba került és erkölcsileg súlyosan megbélyegezve, elemi jogaitól megfosztva, személyes szabadságában az internálási és deportálási intézkedések által korlátozva a puszta létfenntartás­hoz szükséges eszközökkel és lehetőséggel sem rendelkezik." A nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette a jogfosztó intézkedéseket és azt az eljárást, hogy a csehszlovák kormány a tárgyalások megkezdése előtt kész helyzetet akart teremteni. Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy ilyen körülmények kö­zött a tárgyalások eredményéhez nem sok reményt fűz, de az esetleges ered­ménytelenségért nem a magyar kormányt terheli majd a felelősség.

A minisztertanács november 27-én tárgyalt a külügyminiszter tervezett prágai útjáról.[11] A honvédelmi miniszter kivételével valamennyi hozzászóló (Szakasits Árpád, Ballá Antal, Gordon Ferenc, Gerő, Ernő, Tildy Zoltán, illetve maga a külügyminiszter) szükségesnek mondta a tárgyalások felvételét. A kormány azonban semmiféle megállapodás aláírására nem adott felhatalma­zást a külügyminiszter részére, abból a megfontolásból kiindulva, nehogy a lakosságcsere gondolatát idő előtt elfogadva végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön az egyoldalú csehszlovák törekvésekkel szemben.

A Prágában december 3-6-án lezajlott tárgyalásokon a magyar küldöttsé­get Gyöngyösi János külügyminiszter, a csehszlovák delegációt V. Clementis[12] külügyi államtitkár vezette. A csehszlovák delegáció vezetője azzal vádolta a magyar kormányt, hogy nem tesz eleget a fegyverszüneti egyezményben vál­lalt kötelezettségeinek. Ezt követően két témát javasolt megvitatásra: a la­kosságcserére vonatkozó, illetve a jóvátétel kérdésével kapcsolatos csehszlovák javaslatot. Az utóbbi kérdésről való tárgyalásra azonban a magyar kül­döttségnek nem volt felhatalmazása, így csak az első javaslat megvitatására került sor. A lakosságcserére vonatkozó javaslat azt tartalmazta, hogy a ma­gyarországi szlovákok közül a Csehszlovákiába való áttelepülésre önként jelentkezők helyébe ugyanolyan számú magyart telepítenek át Szlovákiából Magyarországra, majd az ezek után fennmaradó magyar lakosságot egyolda­lúan kitelepítenék Csehszlovákiából Magyarországra. Ez utóbbi intézkedés elfogadása fejében a csehszlovák javaslat semmiféle ellentételezést nem tar­talmazott.[13] A magyar fél válaszában kifejezésre juttatta tárgyalási és meg­egyezési szándékát, de ennek előfeltételéül szabta a szlovákiai magyarokkal szembeni sérelmes intézkedések felfüggesztését. Gyöngyösi János külügymi­niszter kifejtette, hogy ha létre is jönne a lakosságcserére vonatkozó megegye­zés, az semmiképpen sem eredményezné Csehszlovákia tiszta szláv állam­má válását, hiszen a felvidéki magyarság lélekszáma mintegy ötszöröse a százezres lélekszámú magyarországi szlovákságnak. Ebből következik, hogy a tiszta szláv állam csak úgy valósítható meg, ha a határokat is módosítják. De Magyarország elsődlegesen nem ebben látja a megoldást - mondta -, hanem abban, hogy egy esetleges lakosságcsere lebonyolítása után a Cseh­szlovákiában visszamaradó magyarság számára biztosítsák az alapvető em­beri és nemzetiségi jogokat. Bár a csehszlovák fél egyes intézkedések átme­neti felfüggesztésére hajlandónak mutatkozott, lényegi engedményt az egy­oldalú kitelepítés, illetve a nemzetiségi jogok biztosítása vonatkozásában nem tett.[14]

A tárgyalás lényegében eredménytelenül zárult. Mindkét fél számára le­hetővé tette azonban, hogy nemzetközi fórumok, illetve a nemzetközi nyilvá­nosság előtt is kifejtse álláspontját. A tárgyalások nemzetközi sajtóvisszhang­járól készült egykorú külügyminisztériumi összefoglaló azt tükrözi, hogy -helyzeti előnyét kihasználva - a csehszlovák fél kommunikációja volt sike­resebb. A nagy külföldi lapok figyelmének középpontjába ugyanis sikerült azt a momentumot állítania, mintha Magyarország ismét területi követelések­kel lépett volna fel Csehszlovákiával szemben, és ez vezetett a tárgyalások kudarcához. Ezeket az állításokat természetesen a magyar fél igyekezett minden fórumon azonnal cáfolni[15] - azonban nem sok eredménnyel.

Magyar részről ugyanakkor bizonyos reményeket fűztek ahhoz, hogy a Tildy-kormány nemzetközi elismerését, a diplomáciai kapcsolatoknak egyes országokkal történt felvételét kihasználva most már közvetlenül fordulhat­tak az angol, az amerikai és a szovjet kormányhoz, és fejthették ki a magyar fél álláspontját. Az említett kormányokhoz intézett levélben a sérelmek fel­sorolása és a tárgyalások főbb momentumainak ismertetése után a kormány a szövetséges hatalmak támogatását kérte a csehszlovákiai magyarság hely­zetének rendezéséhez, az elemi polgári jogok biztosításához, illetve kérte, hogy az esetleg megkötendő lakosságcsere egyezmény végrehajtásánál közreműkö­dő vegyesbizottságban képviseltessék magukat.160 A következő hetekben azon­ban a magyar kormánynak tudomásul kellett vennie, hogy a szövetséges nagyhatalmak nem tesznek érdemleges intézkedéseket a csehszlovák kor­mány magatartásának megváltoztatása érdekében, hogy nem hajlandók nem­zetközi bizottság létrehozására a magyar—csehszlovák kérdés megvizsgálá­sára, vagy a lakosságcsere ellenőrzésére. Ezzel szemben mindhárom nagyha­talom az egymással való tárgyalások folytatására és kölcsönösen elfogadható megegyezés létesítésére szólította fel a két kormányt.[16]

A tárgyalások első fordulóját - eredménytelensége ellenére - magyar szem­pontból helytelen lenne kudarcként értékelni, mint ahogy azt egyes korabeli (főként szociáldemokrata) politikusok tették. A külügyminiszter e tárgyalá­sokon megfelelően képviselte a magyar érdekeket az agresszív csehszlovák követelésekkel szemben, és demonstrálta a magyar kormány tárgyalási kész­ségét. A következőkben azonban mintha elbizonytalanodott volna. Ebben közrejátszhatott a nemzetközi közvélemény érzékelhető magyar-ellenes el­foglaltsága[17] mellett az, hogy a nyugati hatalmak a kérdés rendezésében való bárminemű közreműködéstól elzárkóztak,[18] miközben nem lehetett számá­ra kétséges, hogy a térségben meghatározó befolyással rendelkező Szovjet­unió - a látszólag azonos távolságtartást sugalló diplomáciai nyilatkozatok ellenére - egyoldalúan Csehszlovákia pártján állt, amint azután ez a béke­tárgyalások során később teljesen nyilvánvalóvá vált. Az is befolyásolhatta az e tárgyban a külügyminiszter és munkatársai által követett magatartást, hogy hírek érkeztek a román kormány esetleges kitelepítési terveiről, sőt az oly sokszor pozitív példaként emlegetett Jugoszlávia vezetője, Tito marsall is egyértelműen a csehszlovák álláspont mellett nyilatkozott.[19] A magyar külügyi kormányzat tehát igen nehéz helyzetben volt. Ennek elismerése és hangsúlyozása mellett is meg kell azonban állapítani, hogy ami e téren a következő hetekben történt, az nem volt méltó az ügyhöz, és leginkább a kapkodás és a szakszerűtlenség jellemezte.

A minisztertanács az 1946. január 16-án tartott rendkívüli ülésén tárgyalt ismét a kérdésről, anélkül, hogy írásbeli előterjesztés lett volna, illetve, hogy a kormány tagjai előzetesen értesültek volna a téma napirendre tűzéséről. Gyöngyösi külügyminiszter szóbeli tájékoztatást adott arról, hogy a magyar kormány január 5-én levelet intézett a csehszlovák kormányhoz, amelyben javasolta a tárgyalások újrafelvételét, és folytatását Budapesten. A csehszlo­vák kormány válaszában szintén szükségesnek mondta a tárgyalások foly­tatását, de - hivatkozva Clementis államtitkár megbetegedésére - annak helyszínéül ismét Prágát javasolta. A javaslatnak megfelelően a miniszter­tanács elvileg hozzájárult a tárgyalások folytatásához, kérte azonban a kül­ügyminisztert, hogy tegyen részletes előterjesztést, amelyhez az egyes minisz­terek is hozzászólhatnak.[20]

Január 31-én, a Tildy-kormány utolsó ülésén, a külügyminiszter anélkül kérte a minisztertanács felhatalmazását a tárgyalások folytatására - és en­nek során az előkészített lakosságcsere-egyezmény főbb pontjainak jóváha­gyását -, hogy ez előzetesen szerepelt volna az ülés napirendjén, illetve, hogy magát a szövegtervezetet bemutatta volna.[21] Ezúttal ugyan készült írásos előterjesztés,[22] ezt azonban csak az ülés napján juttatták el a kormány tag­jaihoz. Az Igazságügy-minisztériumban például rögzítették az aktán, hogy késve érkezett, ezért érdemben nem foglalkoztak vele.[23] A Miniszterelnök­ség Nemzetiségi és kisebbségi osztályán kifogásolták, hogy a csehszlovák fél által átadott egyezménytervezetnek csak francia szövegét kapták meg, hite­les magyar fordítását nem. Ennek ellenére február 1-i keltezéssel választer­vezetet készítettek a miniszterelnök részére, amely több alapvető kérdést vetett fel.[24] Ez utóbbit azonban „az elnökválasztással kapcsolatos technikai okoknál fogva a miniszterelnök úrral" nem lehetett aláíratni, tehát Pásint miniszteri osztályfőnök e nélkül küldte át Kertész Istvánnak, a Külügymi­nisztérium Béke-előkészítő osztálya vezetőjének.[25] Gordon Ferenc pénzügy­miniszter - aki a minisztertanács ülésén nem vett részt - csak egy héttel később, távirati úton juttatta el az akkor már Prágában tárgyaló külügymi­niszterhez a megegyezés vagyonjogi vonatkozásaival kapcsolatos alapvetően fontos korrekciós javaslatait, amelyeket akkor természetesen már nem lehe­tett figyelembe venni.[26] Nem érthető, hogy mindez miért történt így. Annyi bizonyos, hogy a kormányzat nem volt abban a helyzetben, hogy a formáló­dó, a felvidéki magyar kisebbség helyzetét hosszú távon meghatározó egyez­ménnyel kapcsolatban érdemben állást foglaljon.

Az újabb tárgyalásokra - mint ismeretes - Prágában 1946. február 6-10-én, tehát már a Nagy Ferenc kormány idején került sor. Ennek során létre­jött a megegyezés a lakosságcsere-egyezmény megkötéséről. Az egyezmény aránytalan előnyöket biztosított a csehszlovák fél számára a magyarországi szlovákság között folytatandó agitáció, valamint a helyükre áttelepítendő szlo­vákiai magyarok kijelölése és vagyonuk zár alá vétele tekintetében. A Szlovákiában maradó magyarság jogainak biztosításáról a csehszlovák kormány az egyezményhez kapcsolódó külön jegyzőkönyvben tett ígéretet.[27]

Amint azt a szakirodalom már évtizedekkel ezelőtt leszögezte, a magyar­-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény nem két egyenjogú állam, illetőleg kormány, hanem a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország meg­állapodása volt.[28] Ezzel a megállapítással aligha lehet vitatkozni. Az sem lehet kétséges, hogy a magyar fél Csehszlovákiával szemben eleve vesztésre volt ítélve, amint ezt később a béketárgyalások is bizonyították. Ennek elle­nére talán mégsem felesleges feltenni a kérdést, hogy a magyar kormány, a külügyminiszter, vagy az ő munkáját segítő külügyi apparátus megtett-e mindent a magyarságot fenyegető veszteség mérséklése érdekében.

[1]A kérdés általános áttekintését lásd: Balogh, 1988, 103-131. és Kertész, 1995.

[2] Lásd az 1945. augusztus 22-i minisztertanácsi ülés (46. sz. jegyzőkönyv) 15. napirendi pont­ját és az ahhoz fűzött 15. sz. jegyzetet (DMB mt. ,ikv. B kötet 118.), továbbá: MOL XLX-J-l-a-IV-69-40 346/Be/1945. alapszám.

E tiltakozások és panaszok többségét a SZEB szovjet vezetői elfektették, azokról a bizottság általában nem tárgyalt érdemben. Jellemző az ügy kezelésére, hogy amikor az amerikai misszió vezetője a Bizottság szeptember 24-i ülésén tájékoztatást kért Vorosilov marsalltól a magyarok Csehszlovákiából és Romániából való kitelepítéséről, a SZEB elnöke kijelentette: "Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányától egész idő alatt panaszok és bejelentések érkeznek arról, hogy Csehszlovákiából állítólag kitelepítik a magyarokat, és megsértik az érdekeiket. De ezek a beje­lentések tényekkel nincsenek megalapozva, és ezért a marsall úgy véli, hogy nem felelnek meg a valóságnak." (SZEB jkv. 82-83.) Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy a csehszlovák kormány a részére átadott jegyzékekre rendre fölényes és nyegle válaszokat adott. Csak példaként emlí­tem, hogy a Külügyminisztérium 1945. szeptember 14-i keltezésű, a szlovákiai magyar iskolák bezárása ellen tiltakozó másfél oldal terjedelmű jegyzékére, amelyben megállapította, hogy a magyar nyelvű oktatást korlátozó intézkedések alapján 38 középiskolát, 34 polgári iskolát 2 mezőgazdasági népiskolát és 36 iparostanonc-iskolát, azaz összesen 110 intézményt zártak be, és ezeknek mintegy 22 250 tanulóját fosztották meg az anyanyelven való tanulás lehetőségétől, a SZEB mellett működő csehszlovák delegáció vezetője 1946. január 18-án kormánya nevében la­konikus egyszerűséggel közölte, hogy a jegyzékben foglaltakat „elintézni nem tudják, mivel hogy konkrétumokat nem tartalmaz." (MOL XIX-A-l-n)

[3] Közli: DMB mt. jkv. A kötet 704-711.

[4] MOLXIX-J-l-a-iV-69-6Vre. Be/1945., illetve 120/res. Be/1945, szám. Az utóbbi, mintegy 15 oldalas memorandum címe: A magyarság helyzete a második Csehszlovákiában.

[5] Lásd DMB mt. jkv. B kötet 118., továbbá a Gyöngyösi János és Schoenfeld amerikai követ 1945. október 29-i megbeszéléséről készült feljegyzést. MOL XLX-J-l-u. (Gyöngyösi János ira­tai) 22. doboz. Amerikai ügyek című 1. sz. dosszié. A szovjet magatartás azonban egyáltalán nem volt egyértelmű. Az MKP és a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőinek 1945. júliusában lezaj­lott megbeszélésein a csehszlovák kommunisták éppenséggel arra hivatkoztak, hogy Sztálin sze­rint a magyarokat Csehszlovákiában ugyanúgy kell kezelni, mint a németeket. („Csapják jól pofán őket." - mondta állítólag Sztálin Klement Gottwaldnak.) Lásd: Rákosi, 1997.591-592. Idézi Párt­közi ért., 142.

[6] Dr. Krno, Dalibor Milos (1901-1983) újságíró, diplomata, egyetemi tanár. A prágai Károly Egyetemen szerzett jogi diplomát. 1927-tól 1933-ig újságíróként dolgozott, majd ezt követően 1944-ig a Szlovák Gabonaszövetkezet munkatársa, illetve igazgatója volt. Részt vett a szlovák ellenállási mozgalomban. 1945-1946-ban követi rangban Csehszlovákia megbízottja volt a Ma­gyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett, 1946-1947-ben a párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció tagja. 1950-től 1976. évi nyugdíjazásáig Pozsonyban egyetemi tanár. Szakirodalmi műveiben nemzetközi politikai kérdésekkel - különösen Magyarországot érintő kérdésekkel - foglalkozott.

[7] Lásd a 7l/a sz. mellékletet.

[8] Lásd a 71/b sz. mellékletet.

[9] Pártközi ért., 134-142.

[10] Lásd a 71/c sz. mellékletet.

[11] 71. sz. jegyzőkönyv 9. napirendi pont.

[12] Clementis, Vladimír (1902-1952) ügyvéd, kommunista politikus. 1924-től volt Csehszlová­kia Kommunista Pártjának tagja, 1935-től 1938-ig parlamenti képviselő. A német megszállás idején Franciaországba, majd Angliába emigrált. 1945 után a csehszlovák kormány külügyminisztériumi államtitkára, 1948-tól 1951-ig külügyminisztere. 1951-ben koholt vádak alapján letar­tóztatták, majd kivégezték.

,B6 A csehszlovák delegáció írásban átnyújtott tárgyalási javaslatát a 74/d szám alatti dokumen­tum „A" mellékleteként közöljük.

[14] A tárgyalások jegyzőkönyvét közli: Lazák, 1998.

[15] MOL XIX-A-l-n „Z" 1047/1945. szám (2. d.), illetve XIX-J-1-u. Gyöngyösi János iratai -1946 (24. d).

[16] Lásd a 74/d és e számú mellékletben közölt dokumentumokat, továbbá Balogh, 1988, 114-115.

[17]A csehszlovák delegáció vezetője január elején többek között éppen azzal fenyegetőzött egy Kertész Istvánnal folytatott megbeszélés során, hogy: „Ha a megegyezés nem sikerül közöttünk egész rövid időn belül, akkor ők világszerte megkezdik a magyarok ellen a diplomáciai és propa­ganda hadjáratot. Nem kétséges, hogy ebben nekik nagy helyzeti előnyük van." Kertész, 1995.246.

[18] Mindemellett természetesen magyar szempontból alapvetően fontos volt a potsdami érte­kezleten elfoglalt és később is következetesen képviselt elvi álláspontjuk, amellyel a magyar la­kosság egyoldalú kitelepítését megakadályozták.

[19] Az Újvidéken megjelenő Új Szó 1945. november 22-i számában a lap szalagcímben emelte ki Tito nyilatkozatából: „Az új Jugoszlávia sohasem fogja megengedni, hogy olyan kisebbség él­jen határai között, amely az országot nem tekinti hazájának."A Miniszterelnökségen az ügy elő­adója a következőket rögzítette a cikkel kapcsolatban: „A nyilatkozat szerint tehát Tito helyesli Csehszlovákia magyar-szlovák népcsere-törekvéseit, illetőleg a csehszlovákiai magyarok kitelepí­tését, és ezzel a nyilatkozattal alátámasztja Csehszlovákiának kétségtelenül magyar- és Magyar­ország-ellenes politikai törekvéseit. Erdélyből származó [...] értesülés szerint a román kormány is helyesli a magyar-szlovák népcserét és foglalkozik a magyar-román népcsere kérdésével..." MOL XIX-A-1-n. „Z" 985/1945. ikt. sz. Az aktában az Új Szó említett példánya is megtalálható.

[20] 80. sz. jegyzőkönyv 3. napirendi pont.

[21] 83. sz. jegyzőkönyv 30. napirendi pont.

170 83. sz. jegyzőkönyv 83/c sz. melléklet.

[23]MOL XIX-E-1-c-Y471-1946. (41. doboz).

[24] 83. sz. jegyzőkönyv 83/d sz. melleidet.

[25] MOL XIX-J-1-a-IV-66-32/res. Be/1946, sz. A Miniszterelnökség három szakértőjét is fel­kérte, hogy a tervezetről fejtsék ki véleményüket. E véleményeket utólag küldték meg, és az ak­tában szintén megtalálhatók. Bizonyos fokig szokatlan - talán az ügy előkészítésében érdekelt különböző szervek közötti feszültséget jelzi -, hogy a Béke-előkészítő osztály illetékes előadója közel egy hónap múlva meglehetősen lekezelő hangnemben rögzítette ezekről a véleményét, bár maga is elismerte, hogy az addigra már mindkét részről aláírt egyezmény több ponton korrekci­óra szorulna.

Kertész István (1904—1987) nemzetközi jogász, diplomata, történész. 1926-ban a budapesti egyetemen államtudományi és jogi doktorátust szerzett. Ezt követően egyetemi előadóként, majd ügyvédként dolgozott. Közben az európai békerendszerrel, a kisebbségek jogaival kapcsolatos munkákat publikált. 1938-ban lépett a Külügyminisztérium szolgálatába. 1945-től a Külügymi­nisztérium Béke-előkészítő osztályának vezetője. 1946-ban Párizsban a magyar békedelegáció főtitkára. 1947-ben római magyar követ, majd 1947 szeptemberében állásáról lemondott. Ezt követően az Egyesült Államokban élt, az indianai Notre Dame Egyetem professzora volt.

[26] MOL XIX-J-l-a-rV-66-22/res. Be/1946, sz.

[27] Az egyezmény aláírásához a minisztertanács az 1946. február 15-i ülésén járult hozzá. Lásd 88. sz. jegyzőkönyv 15. napirendi pontját. Közli: NF mt. jkv 132., illetve 160-166.

[28] Lásd többek között: Balogh, 1988., 116.

Forrás:  Tildy Zoltán kormányának minisztertanácsi jegyzökönyvei 1945. november 15.-1946. február 4. Bevezetö tanulmány. Szerkesztette, a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta G. Vass István, Magyar Országos Levéltár Budapest, 2005.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Podarilo sa nám získať text "Memoranda o vzájomnej spolupráci pri realizácii projektu "Legie 100" a dôstojnom pripomenutí si 100. výročia vzniku a pôsobenia československých légií v rokoch 1914-1920" podpísaného predstaviteľmi Ministerstva obrany ČR, Ministerstva vnútra SR a  Ministerstva obrany SR 18. júna 2009  v Hustopečiach. Práve na tento okument sa odvolával p. Pavel Filipek z MO ČR, keď potvrdil, že česká strana aj po rekonštrukcii vojnových hrobov na novozámockom cintoríne trvá na tom, aby tieto boli dané " do pôvodného stavu v akom sa nacházali v roku 1936, tzn. včítane súsošia, ktoré zničili Maďari po Viedenskej arbitráži". (Referovali sme tu.)

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Pre všetkých ktorí si kladú otázku sformulovanú v názve článku pripravila autorská dvojica Ivan Rončák a Vladimír Špánik zo Združenia občanov miest a obcí Slovenska (nemýliť si so ZMOS-Združením miest a obcí Slovenska, čo je konkurenčná organizácia) "kuchárku" ponúkajúcu recept na usporiadanie referenda o odvolaní starostu/primátora. Autori vychádzajú z praxe a poslúžia dobrou radou i pre prípady, ak verejný činiteľ nespolupracuje a snaží sa obštrukciami konanie referenda zmariť. Publikácia je k dispozícii on-line a môžete si ju stiahnuť aj z našej stránky.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}