In June 1920, when the Trianon Peace Treaty balkanized the eastern portion of the Austro-Hungarian Dual Monarchy, three million ethnic Magyars were arbitrarily catapulted into three successor states — Czechoslovakia, Rumania, and Yugoslavia. Some 700,000 Magyars became citizens of Czechoslovakia's eastern province, Slovakia. By 1930, the Magyars had diminished to only 580,000. The situation at the present time is virtually unchanged. [1]

This study examines Slovakia's Magyar minority as a typical example of diaspora nationalism surviving in a hostile environment, and investigates the social dynamics that have protected the Magyars from the material lures of homogenization by the larger, ruling Slovak majority.

The post-World War II era created an unsympathetic milieu for an even-handed consideration of minority problems In Eastern Europe. Both East and West erroneously- condemned European minority problems as one of the principal causes of World War II. At the 1947 peace conference, hostile world public opinion inhibited the erection of minorities guarantees, as the Versailles treaties had done a generation earlier. Consequently, though nothing was revoked, nothing new was legislated. The minorities protection clauses thus remained in force, but they were ignored, and tarred with the unpopular brush of being only a "German problem." Thus the postwar era inaugurated a new philosophy in minority policy — that IP cynical neglect.
Consequently, East European governments showed no inclination to distinguish between ethnically fragmented newcomers and traditionally established ethnic minorities, whose citizenship had shifted only in consequence of changed national boundaries.  The Magyar ethnic minorities in the Carpathian Basin are a classical example of this latter category. They reside in compact settlement patterns in three countries adjacent to Hungary; they possess a very strongly developed sense of collective national self-consciousness and appreciation of Magyar historical traditions; and a desire to preserve the Magyar language and culture. Successfully defying assimil-atory pressures after both wars, these Magyars not only refused to surrender their traditional ethnic loyalties, they have maintained and even strengthened them over time.

In the Socialist countries, nationality policies until the mid-1960s were governed by a system best described as "automatism." According to this approach, minority problems disappear automatically with the successful revolutionary transformation of class society. In the past decade, Socialist leaders have sensed that harmonious multi-national coexistence demanded more than a just economic transformation and respect for individual human rights. In vain did these governments erect economic and political safeguards for their minorities. In practice, innumerable petty nationalistic frictions and grievances exacerbated inter-ethnic relations and eroded mutual trust. This was particularly true in Eastern Europe, which boasts as many minority policies as there are Socialist countries. In each state, solutions have varied, depending on local traditions, interests, and prejudices; and in each, putative solutions addressed only abstractions rather than systematic, practical solutions.

In Czechoslovakia, economic variables have long been relegated to the background as Magyar minority policy determinants. Currently, the Magyar ethnic struggle centres chiefly on restoring the declining quality and quantity of minority schools, rescuing the diminishing niveau of Magyar culture, and, to a lesser extent, redressing the negative consequences of mixed marriages and internal migrations. In Slovakia, a natural dichotomy cleaves the aims of the assimilatory Slovak majority, some four million strong, and the endangered but determined Magyar ethnic minority. Both wish to solve the dilemma through the application of various Marxist nostrums. The Magyars, for example, seek to achieve cultural autonomy and establish a network of minority organizations. The Slovaks reject such a solution, and cite Lenin's turn-of-the-century dictum spurning cultural self-determination for ethnic minorities.

The Magyars, therefore, have no need at present to restore such basic privileges as human rights, equality before the law, or education in the mother tongue. At stake is the far more subtle matter of preserving Magyar as a language of quality. At peril is its deterioration into a rustic kitchen language. A minority society that lacks ethnic universities must compensate in some way, or run the risk that eventually even its intelligentsia will come to grief and adopt primitive speech patterns.

To the chagrin of minorities, classical Marxism plays into the hands of ruling majorities.   Classical Marxist thinkers maintain that the Revolution will inevitably establish uniling-ualism in each nation for the sake of convenience. Minorities must expedite this process by voluntarily assimilating into the majority stream on pain of being labelled reactionaries. The Czechoslovak Marxist writer Sindelka has elaborated this view. [2]

According to Sindelka, assimilatory processes evolve through three phases.  First, mutual antagonisms disappear. Second, ethnic groups become better acquainted.   Third, they fuse; Leu, the smaller group adopts the cultural standards of the larger unit.  Of course, Sindelka's paradigm embodies certain fundamental flaws.  The second phase assumes reciprocity and parity, a condition totally lacking in Slovakia. Whereas most Magyars know the Slovak language and culture, very few Slovaks know Magyar.  Few Slovaks are taught Magyar in the schools, yet Slovak is a compulsory subject in every Magyar institution.  Even Slovak historians are no longer familiar with the Magyar language, though one thousand years of intimate links with the Magyars would certainly dictate a mastery of that tongue for purely practical and professional reasons, if for no other.

Sindelka reproves minorities for wishing to defend themselves against assimilation. He deems it bourgeois nationalism if a minority wishes to maintain its ethnic isolation, conserve its national distinctions, and support its own national development at all cost, without exercising due regard for a process of inter-ethnic rapprochement. [3]

Of course, minorities everywhere must reject Sixtdelka's proposition. Why sacrifice their ethnic identity to the Utopian assimilatory aims of a well-meaning albeit naive majority ? Sindelka's second phase encounters other difficulties. The majority always has better opportunities to conserve and fan antagonisms. In Slovakia, the establishment systematically keeps ethnic hatreds at fever pitch. The latest example is Samuel Cambel's 1972 book, [4] which approves all the worst excesses perpetrated by Slovak anti-Magyar persecutors after World War II. In the past, the Slovak Communist Party has roundly condemned such outrages.  It has failed to do so now.

The present situation of Slovakia's Magyar minority requires a brief historical elucidation. After World War II., Slovakia possessed two important minorities — the Germans and the Magyars. The Germans were singled out as the primary culprits and punished accordingly; but the Magyars were not far behind. Czechoslovakia's first postwar regime practiced unabashed discrimination, vowing to annihilate Slovakia's Magyar ethnic establishment through compulsory expatriation. A series of expulsion laws deprived Magyars of their legal and cultural rights, and exposed their properties to limitless expropriation. Over a 3 1/2-year span, the Magyars lost all their cultural establishments, such as schools and newspapers. The educated elite thereupon fled to Hungary. In the spring of 1949, when Slovakia's Magyars gained a slight reprieve, they had to reconstruct their cultural base from the bottom. It took years for the Magyar minority school system to reach even remotely acceptable standards.
But in the interim, forced expatriation had wrought almost irreparable havoc. In the winter of 1946-1947, some 45,000 expropriated Magyars were forcibly resettled to the Sudetenland as agricultural servants, though to be sure, subsequently many were permitted to return. Even more harmful was the Hungarian-Czechoslovak population exchange treaty of 1947 and 1948. Of Hungary's 170,000 Slovaks, 73,000 voluntarily resettled to Slovakia. But in Slovakia, only 6,000 Magyars wished to emigrate to Hungary. About 68,000 more were forcibly deported. [5]

This large exodus shook the Magyar ethnic establishment in Slovakia. Many purely Magyar localities became ethnically mixed communities, because Magyar emigrants' properties were usually usurped by newly arrived Slovaks. Currently, at least 150 formerly purely Magyar villages are linguistically mixed, though some of the Slovak settlers moved, while others fused with the Magyar majority.

The removal of Magyars from agricultural properties after World War II rested on precedents established in the interwar period.  The first Czechoslovak Republic attempted to settle Slovak peasants  on  formerly  Magyar-owned  large landed estates, in order to extend the Slavic ethnic boundary line ever more southward. [6]

Even so, the Magyar cultural condition was better then.   Today, 80% of Slovakia's Magyar children attend Magyar schools; about 90% did so in the interwar period. [7] 

The demand for Magyar reading matter was relatively modest then, yet more books, newspapers, and literary gazettes were available than currently.  The Magyars even had their own scientific institute, the Masaryk Academy, and Magyar was taught on a higher professional niveau in the middle schools than now.

Economically, however, Magyars were second-class citizens in the old republic.  According to the 1930 census, there were 181.8 Slovak day labourers (proletarians) per 1,000 employees, and  67.9 office workers.  The  Magyar  share  was 245.5 proletarians per 1,000 employees and only 40.3 office workers. Recently, a more evenhanded balance has been struck, whereby Magyars and Slovaks are treated as economic equals in every respect.  It is only in the cultural arena where contemporary Magyars are fighting a seemingly losing battle.   In sum, during the first republic, Magyars were first-class citizens culturally, but were discriminated against economically.   Today, the reverse is true.  This certainly challenges the claims of automatism that the minority question must be left alone, because inequality only involved class, never ethnicity.   Ethnicity was allegedly one of those problems the Revolution would solve in a roundabout fashion by attacking economic injustice.

Other, more subtle factors, must also be considered in evaluating the current status of the Magyar minority. In the fall of 1948, when the Magyars were once again recognized as bona fide Czechoslovak citizens, a slow, measured ethnic improvement began, although substantial results could not be discerned until about ten years had elapsed. For instance, during the 1950 census, only 350,000 respondents dared to declare themselves Magyars. By 1961, they approached the half-million mark. This accretion certainly did not result from greatly-augmented Magyar fertility rates, but from having fears of ethnic persecution allayed.

Yet even the Magyar struggle for economic equality was far from smooth. Generally speaking, at war's end, the industrial plant in Magyar-inhabited regions was anachronistic. About 60% of the Magyar population practiced agriculture. By 1950, only 55% did so, and thanks to the great subsequent industrial spurt, by 1961, only 40% of the Magyar populace engaged in agricultural pursuits. Nonetheless, the Magyar community has retained predominantly agricultural characteristics to this day. The most telling proof of this is that far fewer Magyars past the age of fourteen continue to be educated than their Slovak counterparts, and Magyar female employment trails the Slovaks'. The 1970 census confirms these statistics. [8]

Certainly, contemporary trends in Czechoslovak society work strongly against the preservation of Magyar ethnicity. Some of the most revealing data concern education. In 1965, slightly more than one out of five Magyar children attended non-Magyar schools. The situation improved only marginally by 1970, when 17,000 pupils of Czechoslovakia's total Magyar student body of 86,000 were enrolled mainly in Slovak schools. This steady erosion of Magyar youth poses a serious potential survival problem, especially since the Magyar live birth rate in 1970 was lower than the Slovak (16 per 1,000 vs. 19 per 1,000). Consequently, the Magyar under-fourteen age group constitutes only 24.5% of the total Magyar population, whereas the Slovak proportion is nearly 27%. The Magyar population increase has declined from an annual 5,000 before the 1970s to only 4,200 annually at the present time, and will certainly continue to diminish in future.

Internal migration, and to a lesser extent, inter-marriage, also exacerbated the process of Magyar ethnic erosion. Magyar migrants, numbering about 1,000 annually, are usually rural folk seeking better opportunities in the industrial centres of Bohemia, Moravia, and ethnically Slovak northern Slovakia. Second-generation migrant Magyars tend to assimilate into the predominantly Slavic ethnic stream. One-fourth of the uprooted Magyars marry members of other ethnic groups. The 1970 census found that 52,000 professed Slovaks listed their mother tongue as Magyar, whereas only 4,000 individuals claiming to be Magyars were born Slovaks. Despite these unfavourable auguries, the Magyar ethnic body has kept itself remarkably intact, mainly because the Magyars do live in large, contiguous ethnic blocs adjoining Hungary. [9]

The question arises, is a nationally-conscious, compact, and sizable ethnic minority, such as Slovakia's Magyars, justified in seeking cultural autonomy as a corporate body, or should they be content with enjoying equality before the law as individuals? Currently, Czechoslovakia's Magyar minority is suspended in a constitutional limbo. The preamble to Nationality Law 144 of 1968 suggests that nationalities indeed compose the Czechoslovak nation, but the various laws and ileges pertain only to individual citizens. The question reus, therefore, are the authorities planning to constrict or expand privileges pertaining to the use of ethnic languages? The new constitution of 1 January 1969, has failed to elucidate this point, thus resurrecting Magyar fears that the repressive views and practices of 1940-1955 might yet be rekindled.

The real problem of ethnic survival boils down to the fact that the Magyar cultural establishment is decidedly second-rate. The schools are basically at fault.  Neither the Magyar elementary nor the secondary schools offer sufficiently sophisticated Magyar instruction for admission into university. Ambitious Magyar youngsters have few options. There is no Magyar university in Czechoslovakia, and they are forbidden to attend institutes of higher learning in Hungary. This imperils the survival chances of a cultivated Magyar language la Chechoslovakia. Lacking higher education, the Magyars urgently require optimum-quality, dynamic cultural organizations to act as substitutes. But CSEMADOK, the official Magyar cultural parent organization, has been severely curtailed. Before 1970, as a member of the National Front, it could create branches dealing with cultural and scholarly concerns. It sponsored the Sociological Society, the Economic Society, and the Historical Society. Only the latter has survived and members must publish only in Slovak. After 1971, CSEMADOK was forced out of the National Front, and the government decided that its jurisdiction must remain exclusively cultural. Currently, CSEMADOK is only permitted to sponsor folklore studies and political mass-indoctrination programmes all under the watchful eye of the Ministry of Education. This constitutes a breach of Article 5 of the Czechoslovak Constitution, which  explicitly grants ethnic minorities the privilege to maintain special interest groups. Today, Magyar members function on a joint Czechoslovak nationality board, where they are vastly outnumbered.

There is a Czechoslovak Magyar press, but it is severely curtailed in quality, if not in quantity. There are currently eighteen popular Magyar dailies and periodicals, but none satisfies sophisticated, let alone scholarly tastes. This contrasts sharply with other non-Magyar countries, as for example Yugoslavia, where nearly half-million Magyars enjoy the highly sophisticated and competent periodical Létünk. One exception in Czechoslovakia in an otherwise bleak and unpromising intellectual landscape is a lively and growing development in belle lettres; yet even this medium is inadequate.

The Magyars also lack an effective printed forum in their own language to investigate and publicize sundry grievances. All these limitations have caused and continue to preserve the Magyars second-rate cultural status.

The Magyars' cultural relegation is not the fault of Socialism. To blame is the recrudescence of postwar nationalism, and the mutual antagonisms it has unleashed. This is a reality one must accept in southeastern Europe. The intensity of nationalistic feelings among the region's minorities is in direct proportion to the level of chauvinism practiced by the majority peoples among whom they live, and to the geographic boundaries and historical traditions over which they clash. The nationalism of the majorities frequently masquerades behind the facade of dogmatism, as the Hungarian historian, Zs. P. Pach has observed:

Unfortunately, daily praxis and experience have shown, whether we contemplate our proximate neighbours, or whether we cast our glance farther east, how strongly and conclusively sectarian dogmatism and nationalism coexist. [10]

The nationalism of Czechoslovakia's Magyars grew out of the crucible of certain circumstances and stimuli. It began in 1920, when the new Trianon frontiers confronted them with two painful realities: They had ceased belonging to a nation, whose members had exercised undisputed authority over other peoples for one thousand years. Suddenly, the assimilators became an insecure minority, in fear of their ethnic survival. The other unpleasant reality was that the Magyar minority lost some 100,000 of its most valuable members.  Voluntary exodus and forced settlement to Hungary deprived the Magyars of their intelligentsia, The remaining few leaders had difficulty reconciling the Magyar masses to their loss. The Magyars never accepted the new order, and the flames of nationalism flickered beneath the surface of enforced submission throughout the interwar period. In 1938, the Magyars' thin veneer of loyalty to Czech rule cracked, and they readily participated in the destruction of the Czechoslovak state.

Magyar nationalism was thus stimulated in the interwar era by hostile feelings and separatist expectations.   The postwar persecutions merely confirmed and strengthened these sentiments,  Undoubtedly, persecutions and inferiority feelings provided the psychological breeding grounds for the creation of a defensive in-group mentality among Slovakia's Magyars. In-group sentiments frequently goad a persecuted people into a bond of common misery and hatred of the oppressor.  Fortunately, Magyar minority nationalism is currently in no position to defy the rights, privileges, and culture of the ruling Slovak majority, At the same time, token solutions proposed by the Slovaks, such as demanding perfect bilingual-ism of the Magyars, will never replace genuine trust and respect, which are the true prerequisites of durable sectarian peace.

It is the grey area of psychological loss, manifested by cultural deprivation, that serves Slovak-Magyar parity least, and feeds Magyar minority nationalism most.  Magyars are perturbed because Magyars-Slovak historical traditions clash, and historians keep these differences alive.   Clashing myths have emerged aplenty because copious common Magyar-Slovak historical experiences, such as the 1848-1849 Revolution, and the  1946-1048 pre-Marxist period, have evoked different emphases and interpretations from their respective historians, and given rise to competing, even hoetile, value systems. In this crucial controversy, the Magyars have been made to appear as history's culprits. Their past oppressions against minorities have been overemphasised and overdramatiaed by Slovak historiographers, whereas the Magyars' cultural contribution in the past millenium for the common good they have totally ignored. All this reinforces Magyar inferiority feelings, and stokes the fires of nationalism.  Deprived of effective media in one field, the Magyars overoompensetee in another, and exploit whatever opportunities come their way. Magyar strides in belle lettres and elaborate schemes to preserve every single facet of Magyar ethnic peculiarities and folk customs are typical manifestations in the growth of this diaspora nationalism. To this extent, nationalism and socialist patriotism are destined to clash, especially if Magyar inferiority feelings permeate the masses.

These inferiority feelings have gradually crept into the Magyar consciousness by degrees over the past few decades. Inferiority feelings have made such strides because the Magyar minority question in Slovakia has been relegated to limbo and suspended there.   Socialist literature is forbidden to discuss the minority problem in concrete terms, and at best, does so only in the nature of philosophical abstractions.  There are no guidelines to govern the behaviour of either the minority or the majority.   Should a minority possess extraordinary constitutional privileges?   If so, what criteria should be used? Should all minorities have similar rights, regardless of numbers or distribution patterns, whether they live scattered throughout the nation or in compact ethnic blocs? Should minorities be permitted to organize along ethnic lines? Are they a corporate body, or merely a collection of individual citizens speaking a different tongue?  It has caused great harm to ignore these questions and treat minorities in a cavalier fashion, assuming that they are mere relics from the bourgeois past, whom industrialization, technology, and urbanization will ultimately extinguish, and thereby eliminate as a point of friction.  Indeed, it is chimerical to suppose that any human force might eradicate so many centuries of ethnic acculturation and national traditions within mere decades.

On the contrary. The scientific-technological revolution, which many have hoped would eliminate minorities from sundry national scenes, has certain characteristics which actually help preserve ethnic and other peculiarities. Thanks to having been goaded into sentiments of rejection and feelings of inferiority by the Slovak majority, Slovakia's Magyars have responded in classical fashion. They are in the midst of forging a brand of diaspora nationalism, the intensity and success of which will largely depend on the negative stimuli which the Slovak majority in future brings to bear. As for the biological survival of the Magyar minority, there appears to be no danger of extinction.

The Magyars might enjoy lower birth rates than the Slovaks, but in absolute numbers they continue to increase annually. Thus the controversy cannot be settled either by biological nostrums, or by environmental forces. Only forthright action by the power-wielding Slovak majority can determine the course and intensity of Slovakia's Magyar diaspora nationalism in the years to come.

Jelsava, Czechoslovakia

Translated and edited by Thomas Spira, University of Prince Edward Island

1.    Demograflcka prirucka (Prague, 1966), p. 46.
2.    Jan Sindelka, Narodnostni otazka a socializmus (Prague, 1966).
3.    Ibid., p. 287.
4.    Slovenska agrarna otazka 1944-1948 (Bratislava, 1972).
5.    Juraj Zvara, A magyar nemzetisegi kerdes megoldasa Szlovakiaban (Bratislava, 1965), passim.
6.    Faltus-Prucha, Prehlad hospodarskeho vyvoja na Slovensku v rokoch 3918-1945 (Bratislava, 1967), p. 138.
7.    Zdenka Holotikova, "Niektore problemy slovenskej politiky v rokoch 1921-1926", Historicity Casopis. 3 (1966), passim.
8.    Although only 34.7% of the Magyar population engaged in rural occupations by then, the Slovaks, with only 18.6%, were infinitely better off. Moreover, 35.2% of the Slovaks were industrially employed, compared with only 22.8% of the Magyars. Demografla, 4 (Prague, 1971), passim.
9.    According to the 1970 census, 83% of the Magyars live in 442 villages, where they form the ethnic majority. In 92 other villages, Magyars comprise substantial minorities. Ibid, and Deme Laszlo, Nyelvi es nyelvhasznalati gondjainkrol (Bratislava, 1970), pp. 272-273.
10.   Kortárs (Budapest, January 1974).

Source:  Canadian Review of Studies in Nationalism III, no.1 (1975-1976) 34-44

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A Yad Vashem múzeum digitális fotógyüjteményében 10 érsekújvári vonatkozású fotót találtunk.

V zbierke digitálnych fotografií múzea Yad Vashem sme našli 10 fotiek vzťahujúcich sa k Novým Zámkom.

Nove Zamky, Czechoslovakia, A family photograph, before the war

Nove zamky, Czechoslovakia, a photograph of the Zilberstein family, before the war.

Nove Zamky, Slovakia, Mass grave of 19 Jews killed in this spot	Nove Zamky, Slovakia, Grave of a young man named Steren, 17 years old.	Nove Zamky, Slovakia, A site where 19 Jews were killed.

Nove Zamky, Slovakia, A drawing and a diagram of a synagogue.	Ersekujvar, Slovakia, Drawings of gravestones and a map of the area of the Jewish community institutions.

Nove Zamky, Czechoslovakia, A gravestone for Jews in a cemetery

Nové Zámky, Slovakia, a photograph of a woman namesMargit, probably	Ersekujvar, Czechoslovakia, A photograph of a woman, after the war.	Ersekujvar, Czechoslovakia, Rabbi Avraham Shtern.

Interjú:Erox Martinival őszintén szeretetről és zenéről.
Egyet biztos tudtam, ha újból találkozom Erox Martinivel lesz miről beszélgetnünk,és most sem csalódtam az olasz származásu úriember most is pontos volt mint a svajci óra, egy percet sem késett.

Van benne valami gyermekien tiszta, huncutul őszinte. Talán ez utóbbi két jelző némiképp ellentmondásnak látszik, de ha tudjuk, hogy barátunk, Erox Martini Itáliából, mi több, Szicíliából származott el hazánkba, már nem is annyira. Hiszen jól tudjuk, hogy az olaszok a látszólagos könnyedség („lezserség”) mögött nagyon is mély érzelműek.
Akárcsak azok az olasz és magyar dalok, amelyeket Erox énekel. E kettős „egy-lélekről” is beszélgetünk a Hotel President kávézójában. Társalgási alapnyelvünk a magyar, de Erox időnként olasz mondatokat is belesző beszédébe.

- Mesélj magadról.

- Olaszországban Sziciliában született. 13 évesen kezdetem el zongorázni, kezdetben ismert olasz slágerek éneklésével próbálkoztam, olyan sikerrel, hogy a népszerű San Rémói fesztiválon az ötödik helyen végztem.

- Hogy jutott eszedbe Magyarországra jönni és itt letelepedni?

- Ennek már jó 25 éve. Úgy érzem, nem az én ötletem volt, hanem ezt írták meg a sorskönyvemben. Mindig is meggyőződésem volt, hogy az életben semmi sem történik véletlenül. Huszonhárom éves voltam, amikor Milánóban megismertem egy szép magyar lányt, aki nálam három évvel idősebb volt. Két év együttélés után jöttünk Budapestre és a Szent István Bazilikában kötöttünk házasságot. Az volt a sorsom, hogy Magyarországon telepedjek le, itt bontakozzon ki énekesi karrierem. E húsz év alatt sok szép élményem volt, értek persze negatív hatások is, mint például az a per, ami most hétéves gyermekem anyjával folyik immár öt éve. Mariót én nevelem gyakorlatilag születése óta, és remélem, az ügy hamarosan végleg lezárul. De hogy a szép dolgokról beszéljek: jó néhány lemezem jelent meg, több mint 5000 fellépésem volt – soha sem hittem volna, hogy gyerekkori álmom, a zene, az éneklés éppen Magyarországon teljesedik be. Sokat dolgoztam ezért, sok áldozattal is járt, de boldog vagyok, hogy mindezt elértem.

- Feleségedtől hamar elváltál, de mégis itt maradtál.

- Igen, elkezdtem a Moulin Rouge-ban, különböző éjszakai bárokban énekelni, de egy idő után ez már nem elégített ki. És éppen akkor jött a lehetőség, hogy szerepeljek a Vágó István vezette Kifutó című műsorban Eros Ramazzotti L’aurora című dalát énekeltem és megnyertem a közönségdíjat. Ezután hívni kezdtek koncertezni, három turnét vittem végig az Apostollal, felléptem velük 1998-ban a BS-ben Demis Roussos-szal együtt, hívtak a TV-be különböző szórakoztató zenei műsorokba, gálaesteken vettem részt az Operában, a Vígszínházban, ahol a futball 100 évét ünnepeltékaz ahol az est meglepetés vendége Michel Platini volt. Azokban az időkben előfordult, hogy naponta 4-5 fellépésem is volt. Aztán számomra is eljött az idő, hogy családalapításra gondoljak: megismertem azt a hölgyet, aki Mario anyja lett. Szívem minden szeretetével akartam ezt a gyermeket, neki viszont az volt a fontos, hogy „megfogjon” egy ismert énekest. Végül otthagyta nekem a kisgyereket, akit azóta is én nevelek. Miután a bíróság ideiglenesen nálam helyezte el őt, a hölgy mindent megpróbált, hogy elvegyék tőlem: kórházba vitette, amikor nem is volt beteg, megpróbálta elrabolni, sőt, magándetektívekkel még azt is megkísérelte, hogy kábítószert rejtsen el a lakásomban. Én azonban a fiamért mindenre képes vagyok, a kezemből ki nem adom. Ezekben az években a pályafutásom is háttérbe szorult, de ha újra kellene kezdeni, százszor is így cselekednék. Azt hiszem, az elmúlt hét évben eleget bizonyítottam apaként, bár nem kellett volna ennyi ideig húzni az ügyet, hogy végre megnyugodhassunk. Az olasz származású énekes, Erox Martini örömtől ittas hangon tudatta a a hírt, miszerint a bíróság több év után ítéletet hozott. Kezében az ítélettel olvasta fel a végzést, mi szerint kisfiát, Mariot a bíróság neki ítélte.

"A bíróság figyelembe vette, hogy a fiam több éve velem él, hosszú ideje én neveltem és gondoztam, ezek után frusztrációt jelentene a számára, ha el kellene hagynia az apai közeget. Ráadásul jobban kötődik hozzám, az anyjával pedig már nem is szeretne lenni, és erről bizonyítékom is van"- mesélte Erox, aki nagyon boldog, hogy lezárult az ügy. "Nagyon szép karácsonyunk volt, végre már nem kell aggódnunk amiatt, hogy elválasztanak minket egymástól."

- Nem volt nehéz számodra emberként beilleszkedni?

- Semmi okom a panaszra, mert kezdettől fogva csodálatos közönségre találtam. A nőknek meg mindig tetszettem, még akkor is, ha soha nem tartottam magamat szép férfinak. Lehet, hogy az őszinteségemet szeretik. A magyar mondás szerint „a férfi szép, ha egy fokkal szebb az ördögnél…” Ami a mentalitást illeti, kezdetben nehéz volt, de szerencsére mindig voltak mellettem olyanok, akik segítettek, hittek bennem. Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt néhány évben úgy éreztem, hogy sokan megváltoztak az országban, több az irigység, a rosszindulat. Azokkal viszont, akik korábban mellettem voltak, ma is szeretjük, tiszteljük egymást.

- Nagyon eltérő a magyar és az olasz felfogás?

- Szomorúan tapasztaltam, hogy óriási különbség van a két nép között a család, a férfi és nő közötti kapcsolat megítélésében. Úgy érzem, hogy a magyar nép állandóan változtatni akar, mindig elégedetlen önmagával, az adott helyzettel. Ezért nem tudja, hogy meddig lehet elmenni a változásokban, és nem érti meg, hogy a Földön semmi sem tökéletes. Ha két ember igazán megszereti egymást, akkor azoknak végig ki kell tartaniuk egymás mellett, erényeikkel és hibáikkal együtt. Nem mondom, hogy Olaszországban nincsenek válások, de mielőtt kimondják a szakítást, százszor is meggondolják. Egy olasz számára a család nagyon mély, erős, szent dolog. A magyar nagyon melegszívű nép, tele van jó szándékkal, segítőkészséggel, csak mintha a tettekben sokszor megakadályozná valami…

- Te vagy az egyetlen, aki magyar dalokat énekelsz olaszul. Melyek voltak a kedvenceid?

- Mindjárt az első dal volt az Apostoltól a Nem tudok élni nélküled. Meződi „Faterral” duettet is énekeltünk Egyetlen szív címmel. Demjéntől a Hogyan tudnék élni nélküled, Charlie-tól a Nézz az ég felé, Seress Rezsőtől a Szomorú vasárnap, amivel nagy sikerem volt Franciaországban is. De énekeltem Máté Péter és Neoton-dalokat is, saját olasz
szövegeimmel.

Ezt követően az Apostol együttessel országos turnén vett részt, valamint megjelent egy kislemezem Szerelem óceánja címmel. Aztán szerepeltem a televiziós Dáridóban is, valamint számos hazai rendezvényen, roadshow-n.

2000. Március 24-én jelent meg első nagylemezem Colori Dell' Amore - A szerelem színei címmel. Az albumon olyan dalok csendülnek fel olaszul, mint a Kell, hogy várj -vagy a - Nehéz a boldogságtól búcsút venni. 2000 december 5-én egy egész estés koncertem volt, amelyen többek között Keresztes Ildikó is fellépett. 2001. nyár elején kaptam meg a magyar állampolgárságot.

- Nehéz volt megtanulni a magyart és beilleszkedni itt?

- A fél életemet már itt élem, és nem csupán a fiam született Magyarországon, hanem a zenei sikerem is. Nem volt könnyű feladat megszerezni a hivatalos okiratot, meg kellett tanulnom a történelmet, a nemzeti ünnepeket és még sok mindent mást. Barátaim szerint az itt született emberek közül kevesen mennének át ezen a vizsgán. De megérte tanulnom, mert megszerettem ezt az országot.
2001 év végén jelent meg második albuma Coure Siciliano - Szicíliai szív címmel. Harmadik albuma pedig L'Amore címmel került a boltokba 2003 elején, amely a megjelenését követő héten már bearanyozódott. Azóta természetesen elkészült következő szintén bearanyozódott lemezei.

- Mindazonáltal Te jól érzed Magad itt?

- Igen, hála a barátaimnak, a rajongóimnak, azoknak, akik segítenek a továbblépésemben, produceremnek, Gerendás Józsefnek, aki a legújabb klipemhez minden lehetőséget a rendelkezésemre bocsátott a Hotel Presidentben – olyan volt, mintha egy valódi nagyfilmet forgattunk volna.

-- Mik a terveid a közeljövőre?

- Szeretnék egy kicsit Európa felé nyitni, nem elhanyagolva természetesen Magyarországot. Kár, hogy manapság az igényes pop-zenének alig-alig van tere, és azok, akik mögött nincsen megfelelő támasz, nem juthat szóhoz. Közben egy új lemezt és egy új klipet készítünk, ez utóbbit Olaszországban forgatjuk majd. A dal címe: Siamo tutti uguali (Mindannyian egyformák vagyunk). Hogy pontosan miről szól, egyelőre nem árulom el…

- Mikor Magyarország megkapta az EU a kinevezést Erox Martini, mint olasz politikus megérkezett Magyarországra, ahol a Parlamentben tárgyalásokat folytatott... Így kezdődnének a híradások, ha mindez a valóság lenne.
Ám ez csak mese. De mint minden mese tele van tanulsággal, figyelemfelkeltéssel.
Jelen esetben a kommunikáció hiányának problémájára az életben, a szerelemben, kapcsolatokban, és akár a politikában is. Hogy jön ide mégis a politika?

- Most jön a valóság. Erox Martini, mint olasz politikus megérkezik Magyarországra, ahol a Parlamentben tárgyalásokat folytat…így kezdődik a hamarosan megjelenő CD – ről egyik dalának klipforgatása.
Legyünk őszinték, sok embernek még az is csak egy álom marad, hogy bejusson az ódon falak közé, ám az olasz énekes olyan merész lépésre szánta el magát, amire eddig még soha senki.

-Legalább annyira fontos számomra a magyarságom, mint az olasz származásom. 25 éve élek itt, kettős állampolgár vagyok. Itt született a fiam, és habár gyakran meglátogatjuk Szicíliát, itt van a jelenünk és a jövőnk is. Amikor megszületett a dal, hamar összeállt a kép a fejemben. Szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire fontos, hogy az EU soros elnökségének ellátása kapcsán egész Európa ránk figyel, köszönteni ezt a lehetőséget. Egyben elmondani azt is, hogy az élet minden területén szükség van az értelmes párbeszédre.
- Utána néztem, mi ennek a módja, és hivatalosan kérvényeztem, hogy engedélyezzék a forgatást, hiszen hol máshol lehetne a helyszíne egy ilyen üzenetnek, mint a Parlamentben? Majd egy hónap után megkaptam az engedélyt.

- Ha valami képes az emberekhez szólni, üzenetet közvetíteni, az a zene. Az adott dal két fontos témát is feszeget, egyrészt a kommunikáció hiányának problémáját, másrészt az EU soros elnökség feladatának ellátását, ami megtiszteltetés Magyarországnak. Tóbben úgy gondoljuk, hogyha egy előadóművész, jelen esetben Erox Martini fontosnak érzi, hogy a saját lehetőségeivel, eszközeivel felhívja erre a figyelmet, akkor ezt nagyon is becsülendőnek ítéljük.
A többszörös arany és platinalemezes előadó hamarosan megjelenő 14. CD –jének dala nem sokára látható lesz klip formájában is. Erox bízik abban, hogy a szórakoztatás, és az érzelmek kiváltása mellett, most egy fontos dologra is felhívhatja a figyelmet.

"Donna Presidente" című multimédiás cd klipje nagy költségvetéssel készült, melynek producere igazán nem fukarkodott a luxussal, kiemelkedően nagy költségvetésű a forgatáson tucatnyi bunda, estélyi ruha és ékszerek garmadája közül válogatták ki mit viseljenek a gyönyörű modellek. Még azt is fontolgatták, hogy a hófehér Ferrarival, vagy a tekintélyes Rolls-Royce-sal érkezzen a főszereplő. A döntést úgy hozták meg, hogy egy próbán megnézték melyik áll neki jobban. Ám a két kiválasztott gyönyörű modellnek bizony ágyba is kellett bújnia az énekessel. - Hat modellügynökség küldte legszebb lányait. A bájos kedvesemet alakító Rettig Zita már végzős germanisztika szakon. Nagy Noémi pedig hamarosan szociológus lesz. Mindig vallottam, hogy egy lány nem elég, ha gyönyörű, az sem árt, ha okos - nevet Erox, aki bevallotta jéggé fagyasztott szívét átforrósították a lányok.

- A Donna President dalcímhaz illően a Hotel Presidentet választottuk a forgatás helyszínének. - Zitával pezsgőt szürcsölve a jakuzziban megdobbant a szívem, két órával később az ágyjelenet forgatása alatt visszatért a testembe a régen nem tapasztalt forró érzés. A gyönyörű nők bőrének illata felébresztette a bennem szunnyadó csődört - vallja be az olasz születésű énekes, aki azonban a való életben nem áhítozhat egyik szépségre sem, hiszen a csinos lányoknak már foglaltak. Hiába bújt ágyba mindkét szépséggel, két szék között a padlóra kerül az érzelmes olasz dal megfilmesített története szerint is. A slágergyanús nóta klipje egy kígyószívű asszonyról szól, aki elcsavarja a fejét egy férfinek. A gyönyörű és gazdag kalandornő, aki megszokta, hogy az életben mindent megkap a pénzéért, elcsábítja hűséges és szép kedvesétől egy éjszakára Eroxot, aki számára csak egy tárgyat, egy kis szexuális kalandot jelent. A forró éjszaka után Erox egyedül ébred az elnöki lakosztály ágyában. Rádöbben: úgy járt, ahogy általában a nők szoktak, csak a szexre kellett, kihasználták a testét és utána elhagyták.

- Bár sok gyönyörű lány és asszony nyújtotta szívét nekem az elmúlt években, de Márió annyit szenvedett. Egy időszakban testőrt fogadtam, hogy még az óvodában is vigyázzanak rá. Éreznie kellett, hogy van egy édesapja, akinek ő a legfontosabb a világon. Pszichológiai vizsgálat alapján azt javasolták, hogy még nem menjen iskolába. Nem esett nehezemre, hogy mindent háttérbe szorítsak a fiam miatt, de tény, hogy feláldoztam a magánéltem érte. Hosszú ideig ezért nem adtam ki új lemezt és sok felkérést le kellett mondanom, hogy a gyermekemet ne óvónők és bébiszitterek neveljék helyettem. Száműztem saját magam a zenei életből. Eddig nem engedhettem meg magamnak a szerelmet, de a forgatáson rájöttem, hogy Márió mellett a saját életemet is élnem kell - mondja az énekes, aki mostantól újra nyitott a szerelemre.

- A két gyönyörű ifjú modellt 70 lány közül választotta ki a szicíliai születésű, de hazánkban élő énekes A klip női szereplői Rettig Zita és Nagy Noémi - az énekes partnerei, egyetemisták, hamarosan mindkét lány doktorál, ennek ellenére azt is vállalták, hogy ágyba bújjanak Erox-szal, sőt a szexis, de okos lányok falatnyi bikiniben is megmutatják magukat. Erox Martini, olasz származású énekes különleges klipet forgat a nemrég nyílt budapesti luxushotelben Erox Martini klipjének forgatásához. Az olasz nyelven szóló Donna Presidente című dal szövege miatt Eros Ramzzotti két napra a legnagyobb titokban utazott vissza Budapestre. Hogyan sikerült megnyernie Erox Ramazzottité?

- Eros Ramazzotti legutóbbi budapesti koncertje után igaz hogy tovább utazott ugyan Zágrábba, ám a legnagyobb titokban 2 napra visszatért a Donna Presidente című vadonatúj dal miatt, hogy tökéletesítsük az olasz nyelven szóló sláger szövegét. – Itt a forgatás helyszínén, (szálloda munkatársa is elmondja a részleteket, milyen extra kérései voltak a világsztárnak titkos ittléte alatt: masszázságy, anti-allergén ágynemű, libatoll párna, stb. 400 ezres értékben)
A legnagyobb titokban dolgozhattunk a dal szövegén Erossal, aki 20 éves korom óta a barátom, gyakran beszélünk telefonon.

Szívesen segített, ahogy én is tettem már neki pár szívességet. Magánéletről is volt mit kitárgyalni a szakmai dolgok mellett, hiszen Eros is harcolt a kislányáért, Auróráért volt feleségével, ahogyan én is ezt teszem volt párommal kisfiam miatt. Eros tőlem kér segítséget, ha Budapesten jár. Legutóbb azt kellett elintézni, hogy soron kívül kapjon az itteni olasz követségtől dokumentumokat egyik vokalistája. Budapesti koncertjük előtt egy szórakozóhelyen ellopták a vokalista lány táskáját, minden iratával együtt. Bejelentették a rendőrségen, de nem tudtak volna tovább utazni Zágrábba, ha nem intézem el nekik a papírokat. Amikor titokban visszajött, akkor is galibát okozott a barátom: elvesztette a nyakláncáról azt a sast ábrázoló aranymedált, amit egy számára fontos nőtől kapott. Napokig kerestük a szállodában, még a medence lefolyóját és a szaunát is átkutattuk – magyarázza Erox, aki mostani klipjéhez 70 csinos modell közül maga választotta ki a lányokat, s még az is lehetséges, hogy később a világsztár is szemet vet rájuk, hiszen Eros Ramazzotti szerint sincs párja a magyar szépségeknek.

Hosszú ideig ezért nem adtam ki új lemezt és sok felkérést le kellett mondanom, hogy a gyermekemet ne óvónők és bébiszitterek neveljék helyettem. Száműztem saját magam a zenei életből. Most a klipforgatás alatt döbbentem rá, hogy milyen fontos lenne az életemben egy nő a zene mellett,most igazán boldog vagyok. Sokat kaptam ettől az országtól...

A nagy példával - Eros Ramazotti-val

"Erox Olasz lélek, magyar szív" Ez a cime EROX könyvének amely igyekszik nekünk bemutatni Erox Martini életét, az embert, akinek gondolatait ebben a kötetben megpróbáltam a magyar nyelv szabályai között rögzíteni, 14 éve ismerem. Nem mondom, hogy minden rezdülésében felmértem volna lelkületét, de mint„írástudó",a pszichológiával is jóban vagyok annyira, hogy merészkedni bírjak egy karakter megjelenítésével. Nem volt nehéz dolgom, mert viszonylag egyszerű élet felfogást kellett „hozott anyagból"papírra vetnem,ami nagyjából abban merül ki, hogy egy hazánkba csöppent olasz srác próbálja közöttünk megélni az életét a zene és a nők bűvöletében. Nem kívántam sexual-pszicho irányba vinni Erox életének motívumait, inkább arra törekedtem, hogy érthető és hiteles legyen mind az, amit önmagáról megvallott nekem azokon az éjszakákba nyúló estéken, amikorjó borok mellett kiöntötte elém az életét. Vidáman teltek ezek az órák még akkor is, ha olasz temperamentumából fakadóan a vígjátékba illő momentumok mögött mindig ott lapult a tragédia és a súlyos valóság érzékeltetése is. Időnként elgondolkodtató és következtetéseket igénylő monológban lesz része annak, aki kíváncsi egy olasz lélekkel, de már magyar szívvel rendelkező fiatalember eddigi életére. Ebből talán az is következhet, hogy még korai cseresznye könyvet írni róla,mert sok minden hátravan még ebből a kalandos életből, de az aktualitások már ezen a ponton is érvényesek és bízom benne, hogy az olvasók úgy fogják átélni, mintha egy keresztrejtvényt fejtenének.

Mert mindenképpen felmerül a kérdés,hogy miért választja egy olasz tehetség éppen Magyarországot életének terepéül. E kötetből kiviláglik, hogy valószínűleg azért, mert rájött, hogy az itteni emberek - főleg a nők - ösztönösen igénylik azt a lírát és szentimentalitást, melynek dalba öntött formáit ő tudja leginkább magától értetődően közvetíteni. Magam részéről arra biztatok minden érdeklődőt, aki nem sajnálja a pénzt egy könnyed olvasmányra, hogy mindezt megszívlelve élje át a benne megírt élményeket és tanulságokat. Utójara pedig talán annyit ,hogy lehet hogy Erox Martini csak ugyan a siker kapuját nyitogatja,mert nemrég Zürichben és Londonban is szórakoztatta a közönséget,..Olyan őszinteséggel beszélt életéről aki kisfia miatt majdnem lemondott zenei karierjéről,még jó ,hogy kedves barátja Erox Ramazotti aki tudja saját tapasztalatából mennyire viseli meg az embert egy ilyen törés,ő egy interjúban azt mondta megpróbáltan kiirni a fajdalmamat.Legutóbb nem jött össze a találkozó és az interjú de bizom abban ,hogy sikerül majd szóra birnom a női szivek kedvencét..Erox Ramazzottit .és ebben bizom Erox Martini segitségére..

Az egyik legnagyobb lemeztársaság az Univerzál forgalmaza Erox Martini lemezét és az egyik legjobb managment team irányitja az ifju titán karrierjét Marino Menichelli olasz maneger irányitása alatt aki egy interjóban Pozsonyban a következőket mondta ,,egy müvész néha olyan mint egy kisgyerek,vigyázni kell rá és óvni őt,A maneger dolga az jó társaság szülesen ahol a legjobb szerzők és szövegirók egy siker érdekében az előadóval egy csónakban eveznek...A Sikere nincs recept a sikerért meg kell dolgozni...

Bizom benne hogy Erox Martini Felkészülten beveheti még az Olasz szimpadokat is.De igazán akor lennék boldog ha dalait a rádiók is játszannák és több fellépése is volna Párkányban és Érsekújvárot is ...

A beszélgetést készitette Telek Lajos
Fotók:Erox Martini Archiv

Ez a Riport nem jött volna létre támogató nélkül. Egy csésze fekete élvezet kóstolja meg Ön is a Organó Gold kavét!

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ruth Ellen Gruber a téma kiváló szakértöje, számos könyv szerzöje. A könyv a régió országainak zsidó orökségét mutatja be. A háború elött Kelet- és Közép Európában 7,5 millió zsidó lakos élt, ma 0,5 millió. A könyv angolul 2007-ben jelent meg, a magyar fordítás két évvel késöbb látott napvilágot. A Szlovákiával foglalkozó fejezetet mutatjuk be.

A zsidó népesség Kelet- és Közép Európában
a 2. világháború elött és ma

SZLOVÁKIA

JELENLEGI NÉPESSÉGE: 5,4 MILLIÓ FO ZSIDÓ NÉPESSÉGE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT: MINTEGY 1 37 EZER FŐ ZSIDÓ NÉPESSÉGE MA: MINTEGY 3000 FŐ

RÖVID TÖRTÉNELEM

HÁROM ÉVVEL A „BÁRSONYOS FORRADALOM" UTÁN Csehszlovákia békésen két államra vált szét — Szlovákia 1993. január l-jén függetlenné vált. Csehszlovákia eredetileg az első világháború után, az Osztrák—Magyar Monarchia felosztásakor jött létre. A mai Szlovákia területe 1920 előtt évszázadokig Magyarország részét képezte; a felvidéki zsidóság történelmét tehát ugyanazok az események formálták, amelyek a Magyarország területén élő többi zsidóét.
A régészeti feltárások tanúsága szerint már az ókori Római Birodalom idejében is éltek zsidók a mai Szlovákia területén, de szervezett zsidó közösségekről a kora középkori írások szólnak először. A régióban már a 11. században érvénybe léptek a zsidóellenes rendeletek, és arról is vannak feljegyzések, hogy 1096-ban, útban a Szentföld felé, a keresztes lovagok pozsonyi zsidókat kaszaboltak le. A 14. században már sok városban — például Pozsonyban, Nagyszombaton, Komáromban, Nagytapolcsányban, Trencsénben, Selmecbányán, Dévényben és Holicsban — éltek és gyarapodtak zsidó közösségek. Ez idő tájt a zsidóknak tilos volt egy sor mesterséget, hivatalt gyakorolniuk, így leginkább kölcsönzéssel és más pénzügyletekkel foglalkoztak. A sok megszorítást nyögő zsidó közösségek elkerített városrészekben éltek, de így legalább bizonyos fokú autonómiát élveztek.
Az Oszmán Birodalom hódító serege az 1526-os mohácsi csatában megsemmisítő vereséget mért a magyar haderőre. A csatamezőn elesett király özvegye Pozsonyban keresett menedéket.

A vereséget követően sok városból kitiltották a zsidókat. 1529-ben vérvádperbe fogták és máglyán elégették a bazini zsidókat. (Egy emberöltővel korábban, 1494-ben hasonló vérvádak alapján tizenhat zsidót végeztek ki Nagyszombatban.) A törökök Magyarország déli és középső területein rendezkedtek be, az ország nyugati és északi karéja — így a Felvidék is — Habsburg-uralom alá került. A felvidéki zsidóság hamar fogyatkozásnak indult; a legtöbb városból kiutasították őket, csak a 18. század derekán térhettek vissza, amikor gazdasági megfontolásból a magyar nemesek letelepítették őket birtokaikon.
A felvidéki zsidóság lélekszámát két nagyobb bevándorlási hullám is gyarapította. Elsőként a ma Lengyelországhoz és Ukrajnához tartozó Galíciából érkeztek zsidók, főként a Felvidék keleti részeire. A második hullámban VI. Károly Habsburg-császár 1726-ban és 1727-ben kibocsátott családjogi rendeleteitől elűzve, nyugat felől érkeztek zsidók. Az 1849-ig hatályban tartott törvények ugyanis szigorúan korlátozták a Csehország és Morvaország területén élő zsidó családok számát, s kikötötték, hogy e területeken a zsidó családokban csupán egyetlen fiúgyermek házasodhat meg és nemzhet utódokat. Ebben az időben legalább 30 ezer zsidó költözött a Felvidékre a szomszédos Morvaországból. Az 1730-as évek végétől az 1830-as évekig Pozsony zsidó népessége több mint a háromszorosára, szűk 800-ról bő 2800 főre gyarapodott, míg Vágújhely eredetileg alig 400 főt számláló közössége közel 2500-as létszámra bővült, s így a város lakosságának 57 százalékát képviselte. Több más felvidéki város hitközségeiben is hasonló, ugrásszerű gyarapodás ment végbe.

A Habsburg-fennhatóság alá tartozó hitközségek körülményei II. József 1780-as trónra lépésével változtak meg. Türelmi rendeletével a császár eltörölte a zsidók gazdasági tevékenységét korlátozó rendeletek többségét, reformjaival előmozdította a zsidók asszimilációját. A zsidó felvilágosodás, a haszkala ekkoriban vette kezdetét.
A reformok üzenete hamar elterjedt Kelet- és Közép-Európában, sok vallási konfliktust okozva a reformerek és a szigorú ortodoxok között. A Felvidék keleti vármegyéiben az ortodoxia főárama és a haszidizmus is ellentétbe került. A 19. század első felében Pozsony lett a zsidó ortodoxok védőbástyája, az itteni tekintélyes főrabbi, Mose Szófér (vagy Mose Schreiber, ismertebb nevén „Hátam Szófér"), a zsidó felvilágosodás, a haszkala egyik leghajthatatlanabb ellenzője volt a mozgalom főalakja.

A magyar Országgyűlés 1840-ben bizonyos kivételekkel feloldotta a zsidókra vonatkozó letelepülési korlátozásokat. Hamarosan a térség minden szegletében létrejöttek a zsidó közösségek. 1910-re a mai Szlovákia területén több mint 750 településen élt legalább 50 fős hitközség, 95 városnak,

A Kertész-féle cipőbolt, az 1920-as évek Kassájának
egyik zsidó tulajdonú üzlete.

illetve falunak volt 200-as létszám fölötti zsidó népessége. A magyarországi zsidóság 1869-es formális egyházszakadása után a felvidéki zsidóság is ortodox, neológ (mérsékelt reformokat kívánó) és status quo ante közösségekre szakadt szét.
Az első világháború után az Osztrák—Magyar Monarchia széthullása átrajzolta Kelet- és Közép-Európa határait. A Felvidék az 1918. október 28-án létrehozott Csehszlovák Köztársasághoz került. (Csehszlovákia részét képezte még Csehország, Morvaország és Szilézia egy része, valamint a többségükben ruszinok lakta Kárpátalja, amely a második világháborút követően Ukrajna, s ezzel a Szovjetunió részévé lett.) Az újonnan alakult csehszlovák állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez a zsidóság is nagyban hozzájárult. Ugyanakkor az antiszemitizmus is ott parázslott a felszín alatt, a zsidóság pedig a cionizmus eszméjét ápolta. A második világháború küszöbén közel 137 ezer zsidó élt Szlovákiában, ők tették ki a lakosság mintegy 4 százalékát. A tekintélyes számú városi zsidóság lényegében asszimilálódott, a kisebb városok és falvak ugyancsak jelentős létszámú hitközségei viszont jórészt megtartották hagyományaikat. Elsősorban Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján a haszid rebbék is sok hívet gyűjtöttek maguk köré.

Az 1938-as müncheni paktum és a rá következő első bécsi döntés nyomán Csehszlovákiának a nyugati határ melletti területeit Németországnak, Szlovákia és a Kárpátalja déli sávját Magyarországnak engedte át. Ez utóbbi terület 46 ezer zsidónak adott otthont, akiket Magyarország többi zsidójához hasonlóan az 1944-es német megszállás után Auschwitzba deportáltak. 1939. március 14-én a területvesztések után fennmaradt Szlovákia kikiáltotta függetlenségét, Jozef Tiso katolikus papot téve meg államfőjének; Magyarország pedig elfoglalta Csehszlovákia legkeletebbre fekvő részét, Kárpátalját. A rá következő napon a német hadsereg bevonult Cseh- és Morvaország megmaradt részébe, amely Cseh-Morva Protektorátus néven a Harmadik Birodalom félgyarmatává lett. A második világháború idején Szlovákia nácibarát, antiszemita bábállamként, Tiso irányítása alatt működött. Egészen 1993-ig, amikor függetlenné lett, Szlovákia csupán ebben az időben számított - névleg - önálló államalakulatnak. (Tisót 1947-ben háborús bűnösként kivégezték.)

Napjainkban mintegy háromezer zsidó él Szlovákiában. Tíz hitközségüket a Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége (UZZNO) fogja össze. A pozsonyi és a kassai hitközség a legnagyobb. Az ÚZZNO Pozsonyban idős-otthont is üzemeltet, illetve szociális, oktatási és kulturális programokat támogat. Több zsidó szervezet is létezik az országban, ilyen a Bené Bérit zsidó civil szervezet és a Pressburger Klezmer Band. Szlovákiában csupán egyetlen főállású rabbi van hivatalban; a legtöbb szlovák zsidó világi életet él, a vallásukat gyakorlók között is elenyésző az ortodoxok aránya.

SZLOVÁKIA ZSIDÓ ÖRÖKSÉGE

Közel hétszáz zsidó temető és százöt zsinagóga lelhető még fel Szlovákiában, bár ma már csak elvétve találunk olyan templomépületet, amely istentiszteleti célokat szolgál. A második világháború alatt sok zsinagógát leromboltak, a háború utáni szocialista korszak négy évtizede alatt még többet pusztítottak el.

Az 1990-es évek eleje óta nagyszabású helyreállítási és felújítási munkálatok indultak meg közpénzből és magánszemélyek, családok, szlovákiai zsidó szervezetek támogatásával. A zsidó örökség helyszínei, főként a temetők, elhanyagoltak, romosak. Noha a szlovák kormány több mint száz zsidó vonatkozású helyszínt nemzeti kulturális emlékké nyilvánított, még a védelem alatt álló épületek között is sok jutott siralmas állapotba. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum üzemelteti a Zsidó Kultúra Múzeumát is, amelynek fő kiállításait Pozsonyban, kihelyezett tárlatait pedig az eperjesi, a nagyszombati, a zsolnai, a nyitrai és - legújabban, 2007 óta - a szepesváraljai zsinagógában tekinthetjük meg.

TANÁCSOK UTAZÓKNAK

Pozsonyból könnyen megközelíthetjük a következő városokat: Malacka, Stomfa, Nagyszombat, Beckó, Trencsén és Nyitra. Kelet-Szlovákiában Kassa, Eperjes és Bártfa közel fekszik egymáshoz: feltétlenül menjünk el mindháromba. Az újonnan megtervezett Európai Zsidó Örökség Útja részeként hat szlovákiai helyszín: a Hátam Szófér Mauzóleuma, a Zsidó Kultúra Múzeuma, az ugyancsak pozsonyi Heydukova utcai zsinagóga, a nagyszombati status quo ante zsinagóga, valamint az eperjesi és a kassai ortodox hitközségi épületegyüttes lett része a Szlovákiai Zsidó Örökség Utjának.

POZSONY (Bratislava, németül: Pressburg)

A Bécstől alig 60 kilométernyire fekvő, Duna-menti szlovák főváros rokokó pompája erős kontrasztban áll a betonépületek szocreál hangulatával. Az óvárosban elragadó sétálóutcák, kávéházak, butikok és éttermek várják a turistákat a pasztellszínű barokk és reneszánsz paloták között. A városközpontban található az elbűvölő Főtér (Hlavné námestie), valamint a sátortetős Régi városháza, amelynek toronyfalában ma is látható a Napóleon tüzérei által 1809-ben kilőtt ágyúgolyó.

Amikor az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején megépült a nagyszabású Új híd (Novy Most) és a városon áthaladó autópálya, a városvezetés lebontatta a Régi városháza épületének harmadát és a zsidó negyed nagy részét. A híd túloldalán fekvő Pozsonyligetfalu (Petrzalka) a szocialista érában egymás után épült panellakótelepek révén jelentős városrésszé duzzadt.
Pozsony több évszázadon át Magyarországhoz tartozott, sőt kétszázötven éven keresztül - amíg Buda a török hódoltság részét képezte, s még azt követően is - a magyar királyság fővárosa volt. A város területén feltehetőleg már az ókori Róma idejében is éltek itt zsidók, de hitközségüket - a térség egyik legkorábbi zsidó közösségét - csak a középkor elején alapították meg. Az óváros szívében, a Panská (az egykori Szilágyi Dezső) utca 11. szám alatt ma is látható a középkori zsinagógából fennmaradt boltív és rajta a héber felirat maradéka. Pozsony idővel a térség zsidóságának egyik legfőbb központja lett. A 19. században az ortodox zsidók és a reformerek közötti megosztottság sok más magyarországi városhoz hasonlóan itt is a közösség kettészakadásához vezetett. A 19. század elején a befolyásos tudós és tanító, az 1762-ben Frankfurtban Mose Schreiber néven született Hátam

Szófér töltötte be a pozsonyi rabbi tisztét. A keményvonalas ortodoxia ellentmondást nem tűró' képviselője erkölcsi végrendeletében is így fogalmazott: „Óvakodjatok, nehogy megváltoztassátok zsidó neveteket, beszédeteket és öltözéketeket - az ég oltalmazzon! Soha ne mondjátok: már más időket élünk! Mert örök atyánk — áldassék a Neve - soha nem változott, és nem is fog változni. [...] Az imádság rendje és a zsinagógák örökké fennmaradnak, ahogy mindeddig fennmaradtak. És senki sem veheti magának a merészséget, hogy e rendben bármit is megváltoztasson!"

A pozsonyi zsidóság ortodox és neológ irányzatra vált szét: mindkét közösségnek megvoltak a saját zsinagógái, egyéb intézményei és saját temetője. A második világháború előtt több mint 15 ezer zsidó élt a városban; a kicsiny, de tevékeny pozsonyi zsidó közösség ma hat-nyolcszáz főt számlál. Az Egyesült Államokban született Baruch Myers, azaz Habad rabbi 1993 óta áll a hitközség élén, és több vallási, illetve oktatási programot irányít, emellett ő felügyeli például a közösség kóser étkezdéjét is. Az ortodox közösség mellett működik a reformirányzatú Havurá csoport; a két gyülekezet az év során számos kulturális rendezvényt hoz tető alá.

POZSONY FŐBB ZSIDÓ VONATKOZÁSÚ LÁTNIVALÓI

Régi zsidó negyed: A várhegy lábánál, az 1960-as években újjáépült, ódon erődítmény alatt fekszik. A történelmi zsidó városrészből csupán a Zidovská (Zsidó) utca egy része maradt meg a szocialista időkben épült, várost átszelő autóút mentén.

Zsidó Múzeum: Zidovská 17. - Az 1993-ban alapított Zsidó Kultúra Múzeuma a Szlovák Nemzeti Múzeum fiókintézménye. Gyűjteményének a felszámolt régi zsidó negyed kevés fennmaradt épületeinek egyike, a Zsigray-palota ad otthont. A múzeumban egyebek között kegyszereket és a zsidó kultúrát, történelmet, hagyományokat bemutató anyagot tekinthetjük meg. A pozsonyi székhelyű múzeum öt másik város — Zsolna, Eperjes, Nagyszombat, Nyitra és Szepesváralja — helyreállított zsinagógaépületében is kisebb állandó kiállítást tart fenn.

Zsinagóga: Heydukova 11—13. - A második világháború előtt még húsznál több zsinagóga volt Pozsonyban, mára csupán egy maradt: a Szalatnai (Slatinsky) Artúr tervei alapján 1923 és 1926 között épült ortodox zsinagóga. A puritán megjelenésű vasbeton épület a történelmi zsidó negyed határán kívül áll — abban az időben, amikor megépült, a pozsonyi zsidóság már jórészt integrálódott, és más városrészeket is szép számmal lakott. A zsinagóga képét hét hatalmas, utcafronti oszlopa határozza meg, belterét modern csillárok és műkő díszek élénkítik. A szentélyt ma is rendszeresen használják istentiszteletekre, télen az emeleten található imateremben gyűlik össze a kis létszámú hitközség.

Holokauszt-emlékmű: A neológ közösség által használt, kéttornyú, mór stílusú zsinagógát, a város egykori jelképét a híd és autópálya építésekor lerombolták, helye üres telekként tátongott a Duna Szálló épületével szemben, a székesegyház mellett. Az 1989-es rendszerváltozás után méltatlankodó feliratot festettek a kövezetre: „Itt zsinagóga állt!" A zsinagóga helyén ma a holokausztban meggyilkolt szlovákiai zsidók emlékműve áll; a hatalmas fekete márványtömbbe a lerombolt zsinagóga képét is bevésték.

Hátam Szófér mauzóleuma: Mose Szófér (1762-1839) föld alá épült mauzóleuma - Pozsony legfőbb zsidó vonatkozású emlékműve — a Duna rakpartján, a villamos alagútja közelében található. Az ortodox rabbit a 17. században létesített, 1847-ig használt Duna-parti temetőben helyezték nyugalomra. A második világháborúban a temető szinte teljesen megsemmisült, csak a Hátam Szófér sírhelyét körülvevő kicsiny földdarab maradt épen. A 22 másik sírt is tartalmazó területet betonfalak közé zárták, így sikerült megőrizni a forgalmas útvonal alatt. A nyirkos, hátborzongató helyre még a szocialista érában is ortodox zarándokok sokasága látogatott el. Teljes körű felújítás után, 2002-ben a mauzóleumot újra megnyitották a látogatók előtt.

A ma már jól megközelíthető emlékhely teljes védelmet nyújt a síroknak. A függőfolyosón elérhető, elkülönített imaszoba a kohaniták számára is lehetővé teszi, hogy látogassák a mauzóleumot és imádkozzanak benne (Áron papi törzsének leszármazottai ugyanis a hagyomány szerint nem tehetik a lábukat temetőbe). (Ha be akarunk jutni a mauzóleumba, forduljunk a pozsonyi zsidó hitközséghez. Fax: +421-2/5441-8041; e-mail: znoba@znoba.sk.)
Zsidó temetők: Az ortodox temető a Zizkova utcában, a Hátam Szófér mauzóleuma feletti dombtetőn található. A helyi zsidó közösség ma is használja. A Ketav Szófért, Mose Szófér fiát is itt temették el. A neológ temető a közelben húzódik. A Duna túloldalán, a sokemeletes panelházakkal beépített, külvárosi lakónegyeddé lett Pozsonyligetfalu temetőjében 1945 nagypéntekén felállított emlékmű tiszteleg az itt meggyilkolt ötszáz magyar zsidó előtt.

FONTOSABB CÍMEK POZSONYBAN

•    Zsidó Hitközségek Szövetsége (ÚZZNO): ul. Kozia 21. Tel.: +421-2/5441-2167. Email: uzzno@netax.sk.
•    Zsidó hitközség és kóser étkezde: ul. Kozia 18. Tel.: +421-2/5441-6949. E-mail: znoba@znoba.sk. Az étkezdében csak ebédet kaphatunk; csoportokat a hitközség irodájában, legalább egy nappal az érkezés előtt kell előjegyezni.
•    Zsinagóga: ul. Heydukova 13-15.
•    Zsidó Kultúra Múzeuma: ul. Zidovská 17. Tel.: +421-2/5934-9142. Weblap: www.snm.sk.
•    www.chatamsofer.com — pozsonyi zsidók webportálja.
•    Chez Dávid, ul. Zámocká 13. Tel.: +421-2/5441-3824; fax: +421-2/5441-2642. Weblap: www.chezdauid.sk. Panzió kóser jellegű étteremmel, a zsidó hitközség irodája közelében.

POZSONY KÖRNYÉKE

BAZIN (PEZINOK) - A Kis-Kárpátok lábánál fekvó', híres bortermelő' központ, a Pozsonytól mindössze 19 kilométerre északkeletre található Bazin kedvelt kirándulóhely, mindinkább a főváros elővárosává alakul. Noha csak a 19. század közepén alakult ki szervezett közösség a városban, Bazin már a középkorban fontos zsidó központ volt, nevét egy hírhedt vérvádperből is ismerte a világ. 1529-ben egy helyi nemes, aki zsidó hitelezőknek tartozott, gyermekrablást szervezett, majd a helyi zsidóságot (köztük saját hitelezőit) keverte gyanúba. A gyermeket a zsidók gyilkolták meg, szólt a vád, hogy vérét felhasználják a szertartásaikon. Harminc zsidó szenvedett máglyahalált, miután a kínzások során bűnösnek vallották magukat; másokat kiűztek a városból. A gyermek végül előkerült, épen és egészségesen.

A bazini zsidó temető története a helyreállítás és állagmegóvás sikertörténete. A második világháború után magántulajdonba került, első látogatásom alkalmával még lesújtó látványt nyújtott. Legtöbb sírkövét kirángatták és halomba rakták. A temető egy részét a tulajdonos háza hátsó kertjéhez csatolta; gipsztörpék helyett a kevés megmaradt sírkő lett a kert dísze — az egyiket padnak használták...

A brooklyni központú Heritage Foundation for the Preservation of Jewish Cemeteries (Örökség Alapítvány a Zsidó Temetők Megőrzéséért) támogatásának köszönhetően a temetőt azóta helyreállították; ma már amolyan kertvárosi környezetbe ékelt csöndes kis sziget. Az ingatlan tulajdonosa is segített, amikor összegyűjtötték és újra felállították a sírköveket (persze nem eredeti helyükön, hisz arra már senki nem emlékezett, de még így, jelképesen is, méltó emlékeként a hajdanvolt zsidó közösségnek).
A temetőt a Slnecná utca 4. szám alatt, egy alacsony fakapun és kocsibehajtón keresztül lehet megközelíteni. A Modor (Módra) felé vezető főútról kell lekanyarodni a keresztény temetővel szemben. A kocsibehajtónál induló út végén következő újabb kapu már közvetlenül a temetőre nyílik.

A jelek szerint a temető felújítása felvillanyozó hatással volt a szomszédságra. Amikor két utcával odébb kérdezősködni kezdtem, hogy merre találom a temetőt, részletes útbaigazítást kaptam. Még így sem találtam oda, de egy elegáns hölgy, aki éppen arra sétált, becsöngetett néhány házba, hogy segítséget kérjen. A sírkertbe is elkísért, a maccévák között folytatta napi sétáját. Ezalatt a kerítés túloldalán egy férfi - minden bizonnyal a telek tulajdonosa - füvet nyírt az úszómedencéje mellett.

MALACKA (MALACKY) - Pozsonytól 32 kilométernyire északra, az autópálya mellett található ez a város. Már legelső épületei között föltűnik a gyönyörű, gazdagon díszített kis zsinagóga. A pozsonyi születésű Wilhelm Stiassny, Közép-Európa egyik legnevesebb 19. századi zsinagógaépítésze tervezte, mór stílusú templomot 1886—87-ben építtette a neológ közösség. Krém- és narancsszínnel sávozott falai, csúcsán Dávid-csillaggal díszített két oldalsó gömbkupolája, patkóívei, élénkkék és citromsárga díszítőelemei vidám külsőt kölcsönöznek az épületnek. Ma már valamely egzotikus, idegen kultúra maradékaként hat az épület a parkolókkal, bevásárlóközponttal, bérházakkal és egyéb modern épületekkel teli betonkörnyezetben.

Malacka mór stílusú zsinagógája
Wilhelm Stiassny tervei alapján épült fel

A zsinagógajelenleg művészeti iskolaként működik; szentélyében a teret vízszintesen két részre osztva emeleti szintet alakítottak ki. A beltér gazdag díszítése szerencsére kiváló, csaknem érintetlen állapotban fennmaradt. A hangversenyteremként használt felső szintet faragott-festett famennyezet zárja le. Az alsó szinten ma is látható a nagy műgonddal kimunkált, szőlő-fürtmintákkal díszített tóraszekrény.

NAGYSZOMBAT (TRNAVA) - A régi 200 koronás bankjegy hátoldalára nyomott, 17. századi metszet a Pozsonytól mintegy 50 kilométernyire északkeletre fekvő Nagyszombatot ábrázolja megannyi templomtornyával, amelyek ma is történelmi jelentőségű vallási, oktatási és ipari központ fölé magasodnak.

Zsidók már a 14. században letelepültek a városban, megalapítva a magyar királyság egyik legelső hitközségét. 1494-ben, egy vérvádper után, tizenhat nagyszombati zsidót meggyilkoltak, majd nemsokára minden zsidót kiutasítottak a városból. Zsidók több száz éven át nem léphették át a város kapuit, s nem is tértek vissza egészen a 18. századig.
Nagyszombat városképét két egykori zsinagóga is ékesíti; mindkettő a 19. század végén épült. Az 1892-ben emelt ortodox zsinagóga kicsi, meglehetősen egyszerű épülete magántulajdonba került, ma elhanyagoltan áll a bozót mélyén, a szűk Havliková utat szegélyező magas fal mögött. A többségi status quo ante közösség Jakub Gártner bécsi építész tervei alapján 1897-ben építtette fel zsinagógáját — épp a másikkal szemközt, a Halenárska úton. Ez az épület nagy változáson ment át: kortárs művészeti központtá és hangversenyteremmé alakították. Amikor első alkalommal, az 1990-es évek elején megpillantottam, az ikertornyos téglaépület omladozó rom volt csupán. Átalakítása idején a szakemberek úgy jártak el, mint Somorján: meghagyták és az épületbe foglalták a pusztulás nyomait. A zsinagóga így döbbenetes hatású emlékműként tiszteleg a több mint kétezer helyi zsidó előtt, akik a holokauszt idején lelték halálukat. (Az épület mellett áll a Szalatnay Artúr tervezte holokauszt-emlékmű.) Kívülről változatlanul romosnak tűnik a zsinagóga, belül sem vakolták és festették újra, megőrizték a kopott freskókat, az elmosódott héber feliratokat. Az épület rendkívüli hangulata csak emeli az előadások, kiállítások fényét. A nők karzata judaikai kiállításnak (a Szlovák Nemzeti Múzeumhoz tartozó Zsidó Kultúra Múzeuma egyik fióktárlatának) ad helyet.

Nagyszombaton a szépen gondozott zsidó temetőt is felkereshetjük az autópálya felől a városba vezető főút mellett. A sírkövek egymásra torlódtak, szélük már-már összeér a szorosan egymásra következő sorokban. A ravatalozót 1990-ben állították vissza eredeti állapotába.

NÁDASFŐ (ROHOZNÍK) - A Kis-Kárpátok lábánál található festői falu szép kis zsinagógája boltíves ablakaival, tömör alakjával, függőleges vo-nalzásával a felvidéki zsinagógaépítészet egyik gyönyörű darabja. A 19. században épült templom egy zsidó üzletember tulajdona volt; a második világháború után államosították, éveken át koporsóraktárnak használták, végül 2005-ben kívül-belül felújították.

A munkálatokban a falu népe járt az élen, de a szlovákiai zsidó hitközségek is hathatós támogatást nyújtottak. Fero Alexander, a szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetője lelkendezve dicsérte nekem a megújult zsinagógát: „Olyan, akár egy ékszerdoboz, egyszerűen imádnivaló". A mentazöld és halványrózsaszín épület — más, szomszédos épületek kopottas falán is ezeket a színeket láttam — különleges látványt nyújt a fák árnyékában meghúzódó, gyors sodrú patak átszelte főterén. Falán tábla emlékezik a falu elpusztított zsidó közösségére.
SOMORJA (SAMORÍN) - A Duna-menti, Pozsony közelében fekvő város elragadó, kicsiny zsinagógájában ma kortárs művészeti központ, az Otthon Galéria működik. A hajdani zsidó iskolát és szabadtéri színpadot is magában foglaló létesítmény kiállításoknak, hangversenyeknek, műhelyt a  lálkozóknak, eló'adásoknak és egyéb rendezvényeknek ad otthont, valamint nemzetközi vendégművészeknek, íróknak nyújt átmeneti otthont és munkahelyet. „Nemcsak a zsinagógát akartuk megmenteni, azon túl is valami hasznosat akartunk tenni" — magyarázta Kiss Csaba, aki kanadai születésű feleségével, Suzanne-nal együtt (mellesleg: egyikük sem zsidó) 1995-ben alapította a központot. „Ez itt multikulturális hely" — mutatott körbe. S csakugyan, maga a dalai láma is ellátogatott ide — fát ültetett a galéria udvarán, miközben négy tibeti művész mandalakiállítást rendezett be a zsinagógában. (Mivel nincs fűtés, a központ decembertó'l márciusig zárva tart, de ha Kiss Csabát éppen otthon találjuk, bárki érdekló'dó't beenged az egykori templomba.)

A második világháború eló'tt 700 zsidó élt Somorján. Alig háromtucat-nyian élték túl a vészkorszakot, s ma már egyáltalán nem találni zsidót a városban. A háború után raktárnak használták, majd évtizedekre sorsára hagyták a zsinagógát. Végül Kiss Csaba és Suzanne bérbe vette az épületet a szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségétől. Amint a nagyszombati és a kolozsvári zsinagóga esetében, a helyreállítás során itt is megőrizték a háború alatti és utáni időszak pusztításának nyomait. (A somorjaihoz hasonlóan a nagyszombati és a kolozsvári zsinagógaépület is kortárs művészeti galériaként működik; a három intézmény „zsinagógaközi" együttműködésre lépett az 1990-es évek végén.) A szentély mennyezetét ma is az eredeti mértani alakzatok díszítik, a falakon és a tóraszekrény mellett a múlt töredékes árnyaiként megőrzött freskók maradványait fedezhetjük fel. „Úgy gondoltuk, nem nyúlunk a falakhoz. így ma is láthatjuk az emlékeket, amelyeket őriznek" — mutatta Kiss Csaba.
A fallal övezett zsidó temető néhány száz méterre innen, a katolikus temető közelében található. (Otthon Galéria: ul. Mliecnanská 5. Tel.: +421-31/ 562-7999.)

STOMFA (STUPAVA) - A Pozsonytól északra fekvő Stomfán a 17. században települtek le az első zsidók. Az 1803-ban épült zsinagóga nagyon fontos épület: a bártfai mellett a másik zsinagóga Szlovákiában, amelyet lengyel stílusban, négyoszlopos, központi bima köré emeltek. Hosszú időn át romosán állt, a közelmúltban megkezdődött a felújítása. (A stomfai zsinagóga parokhetje, azaz tórafüggönye jelenleg a jeruzsálemi holokausztmú-zeum, a Jad Vasem egyik kiállított darabja.) Rövid séta a zsinagógától a különlegesen szép zsidó temető.

SZENTGYÖRGY (SVÁTY JUR) - A Pozsony melletti kis bortermelő falu 1790-ben épített, majd 1876-ban átalakított zsinagógáját évtizedeken át csűrnek és raktárterületnek használták. A viharvert templom az egykori hitközségi épületegyüttes része; a rabbiházzal (az ingatlan mai tulajdonosainak lakhelyével) és néány régi zsidó lakóházzal közös udvaron találjuk a Pezinska utcában.

KASSA (Kosice, németül: Kaschau)

Kelet-Szlovákia fővárosa, Kassa fontos kereskedelmi, ipari és kulturális központ az ország délkeleti csücskében. Hosszúkás alakú főtere a város szívében, több mint egy kilométeren húzódik el.

Zsidó egészen 1841-ig nem települhetett le Kassán, a második világháború kitörésekor azonban közösségük már tizenegy és fél ezer lelket számlált. Jelenlegi, ötszáz főt meghaladó közösségük a pozsonyi után a második legnépesebb az országban. Irodájuk a főtér mellett, a Zvonárska utca 7. szám alatt, a nagy ortodox zsinagóga mellett található. A város ortodox közösségi épületegyüttesét, a Balogh János építész által tervezett, 1899-ben elkészült zsinagógát a szocialista időkben könyvraktárrá alakítottak át. A rendszerváltozás után az zsinagóga visszakerült a hitközség tulajdonába, a könyveket elszállították, de azóta üresen áll, és csak pusztul az épület, mivel nincs pénz a felújítására. Belterében, a falakon még fölfedezhető a mór stílusú díszítés maradéka.

A zsinagógaépület melletti erkélyes házakban találjuk a hitközség irodáit, a kóser étkezdét, az új mikvét, a frissen felújított imaszobát és egyéb létesítményeket. A ritka érdekességű épületegyüttes még hordozza a békebeli zsidóság életének hangulatát. A letűnt idők olykor még visszatérnek, elegyednek jelennel és jövővel e falak között. Hosszú évtizedek óta első alkalommal, 2001 augusztusában a központi udvaron hagyományos zsidó esküvőt tartottak, a jeles alkalomra vendégek sokasága érkezett. A vőlegény ifjú, amerikai egyetemi tanár volt, a menyasszony pedig egy helyi család leánya. Mindketten fehér ruhában vonultak az udvarban felállított, bársonyból készült esküvői sátor, a hüppe alá. A rokonok és a barátok olyan közel húzódtak hozzájuk, amennyire csak lehetett, a násznép a házak erkélyéről igyekezett minél jobban látni az eseményeket. New York-i haszidok is részt vettek a ceremónián, tetemesen gyarapítva a gyülekezet létszámát.

Hosszú évtizedeken át nem rendeztek hagyományos zsidó esküvőt Kassán.
2001-ben a hitközség végre ismét hüppéf állíthatott.

A jegyespárral baráti kapcsolatban álló Hershel Gluck londoni ortodox rabbi vezette a szertartást, segítője Jonathan Webber brit antropológus volt. Kettejüktől sokat tanulhattak az egybegyűltek — legtöbbjük vajmi kevéssé ismerte a hagyományos zsidó esküvő részleteit. Webber gondosan elmagyarázta a szertartás minden lépését — kezdve attól, hogy a menyasszony körbejárja a vőlegényt, egészen a borospohár összetöréséig. „Úgy ünnepeljük ezt a nászt, ahogyan azt a világnak ebben a részében oly sok évszázadig tették. Adjunk hálát Istennek, hogy újra itt lehetünk, hogy újra hagyományos esküvőt ünnepelhetünk Szlovákiában! íme, megtört hát a jég. Azon a helyen, ahol az emberek oly sok évtizeden át tűrték a holokauszt, a kommunizmus, majd a posztkommunista időszak gyötrelmeit, most örvendetes, előremutató eseményeket üdvözölhetünk!" — hangzottak Gluck rabbi szavai.
A hitközségi épületegyüttesen túl további fontos helyszínek is őrzik a kassai zsidóság múltját:

Új (ortodox) zsinagóga: Puskinova 3. - Az Oelschláger (Őry) Lajos és Boskó Zoltán Géza pozsonyi építészek tervei alapján, 1926-27-ben felépült, monumentális épület leginkább valami titokzatos erődre emlékeztet. Formája, stilizált pártázata egyszerre idézi a középkor és a Közel-Kelet stílusvilágát.
Pompás belterének éke a vörös márványból készült frigyszekrény és a sok gyönyörű, festett üvegablak.

Neológ zsinagóga: Moyzesova 66. - A budapesti illetőségű Kozma Lajos által tervezett, 1927-ben a neológ közösség számára emelt zsinagóga pazar dísze a 37 méter magas kupola. Jelenleg hangversenyteremként működik az épület. Eredeti díszítését nagyrészt eltávolították, a kupola csúcsát most fémből formázott hárfa díszíti, a Dávid-csillagot levették, és a felekezet temetőjében helyezték el holokauszt-emlékműként.

Zsidó temetők: A város déli részében, a Tatranská utcában található régi zsidó sírkert 1844 táján létesült. Egészen addig használta a közösség, mígnem 1889-ben a városi temetőben zsidó parcella nyílt. (A régi zsidó temető hivatalosan 1904-ben zárt be.) Már csak néhány sírkő áll az eredeti helyén, a területet szinte körülöleli az új lakónegyed. Nagyobb gondot jelent azonban a rongálás, amelynek nyilvánvaló jeleit láthatjuk mindenfelé. Az új zsidó temető a Rastislavova utcai városi köztemető részét képezi. A fákkal övezett füves terület Szlovákia egyik legnagyobb zsidó temetője. A mai napig használatban van, az ortodox és a neológ közösségnek is van benne parcellája. Az utóbbiban állították fel a Dávid-csillagot, amely korábban a neológ zsinagóga csúcsdíszéül szolgált. Az ortodox parcellában haszid rebbék síremlékeit is megtekinthetjük. (Zsidóhitközség: ul. Zvonárska5. Tel: +421-55/622-1272.)

KASSA KÖRNYÉKE

BÁRTFA (BARDEJOV) - A Szlovákia északkeleti, hegyvidéki csücskében fekvő kisváros épen fennmaradt középkori városközpontja az egész országban párját ritkítja. Jókora, hosszúkás piacterét gótikus és reneszánsz stílusú épületek szegélyezik, körülöttük a régi városfal és bástyák, valamint a vizesárok maradványait őrző sétálóutcák kanyarognak. Az egész belváros terület — az egykori zsidó negyedet is beleértve - felkerült az UNESCO világörökségi listájára.
Bártfa a Magyarországot Lengyelországgal összekötő fő kereskedelmi útvonal mentén élte életét. Zsidók főként a lengyelországi Galíciából érkeztek ide, s telepedtek le a 18. századtól. 1869-re már a lakosság mintegy őrödét képviselték. Sok volt közöttük a borkereskedő, Magyarországról Lengyelországba szállították az árut, emellett a héber nyelvű könyvkiadásnak és a haszidizmusnak is jelentős központja volt a város. A helybéli zsidók szoros kapcsolatokat ápoltak a dél-lengyelországi Üjszandec (Nowy Sacz) hitközségével, az ottani rebbét, Hajim Halberstamot tekintették vezetőjüknek, olyannyira, hogy unokáját, Mosét a 19. század végén bártfai rabbivá választották.

A második világháború előtt Bártfán élt több mint négyezer zsidó többsége elpusztult a holokausztban — mindössze harminc túlélő tért vissza a háború után. Az úgynevezett zsidó külsőváros nagy részét ledózerolták, a területen új épületeket emeltek, többek között felépítették a városi színházat. Ami megmaradt, Szlovákia egyik legjelentősebb és legérdekesebb zsidó hagyatéka. A főtértől nem messze, a Mlynská utcában áll a 19. század első felében épült Nagy zsinagóga, a bét ha-midrás, azaz zsidó tanház a 19. század második feléből, valamint egy nagyon szép rituális fürdőház. Az épületek ma is a zsidó közösség tulajdonában vannak, de bérlőként már rég beköltözött egy szerelvényellátó vállalat. 1992-ben a holokauszt áldozataira emlékező táblát helyeztek el a zsinagóga és a fürdőház falán.

Az itteni Nagy zsinagóga az egyik ama két fennmaradt szlovákiai zsinagóga közül, amelyek lengyel stílusban, központi, négy oszlopon álló bima köré épültek. Noha a háború során súlyos károkat szenvedett, és már évek óta csövek, mosogatók és fürdőszobai szerelvények raktárának használják, az épület gyönyörű, piros és kék színű, csillag- és virágformákat mintázó freskói nyomokban még mindig felfedezhetők a boltozatos mennyezeten és a kupolabelsőn. A tóraszekrénynek egykor helyet adó fülke fölött ma is kivehető a Keter Tora („Tórakorona") héber felirat, egy másik felirat pedig a 113. zsoltárból idéz: „Napkelettől fogva napnyugatig dicsértessék az Úr neve." A főbejárat fölött szép, dombormíves tábla s rajta költői szöveg rögzíti a zsinagóga építésének dátumát, valamint az adományozók — egy bizonyos Joszef Guttman és unokaöccse, Jichak — nevét.

Első ittlétem idején egy idős, nem zsidó hitű helybéli vezetett végig az épületen. „Gyönyörű templom volt — sóhajtott, majd szomorúan idézte fel az zsidó közösség emlékét: Őket... hogy is mondjam... megölték. Férfiakat, nőket és gyerekeket. Fiatalokat és időseket."
Maximilián (Meyer) Spira, a város utolsó zsidó lakója 2005-ben hunyt el. Nyugalmazott kóser hentesként küldetésének érezte, hogy őrizze és ápolja a bártfai zsidóság nyomait. Ilyen egyebek mellett a Hevra Bikkur Holim jótékonysági szervezet által 1929-ben alapított kis zsinagóga, amely mindössze néhány lépésnyire a piactértől, a Klástorská utca egyik régi, átalakított épületében kapott helyet. Magasra nyúló ablakai gótikus stílusúak, falán héber felirat olvasható. Belsejében a kis szentély teljesen érintetlen, pontosan olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. Nemrégiben kitakarították és megnyitották a látogatók előtt. A zsinagóga gondnokának neve, telefonszáma az ajtón olvasható. Spira egészen élete végéig minden áldott nap itt imádkozott, egyedül és magányosan; fohászai sok-sok nemzedék örökségét foglalták magukban.

A város északi részében, a Eudovíta Stúra utcában különleges zsidó temető található. A legrégebbi sírok a 18. századból származnak. Itt találjuk Mose Halberstam, valamint a családjához tartozó több másik rabbi közös o/ie/ját, síremlékét.

CSÖRGŐ (CERHOV) - Véletlenül bukkantam erre a kis településre Szlovákia keleti csücskében. Újonnan rendbe hozott temetője a falu szélénél, közvetlenül az út mellett található; a megdőlt sírköveket alacsony, omladozó fal övezi.

EPERJES (PRESOV) — A Szlovákia keleti részében, Kassától északra fekvő ősi város csinos, gótikus—reneszánsz óvárosa hosszúkás piacteret vesz körül. Eperjes ma jelentős ipari és oktatási központ.

Zsidók a 19. század elejétől települtek le a városban. A soá idején mintegy hatezer helyi és környékbeli zsidót hurcoltak haláltáborokba. Ma csupán néhány tucatnyi tagot számlál a helyi zsidó közössége, tárgyi örökségük azonban Szlovákia legfontosabb és legszebb zsidó vonatkozású helyszínei közé emeli Eperjest. Ezek legtöbbje a régi városfalon kívül, a Svermova utcában található hitközségi udvar köré csoportosul. A középen álló, lenyűgöző, pazar belterű zsinagóga 1898-ban épült az ortodox zsidó község számára. Bár olykor még mindig használják mint imahelyiséget, immár a Szlovák Nemzeti Múzeum Zsidó Kulturális Múzeumának is otthona. Kegytárgyainak és a kelet-szlovákiai zsidóság egyéb emlékeinek gazdag együttesét a második világháború előtt Bárkány Jenő építész gyűjtötte össze; ugyanő alapította 1928-ban a város első zsidó múzeumát.

Az irodák az egyik udvarszéli épületben találhatók, az egykori hitközségi épületegyüttes többi, felújított házában — ideértve a hajdani zsidó iskolát és a rabbiházat is — üzletek működnek. A deportálások hatezer áldozatára az udvar közepén, kis gyeprészen felállított, vasketrecbe zárt fekete obeliszk emlékeztet. Közvetlenül a szomszédban találjuk a kicsiny, kocka formájú, 20. századi haszid zsinagógát. Ma is megvan még az épület menórát formázó, rácsos, kerek ablaka. A felirata szerint bét ha-midrás, azaz ima- és tanház jelenleg magánkézben működő szórakozóhely.

Eperjes neológ zsinagógája a főtér túloldalán, a Konstantinova utca 7. szám alatt áll. 1887-es elkészülte után szembeötlő látványossága lett a városnak: keskeny központi tornya és kis oldaltornyai, valamint az épület egészén végigfutó vörös-sárga sávozás rögtön felhívta rá a figyelmet. Ma dísztábla tudatja az épület eredeti rendeltetését, ám a korábbi élénk külsőnek nyoma sem maradt. Az egykori zsinagóga ma háztartási eszközök raktára, az egykori szentély boltívei alatt edényeket, fazekakat, serpenyőket és egyéb konyhai kiegészítőket halmoztak fel.
Eperjesen ortodox és neológ temetőt is föllelhetünk; mindkét sírkertet a külvárosban, a katolikus temető mellett találjuk. A zsidó közösség erőfeszítései ellenére mindkettőt alaposan megrongálták a vandálok, sok értékes fekete márvány sírkő tűnt el az évek során. (Zsidó hitközség: Svermova 32. Tel.: +421-51/773-1271.)

HOMONNA (HUMENNÉ) - Ebben a félreeső, Szlovákia keleti végében fekvő városban él a régió legnépesebb zsidó községe. Fölmenőik még a 18. században települtek le. Két zsinagógájukat — az egyik még az 1790-es években épült - az 1970-es években leromboltatta a városvezetés. Mára kevés emléke maradt az itteni zsidó múltnak. A magára hagyott, melankolikus hangulatú zsidó temetőt a városon kívül, egy domb oldalában, festői kilátást nyújtó környezetben találjuk.

PERBENYIK (PRIBENIK) - Perbenyik az utolsó állomás Szlovákiában — és ezt tessék szó szerint érteni. A kis falu az ország keleti sarkában, már a magyar határ mellett fekszik. Mivel úgy hallottam, itt található az ország legkeletebbre épült zsinagógája, mindenképpen fel akartam keresni a városkát. Úgy tudtam, már nagyon romos a zsinagóga, de a helyszínen örömteli meglepetés ért. A város két főútjának kereszteződésénél álló egyszerű, négyszögletes épület frissiben esett át teljes körű felújításon. A falak ragyogtak, a csinos homlokzatot díszítő Dávid-csillagok jól látszottak, a beltér még állványokkal volt tele. „Gyönyörű, igaz?" — kiáltotta oda egy arra kerékpározó férfi, amikor látta, hogy fényképezek. Meg is állt, és elmesélte, hogy múzeum lesz az önkormányzat tulajdonában álló épületből. „Úgy fest, mint száz évvel ezelőtt" — mutatta hallhatóan büszkén, aztán még elmondta, hogy a zsinagógával együtt Perbenyiknek négy temploma van: a római katolikus, a protestáns, a görög katolikus és a zsidó templom. Mára természetesen elenyészett a perbenyiki zsidó közösség, de nem messze a zsinagógától, a város temetőjében szépen karbantartják a zsidó halottak parcelláját, benne a második világháború összes itteni áldozata előtt tisztelgő emlékművet.

Ugyancsak a zsinagógától alig néhány háztömbnyi távolságra Közép-Európa egyik legfurcsább épületére bukkantam: egy házra, amelyet idős — és szinte teljesen fogavesztett — tulajdonosa, Balogh József negyedszázados munkával mindenféle limlommal, talált holmival aggatott tele. Teljesen beborította az épület külsejét, rendkívüli kollázst — vagy nevezzük köztéri szobornak? - hozott létre. Amikor 2006-ban találkoztam vele, Balogh úr a 86., felesége a 85. esztendejében járt. Ők is nagyon büszkék voltak a felújított zsinagógára. „Hajszálra olyanforma, mint régen — lelkendezett Baloghné, aztán elhallgatott, az arca egy pillanatra kiüresedett. - A zsidók mind kihaltak, egy se maradt meg közülük." Aztán még hozzátette, hogy a polgármester emlékhelyet akart, azért szorgalmazta az épület felújítását.

ÚJHELY (SLOVENSKÉ NŐVÉ MESTO) - Mielőtt az első világháborút lezáró békeszerződés átrajzolta a magyar—szlovák határt, Újhely a magyarországi Sátoraljaújhely külvárosa, egyben a haszidizmus egyik fő központja volt. Tömbszerű, 19. századi zsinagógája jelenleg katolikus templomként működik a Hlavná utca 87. szám alatt. Az elöl oszlopokkal díszített, magasba törő fémtetővel lezárt épület az egyetlen zsinagóga az országban, amelyet katolikus templommá alakítottak át.

SZEPESVÁRALJA (SPISSKÉ PODHRADIE) - Különös keletszlovákiai városka a fenséges szepesi vár romjainak szomszédságában. Az UNESCO teljes egészében, a várral egyetemben a világörökség részévé nyilvánította. Az 1905-ben épült, egyszerű, halvány színűre festett zsinagóga a Stefánikova utcában található. Hosszúra nyúlt felújítása után, 2007 szeptembere óta zsidó múzeumnak ad otthont. Beltere nagy részén, egyebek között a nők karzatán, valamint néhány fal- és mennyezetrészen is megmaradt az eredeti díszítés, a tóraszekrény szerkezete is átvészelte az elmúlt időket. A városon kívül, egy dűlőút mentén találjuk a zsidó temetőt — megközelítési módjáról a városban működő idegenforgalmi hivatalban kaphatunk felvilágosítást.

SZLOVÁKIA MÁS TÁJAIN

BECKÓ (BECKOV) - Sziklás hegyoldalba épült, omladozó, gótikus vár magasodik a Trencséntől délre, az autópályához közel található, ódon nyugat-szlovákiai falucska fölé. A várdomb lejtőin találjuk Szlovákia két festői elhelyezkedésű, feledhetetlen látványt nyújtó temetőjét. Mindkettő a 19. századból származik, sok évtizedig dacolt az időjárás viszontagságaival és a vandálokkal. Mostanra megtisztították a sírkerteket az elburjánzott növényzettől, a kidőlt kövek egy részét visszaállították és kipótolták. Az alsó, régebbi temető, amely éppen a vár falai alatt fekszik az út mentén, néhány gyönyörűen metszett feliratot ó'riz. A felső temető füves dombocskáját megsüllyedt dűlőút választja el a várromtól. A domboldalra felfutó ösvényről káprázatos kilátás nyílik a sírkertre, a várra és a falu templomára.

A Trencsénhez közeli Beckó gótikus vára két zsidó temetőre tekint le.

BREZNÓBÁNYA (BREZNO) - A közép-szlovákiai városka egykori neológ zsinagógáját szokatlan, meglehetősen nagyméretű torony és a homlokzat fölött magasodó gömbölyű kupola ékesíti. A Payerberger Péter tervei alapján 1901—1902-ben emelt, a mai Stúrova utcában található épület jelenleg kultúrközpontnak és kiállítócsarnoknak ad otthont. Belterének eredeti díszítése nagyrészt megmaradt, megtaláljuk egyebek között a nők karzatát és a frigyszekrényt - utóbbi a keresztény templomok szoborfülkéire emlékeztető falmélyedésben kapott helyet.

ÉRSEKÚJVÁR (NŐVÉ ZÁMKY) -A 19. század elején letelepedett zsidók virágzó közösséget hoztak létre a magyar határ közelében fekvő, délnyugat-szlovákiai kereskedővárosban. Többségük a neológ irányzat követője volt, díszes, ikertornyos, mór stílusú zsinagógájuk az 1860-as években épült, és 1945-ben bombatámadásban pusztult el.

A kisebbségben lévő ortodox közösség 1880-ban emelte saját zsinagógáját a főtér közvetlen szomszédságában, a régi, hatszögletű bástyák mellett. A zsinagóga túlélte a háborút, a helyi zsidó közösség jelenleg is használja az 1991-ben műemlékvédelem alá helyezett, kicsiny, elkerített udvarban álló, egyszerű, kétszintes épületet. A homlokzatot szép bordázat, négy ovális felső ablak és két mellékajtóval kiegészített boltíves bejárat, a tető vonalát pedig miniatűr tornyocskák sora díszíti; az épület csúcsán a tízparancsolat táblái láthatók. Az Érsekújvárból és a környékbeli falvakból elhurcolt 4843 zsidóra tábla emlékeztet. A zsidó hagyományokat őrző udvarban rendszeres istentiszteleteknek otthont adó kisebb imaszoba működik. Megemlítendő még a több ezer budapesti zsidó életét megmentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg emlékműve. (Zsidó hitközség: Ceská basta 5. E-mail: kehilanz @novotrade.sk.)

IPOLYSÁG (SAHY) - A szlovák—magyar határon fekvő, álmos kisváros egykor fontos piaci központ volt, és ma is jelentős magyar kisebbség otthona. A zsidóság számára csak 1840-ben engedélyezték a letelepedést. Közösségük egészen a holokausztig virágzott és gyarapodott. A várostörténeti múzeum falán az 1990-es években elhelyezett emléktáblán a halálba küldött több mint 900 itteni zsidó nevét olvashatjuk.
Az egykori zsidó negyed fennmaradt épületei között két zsinagógát is találunk. Az egyik 1852-ben épült, és a városkában meghatározó szerepet játszó status quo ante közösség használatában állt. Több évtizedes elhanyagoltság után nemrégiben felújították, és jelenleg Menóra néven kortárs művészeti központként működik. A Menóra gondolata a helyi születésű pszichológus és filantróp Péter Huncík fejéből pattant ki — ő álmodta meg a regionális és kisebbségi kultúrák találkozásának, elegyedésének és közös megmozdulásainak otthont adó Európai Átriumot.

A galériában ma kiállításokat tartanak, rendezvényeket szerveznek, az épület mellett állandó kültéri tárlat vonultat fel helyi jelentőségű alkotásokat. Az épület előtt áll a helyi lakosságot jelképező absztrakt bronzszobor, valamint egy kapuszerű, tetején szakállas figurákat felvonultató építmény. A kapun át megközelíthető tágas udvarban különleges életfaszobrot és szabadtéri színpadot találunk. Az udvart övező boltíves falfülkékben Fero Guldan roma művész festményei sorakoznak; a képek a Teremtéstől kezdve az ókori Görögországon át egészen Auschwitzig, a kommunizmus és a modern művészetek koráig haladva bemutatja a civilizáció főbb állomásait.

Nem messze innen, a Ruzová utcában áll az 1929-ben felépült ortodox zsinagóga. Látogatásomkor üres és elhagyott volt, de Péter Huncík már tervezte az épület - ugyancsak kulturális indíttatású - felújítását és átalakítását.
Ipolyságban két zsidó temetó' is található. A szépen karbantartott neológ sírkert 19-20. századi, különféle stílusokat képviselő' síremlékei rendezett sorokban állnak. A jóval kisebb és kevésbé gondozott ortodox temető a város másik felében, egy iparteleptől sodronykerítéssel leválasztott, elgazosodott területen árválkodik.

KOMÁROM (KOMÁRNO) - A Duna-parti városban kicsiny, de igen tevékeny a zsidó közösség. Bájos, nagy rózsaablakkal díszített imaházuk 1896-ban épült az Eötvös utcai zsidó idősotthon részeként. Jelenleg ez az épületegyüttes a közösség központja. Az 1904-ben emelt ortodox zsinagóga később az új idősotthon részévé lett a Biskupa Királya (Király püspök) utcában. A Stúrova (Párkány) utcai, 1863-ban épült neológ zsinagógát teljesen átépítették, jelenleg fitnesz- és sportcentrum. A város zsidó temetőjét szépen karbantartják. (Zsidó hitközség: Eötvös utca 15. Tel/fax: +421-35/773-1224. E-mail: kile @menhaz.sk. www.menhaz.sk.)

LIPTÓSZENTMIKLÓS(LI PTOVS KY MIKULÁS) - A Tátra hegylánca alatt fekvő, észak-szlovákiai város szívében, a Hollého utcában találjuk az 1846-ban épült, elegáns, neoklasszicista stílusú zsinagógát. Parkolók, modern házak és néhány régi épület övezi az 1990-ben kiállítócsarnokká alakított, pompás templomot. Előcsarnokát négy oszlop tartja, a beltér pazar díszítését, egyebek mellett a míves kidolgozású frigyszekrényt is, a sokat alkotó magyar zsinagógaépítész, Baumhorn Lipót tervezte - rábízták ugyanis az 1904-1906 között kiégett épület újjáépítését. Liptószentmiklós volt az első város a korabeli Magyarországon, amely zsidó polgármestert választott; az 1865-ben tisztjébe lépett Diner Izsákot utóbb más zsidó tisztviselők is követték a városvezetői poszton.

LOSONC (LUCENEC) - A magyar határ közelében fekvő, dél-szlovákiai könnyűipari város fenséges, immár romos zsinagógája az itteni zsidó közösség pusztulásának gyászos mementója.
A 18-19. század fordulóján alakult ki a helyi zsidó közösség, a második világháború előtt már a város lakosságának 15 százalékát tette ki, mintegy 2200 főt számlált a hitközség. A holokausztban szinte mindenki elpusztult; ma csupán néhány nagyon idős zsidó él Losoncon.
Az 1926-ban épült zsinagóga az egyetlen az ötből, amely fennmaradt. Az épület, amelynek tervei ugyancsak Baumhorn Lipóttól valók, minden részletében magán hordozza a nagyszerű építész grandiózus, eklektikus stílusát. A szocialista éra csúf vívmányaival körülvett, hatalmas, kupolás templomot 1948-as államosítása után több mint harminc éven át műtrágyaraktárnak használták. Az épület 1980 óta üresen áll, az 1990-es években beköltözött hajléktalanok komoly tűzkárokat okoztak. Mindenütt a romlás jeleit látni: vetemedett, törött deszkák, málladozó falak. Amikor az alkonyat hanyatló fényében szemügyre vettem a beltér részleteit, a látvány már-már fizikai rosszullétet váltott ki belőlem. Mintha egy épület kísértetét látnám - a hatást még ijesztőbbé tette, hogy addigra már Baumhorn sok felújított zsinagógájában, például a szegedi Új zsinagógában is elgyönyörködhettem.
Az önkormányzat szeretné felújítani és oktatóközponttá alakítani az egykori zsinagógát. Tény, hogy az 1990-es években új tetőt kapott az épület, de azóta nem sok minden történt - a további felújítási munkákra nincs anyagi keret.

NAGYSURÁNY (SURANY) - Komoly méretű, 20. századi zsinagóga áll az érsekújvári járáshoz tartozó, jellegtelen város központja mellett, a Hrdinov tértől nem messze. Az egykori templomot átépítették, jelenleg kul-túrközpontként működik, hangversenyeknek és kiállításoknak ad otthont. Már csak bámulatosan gazdag és eklektikus külső stukkódíszítése miatt is érdemes megnézni az épületet.

NYITRA (NITRA) - A Pozsonytól keletre fekvő, gazdag múltú, ősi városban már a középkorban is éltek zsidók. Aló. században azonban kiutasították a zsidó hitűeket, és csak 1650 táján, Morvaországból betelepült zsidókból alakult újjá a helyi közösség. Az 1910-es adatok szerint a városban lakó 4200 zsidó a teljes lakosság közel egynegyedét tette ki.
Nyitra ortodox zsinagógáját a második világháború idején lerombolták. A Baumhorn Lipót által tervezett neológ zsinagóga azonban ma is áll, olyannyira, hogy a helyi nevezetességek közé tartozik. Az 1908-11 között felépült templom a Pri Synagóge sétálóutcában, a városközpont egyik keskeny, lejtős utcácskájában áll az elkerített udvar mélyén. Sárga téglából épült, és a Baumhorn több jellegzetes stílusjegyét is magán hordozza - ilyen a homlokzatot két oldalról szegélyező toronypár, a külső bordadíszítés, a csúcsíves ajtók-ablakok együttese, valamint a kupolás szentély.

Több mint egy évtizedes felújítási munkálatok után a zsinagógát 2005. szeptember 8-án (Szlovákia holokauszt-emléknapján) újraavatták mint az ország legtöbb holokauszt-emlékmúzeumát és -jelképét. A Szlovák Nemzeti Múzeum Zsidó Kulturális Múzeumának részét képező gyűjtemény nem didaktikus, magyarázó tárlat, hanem művészi értékeket felvonultató emlékkiállítás. „A szlovák zsidók sorsa" címet viselő kiállítás a nők galériájában tekinthető meg; több mint négyezer nyitrai deportált neve olvasható az áldozatok ingóságait, a helyi zsidó történelem és a holokauszt tárgyi emlékeit tartalmazó, áttetsző falú ládákon. Maga a szentély hangversenyteremként szolgál; falát már fehérre festették, de több eredeti díszítőeleme, így a magas kupola, valamint a frigyszekrényt és a boltív oszlopait ékesítő, bonyolult mintájú vésetegyüttes is fennmaradt.

NYITRABAJNA (BOJNÁ) - A nyitrai körzethez tartozó, elhanyagolt állapotú falucska két legfőbb épülete a keresztény templom és a 19. századi zsinagóga. Utóbbi a főtéren áll, jelenleg kocsmaként üzemel. Homlokzatát rikító narancsszínűre festették, borraktárként működő másik fertálya zömök dísztornyaival ma is zsinagógára emlékeztet. A település feletti dombon, a zsinagógától pár száz méternyire még meglelhetjük a zsidó temető maradványait — néhány sírkövet a sudár aljnövényzet és gyomok között.

RIMAKOKOVA (KOKAVA NAD RIMAVICOU) -A közép-szlovákiai kisvárosban, a Stúrova utcában gyönyörű kis zsinagógára bukkanhatunk. Sík, csúcsos homlokzata szinte aránytalanul nagynak tűnik az épület egészéhez képest. A szentélyt teljesen felújították, hangversenyteremmé és kiállítócsarnokká alakították. Különösen szép a fehér stukkóval díszített, halványkék mennyezet.

SASVÁR-MORVAŐR (SASTÍN-STRÁZE) - A Pozsonytól északra fekvő kisvárosban már aló. század óta lézetik zsidó közösség, így Szlovákia egyik legrégebbi zsidó örökségére lelhetünk, ha elutazunk Sasvárra. Az 1852-ben épült, impozáns, neoklasszicista stílusú zsinagóga alapításakor több mint félezer zsidó élt a városban. Az épület még mindig áll, de nagy elhagyatottságban. Körülötte kis házak sorakoznak, a tipikus hitközségi épületegyüttes, az egykori rabbiház és a zsidó iskola maradéka. A második világháború után raktárként használt szentély állaga nagyon leromlott, de itt-ott még látható az eredeti díszítés. Kívül fölfedeztem a stukkódíszek töredékeit, az üresen tátongó ablakokon és az egyik faajtó résén bekukucskálva a mennyezet élénk színű festését is megszemlélhettem.

Látogatásom a télutó egyik jó hideg napjára esett. Amikor a zsinagóga mellett észrevettem egy világoszöldre festett kiskocsmát — az volt a cégérére írva: „Templommelléki" -, úgy döntöttem, bemegyek melegedni. Ám egy asszony, aki épp arra haladt el a kerékpárját tolva, lebeszélt tervemről — inkább meghívott a zsinagóga mögötti épületben, az egykori zsidó iskolában lakó barátnőjéhez, Helénához egy kávéra. A kis konyhában ültünk le, kávénkat hörpölve beszélgettünk, miközben odakint fütyült a szél. Heléna, a negyvenes éveiben járó, molett asszony elmesélte, hogy a zsinagógában ma négy bagoly lakik, két felnőtt és két fióka. „Éjszaka olyan zajt csapnak, hogy amikor először meghallottam őket, azt hittem, kísértetek" — mesélte, s közben nagyokat horkantva utánozta a baglyokat.

Kávéjukkal végezve az asszonyok eligazítottak, hogy merre menjek a romos zsidó temető felé. A sírkertet pár száz méterre a zsinagógától, a vasúti átjáró túloldalán, hatalmas ipari silókkal szemközt találtam meg. Betonfal veszi körül, a kapuját zárva tartják, de néhol be lehet kukucskálni a falak fölött. A kopár fák és bokrok között szétszórtan, itt-ott már a földön, darabokra törve, sok követ láttam a frissen hullott hóban.

SELMECBÁNYA (BANSKÁ STIAVNICA) - Közép-Szlovákia régi bányavárosának 1893-ban épült zsinagógája a városközpontra tekint. Magas homlokzatán, amelyet nyeregtető keretez, héber zsoltáridézet fut végig, megjelenését három hatalmas, boltíves ablak teszi egyedivé. Az erőd parkolójától alig két perc sétára, egy szép kilátást kínáló dombon találjuk a gondozott zsidó temetőt. Mór stílusú ravatalozója, akárcsak a zsinagóga, ottjártamkor épp felújítás alatt állt.

SZAKOLCA (SKALICA) - A cseh határnál, Pozsonytól északra fekvő, bájos kis város központját fal övezi; e fal részeként maradt meg az 1760-ban emelt, sátortetős zsinagóga. Előtte autóparkoló épült a zsidó temető helyén — fölötte, a 12—13. században épült Szt. György-rotunda alatt húzódó lejtőn, hosszú időt átvészelt sírköveket látni a domboldalban. Ez a domb egy parkszerűen kialakított kulturális létesítmény része; a túloldalon Jézus megfeszítésének stációit megjelenítő kálváriadomb, a dombtetőn hatalmas feszület, amelyhez több kápolnát érintő, girbegurba ösvény vezet.

SZENC (SENEC) - Vasból kovácsolt Dávid-csillaggal a tetején, üresen és elhagyottan áll az 1904-ben emelt, mára rommá roskadt zsinagóga a Mierové téren, alig néhány háznyira a Pozsonytól keletre fekvő kisváros polgármesteri hivatalától. Homlokzatát mór stílusú, patkóíves ablakok tagolják. Az önkormányzat kultúrközponttá szeretné átalakítani, csak az anyagi háttér hiányzik hozzá.

SZENICE (SENICA) — A Szlovákia északnyugati részében található város futballpályája mellett különleges zsidó temető található. A fallal körülvett, kör alakú sírkert jeles helybéli rabbik sírját rejtő mesterséges dombot övez. A 18—20. századból való sírkövek a domb körül, koncentrikus körökben helyezkednek el. A temetőt zárva tartják, de a ravatalozó melletti falrészen beláthatunk a kertbe (és a Google Earthben megkeresve is tisztán kivehetjük a részleteit).

TRENCSÉN (TRENCÍN) - Nyugat-Szlovákia hegyvidékén, Pozsonytól északra, a Vág folyó mellett fekszik ez a római korban alapított város. Közép-Európa legészakabbra felállított római katonai helyőrsége volt egykor, Laugaritio néven emlegették. Már a középkorban is lakták zsidók, közöttük sok boltos és kereskedő, de a 16. század elején őket is kiutasították a városból. A 17—18. században, a morvaországi korlátozások bevezetése után nagyon sok zsidó keresett menedéket itt, újra megszaporodott a közösség.

Trencsén monumentális, kupolás zsinagógája 1913 óta
a városkép egyik meghatározó eleme

Trencsén ódon hangulatú óvárosának szívében, a nyüzsgő Stúrovo téren áll a Richárd Scheibner és Hugó Pál berlini építészek tervei alapján 1912—13-ban felépült grandiózus, dómos zsinagóga. (A pályázatra Baumhorn Lipót is benyújtotta terveit, de végül nem rá esett a választás.) A szecessziós és bizánci stílus szép elegyét mutató épület ma már védett műemlék. Hatalmas, zöld dómját kisebb kupolákkal fedett, zömök tornyok veszik körül, tágas szentélyében művészeti galéria működik. A beltér eredeti, pazar díszítésének csupán néhány eleme maradt fenn érintetlenül; ezek közül valók a festett üvegablakok és a főkupola gazdagon ékesített, a kék szín különféle árnyalatait felvonultató belső felülete. A zsinagóga udvarán tábla őrzi a vészkorszak idején elhurcolt 1573 itteni zsidó emlékét. A kedves kis imaszobát alkalmanként ma is használja a város kicsiny zsidó közössége.
A város melletti hegyen lélegzetelállító, 11. századi gótikus vár magasodik. Bizonyos szögből nézve a zsinagóga és a mögötte álló vár látványa olyan, mintha múlt és jelen került volna egy időben egyazon távcső látókörébe.
A Partizánska és a Nad tehelnou utca kereszteződésénél szépen karbantartott zsidó temetőt lelhetünk több ezer, 19. és 20. századi síremlékkel, valamint a holokauszt áldozatai előtt tisztelgő emlékművel.

TURDOSSIN (TVRDOSÍN) - A lengyel határ közelében fekvő északszlovákiai város egyszerű, krémszínűre festett zsinagógája 1885-ben épült.
Külleme még őrzi eredeti megjelenését: enyhén csúcsos homlokzata tetején héber felirat tudatja az építés évét. A belvárosi Oravské rakparton álló egykori zsinagógaépület jelenleg kávéházként és étteremként működik.

VERBÓ (VRBOVÉ) - A nagyszombati körzetben, Pöstyén (Piestany) mellett fekszik ez a szürke kisváros. A Benovského utcában (ez a főutca) találjuk az 1883-ban emelt, mór stílusú zsinagógát. A keskeny tornyokkal díszített, narancssárga-vörös sávozású épület gyászos állapotra jutott. Málló falait részben felújították az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején, de a tulajdonjogi viták tíz évvel ezelőtt megakasztották a munkát, és azóta csak romlik az épület állaga.

ZSOLNA (ZILINA) - Zsolna északon, a Vág folyó mellett található fontos kereskedelmi, szállítmányozási és ipari központ. A zsidóság egészen a 19. századig nem hozhatott itt létre állandó közösséget, 1852-től viszont gyorsan gyarapodott, és hamarosan meghatározó szerepre tett szert a helyi gazdaság és ipar fejlődésében. A második világháború előtt mintegy 3500 zsidó élt a városban, a soá idején azonban a fasisztabarát szlovák kormány itt állította fel egyik fő tranzittáborát, amelyből 25 ezer embert hurcoltak tovább lengyelországi haláltáborokba.
A helybéli zsidók többsége a neológ irányzat követője volt, 1929—31-ben épült zsinagógájuk a modern európai zsinagógaépítészet egyik legfontosabb fennmaradt képviselője. A Kuzmányho utca 1. szám alatt található híres épület a neves berlini építész, Péter Behrens tervei alapján készült. A nemzetközi pályázaton sok nagyszerű építész, többek között Baumhorn Lipót is részt vett. A győztes terv, Behrens takarékos, funkcionalista elgondolása sok tekintetben elszakad a zsinagógaépületek hagyományos formáitól: a zsolnai zsinagógát alacsony kupola fedi, alatta keskeny ablakok díszítik a homlokzatot. Eredeti megjelenését megőrizte az épület, de ma már mozinak használják, hajdani szerepére a falon elhelyezett tábla emlékeztet.
1920-ban az ortodox zsidóság elszakadt a zsolnai hitközségtől, külön gyülekezetet hozott létre, majd 1927-ben kis zsinagógát épített a Dlabacova utca 15. szám alatt. Ez a zsinagóga jelenleg is a csekély létszámú zsidó közösség szolgálatában áll, emellett a Szlovák Nemzeti Múzeum Zsidó Kulturális Múzeumának tárlatát, a helyi zsidó hagyományokat bemutató kiállítást fogadta falai közé.

INFORMÁCIÓK SZLOVÁKIÁRÓL
A fölsorolt helyszíneken általában ismertető brosúrát és egyéb tájékoztató kiadványokat is megvásárolhatunk. A legrészletesebb és legátfogóbb internetes és nyomtatott anyagot, különösen a zsinagógák tekintetében, a Szlovákiai Zsidó Örökségi Központ munkatársának, a szlovákiai zsidó örökség neves szakértőjének, a pozsonyi illetőségű Maros Borskynak köszönhetjük. Ilyen a www.slovak-jewish-heritage.org címen elérhető internetes adatbázis, valamint egy rendkívül hasznos térképes útikalauz, a 2003-ban megjelent Jewish Monuments in Slovakia, amelyet a pozsonyi Zsidó Múzeumban is megvásárolhatunk. Borsky a szlovákiai zsinagógaépítészetről is írt; könyve Synagogue Architecture in Slovakia: A Memóriái Landscape of a Lost Community címen 2007-ben, Pozsonyban látott napvilágot.

WEBOLDALAK:
•    www.cemeteries.wz.cz - Zsidó temetők Kelet-Szlovákiában.
•    www.haruth.com/JewsSlovakia.html- A szlovákiai zsidó hitközségek információs portálja hasznos linkgyűjteménnyel.
•    www.jewishgen.org/cemetery/e-europe/slovakia.html- Zsidó temetők Szlovákiában.
•    www.slovak-jewish-heritage.org — Adatbázis Szlovákia összes ismert zsinagógaépületéről. Temetők és egyéb zsidó vonatkozású helyszínek: feldolgozás alatt.

IRODALOM:
•    Baki Attila: Zsidók és politika Szlovákiában - 1939-1942. Kút 6/1-2 (2007).
•    Bárdi Nándor-Fedinec Csilla-Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó—MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008.
•    Czoch Gábor-Kocsis Aranka-Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Kalligram, Pozsony, 2005.
•    Engel Alfréd—Koncsol László: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Kalligram, Pozsony, 1995. (Eredeti kiadás: Tel-Aviv, 1975.)
•    Gonda László: A zsidóság Magyarországon: 1526—1945. Századvég, 1992.
•    Katz.Jacob: Chátám Szófér életrajzához. Századok 126, No. 1 (1992).
•    Kovács Éva: Disszimiláció, zsidó azonosságtudat, regionális identitás Szlovákiában (1920-1938). Regio 2, No. 2 (1991).
•    Kovács Éva: Felemás asszimiláció: A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938). Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum, 2004.
•    Orbán Ferenc—Raj Tamás (szerk): A zsidó kultúra nyomában a Kárpát-medencében. Makkabi, Budapest, 2005.
•    Ortvay Tivadar: Pozsony város utcái és terei. Kalligram, Pozsony, 2008.
•    Prepuk Anikó: A zsidóság Közép-és Kelet-Európában a 19-20. században. Csokonai, Debrecen, 1997.
•    Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése, 1939-1945. Kalligram, Pozsony, 1993.
•    Vigh Károly: Adalékok a zsidókkal szembeni szlovák politikához a második világháború alatt és után. Valóság 40, No. 5 (1997).
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

"Nekem minden egyformán POPZENE, Oh yeah!" szólt valaha az Európa Kiadó nótájának refrénje. És úgy néz ki, hogy az érsekújvári magyarság számára is egyre inkább minden egyformán az. Szt. István napi műsor gyanánt idén az Everdance Táncszínház "Dance Peron - az állomás ritmusa" musicalt nézhettük...

18.00 órakor a Szent István-napi szentmisére került sor, majd 19.00 órakor az ünnepi koszorúzás következett a Széchényi-szobornál a Fö téren. Koszorúztak: Pischinger Géza (Érsekújvár polgármestere), Tomáš Galbavý (Nyitra megye elnökjelöltje), Reméň Éva és Hegedűs Hilda (Csemadok Érsekújvári ASz), Kis Péter és Ficza Szombath Mária (Kultúrkorzó), Hopkó László és Istenes Mária (Széchényi Baráti Kör), Novák Mónika és Péter Zoltán (Czuczor Gergely MTAI), Miskó Hátas Anna és Kollár Klaudia (Pázmány Péter Gimnázium), Bób János és Bób Mária (Szímö község), František Daniel és Koloman Forró (Za Troma Mostami PT), Farkas Iván és Hugyivár Imre (MKP járási szervezete), Bóna Bertalan, Polerecky Éva és Halámik András (Most-Híd járási szervezete), Nagy Péter, Tóth Mihály és Kocskovics Péter (MKP helyi szervezete).

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A cikk megjelenésének körülményeiröl mesélt az emlékkonferencián Popély Árpád történész.
"1977 augusztusában készült el a "Hontalanság évei" kézirata. Ezt Janics még az év őszén eljuttatta Budapestre... Ugyanakkor megkísérelte azt is, hogy a kéziratot megpróbálja kiadatni Csehszovákiában és művét még 1977-be eljuttatta a pozsonyi Madách Kiadóhoz.

A Madách akkori igazgatója közölte Janiccsal, hogy tartalma miatt a könyvet lehetetlen kiadni. Sőt a belügyi szervek már 1977-78 folyamán megfigyelés alá helyezték Janics Kálmánt részben a készülő könyvének kézirata miatt, részben a nyugati sajtóban megjelent "A csehszlovákiai magyar kisebbség" c. cikke miatt, amely az Új Látóhatárban, egy müncheni magyar emigráns folyóiratban jelent meg és amelyben erősen kritikusan értékelte Csehszlovákia nemzetiségi politikáját és a csehszlovákiai kisebbségek helyzetét.  A hatalom megpróbálta Janics Kálmánt erkölcsileg és emberileg is ellehetetleníteni. 1978 márciusa folyamán elbocsájtották jolsvai orvosi állásából, ill. arra kényszerítették, hogy kérje nyugdíjaztatását...
Az Új Szót is bevonták a Janics Kálmán-elleni kampányba, és már 1977-ben a pozsonyi pártközpont felszólította az ÚjSzót, hogy reagáljon Janics a nyugati sajtóban megjelent tanulmányára. és mutasson rá Janics reakciós voltára. Azonban a lap által elkészített cikkek másfél évben készült nem nyerték el a pártközpont tetszését. Maga Ribay Zoltán az ÚjSzó akkori főszerkesztője közölte egy beszélgetés alkalmával a pozsonyi főkonzulnak 1977 novemberében hogy Janics tanulmányával nehéz vitába szállni, ugyanis a cikkben leírtak a tényeken alapulnak és Janics írásában sok az igazság. Az ÚjSzó-nak elképzelése sincs, hogy mit és hogyan lehetne cáfolni Janics tanulmányában. Ilyen előzmények után végül másfél év elteltével 1979 január 24-én jelent meg a Janics Kálmánt támadó cikk az Új Szóban, amely valótlanságok állításával támádta Janicsnak a publikációs tevékenységét, másrészt a kor bevált módszere szerint anélkül, hogy állításait cáfolta volna, erkölcsileg és emberileg igyekezett lejáratni Janics Kálmánt. A lap cikkírójának a kiléte egyébként a mai napig tisztázatlan, ismeretlen... a Szathmáry Ádám álnevet használta. Ez a bizonyos Szathmáry Ádám burzsoá-nacionalistának, antikommunistának, irredentának, sőt nyilasnak bélyegezte Janics Kálmánt, aki a Chartisták példáját követve "szocialista-ellenes koholmányokat továbbít a antikommunista és az emigráns központoknak". Ilyen előzmények után jelent meg a Hontalanság évei c. monográfia a berni székhelyű Európai Protestáns  Magyar Szabadegyetem kiadásában 1979 októberében a nyugat-németországi Münchenben...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

"Hovoria, že po našom sjazde začne tu zas nejaké liberálne obdobie atakďalej. Ak je na mysli sloboda, sloboda pracujúceho človeka, rozśírenie socialistickej demokracie - áno, to budeme robiť. Ak je na mysli sloboda pre malomeštiacke tendencie, pre zakladanie nového rozvratu, pre prvé korienky novej kontrarevolúcie, tak teda nech si ilúzie o tom nikto nerobí! O tom nech si ilúzie nikto nerobí! Každá kočka keď si prsty voľade spáli, tak si dáva pozor a my sme sa v 68-69-om roku riadne spálili, riadne poučili, aby sme ešte raz trpeli kontraband zo západu sem pašovaný, alebo z reakčných skupín doma vytváraný!"

{youtube}7W5iHDSo9Mc{/youtube}

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

V júni 2011 sa v našom meste po ceste do Budapešti zastavil ruský cestovateľ Alexander Butenko. Čo ho na našom meste zaujalo a jeho komentáre k tomu čo videl predkladáme spolu s prekladom.
Pôvodná reportáž sa nachádza tu...

И еще один привет из Словакии для всех фанатов фильма "Хостел" (который снимался, кстати, в Чехии). Словакия одна из самых советски выглядящих стран Евросоюза - славяне и славянская широта характера, аграрии, из типовой застройки нахлобученные города. Нове Замки - равнинный город на юго-западе Словакии. Как это часто у славян бывает - говорящее название совсем не означает, что это будет присутствовать. Никаких замков в Нове Замки нет - ни новых, ни старых. Да и вообще ничего особо исторического нет. Была крепость когда-то давно, в средневековье, во времена турецкого владычества в Восточной Европе. Турецкое владычество кончилось, крепость, тот самый Новый Замок, была за ненадобностью разобрана. Сейчас тут присутствует милый, умеренный дух славянского раздолбайства, славянские лица и, внезапно, цены в евро.

A ešte pozdrav zo Slovenska pre všetkých milovníkov filmu "Hostel" (ktorý bol vskutku natáčaný v Česku). Slovensko je jedna z najviac sovietsky vypadajúcich krajín EÚ - Slovania a ich slovansky široká duša, poľnohospodárstvo, obytné štvrte jednotypových domov. Nové Zámky sú mestom na nížine na juhozápade krajiny. Ako to už u Slovanov často býva, samotný názov nemusí zodpovedať skutočnosti. V Nových Zámkoch žiadne zámky nie sú - ani nové ani staré. Ani ničoho ako-tak historického tu niet. Bola tu pevnosť kedysi dávno, v stredoveku, v čase tureckej nadvlády. Ako sa turecká vláda skončila, opevnenie - práve ten "nový zámok" - bolo kvôli nepotrebnosti rozobraté. V súčasnosti je tu všade prítomná milá mierna atmosféra slovanského neporiadku, slovanské tváre a - na prekvapenie - ceny v Eurách.

Saša sa teda zoznámil s našim mestom a pojechal ďalej. Jeho postrehy sú zaujímavé, a našinca azda prekvapí, ako silno mu Nové Zámky pripomínajú ruské mestá...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

-         Olyan énekesnőnek ismertem meg, aki külfödön él, és igyekszik egy nemzet népi hagyományát és örökségét határon túl is ápolni. Kik segitettek Önnek abban, hogy megismerje a népzenét?

Kiskoromban teljesen természetesen énekeltünk népdalokat a barátnőimmel az óvodai rohangászások közben, nem voltunk tudatában annak, hogy azok miféle dalok, csak szerettük őket.

Később, a zeneiskolában szintén népdalok segítségével sajátítottuk el a szolmizálást és a zeneelmélet egyéb alapjait. Tízéves koromban egy osztálytársam hívására mentem el megnézni a "népitáncot" - és ottragadtam. Onnantól kezdve a kazincbarcikai Borsod Néptáncegyüttesben és később más tánccsoportokban eltöltött évek határozták meg nagymértékben az életemet. Miskolcon az Avasban, Budapesten a Bartókban és rövidebb ideig a Csepelben táncoltam. Mivel a néptáncos-népzenésztársadalom kissé olyan, mint egy nagy család, a koreográfusok, oktatók, táncostársak, zenészek, énekesek, más együttesek táncosai, zenei felvételek mind-mind hozzáadtak valamit a felfedezéseimhez, ahhoz, hogy megismerjem a dalait, táncait, zenéit, viseleteit, szokásait egy-egy falunak vagy tájegységnek.

-          Sikerült belehallgatnom a zenei hangfelvételében amelyben kristálytisztán tükrözi csengő dallamoknál, párosul a tiszta ének, nem lehet észre venni dalok között a külföldön élő Magyart.

Számomra ez teljesen természetes, hogy ha magyarnak születtem, akkor az is maradok életem végéig, akármerre is kerüljek a nagyvilágban. A népi hagyományok megőrzése valóban segít ebben - pontosabban úgy gondolom, hogy nem is megőrizni kell a népdalokat, népzenét, mint valami archívumba való kincset, hanem ez bennem él, bennünk él, akik ismerjük őket. És manapság, az egyre olcsóbb repülőjegyek és telefonok korában, és amikor az interneten keresztül gyakorlatilag korlátlanul lehet magyar nyelvű adásokat és anyagokat látni-hallani-olvasni, nem nehéz kapcsolatot tartani a nyelvvel és az otthon történtekkel, akárhol is van az ember. Ha valaki magyarnak akar maradni, akkor a távolság nem lehet kifogás.  

-        Sajnálom, hogy Debrecenben nem találkoztunk, kitűnő kritikát olvastam Önről különböző zenei lapokban.

Az idei évtől kezdve gyakrabban járok haza, többé-kevésbé rendszeresen, körülbelül háromhavonta, úgyhogy én is remélem, hamarosan személyesen is találkozhatunk.  

-        Mikorra várható egy új lemez, és nem gondolkozott azon, hogy lemezén olyan
előadók is szerepet kapjanak mint Ghymes, Szvorák Katalin, Sebestyén Márta Muzsikás, Zsarátnok, stb.

Most egyszerre több lemez készítését is fontolgatom; az egyik a letölthető formában már megjelent "Árva az a madár" címűnek a szépen megmunkált CD-változata, a másik egy szólóénekekből álló csokor, amin a magyar dalok mellett néhány más népek dalaiból is válogatok. A szakma említett nagy öregjeivel igazi megtiszteltetés volna számomra együtt dolgozni, és még van pár név a kívánságlistámon. Az erdélyi, szintén Svédországban élő Barozda zenekarral készült lemezünk elfogyott, új kiadásról még nincs konkrét terv. Mint ahogy egy további CD-tervemről is kissé korai volna még beszélni.

-          Olvastam,hogy sikerült kigyógyulnia rák betegségből és újból szinpadra áll ebből adódik a küvetkező kérdéserm.Vállal rákbeteg gyerekek számára is fellépést?

Ez így igaz, nemrég gyógyultam meg belőle. Viszonylag gyakran vállalok jótékonysági jellegű fellépéseket, természetesen szívesen éneklek rákbeteg gyerekeknek is. Sőt, ha igény van rá, szívesen elbeszélgetek velük és a szülőkkel arról, nekem mi segített legyőzni ezt a betegséget.

- Mi az ami amit szeretne elérni a zene területén, a magánéletében és az élet
területén?

Ez a három nálam eléggé összefonódik, de megpróbálom valamennyire szétbontani. Zenében: kislánykoromban anyukám gyakran mondogatta: "Fiam, ha egy csöpp eszed is lesz, olyan szakmát választasz, amivel bejárhatod a világot." Ez privát célként igen tetszik mind a mai napig, és még rengeteg hely van, ahová szeretnék eljutni fellépni. Most már nemcsak azért, hogy lássam azokat a szép tájakat, hanem azért is, hogy Sebestyén Márta és néhány más kiváló énekesünk után méginkább megismerje a világ, hogy ennek a maroknyi kis nemzetnek micsoda kincsei vannak. A magyar és más népdalok hagyományhű éneklésén kívül az is izgat, hogy hogyan tudok velük egy kicsit eljátszani, zenészbarátaim segítségével új köntösbe öltöztetni őket. Az élet területén szintén nemzetközi pályán játszom: minél több embernek szeretnék segíteni azzal, hogy megosztom azokat a tapasztalataimat, amelyekre éppen szükségük lehet ahhoz, hogy testileg-lelkileg egészségesebben, boldogabban élhessenek. Nyilván ehhez saját magamnak kell mindig olyan állapotban lennem, hogy bátran, őszintén adjak tippeket másoknak. És mint szülő, azt szeretném látni, hogy a fiam majd olyan pályát választ, ami igazán boldoggá teszi.  

-        Minden énekes akkor boldog, ha fellépéseit tapsviharral jutalmazza a közönség…..

Így is van... Sok más előadóval együtt nekem is az a legnagyobb élmény, amikor élőben állok ki a közönség elé, és teljesen magam lehetek a dalokon keresztül. És itt teljesen mindegy, hogy mekkora a létszám: a legkisebb közönségnek is igyekszem mindent beleadni ugyanúgy, mint egy nagyszínpadon. A tapson kívül egy-egy köszönet a szép pillanatokért szintén megmelengeti a szívemet. Több formában is kapok visszajelzést: beírást a vendégkönyvembe, pár szót vagy mondatot egy-egy weboldalon, emailt, egy baráti ölelést, egy mosolyt, egy hálás tekintetet... Nekem az igazán a boldogság az éneklésben, amikor tudok valami olyat adni másoknak, ami érzelmileg megmozgatja őket, vagy ha más művészeket inspirál az, amit csinálok. Az is sok szép percet jelent, amikor csak úgy magamnak énekelgetek, dúdolgatok, mert éppen ahhoz van kedvem. Arról nem is beszélve, milyen élvezet másokkal együtt énekelni!

-        Milyen a határon túl Magyarnak lenni?

Kevert érzés. Látom a hasonlóságokat és a különbségeket, és ez sokszor elszomorít - olyankor legalább annak örülök, hogy nem kell részt vennem az otthoni taposómalomban és különböző pitiáner harcokban. Máskor viszont annak örülök, amikor azt tapasztalom, hogy a magyarok bizonyos dolgokat jobban csinálnak, mint mások - olyankor igyekszem az otthon tanultakat a saját életemben hasznosítani, és megosztani a környezetemmel. Régen, egy-két irigyelt, fejlett Nyugat-Európai országban néha igencsak éreztették velem, hogy jobb lenne, ha szépen hazamennék, de már hosszú évek óta nem tapasztaltam ilyesmit. Itt, Svédországban valóban jók a viszonyok ebben a tekintetben, magyarként egy vagyok a sok-sok egymás mellett és egymással élő nemzetiségből. A férjem mindig büszkén emlegeti, hová való a felesége. Úgy gondolom, hogy minden egyes magyarnak, aki bármilyen kapcsolatban is van nem-magyarokkal, határon kívül vagy belül, személyes felelőssége is az, hogy a külföldiek mit gondolnak rólunk mint nemzetről, nemzetiségről.

-         A Magyar „marslakók” akik az Egyesült Államokban emigráltak, az egyik közülük azt irta az életrajzában, hogy sok évtizedeket éltem itt le, de a haza mégis csak haza, sohasem éreztem magamat amerikainak. Nem hiányzik az itthoni magyar eufória illata?

Teljesen meg tudom őt érteni. Én sem fogom magam soha svédnek tartani, vagy amerikainak, ha éppen arrafelé kötnék ki később. Egy dolog az, hogy az ember hol él, mik azok a gyakorlati szabályok, törvények és hasonlók, amelyek rá vonatkoznak, de másik dolog az, amit kulturális örökségként magammal viszek bárhová. Ez az identitásom része. A leghatalmasabb fa sem marad életben a gyökere nélkül... Sokminden hiányzik otthonról: a családom és rengeteg barátom, akikkel szerencsére manapság már az internet segítségével könnyebben tarthatom a kapcsolatot, a pezsgő kulturális élet. Az "eufória illatába" beletartozik az is, hogy a magyarok sokkal könnyebben lelkesednek olyan dolgokért, amiket jónak találnak - legyen szó valamilyen üzleti modellről, valamilyen életjobbító tevékenységről vagy termékről -, mint a skandináv népek. Jópár dolgot például egyáltalán nem lehet itt megtalálni, amihez pedig otthon könnyű hozzájutni. És persze néhány kedvenc ételem is hiányzik: a mákosguba, gesztenyepüré, sztrapacska...

-            Mit üzensz a felvidéki Magyaroknak, mikor láthatunk errefelé fellépni, és mit üzensz az olvasóinak?

Felvidékre nagyon szívesen elmegyek, ha úgy adódik: gyönyörű táj, szeretnék belőle többet is megismerni, mint amennyit eddig láttam, és élnek ott kedves táncosbarátaim. Egy-két fellépés még tárgyalás alatt van, konkrét adatokkal nem szolgálhatok, de örömmel megyek, ahová szükség van rám valamilyen rendezvényen: a nyár közepén Borsodban leszek egy darabig, ahonnan nem nagy távolság átruccanni a határ másik oldalára.

Rég nem látott ottani barátaimnak azt üzenem, hogy nagyon jó lesz, ha megint összefutunk valahol, sokat gondoltam rájuk az évek alatt. És kíváncsian várom a találkozást új, leendő barátaimmal.  

Az olvasóinak pedig azt üzenem, hogy tegyenek meg továbbra is minden tőlük telhetőt egyénileg és közösségekben is azért, hogy ha bármerre járnak, és az emberek megtudják, hogy hová valók, akkor így szóljanak: "Ááá, Gömör? Az jó hely lehet, szívesen elmennék oda!"

A beszélgetést köszöni Telek Lajos
Fotók: GERÁK ANDREA,ZITA TATAI ARCHIV

Ez a Riport nem jött volna létre támogató nélkül. Egy csésze fekete élvezet kóstolja meg Ön is a Organó Gold kavét!

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Pokračujeme v publikovaní prác Katalin Vadkerty k histórii pestovania a spracovania poľnohospodárskych plodín na území dnešného Slovenska.
Predkladaná práca vyšla v Historickom časopise v marci r. 1975.
Uverejňujeme s láskavým súhlasom autorky.

O situácii a rozvoji poľnohospodárskej výroby na Slovensku v prvých rokoch imperializmu sa dosiaľ vedelo len veľmi málo, a aj to málo sme museli vyberať z prác maďarských historikov, ktorí skúmali vývoj poľnohospodárskej výroby v rokoch 1900—1914 z celouhorského alebo celo-monarchistického hľadiska.[1]

Bolo to jedno zo skoro bielych miest v slovenskej historiografii. Tento príspevok je teda vlastne prvým pokusom v slovenskej historiografii o ucelenejší náčrt hlavných smerov vývinu poľnohospodárskej výroby na Slovensku za roky 1900—1914. Prirodzene, že bude podľa toho aj pomerne strohý, iba prehľadný, pretože pri tomto prvom pokuse sme si nemohli klásť za úlohu hlbšie analyzovať všetky problémy rozvoja a hodnotiť všetky momenty dejín poľnohospodárstva u nás za uvedené obdobie. To bude úloha rozsiahlejšej štúdie po vykonaní podrobného výskumu archívnych materiálov, súdobej tlače i odbornej literatúry. Tento príspevok má byť akýmsi úvodom, presnejšie povedané, iniciátorom podrobného zmapovania problematiky skúmanej témy.

V krátkom prehľade chceme urobiť iba sondy do tejto problematiky a načrtnúť hlavné momenty rozvoja poľnohospodárskej výroby na Slovensku v rokoch pred prvou svetovou vojnou.

Základným pramenným materiálom pre naše úvahy boli uhorské štatistické ročenky, ktoré zachytávajú výsledky poľnohospodárskej výroby, predovšetkým rastlinnej, každý rok, a to podľa výsledkov dosiahnutých v jednotlivých župách. Udávajú rozsah plochy obsiatej jednotlivými plodinami i celkové množstvo dopestovaných plodín podľa jednotlivých druhov, ako aj ich hektárové výnosy. [2]

Ďalej sa náš výskum opiera o ročné hlásenia uhorského Ministerstva orby, ako aj o neúplný archívny materiál Prezídia uvedeného ministerstva.
Základom pre úvahy o stave živočíšnej výroby na Slovensku sa nám stali dva veľké štatistické súpisy domácich zvierat, dokumentujúce stav z roku 1895 a 1911. Uvedené súpisy zachytili počet úžitkových zvierat podľa žúp a okresov. Tento fakt nám umožnil pomerne presne rekonštruovať stav v jednotlivých zložkách živočíšnej výroby na Slovensku, pretože v prípade rozdelených žúp sme mohli jednoducho vynechať okresy, ktoré patria dnes do Maďarskej ľudovej republiky, čo sa nedalo realizovať pri rastlinnej výrobe.

Frontálny útok agrárnikov proti politike uhorskej vlády, ktorý sa začal ešte v osemdesiatych rokoch 19. stor. v období obilninárskej krízy, prinútil vládu, aby poskytla pomoc poľnohospodársky najzaostalejším horským oblastiam Uhorska. Inštitúcie tejto pomoci, založené v druhej polovici deväťdesiatych rokov minulého stor., zabezpečovali finančnú podporu poľnohospodárom Zakarpatskej Ukrajiny (Horská expozitúra, Hegyvidéki Kirendeltség) a Sedmohradska (Sedmohradská expozitúra, Erdélyi Kirendeltség). Táto akcia sa do konca prvého desaťročia nášho storočia nedotýkala priamo horských oblastí Slovenska, ale jej existencia hrala v dejinách slovenského poľnohospodárstva predsa len vážnu úlohu.

Finančná a naturálna štátna subvencia (bezplatné poskytnutie alebo zľavnené zaobstarávanie kvalitného osiva, ovocných stromov a plemenných zvierat, odborná pomoc, ba v niektorých prípadoch i zastavenie hromadnej exekúcie) podnietili poľnohospodárske spolky slovenských žúp, aby tiež žiadali podobné výsady pre poľnohospodárov svojho okruhu. Najaktívnejšími župami z tohto hľadiska boli Šarišská a Zemplínska. Poukazovali na biedny život roľníkov v horských okresoch, ktorí sa umárajú prácou na málo výnosnej pôde, a žiadali, aby rezortné ministerstvo zabránilo obyvateľom iných žúp kupovať majetky v uvedených župách, ďalej aby parceláciou štátom vykúpených veľkostatkov zlepšilo stav pôdneho fondu maloroľníkov. Parcely sa mali rozpredávať so štátnou subvenciou. Avšak pomoc tu potrebovala aj živočíšna výroba, predovšetkým chov dobytka, pretože v danej geografickej situácii táto zložka poľnohospodárskej výroby bola priamo predurčená stať sa najzávažnejším zdrojom príjmov roľníkov. Preto spolky žiadali pridelenie kvalitných plemenníc a plemenníkov jednotlivým obciam, ktoré by uhradili štátu iba 40—50 % nákupnej ceny týchto zvierat. V župách Zakarpatskej Ukrajiny pokladali dosiaľ zaužívanú 10—20 %-nú štátnu subvenciu pri všeobecnej chudobe roľníctva za veľmi nízku. Štátna podpora sa mala stať aj základom rozširovania pestovania oviec, a to predovšetkým skvalitnením pasienkov a lúk, a vzkriesiť tak skoro už do záhuby upadnutý domácky priemysel spracúvania vlny, čo by súčasne vzkriesilo aj upadajúci záujem o pestovanie ľanu i konopí.

Starodávne a zastarané výrobné metódy maloroľníkov by však veľmi znížili účinnosť rozsiahlej štátnej subvencie. Treba ich preto naučiť najnovším a najvýnosnejším agrotechnickým a chovateľským metódam. Podľa žiadosti Šarišskej župy by sa malo uskutočniť vzdelávanie roľníctva, a to v troch formách. Na prvom mieste stojí požiadavka zriadiť poľno-hospospodársku odbornú školu v Michalovciach, ďalej pod vedením odborných učiteľov a poľnohospodárskych inšpektorov usporiadať zimné tv. doškolovacie kurzy pre roľníkov bez vekového ohraničenia, a nakoniec zariadiť v župe tzv. vzorný poľnohospodársky majetok, kde by záu-jemci videli aj v praxi výsledky najmodernejších technologických postupov.

K žiadosti Šarišskej a Zemplínskej župy sa pripájali aj ďalšie slovenské župy. Medzi prvými sa ozvali Oravská, Liptovská a Trenčianska župa a do polovice prvého decénia nášho storočia sa k ním pridali aj župy Turčianska, Zvolenská, Tekovská a Abovsko-Turnianska. [3]

Na základe systematických požiadaviek slovenských žúp začala na jeseň 1908.pracovať v horských oblastiach severozápadného Slovenska tzv. Hornouhorská expozitúra (Felvidéki Kirendeltség) so strediskom v Žiline. Územná kompetencia expozitúry bola malá, zachytila iba Oravskú, Liptovskú a Trenčiansku župu, čo vyvolalo veľmi aktívnu kampaň žúp, ktoré boli z akcie vynechané. Ich úsilie však bolo korunované úspechom pomerne neskoro. K teritoriálnemu rozšíreniu právomoci expozitúry došlo iba v druhom desaťročí nášho storočia. Tak napr. Zvolenská župa bola pojatá do pomocných akcií r. 1911, a Gemersko-Malohontská, Turčianska a Spišská (posledná patrila do Horskej expozitúry) r. 1912. Od 1. mája 1914 začala pracovať ďalšia expozitúra so sídlom v Prešove (Eperjesi Kirendeltség) s právomocou v Šarišskej, Spišskej, Zemplínskej a Gemersko-Malohontskej župe. [4]

Podľa programu prevzali expozitúry aj niekoľko úloh poľnohospodárskych inšpektorov a v neúrodných rokoch/sprostredkovali roľníkom so štátnou subvenciou, prípadne aj zadarmo kvalitné osivo a podporovali na území expozitúr ešte nevyvinuté zložky poľnohospodárstva, ako napr. včelárstvo. Ďalej zaobstarali aj plemenné domáce zvieratá so štátnou podporou, a to pre obce i pre jednotlivcov, sprostredkúvali nákup poľnohospodárskeho náradia a strojov /a organizovali školenie roľníkov vo večerných kurzoch, kde im rozdávali odborné publikácie písané v materinskom jazyku poslucháčov. Koncom prvého decénia nášho storočia — v prvom kole vzdelávania — poskytla Hornouhorská expozitúra odborné brožúry a knihy iba notárom, učiteľom a farárom, ale v druhom kole, ktoré sa začalo hneď v nasledujúcom roku, dostali podobné pomôcky aj roľníci. Ide tu o pomerne veľký počet odborných publikácií; napr. r. 1912 sa dostalo do rúk slovenských roľníkov až 55 000 kusov týchto publikácií. Keďže sa rozdávali na verejných odborných prednáškach, možno predpokladať, že na týchto prednáškach sa zúčastnilo veľa roľníkov. Vzhľadom na národnostné zloženie obyvateľstva žúp, patriacich do Hornouhorskej expozitúry (Oravskej, Liptovskej, Trenčianskej, Turčianskej, Gemersko-Malohontskejj, predpokladáme, že prevažná väčšina tohto množstva brožúr „bola písaná v materinskom jazyku poslucháčov" a prednášky odzneli v slovenskom jazyku. [5]

Vážne úskalie zvyšovania výnosnosti poľnohospodárstva videli župné poľnohospodárske spolky severných a stredných oblastí Slovenska v rozdrobenosti roľníckych majetkov. Na základe požiadaviek samých roľníkov, resp. obcí začala Hornouhorská expozitúra akciu sceľovania pozemkov. Roku 1909 sa začali komasačné práce iba v šiestich obciach, ale ich počet v nasledujúcich rokoch rovnomerne stúpal. [6]

V propagácii nových metód poľnohospodárskych prác hralo dôležitú úlohu zakladanie a odborné vedenie tzv. ľudových vzorových poľnohospodárskych majetkov. Hornouhorská expozitúra v prvom roku svojej existencie zorganizovala päť takých majetkov na rozlohe 118 kat. jutár. Zakladanie takýchto majetkov nebolo špecifikou iba pre zaostalejšie hornaté kraje Uhorska, ale celoštátnou akciou. Tak napr. v rokoch 1897— 1913 stúpol počet vzorových majetkov na 178. Ich počet rýchlo rástol predovšetkým v prvých rokoch nášho storočia. Začiatkom r. 1901 pracovalo na území Uhorska 10 takých majetkov, z toho jeden v Tekovskej a tri v Zemplínskej župe; koncom toho istého roka ich už bolo 80. Do konca skúmaného obdobia neexistovala na Slovensku župa, kde by neboli vzorové ľudové majetky, a v poslednom roku pred vojnou na ľavom brehu Dunaja sa vykazuje 31 takýchto majetkov. [7]

Intenzita vplyvu ľudových vzorových majetkov nebola rovnaká, ale ich celkový význam pri intenzifikácii poľnohospodárskej výroby na Slovensku treba označiť za kladný, čo sa prejavovalo v používaní kvalitného osiva, v osvojovaní si najvhodnejšieho osevného postupu a — podľa finančných možností — v používaní moderných nástrojov a obrábacích strojov.

Expozitúry Ministerstva orby za pomoci značnej štátnej subvencie vykazovali na poli intenzifikácie poľnohospodárskej výroby v horských oblastiach Slovenska pestrú činnosť, ktorá mala nesporne kladné výsledky z hľadiska rozvoja všetkých zložiek poľnohospodárskej výroby. Ale pomoc prišla jednak pomerne neskoro a jednak veľká chudoba, drsné prírodné pomery a odborná zaostalosť veľkej časti roľníctva znižovala všeobecnú účinnosť tejto pomoci. Ojedinelé pekné výsledky, dosiahnuté na jednotlivých hospodárstvách najrozličnejších veľkostí, predovšetkým však u stredných roľníkov, nemodifikovali podstatne celožupné priemery poľnohospodárskej výroby, ale privádzali veľkú časť roľníkov na myšlienku zanechať starodávne zastarané spôsoby práce a obhospodarovať svoje polia modernejšie a výnosnejšie, rentabilnejšie.

Závažným faktom v skúmaní stavu poľnohospodárskej výroby je otázka zmien rozlohy obrábanej pôdy a zmena skladby pestovaných plodín. Pôdny fond — myslíme tým rozlohu ornej pôdy - na Slovensku v rokoch 1900—1914 narástol o 268 888 hektárov, t. j. okolo 17% (r. 1900 bolo 1 979 132 ha, r. 1914 už 2 248 020 ha). Plocha ornej pôdy sa zvyšovala na celom Slovensku, ale nie rovnomerne vo všetkých župách. Zaujímavé je, že najväčší rast vykazuje Oravská župa — až 35 %, kým župy Nitrianska, Hontianska, Bratislavská a Abovsko-Turnianska mali 10 % prírastok. Rozloha ornej pôdy ani v jednej župe neostala na úrovni z ro-
ku 1900. Nové osevne plochy vznikali predovšetkým likvidáciou úhorov, ale aj rozorávaním lúk a pasienkov. Úhory sa za jedno a pol desaťročia zmenšili o 83 637 hektárov, čo tvorilo 38 % z celkovej plochy úhorovanej pôdy. [8]

Skúmaním súdobých štatistických súpisov sme došli k záveru, že vzostupný trend v pestovaní o b i l n í n, začatý ešte v druhej polovici 19. stor., bol v prvých rokoch imperializmu pretrhnutý a rozloha obilninami obsiatej pôdy sa do roku 1914 znížila takmer o 8 %.

Na poprednom mieste bola aj v skúmanom období pšenica, lebo bola vyhľadávanou surovinou tak pre domáce obchodne 'mlyny, ako aj pre zahraničných kupcov. Dopyt po kvalitnej pšenici bol stále živý a súdobé dokumenty nezaznamenali ani raz ťažkosti s odpredajom tohto druhu obilia. Dokazuje to aj skutočnosť, že rozloha pšeničných polí vzrastala (21914 ha). No napriek tomu dokumenty hovoria o istom lokálnom nedostatku a o ťažkostiach pri nákupe potrebného množstva kvalitnej pšenice zo strany obchodných veľkomlynov.  Tak napr. východoslovenské obchodné mlyny kupovali pšenicu v Potiskej oblasti i na Dolnej zemi. Na západnom Slovensku, kde domáci mlynský priemysel — najväčší konzument pšenice — nebol taký rozvinutý ako na východnom Slovensku, okruh domácich záujemcov sa rozšíril o stálych kupcov z Čiech, Moravy a z Rakúska. Tento veľký a už pomerne ustálený dopyt lákal poľnohospodárov všetkých veľkostných skupín, aby pestovali pšenicu. Rozdiel medzi pestovateľmi bol iba v tom, že kapitálové silní veľkostatkári a roľníci, pestovatelia cukrovej repy, používali aj pri pestovaní pšenice najmodernejšie agrotechnické metódy a rozširovali pestovanie pšenice zvyšovaním hektárových výnosov, kým strední a malí roľníci zvyšovali výrobu rozširovaním rozlohy pšeničných polí na úkor iných plodín. Teda u nich istým spôsobom pretrvávalo a prevládalo extenzívne hospodárenie. [9]

Druhou veľmi obľúbenou obilninou bola ra 1, charakteristická plodina pre chladnejšie, hornatejšié kraje. Podľa toho by sa očakávalo, že nepatrné zníženie osevnej plochy, ktoré zaznamenala štatistika, sa bude dotýkať len južnejších oblastí, ako sa to stalo v Nitrianskej župe, kde zaznamenali až 40 % zníženie osevných plôch raže. Ale rozloha ražou obsiatej pôdy sa znížila aj v hornatých častiach Slovenska, ako napr. na Orave, v Hontianskej, Liptovskej, Novohradskej, Trenčianskej, Abovsko-Turnianskej župe a na Spiši. Zníženie sa tu pohybovalo okolo 5—10 %. Oproti tomu zase v Komárňanskej a Bratislavskej župe malo pestovanie raže trend k zvyšovaniu. [10]

Ďalší druh obilnín — jačmeň sa v druhej polovici 19. stor. stal obľúbenou priemyselnou ploaTnou. Na Slovensku dopestovaný tzv. „slovenský" jačmeň bol vyhľadávanou priemyselnou surovinou i v západnej Európe a dopyt po kvalitnom jačmeni sa počas prvého decénia nášho storočia stále stupňoval. V dôsledku toho prudko sa rozmáhalo pestovanie jačmeňa predovšetkým v juhozápadných župách Slovenska, ale tento zdroj príjmov neodmietali ani poľnohospodári severných častí Slovenska. Tak napr. v údolí Popradu bolo iba málo takých gazdov, ktorí nepestovali sladovnícky jačmeň. Uhorská vláda využila tento záujem o pestovanie jačmeňa a zaobstarala kvalitné semeno za zľavné ceny, čím dosiahla, že i v Bratislavskej a v Tekovskej župe začali dorábať kvalitný sladovnícky jačmeň na vývoz. Tam, kde sa pestovali kvalitné odrody, vzrastal záujem o pestovanie jačmeňa, kým na ostatnom území, kde sa rodil kŕmny jačmeň, klesal záujem o jeho pestovanie. [11]

Súdobá tlač hovorí, že ovos je pšenicou hornatých krajov. Bádateľ by teda očakával, že v pestovaní tejto plodiny môže zaznamenať vážnejší rast práve v hornatých častiach Slovenska. Ale štatistická dokumentácia ukazuje, že aj plochy ovsa sa znížili a že viac ako polovica z celej
zníženej plochy pripadá práve na hornatejšié župy. Vidíme to v Oravskej, Zvolenskej, Šarišskej a v Spišskej župe. A naopak, v Bratislavskej župe došlo zasa k zvýšeniu osevných plôch ovsa, čo bolo zrejme dôsledkom neustále rastúceho dopytu zo strany zahraničných kupcov na bratislav-
skom trhu. [12]

V skupine okopanín spomenieme na prvom mieste z e m i a k y pretože na niektorých miestach sa stali hlavnou potravou obyvateľstva. Je to pomerne nenáročná plodina s veľmi výdatnou úrodou. Rozloha zemiakových polí vzrástla na Slovensku v skúmanom období o 33 232 ha. Prírastok zaznamenali všetky župy na Slovensku, iba na Orave badať malý pokles oproti roku 1900. Na popredné miesto v pestovaní zemiakov — až s 50 % rastom — sa dostala Zemplínska župa, kde pestovateľská horúčka zasiahla i menej úrodné severné okresy. Tekovská, Hontianska a Nitrianska župa vykazujú zvýšenie pestovateľských plôch zemiakov o 40 %, Liptovská a Abovsko-Turnianska o 30 %, Novohradská župa o 20 %. V ostatných župách neprekročilo zvýšenie 10 %. Zemiaky teda v prvom desaťročí nášho storočia zvíťazili napriek istému podceňujúcemu postupu veľkostatkárov i počiatočnej nedôvere maloroľníkov a stali sa dôležitou plodinou na hospodárstvách všetkých kategórií. Na veľkostatkoch ich pestovali ako priemyselnú plodinu predovšetkým pre potrebu poľnohospodárskych liehovarov, na roľníckych majetkoch ako potravu a krmivo. Za najsilnejší impulz pre pestovateľov zemiakov môžeme pokladať predovšetkým ich mnohostrannú použiteľnosť, ďalej proagrárnu politiku uhorskej vlády, ktorá daňovými úľavami uprednostňovala poľnohospodárske liehovary oproti priemyselným, a z druhej strany rastúci dopyt po zemiakoch ako po potrave i ako po krmive.

Kvalita zemiakov sa však za pomerne krátky čas degenerovala, a to predovšetkým v takých drsných klimatických pomeroch,  aké vládli v hornatých krajoch Slovenska. Rezortné ministerstvo uhorskej vlády už začiatkom skúmaného obdobia urobilo opatrenie, aby zamedzilo klesanie pestovania a úrodnosti tejto bohato sa rodiacej ľudovej potravy. V prvom rade zabezpečilo potrebné množstvo kvalitných odrôd na sadenie. Ministerstvo orby podľa dlhodobého plánu organizovalo veľkostatkárov, ktorí sa zaviazali, že pod vedením vyslaných odborníkov budú pestovať kvalitné výsadbové zemiaky. V prvej fáze tohto šľachtiteľsko-rozmnožovacieho programu došlo k založeniu tzv. hlavných šľachtiteľských staníc. Po ich dvojročnej výskumno-šľachtitelskej práci, keď vyprodukovali dostatočné množstvo kvalitných, domácim podmienkam vyhovujúcich sadeníc, prešlo Ministerstvo orby na hromadné zakladanie tzv. filiálnych staníc.

V    prvej polovici prvého decénia nášho storočia hlavné stanice pracovali v Spišskej, Tekovskej, Nitrianskej, Turčianskej, Trenčianskej, Abovskej, Novohradskej a vo Zvolenskej župe. Roku 1902 napr. v Spišskej župe sa starali o kvalitu zemiakov až na desiatich zmluvných veľkostatkoch. Dopestované odrody sa potom rozdelili na filiálne stanice a neskoršie aj medzi drobných pestovateľov.

V    prvej fáze uskutočňovania tohto programu — ktorá trvala približne do roku 1910 — pri uzatváraní zmlúv sa uprednostňovali veľkostatkári a stredné statky hospodáriace intenzívnym spôsobom, a program bol zameraný okrem Szabolcskej župy iba na hornaté kraje Slovenska.[13] Ale v nasledujúcom desaťročí sa už tento program dotýkal stále širšieho okruhu drobných poľnohospodárov a teritoriálne zachytil celé územie Uhorska.

Najväčší rast v skupine okopanín dosiahli plochy cukrovej repy. Jej teritoriálny rast, presahujúci 80 % oproti stavu z roku 1900, hovorí o urýchlenom zintenzívňovaní poľnohospodárskej výroby na repárskych majetkoch. Bola to najrentabilnejšia plodina v rastlinnej výrobe, a preto sa ju usilovali pestovať poľnohospodári všetkých kategórií v Nitrianskej, Bratislavskej, Komárňanskej, Tekovskej i Trenčianskej župe. Čoskoro sa však jej pestovanie rozšírilo aj na východnom Slovensku, predovšetkým v Zemplínskej župe. Rast osevnej plochy cukrovej repy znamená súčasne aj zvyšovanie rozlohy pozemkov, obrábaných systémom hlbokej orby a pravidelného hnojenia, a to nielen maštaľným hnojom, ale aj priemyselnými hnojivami. Cukrová repa so svojou agrotechnickou náročnosťou sa stala základom prechodu stredných i menších roľníckych hospodárstiev v repárskych oblastiach na tzv. voľný spôsob hospodárenia, ktorý je charakterizovaný širokou trhovou výrobou, a to nielen v rastlinnej, ale aj v živočíšnej výrobe, pretože odpadky cukrovej repy umožňovali zvyšovať stavy a úžitkovosť poľnohospodárskych zvierat aj na menších hospodárstvách, ktoré nemali možnosť rozširovať rozlohu krmo-vinových polí. Zvýšený stav hospodárskych zvierat sa stal zdrojom väčšieho množstva maštaľného hnoja, čo zasa spätne napomáhalo pestovanie cukrovej repy. Tento kolobeh kladného ovplyvňovania sa rastlinnej a živočíšnej výroby prinieslo so sebou pestovanie cukrovej repy. Teda cukrová repa dopomohla zvyšovať obidve zložky poľnohospodárskej výroby — rastlinnú i živočíšnu výrobu. [14]

Pravda, živočíšna výroba si vyžadovala aj pestovanie iných krmovín. Veľký rozmach v dorábaní krmovín, ktorého počiatky siahajú do prvej polovice minulého storočia, trval ďalej. Pod súhrnným názvom „krmoviny" rozumieme množstvo rozličných plodín — od kukurice, na zrno i tzv. čalamádu na zelené kŕmenie, okopaniny, ďateliny, l'adník, lucernu až po seno. Celková plocha obsiata krmovinami narástla do roku 1914 o jednu tretinu oproti stavu z roku 1900. Prvé miesto v tomto pomerne vysokom raste obsadila kŕmna repa. Jej osevne plochy sa zdesaťnásobili. Rozloha kukuričných pdir sä~Wojnásobila. Tento prudký rast bol však teritoriálne zúžený na juhozápadné nížiny Stovanaka a nedotýkal sa ani úrodných nížin východného Slovenska, kde si pestovanie kukurice „sotva zaslúži zmienku". Pozoruhodné výsledky vidíme i v pestovaní ostatných! druhov krmovín. Popredné miesto v pestovaní krmovín v skúmanom období mali veľkostatky, ktoré po prechode na voľný spôsob hospodárenia prešli už takmer výlučne na maštaľný chov hospodárskych zvierat. Ale nemôžeme nespomenúť vážnu úlohu roľníckych hospodárstiev všetkých kategórií, ktoré vidiac stále rastúci dopyt po hovädzom dobytku a ošípaných, začali systematicky pestovať krmoviny na rozoraných úhoroch a pastvinách.

V slovenskej poľnohospodárskej výrobe, predovšetkým v jej živočíšnej zložke, hrala dôležitú úlohu rozloha a kvalita pastvín a lúk. Koncom 19. stor. lúky a pasienky zaberali až 18,25 % plôch severných okresov Slovenska. Musíme poznamenať, že prevažná časť lúk a pasienkov bola v posledných desaťročiach minulého storočia pomerne zanedbaná, čo prinútilo vládu zamedziť jednak rozdelenie spoločných lúk a pasienkov a začať prípravy na zjednotenie pasienkov tam, kde sa rozdelili, a na ich skvalitnenie. Roku 1908 bola vyslaná zvláštna komisia, ktorá mala vypracovať hlásenie o stave lúk a pasienkov na Slovensku. Koncom prvého desaťročia 20. stor. bola severným okresom poskytnutá štátna subvencia na zveľaďovanie pasienkov a lúk. Koncom skúmaného obdobia sa vyskytli aj prípady používania priemyselných hnojív, napr. v Oravskej župe, ale nebol to jav všeobecný, lež skôr iba ojedinelý. V predvojnových rokoch zachytila akcia na skvalitnenie pasienkov a lúk až niekoľkotisíc kat. jutár. Napr. na území Hornouhorskej expozitúry r. 1914 vykonali šľachtiteľské práce na rozlohe 5396 kat. jutár pastvín a lúk v hodnote 54 634 korún. [15]

Je už zvykom, že v odborne] literatúre sa ľan a konope dostávajú do jednej kapitoly. V našom príspevku sme ich oddelili, pretože v skúmanom období ľan patril do skupiny tých priemyselných plodín, ktorých osevná plocha narástla o 20 %, kým pestovanie konopí — tak ako v poslednom štvrťstoročí 19. stor. — sa znižovalo, lenže teraz sa úpadok ešte urýchlil, v rokoch 1900—1914 tvoril až 40 %. Bol to dôsledok ďalšieho úpadku domáckeho spracúvania konopí, ako aj istého nezáujmu domácich kapitalistov investovať do továrenského spracúvania konopí, pretože konopný tovar sa za pomerne výhodných podmienok dovážal z Čiech i z Rakúska. Uhorská vláda koncom prvého desaťročia nášho storočia chcela predísť ďalšiemu znižovaniu pestovania konopí, a preto pridelila záujemcom kvalitné semeno za dostupné ceny a r. 1908 založila so štátnou podporou závody na spracovanie konopí, resp. výrobu konopných nití v Chynoranoch a v Perbeníku. Avšak výsledok tohto úsilia bol minimálny. [16]

Do skupiny rentabilných priemyselných plodín patrili v skúmanom období aj lana tabak. Ich osevná plocha sa rozrástla, ale v prípade ľanu pozorujeme isté teritoriálne presuny. Pestovateľov ubúdalo v Bratislave, Spišskej župe, kým v Nitrianskej, Šarišskej a Hontianskej ich počet rástol; tam sa v prvom desaťročí nášho storočia udomácnil tzv. „rusky" ľan. V ostatných častiach Slovenska sa situácia oproti r. 1900 nezmenila. Ľan pestovali väčšinou maloroľníci, ktorí dorábali túto plodinu na predaj, ale aj na krytie vlastnej potreby. Začiatkom nášho storočia sa proagrár-na politika uhorskej vlády dotkla aj pestovania ľanu. So štátnou podporou boli založené dva podniky na spracovanie ľanu: v Tôni (Komárňanská župa) a v Spišských Vlachoch.[17]

Pestovanie tabaku v dvoch posledných desaťročiach prežívalo istú pestovateľskú krízu, ktorá si vynútila zavedenie nových kvalitnejších druhov a vylepšenie už pestovaných odrôd. Úrodné a klimaticky vyhovujúce podmienky nížin na južnom Slovensku mali všetky predpoklady pre úspešné zvyšovanie dorábania tabaku, a keď uhorská vláda začiatkom nášho storočia uľahčila úradnú manipuláciu pri výkupe tabaku, jeho osevná plocha vzrástla až o 160 %.[18]

V skúmanom období sa rozšírilo aj pestovanie niektorých druhov z  e l e n i n y, a to nielen na úrodných nížinách južného Slovenska, ale aj v severnejších okresoch, kde na prvom mieste stálo pestovanie kapusty. Tento rozmach v pestovaní zeleniny vyvolal rýchly vzrast obyvateľstva, predovšetkým v mestách. Od druhej polovice prvého decénia nášho storočia si poľnohospodári začali viac všímať aj pestovanie o vo c i a. Na túto novú možnosť príjmov upozornili poľnohospodárov expozitúry Ministerstva orby a pomáhali pri zakladaní kvalitných ovocných sadov nielen odborne, ale aj finančne. Tak napr. Hornouhorská expozitúra r. 1909 sprostredkovala pre 101 obcí 7436 ovocných stromov za jednotkovú cenu 10 filierov.

V nasledujúcom roku predala záujemcom zo 114 obcí v Oravskej, Liptovskej a Trenčianskej župe za zvýhodnené ceny až 12 741 kusov ovocných stromov. Aby novovysadené stromy boli odolné voči špeciálnym klimatickým pomerom, vzniká r. 1911 ovocná škôlka v Žiline. Bola to tretia ovocná škôlka na Slovensku; koncom minulého storočia vznikli podobné inštitúcie v Trenčíne a v Levoči. Maloroľníci pestovali síce ovocné stromy iba vo svojom intraviláne, ale zámožnejší strední roľníci a statkári začali zakladať aj ovocné sady. Spoločným ukazovateľom všetkých pestovateľov ovocia bola výroba pre trh. Kým ovocinárstvo v skúmanom období sa iba začínalo, pestovanie hrozna už prekonalo krízu, spôsobenú spustošením vinohradov fyloxerou koncom 19. stor. Rozsah viníc znova vzrástol o 20 %. [19]

Slovensko je krajina lesov. Lesy na západnom Slovensku zaberali 24,48 % z celkovej výmery pôdy, na východnom Slovensku to bolo 30,36 %. Pokladáme preto za potrebné aspoň niekoľkými slovami rekonštruovať i stav našich lesov v rokoch 1900—1914. Podľa úradnej štatistiky sa v roku vypuknutia prvej svetovej vojny pohybovala rozloha lesov na Slovensku okolo 1900 000 ha, čo bola necelá štvrtina všetkých lesov Uhorska. Táto rozhola sa len nepatrne zväčšila oproti r. 1900. V celoslovenskom priemere sa plánovité obhospodarovalo 50 % lesov, ale v prípadoch žúp stredného a severozápadného Slovenska bol tento pomer vyšší, dosiahol až 60—70 %, kým na území východného Slovenska bol nižší. Napr. v Zemplínskej a Šarišskej župe obhospodarovali tak iba jednu pätinu lesov. Táto starostlivosť sa odzrkadlila i v raste rozlohy lesov v niektorých župách a v kvalite dopestovaných stromov. Počet kvalitných listnatých stromov sa zvýšil o 10 %, ihličnatých o niečo viac. [20]

Prechod na intenzívnejšie formy hospodárenia a s tým súvisiace zvyšovanie rozlohy  priemyselných plodín si už v osemdesiatych rokoch 19. stor. vynútili systematické  prinavracanie úrodnosti pôdy, ktorú odčerpávala stále stúpajúca rastlinná výroba. V posledných dvoch desaťročiach minulého storočia sa udomácnilo systematické hnojenie priemyselnými hnojivami iba na veľkostatkoch, aj to iba v najúrodnejších oblastiach Slovenska, predovšetkým na repárskych veľkostatkoch. V odborných časopisoch propagované výsledky používania priemyselných hnojív v Uhorsku i v zahraničí podnietili aj stredných roľníkov, aby vyskúšali účinnosť priemyselných hnojív. Tento pokus, uskutočnený v poslednom desaťročí 19. stor., nepriniesol očakávané výsledky. Neúspech vyplýval predovšetkým z nesprávnej metódy používania i z nesprávnej voľby druhov priemyselných hnojív. Ako odpoveď na tieto nevydarené a finančne pomerne náročné skúšky uverejnil slovenský hospodársky časopis Obzor niekoľko článkov a úvah o správnom používaní priemyselných hnojív. Pozoruhodne rýchlo reagoval tento časopis na odborné dopyty čitateľov, predovšetkým stredných roľníkov. Začiatkom imperializmu teda myšlienka používania priemyselných hnojív u istej kategórie slovenských roľníkov nebola neznáma, hoci ich systematické používanie ešte neprešlo do praxe z finančných dôvodov.

Proagrárna politika uhorskej vlády, ktorá v druhej polovici prvého desaťročia nášho storočia sa zosilňovala, okrem iného ukladala za úlohu aj propagáciu hnojenia priemyselnými hnojivami za finančnej podpory vlády. Tak napr. v jeseni 1909 sprostredkovala Hornouhorská expozitúra pestovateľom severoslovenských žúp celkove 39 vagónov priemyselných hnojív. Avšak odberateľmi tejto i nasledujúcich zásielok boli predovšetkým statkári.

Chemizácia poľnohospodárstva bola teda na začiatku nášho storočia doménou veľkostatkárov, a to predovšetkým tých, čo pestovali cukrovú repu. Vieme, že začiatkom nášho storočia nebolo v Bratislavskej župe veľkostatku, na ktorom by nepoužívali pod túto plodiny priemyselné hnojivo.

Do konca 19. stor. malo priemyselné hnojenie aj na veľkostatkoch — s výnimkou repárskych — iba výskumný charakter. Získané poznatky sa začali prenášať do praxe iba v našom storočí. Tak napr. na majetkoch Štummerovcov v Nitrianskej župe, Esterházyho v okolí Galanty, Kuffnerovcov v Sládkovičove, Schoellerovcov v okolí Levíc, Breunnera v Želiezovciach, ostrihomského arcibiskupa v Ostrihomskej župe atď. používali priemyselné hnojivá vo veľkom pod najrozličnejšie druhy poľnohospodárskych polodín, predovšetkým pod obilniny, ale aj pod krmoviny. Výnimku tvorili iba zemiaky a kukurica. V rokoch 1900—1914 pestované druhy kukurice totiž nedobre reagovali na priemyselné hnojivá, ale veľmi bohato odplácali maštaľný hnoj. Zemiaky tiež dobre reagovali na maštaľný hnoj, ale na priemyselné hnojivo ešte lepšie. Avšak nízke ceny zemiakov, ktoré sa beztak používali na veľkostatkoch iba na výrobu liehu vo vlastnom liehovare, nedovolili také veľké investície, aké si v tom čase vyžadovali priemyselné hnojivá. Systematická chemizácia sa na veľkostatkoch odrážala v úrodnosti pôdy, ktorá sa v predvojnových rokoch zvýšila o 30—40 %

Záujem stredných roľníkov o chemizáciu poľnohospodárstva sa v období imperializmu iba začínal. Na prvom mieste v používaní priemyselných hnojív stáli roľníci, pestovatelia cukrovej repy, ktorí — ako napr. v južnej časti Tekovskej župy — začiatkom nášho storočia začali používať priemyselné hnojivá nielen pod cukrovú repu, ale aj pod iné plodiny. Tento záujem finančne podporovala vláda. Tak napr. roku 1910 bolo medzi záujemcami z Tekovskej župy rozdelených 500 korún na nákup superfosfátu. Výsledky boli pozoruhodné, pretože na poliach pohnoje-ných superfosfátom sa úroda obilnín zvýšila až o 50 %.

Poľnohospodári severných žúp Slovenska mali záujem o zvyšovanie pestovania raži. Prvý pokus s umelými hnojivami urobili v Šarišskej župe, kde priniesol skoro 50 % zvýšenie úrody. V Trstenej podobný pokus priniesol zvýšenie úrody v prvom prípade o 80 %, v druhom až o 190 %. Sú to pozoruhodné pokusy a ich výsledky, pričom nesmieme zabudnúť ani na tzv. vedľajšie účinky priemyselného hnojenia, t. j. zvyšovanie nielen množstva, ale aj kvality dopestovaných plodín, ich odolnosť voči chorobám i voči poveternostným výkyvom.

Sľubné výsledky priemyselného hnojenia podnietili aj pestovateľov tabaku, ktorí napr. v Novohradskej župe začali tabak hnojiť superfosfátom. Podobné pokusy sa uskutočnili aj v ovocinárstve. Slivky, jablone i ďalšie druhy ovocných stromov bohato odplatili poskytnutú výživu, ale dobre reagovali aj na systematické hnojenie vápnom.

Začiatkom nášho storočia chemický priemysel už vyskúšal celý rad druhov priemyselných hnojív. Poľnohospodári na Slovensku uprednostňovali viacúčinný a finančne najprístupnejší superfosfát, ktorý dávali nielen pod obilniny, ale aj pod okopaniny. Pri najpopulárnejšom super-fosfáte používali aj Thomasovu múčku a v bohatších poľnohospodárskych oblastiach Slovenska poznali aj draslík a čílsky liadok, ktoré však boli prístupné iba veľkostatkárom a zámožným poľnohospodárom, lebo boli veľmi drahé. [21]

Na základe prechodu na intenzívnejšie spôsoby v obrábaní pôdy, o čom svedčí aj zníženie rozlohy úhorov, systematického prinavracania úrodnosti pôde maštaľným i priemyselným hnojivom, zavedenia pestovania kvalitnejších druhov klasických poľnohospodárskych plodín by bádateľ predpokladal stúpanie hektárových výnosov pri všetkých plodinách a všetkých veľkostných kategóriách majetkov. Štatistické ročenky, ktoré udávajú župné priemery, dokumentujú však iba pomerne nízky rast výnosov, čo musíme pokladať skôr za stagnáciu ako za rozvoj.

Príčiny tohto stavu treba hľadať aj v nepriaznivom počasí, ktoré za 14 predvojnových rokov až päťkrát stlačilo úrodu na veľmi slabý priemer, štyrikrát zapríčinilo slabú úrodu a iba v ostatných rokoch doprialo pestovateľom dobrú alebo vynikajúcu úrodu. Pozoruhodnejšie zvyšovanie hektárových výnosov vidíme iba pri najnáročnejších priemyselných plodinách a na intenzívne hospodáriacich veľkostatkoch v úrodných oblastiach juhozápadného Slovenska: v Bratislavskej, Nitrianskej, Komárňanskej a Tekovskej župe. Do konca skúmaného obdobia sa v župnom priemere zvýšila úrodnosť okopanín na kat. jutre, a to kukurice z 18,1 na 30 q, zemiakov zo 107,9 na 167,5 q, cukrovej repy 210 na 254 q, ale veľkostatky dosahovali aj 350 q. Úrodnosť obilnín sa nezvyšovala. Výnimku tvoril iba sladovnícky jačmeň, pestovaný v západoslovenských župách. Úrodnosť vo východoslovenských župách bola v priemere o 20 %, v drsných hornatých severných okresoch i o 40 % nižšia ako v úrodných oblastiach juhozápadného Slovenska.

Domnievame sa, že rýchly rast trhov na celom Slovensku, ktorý bol sprevádzaný neustálym zvyšovaním cien poľnohospodárskych produktov, lákal pestovateľov, predovšetkým chudobných maloroľníkov, pestovať rýchlo to, po čom bol dopyt na trhoch. Táto neplánovitosť a nedostatok kapitálu na investíciu do poľnohospodárskeho náradia a strojov sa potom odzrkadlili aj v hektárových výnosoch, ktoré boli pomerne nízke a popri nich sa aj vynikajúce pestovateľské výsledky stredných a veľkých statkov rozplynuli pri vypočítaní župných priemerov. Výsledky úrodnosti treba teda diferencovať, ale bádateľ to môže urobiť iba po výskume zachovaných archiválií z veľkostatkov a štúdiom rozsiahlej súdobej tlače i odbornej literatúry. [22]

Akumulácia kapitálu, ktorá v prvých rokoch imperializmu vykazovala aj u nás pozoruhodné výsledky, pobádala poľnohospodárov zmechanizovať svoj inventár náradia. V posledných rokoch 19. stor. došlo v celouhorskom meradle k čiastočnej výmene drevených pluhov na železné a parná orba s pomocou družstiev, vlastniacich parné súpravy, sa stala prístupná i stredným roľníkom. Kosáky a kosy našli konkurentov v žacích strojoch a mláťačky na parný pohon mohli využívať aj strední, ba na úrodných nížinách i menší roľníci. Ďalším charakteristickým znakom skúmaného obdobia je neustále zdokonaľovanie poľnohospodárskych strojov.

Históriu prenikania modernej techniky do poľnohospodárstva na Slovensku ešte nepoznáme. Rekonštrukcia tohto procesu vyžaduje podrobný výskum archívnych materiálov, a to predovšetkým zachovaných inventárov veľkostatkov, katalógov tovární na výrobu poľnohospodárskych strojov, súdobej odbornej literatúry a tlače, pretože uhorské štatistiky z rokov 1900—1914 zaznamenávali iba zmeny v stave parných mláťačiek a žacích strojov.
Je logické, že pomerne nákladná nová strojová technológia sa objavila predovšetkým v najúrodnejších oblastiach Slovenska. Technická revolúcia na hospodárstvách pestujúcich priemyselné plodiny, predovšetkým cukrovú repu, zvíťazila už koncom 19. stor. Pri cukrovej repe bola dôležitá kvalitná príprava pôdy, teda hlboká orba. Ale parnú oraciu súpravu si mohli kúpiť iba veľkostatky. Ministerstvo orby konštatovalo nevyhnutnú potrebu rozširovania hlbokej orby parnými strojmi, preto r. 1904 začalo propagovať zakladanie družstiev, ktoré by so štátnou subvenciou zakúpili parné stroje a sprístupnili by tento dokonalý spôsob prípravy pôdy i menším gazdovstvám. Poľnohospodári južných oblastí Tekovskej župy včas predišli túto iniciatívu a mali také družstvo už od roku 1894. Potrebný kapitál si zadovážili na akciovom základe. Dopyt okolitých gazdov po parných strojoch na orbu bol taký veľký, že zakladateľ a predseda družstva, hlavný redaktor maďarského poľnohospodárskeho časopisu Gazdasági Lapok Lajos Ordódy zreorganizoval r. 1904 prácu družstva za výdatnej pomoci štátnej subvencie. V tomto novom združení spolupracovalo už 21 „poľnohospodárov", ktorí vlastnili spolu približne 15 000 uh. jutár pôdy. Členmi družstva neboli teda roľníci, lež statkári, ale už v nasledujúcich rokoch umožnilo družstvo poorať pôdu aj menším roľníkom, a to predovšetkým pestovateľom cukrovej repy, pretože poplatok za strojom vykonanú prácu bol prístupný aj tejto skupine poľnohospodárov. Pre členov družstva sa oralo za režijnú cenu. Po roku 1910 sa poplatky za strojovú orbu znižovali, a preto z toho titulu vrátili družstvám úroky zo štátnej subvencie. Veľký dopyt po hlbokej orbe a štátna subvencia pri zakladaní takýchto družstiev podnecovali vznik ďalších družstiev v Hontianskej a v Nitrianskej župe.

Pomerne široké uplatnenie strojového mlátenia na celom území Slovenska, udomácnenie parnej orby, ako aj sejačiek rozličnej veľkosti i medzi menšími poľnohospodármi na úrodných nížinách južného Slovenska neznamenali ešte zmechanizovanie slovenského poľnohospodárstva vôbec. V skúmanom období prevládala ešte najmä v hornatých častiach Slovenska aj naďalej starodávna orba pluhom, ručná sejba i žatva a mlat-ba, ručná výsadba i ošetrovanie okopanín.

Tento spôsob obrábania konzervovala chudoba prevažnej väčšiny roľníctva a veľká rozdrobenosť pôdy, kým rastúca emigrácia poľnohospodárskych robotníkov nútila zámožnejších roľníkov nahradiť stratené pracovné sily čiastočnou mechanizáciou rastlinnej výroby a zvyšovala dopyt po strojoch. Hornouhorská expozitúra totiž poskytla záujemcom — obciam — zo štátneho fondu i ľahké poľnohospodárske stroje. Boli to špeciálne horské kultivátory, ľahké horské pluhy, brány, trieury na triedenie obilnín atď. Obciam pridelené poľnohospodárske stroje, s ktorými disponoval richtár, ostali majetkom štátu a gazdovia si ich mohli vypožičať za veľmi nízky poplatok (denne 10 hal.). Pre majetnejších hospodárov založila táto expozitúra špecializované sklady poľnohospodárskych strojov, kde záujemcov aj zaúčali správne narábať so strojmi. Také sklady pracovali v Dolnom Kubíne, Námestove, Trstenej, Lipt. Mikuláši, Lipt. Teplej, Štrbe, Bánovciach, Pov. Bystrici, Žiline a v Čadci. [23]

Druhé hlavné odvetvie poľnohospodárskej výroby tvorí živočíšna výroba. Prenikanie kapitalizmu do všetkých zložiek rastlinnej výroby, predovšetkým rozširovanie pestovania krmovín a priemyselných plodín, ktorých odpadky po továrenskom spracovaní poskytovali chovateľom hospodárskych zvierat veľké množstvo prvotriednej krmoviny, sa stalo základom značného kvantitatívneho rozvoja živočíšnej výroby na Slovensku už v druhej polovici 19. stor. Rozvoj pokračoval aj v období imperializmu na Slovensku, ale už ho necharakterizuje rast počtu odchovaných domácich zvierat, ale predovšetkým masový prechod na pestovanie ušľachtilých druhov,' V skúmanom období rapídne rástol stav plemenných zvierat. Nastal teda vážny obrat v skvalitnení celej živočíšnej výroby. Pokiaľ ide o celkové množstvo odchovaných zvierat, badať tu skôr stagnáciu ako rozvoj. Pozoruhodnejšie zvyšovanie počtu badáme iba pri hovädzom dobytku, ktorého počet sa na Slovensku v rokoch 1895— 1910 zvýšil o 49 094 kusov. Ale počet dobytka, zachytený roku 1911, je. oveľa nižší od stavu v predošlých rokoch, pretože veľké sucho, ktoré r." 1908 zničilo všetky zasiate krmoviny i pastviny, prinútilo chovateľov na podstatné zníženie stavov dobytka. Roku 1910 na území Košickej obchodnej a živnostenskej komory sa znížil stav dobytka až o jednu šestinu. Hlásenie komory popri prírodných katastrofách poukazuje aj na neblahé dôsledky najrozličnejších chorôb dobytka,  pred ktorými nedokázali pestovatelia chudobnejších hornatých krajov východného Slovenska uchrániť svoj dobytok. Podobná epidémia vypukla r. 1901 i v Nitrianskej župe, ale tu sa ju podarilo lokalizovať a očkovaním sa predišlo jej šíreniu.

Ako sme už spomínali, hlavný výdobytok skúmaného obdobia nespočíva v raste počtu dobytka, ale v jeho šľachtení. V rokoch 1895—1910 roľníci pestovali stále vo väčšom množstve čistokrvné, rýchlejšie sa množiace druhy dobytka, ktoré sa vyznačovali i vyššou úžitkovosťou. Tento kvalitatívny rast bol čiastočne aj výsledkom proagrárnej politiky uhorskej vlády, ktorá už r. 1894 vo svojom XII. zákonnom článku nariadila, že v novovytvorených okresných poľnohospodárskych výboroch má pracovať aspoň jeden odborník pre chov domácich zvierat. Úlohou týchto poradcov bolo zvyšovať kvantitu a kvalitu všetkých druhov hospodárskych zvierat, radiť chovateľom ako obnoviť a skvalitniť stádo a obstarať potrebný druh plemenníkov i plemeníc. Vláda popri odbornej poradenskej pomoci poskytla záujemcom — jednotlivcom i obciam — finančnú pomoc pri nákupe Ministerstvom orby určeného druhu čistokrvných zvierat, a to tak, že pri kúpe plemenníkov hradila kupcom 12—20 % z nákupnej ceny, a pri kúpe plemenní c až 30 %. Ministerstvo orby po analýze klimatických podmienok a geografických daností jednotlivých žúp vymedzilo pestovateľské rajóny, v ktorých odporúčalo pestovať odborníkmi navrhnuté druhy hospodárskych zvierat. Tak napr. chovateľom dobytka v hornatých krajoch Slovenska odporúčali tzv. pinzgauské plemeno, ktoré v skúmanom období pestovali v Liptove, na Spiši, v Šariši, v okolí Košíc a Banskej Štiavnice. Simentálske plemeno sa rozrástlo v Tekove, v Gemeri, v Hontianskej župe, v stredných i južných okresoch Zemplína, v Nitrianskej a v Bratislavskej župe. V Bratislavskej župe chovatelia krížením simentálskeho a bernského plemena vypestovali špeciálne, tzv. malokarpatské plemeno, ktoré sa vyznačovalo húževnatosťou, vysokou dojivosťou i vysokou váhou. Podobný krížený druh sa objavil v Novohradskej župe, ktorý bol veľmi obľúbený medzi poľnohospodármi po celom Uhorsku. Bernské plemeno pestovali v Ostrihomskej župe, v Tekove a na celom južnom Slovensku. Zľavneným nákupom v rokoch 1901—1913 bolo nakúpených na Slovensku až 27 609 kusov plemenníkov a plemenníc. Na prvý pohľad sa to zdá byť veľké množstvo, ale na všeobecné zušľachtenie hovädzieho dobytka na Slovensku to nestačilo. Tak napr. v ôsmich hornatých okresoch severného Zemplína (spolu v 124 obciach) nemali r. 1910 ani jedného kvalitného plemenníka. V nasledujúcich rokoch sa tento nedostatok síce odstránil (napr. v okresoch Humenné, Snina, Medzilaborce i Michalovce), ale napriek tomu v predvečer prvej svetovej vojny chovali gazdovia v tomto kraji stále nadmerné množstvo jalovíc. Podobný obraz sa naskytuje bádateľovi aj po štúdiu hlásenia o stave chovu hovädzieho dobytka na Orave, kde okrem finančných nedostatkov sťažila situáciu aj neochota chovateľov prejsť na dokonalejší spôsob pestovania dobytka. [25]

Vylepšením kvality hovädzieho dobytka na Slovensku sa dostala do popredia podnikateľskej činnosti poľnohospodárov otázka, ako čo naj-rentabilnejšie speňažiť mlieko získané vyššou dojivosťou kráv. Samostatne hospodáriaci roľníci sa združovali a rad radom zakladali mliekárske družstvá. Zakladanie týchto družstiev je špecifickým javom obdobia imperializmu; z jednej strany naznačuje narastanie spotreby miestneho obyvateľstva a z druhej strany rozvoj trhovej produkcie mlieka na stredne veľkých roľníckych hospodárstvách. Prevažná väčšina členov týchto družstiev sa totiž grupovala práve z tejto vrstvy roľníctva. K prvým družstvám tohto druhu, ktoré vznikli už koncom 19. stor. v Bratislavskej (1) a vo Zvolenskej župe (2), pribudli r. 1900 dve ďalšie, jedno vo Zvolenskej župe a jedno v Novohradskej župe. Uvedené družstvá, resp. ich členovia v prvom roku nášho storočia vlastnili dovedna 1559 dojníc a vyprodukovali viac ako milión tristotisíc litrov mlieka. Počet mliekárskych družstiev na Slovensku v prvej polovici prvého decénia nášho storočia rýchlo rástol. Roku 1905 pracovalo už v desiatich slovenských župách 55 družstiev,  v  ktorých  bolo  4320  členov  a  vlastnili  spolu  8258 dojníc. O 6 rokov neskoršie bolo 63 družstiev, ktoré združovali 5522 družstevníkov, majiteľov 10 652 dojníc. Najvyšší počet družstiev mala Zvolenská župa, na druhom mieste (12) bola Gemersko-Malohontská a na treťom Trenčianska župa. Zvýšenie počtu mliekárskych družstiev v druhej polovici prvého decénia nášho storočia vykazovali predovšetkým hornaté, teda neobilninárske župy. Príčinou tohto javu bolo zavedenie ochranného cla na obilie, čo umožnilo vzrast cien obilia. Od roku 1906 teda menej náročné pestovanie obilnín v úrodných župách južného Slovenska potlačilo záujem o zakladanie nových mliekárskych družstiev. Roku 1911 bolo na Slovensku približne 12 % z celkového stavu mliekárskych družstiev Uhorska a vyprodukovali až 15 % z celkovej produkcie mlieka podobných družstiev v Uhorsku. Uvedené údaje nás oprávňujú urobiť záver, že intenzita práce chovateľov dobytka v mliekárskych družstvách na Slovensku prevyšovala činnosť družstiev v ostatných župách Uhorska.

Mliekárske družstvá predávali svoje výrobky, predovšetkým čerstvé mlieko a maslo, na miestnych trhoch širšieho okruhu, ako napr. šarišské družstvá v Košiciach a v Prešove, zvolenské v Banskej Bystrici, ale družstvá Bratislavskej župy vyvážali svoje tovary aj do blízkej Viedne. Prebytočné množstvo mlieka putovalo po celom Slovensku do syrární.
Niektoré finančne prosperujúce mliekárenské družstvá začali i s priemyselným spracovaním poľnohospodárskych produktov, ako to robilo členstvo mliekárenského družstva v Ostraticiach v Trenčianskej župe. Roku 1909 žiadali povolenie na založenie liehovaru. Vo svojej žiadosti o pridelenie kontigentu liehu uvádzali, že prevádzkou liehovaru by sa zmiernil nedostatok krmovín v okolí družstva.[26]

Z hľadiska zvyšovania výnosnosti poľnohospodárskej výroby i vylepšenia stravovania roľníckych rodín hral dôležitú úlohu chov ošípaných. Porovnávanie údajov spomínaných štatistických súpisov ukazuje, že celkový trend chovu ošípaných mal klesajúcu tendenciu. Roku 1911 zaznamenaný počet ošípaných je totiž oveľa nižší ako stav z roku 1895. Tento úpadok zapríčinili epidémie ošípaných, ktoré vo veľkom rozsahu vykynožili ošípané napr. r. 1908 na východnom Slovensku. Podobné epidémie znižovali stav ošípaných skoro každý rok, ale vždy v inej oblasti. Napr. roku 1903 v Nitrianskej župe museli spáliť až 1700 kusov. V župách Oravskej, Tekovskej, Turčianskej bola situácia len o niečo lepšia. Tu zaznamenali začiatkom nášho storočia pokles počtu ošípaných v dôsledku epidémie o 15, 18 a 13 %, ale r. 1906 v Trenčianskej župe vyhynulo približne 20 % ošípaných. Chov ošípaných bol však takou rentabilnou zložkou poľnohospodárskeho podnikania, že chovatelia nestratili odvahu ani po najkrutejších skúsenostiach, pretože chov sa dal rýchlo obnoviť. Tak napr. v Zemplínskej župe sa záujem o chov ošípaných neobmedzoval iba na statkárov a zámožnejších sedliakov, ale medzi chovateľmi vidíme aj menších poľnohospodárov, a to aj v severných okresoch župy. Najvyšší prírastok (skoro 100 %) mal dnešný štúrovský okres, kým komárňanský okres mal 90 %, Nitrianska i Šarišská župa 50 % a Bratislavská župa 30 % prírastok. Uvedené veľmi pekné výsledky napravili znížený chovateľský trend ostatných žúp na Slovensku tak, že v predvečer prvej svetovej vojny môžeme konštatovať narastanie záujmu o chov ošípaných a stav r. 1914 je o 5549 kusov vyšší, ako bol r. 1900. Z uvedených údajov však vyplýva, že trend k zvyšovaniu chovu ošípaných sa neprejavuje vo všetkých slovenských župách, ale je charakteristický predovšetkým pre oblasti, kde zintenzifikovanie poľnohospodárskej výroby stálo na vyššej úrovni. Výnimku tvorí šarišský okres, kde uvedený pozoruhodný výsledok je ovocím systematickej organizačnej činnosti župného poľnohospodárskeho spolku. Propagácia chovu ošípaných a čo najširšie využívanie štátnej podpory na nákup kvalitných druhov ošípaných boli stredobodom činnosti aj ďalších župných poľnohospodárskych spolkov. Výška štátnej podpory na nákup ošípaných sa od roku 1910 citeľne zvýšila, a tak sa stalo, že v rokoch 1911—1912 počet nakúpených plemenných ošípaných tvoril dvojnásobok nákupu z rokov 1901—1910.

Najobľúbenejším druhom medzi chovateľmi po celom Slovensku boli yorshirské a berhskirské plemená, ktoré v severných okresoch východného Slovenska krížili s tzv. poľským druhom, v južných okresoch s man-galicou.[27]

Chov koni na Slovensku v skúmanom období viac-menej stagnoval, ba vo väčšine okresov vidieť pokles počtu koni, ktorý sa pohyboval od 1—5 %. V Spišskej župe napr. počet koni bol taký nízky, že — ako píše súdobý dokument — nezaslúži si ani len zmienku. Ale stav koni klesal i na nížinách, napr. v Komárňanskej župe, kde by sme predpokladali práve opačnú tendenciu, pretože tu bola mnohostranná možnosť využitia koni. Tento stav sa nevzťahuje na Nitriansku a Šarišskú župu, kde stav v pestovaní koni stagnoval alebo len mierne stúpal. Jedine Zemplínska župa — jej severné okresy vykazujú v predvojnových rokoch prírastok 20 %.
Musíme však zaregistrovať istú zmenu v chove koni, zmenu v skladbe chovných druhov. Čistokrvné a niektoré ušľachtilé druhy sa chovali iba na veľkostatkoch, prípadne ojedinelé na stredných hospodárstvách.

Pri hľadaní príčin stagnácie chovu koni, ktorá siaha až do druhej polovice 19. stor., sme došli k záveru, že tu hrali úlohu viaceré faktory. Predpokladáme, že po prechode veľkostatkov na intenzívny spôsob poľnohospodárskej výroby prevzal úlohu záprahových koni väčšinou hovädzí dobytok — voly, ktoré po skončení poľnohospodárskych prác vykŕmili a za veľmi výhodných podmienok predali predovšetkým do zahraničia. V hornatých krajoch Slovenska dôsledkom vysťahovalectva nastal pokles počtu samostatných poľnohospodárov, ktorí si privyrábali furmankou, teda úpadkom povozníctva upadá aj chov koni. Úpadok povozníctva trval po celé skúmané obdobie. [28]

Aj v chove oviec sa prejavoval úpadkový trend, ktorý bol charakteristický na celom Slovensku pre celú epochu volnej súťaže kapitalizmu a pretrvával aj v predvojnovom období. Zintenzívňovanie poľnohospodárskej výroby pomalým, ale istým tempom prenikalo do všetkých úrodných okresov južnej a juhozápadnej časti Slovenska, a to nielen do veľkých, ale aj stredných roľníckych hospodárstiev. Tento postup vyžadoval ďalšie rozorávanie pastvín a lúk, aby sa mohlo rozširovať pestovanie priemyselných plodín a chov hospodárskych zvierat sa menil stále viac na maštaľný chov, predovšetkým pri dobytku a ošípaných. To bolo aj príčinou veľkého — skoro o 50 °/o — zníženia počtu oviec v Bratislavskej, Nitrianskej i Komárňanskej župe. Tento jav sa nám zdá byť zákonitý, ale úpadok, resp. stagnácia chovu oviec v takých župách a okresoch, ktoré svojimi prírodnými danosťami boli priamo predurčené na rentabilný chov tohto druhu domácich zvierat vo veľkom, pokladali aj súčasníci za „katastrofu". Takáto situácia bola v Novohradskej, Tekovskej a Liptovskej župe, ktoré r. 1911 vykazovali oproti roku 1895 zníženie stavu oviec až o jednu tretinu. V Trenčianskej, Abovsko-Turnianskej a Šarišskej župe vidíme pokles o 15 %, kým zníženie stavu oviec o 1,5 % na Orave pokladáme iba za stagnáciu. Avšak boli aj také župy, kde zaznamenali v tomto období vzrast počtu oviec. Napr. chovatelia v Hontianskej, Zvolenskej, Gemersko-Malohontianskej, Spišskej i Zemplínskej župe rozmnožili svoje stáda oviec o 15 %. Chovatelia oviec po celé skúmané obdobie uskutočňovali takú chovnú prax, že v letných mesiacoch odchované ovce na jeseň predali a na jar si kúpili nové. Proti tejto po stáročia zaužívanej zvyklosti začali bojovať župné poľnohospodárske spolky, pretože uvedený extenzívny chov oviec slúžil iba na chov degenerovaných druhov. Hospodársky spolok Spišskej župy napr. vyslal svojich zástupcov do Sedmohradska, aby tam nakúpili čistokrvné ovce, tzv. racka. Tento druh, ktorý bol pomerne veľkého vzrastu a odolný, dával veľa mlieka a vlny, sa čoskoro udomácnil v tomto kraji. Zlepšenie stavu chovaných druhov konštatujú súdobé dokumenty (r. 1905) i na strednom Slovensku, aj v okrese Šahy, Krupina, Lučenec a na celom území Zvolenskej župy, kde horské pastviny v rozlohe 6000 kat. jutár boli pod správou Poľnohospodárskeho spolku Zvolenskej župy. Istá náprava v kvalite stád oviec i v spôsobe chovu teda priniesla ovocie, ale produkcia oviec bola stále pomerne nízka. Od jednej ovce dostali chovatelia 14—16 kg syra, čo je podľa odborníkov nízky prínos. Veľká väčšina oviec patrila veľkostatkárom. Isté nepochopenie zo strany maloroľníkov badať v tejto oblasti ešte aj koncom prvého decénia nášho storočia. [29]

Nádejným zdrojom nových príjmov veľkých i malých hospodárstiev v období imperializmu sa stal chov hydiny. Poľnohospodári najrozličnejších veľkostných skupín síce chovali hydinu už dávnejšie, ale predovšetkým iba pre vlastnú spotrebu. Hydina ako tovar chovaný vo veľkom pre trhy sa dostala na program vládnych orgánov pomerne neskoro. Všeobecné úsilie uhorskej vlády podporovať chov čo najvýnosnejších druhov čistokrvných domácich zvierat sa iba v druhej polovici prvého desaťročia nášho storočia zameralo aj na chov hydiny. Tejto podpore predchádzala veľká kampaň Obchodných a živnostenských komôr, ktoré neustále upozorňovali svoje nadriadené orgány na nevyužité finančné možnosti, ktoré by mohlo poľnohospodárstvo získať chovom hydiny vo veľkom i v malom množstve. Upozorňovali, že hydinové farmy nevyžadujú veľké investície a pri dobrom odbornom vedení môžu pomerne rýchlo zabezpečiť svojim majiteľom slušné príjmy. Ale štátna podpora na nákup nových, vyšľachtených druhov sa oneskorovala a chov hydiny v prvom decéniu nášho storočia na západnom Slovensku stagnoval, na východnom Slovensku dokonca upadol, pretože chovateľské metódy, ako hovoria súdobé dokumenty, boli „stredoveké".

Päťročný sústavný nátlak župných hospodárskych spolkov na Ministerstvo orby si konečne vynútil štátnu podporu aj pre tento chovateľský odbor. Župné hospodárske spolky a poľnohospodárske výbory začali chovateľom dodávať čistokrvné druhy za znížené ceny. Založili veľké liahne a r. 1908 Obchodné komory v Bratislave a v Košiciach už registrujú prvé pozoruhodnejšie výsledky. Roku 1910 na území Košickej komory zaevidovali už také dediny, kde sa za päť rokov vymenil celý nekvalitný chov hydiny. Ale bol to ešte ojedinelý jav. Udomácňovanie sa ušľachtilých druhov hydiny v širšom meradle postupovalo pomaly, jednak preto, že župný poľnohospodársky výbor nevedel zadovážiť potrebné množstvo kvalitnej hydiny, inde zasa chovatelia nechceli riskovať, ostali verní starým chovaným druhom. Medzi prvými záujemcami o kvalitné druhy hydiny boli Bratislavská, Komárňanská, Hontianska, Novohradská, Zemplínska, Šarišská a Gemerská župa. Koncom prvého desaťročia 20. stor. sa objavuje záujem o kvalitné druhy hydiny aj v župách Abovsko-Turnianskej a Spišskej. Proces skvalitnenia chovu hydiny sa teda začal, ale v predvečer prvej svetovej vojny — domnievame sa — nedošiel ďaleko od sľubných začiatkov, i keď na južnom Slovensku boli už v týchto rokoch aj veľké farmy, ako napr. v Čate, Komárne, v Klížskej Nemej, a roľníci v Tekovskej i Nitrianskej župe dosahovali už pekné príjmy z pestovania hydiny. [30]

Z uvedeného rozboru vidíme, že v rokoch 1900—1914 sľubne pokračoval všeobecný rozvoj kapitalistickej výroby v poľnohospodárstve na Slovensku. Jedným z hlavných ukazovateľov tohto vývinu je znižovanie rozlohy úhorov a zvyšovanie fondu ornej pôdy a zmena skladby pestovaných plodín. Tento proces zachytil v skúmanom období aj menej úrodné kraje Slovenska, kde rozorávanie úhorov, pastvín a lúk sa odohrávalo v oveľa širšom meradle, ako v úrodných poľnohospodárskych oblastiach, pretože tam už v období imperializmu boli menšie možnosti pre tento proces ako v menej úrodných oblastiach. Skladba pestovaných plodín sa mení v prospech okopanín, krmovín a technických plodín; v produkčných oblastiach Slovenska predovšetkým v prospech cukrovej repy a krmovín, v menej produkčných oblastiach v prospech zemiakov. Odlišnosti skladby poľnohospodárskej výroby vytvorené prírodnými podmienkami toho-ktorého kraja sa zvýrazňovali a dotvárali sa špecifické poľnohospodárske rajóny, ktoré sa začali formovať už v druhej polovici 19. stor. Na juhozápadnom Slovensku sa vyhranili rozšírené hranice repárskych oblastí a v menej úrodných oblastiach, ako napr. na Spiši, Orave a v Liptove, sa vytvárali zemiakové oblasti. V úrodných oblastiach Slovenska badať vo všetkých zložkách poľnohospodárskej výroby rozvoj, ktorý bol intenživnejší na veľkostatkoch ako na menších roľníckych hospodárstvách. Lenže ani tento rozvoj na veľkostatkoch už nebol taký prudký ako v druhej polovici minulého stor. Istý rozvoj nastal aj v menej úrodných oblastiach Slovenska, ale priemerná úrodnosť jednotlivých poľnohospodárskych plodín bola stále skromná a zapríčinila nízke priemery celoslovenskej úrodnosti, pretože značná časť maloroľníkov — predovšetkým v menej produkčných oblastiach Slovenska — hospodárila aj naďalej po „starom", a zaostalosť poľnohospodárskej výroby sa v niektorých menej produkčných oblastiach Slovenska konzervovala.

Rozvoj, ktorý bolo možné pozorovať skoro v celej rastlinnej výrobe, neprejavil sa natoľko v živočíšnej výrobe a objavuje sa iba v niektorých oblastiach živočíšnej výroby, ako napr. v dobytkárstve a chove ošípaných, kým chov oviec v niektorých horských oblastiach Slovenska vykazuje trend k znižovaniu. Imperializmus teda prehlboval rozdiely v poľnohospodárskej výrobe nielen medzi jednotlivými kategóriami poľnohospodárov, ale aj medzi jednotlivými výrobnými oblasťami.

PhDr. KATARÍNA VADKERTYOVÁ, CSc. Historický ústav SAV, Bratislava

Poznámky:

1 Die Agrarfrage in der Osterreichisch-.Ungarischen Monarchie 1900—1918. Bukurešť 1965; SZUHAY, M.: A szántófôldi termelés fejlôdése 1867—1914. In: Agrártorténetl Szemle 1971, s. 23—68; VÖRÖS, A.: Intenzívne hospodárstvo a chov dobytka na juhozápadnom Slovensku koncom 19. a začiatkom 20. stor. In: Hist. čas., 11, 1963, s. 101— 123.

2 Magyar Statisztikai Évkönyv. Üj folyam r. 1900. Budapest 1902: Detto r. 1914. Budapest 1916 (clalej len MSÉ).

3 Magyar Országos Levéltár, Budapest (cTalej MOL), Ministerstvo orby (dalej FM),
prez. 1900—162; 1901—12261; 1901—11750; 1909—31—6162 (702—1909—49); 1909—
10312. Jelentés a Magyar királyi Kormány működéséről és az ország közállapotáról az
1900.évben. Budapest 1901 (dalej Kormányjelentés), r. 1902, s. 123 a 135; r. 1904, s. 136;
r. 1910, s. 127 a 133; r. 1911, s. 129; r. 1912, s. 141, 142; r. 1914, s. 138.

4 MOL,  FM, prez. 1900—1136 a 1702—32; 1901—3092; 1904—9016 a 9492; 1908—6227;
1911—7543 (109806), a 8061 (11367). Kormányjelentés, r. 1908, s. 154.

5 MOL. FM, prez. 1909—137; 1909—257(5627); 1912—4551(9426); 1914-138. Kormányjelentés, r. 1908, s. 154 a 1912, s. 141.

6 Kormányjelentés, r. 1910, s. 133 a 135; r. 1910, s. 125.

7 Magyarország földművelésügye 1897—1902. Budapest 1903, s. 10—11. Kormányjelentés, r. 1901, s. 85; r. 1903, s. 74; r. 1904, s. 95; r. 1909, s. 137; r. 1910, s. 82; r. 1912,
s. 99; r. 1913, s. 93; r. 1914, s. 101.

8 MSÉ, r. 1900, s. 80—81 a r. 1914, s. 78—79.

9    A Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara Jelentése (ďalej Hlásenie Bratislavskej komory), r. 1903, s. 29; r. 1905, s. 1; r. 1907, s. 19; r. 1910, s. 29. A Kassai Kereskedelmi és Iparkamara jelentése (ďalej Hlásenie Košickej komory) r. 1902, s. 6; r. 1908 s 5-r. 1909, s. 5; r. 1910, s. 4.

10    Kormányjelentés, r. 1902, s. 84; r. 1908, s. 96; r. 1909, s. 82; r. 1911, s. 84; r. 1912,
s. 96; Kereskedelmunk és iparunk az 1901-es évben. Budapešť 1902, s. 34—35. Hlásenie
Bratislavskej komory, r. 1905, s. 3; r. 1906, s. 2; r. 1910, s. 35. Hlásenie Košickej komory
r. 1902, s. 6; r. 1905, s. 6; r. 1905, s. 6; r. 1908, s. 5; r. 1909, s. 6—7; r. 1910, s. 5. RUBINEK, Gy.: Magyarország gazdaclmtára. Budapešť 1911, s. 110.

11 Kereskedelmünk és iparunk az 1901-es évben... c. d., s. 34—35. Kormányjelentés, r. 1902, s. 89; r. 1908, s. 96; r. 1909, s. 82; r. 1900, s. 84; Hlásenle KoSickej komory, r. 1902, s. 7; r. 1905, s. 6; r. 1908, s. 6—7; r. 1909, s. 6—7; r. 1910, s. 6; Hlásenle Bratislavskej komory, r. 1904, s. 14; r. 1906, s. 15—17. Mezőgazdasági Szemle 1904, s. 28 a 247

12 MSÉ, r. 1900, s. 80-81 a r. 1914, s. 78-79.

13 MOL, FM, prez. 1910—72. Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1892, s. 151; r. 1901, s. 8; r. 1903, s. 29; Hlásenie Košickej komory, r. 1902, s. 8; r. 1908, s. 8—9; r. 1909, s. 9—10; r. 1910, s. 7. A Besztercebányai Kereskedelmi és Iparkamara jelentése (Hlásenie Banskobystrickej komory) r. 1905, s. 34. Mezôgazdasági Szemle, r. 1905, s. 136; r. 1911, s. 165; r. 1913, s. 25. Gazdasági Lapok, 1908, s. 172.

14 VADKERTYOVÁ, K.: Dojiny cukrovarníckeho priemyslu a pestovania cukrovej repy na Slovensku (1800—1918). Bratislava 1972, s. 63—74.

15    MOL, FM-prez. 1910—72. Kormányjelentés, r. 1902, s. 103; r. 1907, s. 98; r. 1908, s. 92 a 150; r. 1909, s. 136; r. 1910, s. 127 a 133; r. 1911, s. 126; r. 1912, s. 144; r. 1914, s. 138. Magyarország foldmíívelésugye 1897—1902, s. 17. Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1906, s. 2. Hlásenie Banskobystrickej komory, r. 1905, s. 36. Hlásenie Košickej komory r. 1905, s. 7; r. 1908, s. 8—9; r. 1910, s. 9. Mezôgazdasági Szemle, r. 1913, s. 25.

16    Kormányjelentés, r. 1908, s. 87 a 91.

17    Kormányjelentés, r. 1901, s. 8; r. 1902, s. 90; r. 1908, s. 91; r. 1911, s. 84; r. 1913, s. 92. Magyarország foldmíívelésiigye 1897—1902, s. 7. RUBÍNEK, Gy.: c. d., s. 678.

18    Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1912, s. 158. Hlásenie Košickej komory, r. 1908, s. 11; r. 1909, s. 11. Megôgazdasági Szemle, r. 1896, s. 254.

19 MSÉ, r. 1900, s. 99-100. Kormányjelentés, r. 1904, s. 133; r. 1908, s. 151; r. 1909,
s. 137; r. 1910, s. 133—134; r. 1911, s. 121; r. 1912, s. 142; r. 1914, s. 105. Magyarország
földművelésügye 1897—1902, s. 34 a 51. Hlásenie Bratislavske] komory, r. 1910, s. 50—
51. Hlásenie Banskobystrickej komory, r. 1902, s. 8—9; r. 1905, s. 18. Hlásenie Košickej
komory, r. 1910, s. 10. RUBlNEK, Gy.: c. d., s. 678.

20 MSÉ, r. 1900, s. 119, 122 a 125; r. 1914, 9. 103 a 105. Kormányjelentés, r. 1908,
s. 154.

21 Kormányjelentés, r. 1910, s. 134; r. 1911, s. 128; r. 1912, s. 142. VADKERTYOVÁ, K.: Začiatky hnojenia priemyselnými hnojivami na Slovensku. In: Agrikultúra 1972, s. 65— 81.

22 MSE, r. 1900, s. 88; r. 1914, s. 83. PUSKÄS, A.: Gestaltung der landwirtschaftlichen
Produktion in Ungarn und der Markt der Monarchie (1870—1914). In: Die Agrarfrage
in der Österreichisch-Ungarischen Monarchie 1900—1918. Bukuresf 1965, s. 249.

23 Kormányjelentés, r. 1904, s. 92; r. 1905, s. 75; r. 1908, s. 154; r. 1909, s. 136; r. 1910,
s. 17; r. 1911, s. 127; r. 1912, s. 143. Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1906, s. 4. Gazdasági Lapok, r. 1904, s. 56; r. 1909, s. 252.

24 Magyar Statisztikai Közlemények, Üj sorozat 51. Állatösszeírás, r. 1911 (ďalej MSK, súpis zvierat). Budapest' 1912, s. 208, 222, 240, 246, 266, 298, 318, 346, 354, 362, 430, 482,
510, 550 a 577. Kormányjelentés, r. 1901, s. 105, r. 1902, s. 110. Hlásenie Bratislavskej
komory, r. 1901, s. 13, 1906, s. 6. Hlásenie KoSickej komory, r. 1910, s. 18.

25 MSÉ, r. 1901, s. 106; r. 1902, s. 126; r. 1903, s. 124; r. 1904, s. 126; r. 1905, s. 117; r. 1906, s. 132; r. 1907, s. 125; r. 1908, s. 130, r. 1909, s. 132; r. 1910, s. 121; r. 1911, s. 127; r. 1912, s. 125. Kormányjelentés, r. 1907, s. 133; r. 1908, s. 150; r. 1910, s. 134.  Magyarország foldmíívelésugye 1897—1902, s. 16, 64—65. Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1905, s. 4; r. 1907, s. 2—3; r. 1911, s. 63. Hlásenie Banskobystrickej komory, r. 1905, s. 18. Hlásenie Košickej komory, r. 1902, s. 17—18; r. 1905, s. 8—9, 12; r. 1908, s. 14— 17; r. 1909, s. 13—16, r. 1910, s. 18; r. 1911, s. 13. RUBÍNEK, Gy.: c. d., s. 1, 42, 217, 241—242, 306, 414, 465, 485, 561, 580 a 799.

26 MOL, FM-prez. 1909—31—6162. MSK, sűpis zvierat, porov. pozn. 24. MSÉ, r. 1900, s. 110; r. 1901, s. 104; r. 1902, s. 125; r. 1903, s. 123; r. 1904, s. 125; r. 1905, s. 116; r. 1906, s. 131; r. 1907, s. 124; r. 1908, s. 129; r. 1909, s. 131; r. 1910, s. 122—123; r. 1911, s. 128—129; r. 1912, s. 128—129; r. 1913, s. 103; r. 1914, s. 101. Kormányjelentés, r. 1909, s. 139; r. 1911, s. 129. RUBlNEK, Gy.: c. d., s. 241, 306, 384, 561, 580, 783, 899. VÖRÖS, A.: Intenzívne hospodárenie a chov dobytka v juhozápadnom Slovensku koncom 19. a začiatkom 20. stor. In: Hist. Čas. 9, 1961, s. 121.

27 MSE, ako v pozn. 26. MSR, Süpis zvierat, porov. pozn. 24. Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1901, s. 13; r. 1902, s. 31—32; r. 1905, s. 23. Hlásenie Kosickej komory, r. 1902, s. 18; r. 1905, s. 16—17; r. 1908, s. 15—16; r. 1909, s. 14; r. 1910, s. 17, 19. RUBINEK, Gy.: c. d., s. 42, 465, 580, 678—679, 877.

28 Kormányjelentés, r. 1908, s. 150. Hlásenie Bratislavskej komory, r. 1906, s. 5. Hlásenie Kosickej komory, r. 1908, s. 16. RUBÍNEK, Gy.: c. d., s. 247. MSK, Súpis zvierat, pozri poznámku 24.

29 Kormányjelentés, r. 1909, s. 137. Hlásenie Bratislavskej komory s. 5. Hlásenie Banskobystrickej komory, r. 1905, s. 45. Hlásenie Kosickej komory, r. 1902, s, 18; r. 1905,
s. 12-13; r. 1908, s. 15; r. 1909, s. 14; r. 1910, s. 17, 19. RUBINEK, Gy.: c. d., s. 580.
678, 899.

30 Kormányjelentés, r. 1907, s. 133. Hlásenie Kosickej komory, r. 1902 s. 18; r. 1905, s. 17; r. 1908, s. 13, 16; r. 1909, s. 14; r. 1910, s. 17. RUBINEK, Gy.: c. d., s. 383, 878.

Zdroj: HISTORICKÝ ČASOPIS, 23, 3, 1975

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A Most-Híd politikai párt nyitrai szervezetének "Visszhang/Ozveny" c. ingyenes kiadványa landolt postaládáinkban az elmúlt napokban.  "Közelednek a megyei választások, kezdődik a választók etetése" - gondolhatná a nyájas olvasó.  A kiadványból megtudhatjuk, hogy "István király az együttműködés politikáját választotta" (ki tudja osztaná-e a pártelnök ebbéli véleményét Koppány vezér?) majd egy egyveleg következik, nagyobbrészt falunapokról, főzőcskékről, focimeccsekről, effélékről.

Az olvasó ezennel sem ismeri meg a Most-Híd párt Nyitra-megyében működő szerveinek összetételét még kevésbé azok munkáját. A lapban vicceknek, anekdotáknak, keresztrejtvénynek is jutott hely, láthatóan nem nagyon van miről beszámolni... Talán majd legközelebb.
A párt hasonló kiadvánnyal kampányol a dunaszerdahelyi-megyében is - itt tekinthetik meg.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Aczél Endre családtörténete és pályarajza. A sokak által Aczél György (a Kádár korszak "kultúrfelelöse") fiának hitt tévés-újságíró, publicista rendkívül olvasmányosan megírt visszaemlékezései, reflexiói a késői Kádár korszak és az azt követő 20 évről. Mint az MTI külföldi tudósítója, majd a TV Híradó és a Hét főszerkesztője érintkezésbe került a magyar bel- és külpolitika legtöbb irányítójával, szereplőjével. A kötetet három rövid esszé által mutatjuk be.

„Magyarverések "

Az új évezred első évtizedéig kellett várnunk arra, hogy Szlovákiából és Szer­biából „magyarverésekről" halljunk híreket. „Verik, mert magyar, verik, mert magyarul beszél" — ilyen esetek, ha nagyon szórványosan is, de valóban előfordultak. De csak ebben a két országban. Romániában, amelynek a számlájára már csak megszokásból is a legsötétebb magyarellenességet írjuk, „magyarverések" nem voltak; amennyire tudom, Ukrajnában sem, Ausztriá­val kapcsolatban pedig még csak föl sem merült vagy merül ennek a lehető­sége. (Vajon miért? Ott nincsenek bolond soviniszták? Vagy a magyarok nem beszélnek egymás között magyarul? Nem, nem. Ott jogállam van.)

Mindennek dacára lépten-nyomon túlzó általánosításokba botlik az ember. Mifelénk az új szélsőjobbnak nem csak hajlama, kifejezett igénye is van arra, hogy a határon túli magyarság fizikai veszélyeztetettségét bevigye a közbeszéd­be. Az iskoláinkban pedig - úgy fest - diplomás történelemtanáraink elfelejte­nek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyar­ellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak „magyarverések". (A diktatúrák nem tűr­ték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néz­tek el.) Sőt Jugoszláviában kifejezetten jó volt magyarnak lenni.

Azt azonban kár volna tagadni, hogy a nacionalista indíttatású többségi elnyomás különféle megnyilvánulásaival elsősorban a romániai, aztán a (cseh) szlovákiai magyarság bőséggel találkozhatott; Nicolae Ceausescu a '8o-as évek közepén olyan eréllyel lépett fel például a magyar helységnév­használattal - és általában a magyar nevek használatával - szemben, amihez képest a 2009-es szlovák nyelvtörvény inkább megengedőnek tűnik. Csak épp nem az egypárti kommunista diktatúra, hanem a többpárti demokrácia viszonyai közepette, ami kínos kérdéseket vet föl e demokrácia értékeire és deficitjeire nézve.

Nemzeti kisebbségek dolgában Csoóri Sándor író és költő szinte megfelleb­bezhetetlen tekintélynek számít ma is, különös tekintettel arra a sokéves -„egyszemélyesnek" mondott - küzdelemre, amelyet a diktatúra idején a hatá­ron túli magyarok kulturális jobblétéért folytatott. Csoóri a '80-as években egyfajta „ügyeletes szentnek" számított, és még csak nem is óvatosnak. Duray Miklós Kutyaszorító című könyvének általa írott előszava - amelyért rövid hallgatásra ítélték - mind a mai napig az első és utolsó olyan politológiai kísér­letnek számít, amely megpróbálta bemutatni a határon túliak hányattatásai­nak TÉNYLEGES okait, gyökereit. Várnám tőle a folytatást, az önreflexiót, mert negyedszázad múltán már félig-meddig komikusnak hat, amit akkor (1982-ben) leírt. Azzal érvelt, hogy legalább három ok miatt maga a kommu­nista „rendszer" a vétkes, a bűnös. Először azért, mert megszüntette a több­pártrendszert. Másodsorban azért, mert megszüntette a magántulajdont. Harmadsorban azért, mert megroppantotta az egyházakat. Csoóri nem tagad-a ugyan, hogy a többpártrendszerű országokban (demokráciákban) is létezik elnyomó többségi nacionalizmus, de, mondta, az soha nem olyan „féktelen és diktatórikus", mint az egypártrendszerekben.

Vegyük akkor sorba az érveit. A rendszerváltozás mindenütt helyreállítot­ta a többpárti, parlamenti demokráciát és a magántulajdont. Az egyházak, ha nem is kapták vissza a birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen sza­baddá váltak az államtól. Csoóri logikáját követve el kellett volna jönnie a mennyek országának. Csakhogy ugyanez a változás a legtöbb helyen az anti­kommunizmussal együtt nem csak és nem is elsősorban a liberalizmus, a to­lerancia, az autonómiaigény iránti rokonszenv szellemét szabadította ki a palackból Ká-Európában, hanem a nacionalizmusét. Mely például az erdé­lyi Marosvásárhelyen késlekedés nélkül megmutatta a maga förtelmes arcát (1990. március). A demokráciában a „nagyromániások" és a Slota-félék-ha a csillagállás olyan - szabadon garázdálkodhatnak. De mi sem panaszkodha­tunk. Nemzeti kisebbségeink ugyan nincsenek (a romák azok volnának, mégis?), szlovákokkal, szerbekkel, románokkal, ukránokkal idehaza nincs gondunk, viszont jó szél fújja a legkártékonyabb magyar örökség, az irreden­tizmus vitorláját, a szomszédokat halálra sértó' Nagy-Magyarország matri­cákkal, kitűzőkkel stb. Ennek köszönhetően az általunk egyébként féltő ro­konszenvvel kezelt horvátok is végigvernek „gyanús" magyarokon. (A „64 vármegyéseknek" meg a hozzájuk hasonlóknak sejtelmük sincs arról, hogy Erdélyben már a XIX. század közepén is a románok voltak többségben, a tudatlan zöm mindent máig érősen magyarnak hisz, ami a történelmi Ma­gyarország idején a mienk volt, tudomást se akar venni arról, hogy Trianon egyszerre volt történelmi igazságszolgáltatás a magyarok által elnyomott ro­mánoknak, szlovákoknak, más kisebbségeknek - és egyszerre kiáltóan igaz­ságtalan, méltánytalan és kegyetlen „igazságtétel" a határokon túlra szorult magyarok kárára, az etnikai önrendelkezés magasztos elvének arcul köpése.)

A „magyarverések" hamis képet sugallnak. Ezernyi konkrét érvvel és esettel tudnám alátámasztani azt a meggyőződésemet, hogy a közigazgatási és szelle­mi szférában föl-fölsarjadó, olykor nyílt, olykor sunyi magyarellenesség dacára az együtt élő magyarok és szlovákok, magyarok és románok, magyarok és szer­bek kiválóan ráleltek a piacgazdaság nyújtotta lehetőségek KÖZÖS kihaszná­lására. Romániában és Szlovákiában se szeri, se száma a megtollasodott (néha milliárdos) magyaroknak, amiképpen a „közös buliknak" se. Az üzleti életből szinte teljességgel hiányzik az a finnyásság, amelyet politikusok és széplelkek hajlamosak egész nemzeti közösségeknek tulajdonítani. Ha egy román üzlet­ember lehetőséget lát Magyarországon, bejön és kihasználja; ha egy magyar Szlovákiában, odamegy és kihasználja. Nem tudok róla, hogy puszta nemzeti­ségi alapon - azért mert magyar - gazdasági hátrány ért volna egy vállalkozót.

Nem, uraim és hölgyeim, ezek a pénzcsináló emberek általában kiválóan szóra­koznak azon, hogy milyen ostoba szerepeket játszanak a politikusok. A Svejkhől vett kép reinkarnálódik: az az emlékezetes pillanat, amikor a lískovicei zsidó kocsmáros eladja lesoványodott, félig-meddig döglődő tehenét a Monarchia hadseregének, majd közli a feleségével, hogy „a katonák hülyék, és a te Náthánod nagyon okos".

Istvánunk, Koppányunk

Magyarország olyan ország, ahol együtt tud élni I. (Szent) István királynak a római katolikus egyház és az állam által egyként támogatott kultusza a po­gány Koppányéval, kit, mint tudjuk, István felnégyeltetett.

Magyarország olyan ország, ahol megférnek egymás mellett a Mária-jelké­pek és a turulok. Emberek, akik reggeltől estig hányják magukra a keresztet, még csak gondolkodóba se esnek, amikor ugyanazzal a lélegzettel a kereszt ellenségeit istenítik. Hasonlót én Európában nem látok, Lengyelországban például teljességgel elképzelhetetlen, hogy bármilyen pogány relikvia megél­hessen az egyház sugározta fénykoszorúban. Adolf Hitler közismert pogány-kultusza után a mai német gusztus se bírna el hasonlót.

Nálunk azonban már negyedszázada „működőképes" ez a vegyes kultusz, és ebben a történetben - sokak szemében paradox módon, gondolom én -exkluzív érdemek tulajdoníthatók a Boldizsár-Illés-Bródy szerzőtrió István, a király címet viselő művének, az egyetlen, igazi, tőrőlmetszett magyar rockoperának.

Ez a - minden más nézetben lenyűgöző - színpadi mű a lázadó pogány fe­jedelem, Koppány apológiájává sikeredett, ma azt mondanám, szükségkép­pen. Szörényiek - az Illés együttes - népzenei motívumokból (is) táplálkozó rockzenéje a maga idejében a lázadás egyik közismert és közszeretetnek ör­vendő formája volt. El nem tudom képzelni, miként hatott volna, ha az „Ist­vánban" - mondjuk - a szerzők VII. századi gregorián énekeket rockosítanak, a király nagyobb dicsőségére. Ez szóba nem jöhetett. Viszont Szörényi Levente lázadó zenéje és a lázadó pogány vezér történelmi alakja annál na­gyobb természetességgel találtak egymásra. Sorsszerű volt, hogy a hamaro­san slágerszámba menő dalok Koppányt apologizálják, ne pedig Istvánt, s ne váljék emellett zeneileg is, szövegileg is erőtlenné a „felismert történelmi szükségszerűség", amely Istvánt a kereszténység páratlanul kegyetlen terjesz­tőjévé, ugyanakkor a középkori magyar állam megalkotójává, a hatalmas,  nyugat-európai keresztény közösség elismert, emancipált tagjává, a római pápa kegyeltjévé tette. Az „István" közönsége a magyar történelem „első" kurucát", Koppányt fogadta a szívébe, amihez az alkotók már azzal is hozzáse­gítették, hogy István király javarészt külföldiekből álló udvartartását a lehető legkellemetlenebb színekkel festették le.

Nem minden múlt ér máig, de ez igen. A pogány kellékekkel bőven kista-fírozott, úgynevezett „magyar hagyományőrzésnek" valóságos reneszánszát éljük. A római katolikus egyháznak a szociálliberális kormányokról sok rossz szava van, erről a jelenségről történetesen kevés. Létezik olyan kereskedelmi televízió, bőséggel akadnak olyan műsorok, amelyek úgy népszerűsítik a magyar monda- és mítoszvilágot, úgy emeséznek, csabakirályfiznak, turu-loznak, rovásírásoznak, sumérmagyarrokonoznak, hogy közben még csak sejtetni sem próbálják, hogy mondákról és mítoszokról van szó, amelyeknek a valósághoz roppant kevés közük van. Éppenséggel semmi. Egy szép székely himnuszt akasztanak a történeteik végére - és arról se mondják el, hogy egy vacak magyar műdal, amelynek semmilyen székely gyökere nincsen, s ha nem számít tiltott gyümölcsnek évtizedeken át (mármint Erdélyben, aztán idehaza is); ha nem ennek a gyümölcsnek az élvezete, a dac, az ellenállás szelleme élteti tovább, ma már jószerivel nem is tudnánk róla, hogy létezett valaha. De időutazunk, időutazunk.

In memoriam Szűcs Jenő

Istvánnal kétségkívül „csatlakoztunk" Európához - vagy legalábbis azt hisszük. Egy - esetleg - még helyesírni is tudó középiskolás diák arra a kérdésre, hogy mikor „szakadtunk el" Európától, a rendszerváltozás utáni időszak neveltjeként egészen biztosan azt mondaná, hogy Jaltában, 1945-ben, amikor a nagyhatal­mak felosztották egymás között a világot, és bennünket odalöktek a szovjetek­nek. Ami az „odalökést" illeti, efelől semmi kétség. Lehullott a vasfüggöny, ami­képp ennek a felosztásnak az egyik fő-fő machinátora, Sir Winston Churchill mondotta volt sértett képmutatással.

Churchill történésznek sem volt utolsó. Történelmi tárgyú - remek -könyveiért utóbb irodalmi Nobel-díjat is kapott. (Igen, irodalmit.) Vasfüg­göny helyett, mint történész, akár arról is elmélkedhetett volna, hogy volta­képp nem történt semmi. Kelet és Nyugat általa és Sztálin által meghúzott határa ugyanott húzódott, ahol Nagy Károly (Charlemagne) VIII. századi birodalmában. Bő ezer év európai történelemfejlődése során ez a törésvonal tartósnak bizonyult, hovatovább megingathatatlannak.

Ha a ma fölnövekvő nemzedék olvasna Szűcs Jenőt (vagy legalább a tanárai olvasnának), akkor tisztába jöhetne azzal, hogy ez a tartósság egyáltalán nem korábbi „Jaltáknak" köszönhette a létét, hanem annak, hogy a közép-kelet-eu­rópai régió s benne Magyarország fejlődése - különösképpen a feudalizmus­nak a XIX. századig történő konzerválása miatt - a nyugat-európaitól teljesen eltérő haladási (pontosabban: maradási) minták szerint alakult. A nyugati modellre a haladás, a keletire a mozdulatlanság volt a jellemző. A legkiválóbb példa erre, hogy UGYANAKKOR, amikor a Dózsa-féle parasztfelkelés leve­rése után a magyar nemesség a második jobbágyságba taszította a föld műve­lőit, Nyugat-Európában már vagy háromszáz éve szerződéses hűbéri viszony­ban állt egymással úr és paraszt, ráadásul olyképpen, hogy utóbbi az emberi méltóságát is őrizhette. A középkor végén, az arányokat tekintve, ötször annyi dologtalan nemes élt Magyarországon, mint Franciaországban, ezzel szemben négyszer-ötször kevesebb szabad polgár.

Szűcs nem törődött a mítoszokkal, még kevésbé az illúziókkal. Bebizonyí­totta, hogy a magyar történeti fejlődés iránya nem nyugatias, hanem klasszi­kusan közép-kelet-európai volt; mi ezt a modellvariánst tettük magunkévá. Szerinte minden későbbi társadalomszerkezeti és mentális torzulás erre a va­riánsra vezethető vissza. (Kétségkívül látható itt a bibói ihletés.)

Nem a gonoszság mondatja velem, hanem Szűcs Jenő, hogy Jaltában volta­képp arra tétetett pecsét, ami ténylegesen létezett. Amiből természetesen nem következik, hogy a dualizmus-kori Magyarország és a romániai Ókirályság közé mechanikusan egyenlőségjel volna tehető; és az sem, hogy Oroszország azonos lett volna Csehországgal. A példák tetszés szerint szaporíthatok. Ami azonban a két világháború közötti Magyarországot illeti (s mellette például Lengyelországot), annak „úri osztályát", római katolikus egyházát oly mérték­ben hatotta át a feudális gondolkodásmód (Mindszenty bíboros 1945 után, kormányzó híján, az ország „első zászlósurának" tekintette magát), ami még a náci németeket is lenéző kacagásra indította.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Janics Kálmán 1971-ben Magyarországon publikált tanulmánya az utolsó "itthon" megjelent írása volt 1989 előtt.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A párkányi Ady  Endre  magyar tanyelvü alapiskola és  a  Léda Galéria szeretettel meghívja Önt  2013.09.03-án 10.00 órai kezdettel a losonci amatőr fotós Ľubo Činčura "Nepál" c. kiállításának megnyitójára.
A vendégeket üdvözli Mgr. Fodor Zsuzsana igazgatónő.
A kiállítást megnyitja Paed Dr. Kornélia Slabáková Párkány város alpolgármestere.
A kiállítás kurátora Juhász Gyula a Parkányi Városi Múzeum igazgatója.

A különleges képeket 2013.09.13-ig lehet megtekinteni az iskola aulájában Párkányban.

Kevesen hinnének abban, hogy el lehet hozni Nepált Párkányba is. Egy merész fiatalembernek ez az ötlete támadt, hogy megosztja a különleges földrész csodálatos látnivalóit Párkány város lakóival. De hogyan is kerül elő Nepál a több tízezer kilométer távolságból?

Egy ország dél-Ázsia, észak Kína  és dél India szomszédságában, amelyet északon a Himalája hegycsúcsai öveznek, a déli mocsaras vidéke pedig bele torkol a dzsungelba. De mit is tudunk erről az országról? Az itt élő emberekről és a gondolkozásukról? Hát igen, vajmi keveset... Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy semmit.

Sokkal többet sikerül  megtudni mindazoknak, akik megtekintik a kiállítást, ill. részt vesznek a szeptember elejei megnyitón Párkányban. Ľubo Čincura losonci amatőr fotós ezt a különös országot fogja bemutatni a nagyérdemű közönségnek.

A mester 2012-ben látogatta meg  Nepált és fényképezőgéppel  a kezében próbálta megörökíteni mindazt  ami a látogató elé tárul. Fotókat készített az ottani emberek életéröl, fényképezte az állatokat, igyekezett lencsevégre kapni a helyiek mindennapi életét.

A fotós, aki átutazta egész Nepált, útja során gyönyörű fotókat készíttet. Néhány perc leforgása alatt részeseivé válunk e felfedezö útnak, mintha magunk is ott lennénk és végig járnánk azokat a csodálatos helyeket ahol Cincura úr járt. Ahogy a fotós elmondta,  Nepálba  kell utazni, hogy az ember megértse a hindu vallás filozófiáját. Egy olyan szegény országot mutat be, amely ugyanakkor nagyon gazdag. Találkozásunkor, amikor erre a kiállításra készültünk, Cincura úr élményiröl mesélt - például arról, amikor egy orrszarvú megtámadta a francia turista csoportot. Vagy amikor a mocsárban  egy egyszarvú szerelmet vall egy másik egyszarvúnak. Minden fotója telitalálat.

Felidézi azt az esetet is, amikor egy temetésen vett részt. Kalahmandán a halottakat máglyán égetik el. "Az egész folyamat fájdalmas volt, de tanulságos, ennek ellenére a kiállitásokkon nem teszem szemléletre ezt az élményt" mondja a mester. "Talán ott éreztem meg igazán  a hindu élet igazi filozófiáját. Nem felejtem el a találkozást, a Bamdazs családdal sem. Guptam apuka és Manju anyuka és az ő két gyermekükkel, akiknél én is úgy élhettem mint ők. Naponta kétszer étkeztünk, mindig ugyanazt az étel, amit ők 760-szor esznek egy évben, soha mást - rizs szemekből, párolt spenótból, lencse és indiai kariból készült ételt.

Ezek az emberek annak ellenére, hogy évente nem keresnek többet 100 eurónál, mégis boldogan élnek, a környezetükkel igyekeznek harmóniában élni. Láttam billegni a 17 hónapos Aachen kislányukat négy méteres szikla szakadék fölött és figyeltem határtalan nyugalmukat, ahogy figyelik őt miközben felvilágosittotak, hogy a gyereknek saját magának kell döntenie..." mesélte Cincura.

A fényképeiből készült kiállítás két részre van osztva. Az egyik részen a fekete fehér képei találhatók, melyeken túlnyomó részt emberi arcokat és sorsokat mutat be. A másik részében vannak a vándorutakról készült színes fotók. A Himalája 8000 méter magasságában élő emberekröl és állatokról készült képek, de a Nepáli természet expresszionista témái is megtalálhatók itt.

Lubo Cincura fantasztikus fotókat hozott magával haza  Nepáli útjáról. Sikerült megismernie a Nepáli emberek életét is. Ezek főképen a fekete fehér fotóin éreztetik velünk életfilozófiájukat, energiájukat. Több tíz ezer kilométeres távolságban élnek tőlünk ugyan, valahol mégis nagyon közel.

Akik megtekintik majd ezt a kiállítást, megismerhetnek egy olyan messzi távoli országot mint  Nepál ahová többségünk soha nem jut el. Bele gondolok hogy a földrajzórákon  minden iskolában be kellene mutatni ilyen távoli országokat, hogy gyermekeink olyan szép helyekkel ismerkedjenek, mint Lubo Cincura Nepáli útja során.

TELEK LAJOS
FOTOK. LUBO CINCURA

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Tizenöt éve,  1999-ben tetőzött Agócs Béla (1962 - 2001) ügye. Néhány cikk erejéig felidézzük a háborgó nádszegi tanító magányos küzdelmét az egynyelvű bizonyítványok ellen és küzdelmének tragikus végét.
Annyi bizonyos: ha elfeledjük, akkor cselekedetei értelmetlenek, gyötrődése felesleges és áldozata hiábavaló volt.
Előző cikkünk itt található.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Egy szemet gyönyörködtető könyvet - a "Honnét hová, az önállóság 20 éve" címmel megjelent kötetet szeretnénk ma bemutatni és a benne található Szigeti László "Vegyes érzésekkel a szülőföldről" címü írását ismertetni. Szigeti az egyike a 32 szerzőből, akik az önálló Szlovákia 20 évét vizsgálják a legkülönfélébb szempontokból.
Szigeti László az "együttműködési attitűd" élsószámú értelmiségi képviselője a Felvidéken, egy sikeres politikai projektet is jegyez - Bugár Béla "együttműködés pártja" bevallottan az ő ihleteséből (is) jött létre.

Írásában 20 oldalon át ismerteti a felvidéki magyarság múltját és helyzetét, ecseteli annak életkörülményeit és kilátásait. Első ránézésre szembeötlő, hogy a szerző a szlovák történeti narratívákra épít. Szigeti szerint a monarchia felbomlását a nemzetiségi elnyomás okozta és a magyarokkal szembeni csehszlovák belpolitikát az 1918 előtt szlovákok által elszenvedett sérelmek determinálták. A háború utáni jogfosztó törvényeket pedig az I. bécsi döntés megtorlásaként értelmezi. Az hogy a "magyar" jelző a szlovák nyelvben egyre inkább szitokszóként funkcionál szerinte arra utal, ahogyan valamikor "buta-tót"-nak hívták a szlovákot Magyarországon, stb.   Ezt az önfeladó-önvádló, aránytévesztésen, csúsztatásokon alapuló múltszemléletet Janics Kálmán annak idején "antiszubjektív szervilizmusként" jelölte... (bár akkoriban ezt Tilkovszky Lóránt nem annyira a  szláv nemzetállam, mint inkább a pártállam felé gyakorolta és az "együttműködés pártját" is máshogy hívták akkoriban).[1]

A jelent illetően a felvidéki magyarság rossz helyzetét Szigeti szerint két tényező befolyásolja: a szlovák politika még mindig nem érti, méltányolja és tudatosítja, hogy a kisebbség tagjait egyenrangú polgárokként kellene kezelnie. A másik tényező a szélsőjobb térnyerése Felvidéken, főleg a felvidéki fiatalság körében.

Szigeti azokról az erőfeszítésekről ír, amelyeket R. Chmel tett a nyelvtörvény enyhítése érdekében és egy paradigma változást sürget a szlovák politikai etilt részéről. Pozitív előremozdulásként értékeli az eredményeket, apró törvényváltozásokat, bár elismeri, hogy semmi lényegeset nem sikerült elérni. Egy külső szemlélő számára mindez inkább úgy jelenik meg mint látszat tevékenység figyelemelterelő célzattal, feledtetni akarván hogy Szigetiék nem hajlandóak nyíltan fellépni a diszkriminatív törvények ellen[2].

A szövegből nem derül ki, hogy Sz.L. jelentését nem külső szemlélőként írja és maga is - mint feljebb jeleztük - mindmáig aktív alakítója a felvidéki közéletnek. Szigeti egykoron az FMK majd az MPP színeiben politizált és az oktatásügyi államtitkárságig vitte. Ma a Kalligram kiadó igazgatója, az egyetlen felvidéki napilap, az ÚjSzó szerkesztőbizottságának elnöke. A R. Chmel-hez fűződő kapcsolatai révén az előző kormány idején direkt befolyással bírt a kisebbségi-miniszterelnök-helyettes tevékenységére és a támogatások elosztására.

De az írás, és egyben Szigeti legnagyobb hiátusa a liberális-kritikus attitűd feladása. A szerző nem veszi észre, hogy az "együttműködés pártja" esetében egy vezér elvű, már-már komikusan centralizált párt megalakításánál bábáskodott. Azt sugallni, hogy "értékek mentén" váltak szét a magyar pártok útjai, egyszerűen hamisítás.  Semmiféle értékítéletbeli különbség a két párt között nincs, mindkettő félfeudális már már kegyúrrendszeri hierarchiát épít és - ha adva van a lehetőség - azonos mértékben termeli-termelné ki a maga oligarcháit. A Most-Híd megpróbál klientúrát kiépíteni az együttműködő liberális pozsonyi szlovák értelmiségiek körében is, a 20% "szlovák választó" nagyobb része asszimiláns.

Nagy a szerző felelősege abban, hogy hamisan tükrözi a magyar közösség jelenlegi  valós helyzetét. Ez ma egy dezintegrált amorf közeg, amely nem képes aktív közösség-ként funkcionálni. A média,  a Parameter.sk és az Új Szóval az élén azon van, hogy ez így is maradjon, és semmiféle szellemi-politikai verseny, belső sztratifikáció a közösségen belül ne jöjjön létre. Közösségi tudatot és markáns vezető egyéniségeket az kitermelni ne tudjon. Az MKP-Most-Híd rátelepedett a kisebbségi intézményrendszer minden elemére, azok tisztségviselőit bekebelezte és besorozta partkatonáknak. Felvidéken ma akut bizalmi válság honol. Hiteles közéleti személyiségek alig vannak, a médiában teret alig kapnak.

A magyarországi szélső jobb tehát nem egy sztenderd politikai közegbe próbál behatolni, hanem egy-, a liberális értelmiség által félrevezetett és cserbenhagyatott, sérült, hitehagyott és elszegényedett tömegbe próbál közösségi életet oltani. Teszi ezt természetesen a maga eszközeivel, de Szigeti Lászlóval ellentétben: teszi.

Csak remélni tudjuk, hogy az írás mihamarabb a magyar olvasó számára is elérhető lesz, mert kiváló illusztrációja annak, hogy - úgy mint a múltban mindenkor -  a felvidéki magyar aktivizmus "együttműködési attitűd"-jének ára van. Az olvasó  kitapinthatja, milyen áron hajlandó a szláv nemzetállam finanszírozni a kisebbségi értelmiséget, és az a maga részéről hogyan kényszerül-szorul araszolni a morális önmegsemmisülés felé.

[1] Bővebben it...
[2] Bővebben it...

Odkiaľ a kam. 20 rokov samostatnosti. Editor Bútora Martin, Bútorová Zora, Kollár Miroslav, Mesežnikov Grigorij, Inštitút pre verejné otázky a Kalligram, Bratislava, 2013

Obsah
Poďakovanie (Editori)
Úvod: Takmer na polceste (Martin Bútora)

I. SPOLOČNE I SAMOSTATNE V ZÁPASE O DEMOKRACIU ROMAN HOLEC: Dvadsať rokov pohľadom historika
PETR PITHART: Z jednoho štátu dva. Proč a jak se to stalo? České indispozice, slovenské dispozice
MIROSLAV KUSÝ: Náš štát - naša vlasť?
KAREL HVÍZDALA: Tri čestí králové
MILAN ZEMKO: Slováci medzi „večnou" provinciou a samostatnosťou
MARTIN C. PUTNA: Svätý Václave, vyžeň fašisty! A pokračovaní o tom, jak je (zase) nevyhnal
SOŇA SZOMOLÁNYI: Cesta Slovenska od devianta k štandardne problémovej krajine EÚ
MARTIN M. ŠIMEČKA: Poznámky o Čechoch a Slovákoch
GRIGORIJ MESEŽNIKOV: Dosť (alebo málo) bolo demokracie na Slovensku?
ZORA BÚTOROVÁ: Ako chutí slovenská samostatnosť Peripetie a paradoxy vývoja verejnej mienky
JAN ČERVENKA - PAULÍNA TABERY: Rozdelení ČSFR: Kde jsme byli a kde jsme?
JURAJ BUZALKA: Od štátu slovenského národa k multietnickej demokracii?
MONIKA VRZGULOVÁ: Vykročili sme Historická pamäť a kritická reflexia minulosti
MARTIN EHL: Co znamená evropanství pro zemé Visegrádské čtyŕky
JOZEF BÁTORA: Europeizácia zahraničnej politiky Slovenska a strednej Európy v postlisabonskom kontexte
MARTIN BÚTORA - OĽGA GYÁRFÁŠOVÁ: Slovensko - ako nás vidia iní

II. SLOVENSKÁ A ČESKÁ VERZIA VLÁDY ZÁKONA
JIŔÍ PŔIBÁŇ: Ústava ČR - staré konflikty, nové tradice, pŕíští zmeny?
JOZEF VOZÁR: Právo je umenie dobra a spravodlivosti
TOMÁŠ NÉMEČEK: Justice jako česká konkurenční výhoda
ZUZANA WIENK: Vláda nedotknuteľných ...keď niektorí stoja nad zákonom a mnohí sa ho nedomôžu
PAVOL FRIČ: Korupcia: Mýty, fakty, výzvy
TOM NICHOLSON: Je čas dať tomuto štátu zmysel

III. SLOVENSKO AKO DOMOV PRE VŠETKÝCH?
KÁLMÁN PETÓCZ: Ľudské práva - späť k podstate
LÁSZLÓ SZIGETI: Zmiešané pocity z domoviny
ALEXANDER DULEBA: Rusíni: Rub a líce transformácie
JARMILA LAJČÁKOVÁ: Rómovia na Slovensku: Množstvo stratégií a rozpačité výsledky
KLÁRA ORGOVÁNOVÁ - LACO ORAVEC: Musíme si začať navzájom veriť
ELENA GALLOVÁ-KRIGLEROVÁ: Rómovia a školstvo: Chyba v deťoch alebo v systéme?
JANETTE MAZINIOVÁ: Očakávania. Otázky. Satisfakcia. Nádej?

IV VZDELÁVANIE, KULTÚRA, KOMUNIKÁCIA: AKÚ KRAJINU VLASTNE CHCEME?
DANIEL BÚTORA - MARTIN KRÍŽ: Prelomené ľady: Vzdelávanie začína byť témou krajiny
INGRÍD HRUBANIČOVÁ: Jeden deň školopovinnej rodičky
ZORA JAUROVÁ: Sen o ozajstnej krajine
ANTON SRHOLEC - MIROSLAV KOCÚR: Viera je aj kultúra života
JOZEF ČERVEŇ: Ako sa menili moje predstavy o budúcnosti Slovenska
FRANTIŠEK GYÁRFÁŠ: Internet v 25 obrazoch
MARIÁN VELŠIC: Digitálne Slovensko

V. NOVÉ HORIZONTY OBČIANSKEJ SPOLOČNOSTI
DUŠAN ONDRUŠEK: Odkiaľ a kam v diskusiách o riešení konfliktov?
DANIEL PASTIRČÁK: Sprostredkovatelia a biele vrany
IVAN JEŽÍK: Nové iniciatívy, noví lídri, nové nápady
ZORA PAULINIOVÁ: Mesto pre ľudí
JURAJ RIZMAN: Environmentálne hnutie na Slovensku - od krízy k novému pohybu?
FEDOR BLAŠČÁK - MAREK ADAMOV: Spomienky na kontroly pamäti

VI. EKONOMIKA DNES A ZAJTRA: ŠANCE A LIMITY
ZSOLT GÁL: Proti vôli väčšiny: Príbeh „tatranského tigra"
EDUARD ŽITŇANSKÝ: Akí sú dnešní podnikatelia na Slovensku
FRANTIŠEK MÚČKA: Meniaci sa štýl ekonomického manažmentu
ZSOLT BINDICS: Blahobyt i bieda: Dvadsaťročie kapitalizmu na Slovensku
VLADIMÍR BALÁŽ: Od montážnej dielne k inteligentnej ekonomike
JURAJ MESÍK: Prijať budúcnosť

VII. POST SCRIPTUM: TAKTO SI TU ŽIJEME
MICHAL HVORECKÝ: Na ceste s knihami
ADAM ZNÁŠIK: Aké by som chcel Slovensko?
MIROSLAV KOLLÁR: Metodické usmernenie Malomestské blues v jedenástich obrazoch
JURAJ MALÍČEK: Pohľad zo slonovinovej veže
ONDREJ MATOUŠEK: Mečiar, Klaus a Evropa
LADISLAV SNOPKO: Slovenský variant Prahy
SAMUEL MAREC: Generácia, čo príde po nás
AUTORI A AUTORKY

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Esztergomban  szeptember 7-9. között kulturális és gasztronómiai fesztivált rendeznek. A királyváros legpatinásabb utcái várják Önöket ízekkel, korokkal, hangulatokkal.

PROGRAMOK:

Szeptember 6. Péntek
14:00 Hagyományőrző lovagrendek felvonulása
14:30 Az Ízek Korok Hangulatok megnyitója
15:00 Sobieski emlékmű koszorúzása
15:00 Szelindek zenekar hangulatkeltő zenélés
16:00 Szimbola zenekar koncertje
17:00 Lengyel hagyományőrző lovagrend középkori bemutatója
17:30 Lengyel néptánccsoport vendégszereplése
18:30 Lengyel jazz zenekar vendégszereplése
20:00 Honey Beast koncert
20:00 Ocho Macho koncert

Szeptember 7. Szombat

10:00 Hagyományőrző lovagrendek felvonulása
11:00 Lengyel hagyományőrző lovagrend középkori bemutatója
11:30 Pilisszentkereszti népdalkör előadása
12:00 Höcögő Néptánccsoport műsora
12:00 Vörös Oroszlán Lovagrend - középkori mesterségek bemutató
13:00 Bussy Gábor zenés gyermekműsora
14:00 Kisbéres Néptánccsoport műsora
14:00 Hagyományőrző lovagrendek felvonulása
14:30 Pattantyú Néptánccsoport műsora
15:00 Esztergom Étele főzőverseny megnyitója
15:30 Farkas Enikő népdalénekes műsora
16:00 Vörös Oroszlán Lovagrend – párbaj lovagokkal
16:30 Baráti Kör Egyesület előadása (Nyergesújfalu)
18:00 Szelindek Együttes koncertje – középkori világzene Európától a mesés kelet
hangzásáig
19:30 Esztergom Étele főzőverseny eredményhirdetés
20:00 Balkán Fanatik koncert
22:00 Bikini koncert

Szeptember 8. Vasárnap

11:00 Anjou Udvari Lovagok Egyesülete – középkori bemutató
11:00 Szelindek táncház és középkori zene
12:00 Pilisszentkereszti Néptánccsoport műsora
12:30 Búzavirág Népdalkör műsora
13:00 Anjou Udvari Lovagok Egyesülete – középkori bemutató
13:00 Csizmahíja Néptánccsoport műsora
14:00 Napraforgó Meseszínház – Elvarázsolt királyfi
15:00 Hagyományőrző lovagrendek felvonulása
16:00 Kobza Vajk zenekar koncertje
17:00 Levente Péter gyermekműsora
17:00 Anjou Udvari Lovagok Egyesülete – középkori bemutató
18:30 Budai Projekt koncert
21:00 Ghymes koncert

Állandó programok: agyagérme készítés, gyertyaöntés, nemezelés, gyöngyfűzés, kerámia készítés, csipkeverés, babavarrás, csuhékészítés, korongozás, szörp és lekvár készítés, nap és csillagvizsgálat, kovács bemutató, középkori életmód bemutató, jelmezes fotózás

Bövebb információk: www.izekkorokhangulatok.hu
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Vajon, hány embernek sikerül, megvalósítani gyermekkori álmát,vagy tervét. Mert semmi sem lehetetlen, sőt, olykor a nagy álmok könnyebben megvalósíthatók, mint azt az ember gondolná, csak bele kell fogni. A mai fiataloknak erre sokkal nagyobb  esélyük van  mint a szüleik korosztályának, tehát tessék csak bátran álmodni és magasra tenni a mércét!

Amikor a kíváncsiságomat igyekeztem oltatni, az interneten rákerestem az úriemberre. Hogy is kezdjem  ezt a nem mindennapi sikertörténetet... Amikor megpillantottam fantasztikus fotóit, tátva maradt a szám. A legnevesebb magazinokban láthatók lenyűgöző fotói, felcsillant a szemem. Egy ilyen tehetséges fiatalember vajon, hogyan jutott el idáig?  A hazai lapok biztosan nem is ismerik  öt, akinek nap mint nap megadatik része lenni a világ dolgainak, ismert embereket kap lencsevégre mint például Michael Jacksont, Dustin Hoffmant, Angelina Joliet, Brad Pittet, Levis Hamiltont, Michael Schumahert, Robbie Williemst, az U2  zenekar tagjait a Rolling Stonest, Eva Greent, Tom Cruist, Kate Mosst, Mary Elizabethet, Cameron Diast, Liza Minellit, James Brownt, Paris Hiltont, Piere Brosmant, Madonnát,  Michael Mooret, Jason Stathont, Daniel Hirst, Erzsébet királynőt,vagy az angol királyi család tagjait....

Felsorolni is sok a sok–sok hírességet,  irót, politikust, müvészt, a nevezetes eseményeket és  a világ számtalan fantasztikus csodáját amelyeket az olvasók elé tár nap mint nap...

De, hogyan is kerül a csizsma az asztalra? teszem fel magamban a kérdést, milyen út vezet Érsekújvárból-Londonig, hogyan lesz valakiből sajtófotós és hogyan kerül ilyen közegbe?
Mielőtt mindezekre a kérdésekre választ kaptam volna, többször megkerestem e-mailben Deme Dánielt és semmiképen sem sem akartam kihagyni a nagy találkozást, igy hát egyeztettünk és néhány napi  itthon tartózkodása alatt időt szakitott egy kis interjúra. Néhány nap múlva pedig  már Budapesten volt találkozója Andy Wajna film producerrel.

-Kezdjük akkor talán a legelején itt Érsekújvárban születél és ide jártál iskolába is ?

-Hát igen, itt láttammeg a napvilágot és itt kezdtem iskolai tanulmányaimat is.

-Ezek után a fővárosba Pozsonyba kerültél iskolába?

-Igen a szüleim  a Pozsonyi magyar nyelvű gimnáziumba küldtek tanulni.

-A gimnázium után, milyen egyetemet választottál ?

-Egyetemre Prágába jelentkeztem, ott volt egy híres régész szak, de sajnos nem vettek fel, így egy évig ásatásokon  vettem részt, de rájöttem, hogy engem az emberi kultúra jobban érdekel - a vallás a művészet, filozófia nagyobb belátást enged az emberi természetbe mint az ásatások. Elkezdtem hát dolgozni a Prága-i Zsidó múzeumban. Ez által jobban elgondolkoztam  a vallás kérdésein... Beiratkoztam  a Károly Egyetem teológiai szakára, ahol az ókori nyelveket, történelmet és vallástant tanultam. Kaptam közben ösztöndíjat, de a tanulás mellett dolgoznom is kellett - voltam japán idegenvezető, régész, harcművészet-oktató és fotós. Még Prágában kezdtem el komolyan fotózni.

-Elérkeztünk tehát ahhoz a kérdés sorozathoz,hogy hogyan is kerültél Londonba és hogyan is lett belőled sajtófotós?

-Tehát Londonba a prágai tanulmányaim befejezésével kerültem egy ottani egyetem  felajánlotta,azt hogy ott elvégezhetem a doktori diplomámat.Sikerült közben kiadnom két könyvet angol nyelven.Több sajtóirodának elküldtem a fotóimat amely közül az egyiknek  elnyerte tetszését fotóim a mai napig nekik dolgozom.Főleg a szórakoztató ipart, színészeket,zenészeket, hírességekket fotózok.Egy bizonyos idő után  kerestem annyi pézt a fotóimmal,hogy minden más állásomat felhagytam  és azóta csak a fotózásból élek három nagy sajtóirodának is dolgozom,szabadúszóként.

-Én meglepődtem a fotóid láttán  beszéljünk egy kicsit a képeidről,láttam egy fotódat ahol az U2 együttes tagjai egy könyv bemutatón a földön ülnek,hogy sikerült egy ilyen remek fotót készíteni róluk?

-Egy könyv üzletbe volt megkérték az U2 együttes tagjait,hogy üljenek le, de mivel nem volt szék a fiúk a földön foglaltak helyet.

-Egy másik képeden pedig Erzsébet királynő egy lóra mosolyog?

-Hát igen azt tudni kell,hogy az angoli királyi család tagjai gyakran vesznek részt különböző rendezvényeken  és Erzsébet királyné szereti a lovakat is.Sikerült egy olyan pillanatot elcsípnem amikor el is mosolyodott.

-Hát igen végignéztem a fotóidat minden fotónak megvan a maga kis története,az ifjú királyi párt is gyakran fotózod,milyenek az uralkodók?

-Hát igen nagyon sokat lehetne beszélni a fotókról,hogy mikor és milyen körülmények között készültek az olvasó  sokszor tisztában sincsen azzal, hogy egy fotós min megy keresztül,hogy azok a nem minden napos fotók elkészüljenek.A sajtóiroda gyakran kap felkéréseket, hogy az angol királyi családról  is készítsünk fényképeket igy több száz olyan fotó is készült amelyen az angol királyi család tagjai láthatók.

-A napokban a világ William és Kathe újszülött gyermekétől volt hangos  a világ sajtó sikerült neked is készítened   fotókat az ifjú trónörökösről?

-A sajtóirodának ahol dolgozom addig szabadságra sem akart engedni,mig ezt ezt a gondot meg nem oldom.Mivel mindenki az újszülött érkezését várta nagyon sok országból érkeztek fotósok az eseményre voltak akik napokig ott álltak a bejáratnál. Ahogy nézegettem a helyszínt egyszer csak meg pillantottam a BBC televíziós társaság, kameráját egy utcalámpa tetején.Utána néztem, hogy kié a kamera engedélyt kértem és megkaptam, hogy a fényképező gépemet az ő kamerájuk felé helyezhessem el és távirányító segítségével hozhassam működésbe, egy fickót megkértem, hogy figyelje éjjel nappal bármilyen mozgás is van . Aztán megérkezett az angol királyi család tagjai, és William és Kathe is kilépet a kórház ajtaján karján az újszülött gyermekkel, a  távirányító segítségével fantasztikus képek születtek.

-A  Dustin Hoffman fotó ahol egy zebra mellet áll az hol készült?

-A Hoffman fotó egy film bemutató  kapcsán kaptam lencsevégre.
Aztán láttom Mihael Jackson  fotóját vajon hány olyan képe van Daninak olyan világ sztárokról aki már nincsenek közöttünk.Deme Daniel sajtófotósnak fantasztikus gyűjteménye van világsztárokból,ismert emberekből ő az a szerény fotográfus aki ha megpillantsa London városába sétálni bármelyik világsztárt nem kapja elő fényképezőgépjét, mint azt teszi olykor  a paparazzi fotósok akik  mint kiéhezett hiénák lesik a világsztárok lépteit és képeiket  a bulvárlapok címlapjain hozzák  a sajtómágnások.

Mert ugye a lapnak el kell adnia magát, szegény Lady Diana is a paparazik áldozata lett.
Daniel egy szerény fotográfus aki igyekszik lencsevégre kapni az adot időben  az adott pillanatot igy próbálja megörökíteni a valóságot.

Hogy mikor következik be az a pillanat amikor Deme Daniel sajtófotóit idehaza Szlovákiában is megcsodálhassa  a közönség egy fotó kiállítás keretén belül. Remélem minél hamarább ők is elcsodálkoznak a művész tehetségén és fantasztikus idő utazás keretén belül részesei  lehetünk mi is az eseményeknek,,Daniel objektívján keresztül .Lehet, hogy 2014-évben találkozhatunk Deme Daniel fotóival,nemcsak szülő városában Érsekújvárott,hanem Pozsonyban, Prágában és Budapesten. is. Kár lenne kihagyni  a remek alkalmat a közönséget megfosztani a képek látványától.Daniel filozófiájával érve jó helyen, jó időben ott lenni.,és kihozni magadból  a legtöbbet.Igy születnek meg a fotós remek művek,amelyek láttán az ember olykor elmosolyodik,A fotók tükrözik  a szépséget, a pillanatot, a momentumot a tükröt amelyet elénk tár a társadalom kíváncsi rétege felé aki mindig igyekszik szomját oltani érdeklődésével..

Ha valaki fotózott koncertet, vagy más eseményt az tudja ahol hires emberek jellenek meg csak néhány perc adatik meg a fotósnak,hogy elkészithessék fotóikat.Résen kell lenni, hogy el csípjék azokat a pillanatokat itt nincs ismétlés, itt nem lehet hibázni, gyorsnak, ügyesnek és rátermetnek kell lenni aki ebből a szakmából akar élni.Deme Daniel az az ember akiben megvan minden adottság és tudja is a fotós etiketet, képein pedig  fényt vetítenek mint a templomok falán az angyali Madonna.

- Szeretném megköszöni a beszélgetést, és további sikereseket kívánok.

Deme Dániel fotóiból:

TELEK LAJOS
FOTÓK.DEME DANIEL

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

V piatok večer v jednom z novozámockých supermarketov: skupinky mládeže, ešte celkom triezvej, s čerstvo nakúpenými fľašami vodky a neurčitým očakávaniami kráčajú v ústrety noci... Dlho nepotrvá a nájde sa prázdny byt ak má mama nočnú, alebo aspoň lavička na detskom ihrisku a trip môže začať. Možno budú aj nejaké reči, trochu hulákania, ale hlavne sa tieto decká chcú rýchlo  opiť do nemoty - dostať sa rýchlo preč odtiaľto, i keď len nakrátko...

Podobné scénky nie sú ničím zvláštnym ani v šťastnejších kútoch Európy, málokde sa však odohrávajú za takého nezáujmu a ignorantstva verejnosti. Ako keby to ani neboli naše deti, ako keby nám na nich vôbec nezaležalo... Zdá sa že zlyháva pud sebazáchovy širšieho spoločenstva, komunity, obce.

Demonštratívny nezáujem o mladých, o ich voľný čas, je len kamienkom v mozaike celkového nezáujmu samosprávy o občanov mesta. Nevolili sme Maďarov ani Slovákov, volili sme ... zamestnancov a drobných podnikateľov. Tak sa nemôžeme čudovať, že sa okamžite zamestnali v mestských akciovkách a začali podnikať s mestským majetkom.  Striehnu veľmi pozorne, kde  sa uvoľní nejaká parcela, či budova, nie však so zámerom zúžitkovať ho pre komunitu, nedajbože otvoriť prvý  klub mládeže v Nových Zámkoch. Trápi ich skôr, ako ich rýchlo a potajomky predať. Mestské médiá by samozrejme mohli byť na poplach, ... len keby neboli súčasťou "biznis plánu". (Rustikálna riaditeľka NZTV zrejme doteraz neveriacky krúti hlavou,  ako sa mohla ocitnúť tam kde sa ocitla).

Kapitolou samou o sebe je fungovanie Domov kultúry (Csemadoku, Matice). Odkedy boli sprivatizované za korunu, zaslúžilé súdružky v nich oveľa radšej vidia čínskych trhovníkov, než vlastných mládežníkov. V prípade Csemadoku doslova bránia obliehanú pevnosť: minimálne tri mládežnícke iniciatívy sa dobýjajú do prázdnej nevyužívanej budovy, ktorú jej málopočetné, ale veľa skúsené osadenstvo zarputilo a statočne bráni...

Času nie je nazvyš,  situácia je alarmujúca.

V normálne fungujúcej spoločnosti sa alkoholizmus mládeže stáva predmetom spoločenskej diskusie a hľadania východísk

Mládež býva síce po večeroch na mol, zato v Dome Matice slovenskej nakúpite náhrobné sviečky i konskú masť mimoriadne výhodne. Veď nie nadarmo sa volá "Centrum kultúry"

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}