1993-ban jelentette meg a Madách Kiadó Miklósi Péter első interjú-kötetét "Huroktánc" címmel. Bár a következő években még néhány további hasonló kötet látott napvilágot, mégis az első különös bájjal, és már-már kordokumentum értékkel bír.  A harminc-valahány interjúból a következőkben nyolcat mutatunk be. Miklósi Péter Bauer Győzővel, Szabó Rezsővel, A. Nagy Lászlóval, Bugár Bélával, Dobos Lászlóval, Duray Miklóssal, Janics Kálmánnal és Rudolf Chmellel beszélgetett.

 

 

 

 

 

 

---

MAGYARKÉNT SZLOVÁKIÁBAN

—    Bauer úr, önt, aki hivatását tekintve a pozsonyi Kísérleti Gyógyszerkutató Intézet igazgatója és a Szlovák Tudományos Akadémia levelező tagja, másfél évvel a fordulat után, '91 tavaszán választották meg a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének tiszteletbeli elnökévé. Ha most poénkodni akarnék, azt kérdezhetném, vajon talált-e már orvosságot az évtizedeken át „minden szinten igényesen" teljesítő és a „szocialista jelenért felelősséget érző", ironizálva olykor-olykor Nemadokként is csúfolt Csemadok felrázására, látványos átalakítására?
—    Orvosságot? Nem, hiszen ilyesmi nemigen létezik. Lehet viszont az emberekben gerinc, akarat, tenniakarás, közösségi tudat, identitásigény, illetve az elemi emberi jognak számító anyanyelv iránt érzett felelősség. Ez az, amire kisebbségi sorsban élve is a jövőnket építhetjük, feltéve, ha hétköznapjainkban nem a balkáni, hanem a nyugat-európai értékrend érvényesül.
—    Gondolom, ez az aggály indokolta, hogy a Csemadok 1992 januárjában levelet írt Václav Havelnak. Soraikban szinte tételesen felsorolják, hogy egyre korlátozódik anyanyelvünk használata a közéletben, hogy megmásítják őseink és történelmi személyiségeink neveit, hogy akadályozzák keresztneveink anyanyelvi használatát és községeink történelmi nevének visszaállítását; hogy az elnök úr eddig még nem talált módot a hazai magyarságot összefogó szervezet országos vezetőivel való találkozásra. E valós gondokat felpanaszoló, nyílt levelet olvasva nekem viszont az jut eszembe, vajon a Csemadok vezérkara egyáltalán kért-e már audienciát a köztársasági elnöknél? Ha nem, akkor ez a levél — bármennyire igaz és őszinte — bennem a pótcselekvés érzetét kelti!
—    Audienciát valóban nem kértünk. Szerintünk ugyanis a közelmúltban több olyan alkalom kínálkozott, ahol egy-egy beszélgetés erejéig a Csemadok is jelen lehetett volna, ha meghívják. Mi különben sem a számonkérés szándékával írtuk meg a levelünket, hanem azért, mert úgy éreztük: a köztársasági elnök nem kulcsfontosságú kérdésként kezeli, hogy a kisebbségi sors létkérdései a társadalom egészének demokratizálódásával oldódjanak meg. Számunkra ez annál fájóbb, mert Csehszlovákiában az itt élő magyarság — a Kassai Kormányprogram, a beneái dekrétumok, a kitelepítések, a jogfosz-tottság, a felemás helyzetben fuldokló oktatásügy, újabban pedig a nacionalizmus nyílt lábra kapása miatt — a második világháború óta úgy érzi, hogy széles e hazában a másodrendű polgár szerepére kényszerül. Az elnök úr szlovákiai látogatásainak értékeléseiből is olyan benyomásunk kerekedett, mintha ő szintén azt hinné, hogy a hazai magyarság képviselői elégedettek a jelenlegi helyzettel. Ezért tartottuk szükségesnek a tudomására hozni álláspontunkat.
—    Gondolom, ebben a helyzetben mindenképpen járhatóbb, díp-lomatikusabb útja lett volna a remélt véleménycserének, ha a passzív levelezgetés helyett mégiscsak a személyes találkozás lehetőségét keresik. Vagy nem?
—    De igen! Egyebek között azért is, mert a késve érkezett válaszlevél szövege alapján az az érzésünk, hogy az elnök úr személyesen nem is olvasta a Csemadok levelét. Ezért most duplán is szorgalmazni fogjuk, hogy immár személyes beszélgetés keretében elmondhassuk neki: az ő futólag szerzett, esetleg másodkézből kapott, jónak tűnő benyomásai ellenére, sajnos, számottevő gondok vannak a szlovák—magyar együttélésben. A kevésbé beavatottaknak talán azért látszik kedvezőnek a jelenlegi helyzet, mert a szlovákiai magyarságnak az utóbbi két esztendőben úgy sikerült politizálnia, hogy nem vette fel az oda-odadobott kesztyűt. Önmagában ez kitűnő, ám nem jelenti azt, hogy nem nőtt az emberek belső feszültsége. És ha ez a feszült viszony az oktatásüggyel, a kulturális örökséggel, az anyanyelvhasználattal függ össze, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy a Csemadok sem hallgathat.
—    Természetesen, ez így van rendjén. Nekem viszont az is feltűnő, hogy az 1992. január 25-én Prágába címzett levelet ketten: Bauer Győző, a Csemadok elnöke és Sidó Zoltán, a Csemadok főtitkára írták alá; a Hradzsinban február 28-án keltezett és a köztársasági elnök tanácsadója által aláírt választ csupán egy személyben önnek címezték...
—    A viszontcímzésből esetleg sok minden kiókumlálható; bár nem hiszem, hogy minden kákán csomót kell keresni. A Csemadok kilencvenegy tavaszán maga döntött a vezetőiről, és a főtitkár meg én most együtt írtunk levelet Václav Havelnak. Ennyi a tényállás, fölösleges túlkombinálni.
—    Annyit azonban mégiscsak meg kell kérdeznem, hogy a lenini elvek gyakorlati megvalósításához mindvégig ragaszkodó, az ideológiai harcban jeleskedő, a szocialista jelent féltő Csemadokban elegendő változás történt-e 1989 novembere után, de mondhatnám úgy is, hogy azóta? Hogy a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének megvan-e a stabil helye a tényleges demokráciát sürgetők körében?
—    Ahhoz, hogy a jogállamiságra és a működőképes piacgazdaságra épülő demokráciát szorgalmazzuk, aligha férhet kétség. Azt már nem az én tisztem eldönteni, hogy a Csemadokban eléggé mélyrehatók voltak-e a változások. Gyógyszerkutató orvosként azonban hadd éljek egy hasonlattal: a Csemadok nem rákos, hanem reumatikus megbetegedésben leledzik. Mindkettő fáj, a különbség csupán annyi, hogy a fájdalomcsillapítás az egyiknél nem adja meg a túlélést, a másiknál viszont hosszú időre igen. Én úgy érzem, hogy a Csemadok 1989 novembere után megkapta a fájdalomcsillapítóit, hiszen merőben mások lettek a hangsúlyok, a célok, és valamennyi szakterületen a minőségi munka, illetve a gazdaságosság igénye került előtérbe. Nehezíti helyzetünket, hogy sokan türelmetlenek: egyszerre szeretnék látni a mennyiséget is, a minőséget is. Ehhez kellő tömegbázisra, megbízható szakembergárdára és a támogatók egyre szélesebb körére van szükség — akik közül ki szabadidőt, ki anyagiakat hajlandó áldozni. Szervezetileg pedig akkor lesz teljes a váltás, ha azok, akik bérért dolgoznak a szövetségünkben, csakis pályázatok útján fogják elnyerni posztjaikat.
—    Ön tehát úgy látja, hogy a Csemadoknak már sikerült megszabadulnia a múlt terheitől? Attól, hogy egy sztálinista rendszer hozta létre, hogy a struktúrája és a vezetése is ilyen volt? Attól a múlttól, amelynek része az is, hogy például az örökös díszelnök: Fábry Zoltán a Csemadok egyetlen érdemi tanácskozásán sem vett részt — kivéve a legelső összejövetelt, ahol a Pestről hazacitált Lőrincz Gyulát választották meg elnöknek a pártközpontban megbízhatatlannak tartott antifasiszta íróval szemben... És most hosszan sorolhatnám ennek, illetve az ehhez hasonló döntéseknek évtizedeket beárnyékoló vadhajtásait!
—    Az említett praktikák szellemiségétől a Csemadoknak teljes mértékben sikerült megszabadulnia. A napi teendők gyakorlati részét tekintve viszont látni kell, hogy az emberekben továbbélnek azok a reflexek is, amelyek az elmúlt évtizedek során, sajnos, beleivódtak a vérükbe. Egyebek között azért, mert a Csemadok a pártállam kirakatintézményeinek egyike volt.
—    Talán éppen ezért lenne szükséges nyíltabb szembenézésre! Hiteles vallomásokra, részletes leírásokra, amelyek a hétköznapok megélt tapasztalatainak szintjén rögzítenék a Csemadok 1968-ban tanúsított szerepét, a konszolidáció éveiben működő elnökségek magatartását. Előjönni végre a farbával, szólni az erős emberekről, akiket külön szálak fűztek a pártközpont erős embereihez, esetleg a titkosrendőrség hivatásos spiclijeihez...
—    Szeretném, az indulatokat gerjesztő amatörizmust kerülendő, hogy a Csemadok múltját ne csak mi mérjük föl, hanem a történészek is. Valóban elemezni kell a szövetség múltját, annak kényesebb fejezeteit is, de kellő tárgyilagossággal és körültekintéssel. A Csemadok levéltára hozzáférhető és nyitva áll a szakemberek előtt, őszintén szólva jómagam is megismerném azokat a mozgató erőket, amelyek bizonyos embereket bizonyos döntésekre késztettek. Hogy hajlandók voltak föladni az énjüket, gyakorta a nézeteiket is. Ennek feltárásához kell a történészi objektivitás, hiszen a kort és a benne élő embert egyszerre kell megvizsgálni. Nem kevésbé fontos szempont az is, hogy aki alapszervezeti szinten dolgozik a Csemadokban, az vajmi keveset tud arról, mi történik „odafönn", abban a „másik" Csemadokban...
—    Eszerint ön is osztja azt a nézetet, hogy kezdettől fogva lényegében „két" Csemadok volt: az elit vezetőgárdáé, illetve az alapszervezeteké, ahol a munka dandárja folyt.
—    Érzésem szerint az alapszervezetek zöme sohasem távolodott el a Csemadok eredeti küldetésétől. Megszüntetve a felülről dirigálás elvét, most, az újszerű körülmények között is rájuk kell építeni.
Legfőképpen azért, mert a Csemadok eredeti feladata is az volt, hogy közösséget teremtsen. A csehszlovákiai magyarság számára mindig is ez jelentette a szövetség munkájának igazi értelmét, hiszen a második világháború után — amikor a magyaroknak hallgatniuk kellett — a Csemadok volt az, ahol bárki az anyanyelvén beszélhetett, ahol mindenki társaságra lelt. Jó lenne, ha az emberek ma újra tudatosítanák, hogy a kisebbségben élő magyarságnak szüksége van erre a közösségalakító és közösségalkotó lehetőségre. Igaz, a rendszerváltás után megjelentek a hazai magyar politikai mozgalmak is, de a Csemadok eleve másvalami, hiszen nem kívánja az egyirányú cselekvést.
—    Ha ez utóbbit nem is szorgalmazza, de a jó értelemben vett politizálást mégsem tudja elkerülni. Példaként hadd említsem azt a gesztust, amikor 1991 májusában a Csemadok pozsonyi székházába invitálta Jozef MarkuSt... Ennek kapcsán kérdem: hogy áll a Csemadok-Matica „párosmérkőzés"?
—    Köszönő viszonyban maradtunk a Matica slovenskával. És nem rajtunk fog múlni, hogy mikor kerülünk újra beszélő viszonyba.
—    Anélkül, hogy hazai magyar darázsfészekbe kívánnék nyúlni, mégiscsak érdekelne, vajon miként oldható meg a Csemadok apolitikussága? Elvégre a Václav Havelnak küldött levélben írottak sem csak az amatőr művészegyüttesek sikereit taglalják...
—    A Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének úgy kell apolitikusnak maradnia, hogy egyik politikai mozgalmunk mellett sem szabad kiállnia. Ugyanakkor a saját eszközeivel hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a hazai magyarság, így a politikai mozgalmak képviselői is, bármikor és bárhol szabadon használhassák az anyanyelvüket. Ennek logikus következménye, hogy a Csemadok sohasem fog azon kardoskodni: kik legyenek a hazai magyarság parlamenti képviselői. Nekünk annak érdekében kell tennünk, hogy legyenek magyar honatyák, akik parlamenti szinten hivatottak tolmácsolni a kisebbségi lét mindennapi problémáit. Ezért a Csemadok személyre vagy pártra szóló ajánlást nem ad; viszont határozottan kiáll a demokrácia és az emberi jogok biztosítása mellett.
—    Bauer úr, ön miben látja a nemzeti kisebbség hídszerepét, illetve mit kellene annak jelentenie a nacionalizmus korában?
—    Erről meditálva az szokott eszembe jutni, hogy itt Európában szinte nem létezik „tiszta" nemzetiségű ember... Itt vagyok én: Bauer-ként magyar anyanyelvű, magyar érzelmű, magyar nemzetiségű férfi, aki Csehszlovákiában él. Ez a nyitottság, ez a másság az, amiben a híd szerepe keresendő. Az összekötő kapocsról szóló klasszikus mondást viszont nem kedvelem, mert valami bezártságot sugall. A kisebbséget a többségi nemzetnek sohasem szabad túszként használnia — mint ahogy a kisebbségnek sem szabad frocliznia a többséget.
—    Ön szerint napjaink felvidéki vagy akár erdélyi magyarellenességet Trianonban kell keresni? Vagy még mélyebbek a gyökerek?
—    Sokkal mélyebbek, egészen a múlt század elejéig nyúlnak vissza. Akkoriban még a latin, majd a német volt a hivatalos nyelv; és a magyarok voltak azok, akiknek az elsők között sikerült a nemzeti öntudatra ébredés. Ezzel egy fáziskülönbség alakult ki a magyarság, illetve a magyar királyságban élő nemzetiségek között. Ez az a neuralgikus pont, ahol a problémák elkezdődtek. Trianon ezt az egyensúlyt egy másik egyensúlyba lendítette át. Korábban volt a magyar többségi állapot, Trianon után viszont — az etnikai határok felborításával — a román, a szlovák, a délszláv többségi állapot jött létre. Ezek a nemzetek, amelyek úgy érezték, hogy bizonyos ideig el voltak nyomva, mostanában élik át a maguk nemzeti öntudatra ébredését. Én ezt nem tartom hibának, elvégre a magyarság is büszke a múltjára. És azok a nemzetek, amelyekkel kisebb-nagyobb problémáink vannak, most keresik a valódi múltjukat. Bonyolítja a pillanatnyi helyzetet, hogy a hajdani kommunista blokk országaiban ezekről a dolgokról évtizedekig szólni sem volt szabad; most viszont egyszerre tör a felszínre minden. Ebben látom az itt-ott valóban riasztó méreteket öltő nacionalizmus okát.
—    Lesznek, akik most azt mondják: Bauer Győző megértést tanúsít a szlovák nacionalizmussal szemben!...
—    Isten ments! Én egyetlen nacionalizmussal szemben sem tanúsítok megértést, pusztán az okait kutatom.
—    Doktor úr, ön miként látja a szlovákiai magyarság önszerveződésének szerepét; az itt-ott fel-felbukkanó autonómia-elképzelések fölvetését?
—    Én inkább a kevésbé ingerlő önigazgatás kifejezést használom. Elsősorban azért, mert ezekről a kérdésekről tárgyalva oktatási és kulturális önigazgatásra gondolok, ugyanakkor a területi önigazgatás elvével semmiképpen sem tudok azonosulni. Közép-Európában nem tudok elképzelni egy igazán igazságos területi átrendeződést. A jövő együttélését ezért a nemzetközileg garantált határok megőrzésében, illetve az önigazgatás elvét gyakorló régiók együttműködésében tudom elképzelni.
—    És a Csemadok? Annak is marad szerep a szomszédos országok prosperáló régióinak együttműködésében?
—    Igen, feltéve, ha egyszer intézménnyé alakulhat át, és a munkatársai a szlovákiai magyarság identitásigényét, öntudattal vállalható örökségét fogják felmérni, az unokák számára rendszerezni. Ez az a program, amelyre a jövőjét építheti.
—    Bauer úr, ön több választási időszakban is vállalná a Csemadok tiszteletbeli elnökének tisztét?
—    Valószínűleg nem. Elsősorban tudós szeretnék maradni. Csak akkor vállalnám újra ezt a posztot, ha egy adott politikai helyzetben megfutamodásnak tűnne a lemondásom.
—    A riporterben azonban ott bujkál a kis ördög: nem fordul meg néha a fejében, hogy teljesen más emberként ugyan, de mégiscsak ugyanabban a székben ül, mint a lőrinczgyulák, fábrypisták?
—    Ez az összefüggés még nem jutott az eszembe. Eleve nem szeretek abban a székben ülni. A hozzá tartozó íróasztalon is egy számítógép van, amelyen a titkárnő serénykedik. Én dolgozni szeretek. És azt például a főtitkári szobában, az asztalvégen is lehet.

---

PATTHELYZETBEN

—    Szabó úr, ön 1990 nyarától nemcsak képviselője a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, hanem a pozsonyi parlament elnökségének tagja is; így a különböző aktuálpolitikai kérdésekről azóta több ízben adott interjút nekem. Most viszont pusztán önről lesz szó! A honatyákat átvilágító feddhetetlenségi vizsgálatokat záró „bilikiöntés" — az SZNT1991. december 5-ei zártkörű ülésén — önt is kipécézte: dr. Szabó Rezsőt a pozitívan lusztráltak között említették. Ön pár héttel később, 1992. január 22-én, a Csemadok pozsonyi székházában sajtóértekezletet tartott, ahol bejelentette: két nappal korábban — személyi jogainak védelme érdekében — a Pozsonyi Városi Bírósághoz fordult. Az ide benyújtott periratban felperesként azt állítja, hogy nem volt a levitézlett átB, azaz a korábbi titkosrendőrség ügynöke. Ezt egyébként már 1991. november 15-én az SZNT feddhetetlenségi bizottsága előtt, illetve az ugyancsak november 15-én keltezett és a pozsonyi parlament elnökének címzett levelében is leszögezte. Kézenfekvő hát a kérdés, hogy ebben a patthelyzetben vajon meddig kell dönteni a bíróságnak?
—    Ilyen határidő nincs.
—    Előfordulhat, hogy az ön ügye a jelen választási időszak végéig, tehát 1992 júniusáig le sem zárul?
—    Jómagam szeretnék mielőbb végére járni a dolognak. Részint azért, mert tudtommal ez az első ilyen tárgyú per a rendszerváltás utáni Szlovákiában, részint pedig azért, mert a számomra kedvező ítélet után a nevem védelméért egy újabb pert indítok s kártérítést kérek. *
—    A büntetlenség védelmének természetes elve a riportertől szigorú tárgyilagosságot követel. így önkéntelenül felvetődik, ön vajon tudja-e, miként csöppent bele ebbe a slamasztikába?
—    Ez az, amit nem tudok. Találgatni, hogy félre akarnak-e állítani a politikai életből, nehéz is, bajos is... Bajos, mert a rákövetkező kérdés: hogy ki? Az érem másik oldalát tekintve viszont látni kell, hogy annak a szavazásnak, amely ezt a megbélyegző döntést hozta, nyilván politikai háttere is volt, hiszen az SZNT-ben sem a személyem, sem az általam képviselt mozgalom nem mindenkinek rokonszenves. A közelgő választások előtt különösen jól jön minden rázós ügy-
—    Az átvilágításokért felelős bizottságban valamennyi parlamenti párt és mozgalom — így Rózsa Ernő révén az Együttélés is — képviseltette magát, ő egy korábbi rádióinterjúban kijelentette: a prágai belügyminisztériumban készséggel betekinthettek az összes szükséges iratba. Látta ő eközben az önt terhelő aktákat?
—Tőle is úgy tudom, nincs bizonyíték arra, hogy együttműködtem volna az átB-vel. Semmilyen mérvadó, engem tettenérhetőn kompromittáló irat nincs ott. Ennek ellenére az SZNT lusztrációs bizottsága úgy döntött, hogy hitelt ad azoknak a valótlan papíroknak, amelyek szerint én 1976 és 1985 között ügynöke lettem volna a titkosrendőrségnek. Erre mindössze annyit mondhatok, hogy az 1968-cal leszámoló rendszernek én csupán a kárvallottja voltam. Biztosra veszem, hogy mindenkit, aki akkoriban politikai tisztségben volt, majd pedig kizárták a pártból, azt többé-kevésbé megfigyelés alatt tartották. Tudtam például, hogy lehallgatják a telefonomat; s minden bizonnyal kartotékokat is nyitottak rólunk. Eleinte cudarul alakult az egyéni sorsom is: 1970-ben az SZNT alelnöki székéből az utcára kerültem, és fél esztendeig munkanélküli voltam. Hónapokig gyári munkásnak sem kellettem sehol, mígnem nagy nehezen fölvettek a helyi gazdálkodási üzemek pozsonyi kerületi műszaki fejlesztési vállalatába, ahol négygyermekes családapaként, 1800 koronás fizetéssel a sokszorosítógép mellé állítottak. Később itt lettem referens, majd 1976-ban vállalati jogász.
—    Furcsának tűnhet, hogy 1989 novembere után is alig-alig beszélt minderről...
—    Nézze, én nemigen szeretem a sebnyalogatást! Ráadásul ahhoz a tapasztalathoz tartottam magam, hogy a rengeteg partizán is akkor termett, amikor a háború után törvény biztosította, hogy az érdemnek számít. Megelégedtem hát azzal, hogy egy szabadon választott parlament demokratikusan kialakított képviselő-testületének tagja lehettem.
—    Tényleg, a 150 tagú pozsonyi képviselő-testület! A kiszivárgott értesülések szerint a legelső körben harmincnál is több képviselőre vetődött az átB-vel való együttműködés gyanúja; 1991. december 15-én azonban „csak" kilenc nevet olvastak föl. Közülük hatan időközben lemondtak, ám átefan Kvietik, Ivan Cyril és ön nem adták vissza a mandátumukat. E két képviselőtársa szintén bírósághoz fordult?
—    A feddhetetlenségi vizsgálatok eredményét zártkörű ülés tárgyalta, ezért úgy tartom tisztességesnek, ha másokról nem nyilatkozom. Mi több, a maga által említett két képviselővel, akik a Szlovák Nemzeti Párt tagjai, nem is tárgyaltam erről. Az átvilágításra vonatkozó titoktartást csakis önmagámra, az én esetemre nem tartom kötelezőnek, elvégre a bírósági tárgyalás szintén nyilvános lesz.
—    Úgy hírlik, hogy a december 5-ei névsorolvasás után Kvietik képviselő úr olyannyira tüzes védőbeszédet mondott, elsősorban a saját helyzetét tisztázandó, hogy vehemenciája láttán több mozgalom józanabb gondolkodású képviselői kivonultak a teremből. így volt?
—    Nem az emlékezőtehetségemmel van baj, de csak a saját ü-gyemről kívánok nyilatkozni.
—    Rendben! Akkor hát mikor neszelte meg először, hogy bizonyos akták alapján akár vaj is lehet a fején? A bennfentesek szerint ez már korábban kitudódott...
—    Ez igaz. Nem titok, hogy én is az alkotmánybírák jelöltjei között voltam. Ennek kapcsán engem is meghívtak Prágába, a Szövetségi Gyűlés alkotmányjogi bizottságának összejövetelére. A meghallgatások befejeztével a Nemzetek Kamarájának elnöke beinvitált még magához, és egy papírt tett elém. Azon ott állt a nevem, az adataim és egy többjegyű számmal az ügynöki megjelölés. Miután már régebben ismertem a prágai parlamenti kamara szóban forgó elnökét, először tréfának véltem a dolgot; ám ő azt felelte, hogy ez a papír a számítógépből került ki, hitelesnek tekinthető, s ezért engem törölni kell az alkotmánybíró-jelöltek listájáról. Azt válaszoltam: látni, tudni szeretném a dolog hátterét. Ő felhívott valakit telefonon, aki csak annyit közölt, hogy az alapanyagot nem adhatják ki, képviselőként viszont majd találkozom vele Szlovákiában. Erre a bepillantásra 1991. november 15-én, az átvilágítási bizottság jelenlétében adódott módom.
—    Képviselő úr, önnek tehát az ügynököknek kijáró, „echt" dosz-sziéja van?
—    Sohasem voltam ügynök! Meggyőződésem, hogy a soványka iratkötegben valótlan akták vannak. Én ugyanis soha nem írtam alá együttműködési megállapodást az átB-vel! Van abban az ominózus dossziéban egy papiros, amin ugyan rajta az aláírásom, ám az egy cégjelzés és fejléc nélküli iromány, amelyről kideríthetetlen, hogy a munkahelyemen, a hivatali titoktartási kötelezettséget írtam-e alá rajta; avagy valóban a rendőrségen került-e rá a nevem — de nem az együttműködést ígérve, hanem a becitálást követő kötelező titoktartás tudomásulvételét láttamozva. Ebben az „ügynöki" aktakötegben két másik irat is van. Az egyik holmi káderlapszerűség rólam, majd a javaslat, hogy engem fel lehetne használni arra, hogy köpjek, illetve a nevek: kiket kellene megfigyelnem, kikkel kellene a kapcsolatot tartanom...
—    Éspedig?
—    Dobos, Duray, Dávid Teréz, Egri Viktor és a Csemadok körül forgolódó személyek.
—    Na és a másik irat?
—    Az viszont arról tudósít, hogy 1985-ben miért mondták fel velem az állítólagos együttműködést. Az áll benne, hogy akkor infarktus előtti állapotban voltam, hogy súlyos operáción is átestem és hamarosan rokkanttá fognak nyilvánítani — ezért számukra a továbbiakban használhatatlan vagyok. Nos, ha az előző irat puszta kitaláció, ez a harmadik szemenszedett hazugság. A körorvosnál található egészségügyi kártyámról ugyanis leolvasható, hogy eddig, infarktusveszélyre panaszkodva, még sohasem jártam nála. Tény, hogy 1985-ben megműtötték, de epével, és az operáció olyan jól sikerült, hogy tíz nappal később az epevezeték „karbantartására" már szalonnával kínált a kezelőorvosom... Bizonyosra veszem, hogy ezzel a rokkantsági mesével akartak hitelesnek tetsző pontot tenni az én kiagyalt együttműködésem végére.
—    Erre azt mondhatnám: a titkosrendőrség elérkezettnek látta az időt az ügynöki kapcsolat megszüntetésére, és az előző kilenc esztendő összmunkájának jutalmául nemcsak hiteles, hanem elegáns és lovagias módot is talált erre.., Vagy nem?
—    Jól tudom, ha ártatlanul is, de én vagyok a pácban, így a riporter is kedve szerint gyárthatja a hipotéziseit. Én viszont sokkal inkább arra gondolok, hogy tényleg volt valaki, aki azért kapta a fizetését, no és a munkaidejét is annak értelmében számolta el, mintha én, vagy én is az ő beosztottjaként valamilyen munkát végeznék a számukra. Ez az illető a nyolcvanas évek derekán valami oknál fogva kivált az átB kötelékéből, netán máshová helyezték, így engem is át kellett adnia az utódjának. Mivel azonban engem képtelenség volt átadni, hiszen kapcsolata sem volt velem, ezért egy mesterséges konstrukcióval, a gogoli holt lelkek stílusában kellett megszabadulnia tőlem. Persze, ez is csak egy feltételezés a sok közül.
—    Szabó úr, ön a normalizáció éveiben valóban ellenzéki, kényelmetlen figurának számított. Mikor citálták be legelőször a titkosrendőrségre?
—    Még a hetvenes évek első felében.
—    És akkor rögtön aláíratták önnel a titoktartási nyilatkozatot?
—    Erre nem emlékszem eléggé pontosan, hiszen ijedtemben nagyon izzadt a hátam. Arra viszont jól emlékszem, hogy a munkahelyemre telefonáltak értem. Én meg elugrottam a sógoromhoz, hogy szóljak neki: ha záros határidőn belül nem kerülnék elő, akkor értesítse a családomat. Hál' istennek, erre nem került sor. Arra is emlékszem, hogy ekkor már referens voltam.
—    Végtére még az sem biztos, hogy a titoktartási nyilatkozaton szereplő aláírás 1976-ból származik?
—    Lehet, hogy korábbi keltezésű; sőt az is meglehet, hogy hamisítvány. Nem tudom, bár az utóbbi állítást bizonygatni nem tartanám tisztességesnek, mert egy alkalommal valóban aláírtam titoktartási nyilatkozatot. Számomra a megdöbbentő csupán az, hogy ennek alapján faragtak, faraghattak belőlem ügynököt.
—    A hetvenes évek első felétől 1989-ig milyen gyakran citálgatták be a titkosrendőrségre?
—    Nagyjából három-négy évente. Utoljára úgy öt-hat éve. Akkor Duray Miklós felől érdeklődtek, én pedig váltig azt állítottam, hogy esztendők óta nem találkoztunk.
—    Mindig ugyanaz a nyomozótiszt foglalkozott önnel?
—    Nem, jobbára különböző emberek. Talán kétszer láttam ugyanazt a személyt. Kíváncsiskodásuk örökös témája a magyar értelmiségi körök szervezkedése volt.
—    Szabó úr, hadd kérdezzem meg egyenesen: felajánlották az együttműködést?
—    Soha! Azt hiszem, erre nem is mertek gondolni. Folyvást csak kérdezgettek, ahogy a kihallgatáshoz illik.
—    Korrekt hangnemben?
—    Korrektül, amennyiben annak mondható, ha az ember védtelen és kiszolgáltatott; ha ugyanazt a kérdést a beszélgetés elején, közepén és végén újra meg újra felteszik. És két-három évvel később szintén ugyanazt kérdezik!...
—    Ilyenkor mindig előkerült egy-egy akta, vagy az illető előre készült Szabó Rezsőből?
—    Biztosan előre, mert soha senki előtt semmilyen irat nem volt.
—    Egyébként követhető az a logika, hogy az átB elsősorban azok közül választotta az ügynököket, akik már 1968-ban, esetleg korábban is fontosabb tisztségekbe kerültek; illetve azok közül, akiknek a sorsa az orosz csapatok bejövetele után megpecsételődött. Ez az együttműködés azután némi előnyökkel, netán előrejutással is járhatott volna...
—    Az én esetemben ez a feltevés sem több egy baklövésnél. Amikor a hetvenes években a mosodákkal, a fodrászokkal, a hegesztőkkel foglalkozva magyar nyelven munkabiztonsági előadásokat tartottam Dél-Szlovákiában, még akkor is utolért a pártközpont keze: figyelmeztették az igazgatómat, hogy a Csemadok elnöke tiltakozott az ellen, hogy Szabó Rezső újra a népet mételyezi. De még 1989 májusában is annyira fekete báránynak tartottak, hogy a hazai magyar sajtóban a nevemet sem szabadott leírni.
—    Hátha mégis arra épült az ominózus akta, hogy egy hajdani Csemadok-főtitkárnak — vagy az 1968-as időszak SZNT-alelnöké-nek — a tisztséggel járó kötelessége volt, hogy bizonyos esetekben igenis, tartania kellett a kapcsolatot az átB embereivel...
—    A ki tudja honnan előkerült, rám vonatkozó akta pontosan behatárolt időszakot említ: az 1976 és 1985 közötti éveket. Más kérdés, hogy Csemadok-főtitkár koromban minden nagyobb rendezvény előtt felkeresett a kerületi biztonsági szolgálat embere, és hivatalosan bejelentette: ő felel a párt- és kormánydelegáció biztonságáért. Felsorolta, melyek azok a székek, amelyeket üresen kell hagyni, elmondta, ők hány emberrel lesznek jelen, s ebből mennyien egyen ruhában, hányan civilben. Hivatalból én valóban ismertem ezt az embert. Amikor 1968 után először beidéztek, szinte biztos voltam benne, hogy ő fog kihallgatni, de ezt a Csemadokba járogató tisztet sohasem láttam a kihallgatóim között... őszintén szólva, bennem egyre jobban érlelődik a gondolat, hogy az 1989 előtti rendszer kifundált szándékkal arra törekedett, hogy az esetleges rendszerváltás esetére már előre kompromittáljon bizonyos embereket. Szinte holtbiztos vagyok abban, hogy koncepciós szándékkal a fiktív akták egész sora született.
—    Ön valóban nem emlékszik arra, hogy munkahelyén vagy a rendőrségen, netán mindkét helyen aláírt-e titoktartási nyilatkozatot?
—    Akkor hazudnék, ha most minden áron választ akarnék adni.
—    És ha elveszíti a pert?
—    Akkor megtettem mindent, amit a lelkiismeretem diktált. De mert az alperesnek is szólnia kell majd valamit, nyilván olyasmiket is megtudok, amit végül is a magam igazának bizonyítására tudok felhasználni.
—    Képviselő úr, lehetek őszinte?
—    Csak bátran.
—    Nem szeretnék annak a bírónak a helyében lenni. Sok az olyan mozzanat, ami nem teljesen világos.
—    Feleljek én is őszintén?
—    Szeretném.
—    Személyi jogaim védelmében éppen ezért fordultam a bírósághoz. Ráadásul én hiszek a bírói tisztességben, a becsületben.
—    Szabó úr, köszönöm, hogy ebben a patthelyzetben is szembenézett a riporterrel.

Dr. Szabó Rezső személyiségvédelmi pere több mint egy esztendeig húzódott a Pozsonyi Fővárosi Bíróságon, amely 1993 őszén végül is salamoni döntést hozott: nem hirdetett ítéletet, nem foglalt állást, nem döntött a felperes által benyújtott ügyben. Indoklásképpen a bíróság leszögezte: nem tartja magát illetékesnek a döntéshozatalban.
És mert valószínű, hogy a fellebbviteli bíróság sem tudna tisztább képet alkotni a szóban forgó dologról, dr. Szabó Rezső — bízva saját igazában — belenyugodott az objektív helyzet kuszaságába, és nem vitte magasabb fokú bírósági instancia elé a patthelyzet kátyújában megfeneklett ügyet.

---

... CSAK A SZÁM ÍZE KESERŰ!

—Nagy úr, mi évek óta ismerjük egymást, de még sohasem láttam ennyire fáradtnak, gyűröttnek az arcát... Ennyire kimeríti, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke és pártjának, a Magyar Polgári Pártnak elnöke is egy személyben?
—    Pedig nem érzem magam kimerültebbnek, mint az utóbbi időben bármikor. Általában sokat dolgozom, rengeteget éjjeleztem az elmúlt két esztendőben, és eközben, őszintén szólva, életformámmá vált a folytonos készenlét, az örökös strapa.
—    Vágjunk rögtön a dolgok közepébe! Kimerítőek voltak a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt választási koalícióját célzó megbeszélések? Gondolom, személyes véleménye is van erről a végül is kudarccal végződött tárgyalássorozatról...
—    Egyetlen pillanatig sem kétlem, hogy mindhárom tárgyalófél valóban őszintén képviselte a saját álláspontját és stratégiáját. A probléma lényegét én nem a szókimondásban, hanem abban látom, hogy a három tárgyalópartner más-más felismerésből, eltérő tényállásból indult ki. Tudvalévő, én az MPP képviseletében ültem a tárgyalóasztalnál, és mi abból a meglátásból indultunk ki, hogy az 1990-es szabad választások előtt Szlovákiában távolról sem fenyegetett annyira a baloldali restauráció, illetve a nacionalisták és a szeparatisták térhódítása, mint most, az újabb parlamenti választások küszöbén. Részünkről ennek tudatosítása szolgált alapvető indítékul ahhoz, hogy — az egységes fellépés érdekében — az önmagukat s egymást demokratikus mozgalmaknak tartó hazai magyar politikai erők választási koalícióját szorgalmazzuk. Ebben az eredetileg elképzelt választási egységben ugyanis reálisan elérhetővé vált volna a megfelelő nemzetiségi képviselet mind a szövetségi, mind a szlovák törvényhozásban.
—    Aligha lenne célszerű kerülgetni a forró kását: az MPP szemszögéből nézve vajon min buktak el az előkoalíciós tárgyalások? Azon a szigorú követelménylistán, amelyet az MKDM és az Együttélés közösen az érdemi tárgyalások előfeltételéül szabott?
—    A Magyar Polgári Párt lényegében nem akart egyebet, pusztán annyit, hogy egyenrangú tárgyalópartnerként üljön az asztalhoz. A politikai feltételekben megnyilvánuló „kiskorúsítás" és az egyenlőség megkérdőjelezése viszont egészen szokatlan dolog a '89-es fordulat utáni hazai politikai gyakorlatban. Nem titok, partnereink szándéka nyilván az volt, hogy a remélt választási koalíció előfeltételeként fogadjuk el tárgyalófeleink politikai hitvallásának alapelveit. Ennyire sarkítottan számomra ez mindmáig érthetetlen alapállás; elvégre a gyengéd forradalom egyik alapeszméje éppen az volt, hogy minden polgár, minden csoportosulás vagy párt az egyéni arculatát és a saját céljait képviselhesse. A szóban forgó követelménylista ezzel szemben azt célozta, hogy fenntartások és ellenvélemények nélkül helyezkedjünk az MKDM—Együttélés közös helyzetértékelésére. Ez így számunkra elfogadhatatlan volt.
—    Az alapállások különbözőségének tudatában egyáltalán elképzelhető a konszenzus? Ez már csak azért is izgalmas kérdés, mert az eredetileg várt hármas koalíciónak — a parlamenti belépőt biztosító hétszázalékos küszöbön túljutva — jobbára a közös szótárhasználat elvét alkalmazva kellett volna politizálnia.
—    Tény, hogy a tárgyalások több alkalommal is megfeneklettek. E megbeszélések folytatását szorgalmazva mi két ízben is elfogadtuk, hogy nyilvánítsuk ki véleményünket a szlovák kormányzat nemzetiségi politikájáról. Nézeteink főként a második nyilatkozatban kerültek közel egymáshoz, illetve egy jól összehangolható politizálási mód irányába. Ez azt bizonyítja, hogy létezik egy olyan politikai nézetrendszer, amelyre mind az MPP, mind az MKDM—Együttélés építeni tudna, feltéve, ha ehhez bennük szintén meglenne a kellő akarat. Sőt! Akár bővíthetnénk is a kört, hiszen 1992. április l-jén — igaz, csak rövid időre — a négyes koalíció, tehát a Magyar Néppárt bevonásának gondolata is fölmerült.
—    Beleértve, vállalva az erre az esetre vonatkozó tízszázalékos küszöb kockázatát is?
—    Igen. Miután március legvégén ugyanis létrejött az MKDM, az Együttélés és a Magyar Néppárt alkotta hármas koalícióról szóló egyezség, a pozsonyi parlamentben április elsején este azzal keresett meg engem Dobos László és Rózsa Ernő, vajon el tudnánk-e képzelni egy négypárti nagykoalíciót?! Én azt válaszoltam: ha előfeltételek nélkül, egyenrangú partnereknek tekintenek bennünket, akár rögtön készek vagyunk a tárgyalásra. Ezután egy telefonbeszélgetés következett: Dobos László nem tudom, kivel beszélt, de azzal jött vissza, hogy tekintsük az ajánlatukat tárgytalannak. Valaki, nyilván a három másik mozgalom vezetői közül, meggondolta magát...
—    Nagy úr! Miért nem eléggé szalonképes, miért nem eléggé magyar koalíciós partner a Magyar Polgári Párt?
—    Azt hiszem azért, mert 1989 után a Kárpát-medencében fölszabadult országokban az MPP az egyetlen olyan magyar politikai párt, amelyik nem illik bele az általános sémába. Arra gondolok, hogy Romániában, a Kárpátalján vagy a jugoszláviai Vajdaságban is egységes magyar politikai szervezet jött létre; nálunk viszont a hazai magyarság körében is pluralizmus van. Azt hiszem, valahol itt, ebben a térségben, valahol a fejünk felett van egy uralkodó eszme, amely az anyaországon túli magyarok jogaira, politikai célkitűzéseire és egész életvitelére valamiféle egységesítő sablont akar húzni. Az atmoszférában van itt valahol egy olyan nyomás, amely nagy kényszerítő erővel hat, s ebbe az összképbe Szlovákia a maga magyar többpártrendszerével nem fér bele.
—    Ha így állnak a dolgok, akkor még inkább felmerül a riporterben a kérdés: vajon reális volt-e az MPP, az MKDM és az Együttélés között létrehozandó hármas koalíció gondolata?
—    Úgy tartom, hogy a jó példákból kell kiindulni, azokra kell építeni. A pozsonyi parlamentben a hajdani Független Magyar Kezdeményezés, tehát a mai MPP a kormányon belül, az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig a konstruktív ellenzék szerepében 1990 októberében a fontos kérdések mindegyikében együttműködött. A jövőt tekintve ez követendő példa. És mert az általános politikai kérdésekben nagyon közeliek az álláspontjaink — például a kisebbségi jogok tekintetében —, én a választások utáni együttműködésnek sem láttam volna akadályát. Sem az eredetileg óhajtott hármas koalícióban, sem egy négyes nagykoalícióban. Ezért, a remélt egyezség helyett, értetlenül állok az elszalasztott lehetőség ténye előtt. Nem vagyok csalódott, csak a szám íze keserű, mert a csehszlovákiai magyarság politikai érdekképviseletének jövőjét tekintve, elpuskáztunk egy ziccert. Szándékaink szerint jóval több volt a pakliban, mint amennyit a dolgok végső kimenetele szerint nyilván majd felmutathatunk.
—    Ön szerint egyenlőségjel tehető a kisebbségi érdek és a pártérdek közé?
—    A kisebbségi érdekképviseletet nem lehet kisajátítani. Én inkább azt vallom, hogy hagyjuk az eszméket szabadon vetélkedni, és a gyakorlat döntse el, hogy melyik az az út, amelyik a legjobban meg tudja közelíteni a kisebbségi érdekképviseletet.
—    Ön szerint az 1992 januárjában Magyar Polgári Párttá alakult Független Magyar Kezdeményezés a rendszerváltást követő első szabad választások után a hatalom részese vagy a hatalom eszköze volt?
—    Részese.
—    Vajon mi az hát, ami a kormányzatban töltött idő tapasztalataiból következtetésként levonható?
—    Például az, hogy mi, akik az MPP színeiben politizálunk, korábban a hatalom közelébe sem kerülhettünk, csupán valamiféle mitikus elképzeléseink lehettek az ilyesmiről.
—    Persze, ha most kajánkodni kívánnék, azt kellene firtatnom, vajon az SZNT-ben ön is olyan székben ül-e, amelynek Fábry István vagy Krocsány Dezső révén évtizedekre visszanyúló „normalizációs" hagyománya van...
—    Valóban: a nemzetiségi jelenlét látszatára 1968 előtt is, után is szinte kínosan vigyáztak. Lényeges különbség azonban, hogy a nyolcvankilences rendszerváltást követő politikusi garnitúrát már nem a kommunista diktátum, hanem a szabad választások eredményei juttatták tisztségeikbe. Ehhez már csupán azt fűzném hozzá: mind jómagámnak, mind pedig azoknak, akik a kormányban kapták meg egy-egy terület felügyeletét, szinte kivétel nélkül meg kellett tanulnunk, hogy a ránk osztott hatalom megfelelő hányada miként hasznosítható a nemzetiségi érdekképviseletben.
—    Nos, e tekintetben nemcsak a pozitív példákat tudom sorolni! Itt van rögtön az oktatásügyi autonómia kérdése vagy maga az oktatásügyi minisztérium, amelynek van ugyan magyar miniszterhelyettese, nemzetiségi főosztálya viszont mindmáig nincs...
—    Ez a gond még a forradalom napjaiig nyúlik vissza. Többedmagammal már akkor leszögeztük, hogy a kisebbségek kulturális és iskolaügyi autonómiájának hívei vagyunk. Akkoriban Ladislav Kováé volt az új miniszter, akitől azt követeltük: nevezze ki azt a nemzetiségi miniszterhelyettest, aki a hazai magyar oktatásügyet az óvodáktól a felsőoktatásig irányítani és felügyelni fogja. Ez volt az a pillanat, amikor a korábban européer és demokrata férfi megriadt és a csehszlovákiai magyarok ellen fordult. Igaz, jelenleg van magyar nemzetiségű miniszterhelyettes, ám ő nem a tanügyi, hanem a gazdasági ügyekért felelős. Ennél is lényegesebb szempont, hogy a szlovák kormányban, illetve a kormánykoalíció szlovák pártjaiban egyszerűen hiányzik a politikai bátorság ahhoz, hogy ebben a fölindult, erősödő nacionalizmussal fémjelzett szlovák parlamentben vállalni merjék a nemzetiségi főosztály létrehozását, illetve az oktatásügyi autonómia kialakítását. Ez tény. De tény az is, hogy a szóban forgó magyar miniszterhelyettesnek nem kis része van a dél-szlovákiai iskolák gazdasági egyenjogúsításának megteremtésében. Ezen a tájon egy sor iskola kapta meg azt a támogatást, amely alanyi jogon járt ugyan neki, sajnos, mégis régen visszatartották a beruházásokat.
—    Önnek mi a véleménye az anyanyelvi felsőoktatásról?
—    Mozgalmunk mindig is abból indult ki, hogy a hazai magyarok Szlovákia lakosságának azon részéhez tartoznak, akiknek körében a legalacsonyabb a felsőoktatási szint. Ezért szorgalmazzuk már 1990 tavaszától például a magyar pedagógusképzés megoldását; ha lehet, egy önálló magyar pedagógiai kar felállításával. Az elmúlt két esztendő tapasztalatai alapján annyiban módosult az elképzelésünk, hogy rádöbbentünk: nemcsak mi, itt élő magyarok vagyunk ebben a helyzetben, hanem az ukránok, a románok, az újrafölfedezett lengyelek és horvátok is. Ezért az eredetileg csak magyarnak gondolt pedagógiai főiskola helyett mi egy nemzetiségi kar létrehozását szorgalmazzuk, ahol a többi nemzeti kisebbség is orvoslást kaphatna velünk azonos bajaira.
—    Maradhatunk a rázósabb kérdéseknél?
—    Persze.
—    Személyesen ön hogyan értékeli az MPP képviselőjének döntéseit az SZNT lusztrációs bizottságában? Kérdezem ezt annak okán, hogy ma már nyílt titok: az ő szavazata döntött például Szabó Rezső gyanúba kerülésének ügyében. Ez a szóban forgó bizottsági tag vagy az MPP döntése volt?
—    E komisszió tevékenysége továbbra is államtitok; s amit nyilvánosságra hoztak, az mindössze néhány személy neve volt. Az említett bizottság tevékenységének belső körülményeiről, elemzéseiről és szavazásairól semmit sem tudok, nem is kívánok tudni. Akik ezt nyílt titokká tették, azoknak kell megmondaniuk, hogy miként vélekednek erről. A Magyar Polgári Párt képviselője nem az MPP-nek tartozik felelősséggel s beszámolási kötelezettséggel a feddhetetlen-ségi vizsgálatokat végrehajtó bizottságban végzett tevékenységéért, hanem a képviselői esküjének, a lelkiismeretének, illetve a törvénynek, amelyet aláírt. Erről nem tudok többet mondani. Megjegyzésként legföljebb annyit, hogy a bizottság elnökének jelentéséből kiderült: az inkriminált személyek mindegyikéről szavazással döntöttek; s minden bizottsági tag döntésjogának súlya csupán egyetlen szavazat volt.
—    Nagy úr, 1992 márciusában ön az egyik aláírója volt annak a nyílt levélnek, amelynek címzettje a szlovák belügyminiszter lett, s melyben önök a Nagyölved határában elsinkófált helységnévtábla visszaállítását sürgették. E kiállás mindenképpen derék dolog, bár nekem az is eszembe jutott: vajon „udvaron", azaz a kormánykoalíción belül önök miért levelezgetnek a belügyminiszterrel? A nyílt levelek stílusa inkább az ellenzéki politizálás eszköztárába tartozik... Sőt! Egy olyan ironikus megjegyzést is hallottam, hogy az MPP átlépett a kormányzás „levelező tagozatára"!
—    Viccnek nem rossz; annak viszont már a fele sem tréfa, hogy Ladislav Pittner az elmúlt másfél esztendőben bizony eléggé sajátosan értelmezte a nemzeti kisebbségek jogait érintő törvényeket. Ez irányú döntéseiben jobbára épp a nemzetieskedő szlovák ellenzékre támaszkodott, ráadásul a saját mozgalmán belül is voltak támogatói, akik végül aztán a Klepáő-féle szárnyban neveskedtek. Mi pedig azért folyamodtunk a levélíráshoz, hogy ezzel is utaljunk arra: vannak dolgok és jelenségek, amelyekben Pittner miniszter úr sajátos értelmezést ad az érvényes jogrendnek. Meglehetősen zavartnak tűnt például akkor is, amikor a parlamenti tanácskozások egyik szünetében megmutattam neki a személyazonossági igazolványomat, ahol a gyermekeim: Éva, András és Júlia így, magyarul vannak beírva, ő ezt köztudottan helyteleníti, és a szakértőire hivatkozva — például — AndráSt javasol!... Visszatérve azonban a nagyölvedi helységnévtáblához: azért voltam jelen személyesen annak visszaállításánál is, hogy az SZNT alelnökének jelenlétével nyomatékosítsam a kétnyelvű községfeliratok létjogosultságát.
—    Voltak, akik úgy értelmezték ezt a nagyölvedi kiruccanást, hogy az a kormánykoalícióban való részvétel, illetve a kormányzat nem eléggé következetes nemzetiségi politikája miatti vezeklés volt...
—    Vezeklés? Eszembe nem jutott, hogy nekem bármiért is vezekelnem kellene. Egyszerűen tudtára akartam adni a község lakóinak az álláspontomat. Azt, hogy Csehszlovákiában, éppen a demokratikus erők jóvoltából, érvényesíthető a jog. És hogy az önkormányzatok igenis, éljenek elemi és alanyi jogaikkal.
—    Befejezésül a Magyar Polgári Párt elnökét, a Szlovák Nemzeti Tanács egyik alelnökét, de legfőképpen A Nagy Lászlót kérdezem: tud-e optimista lenni?
—    Tudok, bár pillanatnyilag több dologban is úgy érzem, hogy csalatkoztam. Az sem felemelő érzés, hogy Szlovákiában eléggé háttérbe szorultak a demokratikus erők. Ez pedig a nacionalista és a baloldali erők felülkerekedését jelentheti. Meggyőződésem viszont, hogy a kilátástalan helyzetekben is érdemes tovább cselekedni. Példa erre az előző rendszer: ott aztán igazán nem látszott az alagút vége, 1989 novemberében mégis gyökeresen megváltozott minden. Ez tagadhatatlanul igaz, még akkor is, ha 1992 tavaszán, tehát két és fél évvel a fordulat után, Szlovákiában nagyon ingatag lábakon áll a demokrácia. Sőt! Ideig-óráig ismét az állampártiság, a nacionalizmus, a jogszorítottság veszélye fenyeget. Ilyenkor az igazságba vetett hit ad az embernek reményt, kiegyensúlyozottságot, belső nyugalmat.

Az 1992 júniusában rendezett parlamenti választásokon a Magyar Polgári Párt nem szerzett képviselői mandátumokat; így a kormányzati szerepükből ugyancsak kiszorított szlovák liberálisokkal: a konzervatív demokratákká transzformálódott hajdani VPN-nel, majd Polgári Demokrata Unióval, illetve a Szociáldemokrata Párttal (és több más apróbb politikai tömörüléssel) együtt az MPP is a képviselőházon kívül folytat ellenzéki politizálást.
A. Nagy László megbízatási időszakának lejárta óta — évtizedek óta először — nincs magyar alelnöke a pozsonyi parlamentnek; és a 14 képviselői helyet szerzett MKDM—EPM koalíciónak is csak egyetlen „széket" osztottak a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának Elnökségében, illetve a parlamenti bizottságok elnökeinek karában.

---

ARÉNAHANGULAT

—    Bugár úr, ön 1992. június 16-án, a Csehszlovák Sajtóiroda prágai munkatársának adott nyilatkozatában egyebek között kifejtette, hogy Szlovákia önállósulása esetén az MKDM — a szlovákiai magyarság jogainak biztosítása érdekében — autonómiát fog követelni. Kijelentését rögtön össztűz alá vették a szlovák lapok, nem kevésbé a június eleji választások győzelmének koncain osztozkodó nacionalista politikusok, akik, úgy tűnik, ingerültségükben csalánkiütést kaptak az autonómiaigény hallatán. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnökétől hadd kérdezzem hát meg kerek perec: mi állt az ominózus bejelentés hátterében?
—    A CTK munkatársa mozgalmunk pozsonyi központjában járva rákérdezett, vajon miként értékeljük a parlamenti választások után kialakult belpolitikai helyzetet; illetve milyennek látjuk a kisebbségi jogok érvényesíthetőségének garanciáit. Ekkor hoztam szóba az autonómiaigényt, igaz, talán célszerűbb lett volna „csak" önigazgatást említeni, mert az autonómiát, mint fogalmat, a szlovákság eleve félreérti, félremagyarázza. Számára az autonómiaigény kizárólag az elszakadás, a területi elcsatolás szinonimája. Mi viszont egy percig sem beszélünk ilyesmiről, hanem az önigazgatást szorgalmazzuk: a kulturális, az oktatási autonómiát, a régiók szerveződését, végül pedig az ezen alapuló területi önkormányzatot. És ha mindez alulról, például a csallóközi, a gömöri vagy akár az Ung-vidéki régióban a helyi önkormányzatokra épülve szerveződik — elvégre a helybeliek tudják a legjobban, hogy az ott élőknek mire van szükségük —, akkor az önigazgatás igénye egyetlen pillanatra sem jelentheti az elszakadás óhaját! Különben sincs ebben semminemű ármánykodás, hiszen mindez benne szerepel az MKDM választási programjában. A fondorlatot inkább az jelentené, ha bejutván a pozsonyi és a prágai parlamentbe nem a programunk szellemében járnánk el.
—    Miként festene hát a gyakorlat: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom teljes önrendelkezésű önigazgatást, vagy csak önigazgatási jogokkal felruházott régiókat szorgalmaz?
—    Természetesen, minden önkormányzati igénynek változatai, különböző fokozatai lehetnek. A legfelsőbb szint a teljes önigazgatás, ahol már kisebbségi parlamentek is működnek. Példaként hadd említsem Dél-Tirolt. Nálunk egyelőre az első lépésről: a régiók megerősítéséről van szó; ezeket kellene felruházni az önigazgatási rendszerrel.
—    Nyomatékos formában miért éppen a választások utáni feszült helyzetben került terítékre a szlovákiai magyarság autonómiaigénye?
—    Ha jópofáskodni akarnék, azt felelhetném: mert már a választások előtt is rengetegszer elmondtuk ugyanezt. A programunkba is beiktattuk és a kormányzati körökhöz is eljuttattuk igényünket. Nem kevésbé lényeges szempont, hogy részünkről bizonyos dolgokat most kell világossá tenni, mert Szlovákiában a politikai folyamatok jelentősen felgyorsultak és radikalizálódtak. Ráadásul — az újonnan választott pozsonyi parlament első ülésének tapasztalatai szerint — a többségi demokrácia a kisebbség rovására fog érvényesülni; így ránk, a kisebbségi képviselőkre szintén jóval nagyobb nyomás nehezedik majd. Sajnos, a kormányfői tisztségbe visszakerült Vladimír Meéiar több kijelentéséből is egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az új hatalom eltökélt szándéka a kisebbségi jogok megcsonkítása. Például a nyelvtörvény megszigorítására, a földtörvény megmásításá-ra való törekvésekkel. Ezek a tények is arra késztetnek bennünket, hogy most már ország-világ előtt kimondjuk akaratunkat.
—    Nem fogja ez radikalizálni a helyzetet?
—    Mi nem kiélezni akarjuk a szituációt, hanem éppen ellenkezőleg: az egyenes beszéd révén megtudni, hogy az új hatalom szemszögéből mennyire valósítható meg Szlovákiában az, ami Európa több pontján már természetes.

—    És ha az érintettek mindezt követelődzésként, zsarolásként fogják kezelni?
—    Nézze, amennyiben valaki ezt annak akarja elkönyvelni, azt nehéz lesz meggyőzni az ellenkezőjéről... Ám ha a kisebbségi jogok európai nívóját vesszük szemügyre — s ezt Vladimír Meéiar is emlegetni szokta —, akkor nehéz lesz bárkinek is félremagyarázni azt, amit részint a koppenhágai dokumentum, részint az Európai Biztonsági Együttműködési Értekezlet zárónyilatkozata a szóban forgó kérdéskörben a minimumként említ. Ráadásul nemcsak Dél-Tirolban, hanem Svájcban, Finnországban és egyebütt is találni olyan modelleket, amelyeket érdemes alapul venni. Feltéve, ha Szlovákiában a demokrácia van kiépülőben, és nem a nacionalizmusra épülő pártállam rekonstrukciója zajlik éppen.
—    Talán készen is van már a szlovákiai magyarság önigazgatási tervezete?
—    Koncepcionálisan, illetve egyes részterületeit tekintve igen; paragrafusokba öntött változatában viszont még nem. Első lépésként a kulturális és az oktatásügyi önigazgatás tervezetét fogjuk benyújtani.
—    Mi történik akkor, ha visszautasítják?
—    Azt szeretnénk, ha igénybejelentésünk vonatkozó pontjait már a most fogalmazandó, önálló szlovák alkotmányba is beépítenék. Ha viszont elutasítják folyamodványunkat, akkor aligha tehetünk mást, mint hogy egy idő múltán újra beterjesztjük; s időközben külföldön is véleményeztetni fogjuk a szlovákiai magyarság önigazgatásának tervezetét.
—    Az MKDM és az Együttélés közösen gondolkodik a fenti kérdésekben?
—    Igen. Az esetleges nézeteltéréseket kerülendő, az alapdokumentumok kidolgozására közösen kértük fel a szakembereket.
—    Bugár úr, személyesen ön hogyan látja: a hazai magyarság támogatja az autonómiaigényt? Tájékozódtak önök egyáltalán e kérdésben?
—    Választási nagygyűléseinken és egyéb összejöveteleinken szinte mindenütt utaltunk rá, hogy az önigazgatás iránti igény szerves része mozgalmunk programjának. És ahol erről szó esett, ott rendre támogattak bennünket. Viszont még az én ismerettségi körömben is akadnak, akik nemigen értik, „luxusnak" tartják az önigazgatás igényét. Gondolom, ebben mi is ludasak vagyunk, mert holmiféle helytelen tapintatból eddig keveset szóltunk erről.

—    Nem fordulhat elő az a faramuci helyzet, hogy az MKDM— EPM koalíció valami olyasmiért száll síkra, amit a választók jelentős hányada nem is támogat?...
—    Tapasztalataim szerint ha a hazai magyarok körében bárhol, bárkitől megkérdezem, vajon szeretné-e, hogy magunk dönthessünk a nemzetiségi oktatásügy dolgaiban, akkor szinte mindenki igennel válaszol. És ha egy szennyvíztisztító szükségeltetik, mondjuk, a csallóközi régióban, akkor ugyancsak az a legjobb, ha annak sorsáról szintén a helybeliek határoznak. Nos, ha az ilyen szemléletet támogatja valaki, akkor ezzel az önigazgatás elvét is pártfogolja. Az itt-ott tapasztalható ódzkodás okát a téma szokatlanságában, az emberek tájékozatlanságában látom. Persze, nincs ebben semmi különös, hiszen 1989 előtt nem voltak hazai magyar politikai mozgalmak, amelyek utat törtek volna az ilyen jellegű törekvéseknek.
—    A szlovákiai magyarság egyéb vonatkozásban is kissé tanácstalanul, mondhatnám borúlátóan ítéli meg a közeljövőt...

—    Az emberekben valóban ott munkál a félelemérzet. Az idősebbek a 45—48-as időszak, a teljes jogfosztottság éveinek megismétlődésétől tartanak. Tanulságos példa erre a legutóbbi népszámlálás, amikor nagyon sokan nem merték magukat magyarnak vallani, noha csak törik a szlovákot. Mégis azt mondták: nem szeretnék még egyszer megélni a kitelepítést, amikor bárki büntetlenül belerúghatott a szlovákiai magyarságba. Csoda, ha a nacionalizmussal átitatott, jelenlegi közhangulat láttán bőven akadnak, akik bizony aggódnak?
—    Nézzük az érem másik oldalát: előfordulhat, hogy a negatívumok mellett valami jót is kínálhat nekünk a leendő önálló Szlovákia?
—    Az önállósulási folyamat, mint realitás, semmi rosszat nem rejt, feltéve, ha ezt egy demokratikus kormányzat irányítja. Szlovákiában azonban 1992 júniusában egy nemzeti kollektivista irányzat került hatalomra, és ez nemigen ígér pluszt nekünk.
—    Az MKDM elnökének véleménye szerint '92 nyarán van-e még esély az ország egybenmaradására?
—    őszintén szólva én azt hittem, hogy Vladimír Meéiar csupán sakkban kívánja tartani a politikai ellenfeleit az önálló Szlovákia víziójával. Úgy tűnik, tévedtem...
—    Bugár úr, ön az előző választási időszakban a Szövetségi Gyűlés képviselője volt, most viszont a Szlovák Nemzeti Tanács honatyáinak egyike. Van-e, és ha igen, akkor miben látja a különbséget a prágai és a pozsonyi parlament között?

—    A politikai kultúrában. Prágában nem fordulhatott elő olyasmi, hogy amikor az újonnan megválasztott házelnök a székfoglalóját tartja, akkor valaki faragatlanul közbekiáltson! Pozsonyban, sajnos, a parlament falain belül is arénahangulat dívik.
—    Úgy látszik, mostanság erőpozícióból tárgyalnak az SZNT-ben. Sőt! Bizonyos előjelek egy félfasiszta rendszer csíráit sejtetik...

—    Igen, ez pontos meglátás. Már az új elnökség összetételéről folyó tárgyalásokon is valami ilyesmi érződött. Velünk, az ellenzéki pártok képviselőivel félvállról tárgyaltak, és ellenvetést nem tűrő stílusban közölték: a szlovák parlament elnökségében az MKDM— EPM koalíció egyetlen helyet kaphat, kész! Ugyanez történt a szakbizottságokban való helyek és tisztségek elosztásakor is. Főként Meéiar mozgalma és a Szlovák Nemzeti Párt mutatta meg, hogy kényük-kedvük szerint kiskorúsíthatnak bennünket; és ha úri kedvük úgy tartja, akkor valamennyi javaslatunkat lesöpörhetik az asztalról. Ezt a partit játszották el akkor, amikor a magyar koalíció által az elnökségbe jelölt Duka Zólyomi Árpádot, egy más javaslatot forszírozva, egyszerűen kifúrták onnan, s ezzel a környezetvédelmi szakbizottság elnökének tisztéből is. így lett azután Rózsa Ernő az elnökség tagja; tárgyalópartnereink pedig pökhendi módon kijelentették: ne ágáljunk az akaratuk ellen, nem mi kaptuk a harminchét százalékot! A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomban az erőfitogtatás nyilván összeegyeztethető a demokráciával. Mint ahogy a sajtó ellenőrzésének, a HZDS szekértolóinak tisztségbe juttatása, a kisebbségi jogok megcsonkítása és egyebek...
—    Való igaz, a működőképes demokráciákban a parlamentbe jutott politikai erőktől még a kormányalakítás előtt meg szokták kérdezni, vajon a megszólított párt részt kíván-e venni a kormányzásban, vagy eleve a konstruktív ellenzék szerepét fogja-e betölteni? Az önök koalíciója viszont az 1992. június 6-át követő hetek folyamán egyetlenegyszer sem tárgyalt Vladimír Meéiarral. Elárulhatná, miért nem?
—    Tény, hogy nem sikerült részt vállalni a kormányzati tevékenységben, de azt azért elvártuk volna, hogy Meéiarék, legalább illemből, megkeressenek bennünket. Úgy látszik, ránk még a megbeszélések szintjén sincs szükség! A szlovák kormányfő már a legelső sajtóértekezletén kijelentette: neki megvannak a saját magyarjai. Nyilván azok, akik a DSZM-en belül keresik a karriert, így az ő kénye-kedve szerint paríroznak. Úgy tűnik, Vladimír Meéiar számára az bátran elhanyagolható, hogy a magyar koalíció 7,4, a Magyar Polgári Párt pedig 2,3 százalékot ért el a választásokon. Együtt ez kis híján tíz százalék, de mi az ő szemében legföljebb a söpredékmagyarok vagyunk.
—    Háttérinformációiban bízva kérdezem meg azt is, vajon a kormányfő és a szárnysegédei miért akarják felülvizsgálni a számunkra már most sem előnyös nyelvtörvényt?
—    Háttérinformációm nincs, ám a szándék így is nyilvánvaló: a hatalmon maradáshoz szükségük van a nyelvi kizárólagosságra. Régi trükk, hogy minden hatalom a nacionalizmushoz nyúl, ha el akarja terelni a figyelmet a társadalom egyéb gondjairól. Soványka vigasz, hogy az új kormányzat így legalább előbb fog színt vallani a világ előtt...
—    Van-e, lesz-e egy ilyen döntés ellen fellebbezési lehetőség?
—    Igen, a brünni Alkotmánybírósághoz fordulhatunk, ha a felülvizsgált és megmásított törvény új rendelkezései sérteni fogják a Szövetségi Gyűlésben 1991 januárjában elfogadott, az emberi jogokról és a szabadságjogokról szóló Alkotmánylevelet. Feltéve, ha akkor még egyben lesz az ország, hiszen ellenkező esetben a Csehszlovák Köztársaság Alkotmánybírósága sem lesz már meg; a helyébe lépő szlovákiai Alkotmánybírósággal pedig eleinte vajmi kevés tapasztalatunk lesz.
—    Aligha kell hozzá különösebb intellektuális feltarisznyázottság, hogy bárki észrevegye: a következő parlamenti választásokig a pozsonyi képviselőházban a Demokratikus Baloldal Pártjának jutott az a kényes-fontos szerep, amelyet a mérleg nyelveként szokás emlegetni. Elképzelhető, hogy az MKDM, s ennek révén az egész magyar koalíció, korrekt partneri viszonyt tudjon kiépíteni a CSKP utódpártjával?
—    Nem lesz könnyű a közeledés, bár tény, hogy ők legalább rendelkeznek kisebbségi programmal. Remélhetőleg lesznek olyan helyzetek, amikor kölcsönösen képesek leszünk az együttműködésre.
—    Az iméntihez hasonló kérdést tehetnénk fel a Kereszténydemokrata Mozgalommal kapcsolatban is, hiszen a KDH titkárának egyik nyilatkozata szerint az MKDM—EPM nem kiforrott politikai erők koalíciója, hanem pusztán nemzeti alapra épülő egyesülés. Ráadásul e mozgalom egy másik politikusa, Ján Carnogursky 1991 áprilisában még kizárta az Együttéléssel való együttműködés lehetőségét.
—    Igen, voltak ilyen helyzetek; de időközben mintha fordult volna a kocka. A KDM pozsonyi képviselői között, főként a fiatalabbak körében, alakult egy gárda, amellyel már jobbnak ígérkezik az együttműködés. Prágában viszont kissé bonyolultabb a helyzet.
—    Bugár úr, befejezésül már csak egyetlen rázós kérdésem maradt. A Szlovák Nemzeti Tanács 1992. június 23-ai ülésén a magyar koalíció, illetve személyesen Dobos László heves és eredménytelen szópárbajt vívott egy magyar alelnöki poszt érdekében. Pár nappal később, az Új Szó június 27-ei számában az Együttélés prágai Coexistentia Klubja viszont egy állásfoglalást jelentetett meg, amelynek zárómondata így hangzik: „Az SZNT magyar alelnökének hiányával kapcsolatban tudni kell, hogy a testület fennállása során a magyar nemzetiségű alelnökök mindig a kormánypártokat szolgálták ki, s valójában nem is tudták érdemben képviselni a nemzeti kisebbségek érdekeit." Eszerint az SZNT magyar alelnöke révén az önök koalíciója is a kormánypártokat akarta kiszolgálni?
—    őszintén szólva meglepett, hogy a prágai Coexistentia abban foglalt állást, amiben esetleg nekünk kellett volna. Szerintem mi ezt itt Pozsonyban sokkal jobban, sokkal avatottabban látjuk. Ha úgy éreztük volna, hogy nincs értelme kiállni egy magyar alelnök tiszte mellett, akkor nem kezdeményeztük volna. Véleményünk szerint igenis, kellene egy ilyen alelnök, aki hivatalból próbálná segíteni a kisebbségi ügyeket. Én nem hiszem, hogy a korábbi választási időszakban A. Nagy László nem tette meg mindazt, amit megtehetett.
—    Értsem úgy, hogy a magyar koalíció prágai és pozsonyi képviselői nem egyeztették álláspontjaikat?
—    Nézze, mi csupán a sajtóból értesültünk a szóban forgó nyilatkozatokról.
—    Talán már koalíción belül, képviselői szinten sem tudjuk egyeztetni szándékainkat?
—    Én ezt egy politikai bakinak tartom, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. Meggyőződésem, hogy ettől eltekintve az ésszerűség és az értelem hangján tudunk közösen politizálni. És a hangunkat is így fogjuk hallatni. Úgy érzem, a szlovákiai magyarságot valamennyi keserve, megaláztatása, kisemmizése, jogfosztottsága csak megacélozta. Ez a tudat ad erőt a munkánkhoz. Még akkor is, ha a többségi demokrácia hívei nyilván előszeretettel igyekeznek majd félreérteni kisebbségi igényeinket.

---

ÉS AZTÁN?

—    Dobos úr, vágjunk azonnal a dolgok elevenébe! Milyen a pozsonyi parlament magyar képviselőjének közérzete pár nappal az után, hogy a prágai Szövetségi Gyűlésben a szlovák honatyák, honfiúi dacból, meggátolták a köztársasági elnök, Václav Havel újraválasztását?
—    A közérzetem? őszintén szólva nem jó. Számomra a szövetségi köztársaság elnökének félreállítása egy döbbenet; bár az ösztöneimben éreztem, hogy így lesz. Egyre szaporodnak bennem a megválaszolatlan kérdések, maga a helyzet pedig tele van bizonytalansággal.
—    Képviselő úr, ma már nyilvánvaló, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1992. július 17-én kikiáltja Szlovákia szuverenitását. Ennek kapcsán milyen az ön közérzete?
—    Az ember ilyenkor a politikának már valami megfogalmazott, az élet elemi szintjére egyszerűsített tételéhez nyúl. Én azon tűnődöm: mi lesz ezután? Vajon mit hord majd magában az új állapot?... Érzéseim szerint talán nem is tudjuk azonnal felfogni e történések jelentését. Azt, hogy tulajdonképpen egy bő hetven évig működő állam szakad itt ketté. Egy állam, amely megérte 1938-at és 1945-öt, megérte a pártállam évtizedeit, a szovjet birodalom ránehezedő nyomásának hullámait, 1989-ben pedig a demokráciát ígérő rendszerváltást. Ám most, minden külső nyomás nélkül, pusztán belső erőinek szembesülése révén kettészakadni látszik. A nagy nyugtalanság forrása Szlovákiában van, az elindult folyamat innen feszül. Újra beigazolódni látszik az a történelmi igazság, hogy az erőszakkal létrehozott közösségek, államszövetségek előbb-utóbb elgyöngülnek. Tájainkon hetven esztendő múltán jelentkezik másként az a történelmi erőszak, amely Közép-Európát Trianonban kialakította.
—    Úgy tudom, hogy az SZNT-ben július 17-én a függetlenségi nyilatkozatról szóló szavazás nyilvános és névre szóló lesz. Sőt! Pozsony főterére a Matica slovenská, állítólag, tömeget toboroz, amely torkaszakadtából üvöltheti majd a hozsannát vagy a „feszítsd meg"-et, mert a szavazási procedúrát — akárcsak valami rockkoncertet — egy hatalmas képernyőre is kivetítik... Ön hogyan fog szavazni a szóban forgó ülésen?
—    Ezen már sokat tűnődtem, de nem a tévéközvetítés fenyegető veszélye miatt! Én ezt már régebben úgy fogtam fel, hogy az önrendelkezés elve az, ami megszabja a mai Európa államjogi gondolkodását, az egyének és a közösségek szerepét. És mert tiszteletben tartom az önrendelkezés jogát, elvben Szlovákia esetében sem mondhatom azt, hogy nem. Feltéve, ha az önrendelkezés joga és elve mindenkire egyöntetűen vonatkozik. Tehát: nem mondok ellent a szlovákság önrendelkezésének, de ugyanezt megkövetelem a nemzeti kisebbségek vonatkozásában is. Ily módon én feltételhez kötöm a szavazatomat. A szlovák szuverenitásról azzal a kikötéssel fogok szavazni, ha ez a dokumentum magában foglalja a nemzeti kisebbségek önigazgatásának jogát is.
—    Magyarán: ön azt szeretné, hogy Szlovákia szuverenitásához — az oktatásügy, a kultúra és a közigazgatás regionális kérdéseihez — egyúttal mondják hozzá a kisebbségi autonómiák jogát?
—    Igen. Én ugyanis biankócsekket már nem írok alá, mert nagyon keserűek az ilyen irányú tapasztalataim. Jól emlékszem még 1968-ra, a Husákkal folytatott tárgyalásokra, ahol lényegében ugyanerről volt szó. Az akkori alkotmánytörvényt készítve mindnyájunk megelégedésére született egy konstrukció. Ezt azután különböző nyomásra alaposan körülnyirbálták. Megnyugtatásképpen pedig azt mondták: ez csak egy kerettörvény, a részletező törvényt majd Szlovákiában csinálhatjuk meg. Én akkor ezt elhittem, majd jócskán becsapódtam. Hasonló tanulság volt számomra 1990 őszén a nyelvtörvény vitája is. Az ominózus perpatvar reggelén Frantisek Mikloáko összehívta a magyar képviselőket, és azt kérte, hogy támogassuk az úgynevezett koalíciós nyelvtörvényt. Bennem akkor a Husákkal történt hajdani megbeszélések rémlettek fel. Felálltam hát, és azt mondtam: vajon az SZNT elnöke kezeskedik-e arról, hogy kérésének meglesz az elégtétele is? ő volt annyira tisztességes, hogy azt felelje: azt nem tudja garantálni. Erre kimondtam kerek perec, hogy én akkor a nyelvtörvény ellen szavazok, mert a politikában nincs előlegezés, kimosoly-gott ígéret; kiváltképp, ha életünk legdrágább területét, a nyelvet akarják megnyirbálni. Itt is ugyanezt mondom: én semmiféle majd-ígéretekkel nem hagyom magam elkábítani. Ha a szuverenitási nyilatkozat nem tartalmazza majd a kisebbségi önigazgatást garantáló passzust, akkor az én szavazatom csak az lehet, hogy: nem.
—    Szemforgatás lenne letagadni, hogy a történelem órái, a szlovákiai magyarság szemszögéből, pillanatnyilag másként járnak. Önkéntelenül adódik a kérdés, vajon mit hozna, pontosabban mit hoz a szlovák önállóság a magyaroknak? Szerintem már csak azért is jogos ez a kérdés, mert most újra az a Vladimír Meéiar a szlovák kormányfő, akiről '91 szeptemberében épp ön nyilatkozta azt, hogy a kisebbségi programmal kapcsolatban akkoriban Meőiarék mondták a legtöbbet; míg a fontos cseh és szlovák pártoknak — ahogy azt interjúi egyikében kifejtette — nem volt nemzetiségi programjuk...
—    Nézze, okulva az okulandókon, nagyon sok bennem az aggály, a fenntartás. Nemzedékem egyik kiábrándító tapasztalata, hogy a politikát nem szabad személyekhez, ígéretekhez kötni. Én nem vagyok bizalmatlan Vladimír Meéiarral szemben sem, ámbár tény, hogy újbóli miniszterelnöksége óta bőven akadnak meghökkentő megnyilatkozásai. Már az új képviselők beszentelésének napján ütköztünk. Szóvá tettem neki, hogy a magyar parlamenti koalíciót egyszerűen elmellőzi az általa irányított lavina, ő azt felelte: miért most jövünk, amikor már a tisztségeket osztják, holott már egy esztendővel korábban felkínálta az együttműködést. Erre csak azt mondhattam: mi nem azért politizálunk, hogy valaki megveregesse a vállunkat, hanem öntörvényeink szerint, a saját tapasztalatainkból kiindulva alakítjuk ki politikai magatartásunkat. Hasonló nézeteltérésünk volt Gasparo-vié úrral, a pozsonyi parlament új elnökével is, amikor kiderült, hogy a magyar kisebbség nem lesz arányosan képviselve az SZNT elnökségében, ő azzal nyugtatott, hogy majd a következő ülésen megoldjuk. Újra megjelent tehát a majd kísértése; holott a politikában egyszerűen nincs elfogadható, elhihető majd... Nyilván ez, és a megélt történelem okozta csalódások okozzák, hogy a felvidéki magyarság ódzkodik az önálló Szlovákia gondolatától.

—    Ön miként értékeli a szlovákiai magyarság önigazgatás-igényével szembeni szlovák reakciókat?
—    Valóban a magam véleményét mondom, ha leszögezem: érettnek látom a helyzetet arra, hogy az önállósuló Szlovákiában a magyarság az oktatásügy, a kultúra és a helyi gondok megoldásában az önigazgatás elvét gyakorolhassa. És hogy rögtön a lényegre térjek: függetlenül attól, mit mond erről Magyarországon akárki. A szlovák politikusok ugyanis reflexszerűen úgy gondolják, hogy ezt meg azt valahonnan súgják nekünk. Nos, nem vagyunk mi annyira falusi kiskántorok, hogy nekünk súgni kelljen. Arra sem árt visszaemlékezni, hogy a tavalyi megbeszéléseinken Vladimír Meéiar nem zárkózott el a nemzetiségi önigazgatás elve elől. Sőt! Újraválasztott miniszterelnökként — amikor a pozsonyi parlamentben társalogva arra figyelmeztettem, képviselői klubunk elsődleges célja a nemzetiségi érdekvédelem — szintén azt mondta, hogy nem ellenzi a regionális nemzeti önkormányzatokat.
—    Az ő győzelmét jelentő parlamenti választások utáni legelső sajtóértekezletén viszont az itt élő magyarság salakjának mondta azokat, akik nem az ő mozgalmával rokonszenveznek...
—    Erről szintén szó esett közöttünk. Felvetette, miért gondoljuk, hogy mi lennénk az itt élő magyarság egyetlen képviselői. Erre csakis azt válaszolhattam: ha másutt is vannak magyar képviselők, az pluszt jelent, de bennünket törvényes úton, magyarokként, mozgalmunk programja alapján választottak meg a szlovákiai törvényhozásba.
—    Ön nem érzi úgy, hogy az egyre szélesedő magyarellenesség neokommunista célokat szolgál?
—    Ez az örökös bűnbakkeresés átlátszó és ócska trükkje a politikának. Ez a legkisebb mértékben sem vált ki bennem félelmet. A konyhában is először mindig a macskába rúgnak bele... Látni kell, hogy Szlovákiában 1989 ősze óta érdekes keveréke jött létre a politikai áramlatoknak. Szinte egészen elporladt a liberalizmus eszméjét hordozó politikai formáció; alaposan felerősödött viszont a nemzeti hevület; ráadásul valóban itt van a baloldal, a CSKP utódpártja. Méghozzá szinte kulcsszerepben. Furcsa formáció ez, de tényként kell elkönyvelni.
—    Beleértve nyilván azt is, hogy a választásokat az a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom nyerte meg, amely fél szemmel épp a korábbi kommunisták, fél szemmel pedig a mélyszlovákok felé sandít... Dobos ur, miként látja a szlovákiai magyarság helyzetét ebben a képlékeny belpolitikai helyzetben?
—    Feltételezéseim szerint az egyébként kizárólagosságra törekvő DSZM-nek is kell, vagy legalábbis tekintetbe illenék vennie Közép-Európát.
—    Némi sarkítással: Kosovo vagy Dél-Tirol következik?
—    Meggyőződésem, hogy Kosovót senki sem akarja követni, a dél-tiroli autonómiamegoldást viszont ez a közeg egyelőre nehezen tudja elfogadni. így hát a partok között mosódik a napi politika; de akárhogy alakuljon a köztársaság sorsa, a kizárólagosságnak — Európa szeme láttára — nincs jövője. Remélem, azt nem csak mi tudatosítjuk, hogy minden emberi lefokozás, lenullázás manapság már kiváltja a maga védelmi reflexeit. A kisebbség érdeke a demokrácia, ezért arccal fordulunk Európa felé. Amit ma elmondunk a parlamentben, azt holnap közli a világsajtó; így a szlovák politika aligha hagyhatja figyelmen kívül a magyar jelenlétet. Valószínű, hogy e két nemzet viszonyában lesznek még kínos helyzetek, egy-két keményebb bokszmeccs; ugyanakkor meggyőződésem, hogy a szlovák—magyar viszony előbb-utóbb közép-európai dimenzióvá válik.
—    Csak nehogy eközben padlóra kerüljön a gyengébb...
—    Nem tudom, ebben ki a gyengébb.
—    A Földönfutók című regényében szerepel az alábbi mondat: „Egy ember sorsa olykor belefér egyetlen szóba." Idén áprilisban, tehát még a választások előtt, egy interjúban továbbgondolta véleményét, és a lázadásban jelölte meg ezt a szót. Miért és milyen lázadásra gondolt?
—    Úgy tűnik, pontosítanom kell a dolgot. Számomra a lázadás ugyanis szinte egy a küzdelemmel. Az emberi létért, a jogért, a több jogért, az emberi többletért való küzdelem — ez az, ami az elkövetkező időszakban vár ránk. A mai Közép-Kelet-Európát én úgy fogom föl, hogy a szlovák—magyar viszony valamennyi tüskéje s tehertétele ellenére egy olyan modell kialakításának esélyét kínálja, amely a mai, nyers helyzetnél masabb együttélés lehetőségét hordja magában. Tudom, folyton jelen van a történelem; de az adósságtörlesztés egyszerűen nem lehet mérce és szándék, mert akkor a saját zsírunkban fogunk fuldokolni. Európa nem a visszafizetések, hanem a kiegyezések korszakát éli, csupán a Balkán ír más tankönyvet.

—    Sajnos, egyelőre azonban a belpolitikai adok-kapoknál tartunk. Ebben a stádiumban miként látja a hazai magyar politikai mozgalmak szerepét és helyzetét?
—    A választ mélyebbről kezdem, egy 1968/69-es tapasztalatból kiindulva... Amíg a husáki vezetés érezte a magyar erőt, addig respektálta azt. De amint megérezte a belső törést, a belső acsarko-dást, amint megkezdődött a káderezés és az akkori idők idősebb funkcionáriusrétege nekünk rontott — akkor szemrebbenés nélkül levette napirendről a nemzetiségi kérdést. Azóta kikristályosodott bennem, hogy a sokszínűség egységét vallom. Igen: pluralizmus és másság; de a kis népközösségnek az egységes fellépésre is szüksége van. Nem titok, hogy a hajdani Független Magyar Kezdeményezés belépőjének én őszintén örültem; ma már viszont nyilvánvaló, hogy az FMK indulása 1989 után túl radikális, túl tüzes volt. Igaz, eközben kiemelte a liberalizmus értékes eszmeiségét, pontosabban: az egyén szabadságának, az autonóm polgárnak a fontosságát. Ez megtermé-kenyítőleg hatott, a kérdés pusztán az, hogy ez az így induló mozgalom miért radikalizálódott annyira? Miért jelent meg a magatartásában egy olyan felhang, amely a kezdeti rokonszenv után egyféle ellenérzetet kezdett kiváltani...
—    Ön ennek ellenére valószínűnek tartotta, hogy az 1992-es választásokat megelőző kampányban a honi magyar mozgalmak közösen keressék a szavazók kegyeit?
—    Ezek a dolgok régebben kezdődtek. Jómagam már 1989 óta ajánlgattam, hogy próbáljunk valami laza szövetséget kötni, amely a sokféleséget egy ponton összefogná. Ezt az FMK akkor elvetette, 1991 telén mégis ugyanide kanyarodtunk vissza. Ekkorra már Magyar Polgári Párt lett, és azt mondta: igenis, szövetség kell.
—    A véleménykülönbségek tudatában reálisnak tartotta ezt?
—    Szükségesnek tartottam, de hitelesnek nem. Gondolom, nem egyedül vagyok így ezzel, hanem mindazok is, akik megélték a hajdani FMK kizárólagos, káderező stílusát. Valahol úgy tűnt, hogy az ott szervezkedők azt hiszik: velük kezdődik a történelem. Persze, ahogy a históriának sincs nullpontja, úgy a demokrácia történelme sem Pozsony főterén kezdődött. Ez önámítás, hirtelen gerjedt politikai magas vérnyomás.
—    A koalíciós tárgyalások ennek ellenére mindvégig komolyak voltak?
—    Igen, bár sokszor bizony szenvedtem azokon a megbeszéléseken. Akartuk a szövetséget, csak folyton-folyvást belebotlottam a dilemmába: az MPP-nél vajon mi indokolja a hirtelen fordulatot? Mennyire hiteles ez? Ennek ellenére reméltem, hogy lesz a dologból valami; mígnem rá kellett döbbennem, hogy bármennyire akarjuk, túl nagy távolság ékelődött közénk. Természetesen, csak a magam nevében beszélhetek, de egy idő múltán úgy éreztem, hogy a koalíciós törekvéseinknek nem igazán közös a gondolati tüze és az erkölcsi forrásvidéke. A csinálmánytól viszont féltem. Persze, ezzel egyetlen pillanatig sem akarom kétségbevonni tárgyalópartnereink őszinteségét, de bennem az élt, amiről beszélek.
—    Dobos úr, de hát az imént azt mondta, hogy az emberben eleve ott munkál az együvé tartozás ösztöne!
—    Igen, de ebből nem lehet politikát csinálni, őszintén kijelenthetem, egyetlen percig sem tárgyaltunk úgy, hogy eleve ne legyen koalíciós megállapodás. A bökkenő inkább abban volt, hogy az MPP nemigen akarta belátni: mind a VPN, mind az FMK kezdeti programja zsákutcába került, hiszen a szlovák fejlődés szinte kiszántotta magából a liberalizmus eszmeiségét. A magam véleménye az, hogy az FMK-nak kevés tapasztalata volt az igazságtevésben, és túlságosan csak a tegnapban gondolkodott. Bátran bevallom, hogy valahol a lelkem mélyén siratom a '89-es fordulat óta eltelt éveket, mert végső soron a demokráciának egy kitűnő esélye kallódott el. Ennek akarva-akaratlanul az MPP is részese volt. Olyan értékrend-átalakulásról van szó, amelynek vetülete az 1992-es parlamenti választások eredményeiből is kiolvasható. Nevezetesen arról van szó, hogy a jelenlegi szlovák közegben a liberalizmusnak nálunk interpretált szándéka megbukott. Vagy megbuktatták.
—    Mi a jövő útja ebben a mai, nem éppen demokráciapárti helyzetben?
—    A magam részéről továbbra is azt vallom, hogy a nemzetiségi érdekvédelem szempontjából szükség van a szlovákiai magyar politikai erők összefogására. Különösen most, hogy Szlovákiában egyre inkább a nemzetállam eszméje van kiteljesedőben. A kérdés „csupán" az, hogy melyek azok a tételek, amelyek alapján ez az egység létrehozható. Szerintem a megélt történelem közös tapasztalatai jelentik azt a forrásvidéket, amelyre alapozhatunk. A magunk tüzéből, a magunk kudarcaiból, a magunk értékeiből kell építkeznünk. A saját tapasztalatú politika az, ami visszajelez, ami ellenőrizhető, mert közeget tud teremteni.
—    Ön fontosnak tartja a legutóbbi parlamenti választásokon megbukott — vagy megbuktatott — demokratikus szándékú politikai erőkkel való kapcsolattartást?
—    Sőt! Ezt kell tennünk. Nemcsak az MPP, hanem a hajdani VPN mai utódpártja, továbbá a Demokrata Párt vagy a Kereszténydemokrata Mozgalom iránt is nyitottak vagyunk, feltéve, ha a szándékaik — a nemzetiségi érdekvédelem tekintetében — szintén egyértelműek. A szellemi, az emberi, az erkölcsi értékek becsülete szerves tartozéka a politikai együttgondolkodásnak. A nacionalizmus hullámainak elültével bizony jó lenne majd már egy kis igazi demokrácia...
—    Egyelőre azonban más irányba mozognak a köznapi politika mutatói! Lényegében megkezdődött a visszaszámlálás, és heteken belül eldőlhet, valóban kettészakad-e Csehszlovákia? Nem titok, hogy a felvidéki magyarság zöme ennek ellenkezőjét szeretné... Megnyugtatásképpen ön mit tud mondani a Csallóköztől a Bodrogközig élő, illetve a Csehországba szakadt magyaroknak?
—    Azt, hogy én úgy látom: lassan kopik belőlünk a félelem, a belénk szorult bizonytalanság. Hogy megjelent a közéletben egy szép számú fiatal, akik tudnak érvelni. A szlovákiai magyarság ereje táguló kört jelez. Meggyőződésem, hogy velünk nem lehet még egyszer büntetlenül végigcsinálni a kitelepítést, az elnémítást.
—    És a visszaszámlálás lejárta után?... Akkor mi lesz?
—    Nyilván szlovák szuverenitás, új alkotmány, a beteljesüléshez kellő állami emancipálódás. Mi csak akkor tudunk ezzel együtt haladni, ha a kisebbségi kérdés is ezzel egy szinten oldódik meg. Viszont a politikai albérletet aligha tudnánk zokszó nélkül elviselni.

---

IDŐCSAPDA

—    Duray úr, a véletlen úgy akarta, hogy beszélgetésünk időpontja éppen 1992. július 17-e, tehát az a nap, amikor az „apolitikus" Matica slovenská kezdeményezésére örömtüzek lángja és harangzúgás köszönti Szlovákia szuverenitásának kikiáltását. Ön, aki a prágai Szövetségi Gyűlés képviselője és az Együttélés politikai mozgalom elnöke, vajon a szlovák országrész függetlenségi szándékaként vagy csupán az önrendelkezési jog kiteljesedéseként értékeli ezt a ma megszavazott, ominózus nyilatkozatot?
—    Alapjában véve én az önrendelkezési jog megnyilvánulásának tartom, hiszen a függetlenség már más jogi stádium. Kérdés viszont, hogy Csehszlovákia államjogi státuszában — ahol mind a cseh, mind a szlovák kormány jogkörét, illetve a két tagköztársaság törvényhozó testületeinek illetékességi területét a hatályos alkotmány eleve meghatározza — milyen értelme van egy szuverenitási nyilatkozatnak... Szlovákia példájánál maradva: ha itt nem tudnak élni az alkotmány által biztosított korlátozott szuverenitással, akkor ezen egy kinyilatkoztatás sem változtat. Viszont ha tudnak, akkor nincs értelme ezt egy nyilatkozattal tovább erősíteni, vagy pedig mindez egy olyan politikai szándékot sejtet, amelynek lényegesen több a célja, mint a szuverenitás eredeti jelentősége. Természetesen, ilyen helyzetben már nem pusztán az önrendelkezés értelmépgTrkell a Szlovák Nemzeti Tanácsban tárgyalt szuverenitásra tekinteni, hanem a függetlenség felé vezető út politikai mérföldkövét is érdemes látni benne.
—    Kézenfekvő hát a kérdés: ön szerint mi következik mindebből a szlovákiai magyarság számára?
—    Nem árt tudatosítani, hogy a szuverenitási nyilatkozat elfogadása tulajdonképpen egy olyan ugródeszka, amely az önálló szlovák alkotmány megszületését vezeti be, és amelyről nagyjából hat hónapos íveléssel akár az önálló szlovák állam léte is elérhető. Ugyanakkor tudni kell, hogy az állami függetlenség nem csupán attól függ, vajon az alkotmányjogilag meghatározott területen belül a polgárok bizonyos csoportja úgy dönt-e, hogy a szóban forgó alakulatot önállónak és nemzetközi jogi alanyisággal felruházottnak kívánja tekinteni. Nyilvánvaló, hogy sohasem ez, hanem a szomszédos országok és a különböző kontinensek legerősebb államainak döntése, az államok nemzetközi közösségének álláspontja a mérvadó.
—    Ha már akarva-akaratlanul szóba jöttek a rendszerváltást követő második szabad parlamenti választások, akkor hadd kérdezzem meg: milyen érzéssel ült 1992. június 7-én, az eredmények nyilvánosságra hozatalának estéjén a pozsonyi tévé kamerái előtt sokszemközt ugyan, ám a vita stílusát tekintve mégiscsak négyszemközt Milán Kfíaíkóval, Szlovákia nemzetközi jogi alanyiságának eminens bajnokával, aki azóta alelnöke és a kisebbségi ügyekben is felelőse lett az új szlovák kormánynak?:..
—    Őszintén szólva, nem volt jó benyomásom, de ezeknek az érzéseknek a minősége nem belőlem, hanem a Bugár Bélát és engem körülvevő stúdiókörnyezetből fakadt. Tény, hogy Milán Kfíaáko meghatározó egyénisége volt annak a stúdióhangulatnak. Nekem mégis az volt az érzésem, hogy ő csak szerepet játszik, végül is ez a hivatása. De éreztem olyasmit is, hogy arról, amiről véleményt mondott, nemigen olvasott a szerepkönyvben, így aztán kissé avatatlanul improvizált. Ellenkező esetben, mármint ha nem rögtönöz, jóval szakszerűbben kellett volna megnyilvánulnia.
—    Milán Kfíazko köztudottan a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom radikálisabb, nemzeti szárnyához tartozik. Duray úr, az ön véleménye szerint a törekvések gyakorlati szimptómái akár tételesen is felsorolhatok?
—    Az újabban felszínre tört, kissé beképzelt nacionalizmusoknak annyiféle azonosító jelük van, hogy kár alaposabban belemélyedni azok elméleti boncolgatásába. Ehelyett talán elegendő, ha csupán az emlékezettel is befogható utóbbi időszakig nyúlunk vissza. Ennek apropóján arra figyelmeztetnék, hogy itt és most a szlovák nacionalizmus egyszerre őszinte is, őszintétlen is... Őszinte abban, hogy a legutóbbi választásokon úgy döntött: Szlovákiában a nemzeti szellemben ügyködő erőket emeli nyeregbe. A szlovákság nemzeti beállítottságú vezetői, a különböző tisztségekbe került politikusok viszont már távolról sem ennyire őszinték. Tevékenységükben ugyanis örökösen ott lappang az ország kettészakításának, az önálló Szlovákia megvalósításának szándéka — ennek ellenére a szavakat úgy értelmezik és olyan kijelentéseik vannak, amelyek alapján az embernek az az érzése támad, mintha szakmailag felkészületlenek lennének, vagy pedig szándékosan gerjesztenek fogalomzavart Szlovákiában. Mintha tudatosan mást mondanának, mint amit gondolnak és cselekszenek. Vladimír Meéiar például még most is vehemensen azt hajtogatja, hogy meg akarja őrizni a közös államot, ugyanakkor lépten-nyomon konföderációról beszél! Annak ellenére, hogy a politológusok már számtalanszor elmagyarázták neki, hogy a konföderáció nem jelenthet mást, mint önálló államok valamilyen laza szintű szövetségét. Ahhoz, hogy Csehország és Szlovákia konföderációra léphessen, mindkettőnek önállósodnia kell. Vladimír Meéiar viszont újra meg újra tagadja, hogy az önálló szlovák állam megvalósítására törekedne. Igaz, hasonló célzásai korábban Ján Carnogurs-kynak is voltak — mármint hogy Szlovákia önálló jogi szubjektumként, önálló székkel és csillagocskával akar bevonulni az integrált Európába —, de ő ehhez, az intellektusából eredően, más és a külvilág számára sokkal elfogadhatóbb módszereket választott.
—    Gondolom, erre szokás azt mondani, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz... Az országjáró riporter pedig hozzáfűzheti mindehhez a saját kérdését: vajon ön is osztja-e a felvidéki magyarságnak ama aggályait, hogy mindössze figurái vagyunk egy hatalmas, lényegében a Trianon utáni időket idéző sakkjátszmának?!
—    Nos, ha ilyen benyomások kerítik hatalmukba az itt élő magyarokat, akkor ezek az érzések aligha véletlenszerűek. Ha végiglapozzuk az első világháború utáni történelem lapjait, akkor kiderül, hogy a maitól fényesebb helyzetünk a múltban sem volt. Mondhatni, hogy 1938 tavaszától eltekintve, amikor Beneáék — az ország megoldatlan nemzetiségi problémái s egyéb válságos gondjai láttán — felkínálták a magyaroknak az autonómiát. Az elmúlt évtizedekben ez volt az egyetlen olyan helyzet, amikor olyasmit kínáltak fel, ami javított volna a helyzetünkön. Ilyesmi sem előtte, sem azután már nem történt meg velünk; sajnos, a rendszerváltás 1989 óta eltelt fázisában sem. Ellenkezőleg, lényegében megfosztottak bennünket jogainknak olyan részeitől is, amelyekből ezt-azt még a kommunista rendszerben — a politikai körülmények kényszerítő hatására — megadtak nekünk.
—    Tételesen is indokolhatná iménti állítását?
—    Három ide sorolható indokom is van! A leglényegesebb a nyelvtörvény, illetve az elfogadása óta adódott helyzetek sora. A második dolog, ami szintén sérelmesen érintett bennünket, az az emberi jogi és a szabadságjogokról szóló alkotmánylevél, amely lényegében az 1968 előtti időszakhoz tér vissza, s messzemenően elmarad az utóbbi évtized, főként azonban a nyolcvanas évek második felének nemzetközi gondolkodásmódjától. Sőt! A szóban forgó alkotmánylevélnek a kisebbségekre vonatkozó tételei szinte alig egyeztethetők az Európa Tanács által 1990 októberében elfogadott ajánlásokkal. A harmadik közérzetszennyező kérdéskör pedig a restitúciók és a rehabilitációk gazdasági törvényeire vonatkozik, ahol lényegében a jogfosztottság 1945—48 közötti időszakának szellemében támadt fel; s így elsősorban a magyarokra és a németekre nézve hátrányos. E három körülmény, ha úgy tetszik, hát tétel, olyannyira megterheli a fordulat óta eltelt időszak belpolitikáját, hogy még a pozitív lépések javát is dermesztő árnyékba állítja.
—    Gondolom, azt azért ön sem tagadja, hogy 1989 novembere óta azért érzékelhető volt a működőképes demokrácia megteremtésének szándéka. Ugyanakkor a jelenlegi szlovák kormányzatról vagy akár az újonnan választott pozsonyi parlamentről ez sokkal kevésbé mondható el. Éppen a szóban forgó ellentét tudatában hadd fagga-tóddzam tovább, vajon az Együttélés elnöke szerint lekerül-e a csehszlovákiai magyarság homlokáról a kollektív bűnösség vétkének bélyege?
—    Ezt remélem is, hiszem is; bár csak úgy bízom ebben, hogy még az én életemben... A kérdés első feléről pedig az a véleményem, hogy az 1990 és 1992 közötti kormányzat valóban olyan gazdasági törvényeket igyekezett hozni, amelyek a radikális reformokat, a piacgazdaság megteremtésének feltételeit segítették; és ezeket a törekvéseket az Együttélés mind a prágai, mind a pozsonyi törvényhozásban rendre támogatta. Nem kevésbé vitathatatlan, hogy olyan törvényeket is szorgalmaztak, amelyek alapján meg lehetett teremteni a civil társadalom néhány alapelemét. A fentebb említett harmadik „tétel" viszont annyira dermesztő fuvallatot áraszt magából, hogy eleve megkérdőjelez számos egyéb, látszólag pozitívnak tűnő szándékot. Az igazi demokráciákban ugyanis nem a félmegoldások, hanem a múlttal való nyílt szembenézés gyakorlata járja. A cseh országrészben már fellelni az ez irányú próbálkozásokat. Ott például ma már kimondható, hogy Csehszlovákiában a totalitarizmus nem 1948. február 25-én, hanem még 1945-ben kezdődött. Én ezt az őszinteséget tartom követendő példának.
—    Mint ahogy öntől is hasonló őszinteséget várnak el a hazai magyar választók, akiknek hetven százaléka a '92-es választásokon az MKDM—Együttélés—Magyar Néppárt koalícióra szavazott, őszinteséget, mondjuk, az ország kettészakításának ügyében!
—    Mi már réges-régen leszögeztük, hogy beláthatatlan feszültség és robbanásveszély keletkezne, ha Közép-Kelet-Európában egyszerre hullana szét az összes állam, amely a Trianon utáni konstrukció után jött létre. Más kérdés, hogy mindez, ami manapság Csehszlovákiában lejátszódik, az egy történelmi kényszerűség, és az európai nemzeti forradalmak egyik kései megnyilvánulása. Ilyen szempontból viszont szinte elkerülhetetlennek tartom az önálló Szlovákia létrejöttét. Ebben az elméleti és gyakorlati helyzetben szemlélődve a Csehszlovákiában élő magyarságnak gyakorlatilag nem marad választási lehetősége. Az általam szorgalmazott politikai taktika tehát csakis az lehet, hogy amennyiben erre mód nyílik, lassítani kell ezeket a folyamatokat. Ezért beszélünk Csehszlovákia jogfolytonosságának megőrzéséről, noha tudjuk, hogy ez a dolgok mai állása szerint is már csak ideig-óráig tartható fenn.
—    Egyetért a riporterrel abban, hogy a csehszlovákiai magyarság aggódva éli meg az ország kettészakításának folyamatát?
—    Igen. Végül is teljesen érthető, ha mindenki tart egy ilyen átalakulástól. Az emberek minden gyökeres átalakulástól félnek, különösen, ha rossz emlékek is közrejátszanak ebben. Legfeljebb a kaszkadőrök jelenthetnek némi kivételt.
—    Ön nem érzi magát kaszkadőrnek?
—    Néha.
—    Kínálhat-e valami pozitívat számunkra az önálló Szlovákia?
—    A ránk ható konkrét tapasztalatok egyelőre semmi jóval nem kecsegtetnek. A lehetőségeket elemezve viszont az is kiderül, hogy a szlovák állam csak úgy lesz szalonképes az európai politikában, illetve gazdaságilag is csupán akkor marad talpon, ha csatlakozni tud a kontinens integrációs folyamataihoz. Ennek viszont az a föltétele, hogy teljes mértékben elfogadja az Európában évszázadok óta szervesen kialakult értékrendet, és gyakorlatilag bizonyíthatóan is tudatosítsa, hogy ez ma már a nyugati demokráciák természetes velejárója. Mustraként, egyebek között, a francia-német, a svéd-finn kiegyezést vagy akár a dél-tiroli rendezés példáját említhetném...
—    Mielőtt a gyors és pozitív változások ábrándjaiba bonyolódnánk, javaslom, váltsunk témát! Duray úr, mi a véleménye Václav Havelról? Kérdem ezt azért, mivel ön már 1990 tavaszán bírálattal illette az akkoriban frissen megválasztott köztársasági elnököt.
—    Mindketten jóval 1989 előtt kapcsolódtunk be az ellenzéki mozgalomba; nekem így a fordulat előtt is, után is lehetőségem volt nyomon követni megnyilvánulásait. Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy gyakorló politikusként a döntései nem mindig voltak a legtalpraesettebbek, a legcélravezetőbbek. Sok esetben inkább a sűrűn kísérletező írót és drámaírót láttam benne, semmint a reálpolitikust. Természetesen ezzel nem a szándékait, hanem a gyakorlati megnyilvánulásait minősítem. Része az igazságnak, hogy az utóbbi időszakban viszont igenis, felnőtt az elnöki teendők nagyságához. A korábbiaknál sokkal reálisabban, sokkal tisztábban értékelte mind a saját, mind az ország helyzetét.
—    Érdekelne, vajon annak ellenére vállalja-e a bíráló hangú véleményt, hogy a honi magyarság, így a parlamenti koalíciók választóinak zöme is, fenntartások nélkül szimpatizál Václav Havellal?
—    Persze hogy vállalom, s hiba lenne, ha ez bárkinek az érzelmeit sértené. Látni kell viszont, hogy más dolog a rokonszenv, s más szempont a politikai magatartások politológiai értékelése.
—    Rendben van. Ám ha ennyire szigorú mércét állít, akkor milyen véleménnyel lehet Vladimír Meéiarról, akinek politikai legitimitását Duray Miklós ugyancsak már 1990 őszén kétségbevonta.
—    Az új Meéiar-kormányzat higgadt értékeléséhez egyelőre csak egyetlen támpont kínálkozik, a programnyilatkozat. Arról viszont az lesz a lesummásabb vélemény, ha azt mondom: egyszerűen minősíthetetlen. Egészében és tételeiben egyaránt.
—    Kettejük kölcsönös viszonyát azért érdemes firtatni, mert Meéiar úr az 1990-es választások után azt kezdeményezte, hogy az Együttélés adjon kormányalelnököt; 1991 szeptemberében pedig újra arra biztatta az EPM-et, hogy igyekezzen együttműködni az akkorra már ellenzékbe szorult Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szakbizottságaival, s ennek „jutalmául" legyenek majdan koalíciós partnerek. Most viszont ott tartunk, hogy hivatalosan még csak szót sem váltott egymással a kormánypárti és a magyar parlamenti koalíció!
—    Két éve valóban kaptunk tőle olyan javaslatot, hogy állítsunk miniszterelnök-helyettest, feltéve, ha hajlandók vagyunk a fenntartások nélküli együttműködésre. Mint akkoriban kijelentette: kiszorítja az FMK-t az akkori koalícióból. Tavaly szeptemberben már ennél sokkal homályosabb célzásokat tett az esetleges együttműködésre, különösen annak kötöttebb formáit fedte rejtély; miközben kígyótbékát kiáltott az FMK-ra. Mi ezt a zavarosságot akkor úgy válaszoltuk meg, hogy valamennyi politikai szubjektum magánügye, milyen elvi és gyakorlati politikát folytat. Mindebből nyilván világos, hogy a két vezércsel egyikét sem vállaltuk, a kapcsolataink pedig nyilván ezért vannak a holtponton.
—    Vajon mi lett volna akkor, ha a szlovák kormányfő nem Milán KnaZkót bízza meg a kisebbségi ügyek felügyeletével, hanem — csapdahelyzetet teremtve — nemzetiségi minisztériumot alakít, s annak élére önt jelöli?!
—    Ha személyesen nekem szólt volna az ajánlat, akkor nem fogadom el. Egyszerűen nem akarok miniszter, íróasztalhoz cövekéit kormányszolga lenni. Én más típusú, elemző szándékú politikus vagyok.
—    És ha nem önnek, hanem a koalíciónak ajánlja Meéiar úr a tárcát?
—    Akkor kerestünk volna arra a posztra egy embert, és mindaddig ott lettünk volna a kormányban, amíg azt a konfliktusmentes együttműködés lehetővé teszi. Amennyiben viszont a kormányzat lépései ütköztek volna a mi magatartásunkkal és elképzeléseinkkel, azonnal lemondásra szólítottuk volna fel ezt az általunk jelölt minisztert.
—    Azt mondta az imént, hogy nem kíván miniszter lenni. 1989 decemberében viszont, kölcsönpénzen vett öltönyben, mégis ott állt a prágai kormánypalota folyosóján, és vajmi kevéske hiányzott ahhoz, hogy önt is miniszterré avassák...
—    Ma már örülök, hogy a sors az utolsó pillanatban másként hozta. Egyrészt azért, mert a mai napig sem tudom, hogyan lettem volna képes épp Gustáv Husák kezébe letenni az esküt; másrészt pedig azért, mert visszapergetve az eseményeket, körülbelül februárig lettem volna képes tagja lenni annak a prágai szövetségi kormánynak.
—    Azóta sok idő eltelt, megéltünk két parlamenti választást is, és a hazai, főként a szlovákiai magyarság a szemrehányások, a szóbeli kirohanások össztüzébe került. Képviselő úr, ön miként látja: mi lesz velünk, itt élő magyarokkal?
—    Szerintem egy dolgot kell tudatosítani: az az alagút, amelybe 1918 őszén belekerültünk, most a végéhez közeledik. A szülőföld lesz az, ami a küszöbön álló gondok során erőt ad. Meggyőződésem, hogy a jövő útja csakis az oktatásügyi, a kulturális és a személyi autonómiákra épülő területi önigazgatás lehet. Hiába a berzenkedők szava, ez nem az elszigetelődéshez, hanem a másság tiszteletéhez vezet, hiszen egy bizonyos közegben a saját törvényeim s elképzeléseim szerint mozoghatok. Ennyi és nem több az önigazgatás. Ennek semmi köze a határok átrajzolásához; az nem is a mi dolgunk.

---

JELEN IDŐ

—Janics úr, a publicisztikáját, a nyilvános megszólalásait figyelve úgy tűnik, hogy ön kitart a meggyőződése mellett. Mármint ama tekintetben, hogy a kisebbségi jogok nem a szlovákság ellen irányulnak. Ellenkezőleg: ezek demokratikus kijelentése csak elősegítheti a megbékélést, a szlovák—magyar kiegyezés szándékát. Ön, aki 1990 júniusát követően két esztendeig a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselője is volt Pozsonyban, a vágkirályfai magányból vajon miként tudja nyomon követni a belpolitikai élet fordulatait?
—    Olvasni kell, hogy tisztán lássak. A napisajtót, a hetilapokat, a frissen megjelenő folyóiratokat és könyveket. Ez eléggé költséges dolog, de elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az ember meglássa és kiérezze: milyen érzelmek vannak jelen a társadalomban, illetve minő irányvonalak vannak kibontakozóban...
—    Miként értékeli azt az eseményt, hogy Václav Havel váratlanul, alig egy órácskával azután lemondott elnöki tisztéről, hogy a pozsonyi parlament megszavazta a függetlenségi nyilatkozatot?
—    Csak azt mondhatom, hogy teljes mértékben igaza volt, amikor a leköszönés mellett döntött. Ez tulajdonképpen egyfajta reváns volt a vele szemben tanúsított szlovák magatartásáért, hiszen a nacionalista beállítottságú szlovákok voltak azok, akik a Szövetségi Gyűlésben a minap felléptek ellene; és akik miatt már a lemondása előtt is csak amolyan „túlélő" köztársasági elnök lehetett — képviselői támogatás helyett az Alkotmány erre vonatkozó rendelkezései értelmében. Fontos velejárója azonban az igazságnak, hogy nem a szlovákság, hanem a szlovákok egy csoportja vált Havel-ellenessé. Jobbára azok a politikusok, akik szinte szemrebbenés nélkül átejtették a szlovák választópolgárok jelentős hányadát. Az 1992 júniusában parlamenti képviselethez jutott szlovákiai pártok közül ugyanis sem a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, sem a körülötte legyeskedő Demokratikus Baloldal Pártja nem mondta ki világosan és főképp időben, tehát még a választások előtt, hogy közös erővel kiütik a nyeregből Havelt, illetve a szuverenitási nyilatkozat ürügyén szétverik Csehszlovákiát! Ezt nyíltan legföljebb a Jozef Prokeá vezette Szlovák Nemzeti Párt hangoztatta, ők viszont a szavazatoknak csupán hét-nyolc százalékát kapták... Mindebből bárminő okoskodás nélkül is nyilvánvaló, hogy mind Vladimír Meéiar, mind Péter Weiss egyszerűen felültette a szlovákiai választóknak több mint a felét.
—    Ön szerint a „bársonyos ellenforradalom" időszakát éljük, avagy a hetvenes évek legelejétől ismert normalizáció látszik visszatérni?
—    Precíz leszek: én egy veszedelmes rebolsevizációs hajlandóságot tapasztalok. Olyan előérzetem van, hogy elsősorban a sajtót akarják megrendszabályozni; innen pedig már csak egyetlen lépés szükségeltetik ahhoz, hogy a társadalmat is megfélemlítsék.
—    Állampolgárként vagy szlovákiai magyarként vannak inkább félelmei?
—    Magyarként is, állampolgárként is. Úgy tűnik, Szlovákiában valóban könnyűszerrel válságba sodródhat a demokrácia, és akkor a bennünket megillető jogokat is csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk kiharcolni. Jelenleg ugyanis a nemzetállam szelleme, a nacionalizmus légköre van előretörőben. Az objektivitás kedvéért hozzá kell tennem a szlovák nacionalizmus hátterét is. Kevesen tudatosítják ugyanis, hogy 1945 óta itt két generációt magyargyűlöletben neveltek föl; s mostanában csak kamatoztatni kell az évtizedeken át táplált ellenségképet. Szlovákiában ma még kevesen tudatosítják, hogy a múlton rágódó érzelmi politika sehová sem vezet. Ez olyasmi, mintha térkép nélkül menne valaki a vadonba. Pedig most itt lenne a lehetőség, hogy kiküszöböljük mindazokat a veszélyeket, amelyeket ránk épített a sztálinizmus. A szlovákiai magyarság csupán azt kéri, hogy ruházzanak föl bennünket mindazon jogokkal, amelyeket az európai fejlődés alapján megkövetelünk. Az emberi jogokba ugyanis beletartoznak a nemzetiségi jogok is. És fordítva: a nacionalizmus az elnyomás eszköze. Ezért az európai integráció alapfeltétele nem lehet más, mint az ilyen irányú politikai gondolkodás megváltoztatása, a múlt századi megközelítések ellehetetlenülése. Sajnos, Szlovákiában egyelőre más irányú a fejlődés. A nacionalizmus veszélyeinek elhárítása, az intellektuális és emocionális környezetvédelem helyett, inkább az idő és a történelem csapdájában vergődünk. Ezért tapasztalni magyarellenességet vagy a csehekkel való szembefordulás szándékát.
—    Véleménye szerint egyenlőségjel tehető, például, a Meéiar— KnaZko—Prokeá trió és az átlagember közé?
—    Miroslav Kusy professzorral egyetértésben azt vallom, hogy a szlovákság hetven-nyolcvan százaléka nem eredendően nacionalista; viszont könnyedén kijátszható holmiféle ügyes propagandával. Régi igazság, hogy ha a szomszédban túl sok a bunkósbot, akkor ki-ki előbb-utóbb a saját udvarán is elkezd keresgélni ilyesfélét valami porlepte zugban. Nos, a legutóbbi, az 1992-es választások előtt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak ez kitűnően sikerült. Sikerült elhitetniük az egyszerű szlovák halandóval, hogy csakis jó jövőt sejtethet, ha Meéiar és csapata visszatér. Most már inkább a kijózanodás időszakát éljük: alig pár héttel vagyunk a szóban forgó választások után, de a DSZM már most sem kapná meg a júniusban szerzett 37 százalékot. Mondjuk, egy referendum esetén. Egy arról szóló referendumban, vajon kettészakítható-e Csehszlovákia.
—    Országszerte sűrűn hallani olyan hangokat is, hogy a csehektől immáron balgaság lenne közös államban maradni Meéiarral...
—    Nézetem szerint a csehek, legalábbis egyelőre, semmiképpen sem akarják felrúgni Csehszlovákia egységét. Megdöbbenni viszont megdöbbentek azon, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsban egy cseh- és magyarellenes, lényegében nacionalista koalíció jutott többséghez. Ezért tapasztalni nálunk is hangnemváltást, a tárgyalások során ezért lettek ők is keményebbek.
—    Ön szerint a csehek, egy kedvező fordulat esetén, megálljt, netán visszakozt is fújnának?
—    Én még ezt is elképzelhetőnek tartom, elvégre Meéiarról köztudott, hogy akár egyik napról a másikra is megváltoztatja a nézetét. A Morva folyón túl ez bizonyos fokú engedékenységet eredményezhetne. Titkon bízom egy ilyen fordulatban.

—    Nem csak ábrándkergetés ez?
—    Ki tudja. Az életben, kiváltképpen a politikában, semmi sem kizárt, semmi sem lehetetlen.
—    Hogyan értékeli az 1992. július 17-ei, örömtüzekkel is megünnepelt szlovák szuverenitási nyilatkozat szövegét?
—    Frázisszerűnek tartom, hiszen nem mond semmi újat. Az áll benne, amit az 1968-as alkotmány eleve rögzít. Határozottan hiányolom viszont, hogy meg sem említi a magyar nemzeti kisebbséget, amely Szlovákia lakosságának több mint tíz százalékát alkotja! Éppen ezért hibának tartom, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselői egytől egyig tartózkodtak a szavazásnál. Én, az MKDM tiszteletbeli elnökeként, elvártam volna, hogy rendre nemet mondjanak.
—    Janics Kálmán tehát nemmel szavazott volna?
—    Határozottan.
—    Felsorolná az érveit is?
—    Mert pontosan, konkrétan, következetesen kell politizálni. Nem terelőúton, hanem közvetlenül kell elvetni az olyasmit, ami megtagadja a nemzeti kisebbségek egyéni és közösségi jogait; ami másodrangú állampolgárrá, „minőségünkben" is kisebbséggé süly-lyeszt bennünket. Elvégre nem fenyegethetjük a szlovák nemzetnek egyetlen jogát sem azzal, ha a saját intézményeinket, a kulturális és oktatásügyi önigazgatást, a helyi önkormányzatok megerősödését szorgalmazzuk. Mi nem határmódosítást, hanem természetes jogainkat kérjük. 1992 nyarán bizony keserű szájízzel kell megállapítanom, hogy ebben a tekintetben már a gyászosan levitézlett CSKP 1968-as akcióprogramja is messzebbre ment, mint ezek a mostani „demokraták".
—    A szuverenitási nyilatkozat megszavazását megelőző parlamenti vitában Csáky Pál azt kérte: az SZNT adjon garanciát arra, hogy a leendő szlovák alkotmány tételesen is rögzítse a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek konstitúciós jogait. Ezt az indítványt a teremben tartózkodó 147 képviselő közül mindössze 17-én támogatták!...
—    Ez a meghökkentő valóság! Most sok tekintetben hasonló a helyzet, mint 1990 őszén. Akkor a Matica slovenská által benyújtott nyelvtörvényjavaslat bizottsági vitájában fölálltam és a pozsonyi parlament egyik termének falai között fölolvastam a szóban forgó előterjesztés azon mondatát, hogy a Szlovák Köztársaságban csak a szlovák nemzet az államalkotó, így csakis az ő nyelve lehet az államnyelv. Utána pedig azt mondtam: „Kérem, most egy másik idézet következik: »Állampolgár csak az lehet, aki tagja a nemzetnek!« Ez az idézet pedig nem egyéb, mint Hitler Adolf 1920-ból származó deklarációja 23. pontjának szövege!" Úgy vélem, mind a kizárólagosságra építő nyelvtörvény, mind a nemzetállam szorgalmazói nagyon veszedelmes útra tévedtek. Európa nyugati fele ugyanis az integráció felé halad, ott manapság már senki nem fogadja el azt a tételt, hogy az államot csupán egyetlen nemzet alkotja.
—    Miként értékeli a Meéiar-kormányzat kormányprogramját, amely csak egyénenként, tehát az itt élő állampolgárokként ismeri el a szlovákiai magyarságot, nemzetrészként viszont nem. Ráadásul ugyanez a program az anyanyelvi oktatást is csak másodlagosnak mondja...
—    Az egyéni jogokról beszélni látványos dolog ugyan, de nem egyéb üres, szemfényvesztő gesztusoknál, hiszen egyénenként szinte lehetetlenség megszervezni a jogvédelmet, az ide tartozó kisebbségi jogokat. Hatszázezer vagy annál is több szlovákiai magyar — egyénenként — aligha fog jogorvoslásért az Európa Tanácshoz, netán a hágai nemzetközi bírósághoz folyamodni. Ezzel szemben a közösségben jelentősen enyhül a félelem. Például az anyanyelvi oktatás jogának megőrzését illetően. Ahol ugyanis nincs anyanyelvi oktatás, ott könnyűszerrel eláraszt mindent az asszimiláció veszélye. Ez az egyik fő oka annak, hogy én a helyi önkormányzatok autonómiájának elvét vallom, elvégre ők ismerik a legjobban a helyi viszonyokat, a helyi gondokat. Ez irányú bizalmam egyik forrása, hogy Dél-Szlovákia szerencsére csendes, nincs e tájon semmiféle szlovák—magyar konfliktus. Legföljebb a hajdani áttelepültek izgágáskodnak néhanapján.
—    Jozef MarkuS, a Matica slovenská elnöke is Nyíregyházán született...
—    Igen. Tulajdonképpen az édesapjától kellene megkérdezni, aki „odaát" is lelkész volt, hogy a háború után miért hagyta faképnél a híveit? Hogy nincs-e lelkifurdalása az értelmiség nélkül maradt magyarországi szlovákság létszámbeli megfogyatkozásáért? Persze, 1946-ban nemcsak a MarkuS család, hanem a magyarországi szlovák értelmiség színe-java átjött Csehszlovákiába, ahol életszínvonal dolgában összehasonlíthatatlanul jobb körülményeket találtak.

—    Ha már a lavírozgatásnál tartunk, hadd kérdezzem meg: ön nem furcsállja, hogy Vladimír Meéiar és mozgalma eleve elutasítja a párbeszédet a parlamenti képviseletet szerzett magyar koalícióval?
—    Erről egyszerűen nincs különösebb véleményem, hiszen ez sértő, antidemokratikus magatartás. Úgy tűnik, a DSZM-ben megfeledkeznek arról, hogy Európa szívében élünk; a világ így nemcsak látja ezt, hanem jegyzi is. Ez a magatartás Václav Havel személyének ignorálásával rokonítható. Sajnos.
—    A fennkölt és agyonünnepelt szuverenitásból így akár szomorú magány is lehet?
—    Valószínűleg. Először szánalmas magány, azután pedig gazdasági csőd és pénztelenség. A külföldi tőke nagyon érzékenyen reagál az ilyesmikre.
—    Lehetséges kihatásait tekintve ön közép-európai súlyú ügynek tartja az önrendelkezési nyilatkozat kikiáltását?
—    Okvetlenül. Már csak azért is, mert Havel, Dubéek, Carnogurs-ky ellenében, a nemzeti kisebbségeket kiskorúsítva, ráadásul népszavazás nélkül döntöttek erről a deklarációról. Mindez erősen bolsevistaízű taktika. Az elmúlt évtizedekben bőven kijutott nekünk az efféle ármánykodásokból.
—    Janics úr, indokoltnak tartja a szlovákiai magyarság egyre sűrűbben tapasztalható félelmeit?
—    Bonyolult kérdés. Egyrészt úgy érzem, hogy a felvidéki magyarság a rendszerváltás óta önérzetesebb, öntudatosabb lett. Másrészt viszont senki nem hatálytalanította még a Kassai Kormányprogramot, senki egy fél szóval sem mondott pardont a kollektív bűnösség és a hontalanság éveiért; ráadásul a szlovák történetírás is elegánsan, szinte nyomtalanul elsiklik mindefölött.
—    Ön viszont könyvvel, publikációkkal is igazolhatóan értője a szóban forgó időszaknak. Hadd tegyem fel hát a kérdést: vajon mire gondolt negyvenvalahány esztendővel a második világháborút követő jogfosztottság után, 1992. július 17-én: a szlovák nemzet saját államát sürgető szuverenitási nyilatkozat elfogadásának estéjén?
—    A tévét néztem. Bizonyos értelemben megnyugtatott, hogy a központilag elrendelt örömtüzek körül sehol sem volt akkora örömujjongás, mint ahogy azt előzetesen beharangozták. Érdekes, hogy az esti díszünnepségeken, az előzetes híresztelések ellenére Vladimír Meéiar sem jelent már meg az ünneplésre felszólított emberek között. Nekem mindenesetre úgy tűnik, mintha a szlovákság körében is egyre nagyobb aggodalmat tapasztalnék... Megszokták a közös államot, és most, a nacionalisták által hőn óhajtott önállóság küszöbén, nagyon sokan becsapottnak érzik magukat.
—    Becsapottnak?
—    Igen. Úgy tűnik, egyre többen vannak, akikben akaratlanul is tudatosodik a lépéshátrány veszélye.

—    Egyértelműen leszögezhetem: a kormányzat alapvető kötelessége a kisebbségi sajtó, a kultúra, a gyermekirodalom és a szakirodalom anyagi támogatása. A szlovák kormány 1992-ben 24 milliót költött erre a célra, és ez az összeg 1993-ban sem lesz kevesebb. Amennyiben a szlovák sajtónak fenntartásai vannak ezzel a gyakorlattal szemben, akkor ez az érintett lapok főszerkesztőinek s publicistáinak egyéni gondja. A kisebbségi kultúra, a nemzetiségi sajtó támogatása sem vita, sem alku tárgya nem lehet.
—    Mjartan úr, befejezésül azért mégiscsak hadd fordítsak egyet beszélgetésünk tárgyán és hangnemén: Excellenciás uram, ön miként látja a cseh—szlovák viszony jelenét, de főképpen e kapcsolatok jövőjét?
—    Én optimista vagyok. A nyelvi hasonlóság, a földrajzi közelség, a történelmi összefüggések és a gazdasági szálak eltéphetetlensége rendre azt sejtetik, hogy két szomszédos ország mintaszerű együttélésének példája lehetünk Európában. Csehországra és Szlovákiára külön-külön, de egymás közelségében is szép perspektíva vár.
—    E diplomatikus szavak után egy nyílt kérdés: önt kiemelten jó viszony fűzi a DSZM fenegyerekének számító Milán Khaikóhoz. Most, hogy neki meggyűlt a baja Vladimír Meéiarral, nem tartja a saját nagyköveti kinevezését amolyan jóindulatú száműzetésnek?
—    Hallottam már efféle feltevéseket, de nekem nincsenek ilyen benyomásaim.
—    Eszerint ön és Milán KfiaZko — együtt vagy külön-külön — egy pillanatig sem vetélytársai Vladimír Meéiarnak?
—    Nézze, ez a maga véleménye, és a mások véleményét sohasem szabad eleve elvetni. Ugyanakkor viszont helytelen lenne, ha bárkinek az ellenlábasa volnék. A kormánynak nyilván megvoltak az indítékai ahhoz, hogy engem bízzon meg Szlovákia prágai nagykövetségének kiépítésével és irányításával. Nekem egyelőre a helytállás a legfőbb gondom és teendőm.
—    Érdekes párbeszéd volt, köszönöm.

 

---

HARAGSZOMRÁD

—    Képviselő úr, milyen ma a felvidéki magyar ember közérzete?
—    Nagyon nehéz megjósolni, hogy az emberek otthon, családi körben mit éreznek, mi az, amitől tartanak, illetve hát félnek-e egyáltalán... Ezért hitelesebbnek tartom, ha inkább egy 1992 decemberében készült közvéleménykutatásra utalok. Aszerint a felvidéki magyarok közül sokan éreznek belső elbizonytalanodást, mert aggódnak az önállóvá lett Szlovákia gazdasági, szociális és nem utolsósorban az ország nemzetiségi gondjai miatt.
—    Csáky Pál szerint mit kellene ellenérvként felhozni azon vád ellen, hogy Szlovákiában a délvidék a gyűlölködés fészke lett?
—    Sajnos, azok ajkáról, akik Szlovákiában a legutóbbi parlamenti választások után vezető posztra kerültek, mostanában eléggé gyakran elhangzanak különböző tisztességtelen kijelentések. Többek között az is, amit maga említ. Az ilyen légből kapott vádaskodásokra csupán azt felelhetem, hogy jó lenne, ha az egyszerű halandók a szlovák—magyar határvidéken a jövőben is azzal az egymással szembeni tisztelettel, tisztességgel élnének, mint eddig. A valóság ugyanis az, hogy amíg a vegyes lakosságú területeken kölcsönös toleranciát tapasztalni, addig a színtiszta szlovák területeken riasztóan fölerősödött a magyargyűlölet. Erről szintén tényszerű közvéleménykutatási adatok tanúskodnak.
—    Egyáltalán célba érhet, beteljesülhet nálunk a rendszerváltás, ha 1990 tavaszától a nacionalizmus térnyerését, 1992 nyarától a folyamatos balratolódást, az önállóság kikiáltása óta pedig mind az államirányításban, mind a gazdasági szférában a pártállami szótárhasználatra emlékeztető politikum felülkerekedését tapasztalhatjuk Szlovákiában?
—    Szerintem eleve gyermeteg gondolat azt hinni, hogy a gyökeres rendszerváltáshoz elegendő a három-négy év. Az igazi, a teljes rendszerváltás lényege a gondolkodási stílus megváltoztatásában rejlik, ami bizony egy hosszabb lejáratú folyamat. Sőt! Talán majd egy teljesen új generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a dolgok valamennyi tekintetben újszerű irányt vegyenek. Szlovákia társadalmi pozícióit nehezíti, hogy az értelmiségnek egy fölkészülten ellenzéki rétege híján, az itteni változásokat jobbára Prágából importálták. Ékesen bizonyítja ezt, hogy a szlovák választópolgárok többsége kilencvenkettő júniusában, sajnos, félreszavazott; így Szlovákiában azóta a visszarendeződés jelei tapasztalhatók. A szlovák értelmiség ezért egy új történelmi kihívás előtt áll: mielőbb ki kell, ki kellene termelnie önmagából egy szimpatikusán, demokratákként gondolkodó réteget. Ellenkező esetben az ígérgetők, az összevissza csapongó kalandorok hangja lesz a mérvadó; amiért idehaza és a világ közvéleményének értékítélete előtt is nagy árat kellene fizetni. Riasztó tanulságképpen szolgáljon az a tapasztalat, hogy a rendszerváltást követő első időszakban hiába kerültek demokratikus szemléletű emberek a különböző fontos tisztségekbe, ha képtelenek voltak magukkal ragadni a szlovákiai társadalom nagyobbik hányadát. Sajnos, ennek levét még egy jó darabig inni fogjuk.
—    Persze, ez nem is annyira a szóban forgó demokratákat, mint inkább magát a társadalmat minősíti!
—    Természetesen. És ezzel rögtön a demokrácia alapjainál vagyunk. Nyakig abban a dilemmában, hogy lehet-e egy, a szellemiségében nem éppen legfejlettebb társadalomban gyors és radikális változásokat eszközölni. Szolzsenyicinnek 1990-ben jelent meg a „Hogyan mentsük meg Oroszországot?" című könyvecskéje, amelyben — a körülötte uralkodó áldatlan állapot láttán — egyértelműen a felvilágosult abszolutizmus megteremtését javasolja, hiszen országának szellemi nívója alkalmatlan a demokráciára... őszintén szólva jelenleg én is afelé hajlok, hogy a legalkalmasabb társadalmi berendezkedésünk a felvilágosult abszolutizmus legyen; a bökkenő pusztán abban rejlik: abszolutizmus lévén vannak-e garanciák arra, hogy felvilágosult marad...
—    E kérdés továbbgondolása nyilván egy adott társadalmi helyzet, na és politikai ízlés dolga is. A riporter viszont legyen ennél sokkal konkrétabb: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom—Együttélés koalíció 1990—92 között vajon miért nem keresett több érintkezési pontot az időközben ellenzékbe került vagy még a pozsonyi parlamentből is kibukott demokrata erőkkel?
—    Látni kell, hogy a szlovákiai magyarságnak négy pártja van, amelyek egymás között sem politizálnak mindig — enyhén szólva — az etika szabályai szerint. Az érem másik oldalát tekintve viszont azt sem árt tudatosítani, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, azaz a hajdani VPN fölült annak az 1990-ben híresztelt badarságnak, hogy eleinte az Együttélés, később a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, végül pedig a kettő koalíciója az erősen nacionalista beállítottságú Szlovák Nemzeti Párt magyar alakmása. Ez a tévhit az okozója annak, hogy nem az 1992-es választások után történt meg először, hogy valakik, hatalmi pozícióikból, egyszerűen nem figyelnek oda ránk. Kis híján egy esztendeig is eltartott, amíg a VPN először önnönmagát, majd bennünket is kiismert... A pozsonyi parlament demokratikusabb szándékú erői lényegében csak 1991 tavaszán, a Meéiar-botrány időszakában jöttek rá arra, hogy bennünket nemcsak támadni kell, hanem számítani is lehet ránk. Az akkori, indulatoktól sem mentes kormányválság megoldódásáig egyértelmű volt, hogy kinek a pártján állunk; valamint az is, hogy a mi parlamenti támogatásunk nélkül működőképtelen lett volna az első Meéiar-ka-binet örökébe lépő Carnogursky-kormány. Hogy ennek ellenére miért nem kerültünk ezekkel a mérsékeltebben gondolkodó politikai erőkkel, úgymond, testközelbe? Nos, épp Pittner úr belügyminiszter-kedése alatt történtek az első helységnévtábla-eltávolítások; ám ennél is lényegesebb, hogy akkoriban a Kereszténydemokrata Mozgalmat is egy lappangó nacionalizmussal fűtött pártnak kellett tartanunk. Feltevéseinket azután a Klepáé-szárny kiválása is igazolta.
—    Gondolom, e konkrétumok ellenére azért egy kis önvizsgálat sem árt! Elvégre a saját köreinkben sem mindenki talpig demokrata...
—    Kétségtelen, hogy mi sem vagyunk szeplőtlenek. A mi politizálásunkban is egy kiszámító, ténylegesen demokratikus irányvonal szükségeltetik. És az is igaz, hogy egyelőre csupán keressük az igazi arcunkat, hiszen a mi politizálásunkban szintén sok a görcs, az előre gyártott elem. Ezért akár azt is mondhatnám, hogy mielőbb nagykorúsítani kell a szlovákiai magyar politizálást.
—    Ön szerint hogyan tudhatnánk túllépni a folytonos nyilatkoza-tosdin, a gyakran észlelhető esetlegességeken, netán az amatöriz-muson?
—    Csakis úgy, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten komolyan vesszük önmagunkat. Ellenkező esetben továbbra is csupán egy rögtönözgető, bizonytalankodó politikusgárda maradunk. A továbblépés érdekében két alapvető dologra illenék hát odafigyelnünk. Az egyik a regionalizmus, annak valamennyi gazdasági és önkormányzati sajátosságával együtt; a másik pedig egy olyan működőképes szerkezet megteremtése, amely országos szinten fogja érinteni az identitásunkat, a kultúránkat, az oktatásügyünket. Ha ezt a két dolgot képtelenek vagyunk megvalósítani, akkor kár minden közösen szült — vagy éppenséggel külön-külön fogalmazott — kisebbségi memorandumért. Meggyőződésem, hogy a Csehszlovákia kettészakí-tásával egy időben megszűnt prágai Szövetségi Gyűlésben is másként, elsősorban aktívabban s összefogottabban kellett volna mozgatni érdekeinket. Ott ehelyett az történt, hogy az egyik magyar képviselő nemegyszer ellentmondott a másik magyar képviselőnek. Ez nemcsak azt mutatta, hogy képtelenek vagyunk megegyezni, hanem a megosztottságunkat is jelezte.
—    Csáky úr, immár több esztendei képviselői gyakorlattal a tarsolyában miben látja a szlovák—magyar jó viszony megteremthe-tőségének előfeltételeit?
—    Úgy vélem, ha egy felvilágosult kormány, egy előre pillantó politikai garnitúra irányítaná a most már önálló Szlovákia ügyeit, akkor két alapvető szempontra koncentrálva, aránylag rövid idő alatt egyezségre juthatnánk. Az egyik alapkövetelmény, hogy a pozsonyi parlament végre vállalja a szembenézést az 1945—48 közötti időszak magyarüldözésének tényével. Erre a lépésre a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának kell rászánnia magát — ahogy a korábbi Szlovák Nemzeti Tanács a közelmúltban már megtette ugyanezt a zsidókkal, a németekkel és az ötvenes évek kommunista rendszerének áldozataival szemben. Itt hozom szóba, hogy az egykori Csehszlovák Köztársaság, illetve a szlovák állam és az akkori Magyarország között történtek után viszont államközi szinten kellene mielőbb pontot tenni. Teljes jogbiztonságunk második alapeleme pedig ama önigazgatás lenne, amely a kultúra, az oktatásügy és a regionalizmus tekintetében érvényesülne. Hogy ne jöhessen egy miniszter, úgy mint most, aki egy rossz álom után nekilát a szlovákiai magyar iskolák átformálásának. Az efféle zaklatások ellen csupán az alkotmányosság megőrzése, a törvényes garanciák nyújtanak biztonságos védelmet.
—    Szlovák részről a szlovákiai magyarságot gyakran éri az a vád, hogy túllihegi a panaszait, mondván, az itt élő németek, ukránok, ruszinok távolról sem „izgágáskodnak" annyit...
—    Ennek nyitja végtelenül egyszerű: a szlovákiai magyarság — az önfeladás, az asszimilálhatóság, a maroknyi töredéklét határát tekintve — jóval a kritikus arány fölött van; ebből adódóan pedig politikai közösségnek tekinthető. Nem mondható el ugyanez a Szlovákiában élő németségről, zsidóságról, az egymással is tisztázatlan viszonyban álló ukránokról és ruszinokról. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben a Szlovákiában élő csehek fognak saját közösséget teremteni, és sok tekintetben a szövetségeseink lesznek. Mi nyitottak vagyunk ebben az irányban.
—    Képviselő úr! 1993 télutójának egyik legfölkapottabb belpolitikai csatározását az ön strasbourgi „kalandja" jelentette... Feltéve, ha politikai kalandnak minősíthető, hogy ön a pozsonyi országház Strasbourgban tárgyaló küldöttségének tagjaként, állítólag magánszorgalomból, egy, a szlovákiai magyarság helyzetét tükröző dossziét adott át Egon Klepschnek, az Európa Parlament elnökének!
—    Tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, hogy Strasbourgban semmi különös nem történt. A küldöttségünknek hat tagja volt; ebből négyen a jelenlegi Szlovákiáról alkotandó „igaz kép"-be illettek bele, a Kereszténydemokrata Mozgalom képviselője több konkrét kérdésben már más véleményen volt, jómagam pedig jócskán kilógtam a sorból. De hát ebben nem volt semmi különös, elvégre az Európa Parlament a Szlovákiából érkezett vélemények pluralizmusára volt kíváncsi. Ezért nemcsak azt kérte, hogy egy magyar képviselő is tagja legyen a küldöttségnek, hanem a kisebbségek helyzetét és Bős kérdését kötelező érvénnyel javasolta megtárgyalásra. Természetesen részt vettem a hivatalos tárgyalásokon, ahol a képviselőtársaimhoz hasonlóan én is világosan kifejtettem álláspontomat. Ezenkívül — egy előzetes megegyezés alapján és a természetes pártközi kapcsolatok keretében — különtalálkozót is kértem Egon Klepsch úrtól, a német CDU vezető képviselőjétől. Neki ellenben sürgősen Bonnba kellett utaznia, így a hivatalos tárgyalások után csupán pár percet szentelhetett nekem. Ez tényleg csak arra volt elég, hogy a lényeget vázolva bemutatkozzam, ő viszont átvegye tőlem az idehaza előzőleg már közzétett dokumentumokat tartalmazó dossziét. Tény, hogy a pozsonyi parlament elnöke, Ivan Gasparovié úr nem értette a beszélgetésünket, hiszen ő is, a tolmácsok is távolabb álltak; Klepsch úr viszont angolul társalgott velem. És tény az is, hogy küldöttségünkben azt a különtalálkozót nem egyeztettük előre, mint ahogy nem egyeztette különtalálkozóit a KDM vagy a DBP Strasbourgban tartózkodó képviselője sem. Szeretném továbbá azt is leszögezni, hogy Ivan Gasparovié nem a fölöttesem, a pozsonyi parlamentben ugyanúgy csak egyetlen mandátuma van, mint bárki másnak a választott képviselők közül, az elnöki tisztségért pedig csinos fizetség jár. Én elsősorban az MKDM és a szlovákiai magyar mozgalmak parlamenti koalíciójának véleményét voltam hivatott képviselni, amit rendre meg is tettem. Számomra így nem az itthoni hercehurca a mérvadó, hanem például az, hogy a brit konzervatívok egyik képviselője: Thomas Spencer úr úgy nyilatkozott a Szlovák Sajtóügynökségnek, hogy véleménye szerint korrektül, határozottan és elegánsan képviseltem a szlovákiai magyarság kisebbségi érdekeit. Hasonlóképpen nem én hívtam meg Strasbourgba a velem ott is magyarul társalgó Habsburg Ottót, aki saját elhatározásából jelent meg a tárgyalások kisebbségvédelmi részénél... Strasbourgban újfent kitűnt, hogy a jelenlegi szlovák politikusok nem igazán européerek; többségük ráadásul azt hiszi, hogy az Európa Parlamentben is éppen úgy bábukként rángathatok a képviselők, ahogy azt egyes honatyákkal jelenleg a pozsonyi képviselőházban megtehetik. Ezek a fals megnyilvánulások külföldön azóta szúrnak jobban szemet, amióta a szlovák politizálás súlypontja áthelyeződött Prágából Pozsonyba. Amíg fennállt a föderáció, addig Pozsonyban minden különösebb következmény nélkül lehetett karakánkodni, elvégre a prágai diplomácia mindent elsimított. Ez mostanra megszűnt, így a szlovák politikusoknak bizony viselniük kell a kijelentéseik, a ballépéseik súlyát. Tiszta lelkiismerettel állíthatom: Strasbourgban nem azért mondtam el a valóságot, és a különtalálkozót sem azért kértem a német CDU képviselőjétől, hogy bemocskoljam a szlovák kormányzat által összepingált „igaz Szlovákia-képet", hanem azért, mert az ellenzék elemi kötelessége, hogy mindig és mindenütt a saját véleményének adjon hangot. Szó, ami szó, az Európa Parlament képviselői sűrűn jegyzeteltek, amikor én kaptam szót.
—    Ebben nincs is bökkenő! Egyesek szerint azonban sportszerűbb lett volna, mondjuk, postán elküldeni Klepsch úrnak azt az ominózus iratköteget...
—    Miért? És az sportszerű, ami 1992 júniusa óta Szlovákiában és Szlovákiával történik?! Én semmilyen hazardőr kormányzati politikához nem kívánok asszisztálni; a véleményalkotáshoz viszont állampolgárként is, képviselőként is demokratikusan biztosított, alkotmányos jogom van. Ráadásul nincs semmi titkolnivalóm, amit suttyomban, postán kellene eljuttatnom a címzettnek.
—    Csáky úr, milyen elvek alapján választotta ki abba a fránya dossziéba helyezett iratokat?
—    Azokat a tömören fogalmazott, precízen érvelő alapdokumentumokat válogattuk össze, amelyek címzettje eredetileg is az Európa Parlament volt.
—    Ne vegye zokon a kukacoskodásomat, de lényegesnek tartom szóba hozni, hogy van ennek az afférnak még egy vonatkozása: míg a Magyar Polgári Párt és a Kereszténydemokrata Mozgalom idehaza a pártját fogta, addig a pozsonyi parlamentben csak látszatellenzékként lavírozgató DBP erősen kikelt magából a Strasbourgban történtek miatt. Sőt! A leghevesebben a kommunisták utódpártjának egyik magyar nemzetiségű képviselője, Varjú János szedte le Csáky Pálról a keresztvizet!
—    Nyilvánvaló, hogy Varjú képviselő úrnak joga van az önálló véleményre. Ezen túlmenően azonban mindaz, ami a strasbourgi „gubanc" ürügyén lejátszódott, engem a Kétezer szó körüli hisztériára emlékeztet; maga a hűhó pedig a magyar pártok megfélemlítését célozta. A recept viszont eléggé ósdi, hiszen Csehszlovákia létrejötte óta a mindenkori hatalom mindig keresett magának valakiket, akiket ki lehetett játszani az itteni magyarokkal szemben. Sajnos, e törekvések megvalósításában — mind az első köztársaságban, mind a kommunista rendszerben — a behódoló magyarok voltak a cinkosaik. Itt szeretném leszögezni: a szlovákiai magyar pártok koalíciójának a pozsonyi parlamentbe jutott 14 képviselőjét a hivatásos politizálás gyakorlatlansága miatt nem egy dolog okán lehet bírálni; ám egyvalami biztos: közülünk senkit sem tudtak megkörnyékezni, pártütésre bírni. A nézetkülönbségeinket kezelni tudjuk, közülünk így senki sem játszható ki a másik ellen... Közvetlenül a legutóbbi választások után Vladimír MeCiarnak volt egy emlékezetes beszéde, amikor az 6, azaz a DSZM magyarjait tömjénezte, mondván: majd ők képviselik igazán a szlovákiai magyarság érdekeit. A kormányfőnek ez a terve nyilván meghiúsult, mert úgy tűnik, mostanában nemcsak a kormányzati politikában, hanem a kisebbségi kérdésben is a DBP feladata a falazás. Strasbourgban a saját fülemmel hallottam, amikor a Klepsch úrral való rövid eszmecserém után Péter Weiss arról tájékoztatta Ivan Gasparoviőot, hogy az idehaza előterjesztett, friss memorandumunkban is szinte vérlázító dolgok szerepelnek; de — mint Weiss úr mondta — „semmi baj, mert a mi magyarjaink holnap felszólalnak e követelődzés ellen a parlamentben"! Szeretném hát megüzenni az úgynevezett „mi magyarjainknak", hogy önálló véleményt formálva gondolják meg, mihez asszisztálgatnak!...
—    Csáky úr, Michal Kováé elnökké választása előtt ön is kapott egy levélkét a Tiso Társaságtól?
—    Igen, ez többünknek szóló, közös levél volt. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, hiszen Szlovákiában már 1990 tavaszától folyamatban van a Tisóval való szemezgetés. Számomra megdöbbentő volt látni, hogy a bánóci Tiso-emléktáblát például a nyitrai bíboros szentelte föl! Tiso portréja szinte valamennyi nacionalista tömeggyűlésen, nemzetieskedő emlékünnepélyen feltűnik... Ez azért veszélyes, mert egy adott pillanatban vakvágányra csúszhatnak a dolgok, hiszen az említett levél pecsétjének szövege így szól: „Slo-vensko Slovákom!", azaz: Szlovákiát a szlovákoknak! Az ilyesmi mellett nem mehetünk el szótlanul, ezért is interpelláltunk ez ügyben a belügyminiszternél.
—    Ön a szlovákiai magyar értelmiség lévai találkozóinak egyik életre hívója. Úgy érzi, hogy megteremthető a szlovákiai magyar akarat?
—    1992 őszén egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy végre már párbeszédet kezdjünk egymással. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy együttcselekvés nélkül nem fogunk tudni előrelépni. Óriási hiba volt, hogy kilencvenkettő júniusa előtt, több mint két éven át, kijátszhatók voltunk egymás ellen. A jövőben szerintem a szlovákiai magyar pártok uniójára van szükség!
—    A szlovákiai magyar politikai mozgalmak kölcsönös viszonyában talán felfüggeszthető a mosolyszünet. De mi lesz a parlamentben, ha a strasbourgi „kaland" ürügyén ott kitör a haragszomrád, és megvonják öntől a mentelmi jogot?
—    E tekintetben bármi elképzelhető, hiszen a mandátumvizsgáló bizottságban a DSZM abszolút többségben van. Persze, politikailag ez hatalmas öngól lenne, de legalább bárki előtt világossá válna, hányadán állunk.
—    A szavak súlyával játszva hangsúlyozom: képviselő úr, izgalmas volt ez a társalgás.

---

(M)ÉRTÉK-ZAVAROK

—    Chmel úr, önt kis híján háromévi diplomáciai szolgálat után, 1993. április 1-jei hatállyal, időnap előtt hazahívta Budapestről a szlovák kormány. Egyelőre mégsem a leváltásának hátteréről kérdezném, hanem arról, vajon amikor az akkori Csehszlovákia magyarországi nagykövete lett, gondolt-e egy régen dédelgetett terv: a közép-európai konföderáció megvalósításának lehetőségére? Nemcsak azért izgat ez a kérdés, mert másfélszáz éve fel-felbukkan ez a gondolat, hanem azért is, mert 1989 után Közép-Európa több országa egy új és szinte azonos rajthelyzetben leiedzett...
—    Úgy vélem, a hagyományos értelemben vett, történelmi alapokon nyugvó konföderáció gondolata az 1989 előtti kommunista rendszerek romjain sem volt igazán időszerű. Egy ilyen elképzelés ellen főképpen Szlovákia mutatott már régebben is bizalmatlanságot. Jómagam például 1988/89-ben a közép-európai együttműködést szorgalmazó Pannónia című osztrák lap szerkesztőbizottsági tagja voltam, így első kézből tudom, hogy az akkori legfelsőbb szervek ebben a Monarchia feltámasztására irányuló szándékot látták. Az ilyen mély gyökerű bizalmatlanságot, sajnos, nem lehet egyik hónapról a másikra feloldani. A térség konföderációjának gondolata így a rendszerváltás után sem vált igazán időszerűvé. Még annak ellenére sem, hogy a cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák ellenzék között már nyolcvankilenc előtt is létezett bizonyos állandó kapcsolattartás; de
238 ennek hátterében nem a történelmi szálak újrakötésének szándéka, hanem a társadalompolitikai változások előidézése állt. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a pozsonyi várban 1990 áprilisában rendezett államfői találkozónak egyik legfőbb témája éppen a közép-európai együttműködés megteremtése volt. Ez is jelzi, hogy a régiónkban tehát nem tudunk meglenni egymás nélkül, bár a köznapi tapasztalatok tanúsága szerint az együttélés sem igazán egyszerű errefelé.
—    Gondolom, ebben a helyzetben aligha csoda, ha a politikusok, a történészek felelősségéről különösen sok szó esik. Vajon mivel mérhető az ő felelősségérzetük súlya? Különösen akkor, ha témánkat a magyar—szlovák viszonyra szűkítjük!
—    A históriával foglalkozók felelősségtudatának objektív mércéje csakis a higgadt tárgyszerűség lehet. A politikusok felelőssége még ennél is sokkal komolyabb, kiváltképp, ha a kormányzat tagjairól van szó. Ez így talán közhelyként hangzik, mégis azt kell mondanom — akár épp a szlovák—magyar viszonyra utalva —, hogy egyetlen szerencsétlen elszólás hetekig vagy hónapokig tartó nézeteltérések, viszálykodások forrása lehet. A kérdésre válaszolva tehát leszögezhetem, hogy félelmetesen keskeny mezsgye választja el a könnyelmű felelőtlenséget az okos magatartásban megnyilatkozó felelősségérzéstől, őszintén szólva, számomra bizony lehangoló, hogy az imént mondottak Szlovákia és Magyarország vitáival is dokumentálhatók.
—    Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, épp a szlovák sajtóiroda munkatársával beszélgetve úgy vélekedett, hogy a magyar és a szlovák nép köteléke — tekintettel a közös múltra —, ikrek kapcsolatának is tartható. Érdekelne, vajon a szlovák fél is viszontér-zi-e ugyanezt?
—    Azt hiszem, igen. A józan erők mindkét fél részéről tudatosítják magukban, hogy ezer esztendő közös történelmét nem lehet holmiféle szómágiával semmissé tenni. Meglehet a kölcsönös véleményünk egymásról, indokolt esetben bírálhatjuk is egymást, ám a gondolkodásunkat és a tetteinket a történelmi és az aktuálpolitikai realitásokhoz kell igazítani. Ennek tükrében nem árt hát látni, hogy a mai Magyarország politikai berkeiben itt-ott fellelhető bizonyos nosztalgia azon „szép idők" iránt, amikor az ország nemcsak területileg volt nagyobb, hanem történelmileg és politikailag is komolyabb befolyással bírt. Sőt! Elvétve arra is tapasztalni utalásokat, hogy egynémely magyar politikus amolyan közép-európai „nagyhatalomnak" szeretné látni Magyarországot, s annak arányában a mainál nagyobb nemzetközi befolyást is szeretne szerezni számára. Persze a valóság, a nemzetközi környezet manapság teljesen más. A magyar közélet józan szemléletű politikusai ezért többször és világosan leszögezték, hogy Közép-Kelet-Európa országaiban csakis az egyenrangúságon alapuló kooperáció hozhat igazi fejlődést.
—    Rudolf Chmel talán nehezményezi, hogy a magyarságban aránylag mélyen él az identitástudat?
—    Dehogy nehezményezem! Sőt! Természetesnek tartom, hogy a magyarok önazonosság-tudatának történelmi háttere van; s mindennek külsődleges jelei már a tizenkilencedik században végleges formát öltöttek. Ezzel szemben Szlovákia fejlődése, önelhelyezése egészen más volt. Szlovákiának évszázadokon át nem volt zászlaja, saját címere, és a történetírása is a környező országok, elsősorban a csehek és a magyarok történelmébe simult. A szlovák identitástudat így szinte teljesen a háttérbe szorult. Sajnos, még az 1918-at követő hetven esztendőben is. Ezt nem szemrehányásként, hanem tényként említem.
—    Értem. Ám ha kajánkodni akarnék, most azt mondhatnám: 1939 és 1945 között volt a szlovákságnak egy felejthetetlen időszaka, amely szintén képes a nosztalgiakeltésre... Még most, Csehszlovákia megszűnte után is! A Szlovák Nemzeti Párt 1993. április 16-ai sajtófogadásán Román Kalisky például úgy vélekedett, hogy az 1993 januárjában született önálló Szlovákia lényegében a II. Szlovák Köztársaságnak tekinthető.
—    Nos, ha ez most a második köztársaság, akkor egy harmadik is jöhet majd még egyszer... Annak viszont már a fele sem tréfa, sőt: egyenesen a sors iróniája, hogy annak az ominózus szlovák államnak is ferde volt a történetírása, hiszen a céljait és lépteit jobbára a német birodalomhoz igazította. A szlovák nép ezért tulajdonképpen csak most, a huszadik század legutolsó évtizedében éli meg a valóban szabad önjogúsítás valamennyi élményét. Része az igazságnak, hogy a környező országok népei ezeken a folyamatokon már a múlt században átestek. Ezzel magyarázható, hogy ennek némely mozzanata manapság már kissé karikírozott formában játszódik le.
—    A szlovák nép valóban ennyire híján lenne a saját történelmének?
—    Ez tévedés! A szlovák népnek is megvan a maga történelme; de annak számtalan mozzanata egyben a cseh vagy a magyar nép történelme is. Ezért tartom életbe vágóan fontosnak, hogy körültekintő politizálással kerüljük a konfliktusokat.
—Az ilyesminek csak a kölcsönösség lehet az alapja. Ezért enyhén keserű szájízzel kérdezem: a szlovákok jelentős hányada miért tartja ősellenségének a magyart? És egyáltalán: mi bajuk a szlovákoknak a magyarokkal?
—    Nem mondhatnám, hogy a szlovák ember ellenségének tekinti a magyart... Vannak bizonyos történelmi előítéletek, ezek bonyolítják ugyan a két nép viszonyát, de ezek a gondok, szerintem, egytől egyig áthidalhatók. Úgy gondolom, a múlt józan értékelését a történészekre kell bízni, mert az rendre fals hangokat szül, ha a politikusok a múlt sérelmeit emlegetik. A jövő érdekében egyszerűen egy új fejezetet kellene nyitnunk. Üdvös lenne egy olyan rajthelyzetet teremteni, amely a szlovákok és a magyarok kölcsönös viszonyában a német—francia kiegyezésre hasonlítana. Még Frantisek MikloSko volt a pozsonyi parlament elnöke, amikor történészekből álló vegyesbizottság létrehozását szorgalmazta; s ez a szakemberekből álló gárda elsősorban az 1938 és az 1948 közötti eseményeket tisztázhatta volna. Az első találkozó létre is jött, de azután közbeszólt az egyre elmérgesedő Bős-vita; így szinte illuzórikussá vált, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadott volna bárminő kiengesztelődési nyilatkozatot. És ha egy parlamentben ennyire fölpaprikázódhat a hangulat, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha egy focimeccs apropóján a legelemibb ösztönök teszik kiszámítatlanná az emberek magatartását. Nem titkolom, engem bizony emberként is, nagykövetként is készületlenül ért mindaz, ami az emlékezetes Fradi—Slovan mérkőzés kapcsán akár Pozsonyban, akár Budapesten lejátszódott; és itt nemcsak a stadionok lelátóira gondolok. Ezek a dolgok különösen azért voltak számomra döbbenetesek, mert nyolcvankilenc őszén úgy tűnt, hogy feloldódnak a korábbi görcsök, hogy szépen helyrebillenhetnek a szlovák—magyar kapcsolatok is.
—    Mivel nem úgy lett, hadd kérdezzem meg újból: mi bajuk hát a szlovákoknak a magyarokkal?
—    Kísért a múlt. Kísértenek a történelmi beidegződések, és a szövetségi államforma gyöngülésével mindez egyre elemibb erővel tört a felszínre. Szlovák részről a túlfűtött patriotizmus vitte a prímet. Tapasztalataim alapján viszont az sem hatott megnyugtatólag a két ország viszonyára, hogy Bős ürügyén kitört a diplomáciai csetepaté; ráadásul Antall József kabinetje az anyaország határain túl élő magyar kisebbség érdekeit védelmezve sem egyeztette mindig a lépéseit a környező országok vagy a visegrádi hármak kormányaival, így azután előbb-utóbb kiderült, hogy eltérő alaphelyzetből ítéljük meg a kisebbségi lét terítékre került kérdéseit: a szlovák fél főként a nemzetközi egyezmények betartásának elvét hangsúlyozta, a magyar kormányzat viszont a kétoldalú kapcsolatokban született egyezségek rendszerének kiépítését szorgalmazta.
—    Talán nem is egészen alaptalanul, elvégre a nemzetközi egyezmények jobbára „csak" a kisebbségi jogok minimumát rögzítik, míg a bilaterális kapcsolatok a részletkérdések felvetését is lehetővé teszik!
—    Én most egyik verzió mellett sem kívánom letenni a garast. Tény viszont, hogy nagykövetként a mindennapi munkámban is azt tapasztaltam: a magyar fél kissé talán túlhangsúlyozza a határain túl élő magyarság helyzetének sajátosságait, ugyanakkor a Magyarországon élő kisebbségek gondjait érintő kérdések nemegyszer háttérbe szorultak. Intő példaként itt van a magyarországi szlovákság helyzete, amely már a teljes, vagy ahogy ők maguk mondják: az egészséges asszimiláció határán van. Én ezért amondó vagyok, hogy elsősorban az egyetemes európai normákat kell betartani, és ha ezek — egy-egy ország sajátosságaira való tekintettel — nem bizonyulnak kielégítőnek, akkor valóban kétoldalú, személyes tárgyalásokkal kell dűlőre vinni a felmerült problémákat.
—    Chmel úr, ne vegye zokon, ha harmadszor is rákérdezek: szlovák részről melyek a magyar—szlovák együttélés tanulságai és sérelmei?
—    A sérelmeket nem sorolom, hiszen ezer év elegendő idő ahhoz, hogy azok akár kölcsönösek is lehessenek. Szólhatok viszont egy-két jelenségről, amelyek akarva-akaratlanul ott érződnek a hétköznapokban. Nevezetesen arról, hogy mi néha úgy érezzük, mintha Magyarország — a kisebbség rendezése révén — a közép-európai régióban valamiféle tekintélyelv megvalósítására törekedne; mintha e kérdéskör ürügyén akár más országok belügyeibe is bele kívánna szólni. Persze, egyetlen szóval sem akarom azt mondani, hogy a fennálló gondok a szőnyeg alá söpörhetők, vagy hogy nincs mit javítani a Szlovákiában élő magyarok alkotmányos jogain. Pusztán arra szeretnék utalni, hogy nem szül jó vért, ha bárki kijelenti: feljogosítva érzi magát arra, hogy ő ellenőrizhesse a környező országokban élő kisebbségek helyzetét. Nem a szembenállás, hanem a párbeszéd a fontos. Ezt annak ellenére hangsúlyozni akarnám, hogy
242 a jelenlegi szlovák kormányzat hivatalba lépése óta — nem a magyar fél hibájából — még inkább elhidegültek a két ország amúgy sem ideális kapcsolatai. Háttérbe szorult az őszinteség, kevesebb lett a jóindulat, a meglévő kapcsolatok pedig eléggé formálisak.
—    Nem azért van ez így, mert Szlovákiában 1992 júniusában egy, a demokráciára inkább csak hivatkozó, semmint azt megvalósító, nacionalista színezetű kormányzat került hatalomra?
—    Ezért is. Része az igazságnak, hogy a bősi huzavonából mindkét országban presztízskérdés lett; s ez közvetve ugyan, de kihatással van a kisebbségi kérdésre, ennek ürügyén pedig a két ország, a két nemzet kölcsönös viszonyára. Része a mai valóságnak az is, hogy főként szlovák részről hangzott el kilencvenkettő nyara óta több felelőtlen kijelentés. Gondolom, nincs az a nagykövet, aki el tudná simítani az olyan alaptalan kormányfői vádaskodásokat, mint hogy Magyarország a legszívesebben újra bekebelezné Dél-Szlovákiát; hogy Magyarország a környező országok sakkban tartásának szándékával lázasan fegyverkezik; hogy Szlovákia déli szomszédja az ezeréves nagymagyar sovinizmus politikáját kívánja ismét érvényesíteni, s a többi... Az ilyen kijelentések után nemigen marad már hely az ésszerű párbeszédre, a konstruktív tárgyalásokra. Ez az olcsó, támadó jellegű retorika csupán arra jó, hogy elkendőzze a belpolitika és a gazdasági élet valós gondjait.
—    Képletesen szólva: nem akartak az ön kezébe is fokost nyomni, hogy azzal teremtsen viszonttekintélyt Szlovákiának?
—    Aki csak egy kicsit ismer, nyilván tudja, hogy az én habitusomhoz nem illik a fokos. Tény viszont, hivatalomból eredően számtalanszor figyelmeztettem a szlovák kormányt, hogy a diplomáciai siker nem a hangerőn vagy a karakánkodáson, hanem az értékek fellelésén és a kapcsolattartási készségen múlik. Sajnos maradtak az erősködő nyilatkozatok, az izomfitogtatás, a helységnévtáblák vagy a személynévhasználat dolgában pedig a szemellenzős látásmód. Egyéni tapasztalataimmal igazolhatom, hogy hiába a szlovák nyelvű községtábla Tótkomlóson, ha a helybeliek már alig tudnak szlovákul; illetve kár leszerelni a magyar táblát Komáromban vagy Gömörpéterfalán, hiszen az ottani lakosság ettől aligha fog elfelejteni szlovákul. Európa számos országában ma már jól bevált kisebbségi szokásjog működik, ezt egyszerűen tudomásul kell venni, elvégre nem Európa fog Szlovákiához alkalmazkodni, hanem nyilván fordítva.
—    Igen ám, de amíg ez az alkalmazkodási folyamat tart, a szlovák közvélemény azt is nehezményezi, ha az itteni magyar kisebbségi mozgalmak Budapesten vagy éppenséggel Strasbourgban keresnek támogatást...
—    Bárkinek jogában áll az Európai Közösségek bármelyik szervéhez fordulni, kiváltképp ha parlamenti képviselő az illető. Ezen nemigen van mit vitatni. Mint ahogy azon sem, vajon joguk van-e a szlovákiai magyar mozgalmaknak ahhoz, hogy közvetlen kapcsolataik legyenek a magyarországi pártokkal és mozgalmakkal. A bökkenő pusztán az, hogy ez a kapcsolattartás a korrektség szintjén marad-e, vagy netán az intimitásokig is eljut?! Ez utóbbi nemcsak a magánéletben rejt bizonyos veszedelmeket...
—    Ön miként látja: árnyékot vet a jövő? Vagy inkább a regionális kollektív tudat szelleme fog érvényesülni?
—    A jelenlegi gondok, az örökös feleselgetés ellenére optimista vagyok. Én bízok a szlovák—magyar kiegyezésben, még ha ez nem is holnap válik valósággá. Az a politikai garnitúra, amelyik majd ennek fontosságát, mondhatnám elkerülhetetlenségét Szlovákiában és Magyarországon is tudatosítani fogja, történelmi tettre határozta el magát. Ez a kiegyezés — amely reményeim szerint egyébként hatnyolc éven belül valósulna meg — az egész közép-kelet-európai régió nyugalmának, gazdasági fellendülésének meghatározó fontosságú pillére lehet.
—    Chmel úr, amikor elhagyta a budapesti állomáshelyét, a búcsúvacsorán a pápai nuncius őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy önt visszahívták, a diplomáciai testület többi tagja pedig elismerőleg megtapsolta Csehszlovákia utolsó és Szlovákia első budapesti nagykövetét. Mit érzett ebben a ritka pillanatban?
—    Megkönnyebbülést. Már 1992 ősze óta világos volt előttem, hogy a Mečiar-kormányzattal nem tudok együttműködni.
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Az 1980-as évek sikeres zenekarában, a Prognózisban tűnt fel mint billentyűs, és zeneszerző. A zenekar feloszlása után több mint 100 hanglemez készítésében vett részt mint hangszeres, zeneszerző, vagy mint hangmérnök. 1990-ben saját stúdiót alapított, mely a mai napig működik. Az első kereskedelmi televízióban, az A3-ban szerez tapasztalatot a média világában, majd az Msat és a Szív TV után a Satelit TV programigazgatója.

Számtalan, főleg könnyűzenei műsor rendezője, de munkája reklámfilmeken és játékfilmeken is látható. (A rózsa énekei – Grantfilm, 2003; 56 csepp vér – Grantfilm, 2007.) Jelenleg a Dinamit, Triász, és a B-project zenekarokban játszik. Hamarosan a Dinamit együttessel fellép Szlovákiában is. Nemrégiben pedig Párkányi Wellya Panzió teraszán adot remek koncertet a Triásszal.

 

 

---

 

- Gondoltad volna gyermekkorodban , hogy egyszer még zenész leszel?

Anyukám, Lőrincz Anikó énekesnő volt, a születésemmel egy picit derékba törtem a karrierjét, de gyerekkoromban a barátai zömében zenészek voltak, a múlt évszázad derekának meghatározó egyéniségei, sokat tanultam tőlük...

- Hogyan indult a pályád?

5 évesen kezdtem a klasszikus zenét, közel 20 évig tanultam, könnyűzenét 6 évig. 16 évesen már rock zenekarokban játszottam, de volt, hogy helyettesítettem zongoristát különböző discókban, 78'-ban ezért 110 forintot kaptam naponta..

- Az emberek mindig a zenekarokból a frontembereket jegyzik meg. Te is annak idején tagja voltál a Prognózis együttesnek, ahol egyszerre több kimagasló tehetség találkozott össze, olyanok mint pl. Vörös István, St. Martin, és Te.

Nemcsak jó zenészek , hanem jó szerzők is.

- Te milyennek látod ezt a társaságot?

Sajnos itthon a zenészek mindig perifériára kerülnek, sokkal nehezebb az érvényesülésük, mint más országokban. Szerintem méltatlanul múlnak el zseniális tehetségek, és ezért most létrehoztunk egy egyesületet, a magyar rockzenészek egyesületét, azaz MAROCK, ami érdekképviseleti funkciót fog betölteni.

- Annak idején Rimaszombatban találkoztunk először, amikor Homonyik Sándort kisértétek. A csapat tagjai koncert után bebizonyitották, hogy ez egy összetartó társaság. A gitáros fiúk zenén keresztül szerették volna meghóditani, az ottani bárban játszó cseh zenekar női tagjait, ami a végén sikerült is. Legyőzték a nyelvi akadályokat a zenén keresztül , és ezzel is bebizonyosodott , hogy a zene univerzális lehet kapcsolat teremtésben  is... Neked erről mi a véleményed?

Ez így van, a gondolatnak nincs nyelve, ahogy az emberi érzéseknek sem.

- Az zenei pályafutásod során sok dal született. Az emberek sokszor nem a szerzőket , hanem az előadókat jegyzik meg. Ha most egy kicsit végigtekintenénk a szerzeményeid között, felsorolnád a zenei előadók neveit, akiknek írtál dalokat, és azt is elárulnád melyik dalt szerezted nekik?.

Ez egy nagy feladat lenne, több, mint 40 előadó, több, mint 120 nagylemez, stb....
többek között: Dinamit, Omega, Vikidál Gyula, Varga Miki, Zámbó Jimmy, Szűcs Judith, Pa-dö-dö, Fenyő Miklós, Dolly Roll, musicalek és mozifilmek sora....

- Ebből a listábol is látható, hogy otthonosan mozogsz a különféle zenei stilusok között. Elárulnád, hogy melyik az a zenei stilus, amely tehozzád a  legközelebb áll?

Én hardrock párti vagyok, abban érzem a legjobban magam, ha tehetem, ilyen zenét is hallgatok, kedvenceim a Foreigner, Journey, Manfrad Mann, Toto, Whitesnake, stb...

- Gondolom az évek folyamán sok dal születik, amelynek többsége sokszor, asztalfiókban hever. Hány olyan dalod van, amit még eddig nem énekelt senki?

Van egy pár, most éppen ezeken dolgozok.

- Phil Collins egy interjúban azt mondta, hogy nála általában a zenei alap készül el először a dalszöveg sokszor  a véletnen müve. De egy másik ismert zenész - Sting azt mondta sokszor a dalszövegek születnek meg először ezekhez készül utána el a zene. S te dalaid, hogyan születnek meg, melyik van meg először a zene és melódia vagy a dalszöveg?

A zene van először, az határozza meg a később megírt szöveg tartalmát, hangulatát. Fordítva nekem nem megy, valahogy annak olyan úgymond  megrendelés formája van, persze lehet, hogy másnak az megy jobban...

- Az évek folyamán sok ismert zenésszel együtt dolgoztál, általában mint session zenész aki bizonyos előadókat kisérnek végig koncerteken, mint pl. Zámbó Jimmy állandó kísérője voltál koncerteken itthon és külföldön is. Te azon zenészek közé tartoztál, aki a népszerű énekessel sokszor együtt volt éjjel nappal...  Egy ismert zenész Falco azt mondta lassan a zenész társaimmal többet vagyok együtt mint a barátnőmmel... Sok titkot ismernek a zenészek egymásról, amiket a közönség nem ismer? Elárulnál nekünk néhány zenész titkot ismert előadókról, amiket te éltél meg?

Persze, hogy tele vagyunk titkokkal, amiket nem osztunk meg, hisz ezek magánügyek. A turnék során rengeteg kaland, történet gyűlik össze, nem véletlen, hisz egy koncert után az "éjszakai országút" tartogat meglepetéseket.

- Az évek során a te studiódban is egmásnak adják  a kilincset a zenészek. Ennek  alapján gondolom a névsor is elég hosszú lessz, de próbáldd  meg összeallítani...

Most épp a Triász nagylemezén dolgozunk, de jön Delhusa Gjon, Mr. Joe, és sokan mások...

- Azt szokták mondani, egy dalról sosem lehet megmondani, sikeres lesz-e. Akkor ezek szerint létezik recept a sikerre?

Az arányérzék. Adott egy jó dal, egy jó énekhang, ezek arányban vannak az előadó stílusával, egyéniségével. Akkor tud erős lenni a dolog, ha valamilyen paraméter nincs szinkronba, abból lehet a bukás.

A magyar daloknál sok esetben a dalszöveg, és annak tartalma is sokat nyomhat a lapban, miért van az , hogy a mostani években kevés olyan dal születik, amelyek megmaradnak évek után is. Mit tudott  Máté Péter, vagy Zámbó Jimmy amit kevés  zeneszerző tud, a  dallam, a dalszöveg mind a kettő egyformán szivhez szólt, ezek a dalok halhatatlanok maradtak. Mint szerző  ezt hogyan látod?

Végül is a válasz az előző kérdésedre ugyanaz. Maradandó olyan dal lessz, ami az emberekre hatással van. Az egykor érzett dolgokat érzik át újra, amikor meghallgatják újra a dalt. Ma azért is nehéz ilyet alkotni, mert az emberek a mai világban nehezebben fogadnak el bármit, tele vannak pénzügyi, munkahelyi feszültséggel, és a maradék kapacitást a túllihegett információ áramlat köti le, reklámok, hírek, internet, média ezerrel. Még nem jöttek rá, hogy egy kicsit saját magukkal is kéne foglalkozni, akkor tudnánk ismét sok szép. Maradandó dalt alkotni. Persze ez más művészeti ágakkal is így van.

- Te nemcsak zenei alapokat készitesz, hanem lemezkiadó is vagy egyben. Eddig kiknek adtad ki a lemezeit?

Elsősorban saját produkciókat: Prognózis, Bulldózer, Triász, de sok mást is, pl. Bangó Margit, de szegény Flipper Öcsinek is mi adtuk ki az utolsó lemezét.

- Miért van az hogy  a határok eltüntek, de a magyar zene valahogy nem tört be a külföldi piacra? Több  próbálkozás is volt, egyesek Király Lindában látták  a magyar világsztárt, de utóbbi  időben  a magyar Viva Starr  késziti világsztárokkal lemezét. Mi kell ahoz, hogy Magyarorszának világsztárja szülessen?

Elsősorban nyelvtudás, de anyanyelvi szinten. Fordítva képzeld el, hogy a Fekete Pákó nem a hülyeségeivel érvényesülne, hanem komolyan szeretne magyarul énekelni. Csak akkor sikerülne, ha tökéletesen megtanulja a magyar kiejtést. Ha sántít, akkor csak mosolygunk rajta....
Sok jó dallam születik, ezeket kellene ismert zenei producerekkel közösen kidolgozni. Sok jó studió van, ahol magyarban  is sok jó zene születik.

- Egyesek félnek megmérettetni magukat, te nem gondoltál arra, hogy zenei dalaidat külföldön is  megmutassad?

Amikor a studiókban elkészül a maszter szallag zenei alapja, azt  fel lehetne használni később, vagy angol szöveget lehetne rá irni. A studiódban készülő lemezek masterszallagait, zenei alapjait ének nélkül elszokták tenni a stúdiók.

- Te nem gondolkoztál el külföldi karierren ?

Egy pár lehetőség mellett elmentem, sokszor voltam Hollywoodban, közel jártam a filmes dolgokhoz, de amikor átgondoltam, hogy évekre kint kéne maradnom, a családom, és barátaim miatt inkább nem vállaltam. Azért sokat dolgoztam kint, de az mind magyar produkció volt, pl. Omega. Felejthetetlen koncertek voltak, tavaly júniusban a B.Project formációval megjártuk Kanadát, egy fergeteges turnét játszottunk végig.

- Annak idején elsőként nyujtottál kezet Szabó Andrisnak, annak a vak kisfiúnak, akinek mind a két lemeze a te stúdiódban készült. Hogy jó választás volt ezt, bizonyítsa az is, hogy mind a két lemez aranylemez lett. Tervezel vele újabb albumot?

Benkő Laci volt a producere az anyagoknak, nem tudom, mit terveznek, egyenlőre nem tudok a  folytatásról.

- Sok zenész annak örül ha, olyan világsztárral hozza össze a sors, akit igazán szeret. Te találkoztál már valamelyik világsztárral, és halotta is a zenédet, ha igen kivel?

Évekig dolgoztam az egyik legnagyobb hangszergyártó cégnek, a Korg-nak. Számtalan bemutatót tartottam külföldi és hazai hangszerkiállításokon, volt szerencsém együtt dolgozni Rick Wackeman-nal, és Joe Zavinul-lal, de színpadon is rengeteg sztárral  dolgoztam, pl. Demis Roussos, vagy Chris Normannal...

Az utóbbi időben  a televiziós tehetségkutatók egymás után fedezik fel a popsztárokat. Ma mindenki  igyekszik kiadni lemezeket, a sok zene között olykor elvesznek olyan zenei értékek akik az évek folyamán lettetek már az asztalra valamit, itt gondolok az ismert nevekre, Homonyik Sándor, Varga Miklós, Vikidál Gyula, Sasvári Sándor, hogy csak néhány nevet emlitsek.

- Te hogyan látod a teherségkutatókat ebből a szempontból?

Ez benne van az előbb említett média őrületben. Ezeket a fiatalokat  a média kihasználja, felfuttatja, kiszedi, ami benne van, a végén kicsavarja, és eldobja. A hirtelen jött látszólagos siker hirtelen múlik el, ezek a gyerekek nem nagyon tudják feldolgozni a történteket, kábítószer, alkoholizmus, volt már öngyilkosság is. Csak a nagyon intelligens és tehetséges tud fent maradni, ezt bizonyítja, hogy több száz megasztárból, pár énekes maradt meg a pályán.

- Jelen pillanatban kinek a lemezén  dolgozol  a stúdiódban?. A tavasz folyamán a közönség milyen koncerteken találkozhat veled ?

Elsősorban most a Triász és a Dinamit  lemezek készülnek, próbálunk felszínen maradni.

- Miért van az, hogy eddig nem hallhattunk arról, hogy megjelent Jankai Béla lemeze.Vagy volt  ilyen, csak hozzám nem jutott  el? Vagy eddig meg  sem  jelent?

Volt egy Magyarország történelmét megidéző szintetizátor lemezem, a Hungarian Fate, azaz magyar sors. Előkészítettünk egy szerzői lemezt, már le volt gyártva, amikor leállítattam, mert a megjelenése előtt halt meg a Jimmy. Úgy gondoltam, nem lenne időszerű....

- Köszönöm a beszélgetést,és további sikereket kivánok
Ttelek Lajos   
fotók: Telek Lajos és archiv

---

Ez a Riport nem jött volna létre támogató nélkül. Egy csésze fekete élvezet kóstolja meg Ön is a Organó Gold kavét!

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Életének 69-ik évében elhunyt Kiss József történész, levéltáros, újságíró. Nagykaposon született 1944-ben. Az ottani magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1967-ben levéltárosi oklevelet szerzett a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Diplomamunkájának  témája a jobbágyfelszabadítás volt Pálffyék birtokain. Kandidátusi disszertációját Major Istvánról írta 1978-ban. Kiváló ismerője volt a két háború közti felvidéki magyar politikai életnek, a Sarló mozgalom hivatott szakértője. Levéltárosként került a párttörténeti intézetbe 1970-ben, majd 1986 és 1990 között az Új Szó főszerkesztője volt.

1989 után a Szlovák Tudományos Akadémia Jozef Jablonický által vezetett Politikatudományi Intézetének tudományos munkatársaként levéltári kutatásokat végzett a szlovák-magyar kapcsolatok tárgykörében. Több száz cikk, több  tucat tanulmány szerzője. A Major Istvánról írott monográfiát (1978) 1989 után két-, válogatott publicisztikai írásait tartalmazó kötet követte: Múltfaggatás és kisebbségi önértéktudat 1996-ban, majd Kötödések és távlatok 2002-ben. Élete utolsó időszakáig élénken figyelte a napi történéseket, azok múltban gyökerező szálait, összefüggéseit. Nemrég közöltük oldalunkon "Rákóczi hadnagya" c. írását (elsőközlésben). Jóskában egy kivételes tudású történészt és értékes embert vesztettünk el. Nyugodj békében!
Foto: ujszo.com
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Ezen a koncerten is látható lesz Tunyó, csak sajnos már nem élőben. A technika segítségével a zenekar megemlékezik volt énekesére Tunyogi Péterre. A banda óriási bulit ígér, a 3 órás koncerten a Rock Band, Tunyogi Rock Band, P.Mobil és Mobilmánia dalok hangzanak el. Ott a helye minden rockernek! Én biztosan ott leszek!
Telek Lajos

 

 

 

 

 

 

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Len nedávno sme sa pozastavili nad tým, ako novozámocká samospráva ignoruje problém alkoholizmu mládeže a tu sme náhodou naďabili na články z podnikových novín Elektrosvit z konca 70-tych rokov. Sú svedectvom, že VTEDY sa o tomto probléme hovorilo a čuduj sa svete nachadzali sa aj spôsoby, ako ho riešiť. Zakladali sa kluby mládeže a hľadali možnosti ako ponúknuť mladým rozumné formy trávenia voľného času. Buď teda naši funkcionári zabudli niečo, čo pred 30-mi rokmi už ovládali, alebo jednoducho len nestíhajú... Prepadli ošiaľu drobného podnikania v takej miere, že nemajú nielen kedy byť Maďarmi a Slovákmi, ale ani reagovať na patologické javy zachvacujúce naše mesto...

 

 

 

Zsroj: Podnikový časopis Elektrosvit 12. 10. 1979 a 9. 11. 1979

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Táto správa musí rozbúšiť srdce každého stredopravého voliča v Nitrianskom kraji. Päť pravicových strán (Most-Híd, SDKÚ, SaS, OKS a Nova) podpísalo 3. septembra koaličnú zmluvu do župných volieb a konečne sa uskutočnila zmena, od ktorej si mnohí tak veľa sľubovali. Podarilo sa odstrániť polarizáciu krajskej politickej scény na maďarskú a protimaďarskú koalíciu a konečne sa môže presadiť poctivá politika na základe zdieľaných hodnôt...

Nepamätáme sa pravda, čo doteraz bránilo podobnej poctivej politike, ani nerozumieme prečo v tejto poctivej pravicovej koalícii chýbajú najmenej dve ďalšie poctivé pravicové strany (SMK a KDH)...
Poctivá pravicová politika zatiaľ spočíva v dohode podporovať poctivého pravicového kandidáta na župana - Tomáša Galbavého. Spolupráca s ním však bude dohodnutá v ďalšej zmluve - v tomto zmysle je koaličná zmluva len zmluvou o budúcej zmluve. Navyše nebola zverejnená, ako to už pri obchodných zmluvách býva... Kandidátov v dvoch volebných obvodoch novozámockého okresu by strany mali postaviť podľa nasledujúceho kľúča

a volebný program by mal byť známy už dnes v dopoľudňajších hodinách. Dozvieme sa z neho, čo by pre nás budúci poslanci v prípade zvolenia urobili. Nás by však zaujímalo aj to, čo pre nás môžu urobiť v prípade nezvolenia (t.j. vo voľnom čase a zadarmo) a ešte oveľa viac by nás zaujímalo, čo urobili doteraz, t.j. odpočet. Zatiaľ sa zdá, že o podporu svojho volebného programu budú žiadať strany a ich kandidáti, ktorí veru za uplynulé roky nepreložili slamku v záujme spoluobčanov... Ale radi sa necháme presvedčiť o opaku....

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A Helischer József Városi Könyvtár, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület és az Esztergomi Várszínház és Kultúrmozgó szeretettel meghívja Önt és kedves hozzátartozóit, barátait 2013. szeptember 9-én (hétfőn) 17 órára a Helischer József Városi Könyvtárba Pribojszky Mátyás:  Ide-át – Két történet című kötetének bemutatójára, a Kölcsey-díjas szerző jelenlétében.
Köszöntőt mond Várady Eszter igazgató.
Közremûködik Petrozsényi Eszter.

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

... čím sa končí 20 mesačný informačný zápas o zverejnenie činnosti poslancov MsZ v mestských podnikoch a o nahliadnutie do hospodárenia týchto podnikov, do ktorých je oddisponovaná značná časť majetku Mesta Nové Zámky. Odbor všeobecnej vnútornej správy Sekcie verejnej správy MV SR ako odvolací orgán potvrdil rozhodnutie prvostupňového správneho orgánu - ObÚ v Nových Zámkoch, ktorým ten po opakovanom prejednávaní zastavil konanie proti štatutárom mestských podnikov v priestupkovej veci o porušení práva na informácie.

---

V odôvodnení správneho orgánu potvrdenom ministerstvom sa uvádza, že navrhovateľ nesprávne uviedol dátum spáchania priestupku o ktorom správny orgán v dôkazovom konaní zistil, že sa nemohol stať v deň, ktorý navrhovateľ označil za deň spáchania priestupku. Argumentáciu navrhovateľa, že dátum spáchania priestupku - dátum doručenia infožiadosti povinnej osobe - presne nepoznal a poznať nemohol, ten sa dal zistiť jedine v spolupráci s povinnou osobou, ktorá mala na veci protichodný záujem, odvolací orgán odmietol s tým, že náležitosti žiadosti určuje zákon.

Neostáva teda, než zosumarizovať ponaučenia z tohoto 20 mesačného, neúspešného a relatívne nákladného úsilia.

1. Predovšetkým sa potvrdila pôvodne poplašná hypotéza, že utajený režim fungovania mestských podnikov nie je nedopatrenie, ani nedorozumenie. Preukázalo sa, že za nezverejňovaním výsledkov hospodárenia a odmeňovania členov riadiacich a dozorných orgánov (typicky obsadených poslancami MsZ) je cielený zámer. Nejde teda o to, že "nás to dosiaľ nenapadlo", "zatiaľ sa nikto nespýtal", atď. Dotknutí štatutári miestami odvolávajúc sa na jediného akcionára odmietli poskytovať informácie celkom konkrétne a túto svoju pozíciu uplatňovali konzekventne aj voči správnemu orgánu v priestupkovom konaní a to aj po prvostupňovom rozhodnutí v ich neprospech.

2. Ukázalo sa tiež, že v prípade niektorých z týchto organizácií šlo o vôbec prvý precedens, keď sa niekto "zvonka" zaujímal o ich hospodárenie.

3. Konanie bolo zo strany správneho orgánu zastavené a potvrdené s odvolaním sa na formálnu chybu napriek tomu, že existuje judikát najvyššieho súdu v podobnej veci (nesprávne uvedenie páchateľa), v ktorom sa konštatuje, že priestupkové konanie na úseku porušenia práva na informácie nemožno s takým odôvodnením zastaviť. Toto otvára určité možnosti do budúcnosti.

4. Odvolací orgán v predchádzajúcom konaní na základe odvolania obvinených rozhodnutie prvostupňového správneho orgánu zrušil, nevychádzal však z námietok obvinených. Naopak, skonštatoval, že štatutári mestských podnikov sú povinnými osobami v zmysle Infozákona. Takisto poskytol "algoritmus" pre výpočet dňa spáchania priestupku, ktorý v Infozákone chýba. Toto takisto otvára určité možnosti do budúcnosti.

5. Ukázalo sa, že domáhať sa informácií nemusí byť lacná záležitoť. Náklady za 20 mesiacov tvoria cca 120 Eur (poštovné cca 24 Eur, trovy konania 96 Eur) ale predovšetkým 10 dní času, stráveného účasťou na pojednávaniach, z ktorých sa obvinení občas na poslednú chvíľu ospravedlňovali. Pre úplnosť však treba dodať, že keď odvolací orgán združil priestupkové veci podľa firiem, znížil náklady i počet pojednávaní na polovicu.

6. Celé konanie sa nieslo v znamení paradoxu, že navrhovateľom bola súkromná osoba, kým odporcovia boli väčśinou poslanci MsZ. Tí, rovnako ako ich "nezainteresovaní" kolegovia v zastupiteľstve, mali v zhode s mandátom a poslaneckým sľubom presadzovať verejnú kontrolu hospodárenia mestských firiem, miesto jej sabotovania. Zdá sa, že poslanci MsZ sú (alebo boli) na súčasnom systéme fungovania mestských podnikov zainteresovaní, alebo ho tolerujú s výhliadkou na budúce zapojenie do "hry"...

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

a Laskai Osvát Antikvárium szeretettel hív és vár minden érdeklődőt a következö könyvbemutatókra:
2013. szeptember 17-én (kedd), 18.00 órakor az esztergomi ferences templomba.  A 120 éve született Mindszenty József bíboros, hercegprímás és a Váci Egyházmegye kapcsolata Mindszenty József tanítása és példája. A könyvbemutatón előadást tart: Dr. Beer Miklós, váci püspök és Pálos Frigyes, prépost, kanonok. Közreműködik: Pálmai Árpád, karnagy.

---

2013. szeptember 18-án (szerda). 18.00 órakor a Laskai Osvát Antikváriumba (Esztergom, IV Béla király ti. 6.)
(I)gazság és lehetőség között. Hogyan élt és halt meg Latin o vits Zoltán? című könyvét ismerteti: Tarics Péter író, újságíró, a Felvidéki Panoráma Világklub elnöke. A szerzőt bemutatja Pásztó András tanár. A könyvek a helyszínen kaphatók és dedikáltathatók.

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Priemyselná revolúcia druhej polovice 19. storočia priniesla so sebou vznik nových poľnohospodárskych odvetví a priemyselných výrob.  V r. 1852 založil cukrovarník Fridrich Frei spolu s finnačníkmi Maximilianom Gersonom a Leopoldom von Lippmanom Veľkošuriansky cukrovar, ku ktorému o dva roky neskôr pribudla rafinéria cukru. Akcionárom cukrovaru bol aj gróf Lajos Károlyi, ktorý zo svojho majetku v Palárikove zabezpečoval dodávky suroviny pre cukrovar. Tie však čoskoro nestačili a cukrovar si ku Károlyiho 1100 ha prenajal ďalších 6000 ha pôdy.

---

Zakladatelia cukrovaru významne inovovali dovtedajšie výrobné postupy a prosperujúca fabrika pozitívne ovplyvnila rozvoj širšieho regiónu a blahobyt obyvateľstva.  Zvýšená potreba pracovnej sily bola uspokojovaná prisťahovalcami z Turca, Moravy a Čiech. Posledná prisťahovalecká vlna sa uskutočnila v r. 1905.

V r. 1881 cukrovar kúpil barón Sándor Hatvany Deutsch, ktorého rodina bola akcionárom podniku až do roku 1938. Podnik bol priebežne modernizovaný, v r. 1912 bol rozšírený o obilný mlyn. V tom čase fabriku obsluhovala už aj úzkokoľajná železnica s celkovou dĺžkou trate viac ako 100km. Súčaťou cukrovaru boli aj ďalšie prevádzky -  obilný mlyn, liehovar, tehelňa, paprikový mlyn, výkrmňa ošípaných.

Pre svojich zamestnancov podnik uskutočňoval bytovú výstavbu - jej dedičtvo vo forme "Cukrovarskej kolónie" nájdeme v Šuranoch dodnes.

Po Viedenskej arbitráži podnik pripadol Maďarsku, na základe medzištátnej zmluvy sa naďalej uskutočňovali dodávky cukrovej repy z priľahlých oblastí vtedajšej SR.  Po okupácii Maďarska Nemeckom po 15. marci 1944 boli z podniku odstraňovaní židovskí zamestnanci. Po oslobodení bola v r. 1945 na podnik uvalená národná správa a na základe Benešových dekrétov boli prepúšťaní maďarskí zamestnanci. 

V r. 1948 bol podnik znárodnený. V r. 1961 bola technológia modernizovaná, boli osadené moderné difúzne jednotky z Dánska. V Šuranoch bola v tomto čase zriadená aj učňovská škola, ktorá zabezpečovala kvalifikovaný dorast pre potreby všetkých slovenských cukrovarov.

Počas takmer 150 ročnej histórie podniku sa udialo aj niekoľko nešťastí, fabriku zasiahli väčšie požiare v r. 1884, 1916, 1926, ale najtragickejší sa udial vo februári 1989, keď pri výbuchu mlyna zahynulo 8 robotníkov.

Po r. 1989 bol podnik sprivatizovaný, v tom období v ňom pracovalo asi 240 stálych zamestnancov, ktorých počas sezóny posilnilo ďalšich 150-160 brigádnikov.

V r. 2000 sa zahraničný vlastník rozhodol ukončiť výrobu, čím súčasne skončila takmer 150 ročná história podniku. Poslední zamestnanci podniku boli prepustení v júli 2001.

Podnik na historických pohľadniciach

Fotografie z posledného obdobia existencie fabriky

 

---

Fotografie a časť údajov je čerpaná z publikácie "Šuriansky cukrovar 1852-2000" autora Miroslava Eliáša, ktorú vydalo Mestské kultúrne stredisko a Mestské múzeum v Šuranoch v r. 2012.

Rovnaká publikácia uvádza k téme nasledovnú literatúru a pramene:

ANTONI, M.: Koniec najstaršieho cukrovaru v strednej Európe? In: Naše novosti, august 2000
ANTONI, M.: Šurianskemu cukrovaru znie umieráčik. In: SME - Korzár, 10. 11. 2000, s. 4
BAČO, A.:Osladíme si kávu v budúcnosti slovenským cukrom? In: Naše novosti, 8. November 1994, s. 2
BAJČI, R, VALENTOVIČOVÁ, O.: Váznamné postavenie repy. In. Roľnícke noviny, príloha Agroinform, 20. 7. 1997, s. 4
BARICA, J.: Vede a národu. Smena Bratislava, 1988, s. 95
BENKO, I.: Význam zavádzania novej techniky do výroby - ekonomický dosah zavedenej di¬fúzie DdS v Spojených cukrovaroch, n.p. Trnava - závod Šurany. Záverečná práca, strojopis, bez datovania, cca 1962, 21. s.
BOGDANOVÁ, G.: Pred štartom kampane. In: Naše novosti, r. XXIV, č. 40, 2. 10. 1984
BOSÁČEK, J.: Vzpomínky na šuranskou cukrovarskou železnici. In: Železnice 6/1995
DANDÁR, A. - STRAKA, R.: Kto bol a kto je v slovenskom cukrovarníckom priemysle. Bratisla¬va, Slovenský cukrovarnícky spolok, 2004
DANDÁR, A.: Výchova cukrovarníckych odborníkov. In: LISTY CUKROVARNÍCKE a ŘEPA-ŘSKÉ, 126, č. 7-8, 2010, s. 246
Čo, kde a ako zlepším na technickom zariadení alebo v organizácii práce, príručka pre zlep¬šovateľov a všetkých pracovníkov Cukrovaru v Šuranoch, n. p., Šurany, Cukrovar v Šuranoch, 1959, 28 s.
GAJDOŠÍKOVÁ, E. - TAMAŠKOVIČ, J. - LETKO, M.: 50 rokov SOUP-P Šurany. 2002
GÁL, M.: 130. výročie cukrovaru, Roľnícke noviny 1982
GERGELYI, O.: Šurany. In: Vlastivedný časopis, r. XIV, č. 1, 1965, s. 29
GOLDBERGEROVÁ, T: V najstaršom cukrovare. In. Práca, Bratislava, 2. 11. 1982
HALLON, Ľ.: História slovenského cukrovarníctva do roku 1938. In: LISTY CUKROVARNÍCKE a ŘEPAŘSKÉ 126, č. 7-8, 2010, s. 224 - 227
HALMOS, K.: A Hatvany-Deutsch dinasztia. In: Sok színű kapitalizmus. Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából. Szerkesztette: Sebők Marcell. Bp. 2004. s. 84-97
JAHN, J.: Cukrová železnica. In: Krásy Slovenska, r. 63, č. 7, 1986, s. 34-35
(jj): Šurany spolehlivě. In Technický týdeník, Praha, 18. 1. 1977
KERESTEŠ, P. (2008): Rastislavice, monografia dejín obce. Vydal OÚ. Rastislavice
KOLEKTÍV: Rafinace surového cukru a obchod s cukrem. Praha 1928
KOLEKTÍV: Encyklopédia Slovenska, V, 1981, s. 783
KRONIKA - Šurany, založená v roku 1933 kronikárom Jozefom Bašnákom
KUPECKÝ, M.: Cukrovar mu bol životným prístavom. In: Hlas ľudu, 20. 1. 1976
KUPECKÝ, M.: Vzorný veliteľ. In: Hlas ľudu, 21. 1. 1976
KUPECKÝ, M.: Na starých základoch - nové kvality. In: Naše novosti, r. XVI, č. 16, 20. 4. 1976
KUPECKÝ, M.: Právom ocenený. In: Hlas ľudu, 2. 11. 1976
KUPECKÝ, M.: Život zasvätil cukrovaru. In: Hlas ľudu, 7. 12. 1976
KUPECKÝ, M.: Štvrťstoročie v mlyne. In: Hlas ľudu, 31. 7. 1976
KUPECKÝ, M.: Dvojitý úspech. In: Hlas ľudu, 29. 12. 1977
KUPECKÝ, M.: Pozornosť vynálezcovskému a zlepšovateľskému hnutiu. In: Hlas ľudu, 13. 12. 1979
LENGYEL, J.: Cukrovar pred kampaňou. In: Naše novosti, 19. 9. 1989
Listy cukrovarnícke 1915/16 s. 160; LC 1916/17 s. 245 - krátke správy o požiari rafinérie
MAREŠOVÁ, I. - JURINA, Ľ.: Deň po výbuchu. In: PRÁCA, r. XLIV, č. 46, 23. 2. 1989, s. 2
MARKOVIČ, K.: Dejiny Šurian do roku 1868. Edícia Slovenskej jednoty, Nové Zámky, 1943
(mř): První na světě. In. Mladá fronta, 5. 2. 1977
Národně noviny, 19. 2. 1881 (štrajk)
NIEDERLAND, M.: Aj obete na životoch. In: PRAVDA, 23. 2. 1989, s. 2
NIGRIN, K. (1932): Nové Zámky a okolie, sprievodca po našom dolnom Podunají. Nové Zám¬ky
NOVÁK, M.: Zhodnotenie vývoja a činnosti za posledných 25 rokov cukrovaru v Šuranoch. Strojopis, 1970, 5 s.
Nyitrai Lapok, 23. 1. 1916 (požiar rafinérie)
ONDRUŠ. J.: Vyznamenanie v pravých rukách - štvrťstoročia v cukrovare. In: Hlas ľudu: 20. 9. 1982
PREKOPOVÁ, O.: Skončia až v januári - opäť repná kampaň. In. Pravda, 19. 11. 1998
Správy o výsledkoch rozboru hospodárskej činnosti za rok 1959-1977. Šuriansky cukrovar, n. p.
SLUKA, J.: Aj napriek suchu, začala cukrovarnícka kampaň. In: Sloboda, Batislava. 6. 10. 1978
Služobná úprava poľnohospodárskej priemyselnej dráhy Veľkošurianskeho cukrovaru a raffi-nerie účastinnej spoločnosti ohľadne dopravnej služby. Veľké Šurany, tlač R. Rubinstein, 1925. 28 strán
STANOVÁ, A.: Vyznamenanie, punc za vynikajúcu prácu. In: Naše novosti, Nové Zámky, 3. 9. 1972
SKRIŇA, R: Havária je zažehnaná; reportáž o hrdinskej obetavosti pracovníkov šurianskeho cukrovaru. In: Hlas ľudu, Bratislava, 9. 10. 1971
ŠUTKA, J. a kol.: Šurany v zrkadle dejín. 2008
TARÁBKOVÁ, J.: Sto rokov od založenia cukrovaru v Šuranoch. In: Naša veda, 1954, č. 10
VADKERTYOVÁ, K.: Dejiny cukrovarníckeho priemyslu a pestovania cukrovej repy na Sloven¬sku (1800-1918), SAV Bratislava, 1972, 240 s.
VITEK, J.: Cukrovarnícka kampaň po 128. raz. In: Naše novosti, 14. 10. 1980
ZRUBEC, L. - NEMČEK, V: Šurany. 1968
ZRUBEC, L.: Rozhoduje cukornatosť. In. Život, 19. 11. 1981, s. 3-5
ZRUBEC, L: Šurany. 1988
ZRUBEC, L.: Výbuch a požiar šurianskeho obilného mlyna. In: Život, r. XXXIX, č. 11, 16. 3. 1989, s. 8-9
ZRUBEC, L.: Šurany. 1998
Texty k dokumentárnym filmom Dezidera Németha odvysielané v ČS televízii: máj 1969, 21. 8. 1972, 30. 9. 1975, 9. 8. 1976,

Archívne zdroje:
SOBA (Štátny oblastný archív) Nitra - Ivanka pri Nitre (cukrovarské fondy):
I.    Šuriansky cukrovar a rafinéria v Šuranoch, úč. spol., 1893 -1945, 4,15 bm.
II.    Južnoslovenské cukrovary v Šuranoch, n. p., 1946 - 1949, 4,12 bm.
III.    Cukrovar v Šuranoch, n. p., 1949- 1960, 0,60 bm.
IV.    Spojené cukrovary Trnava, závod Šurany, 1960 - 1969, 12 krabíc
V.    Šuriansky cukrovar v Šuranoch, n. p., 1969 - 1985, 6,63 bm
VI.    Cukrovarský a cukrovinársky priemysel v Šuranoch, k. p., 1986 -1990, 2,12 bm
SOBA, fondy Nitianska župa, hlavný župan a podžupan (konkrétne citované v textoch)
ŠOKA (Štátny okresný archív) Nové Zámky, fond Notársky úrad Šurany
Archív Národnej banky Slovenska, Bratislava; fondy:
- Slovenská banka Bratislava 1, kr. 150, inv. č. 1066
- Slovenská banka Bratislava 2, kr. 65, inv. č. 108
- Kópie dokumentov z Archívu Českej národnej banky, S IV/A- P 1013, kr. 48/375
Archív Národného technického múzea, Praha
Bildarchiv ZUCKER-MUSEUM, Stiftung Deutsches Technikmuseum, Berlin

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Najnovšie číslo Šurianskych novín prináša obrazovú reportáž o tom, v akom stave sa nachádza šuriansky amfiteáter. Stánok kultúry, ktorý kedysi hostil najzvučnejšie mená československého šoubiznisu dnes chátra a poskytuje bezútešný obraz úpadku a skazy. Čítajte v najnovšom čísle Šurianskych novín...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Predsedníctvo  OZ IPROVIN Slovakia  a Organizačný výbor „Súťažnej prehliadky, degustácie a výstavy vín z Integrovanej produkcie " Vás srdečne pozýva  na slávnostné vyhodnotenie III. ročníka „Súťažnej prehliadky, degustácie a výstavy vín z Integrovanej produkcie“, ktorí sa bude konať dňa 20.septembra 2013 v piatok o 9.30 hod. vo Dvoroch nad Žitavou – v pivnici.
Program:  9.30 – 10.00 Prezentácia;  10.00 Otvorenie; 10.10   Správa o priebehu projektu  VINO ENVI; 10.30 Vyhodnotenie a odovzdávania cien; 11.30  Posedenie
Návratku, ktorú je potrebné poslať do 18. septembra, si môžete stiahnuť tu...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Három Esztergomi kulturális eseményre szeretnénk meghívni a nagyérdemű közönséget: két könyvebmutatóra és egy amatőr versmondó versenyre.

 

 

 

 

 

 

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

3. júla 2001 vystúpil v rozprave k zákonu o vyšśích územných celkoch na 50. schôdzi NRSR (1998-2002) vtedajší predseda SMK Béla Bugár. Diskusia k zákonu prebiehala vo vzrušenej atmosfére, poslanci SMK si uvedomovali, že vertikálne členenie krajiny  znemožní vytvoriť čo i jedinú maďarskú regionálnu samosprávu. SMK bola súčasťou vládnej koalície a stála pred dilemou či v nej zotrvať a ak áno, ako komunikovať zlé správy svojim voličom.

---

2001 júlis 3-án szólalt fel Bugár Béla a MKP akkori elnöke a szlovák parlamentben a megyehatárokat tárgyaló törvény vitájában. A felszólalásra feszült légkörben került sor, az MKP képviselői tudatosították hogy az ország észak-déli kerületi felosztása meghiúsítja azt, hogy akár egyetlen regionális önkormányzatban is többségbe kerüljenek a magyar választók. Az MKP ekkor tagja volt a kormánykoalíciónak, és a koalícióból való kilépés és/vagy a kudarc kommunikálását a választók felé dilemmáját próbálta megoldani.

---

Práve z tohoto hľadiska je prejav zaujímavý. Text vystúpenia bol publikovaný v Bugárovej profilovej knihe ("Žijem v takej krajine" Kalligram 2004), líšil sa však  od stenografického protokolu na stránkach NR SR. Čiernou farbou sme označili identické časti, modrou pôvodné pasáže z parlamentného prejavu, a červenou fragmenty doplnené do prejavu 3 roky po jeho odznení.

Kniha vyšla v roku 2004, počas druhej Dzurindovej vlády, v ktorej už nefigurovala SDĽ a v ktorej aj SMK politizovala nekonfliktne a bez trecích plôch. Domnievame sa, že úpravy textu sú práve indikátorom zmenených pomerov a nastúpením kurzu "spolupráce" ktorá sa naplno prejavila v r. 2008 založením "strany spolupráce".

Text sme rozdelili do blokov, na ktoré sa odkazujeme pri uvádzaní rozdielov.

B. 4 - doplnená polveta stiera etnický charakter zápasu o hranice VÚC
B. 6-9 - pôvodné jasné formulácie a informácie o koaličnej hre proti SMK boli zamenené na efemérne slovné kvety bez zjavných adresátov, ako "ponižujúci systém", "reflexy svojvôle". Majorizácia Maďarov sa podáva ako challenge, ktorú sa slovenskej spoločnostti (zatiaľ) nepodarilo naplniť. Pre zmätenie čitateľa sa  text odkazuje na totalitné systémy (ktoré ale nepotrebovali manipulovať s hranicami samospráv), kým jediná skutočná paralela - zák. 125/1927 zb. sa nespomína.
B. 10 - dovetok je vyjadrením zvýšenej empatie
B. 11 - Odkaz na minulé traumy Slovákov boli vynechané.
B. 13-14 - "Časté nepriateľské správanie sa"  sa zmenilo na "občasné drastické odmietanie". Zotrvanie na domovine sa sa stáva deklaráciou lojality voči štátu.
B.  15-18 - Pôvodne boli vymenované klišé a výhovorky používané proti SMK. V upravenej verzii sa zoširoka psychologizuje, hľadajú sa motívy - nepriateľský postoj voči Maďarom je vysvetľovaný ako reakcia ľudí, ktorých iritujú kuriozity. Maďarská národná identita sa vydáva za typ regionálnej identity,  kde regiónom môže byť aj vlastná obývačka, v ktorej sa prejavuje vlastenectvo ako vzťah k vlastnej knižnici. Zavádza sa novotvar "duálne spoločenské vedomie".

B. 21 - Pribudli voľné úvahy o tom, kto sa riadi etnickým princípom, o "obranných reflexoch národného štátu", a psychologizuje sa o motívoch druhej strany, atď.

B. 22 - Mätúce odkazy na "komunistický totalitarizmus" , od ktorého je "národný totalitarizmus vycibrinejší", ale nelíší sa podstatou.
B. 24-26 - Pôvodná hrozba destabilizáciou štátu a protest proti občianstvu druhej kategórie boli nahradené rétorickými obratmi - neúspech SMK už nie je neúspechom SMK, ale spoločnou hanbou a ani "kolonizačné tendencie slovenského národného štátu" sa nenaplnili...
B.30 - Zmätočné rétorické cvičenia pokračujú - vládu delí od ľudu drobný odstup, ktorý môže byť obrovskou priepasťou.

Za povšimnutie stojí, že konfúzna  idea  o tom, že Vatikán podmieňuje spojenectvo s občianskymi spoločnostami etnickou identifikáciou občanov - aj v opravenom texte ostala, len sa presťahovala z B.20 do B.25...

---

A parlamenti felszólalás szövege Bugár "Ilyen országban élek" c. interjúkötetében volt publikálva 2004-ben. Az ott közölt szöveg azonban jelentősen eltér a parlamenti jegyzőkönyvben rögzítettől. Fekete színnel jelöltük az identikus szövegrészleteket, kékkel a kihagyott - az eredeti felszólalásbán elhangzott - részeket és pirossal az újonnan - három év elteltével - beillesztett gondolatokat. A könyv 2004-ben jelent meg a Dzurinda kormány második ciklusában, amikor a Demokratikus Baloldal Pártja már nem volt ott a koalícióban. Az MKP ekkor konfliktusmentesen és gördülékenyen vett részt a kormánykoalíció munkájában. Feltételezzük hogy a szövegmódosítások erre az új irányra utaltak és a későbbi "együttműködés pártjának" előfutárai voltak.

A szöveget részekre bontottuk, a két változat közti különbségeket ebben a bontásban ismertetjük:

B. 4 - Egy félmondat betűzve - a megyehatárok MKP-által javasolt vonalát a szlovák társadalom többsége megértéssel fogadta volna (tehát itt nem is szlovák-magyar szembenállásról van szó)
B. 6-9 - Az eredeti szövegben világos és egyértelmű megfogalmazása volt annak, milyen módon játszotta ki a koalíció az MKP-t. Ezek absztrakt és konkrét szereplők nélküli megfogalmazásokra lettek lecserélve,  olyan szóvirágok at használva mint "megalázó rendszer", "az önkény reflexei". A magyarok alárendelt szerepbe való kényszerítése egy olyan kihívás-ként van megjelenítve, amelyet (még) nem sikerült a szlovák társadalomnak teljesíteni. Az olvasók elbizonytalanítása végett utalások történnek az önkényuralmi rendszerekre (holott azoknak semmi szükségük nem volt a megyehatárokkal való ügyeskedésre). Ugyanakkor az egyetlen valós analógiáról -  az 1927-es 125 sz. csehszlovák törvényről (amelyben a szlovák autonómiát kivédendő elrendezés született) nem esik szó.
B. 10 - egy betűzött félmondat megnövekedett empátiáról tanúskodik a szlovák képviselők irányában
B. 11 - A múltbéli szlovák sérelmekre való utalás kimaradt a javított szövegből.
B. 13-14 - A "Gyakori ellenséges viselkedés"  "epizodikus drasztikus elutasításra" változott. A szülőföldön való megmaradás az állam iránt tanúsított lojalitás megnyilvánulásaként van feltüntetve.
B.  15-18 - Eredetileg több konkrét vád és kifogás volt felsorolva, amelyeket az MKP ellen használt a másik fél. A javított változatban helyette értekezéseket találunk a szlovák nemzetlélekről - a magyarok elleni érzelmeket olyan emberek reakciójaként magyarázza, akit irtóznak a kuriózum látványától. A magyar nemzeti tudatot regionális identitásként határozza meg (maga a régió lehet akár egy nappali szoba is - a betűzött szöveg szerint hazaszeretet sokféle van, és az akár az ember saját könyvtára vonatkozásában is létrejöhet). Egy új szóösszetétellel bővül fogalomtárunk: "kettős társadalmi tudat".

B. 21 - További gondolatokkal is bővült a szöveg - pl. melyik politikai szereplők alkalmaznak etnikai elvet és ismét megjelennek a szlovák nemzeti lelket mint politikaformáló faktor-t megjelenítő meglátások.  Olvashatunk a "nemzeti állam önvédelmi reflexeiről" is.

B. 22 - A "nemzeti totalitarizmus cizelláltabb a kommunista totalitarizmustól, de egyazon gyökerekből táplálkozik.

B. 24-26 - Az eredeti szövegben, burkoltan bár, de ott volt az ország destabilizációját előrevetítő rész és a másodrendű állampolgárok státusza elleni tiltakozás. Az új szövegben ezt retorikai fordulatok váltották fel: az MKP kudarca igazából közös kudarc, a szégyen is közös, és a szlovák nemzetállam gyarmatosító próbálkozásai nem is arattak győzelmet...
B.30 - További zavaros fejtegetések - a kormány közel áll a néphez, amely apró távolság könnyen válhat mély szakadékká, stb.

A szövegben találtunk továbbá egy meghökkentő tételt is arról, hogy a nemzeti identitás természetes dolog, hiszen a Vatikán is azon az alapon szövetkezik a polgári társadalmakkal, hogy azok a nemzeti identitás reprezentánsai... Ez mindkét szövegváltozatban jelen van, csak más helyen -  B.20-ról átköltözött B.25-re ....

---

Összegzésként elmondható, hogy egy kivételes helyzetnek (amikor a jegyzőkönyvbe vett parlamenti felszólalást utólag "javították") köszönhetően kaptunk rápillantást a 2001-2004 között, az MKP politikájában bekövetkezett váltásra, és annak retorikai leképezésére. Úgy ahogy a valós érdekvédelmet felváltotta egy kiüresedett látvány-politizálás és klientúra építés, a standard és jól ismert fogalmakat használó politikai diskurzust is felváltotta egy ködös, bizonytalan jelentésű fogalmakat felvonultató közlésmód. Az objektív helyzetelemzést megkerülve gyakran tévedett a társadalmi pszichológia terepére, vagy idézett elő képzavart utalásokkal a tárgyalt témakörön kívül eső jelenségekre vagy történelmi eseményekre.
Egy ilyen típusú kisebbségi magyar politika felértékelődött a szlovák pártok szemében és a párt "koalíciós potenciálja" is hirtelen megnőtt.

---

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A párkányi nagy csata 330. évfordulója alkalmából kiállítást rendeznek a Párkányi Múzeumban esztergomi és lengyel múzeumokkal közösen „A párkányi csata és Esztergom bevétele“ címmel. A sok nép fiaiból verbuválódott keresztes hadak Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly herceg vezetésével, 1683. X. 9-én véres csatában ütköztek meg a török várvédőkkel, akik felett fényes győzelmet arattak.
A kiállítás szeptember 27-én nyílik és 2013. év végéig tekinthetik meg az érdeklődők.
A téma iránt érdeklödök figyelmébe ajánljuk továbbá a 320-ik évforduló alkalmából kiadott könyvet, amelyet a Limes Anavum PT jelentetett meg.

A szobor és alkotója: 2008. október 24-én, a Párkányi csata 325. évfordulója emlékünnepségének keretében Győrfi Lajos szobrászművésznek nyílt  kiállítása a városi múzeumban. A szobrász impozáns köztéri szobrát másnap avatták fel Párkányban.

A Püspökladányban élő művész a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tökéletesítette szakmai felkészültségét olyan mesterek irányítása alatt, mint Borsos Miklós és Rátonyi József. A nemzetközileg is (el)ismert művész a számos hazai kiállítás mellett sikerrel mutatkozott be Ausztriában, Hollandiában, Dániában, Olaszországban, Romániában, Németországban és Szlovákiában is. Munkássága elismeréseként szépszámú díjban részesült. Elsősorban köztéri alkotásai azok, amelyek legfőképpen jellemzik őt.

„Par excellence köztéri szobrász” – így jellemezte őt Prokai Gábor művészettörténész, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főosztályvezetője. Nem véletlenül, mert köztéri alkotásai megtalálhatók Európa számos országában, sőt az Amerikai Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban is.

Az idei évben a Párkányi városi muzeum  330 évfordulóját ünnepli a város a P árkányi csatának ahol a kiállitás egyik atrakciónak igérkezik újból  Győri Lajos  Sobieski János kis plaztikai szobra tudtuk meg Juhász Gyulától a városi muzeum vezetőjétől.

TELEK LAJOS

A magyarpozsony.eu egy interaktív térkép és egy virtuális adatbázis, amely a világhálón keresztül egy aktuális képet nyújt a Pozsonyban található magyar vonatkozású helyszínekről és pozsonyi magyar kulturális és társadalmi életről.  Az oldal egyfelől a „pozsonyi magyarok” gyűjtőoldala szeretne lenni, másfelől a Pozsonyba látogató magyar turisták számára szolgáltat naprakész információkat.

Kisközösség nagyvárosban: MagyarPozsony.eu - a „Hungarian-friendly” pozsonyi helyszínek gyűjtőhonlapja. A nagyvárosban, szórványban élő kisebbségi közösségek sikeres önszerveződési formája lehet a hálózatos működés, azaz ha az egyes „sejtek“, kis csoportok hálózatba szerveződnek. Hogyan lehet ebből a szépen hangzó elméletből gyakorlat? Erre próbál a maga módján egy remélhetőleg használható választ adni a most induló magyarpozsony.eu honlap. Ez a weboldal az olyan pozsonyi közösségi helyek (intézmények, látogatható kulturális helyszínek, éttermek, kocsmák, szállodák, boltok stb.) gyűjtőoldala kíván lenni, ahol vagy van magyar nyelvű tájékoztatás, vagy van magyar kiszolgálás – egyszóval, ahol számítanak a magyar vendégre is.

A honlap felépítésében próbál egyszerű és átlátható lenni: a magyar vagy „magyaros” helyszínek között kategóriák szerint is és térképen is lehet keresni. A helyszínekről rövid szöveges információ található, illetve kép vagy videó, és térképes elérhetőség is.

A honlapok elindításánál csak a fenntartás bizonyul általában nehezebbnek. Különösen fontos a karbantartás egy olyan honlap esetén, mely aktuális információkat kell, hogy mutasson. A működtetésbe ezért a pozsonyi civil szervezeteket szeretnék bekapcsolni a honlap készítői: a projektet kezdeményező Pozsonyi Magyar Intézet, illetve a Pozsonyi Kifli (Szabó Réka, Papp Sándor) és az Örökségtér Kft (Tóth G. Péter). De bárki javasolhat „magyar helyszint” a honlapra, a weboldal alján található Feltöltés-funkció használatával.

Az oldal bemutatására szeptember 18-án 18 órakor kerül sor, a Pozsonyi Magyar Intézetben. (Pozsony, Védcölöp út 54.) A programra várjuk a pozsonyi és szlovákiai magyar civileket is, hogy véleményüket el tudják mondani; a bemutatón részt vesznek a rokon szellemű Igen, tessék! moz­galom képviselői is Kolozsvárról (Bethlendi András), és a szlovákiai magyar nyelvi mozgalom képviselői is (Tokár Géza). De természetesen szeretettel várunk minden érdeklődőt, aki szeretne hozzászólni vagy hallgatóként részt venni a honlap készítőivel és vendégeinkkel folytatott beszélgetésen!

Az estet a Szőttes Táncház zárja.

Tervezett program:

2013. szeptember 18., 18:00 – www.magyarpozsony.hu Honlapbemutató

- Közösség-építés az interneten (Kollai István, Zahorán Csaba – Pozsonyi Magyar Intézet)

- A www.magyarpozsony.eu oldal működése (Szabó Réka, Tóth G. Péter)

- Hozzászólások (Tokár Géza, Bethlendi András, ill. bárki a közönségből)

2013. szeptember 18., 20:00 – Szőttes Táncház

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Týmto príspevkom splácame veľký dlh, keď predstavuje verejnosti historika, archivára, rímsko-katolíckeho kňaza Michala (Mihálya) Matunáka (17. 07. 1866 - 5. 12. 1932), rodáka zo Šurian, ktorý sa vo svojej rozsiahlej historickej tvorbe venoval niekoľkými štúdiami aj svojej bližšej patrii, hlavne v období protitureckých bojov.

---

Terajšie Nové Zámky stoja od roku 1580, teda štyristo rokov. Sto rokov hrali úlohu v svetových dejinách. Chránili a bránili severozápadné zvyšky krajiny proti mohamedánskej moci, ktorá si podmaňovala svet. Vynikajúcim spôsobom sa podieľali na záchrane európskej kresťanskej civilizácie. Takmer tristo rokov uplynulo odvtedy, čo zrúcali ich krvou zaliate a zadymené bašty a Nové Zámky žijú mierovým životom. V meste, ktoré bolo za oných čias obohnané silnými hradbami, kde hrdinstvo stálo na stráži s vražednou zbraňou a zvuk zvonov sa miešal s rachotom diel, praskotom pušiek a vreskom poľníc, dnes ľudia statočne pracujú v priemysle a poľnohospodárstve.

Pri tejto príležitosti sa chceme zmieniť o jednom období z bohatej minulosti Nových Zámkov, ktoré hrali úlohu vo svetových dejinách — o tureckom období.
Po Súlejmanovi Nádhernom, ktorý skonal pod dobytým Szigetvárom roku 1566, začal lesk tureckého polmesiaca za vlády slabých nástupcov blednúť. 2e si ríša zachovala aj za vlády hýrivých a márnotratných padišahov svetový význam a neupadla tak rýchlo ako Uhorsko tridsaťšesť rokov po smrti Mateja Hunyadiho, za to mohla ďakovať iba svojmu stálemu, cvičenému a sfanatizovanému vojsku a demokratickej štátnej organizácii, na ktorej tak pevne spočívala, ako aj inštitúciám, ktorými predbehla Európu o celé stáročia.

V Osmanskej ríši boli všetci muslimovia rovnoprávni. Veľkovezírom sa mohol stať pastierov syn alebo predavač ovocia na trhu. Každý si sám riadil svoj osud. Mohol si usmerniť budúcnosť podľa svojich schopností a šikovnosti, lebo nejestvoval dedičný majetok, nebolo titulov, ani len rodinných mien.

Tak sa stalo, že za každého slabého panovníka sa povzniesli vynikajúce sily a talenty zväčša z najnižších, zdravých vrstiev, aby sa stali veľkovezírmi a zachránili ríšu.
Za panovania Mehmeda IV. (1648—1687) dve veľké osobnosti, veľkovezíri Mehmed Köprülü [1] a jeho syn Ahmed Köprülü naposledy víťazne niesli prorokovu svätú zástavu, zvanú sandžak-i šerif. Mehmed Kôprulú drvivo porazil roku 1656 Benátky, ktoré predstavovali na mori veľkú moc, opevnil Dardanely dvoma silnými pevnosťami, v Sedmohradsku zničil Juraja II. Rákóczi-ho a roku 1660 dobyl Veľký Varadín (Oradea). Ahmed Köprülü pripravil roku 1662 Sedmohradsko o stotisíc obyvateľov, dosadil za knieža Michala Apaffy-ho a roku 1663 sa zmocnil hlavnej ochrannej bašty našej vlasti, Nových Zámkov.

Víťazný veľkovezír sa nahneval na cisára a kráľa Leopolda, ktorý s čoraz väčšími nárokmi vystupoval v Sedmohradsku a svojmu spojencovi Jánovi Keményovi poslal na pomoc proti Turkom značné vojsko na čele s Montecuccolim. Leopold to spozoroval, a preto roku 1662 vypravil do Istanbulu vyslancov, aby obnovili mier. Veľkovezír Ahmed Köprülü-zade ani nechcel s nimi rokovať, kým Leopold nestiahne vojsko zo Sedmohradska, neodovzdá hrady patriace k Sedmohradsku a nedá zrúcať Nový hrad Zrínskeho (Zrínyiújvár), ktorý pred rokom dal postaviť Mikuláš Zrínsky v Medzimurí proti lúpežiacim Turkom z Kaniže. Vyslanci nato nemali splnomocnenie a nemohli odpovedať veľkovezírovi na požiadavky. Veľkovezír sa preto rozhodol začať proti Leopoldovi vojnu.

21. marca 1663 sa pohol z Edime s ohromnou armádou, rátajúcou asi stotisíc mužov, a cez Belehrad a Osijek prišiel do Budína. Tu na budínskom poli — ako hovorí turecký historik Rášid efendi[2] — zvolal 16. júna do svojho stanu na poradu hlavných veliteľov, emirov, janičiarskeho agu a iných skúsených vojakov.

„Priblížili sme sa k nepriateľskej krajine. Ktorým smerom máme zaútočiť? Na ceste nám ležia hrady Janik (Györ), Komaran (Komárno) a Ujvár (Nové Zámky), proti ktorému sa máme vydať?"
Takúto otázku predložil veľkovezír zhromaždeným. Keď naliehal, zhromaždení povedali:
„Rozkaz nech vydá náš pán! My sme sluhovia padi-šáha, kamkoľvek nás pošle, z celej duše poslúchneme."
Veľkovezír hovoril ďalej:
„Ak sa vydáme proti Janiku (Györu), ciest k tomuto hradu je málo a sú úzke. V jeho okolí majú islamskí vojaci málo nádeje na korisť. V hrade je veľa vojska a jeho dobytie by bolo spojené s mnohými ťažkosťami a s veľkou námahou. Ak by sme ho dobyli, získame iba samotný hrad, bez územia. Keby sme išli na Ko-márno, tento hrad stojí na ostrove obklopenom zo všetkých strán vodou. Museli by sme postaviť nielen veľké mosty, ale ľahko by sme sa vystavili nebezpečenstvu, že nás na tomto ostrove nepriateľ obkľúči..."
„A ak pôjdeme na Nové Zámky? Je to silná pevnosť a sídlo cisárovho druhého vezíra,[3] patria k nej zo všetkých strán ju obklopujúce bohaté hrady a mestá, veľké bane na zlato a striebro.[4] Je to teda pevnosť, ktorá popri hradoch, mestách a obyvateľstve tohto ejáletu, sľubuje padišahovi aj muslimskému vojsku bohatú korisť."

Veľkovezír týmto spôsobom predložil návrh, aby tiahli na Nové Zámky a zhromaždení uznali jeho názor za správny. Keď už bolo o výprave rozhodnuté a prípravy sa skončili, prišli kráľovskí vyslanci, aby uzavreli mier a tým odvrátili nebezpečenstvo.
Veľkovezír bol ochotný vypočuť žiadosti vyslancov, začal s nimi rokovať prostredníctvom bosenského Ali pašu, ktorý ich takto oslovil:
„Viete o rokovaní vedenom v súvislosti s obnovením mieru od Istanbulu až sem. Vtedy ste nepovedali ani jediné slovo o mieri. Keď je rozhodnuté pochodovať na Nové Zámky a do vašej krajiny máme len niekoľko zastávok a celá islamská armáda drží v rukách meč pomsty, čo poviete teraz? Navrhnete dačo, čo by sa v záujme mieru mohlo prijať, alebo neústupčivo budete zotrvávať v svojej tvrdohlavosti?"
„Veď práve preto sme prišli," odpovedali vyslanci. „Prečo by sme sa nemohli dohodnúť?"

Ali paša pokračoval:
„Chcete mier, uzavretý so sultánom Súlejmanom alebo mier, ktorý ponúkol Murad paša? Ak zo Sedmohradska nestiahnete nemecké vojsko, nezrúcate hrad postavený neďaleko Kaniže a nezaviažete sa zaplatiť peniaze, patriace Vysokej Porte v zmysle spomenutých mierových dohovorov, obnovenie mieru sa nemôže uskutočniť."[5]
Poslovia odpovedali:
„Podmienky s platením peňazí nemôžeme prijať, ale dajte nám pätnásť dní času — vy s vojskom zostaňte tu, pri Budíne — aby sme mohli stiahnuť nemecké vojsko zo Sedmohradská a zrúcať nový hrad neďaleko Kaniže."
„Čo ste dosiaľ robili?" spýtal sa paša. „Veľká armáda prišla až tak ďaleko a vy si žiadate ešte niekoľkodňový odklad! Chcete dosiahnuť len to, aby ste islamských bojovníkov odvrátili od dobytia Nových Zámkov."

Uprostred tohto dohadovania vstúpil do stanu nedočkavý a netrpezlivý veľkovezír, ktorý schovaný za závesom počúval daromné reči, a takto prehovoril k poslom:
„Prišli ste obnoviť mier a vy ste daromnými rečami zabíjali čas. Ak máte naozaj úmysel obnoviť mier, odveďte nemecké vojsko zo Sedmohradska, zrúcajte hrad postavený neďaleko Kaniže a písomne sa zaviažte, že Vysokej Porte zaplatíte buď 30 000 dukátov, sľúbených v mierovej zmluve so sultánom Súlejmanom alebo 200 000 gurušov, vymienených v mierovom rokovaní s Kodžom Muradom pasom. Vravíte, že pri vyjednávaní v Istanbule sme mali len dve podmienky a o peňažnej požiadavke nebolo ani reči. Je to len prázdna námietka. Keď bolo vojsko Vysokej Porty doma ešte nepripravené, aj požiadavky stanovené v Istanbule sa zdali dostatočné. Ale teraz, keď vyšli navnivoč také ohromné zásoby, po zhromaždení toľkej víťaznej armády a po jej príchode až na hranice, máme pristať na takúto dohodu? Ak chcete mier, odpovedzte jednoznačne, aby sme podľa toho mohli konať."
Poslovia odpovedali:
„Pane, keby si žiadal určitú sumu pod titulom daru, náš cisár by to azda urobil, ale platiť v hotovosti daň, na to nijakým spôsobom nepristane."
Po tomto nemal veľkovezír vôľu ďalej sa radiť, a povedal poslom, aby sa vrátili do Budína: „Choďte, a aj my pôjdeme svojou cestou, ako sme sa rozhodli. Nech sa stane, ako určil osud!"
Turecká armáda sa 30. júla 1663 pohla z Budína proti Novým Zámkom. Pri Ostrihome museli postaviť most, preto sa tu zdržali štyri dni.
5. augusta ako prví prešli po dohotovenom moste pri Ostrihome serdár Ali paša, Gúrdžú Mehmed paša a niekoľko oddielov janičiarov. Pripojili sa k armáde Kadizade Ibrahima pašu a Kaplána pašu, ktorých už predtým poverili ochranou druhej strany.

Medzitým z tureckého tábora utiekli dvaja sluhovia do Nových Zámkov a tam povedali hlavnému kapitánovi, grófovi Adamovi Forgáchovi: „V cisárskom tábore je mnoho bojovníkov za pravú vieru. Sú pripravení proti vám bojovať. Keďže most ešte nie je hotový, prešlo na túto stranu sotva tritisíc islamských vojakov. Ak sa poponáhľate, kým most nedokončia, zničíte jeho strážcov, medzi vojakov v tábore vnesiete iskru nesvornosti a stratia odvahu. Vykonáte veľký čin!"

Kráľ sa o postupe Turkov dozvedel od Forgácha. Vyzval preto zadunajské stolice, aby zhromaždili čo najviac ozbrojencov. Forgáchovi však nariadil, aby sťažil a podľa možnosti prekazil prechod Turkov cez Dunaj.

Forgách sa dozvedel od komárňanského hlavného kapitána Puchaima, že veľká povodeň strhla ostrihomský most, a že na tejto strane Dunaja niet viac ako pol treťa tisíca Turkov. Narýchlo vytiahol z Nových Zámkov s tisícdvesto jazdcami a šesťsto pešiakmi grófa Mikuláša Pálffyho, dvesto jazdcami Nitrianskej stolice, so štyristo novozámockými mušketiermi, teda spolu s tisícštýristo husármi a tisícimi pešiakmi a chcel napadnúť údajne nepatrnú silu Turkov a vohnať ich do Dunaja. Forgách sa však vo výpočte podstatne zmýlil, lebo pri Parkane bolo vyše desaťtisíc Turkov.[6] Keďže ich včas upozornili na príchod nepriateľa, prijali ho zoradení v bojových šíkoch a v dobre pripravených pozíciách.

Uhorské vojsko dorazilo 6. augusta k parkanskému táboru. Ráno medzi piatou a šiestou hodinou úspešne napadli Turkov a začali kričať „Victoria! Víťazstvo!" už vtedy, keď niekoľko sto z nich pobili. Ale o nejakú štvrťhodinku ich obkľúčila polovica tureckého tábora s jazdou i pešiakmi a s desivým volaním „Alláh! Alláh!" sa vrhla na nich. Jazda obišla bez väčších strát, lebo sa dala na útek, ale uhorská pechota celá a väčšina nemeckej zostali na mieste. Keď spoznali Forgácha, od vojska sa odpojilo dvetisíc jazdcov a prenasledovali ho asi tri míle, kým sa im pri svodínskych viniciach, preskočiac veľký jarok, nestratil z očí. Po primeranom odpočinku sa s deviatimi chlapmi večer vrátil späť do Nových Zámkov.[7]

Veľkovezír potom prešiel 9. augusta ostrihomský most a utáboril sa pri Parkane. Odtiaľ poslal dopredu Aliho pašu, Kaplána pašu, Mustafu pašu a Húseyina pašu, aby na riekach Nitra a Zitava postavili mosty. Na druhý deň šiel veľkovezír za nimi a utáboril sa na brehu Zitavy a dňom i nocou dozeral, aby mosty tu aj na Nitre boli čo najskôr hotové. Po dokončení mostov poslal dvadsať ort janičiarov a päťsto budínskych gönüllüov na druhý breh strážiť mosty.

Skôr ako začal dobýjať Nové Zámky, poslal dvoch ľudí k Forgáchovi s listom. Keďže list bol napísaný po turecky, Forgách ho vrátil, lebo nemal v pevnosti nikoho, kto by vedel po turecky. Veľkovezír dal list preložiť a znovu ho poslal do pevnosti. Obsah listu bol nasledovný:
„Tebe, Forgách, ktorý si popredný z Uhrov, a Vám ostatným hlavným kapitánom Nových Zámkov!
Dávame Vám na známosi, že náš pán, najmocnejší a najnepremožiteľnejší cisár pravoverných, miestodržiteľ boha na zemi, najväčší zo všetkých cisárov sveta, postavil najmilostivejšie mňa, z milosti božej a hojnosti divov jeho veľkého proroka Mohammeda na vznešené miesto prvého vojvodcu a najvyššieho sluhu. Preto sme my, ako veľkovezír mocnej a víťaznej armády, z rozkazu jeho cisárskej jasnosti prišli dobyť Nové Zámky. Ak nám teda odovzdáte túto pevnosť, tak Vám na rozkaz nášho najmocnejšieho cisára a nášho proroka umožníme so všetkými ľuďmi slobodne odíst, kamkoľvek budete chcieť. Tí však, čo budú chcieť zostať, môžu naďalej užívať svoje majetky. Ak Vás však premôžeme silou, ako to s pomocou božou očakávame, nech potom nikto malý, ani veľký, chudobný, ani bohatý, nečaká od nás zmilovanie, pretože prisaháme na večného boha, ktorý nemá sebe podobného, že všetci prejdete ostrím meča, ako to žiadajú naše zákony. Keby Uhri vedeli, koľko výhod môžu očakávať z milosti najmocnejšieho cisára, ak odovzdajú túto pevnosť, som presvedčený, že by obetovali svojich synov ako odplatu jeho cisárskej jasnosti. Nech sú spasení všetci, čo dobre činia jeho ci-sárskej jasnosti! Nech sú spasení všetci, čo dobré činia!
V tábore pod Novými Zámkami 16. augusta 1663." [8]

Odpoveď bola záporná a veľkovezír nariadil pevnosť dobýjať.

---

OBLIEHANIE A DOBYTIE NOVÝCH ZÁMKOV

Turecká armáda sa skladala z týchto vojsk:
Pod bezprostredným velením veľkovezíra Ahmeda pašu bolo 4.000 mužov
pod janičiarskym agom 8.000 janičiarov
pod Mustafom pašom 12.000 jazdcov
pod bosenským Köse Alim pašom 3.000 jazdcov a 2.000 pešiakov
pod Kiblelim Mustafom pašom z Damašku 2.500 mužov
pod halebským Mehmedom pašom 1.500 mužov
pod budínskym Hüseyinom pašom 1.500 mužov
pod silistrijským Džanom Arslanom pašom 1.500 mužov
pod Kaplanom Mustafom pašom z Tire a Manisy 1.000 mužov
pod anatolským Jusufom pašom 1.500 mužov
pod rumelijským Beykom Alim pasom 1.000 mužov
Kadizade Ibrahim paša z Nikopolu 300 mužov
paša zo Saydy (Sidon) 200 mužov
Kurd paša mal 200 mužov
begovia karamanský, anatolský, morejský, ostrihomský a hercegovinský spolu 500 mužov
pohraničné oddiely 12 000 mužov.

Z tohto počtu poslal veľkovezír niekoľko tisíc na chorvátsku hranicu proti grófovi Zrínskemu. No i tak mala armáda obliehajúca Nové Zámky vyše päťdesiatjedentisíc mužov.

Nešťastnou bitkou pri Parkane sa novozámocká posádka zmenšila, ale na Montecuccoliho rozkaz dostala nové posily. Tak 12. augusta prišlo dvestoštyridsať dragúnov z vojska generála Strozziho, 14. augusta dve stotiny z Lacroniho pluku a štyri stotiny Sporkovho pluku poslané na pomoc z Rábu a Komárna, spolu osemsto mužov. Prví sa dostali do pevnosti len s pomocou dragúnov podplukovníka Hagena. Celá obranná sila pevnosti pozostávala z tritisíc pešiakov a päťsto jazdcov.

Pevnosť stála na pravom brehu rieky Nitry v močaristom teréne a jej jadrom bolo vnútorné mesto v tvare šesťhranu. Hlavnou hradbou pevnosti bolo opevnenie pozostávajúce zo šiestich bášt, ktoré tvorili pravidelný šesťuholník. Bočná dĺžka uhlov bola sto-sedemdesiat viedenských siah a celý priestor mal šty-ridsaťsedem jutár. Bašty sa nazývali Forgáchova, Ze-rotínova, Fridrichova, Cisárova, Ernestova a Česká. Prvú nazvali po Šimonovi Forgáchovi, preddunajskom hlavnom kapitánovi sídliacom v Šuranoch, druhú a tretiu po Fridrichovi Žerotínovi, budovateľovi a prvom hlavnom veliteľovi pevnosti, štvrtú po cisárovi, piatu po arcikniežati Ernestovi, vtedajšom miestodržiteľovi a hlavnom veliteľovi Uhorska, a šiestu z úcty k Cechom, ktorí prispeli veľkými sumami na stavbu Nových Zámkov. K rieke Nitre boli najbližšie Ernestova a Cisárova bašta, od Ernestovej naľavo bola Česká a Forgáchova a od Cisárovej napravo Fridrichova a Žerotínova.[9]

Predné steny bášt mali 34 — 35 viedenských siah, bočné 16 siah. Dĺžka kurtín medzi baštami bola 80 viedenských siah. Hradby boli vysoké 30 stôp, výška múru 22 stôp. Múr na kurtinách bol priemerne 60 stôp široký. V hradbách boli otvory pre delá.
Hlavnú hradbu obkolesovala vodou naplnená priekopa, široká 20 siah a hlboká 15 stôp. Do priekopy bola vovedená aj voda z rieky Nitry, ktorá sa po obtečení okolo pevnosti vracala do riečišťa. Z pevnosti sa vychádzalo dvoma krytými bránami, zabudovanými v dvoch protiľahlých kurtinách. Bránami viedla jedna cesta do Ostrihomu a druhá na Viedeň. Preto bránu medzi Fridrichovou a Zerotínovou baštou nazývali Viedenskou a druhú medzi Českou a Ernestovou baštou Ostrihomskou bránou. Z brán ponad priekopu boli vybudované drevené mosty. Ich stredná časť sa v čase obliehania dvíhala.
Celkom dokončené boli len tri bašty. Ostatné boli trochu zanedbané. Nerátalo sa s tým, že k vzdialeným Novým Zámkom prídu Turci tak rýchlo.
V pevnosti bol dostatok potravín a munície, takže by boli mohli vydržať aj dlhšie obliehanie. Počet obrancov (tritisícpäťsto mužov) bol však nepatrný, ak vezmeme do úvahy, že obranné línie mali tritisíc krokov.

Okrem hlavného veliteľa grófa Adama Forgácha boli v pevnosti nižší velitelia Marco Pio, markíz de Grana a plukovník Locatelli.

Jeden jazdec z waltherovského pluku, ktorého Turci zajali pri Parkane, sa vyslobodil a 15. augusta oznámil Forgáchovi, ako pred očami samotného veľkovezíra ukrutne odpravili jeho kamarátov. Forgách prikázal vyviesť z pevnosti štyridsať zajatých Turkov a dal ich šabľou sťať. Posádka potom podpálila vonkajšie ulice, huštáky a 17. augusta zaútočila. Turkom však neveľmi ublížili.

17. augusta, v piatok večer, začalo sa dobýjanie pevnosti. V jednom smere bol sám veľkovezír s rumelij-ským vojskom, v druhom serdár Ali paša, v treťom janičiarsky aga s celým janičiarskym zborom, vo štvrtom Jusuf paša s anatolským vojskom a v piatom smere Kaplán paša. Po západe slnka začali kopať obliehacie zákopy. Prvá noc bola jasná, mesačná a Turkom v práci neprekážala ani posádka pevnosti. 18. augusta zaujali Turci vypálené predmestie pri Viedenskej bráne a proti Forgáchovej bašte postavili batériu, ktorá hneď začala energicky strieľať. V streľbe 22, 35, 48 a 65 fun-tovými guľami pokračovali až do 23. augusta, a to tak silne, že nebolo dňa, aby počet výstrelov neprekročil tristopäťdesiat. Ale vtedy sa spamätali aj obrancovia, lebo ako píše Rášid efendi, najmä ponad vodnú prie-kopu štyristo — päťsto neveriacich dňom i nocou tak zasýpalo guľami islamských bojovníkov, akoby bol dážď pršal.
Posádka pevnosti urobila 21. augusta výpad, pri ktorom padlo niekoľko Turkov. Obrancovia sa vrátili s trofejou.

Turci útočili na tri, ešte nedohotovené bašty: Forgáchovu, Zerotínovu a Fridrichovu. Prostrednej z troch útočiacich kolón velil sám veľkovezír, pravej Ali paša a ľavej budínsky Húseyin paša. Proti každej bašte postavili batériu. Dobývacie zákopy sa ťahali sčasti paralelne s obvodom pevnosti, čiastočne kolmo na ňu.

Tieto posledné boli kryté približujúce cesty (approche). Zákopy boli také hlboké, že z pevnosti nebolo v nich vidieť vojaka na koni.
Okrem vojska rozostaveného na baštách, Turci odstreľovali najmä chrámy, veže a vyššie budovy, mysliac, že to najväčšmi vystraší posádku. Na obrancov to však nemalo účinok a ani streľba nebola úspešná. Určite aj preto, že vtedajšie delá neboli dosť účinné proti kamenným stavbám.

Dňa 26. augusta sa v Nových Zámkoch dozvedeli, že Turci pod hradom Novi Zrinski utrpeli porážku. Unaveným to dodalo novej sily. Veľká časť brániacej posádky po zraneniach alebo iných chorobách nebola schopná služby. Aj zdraví, vyčerpaní ustavičným bojom a najmä v ťažkej službe na stráži si uvedomovali, že bez pomoci silného oslobodzujúceho vojska už neudržia pevnosť. Vypravili teda z hradu poslov, aby posúrili pomoc. Pošli síce šťastne prišli na určené miesto, ale s pomocou nemohli rátať. V hlavnom cisárskom tábore bolo sotva desať — jedenásťtisíc mužov a tí stržili brody na Váhu. Stolice boli mnohými bojmi už celkom vyčerpané.

Nebezpečenstvo zvyšovala ešte skutočnosť, že Turkom prišli pod pevnosť na pomoc Tatári, Valasi a Mol-davci. 26. augusta prišiel totiž syn krymského chána sultán Ahmed Gerey pod Nové Zámky s desaťtisíc Tatármi, valašské knieža so šesťtisíc Valachmi a moldavské knieža so štyritisíc mužmi. Pre celé Horné Uhorsko znamenali títo hostia priam skazu. Dediny, ktorými Tatári prechádzali, vypálili a obyvateľstvo odvliekli.

26. augusta novozámocká posádka žiadala pomoc z Rábu. Odtiaľ poslali 29. augusta list o pomoc hlavnému veliteľovi Montecuccolimu do Bratislavy. Adam Forgách v liste poslanom palatínovi do Bratislavy 26. augusta píše, že Turci vo dne v noci neprestajne strieľajú do pevnosti zo stopäťdesiatich diel, postavených na siedmich šancoch a dvadsaťtisíc janičiarov ustavične strieľa z dlhých pušiek. Preto nech mu čo najskôr pošlú na pomoc aspoň dvadsaťtisíc vojakov. Palatín vydal pre severozápadné stolice a banské mestá list, v ktorom ich vyzýva k skutočnej insurekcii. Bratislavskej stolici napísal takýto list:

„Gróf František Wesselényi, atď. Dávame na známosť každému, osobám v akýchkoľvek úradoch alebo cirkevných hodnostiach, grófom, sedliakom, panským sluhom a všetkým stavom, každému, kto bude čítať tento náš list alebo ho počuje čítať.
Nové Zámky, jedna z pevných bášt našej vlasti, sú počas obliehania v takom stave, že ak nepríde pomoc, dostanú sa do rúk pohanov. Vznikajú obavy, že po ich páde bude zle s celým Uhorskom, lebo pohanskí psí zamýšľajú vykoreniť v krajine náš národ a sami chcú užívať zem. Už to aj prejavili vraždením a ničením podrobených i nepodrobených mužov a žien. Aby sme zachránili vlasť pred konečnou skazou, rozhodli sme sa v tejto strašnej situácii nasledovať zákon prírody a pekný, chválitebný príklad našich dávnych predkov a zvolať pospolitý ľud, každého, kto má šestnásť rokov a vie narábať so zbraňou alebo aspoň palicou, na oslobodenie vlasti od pohana. Preto sme vydali aj náš patent o krvavom ražni, prikazujúc z našej palatínskej moci všetkým stavom, každému v Bratislavskej stolici, komu uplynulo šestnásť rokov a môže nosiť zbraň, aby sa hneď dostavil na výzvu a rozkaz jeho milosti pána grófa Mikuláša Pálffyho a s jeho milosťou odišiel do tábora. Tým, čo sa budú priečiť tomuto nariadeniu, môže jeho milosť gróf Mikuláš Pálffy odňať nielen majetky, ale ich aj ako zradcov vlasti postaviť mimo zákon. Dané v Bratislave 29. augusta 1663. Gróf F. Wesselényi, v. r."

V liste hlavnému županovi palatín predstavoval „smutný osud Nových Zámkov, tejto pevnej bašty našej otčiny a celého kresťanstva", nariaďoval mu s odvolaním sa na jeho vlastenectvo a kresťanskú vieru, boha a dušu, aby nečakal na ďalšie rozkazy a hneď sa pohol s vojskom Bratislavskej stolice. Nech sa ponáhľa dňom i nocou a 9. septembra 1663 dostaví sa k Trnave, aby 10. septembra mohol odísť tam, kam ho zavolá. Sám ide zajtra za Dunaj a tam zvolá do tábora pánov, stolice a ľud. Pripája aj list adresovaný iným stoliciam a všetkým stavom a patent s krvavým ražnom proti tým, čo neuposlúchnu toto nariadenie.

Prísna a hrozivá výzva palatína nezapôsobila z týchto troch príčin:
1. Nešťastný koniec parkanskej bitky tak zronil uhorskú insurekciu a spôsobil také strašné zdesenie nielen v Uhorsku, ale aj v dedičných rakúskych krajinách, že za celý rok nebolo možné získať pod zástavy ani jediného obrancu.
2. Hlavný veliteľ Montecuccoli čiastočne zo strachu pred Tatármi, ktorí zaplavili celú Bratislavskú stolicu, čiastočne aj preto, že nemal dosť vojska a nemohol sa postaviť proti presile, 3. septembra večer neočakávane opustil tábor pri Ceklísi (Bernolákove) a cez bratislavský most prešiel na druhý breh. Pri Karlburgu (Ma-gyaróvár) postavili zemné opevnenie a stiahli sa doň. Tento ústup vyvolal medzi obyvateľstvom po celej Bratislavskej stolici ešte väčšie obavy.
3. Keď veľkovezír začal obliehať Nové Zámky, zaumienil si spustošiť bratislavské a nitrianske oblasti za Váhom a pustošenie rozšíriť až za Biele Karpaty, na Moravu a do Sliezska, aby jazda nezlenivela a nazbierala krmivo pre kone. 29. augusta 1663 turecká jazda prišla na Žitný ostrov. 30. augusta sa priblížili k Váhu Tatári, Valasi a sipáhiovia a chceli sa dostať cez rieku, aby mohli koristiť. Pri Sali ich však zastavil Gôrzkého pluk, pri Sintave a Hlohovci Strozziho zbor a Chorváti, ktorých pod velením grófa Csákyho poslal Montecuccoli chrániť Váh. Zastavili ich na tri dni a stratili šesťsto mužov. Nakoniec 2. septembra prešlo osemtisíc Tatárov pod i nad Hlohovcom cez plytkú rieku a na viacerých miestach zatlačili stráže cisárskeho vojska. Hneď za Tatármi vtrhol za Váh s dvadsaťpäťtisíc jazdcami damašský prefekt Ismail, a aby mohol väčšmi pustošiť, rozdelil vojsko na viac oddielov. Jedna časť prešla za Biele Karpaty, kde za krátky čas premenila najľudnatejšie a najkultivovanejšie kraje na smutnú púšť. Najväčšmi boli tatárskej divosti vystavené časti Nitrianskej a Bratislavskej stolice na Záhorí, dediny patriace k braneckému, korlátskemu, šaštínskemu a holičskému panstvu. Odtiaľto prešli na Moravu a aj tam strašne pustošili. Druhý tatársky zbor, ktorý mal pät-násťtisíc mužov, sa popod hory obrátil smerom k Bra-tislave, kde ľudnatú a obrobenú Matúšovu krajinu nivočil ako krvilačný zver. Tretia skupina Tatárov strašne vyvádzala v údolí Nitry až po Trenčín, v okolí Topoľčian, Zabokriek, Bánoviec, Motešíc, Jastrabia a Trenčianskej Turnej. Z troch stolíc odvliekli okolo stopäťdesiattisíc ľudí do zajatia.[10]

Vráťme sa však k Novým Zámkom.
Turecké vojsko obliehajúce Nové Zámky malo veľký nedostatok chleba, lebo po spálení mlynov nemohli mlieť obilie. Veľkovezír poslal 27. augusta tisíc Turkov do Ostrihomu, aby priviezli potraviny. No jazda sa rozišla na všetky strany za korisťou. Tento nedostatok potravín podnietil veľkovezíra k energickejšiemu dobýjaniu Nových Zámkov. Bolo to cítiť najmä pri Fridrichovej bašte, ktorá bola najmenej dostavaná. Na túto baštu spustil 30. augusta Ali paša ozajstný dážď guliek, čo mu umožnilo priblížiť sa ľahšie k pevnosti.

31. augusta 1663 sa Turci na niektorých miestach dostali až k priekope a pokúšali sa z nej odstrániť koly, ale tento ich úmysel posádka pevnosti zmarila.
1. septembra 1663 po západe slnka časť posádky z batérie nad priekopou urobila výpad. Väčšina janičiarov'na okraji priekopy už chcela ustupovať, keď ich janičiarsky aga opäť poslal proti posádke, ktorá vyšla z pevnosti, a tak sa vrhol na nich ako lev, hoci z pevnosti hvízdali guľky. Ali paša so šiestimi prápormi Chorvátov a niekoľkými prápormi janičiarov mu šiel na pomoc a odrazili posádku späť do pevnosti.
2. septembra sa dostali do pevnosti dvaja zajatí kresťania a povedali, že Turci nemajú dostatok chleba. Už badať príznaky vzbury a v tábore sú vôbec takého názoru, že dobyť pevnosť bude veľmi ťažké.
5. septembra šťastne prišlo pevnosti na pomoc stoštyridsať pešiakov, ale ich veliteľa pri Ostrihomskej bráne zabila turecká guľka.
6. septembra sa Turci priblížili ku krytej ceste a tam si rozostavili batérie.
8. septembra poslal Forgách znovu poslov posúriť pomoc.
Pre rieku a močiare nebolo obkľúčenie natoľko uzavreté, aby sa jednotlivci, aj keď nie bez nebezpečenstva, nedostali do Nových Zámkov.
9. septembra bola taká silná streľba, že padlo tridsaťjeden mužov posádky.
13., 14. a 15. septembra bola streľba menej účinná, ale aj tak Turci získali značnú výhodu. Na radu a rozkaz veľkovezíra zahatal Kaplán paša vodný prítok z rieky Nitry a z hradnej priekopy dal vykopať 5 — 10 rífov hlbokú jamu a cez ňu odviedol vodu.
Vtedy — ako hovorí Rášid efendi — prišiel Monte-cuccoli s veľkým vojskom oslobodiť Nové Zámky. Čakal na príležitosť, aby sa mohol dostať do pevnosti.
A keďže toto vojsko obťažovalo zásobovačov tureckého tábora potravinami a krmivom a všemožne znepokojovalo aj samotnú tureckú armádu, pokladali za nutné a potrebné rozprášiť ich húfy a zatlačiť opovrhnutia-hodných prekliatcov útokom na ich nepriateľský tábor. Proti nemu poslali Kaplána Mustafu pašu s tatárskym vojskom. Štyristo — päťsto cisárskych, ktorým zverili ochranu brodu, Tatári skoro rozohnali alebo zničili, a Montecuccoli odtiahol od Nových Zámkov, zanechajúc nepriateľovi veľkú korisť.

Veľkovezír zvolal vojenskú radu, ktorá rozhodla, aby pevnosť dobyli čo najskôr a že bude dobre vybudovať násypy, na čo bolo v tábore dosť ľudí. Veľkovezír rozdelil armádu na štyri časti aby sa vhodnejšie mohol vymieňať dozor pri kopaní a vyvážaní zeminy. Na povzbudenie vojska dňom i nocou bubnovali a trúbili. Okrem toho každý deň a každú noc osobne obišiel zákopy a vojsko povzbudzoval.

16. septembra sa pred jednou z brán opäť zjavil paša s dvoma bielymi zástavami a vyzval posádku odovzdať pevnosť, sľubujúc jej bezpečný odchod. V opačnom prípade, ak budú klásť odpor, nikto sa nezachráni. Posádka odpovedala: Nech si veľkovezír urobí, čo chce, oni sa ako poriadni kresťanskí vojaci budú brániť do poslednej kvapky krvi.
Turci teda na druhý deň, 17. septembra, s vypätím síl pokračovali v dobýjaní a napoludnie zaútočili na Fridrichovu a Forgáchovu baštu. Od prvej ich odrazili pomerne ľahko, ale pri druhej sa rozpútal tuhý boj, ktorý trval do tretej hodiny popoludní. Nebol však úspešný pre Turkov. Straty na oboch stranách boli značné. V pevnosti mali stodvadsať mŕtvych a ranených. No i tak veľa Turkov ešte zostalo pod Fridri-chovou baštou, odkiaľ ich potom odohnali horiacimi smolnicami.

18. septembra sa Turci pokúšali podkopať múr, ale ich zahnali, pri čom padol ich podkopový majster. Ale múr v hradnej priekope bol už natoľko poškodený, že sa takmer bez námahy mohli po ňom vyškriabal!. Obrancovia však vyšli na hradby a Turkov odrazili.
20. septembra na svitaní odstránili Turci pred For-gáchovou baštou z priekopy koly a začali podkopávať múr. V priekope sa zhromažďovali vojaci z tábora. O štvrtej hodine popoludní zaútočili na Fridrichovu baštu. Turkom sa podarilo vyvesiť sedemnásť zástav, ale obrancovia začali paľbu z diel a pušiek a Turci sa museli s veľkými stratami stiahnuť. Zároveň zaútočili aj na Forgáchovu baštu, ale aj tam ich odrazili. V noci sa Turci zhromaždili v hradnej priekope pod múrom a nasledujúceho dňa, 21. septembra, predpoludním o deviatej hodine znovu podnikli útok na Forgáchovu baštu. O hodinu však museli ustúpiť. Straty na oboch stranách boli značné. Medzi mŕtvymi bol aj jeden paša.

22. septembra 1663 o tretej hodine popoludní zopakovali Turci útok na Fridrichovu baštu, ale obrancovia ich opäť odrazili. V pevnosti si už mysleli, že Turci po toľkých nezdaroch stratili chuť opakovať útoky.
Obrat v udalostiach zapríčinila nehoda. Z nepozornosti jedného vojaka sa v blízkom sklade pušného prachu rozpútal oheň. Pri výbuchu prišlo o život viac dôstojníkov a vyše štyridsať vojakov. Nehoda tak vyľakala ostatných, že začali hovoriť o vyjednávaní s nepriateľom. Turci hneď využili príležitosť, aby opäť zaútočili na Fridrichovu baštu. Jej veliteľ plukovník Pio bol zranený. Zo susednej bašty prišiel na pomoc plukovník Locatelli, zahnal nepriateľov, ktorí sa už na vrchu bašty začali zakopávať. Zrúcali im opevnenie a posilnili si pozíciu postavením ďalšej hradby.

23. septembra Turci na baštu strieľali a v nasledujúcej noci sa ju pokúšali dobyť, ale posádka na novej hradbe sa ubránila.

Jedna časť posádky bola však unavená, a prosili veliteľov, aby sa dohodli s nepriateľom. Velitelia sa odvolávali na prísahu, ktorú vojaci zložili a vyzvali ich, aby si ďalej plnili povinnosti. Nespokojencov pokarhali a kapitán Schlechtenthal vyzval vojakov na baštách, aby bojovali, ako sa patrí na čestných ľudí a nemysleli na dohodu s nepriateľom, ktorý by aj tak dané slovo nesplnil. Ale mužstvo neustúpilo a odvolávalo sa na to, že väčšina dôstojníkov už padla alebo je ranená, bašty sú celkom rozstrieľané a vojaci unavení. Vyhlasovali, že nebudú už bojovať s nepriateľom, ale žiadajú dohodu s ním, lebo inak zložia zbraň. Velitelia opäť prísne napomenuli mužstvo a znovu ho vyzvali k plneniu povinností. Keď sa ukazovali symptómy zjavnej vzbury, čím by sa osud pevnosti a posádky ešte zhoršil, vyvesili bielu zástavu na znak, že posádka chce vyjednávať. Zároveň predložili veľkovezírovi požiadavku, či je ochotný zaistiť posádke čestný odchod. Veľkovezír bol milo prekvapený touto zvesťou, lebo sa obliehanie proti jeho výpočtom neúmerne pretiahlo a v tábore sa pomery vyvíjali čoraz nepriaznivejšie. Ponuku prijal a hneď odkázal do pevnosti, aby si zostavili podmienky. Sľúbil dohodu nielen podpísať, ale aj verne ju zachovávať.

Velitelia za seba, vojakov a obyvateľstvo uviedli tieto požiadavky:
1. Aby mohli slobodne odísť bez najmenšieho poškodenia osôb a majetku.
2. Aby si mohli vziať delá, okrem tých, čo sú potrebné na zabezpečenie pevnosti. Aby nemuseli prechádzať cez turecký tábor alebo popri tatárskom vojsku.
3. Aby si mohli so sebou vziať domové zariadenie a hnuteľnosti a odísť do Komárna.
4. Nech im dá tisíc vozov na odvezenie batožiny. Nech im dá aj list, ktorým budú môcť cisárovi dokázať, že pre obranu pevnosti urobili všetko.
5. Nech muslimské vojsko nevstúpi do pevnosti, kým neodídu.
6. Nech im veľkovezír dá potrebné potraviny.
7. Žiadajú ich, aby chorí a ranení mohli do vyzdra-venia zostať v Nových Zámkoch, potom nech ich prepustia na slobodu. Nech kňazom a mníchom dovolí bez ublíženia rozhodnúť sa, či zostanú v pevnosti alebo odídu s ostatnými.
8. Aby mohli z pevnosti odísť s vejúcimi zástavami, bubnovaním a hudbou.

Keď sa veľkovezír prostredníctvom tlmočníka cisárskej rady zoznámil s týmito ôsmimi bodmi, odpovedal:
„Vášho majetku a životov sa nedotkneme a nebudete prechádzať cez tábor. Ostatné nechávame na vašu zod-povednosť. Potraviny vám ale dáme len na jeden deň a len št3rristo vozov. Pošleme vás v pokoji do Komárna, a ak sa nehanbíte, bubnujte si a rozviňte si zástavy. Chceme však ešte dnes obsadiť a brániť pevnosť a poškodené hradby."

Dvaja dôstojníci sa vrátili s veľkovezírovým súhlasom späť do pevnosti. Napokon oznámili že podmienky podľa veľkovezírovej úpravy prijímajú. Keď obe strany dohodu podpísali, gróf Forgách ju hneď poslal kráľovi do Viedne. Veľkovezír mu dal ako ručiteľov dvoch agov, ktorých mali dovtedy držať v Komárne a dvoch kresťanských dôstojníkov v Nových Zámkoch, kým posádka neodíde.

Komárňanský veliteľ gróf Puchaim neprijal tureckých ručiteľov a vyhlásil, že gróf Forgách konal proti kráľovmu rozkazu. Kapitulačnú dohodu však na druhý deň, 26. septembra, poslal osobitnou poštou do Viedne.

Turci začali už 25. septembra obsadzovať mesto. Posádka odtiahla na druhý deň. Zdravých odišlo dvetisíc štyristosedemdesiatdva ľudí. Pre chorých a ranených poskytol veľkovezír Forgáchovi dostatok vozov. Okrem odvezených vecí a štyroch diel zostalo v pevnosti tridsaťtisíc guliek do pušiek, sedemsto sudov múky, štyristo okovov vína, sto balov plátna na šaty, sedemdesiat centov pušného prachu a šesťdesiat— sedemdesiat dobrých diel.
Veľkovezír dodržal dôsledne všetky podmienky dohovoru. Chorých a ranených, ktorí zostali v Nových Zámkoch, dal na svoje náklady liečiť a potom ich poslal za ostatnými.

Radosť muslimov nad dobytím tejto silnej pohraničnej pevnosti bola veľká. Veľkovezír hneď poslal do Istanbulu vlastného brata, aby radostnú zvesť oznámil sultánovi. V liste sršiacom urážkami a ponižovaním kresťanstva budínskemu pašovi nariadil, aby sa tri dni konali oslavy víťazstva.

Veľkovezír hneď urobil potrebné opatrenia na udržanie pevnosti. Dal vybudovať zborené múry a bašty, vyčistiť priekopy, do pevnosti postavil šesť diel a zabezpečil potrebné zásoby a posádku. Za veliteľa pevnosti vymenoval Kurda pašu a k nemu Húseyina pašu s posádkou päťtisícpäťsto mužov. V posádke bolo aj tisícpäťsto janičiarov.

O silných útokoch pri dobýjaní pevnosti svedčí aj skutočnosť, že sa tu našlo 16 464 kusov päťdesiat, šesťdesiat, šesťdesiatosem a sedemdesiatpäťfuntových gúľ. Pod Novými Zámkami Turci stratili asi tritisíc — dvanásťtisíc ľudí. Okrem iných padli Sanullah, aga sipá-híov, anatolský Jusuf paša a sofijský Beyko Ali paša. Nikopolského Ibrahima pašu nechal veľkovezír uškrtiť, lebo jeho vinou vnikla do pevnosti pomoc.

Akú veľkú radosť mali Turci z dobytia Nových Zámkov, také veľké zdesenie vyvolal ich pád v cisárskom tábore a v Uhorsku, ba aj v celej Európe.
Kráľ nariadil, aby veliteľov zadržali a uväznili, kým nepredložia správy.

Adam Forgách poslal z Komárna a 29. septembra z dediny Holice (Beketfalva) pri Šamoríne kráľovi správu, v ktorej vysvetlil príčiny odovzdania Nových Zámkov. Uviedol najmä to, že bašty boli už také do-strieľané, že by cez ne boli mohli vojsť celé stotiny jazdy. Na obranu mu slúžila iba druhá hradba, ktorú postavili v priebehu boja. Turci navŕšili pred hradom dva veľké kopce v rovnakej výške s baštami a z nich strieľali. Všetky útoky, ktoré Turci podnikali každých päť, šesť a osem hodín, odrazili. Ale pred generálnym, už pripraveným útokom sa začali búriť všetky národy, Nemci aj Uhri, a nebolo možné prinútiť ich k poslušnosti. Bolo treba vynaložiť veľké úsilie, aby sa nepriateľ nedozvedel o tejto zrade. K nešťastiu prispelo aj to, že počas útoku náhodou vybuchol pušný prach, pričom prišli o život všetci dôstojníci Sporkovho pluku. Posila neprišla, ľudia stratili odvahu. Nemali už olovo na výrobu guliek, iba cín z okien a tanierov. Napokon tvrdil, že pevnosť bolo možné udržať najviac štyri hodiny. S ohľadom na sedemtisícové kresťanské obyvateľstvo, ktoré sa uchýlilo do pevnosti, mu všetci dôstojníci radili, že je vhodnejšie uzavrieť čestnú dohodu, ako sa dať prinútiť vojskom k nepriaznivejšej.

Nové Zámky sa udatné bránili takmer šesť týždňov. Grófa Forgácha by azda bolo možné aj čiastočne ospravedlniť, keby sme nemali slávnejšie príklady obrany, Jurišiča, Szondyho-Suchu, Mikuláša Zrínskeho, a keby sme nepoznali list palatína Wesselényiho, ktorý napísal Forgáchovi 4. októbra z Vršatca.[11] V liste odsúdil postup a správanie bývalého novozámockého generála pri kapitulácii pevnosti.

„Dnešného dňa — písal palatín — pozerajúc odtiaľto na požiare v Uhorsku, na strašnú škodu nášho drahého národa, na skazu valiacej sa biedy, na dediny obrátené na popol, som dostal od Vašej milosti list, napísaný 29. septembra v Holiciach. Keď ho so zarmú-teným srdcom a zaslzenými očami čítam, vidím, že na ospravedlnenie spájate svoje krstné meno s praotcom Adamom, ktorý tiež zhrešil, a keby sa dalo, radi by ste okrášlili svoj nezabudnuteľný hriech obžalobou iných.
Dlho som rozmýšľal, či odpovedať alebo neodpovedať na list Vašej milosti, ale mlčanie je znakom buď nevedomosti alebo súhlasu. Uznal som za dobré ozvať sa niekoľkými slovami, aby sa nezdalo, že s Vami súhlasím. Vaša výhovorka neobstojí. Obviňovaním iných seba neospravedlníte. Obviňujete nás, prečo sme Novým Zámkom neposlali pomoc. Prečo sme Nové Zámky lep-šie nezabezpečili. Prečo sme nepostavili národ do zbro-je. A nakoniec, že vojsko bolo pripravené vzbúriť sa, keď videlo, že sa blíži štvrtý útok. Na prvú výčitku, že Novým Zámkom neprišla pomoc, Vám odpovedám: Zabudli ste na dôverčivý list Vašej milosti, ktorým ste nemilobohu zavádzali nášho kráľa a milostivého cisára, že ak len pánboh bude milostivý, udržíte Nové Zámky šesťdesiatšesť týždňov a zvíťazíte! Kde sa podela Vaša veľká sebadôvera, o ktorej ste mi písali ako dajaký Hektor? Veď ste sľubovali brániť sa až do poslednej kvapky krvi? Hneď ako sa začalo obliehanie, prijali ste na druhý deň od vezíra parlamentárny list, čím ste dali pohanom nádej. A koľko ráz ste ubezpečovali jeho veličenstvo, že pevnosť udržíte?"

Palatín vyčítal ostrými slovami Forgáchovi, že nečakal, až mu príde na pomoc s insurekciou Bratislavskej a Nitrianskej stolice, ale predčasne a bez poriadku s obyčajnou nerozvážnosťou viedol výkvet Uhorska na jatky pri Parkane a dal ich pobiť. Tým položil základ zničenia Uhorska, posilnil tureckého cisára a zapríčinil spustošenie celej Nitrianskej stolice.

„Nové Zámky boli podľa listu Vašej milosti dobre zabezpečené ľuďmi, výzbrojou aj potravinami. Nebolo v kresťanskom svete alebo v tureckej ríši lepšie zabezpečené miesto ako toto. Ľudí, ktorých ste mali dost, ste nechali zahubiť v nešťastnej a nezmyselnej bitke, a my sme ich nemohli nahradiť a poskytnúť Vám nových, o tom vie svet i pánboh. Výzbroje ste dali, Vaša milosť, tureckému cisárovi toľko, že jej ani jeho vezír nemal viac a bola by mu stačila na zničenie kresťanstva. Kým bude svet stáť, bude prekliata Vaša pamiatka! Mali ste teda všetko, Vaša milosť, iba to Vám nemohol dať môj milostivý cisár, s čím ste sa nenarodili, totiž silné a smelé srdce." Palatín ďalej píše, že Forgách v liste spomínal vzburu vojska. To je však iba výhovorka veliteľov, ktorí majú srdce ako zajac. Ak sa vojsko búrilo, bolo by bývalo preň lepšie podstúpiť smrť alebo padnúť do zajatia, ako dovoliť svetu, aby hovoril o ňom s posmechom. „Píšete, Vaša milosť, aby sme zabezpečili Hlohovec, Nitru a Šintavu, nech nie sú posledné dni horšie ako prvé. Nové Zámky, práve Nové Zámky boli ich skazou. Pád Nových Zámkov znamená, že kresťanskí Uhri sa môžu rozutekať.
Voľakedy dávno som počul: Jeden nemúdry poľahky zhodí skalu do studne, no aj mnohí múdri ju môžu len s námahou vytiahnuť. Darmo teda chcete obžalovaním iných vlastnú špinu o nás poutierať... Z môjho listu pánu Montecuccolimu, ktorý ste našli vo vrecku Beyka pašu, ste mohli vidieť ako v zrkadle, že sme sa usilovali prispieť Novým Zámkom všetkou možnou pomocou, a zároveň aj pohanom škodiť. Aj to Vás malo pohnúť k tomu, aby ste sa zachovali ako muž. Nikdy som nebol filozofom, ale viem, že kto svoju dišputu obracia k bohu, tomu nestačia argumenty. Keď sa vojvodca opásaný šabľou vyhovára na osud, nenájde ospravedlnenie. Len toľko som Vám chcel v krátkosti odpovedať, želajúc si, aby vina prišla pred spravodlivý boží súd."

Ako vidieť z tohto listu, Forgách bol človek nepremyslených činov, bez vytrvalosti, ktorý sa osobne nerád vystavoval nebezpečenstvu a nechápal veľkú dôležitosť svojho postavenia. Nevieme o ňom nič, či bol v priebehu šesťtýždňového obliehania pevnosti osobne v dajakom nebezpečenstve. Aj v parkanskej bitke stratil len pol gombíka z kabáta.[12]

Dostal iba mierny trest, keď si za kapituláciu Nových Zámkov odsedel v Rábe len jeden rok. Na to ho totiž odsúdil vojenský súd, pred ktorým stál spolu s plukovníkom Locatellim.

Celkom inak sa zachoval Forgáchov turecký nástupca, posledný novozámocký paša, ktorý pri obrane pevnosti radšej podstúpil hrdinskú smrť, ale nekapituloval a ani sa nepustil do vyjednávania.

---

NOVOZÁMOCKÍ TURCI

Turci čoskoro usporiadali Nové Zámky podľa svojho poriadku. Z kresťanských chrámov porobili džamije, v ktorých konali chatibovia každý piatok slávnostné kázne, a ako na podrobenom území s dreveným mečom v ruke odriekali veľkú kázeň za sultána a ríšu. Popri nich odbavovali imámovia riadne povinnosti duchov-ných. Päť ráz denne zostavili v džamiji prítomných veriacich do bojových šíkov proti satanoví a predriekali im prorokove modlitby. Vykonávali pohrebné a sobášne obrady ako aj obriezky. Múezzíni spievali z veží päť ráz denne predpísané volanie.

Okrem chrámov venovali Turci veľkú pozornosť aj školám. V Nových Zámkoch, ako v poprednej tureckej pevnosti a v sídle pašalíka bola okrem mektebu iste aj vyššia škola medrese.
Paša, prvý pán v Nových Zámkoch, zaujal arcibiskupský palác. Odtiaľ spravoval novozámockú provinciu, vilájet, a vyzýval obyvateľstvo ešte nepodrobených území, aby sa podrobilo.

Vyzývať a vyhrážať sa začal už vtedy, keď sa ešte nemohol ani usadiť v rozstrieľaných Nových Zámkoch a býval za mestom v stane. Tak na tretí deň po dobytí pevnosti poslal Húseyin paša Pukancu, Hlohovcu a iným mestám listy. Dosiaľ nevydaný list, poslaný Pukancu, znie:

„Vy spomenutí pukanskí richtári a okolité mestá, kaštiele, hámre, podrobené alebo nepodrobené miesta, kapitáni, zemani, desiatnici, išpáni, kňazi a mnísi, každý podľa svojej hlavy. Nariaďujeme a prikazujeme Vám, ak sú Vám milé Vaše životy a česť, len čo toto uvidíte a počujete čítať, hneď a bez meškania sa všetci ponáhľajte a podrobte sa, aby ste sa vyhli veľkej skaze a neupadli do strašného otroctva s celým majetkom a so všetkou čeľaďou, jedným slovom,, aby ste neboli vyrabovaní a vypálení. Chceme, aby ste sa podrobili, lebo náš jasný, vznešený a veľkomožný pán nám zveril podrobenie tohto mocou dobytého územia. Keď tak urobíte, vybavíme Vám od jeho veľkomožnosti aj sprievodný list a odovzdáme Vám ho. A tak sa potom nemusíte nikoho báť, budete ľuďmi, čo sa všade môžu slobodne pohybovať. Ale ak sa nebudete chcieť podrobiť a neskloníte hlavu pred naším mocným a nepremožiteľným cisárom a nebudete mu platiť daň, vyhlasujeme na našu tureckú vieru a česť, že pôjdeme proti Vám s celou silou nášho mocného cisára, s Turkami, Tatármi a s inými národmi, vyrabujeme a vypálime Vás. A tak si dobre rozmyslite, aby ste neoľutovali.
Dané pod dobytými a nám odovzdanými Novými Zámkami. 28. septembra 1663."[13]

List poslaný Hlohovcu znel takto:

„Vy hlohovskí richtári so všetkými tam prislúchajúcimi zámkami, kaštieľmi a okolitými dedinami, čo uvidíte alebo budete čítať tento náš pečaťou opatrený list! Tí, čo chcú slúžiť nášmu nepromožiteľnému cisárovi a byť poddaní, nech prídu hneď do nášho tábora a ustanovia sa pred nás, mocného vezíra, bez všetkého strachu. Ak k nám prídu, nič sa im nestane. Sľubujeme im na našu tureckú vieru, prisaháme na živého boha, že dostanú milosť a my im vydáme sprievodný list. Tých však, čo na túto výzvu neprídu, napadneme hneď Tatármi, kozákmi a delami a zahubíme ich. Kto má teda vôľu prísť k nám, nech neodkladá, ale sa ponáhľa, aby nevyšiel na skazu a mohol zostať v pokoji. Pánboh s Vami.
Dané v našom novozámockom tábore dňa 28. septembra 1663."
Podobne vyzval po dva razy aj Bratislavu. Sľuboval im, že tri roky nebudú platiť dane a môžu slobodne vykonávať svoje náboženstvo, ak sa podrobia.[14]

Keď Hlohovčania neposlúchli, druhý raz im napísal prísnejšie:
„Vy hlohovskí richtári a občania, psi s dlhými krkmi, súci na ražeň! Prečo ste takí neposlušní? Čo to pomôže, keď mi pošlete poslov? Ak vy, psi, súci na ražeň, ne-chcejúci sa podrobiť, o štyri dni neprídete s peniazmi, prisahám, že z vás všetkých urobím otrokov."[15]

Veľkovezír zostal v Nových Zámkoch do konca októbra 1663. Turci sa ešte pri obliehaní Nových Zámkov zmocnili neďalekých Šurian. Do tamojšieho hradu umiestili asi dvesto mužov posádky s jedným agom a 18. októbra obsadil Húseyin paša bez akéhokoľvek dobýjania Nitru. Veľkovezír odišiel koncom októbra do Budína.

Pašovia však pokračovali vo vojne. 3. novembra tiež bez obliehania obsadili Levice.[16] Obranu zverili Cat-rapatrazade Alimu pašovi so štyristo mužmi.[17] Okolo 15.—17. novembra Kaplán a Mustafa paša dobyli takmer po dvojtýždňovom tuhom boji Novohrad.[18] Prenechali ho posádke štyristo mužov pod velením Hamzu bega.[19]

Medzi známymi novozámockými tureckými listami je jeden, ktorý svedčí o náboženskej tolerantnosti Turkov. Znie takto:
„Ja, veľkomožný Mehmed paša, jeden z vojenských poradcov mocného, jasného a nepremožiteľného tureckého cisára, hlavný veliteľ jeho preddunajského vojska, z božej milosti terajší miestodržiteľ a ochranca novozámockej pohraničnej pevnosti.
(Nasleduje jeho pečiatka, vlastnoručný podpis [penče a sahh] a na okraji turedké písmo.)
Dávame každému na známosť, že trinásti nitrianski mnísi prosili, aby sme im dali sprievodný list, aby mohli pokojne na našej tureckej strane žobrať. Dovolili sme im to, počnúc od dnešného dňa na celé dva roky. Sľubujem na moju pravú tureckú vieru a na požehnanú hlavu môjho mocného, jasného a nepremožiteľného tu-reckého cisára, že týmto trinástim nitrianskym mníchom za celé dva roky naša turecká strana a naši bojovníci, idúci do boja, nijako neublížia a neurazia ich. Na našej tureckej strane môžu ísť, kamkoľvek len chcú. Na to im pre väčšiu hodnovernosť dávam mojím znakom a panskou pečaťou potvrdený sprievodný list. Nové Zámky. 23. decembra 1663."[20]

Turci v preddunajskej oblasti neprestajne bojovali proti cisárskemu vojsku, ktoré im v nasledujúcom roku (23. apríla 1664) zasadilo citeľné rany znovudobytím Nitry, v žarnovicko-beňadickej bitke a dobytím Levíc okolo 14. júna. Vodcom víťazného vojska bol komárňanský hlavný veliteľ, generál gróf de Souchés. Ďalším bojom urobil koniec nešťastný vašvársky mier, uzavretý 10. augusta 1664, lebo cisárski jeho podmienky dodržiavali, kým Turci z Nových Zámkov jednostaj robili vpády, lúpili a zdierali alebo v lepšom prípade poctievali okolie takýmito zaujímavými listami, ako sú tieto dva:

„My Küčük Mehmed paša, hlavný veliteľ preddunajských vojsk mocného, nepremožiteľného tureckého cisára, jeho tajný radca a miestodržiteľ v Nových Zámkoch.

Ty falošná neveriaca sviňa, šoporniansky richtár, keď uvidíš tento list opatrený mojím znakom, ukladám a rozkazujem Ti, ak Ti je milý život a hlava, nečakaj ani hodinu ani deň, ale bez meškania priveď ku mne Dura Sántu. Ty falošná a kotná sviňa, už som vám poslal viac listov kvôli svini Sántovi, prečo toľko čakáte? Priveďte ho, vy neverní psi! Ak nie, uvidíte, že pošlem na vás vojsko. Dám vás poviazať ako svine a nechám vás zhniť na dne temnice za vašu falošnú neposlušnosť, ak ho na tento môj list čo najskôr neprivediete. Dátum Nové Zámky. Anno 1664."[21]

Druhý, nedatovaný list znie takto:
„My hlavný opatrovník preddunajských vojsk mocného a nepremožiteľného tureckého cisára, miestodržiteľ a veliteľ v Nových Zámkoch, Abdullah paša.
Vy spomenutí malženickí richtári a boženíci, ukladám a prikazujem Vám, aby ste nečakali ani hodinu ani deň, ale, ak sú Vám milé životy a hlavy, aby ste okamžite prišli, vy svine, lebo bude s Vami pre neposlušnosť zle. Ak uvidíte tento môj list, príďte hneď kosiť. Viac listov odo mňa, svinskí zlí ľudia, nečakajte. Tento list je už tretí, a predsa nejdete, oplani!"[22]

Novozámockí Turci nezostali len pri hrozbách, ale usilovali sa ich splniť a podrobiť si čo najviac obcí.
Tak 12. februára 1665 vyšlo dvetisíc novozámockých Turkov s úmyslom, že kým sa na Váhu nepostaví nový hrad (Leopoldov), budú si podrobovať Iud až po Bratislavu. Ale sklamali sa. Keď sa o tom dozvedel Imrich Balassa, zhromaždil toľko uhorského vojska, kolko len narýchlo mohol a odkázal Turkom, ktorí už lúpili dediny, že ak sa nevzdajú svojho úmyslu, bude nútený prísť susedom na pomoc. Turci na jeho upozornenie nedbali a blížili sa k Balassovi, ktorý ich však smelo a úspešne napadol, takže tisíc Turkov zostalo na bojisku a ostatných zahnal do Nových Zámkov. Novozámockí Turci na krátky čas prestali útočiť, ale chystali sa pomstiť svoju porážku.

Komárňanský veliteľ, generál gróf de Souchés s dolnorakúskym maršalom grófom Traunom a cisárskym vojenským inžinierom išli k Váhu, aby v blízkosti Hlohovca vyznačili miesto pre novú pevnosť, ktorá by kro-tila novozámockých Turkov a bránila zvyšné časti Uhorska, Rakúsko, Moravu a Sliezsko. 20. apríla 1665 de Souchés nariadil robiť výkopy a robotníkov chránil vlastným vojskom. 19. septembra 1665 nitriansky biskup gróf Leopold Kollonich, v prítomnosti de Souché-sa a iných generálov a uhorských magnátov slávnostne položil základný kameň pevnosti a nazval ju podľa kráľa Leopolda Leopoldiania alebo Leopoldopolis.
Krátko predtým sa Turci z Nových Zámkov dva razy pomstili dedinám Imricha Balassu. Prvý raz mu zabili deväť a druhý raz trinásť husárov a niekoľko ľudí odvliekli do otroctva. Na pomstu za to husári za Vaco-vom vyplienili dediny patriace Turkom a mnoho Turkov dorúbali. Keď urobili Turci z Vacova výpad, husári sa im postavili na odpor, dvesto Turkov dorúbali a ostatných zahnali späť.

Hrdinského Balassu dala viedenská vojenská rada roku 1666 do väzenia za to, že bránil Turkom podnikať vpády, a keď mohol, aj inak im škodil, a tak porušoval vašvársky mier.[23] Čo robili napríklad novozámockí Turci a ako rešpektovali tento posvätný mier, vidieť z nasledujúcich tureckých listov poslaných z Nových Zámkov. To bolo tiež proti mieru, keďže v nich vyzývali jednotlivé oblasti, aby sa podrobili Turkom.

„Hlavný opatrovník a miestodržiteľ novozámockej pohraničnej pevnosti mocného, nepremožiteľného tureckého cisára Šahin alajbeg.
Ty chynoriansky richtár, poslal si ku mne človeka. Povedal som mu aj živým slovom, že som Vaším pánom a Vy ste ani sena nenakosili, ani ho nepozvážali, ani ste dreva nedoviezli za seno. Žiadam od Vás za drevo šesťdesiat toliarov, dvadsať pint masla, tri páry nožov, dva páry rukavíc. Okrem tohto do budúceho Dura už od Vás nič nebudem žiadať a nikto Vám neublíži. Tieto listy som poslal po Ondrejovi. Ak prídu robiť, nech prídu spolu. Ak neprídu, doneste mi odpoveď. Tieto listy mi doneste späť. Dátum v Nových Zámkoch 1666. Idem qui supra."[24]

Podobný list poslal aj Zabokrečanom:

„My hlavný opatrovník preddunajských vojsk mocného a nepremožiteľného tureckého cisára, miestodržiteľ a veliteľ Nových Zámkov, Kúčúk Mehmed paša. (Vlastnou rukou.)
Vy žabokreckí mestskí richtári a občania, keď uvidíte tento list opatrený mojím znakom, ukladám a rozkazujem Vám, aby ste nečakali ani hodinu ani deň a hneď, Vy svine, prišli osobne. Koľko listov som Vám už poslal? Vari nechcete prísť? Myslíte, že neviem, čo chcete, Vy psi? Viac nečakajte na moje listy, lebo hneď pôjdem na Vás. Zviažem Vás za krky ako psov a tak Vás sem privediem, v železách a do temnice, ak sa nechcete podrobiť. Budete mlčať aj po tomto mojom liste? Dátum Nové Zámky. Anno 1666. Idem qui supra."
Pod tým je inou rukou pripísané:
„Dolnovestenickí a hornovestenickí richtári, urobte tiež tak, aj sučianski, už sme Vám poslali dva listy."[25]

Podobne znie aj list Bánovčanom:

„My, hlavný opatrovník preddunajských vojsk mocného a nepremožiteľného tureckého cisára, miestodržiteľ a veliteľ Nových Zámkov, Kučuk Mehmed paša. (Vlastnou rukou.)
Vy bánovskí richtári a mešťania, keď uvidíte tento list opatrený mojím znakom, ukladám a rozkazujem Vám, aby ste nečakali ani hodinu ani deň a hneď, Vy psi, prišli osobne. Koľko listov som Vám už poslal, a predsa nechcete prísť. Ale ak po tomto liste budete mlčať, Vy svine, hneď sa k Vám vyberiem. Zviažem Vás za krky ako psov a tak Vás sem privediem, v železách a do temnice, ak neposlúchnete a nepodrobíte sa. Preto sa zvlášť poponáhľajte, ak si chcete udržať hlavy v zdraví.
Dátum Nové Zámky. Anno 1666. Idem qui supra. K. M. P."[26]

Koncom apríla roku 1667 sa zhromaždilo okolo tristo husárov z Košíc, Fiľakova a Szendrö; chceli skúsiť šťastie a získať korisť. Striehli a podarilo sa im vziať Turkom, čo sa vracali z Rábu z jarmoku, kone a nakúpený tovar. Keď sa o tom dozvedeli Turci v susedstve, ponáhľali sa za nimi a osemnástich husárov zabili. Zakrátko sa pomstili zase husári. Odohnali novozámockým Turkom z paše asi tridsať koni. Tristo novozámockých Turkov letelo za nimi až po Váh, ale márne, lebo husári medzitým rozobrali most a spoza Váhu sa im vysmiali.
Kvôli koristi sa potom pri Nových Zámkoch zjavilo aj niekoľko hajdúchov a zabili jedného tureckého hodnostára, ktorý si s kresťanským sluhom vyšiel na koni na prechádzku. Sluha sa vyslobodil. Novozámocký paša oznámil vraždu budínskemu vezírovi, ktorý chcel za to potrestať obyvateľov Taty. Nariadil, aby Turci zabili každého, koho pristihnú v poli pri žatve. Ale obyvatelia Taty darmi a pekným slovom presvedčili Turkov, že sú nevinní a boli im vždy dobrými susedmi.

23. februára 1668 sa pri Nových Zámkoch zišlo znovu asi osemdesiat husárov, ktorí odohnali Turkom zo susedných majerov asi 800 kusov dobytka. V pevnosti sa naľakali, že ide o útok, preto vyhlásili poplach a vysadli na kone. Ale z lampáša, zanechaného v trme-vrme v stajni, vznikol požiar, takže v pevnosti zo strachu pred nepriateľom tri razy vystrelili z dela ako volanie o pomoc, a vojsko, ktoré vyšlo z pevnosti, sa muselo vrátiť späť.
Potom pri Nových Zámkoch vystavali Turci stajne pre osemtisíc koni, aby husárom, pre ktorých nemohli minulé leto bezpečne pásť dobytok, odkiaľ prekážali v lúpežiach. Medzitým sa stalo, že jeden uhorský jazdecký kapitán so zradným zámerom sa pustil do vyjednávania s novozámockým pašom a poslal mu po sedliakovi do pevnosti list. Sedliak list stratil. Keď sa kapitán dozvedel, že list našiel ktorýsi husár a zaniesol ho do Šintavy, sadol na koňa a v strachu opustil ženu a deti a ušiel do Nových Zámkov. Odtiaľ ho poslali do Budína.
Na jar viedenský dvor zbadal, že Turci v pohraničných hradoch robia prípravy. Nariadil teda, že Leopoldov treba ešte v lete úplne dobudovať a zaopatriť posádkou. Zároveň dali pri Bratislave vykopať hlbokú priekopu, aby Turkom prekazili pasenie a prúdiacou vodou škodili aj Novým Zámkom.
Medzitým gróf Imrich Balassa poslal husárov, aby mu vybrali dane. Turci všetkých husárov pobili. Balassa preto vyrazil s ďalším vojskom proti Turkom, vrhol sa na nich a takmer všetkých dorúbal. Čoskoro nato prišlo k Novohradu dvetisíc Turkov s desiatimi delami a pri Parkane sa k nim pripojilo ešte tritisíc, takže dosial neobsadené kraje vystrašili. Keďže Nové Zámky mohli len s ťažkosťami zásobovať potravinami kvôli husárom, zjavujúcim sa na dlhej ceste medzi Novými Zámkami a Parkanom, Turci zamýšľali vybudovať kaštieľ uprostred tejto cesty. Žiadali ľudí, aby priviezli k Novým Zámkom množstvo nástrojov, čakany, lopaty, fúriky a vozy. Budínsky paša poslal pohraničným hradom tritisíc mužov a veľa vozov.
V roku 1668 striehlo stoštyridsať husárov na mladuchu, ktorú sprevádzali z Budína do Nových Zámkov. Zo sprievodu zabili dvadsať Turkov a troch agov. Mladucha sa za ustavičného boja dostala do hradu len s jedenástimi sprievodcami. V tom istom roku pobil turecký oddiel z Nových Zámkov trinástich dôstojníkov, čo vyšli z už dobudovaného Leopoldova.

V septembri 1668 dvaja novozámockí Turci, z ktorých jeden sa narodil neďaleko Jeruzalema a druhý v Kaniži, utiekli do Nitry. Keď ich tam na hrade sudcovia viedenského pluku vypočúvali, povedali, že utiekli preto, lebo väčšina posádok musela odísť do Kandie a oni na to nemali vôľu. Vyhlásili, že by sa chceli stať kresťanmi. Vraveli aj to, že turecké posádky sú teraz veľmi slabé. V samotných Nových Zámkoch niet viac ako tristo mužov.
Generál de Souchés dal pri Váhu neďaleko Komárna postaviť valy na obranu proti novozámockým Turkom. Asi dvesto Turkov ich chcelo zničiť, ale keď videli, že je tam silná stráž, ustúpili.

Medzitým Budín dostal z Istanbulu nového vezíra, ktorý hneď ako tam prišiel, vybral sa s osemtisíc mužmi pod spustnutý hrad Gesztes. Celkom ho zrúcali a najlepšie kvádre z hradu dal odviezť do Stoličného Belehradu, Ostrihomu a Nových Zámkov.
V zime roku 1669 turecká posádka z Nových Zámkov nielenže prísne vyberala dane a odvádzala ľudí do otroctva, ale aj sám veliteľ s osemsto jazdcami podnikol vpád do vzdialenosti jednej míle od Nitry. Prešiel cez zamrznutú rieku na druhú stranu a v meste patriacom ostrihomskému arcibiskupovi si predvolal richtára a bez akejkoľvek príčiny ho dal sťať. Potom sa obrátil proti Beliciam a s pánom tejto obce naložil rovnakým spôsobom. Napokon vylúpil aj celé Zabokreky.

Pri uvedení nového komárňanského veliteľa grófa Hofkirchena do funkcie, tento bohato pohostil nemeckých a uhorských dôstojníkov, pričom niekoľko ráz vystrelili z dela na slávu kráľa a jeho ministrov. Silný oddiel Turkov z Nových Zámkov sa chcel dozvedieť, čo bolo príčinou tejto streľby a prišiel k Váhu. Keď sa dozvedeli, že je to inštalácia, vrátili sa späť a vzali so sebou niekoľkých richtárov do Nových Zámkov, aby menom obcí sľúbili samotnému pašovi, že budú prinášať dane, lebo inak ich stihne ťažký trest. V Bratislave sa vtedy rozchýrilo, že Turci prešli na Žitný ostrov. Pravdou však bolo iba to, že sa Turci chodili pozerať každý deň na Dunaj. Preto obyvatelia dňom i nocou rúbali ľad, aby Turci nemohli prejsť.
V júni 1669 vymenili novozámockého veliteľa. Sultán vymenoval a poslal do Nových Zámkov nového pašu, aby odstránil starého miestodržiteľa Kúčúka Mehmeda pašu a zaujal jeho miesto. Kúčúka Mehmeda pašu obviňovali, že včas nezabránil stavbe komárňanského valu, nenútil prísnejšie podrobené dediny platiť a dopustil sa aj mnohých iných nepríjemných chýb.

Keď nový paša prišiel do Nových Zámkov, jeho starý predchodca mu pripravil skvelé prijatie, netušiac, že už má zrátané hodiny. Po uvedení do funkcie dal nový paša pozatvárať novozámocké brány, na námestí postavili popravisko a na sultánov rozkaz vyviedli naň starého pašu. Oznámil mu, o čo ide a sám nový paša ho zastrelil pištoľou. Potom mu dal odťať hlavu a stiahnuť kožu, ktorú spolu s hlavou poslal do Budína.

Úlohou nového veliteľa bolo dobyť a zničiť ochranný val medzi Váhom a Dunajom. Zhromaždil preto mnoho ľudí zo všetkých okolitých tureckých hradov. Keď však počul od podrobených sedliakov, ktorí prišli do Nových Zámkov, že val stráži tristo mužov s delami a ak bude treba, dostanú pomoc z Rábu a Taty, ba dokonca aj zemianstvo zo Žitného ostrova je povinné po troch výstreloch dela prísť na pomoc, paša sa presvedčil, že sultánov rozkaz nemožno splniť. Napísal im, aby val zničili, lebo ho pôjde rozmetať sám s osemsto vojakmi.
12. októbra 1669 prišiel do Rábu prezident dvorskej vojenskej rady z Viedne. Tu prišiel k nemu turecký aga a odovzdal mu list budínskeho vezíra. Napísal odpoveď a agu obdaroval strieborným kalichom a dvoma balmi súkna. Potom 14. októbra preskúmal všetky vojenské zásoby, výzbroj a potraviny, prešiel do Komárna a dal zničiť sporné ochranné valy.
Keď sa novozámocký paša dozvedel o zničení valu, poponáhľal sa so štyristo Turkami pozdraviť komárňanského veliteľa. Veliteľ prijal pašu v prítomnosti vysokého dôstojníka a tlmočníka. Inak bol tento paša voči kresťanom veľmi krutý. Dával popravovať aj nevinných a nešetril ani šľachtu.

V tom čase poslali Turci na hranicu štyristo jazdcov. Richtárov dedín spísali podľa mien a prezreli si aj Leopoldov, kde začali budovať nové opevnenie. Keď sa na uhorskej strane dozvedeli, že budínsky vezír bol niekoľko dní v Nových Zámkoch a chce naverbovať vojsko, aby s jeho pomocou rozšíril turecké panstvo, zišli sa hornouhorské stolice na poradu, ako sa majú proti nepriateľovi brániť. V Hlohovci po tri dni ráno, napoludnie a večer vystrelili z dvadsiatich štyroch diel na znak toho, že vezír je v Nových Zámkoch a že dobyli mesto Kandiu.
Turci zo všetkých strán žiadali dane a podrobenie. Keď im to Šaľa odoprela, podpálili ju, mnoho ľudí pobili alebo odvliekli. Tým, čo zostali nažive, nariadili, aby sa neopovážili nosiť pri sebe zbraň. Namiesto zbrane nech nosia palicu. Budínsky vezír prikázal novozámockému pašovi, aby pod hrozbou vypálenia vyzval Bratislavu aj okolité mestá, aby sa podrobili. Ďalej žiadal, aby každému poddanému zakázal voziť do Leopoldova kamene, vápno a iný stavebný materiál, či už za peniaze alebo zadarmo.

V roku 1669 sa veliteľ novozámockých janičiarov Ali paša stal obeťou odvážnej vraždy. Asi dvadsaťštyriročný mládenec, ktorý dovtedy slúžil v Hlohovci u bývalého hlavného novozámockého veliteľa Adama Forgá-cha, prišiel do Nových Zámkov tvrdiac, že sa mu medzi kresťanmi ťažko žije, a žiadal sa pašovi do služby. Prebehlík sa pašovi zapáčil, a prijal ho do služby. Keď raz mládenec rúbal v drevárni drevo, zavolal svojho pána, že mu ukáže čosi nezvyčajné. Keď paša vstúpil do drevárne, zaťal mu sekerou do hlavy, takže paša spadol, a ďalším úderom ho usmrtil. Potom zavolal pasovú ženu, aby prišla za mužom a skoncoval s ňou podobne ako aj s dvoma staršími dcérami a komorníkom, ktorých privolal do komory, že ich volá pán. Ani to všetko mu nestačilo. Vošiel do domu a zabil aj ďalšie dve pašove dcéry. Uprostred domu rozložil veľký oheň, naplnil niekoľko vriec pšenicou, naložil na voz, akoby ich viezol do mlyna. Stráž spoznala sluhu a prepustila ho. O chvíľu však predsa len išli za ním a zastavili voz, aby ho prezreli. Kým prezerali voz, dal sa na útek a šťastne sa zachránil. Pasov dom zhorel.

Vo februári 1670 prišiel do Viedne čavuš zdržujúci sa v Rábe s ôsmimi Turkami a u prezidenta dvorskej vojenskej rady sa sťažoval na husárov. Uhorským magnátom poslali cisársky rozkaz, aby všetkých husárov, čo okradli čavuša, poslali do Rábu, nech sa nepriateľ viac nerozhorčuje. Dôrazne žiadali, aby sa husári a hajdúsi vyvarovali lúpeží a iných priestupkov a usilovali sa s Turkami nažívať ako dobrí susedia.[27]

Prirodzene, že biedni, utlačení Uhri, sa museli stiahnuť, lebo si to vyžadoval mier. Kráľ nemal dosť vojska, aby ubránil Uhorsko, jemu išlo o to, aby malo pokoj Rakúsko. Bolo treba, aby slablo Uhorsko a raz úplne vyčerpané bez rebelantskej sily samo padlo do lona Svätej ríše rímskej ako pokorná provincia.
Zaznamenajme ešte jedno svedectvo z Nových Zámkov, ako Turci rešpektovali mier a legitimitu.

„My v Nových Zámkoch bývajúci Jusuf ispaja, Váš pán.
(turecká pečat)
Vy novácki richtári, falošní, neposlušní a nepodrobení psi, Vám posielam tento list. Prečo ste už dávno ku mne neprišli? Ak sa chcete podrobiť, príďte spolu s človekom, čo Vám prinesie tento list. Ak sa nechcete podrobiť, oznámte mi to určite, aby som aj ja vedel, čo robiť. Ak neprídete, bude s Vami zle ako so psami. Ak neposlúchnete, stanete sa otrokmi. Potom nehovorte, že som Vám neodkázal. Nik Vás nevyslobodí z mojej ruky, či budete bývať v dedine alebo v kamennom hrade. Dátum Nové Zámky, anno 1671. Idem qui sup-ra."[28]

Budínsky vezír a novozámocký paša však vyzvali aj dediny za Váhom a časť Moravy, aby sa podrobili. Vyhrážali sa im, že ich inak budú ničiť ohňom a mečom a obyvateľov odvedú do večného otroctva.

Medzi Hlohovcom a Nitrou podpálili Turci v októbri 1671 jednu dedinu tvrdiac, že desať rokov neplatila nijaké dane. Obyvateľov pobili alebo odvliekli. Asi tristo Turkov prišlo aj do Hlohovca. Prezreli si Váh a keď neďaleko mesta našli na rieke most, ich veliteľ sa spýtal leopoldovského veliteľa, prečo postavili tento most. Odpovedal im, že most už našiel hotový a pousiluje sa udržať ho. Potom poslali šesťsto Turkov, aby most zničili, ale keď leopoldovský veliteľ prikázal na nich vystreliť z dela, stiahli sa.
Roku 1673 plukovník Wopping s dragúnmi a Collal-tovským plukom stretol Turkov pod Nitrou. Pálili tam dediny, odháňali dobytok a brali ľudí do otroctva. Vtedy sa narýchlo zhromaždili okolité cisárske posádky a pustili sa za nepriateľom. Porúbali niekoľko sto Turkov, korisť im zobrali a zajatcov oslobodili.
Potom sa pri Nitre opäť zjavilo tisíc novozámockých Turkov. Žiadali od obyvateľstva, aby sa podrobilo. Brali mu nielen dobytok, ale aj náradie, šatstvo a vyhrážali sa mu zajatím a mečom. Ľud sa teda podrobil. Zaplatil jeden dukát a sľúbil dávať v budúcnosti zbožie, maslo, syr a iné potraviny.

Medzi husármi a Turkami sa v auguste 1673 rozpútala bitka. A keďže prišli nemeckí jazdci aj z Komárna, Turkom sa zle povodilo.
Keďže Turci z Nových Zámkov podnikali ďalšie vpády do okolia Nitry a zobrali mnoho ľudí a dobytka, poslali proti nim dragúnov a husárov, ktorí sa potom nielen zmocnili všetkých zajatcov a koristi, ale tristo Turkov zabili a šesťdesiatich s mnohými koňmi zajali. Medzi zajatcami bolo aj niekoľko významnejších Turkov, takže za nich sľúbili veľké výkupné. Peniaze však neprijali a radšej ich vymenili za zajatých kresťanov.

Turci potom prepadli jednu dedinu vzdialenú na míľu od Memoldizu (?). Starších ľudí povraždili a mladších odviedli do Nových Zámkov. Inde zasa prešli janičiari cez Váh, povraždili viacerých ludí, odvliekli deti a zobrali korisť. Takéto vpády podnikal aj šuriansky aga, ktorý odvliekal z dedín deti a mladých ľudí. Keď však neďaleko Leopoldova išiel cez Váh k Šintave, zhromaždili sa výstrelmi upozornení jacqueovskí dragúni, husári a dve schmidtovské stotiny, agu a stodvadsať Turkov zabili a všetkých kresťanov oslobodili. Získali mnoho pekných koni a inú vzácnu korisť.
V tom čase zabili husári syna budínskeho pašu. Turci sa potom mnohým pomstili a troch ľudí v Nových Zámkoch nastokli na koly.

Roku 1674 sa novozámockí Turci správali stále rovnako. Raz ich asi deväťsto prešlo cez Váh, vypálili tri dediny a obyvateľov vzali do zajatia. Asi dvesto nemeckých jazdcov spolu s husármi ich však dostalo do pasce manévrom v lese, keď predstierali, že majú za sebou ešte silnú rezervu. Turci sa dali na útek. Padlo ich šesťdesiat a mnohí zranení sa dostali do zajatia.
Medzitým, čo boli novozámockí Turci vzdialení od pevnosti, vybralo sa z Komárna asi dvesto husárov a hajdúchov a odviedli im z paše všetok dobytok. Keď to novozámocká posádka zbadala, začala prenasledovať komárňanskú posádku a pustila sa s nimi do bitky. Ale hajdúsi, skrytí v priekope, spustili na Turkov silnú streľbu, takže Turci sa dali na útek, zanechajúc dobytok i mnohých kamarátov. Onedlho sa Turci znovu pochytili s komárňanskými husármi a hajdúchmi, ktorí im odohnali dvestoosem kusov dobytka. V bitke boli Turci síce slabší, ale aj husári mali tridsaťtri mŕtvych a ranených.

Turci v snahe pomstiť sa, prepadli palánku grófa
Esterházyho, ktorú strážilo tristo mužov a podpálili ju. Grófovi sa len so značnou stratou ľudí podarilo prebiť cez nepriateľa a zachrániť sa.

7. septembra 1674 pol druhej míle od Šintavy zajalo dvadsaťpäť Turkov jedného šľachtica a sedem husárov. Keď sa o tom dozvedel podplukovník Soyer z jankiov-ského pluku v Nitre, vyhlásil poplach a s dvestopäťde-siatimi mužmi sa pobral za nimi. Husári sa tam dostali pomerne rýchlo, zbadali dva nové turecké oddiely a okrem nich bolo ešte ďalších päť postavených v zálohe. Zaútočili na uhorských vojakov, a hoci sa udatné bránili, porazili ich. Dragúnov z jacqueovského pluku padlo deväťdesiatjeden vojakov, jeden poručík, jeden práporčík, traja strážmajstri a štyria desiatnici. Podplukovníka Soyera s jedným kapitánom, strážmajstrom, čatárom a dvanástimi vojakmi zajali a odviedli do Nových Zámkov.
Na začiatku roku 1675 prišlo do Nových Zámkov tristo Turkov, aby zabezpečili vyberanie daní a podrobenie územia až po Bratislavu. Preto ich cisárski vojaci neprestajne sledovali. Turci však v Nových Zámkoch nezostali dlho nečinní. O krátky čas vypálili pri Hlohovci tri dediny a osemdesiat kresťanov odviedli do otroctva. Nato husári z Rábu stretli pri Nitre dvesto Turkov a polovicu z nich pobili.

Keďže novozámockí Turci neprestajne znepokojovali okolie, prišlo z dvora nariadenie, že popri Váhu treba postaviť niekoľko veží, aby bolo možné lepšie sledovať nepriateľa a brániť mu pri vpádoch. Okrem toho rozšírili a chystali sa opevniť aj val pri Šali, aby Turci nemohli prechádzať cez Váh a neprestajne robiť vpády. Proti tomu však novozámocký paša nielen protestoval, ale tvrdil, že stavbu opevnenia prekazí. Okrem toho chcel v blízkosti Nových Zámkov postaviť palán

ku. Podplukovník schmidtovského pluku vytiahol s dvetisíc vojakmi, aby Turkov zadržal a ochránil opevnenia pri Šali.
V januári 1676 vyšlo tristo novozámockých Turkov až po Šalu s úmyslom, že zrúcajú postavenú vežu. Cisárski vojaci ich takmer všetkých pobili. Vtedy chytili a na koly nastokli aj piatich vyslaných podpaľačov.
20. marca 1676 sa znovu zjavilo štyristo Turkov na uhorskom území. Chceli odohnať dobytok. Ale uhorské vojsko, ktoré sa zhromaždilo, všetkých dorúbalo alebo zajalo; iba niekoľkým sa podarilo utiecť. 7. mája sa znovu vo väčšom množstve schádzali pri Šuranoch, aby vtrhli na Moravu, avšak kresťanské vojsko, ktoré stálo pri Nitre, ich zahnalo späť. Turci na úteku podpálili jedno mestečko. Naši prenasledovali nepriateľa a pobili mu mnoho ľudí.
Po viacnásobných pokusoch zaútočili novozámockí Turci v júni 1676 na Veszprém, keď tam neboli husári. Predmestie vylúpili, ľudí pobili a odvliekli si do Nových Zámkov všetko, čo sa im zapáčilo.

Vo februári 1679 skúsili novozámockí Turci dva razy dobyť val pri Sali, ale zakaždým ich prinútili ustúpiť so značnou stratou. Potom vyšli novozámockí Turci až pod Gutu (Kolárovo), zajali dvadsať cisárskych vozov naložených potravinami a pobili mnoho kresťanov. Ale naši sa ubránili a Turkov prinútili ustúpiť. Stratili šesťdesiat mužov.
V lete 1679 prešlo dvadsať Turkov cez Váh. Husári v boji niekoľkých zabili a viacerých spolu s významným dôstojníkom zajali.

V tom čase sa v Rakúsku a Uhorsku šíril veľký mor. V samotnej Viedni zomrelo osemdesiattisíc ľudí. V Uhorsku vymreli celé dediny, takže nebolo možné ani úrodu zobrať z polí. Novozámockí Turci zo strachu pred morom bývali na poli v stanoch. Raz v noci ich náhle prepadlo päťsto husárov a hajdúchov a mnohých pobili. Naši takto získali bohatú korisť. Vtedy by boli mohli pomerne ľahko dobyť aj hrad, lebo tam neboli takmer nijakí ľudia.
V októbri 1680 prišiel z Istanbulu jezuita P. Dominik Lango, ktorého pred dvoma rokmi zajal a ako otroka poslal do Istanbulu novozámocký paša. Musel tam tvrdo pracovať. Sprvu žiadali za neho tritisíc toliarov, ale napokon ho vydali za tisícsto.

Stavy v 5. základnom článku šopronského snemu z roku 1681 žiadali umiestiť uhorské vojsko do blízkosti Nových Zámkov a Veľkého Varadína, aby slúžilo na obranu proti Turkom.
V júni 1682 päťsto tureckých jazdcov a tristo janičiarov podniklo vpád smerom na Topoľčany; z okolia Nitry odohnali všetok dobytok, mnoho dedín pre neplatenie daní vypálili, tristo ľudí pobili, štyristo odviedli do otroctva a spáchali veľkú lúpež.
3. októbra 1682 v noci asi štyristo Turkov zaútočilo na okolie Levíc. Viacero dedín úplne vylúpili.

28. októbra 1682 asi sedemsto novozámockých Turkov sa zjavilo pri práve dohotovenom komárňanskom pontónovom moste, ale keď z oboch pevností začali na nich zo šestnástich diel strieľať, vrátili sa, odkiaľ prišli.^
Turecká moc, ktorá skoro úplne dobyla a pošliapala Uhorsko, počínajúc rokom 1683 chcela vstúpiť aj do Rakúska, dobyť jeho hlavné mesto a uštedriť kresťanstvu rozhodujúci úder. No, nepodarilo sa jej to. Práve rokom 1683 sa začala slávna epocha oslobodenia spod ťažkého tureckého jarma.

Novozámockí Turci dali však ešte raz pocítiť tyranskú moc stenčenému a vyčerpanému uhorskému kresťanstvu. Máme ešte tri listy z tureckých Nových Zámkov Hlohovčanom.

Hasan paša napísal Hlohovčanom:
„Vy hlohovskí richtári a meštania, psi hodní napichnutia na ražeň! Prečo ste takí neposlušní? Čo z toho máte, že vždy posielate len poštu? Čakáte, aby sme Vás dali pochytať? Ak do štyroch dní, vy nepodrobení, nezložíte určenú sumu peňazí, prisahám Vám na vieru môjho veľkého pána, že zakrátko sa všetci stanete úbohými otrokmi. Prikázal som Vám, psom, aby ste mi za svoje reštancie priniesli súkna, ale Vy ste na môj rozkaz pekne zabudli. Vy psi, doneste teda desať balov uhorského súkna, prachovničku z rohu a jedny rukavice. Toto moje nariadenie nepúšťajte do vetra, lebo inak Vás dám pochytať a Vaše domy podpáliť. Nové Zámky 17. februára 1683."

Pasov sipáhi sa vyhráža Hlohovčanom:
„Hlohovská obec! Vari ste rozkaz pokladali iba za žart? Prečo nechcete prísť? Prisahám na vieru môjho pána, že čoskoro budete všetci otrokmi, lebo mocný paša dobre vie, že ste voči nemu falošní, keďže ste dosiaľ nezaplatili daň ani veľkému pánovi, ani pašovi. Ale ak budete aj ďalej takto robiť, veru Vás škoda neminie. Príďte teda v nedeľu, lebo inak Vám prisahám na vieru môjho pána, bude s Vami zle. Nové Zámky, 23. februára 1683."[30]

Namiesto pašu sa im vyhráža aj Ibrahim beg: „Vy hlohovskí richtári a mešťania, tvrdohlaví psi patriaci na ražeň! Koľko listov sme Vám už poslali, aby ste, nečakajúc ani hodinu ani deň, zaplatili celú daň.

Prečo to nechcete urobiť, vy psi? Nemáte vôľu podrobiť sa? Počujte teda môj prísny a posledný rozkaz, ak máte radi svoje životy, majetky, ženy a deti, zaplaťte, čo ste povinní! Ak neprídete ku mne, ak dnes alebo zajtra nezaplatíte, vyhľadám si Vás sám a odvlečiem Vás, kresťanských psov, i od materinských pŕs, čo by ste ako nariekali, Vy neposlušní psi.
Dané v Nových Zámkoch 26. februára 1683."30 Tam však Turci darmo skúšali, lebo Hlohovec bránila leopoldovská posádka. Hladné oči museli obrátiť inam.
Veľkovezír Kara Mustafa paša prísne nariadil novo-zámockému miestodržiteľovi, aby ešte do jari napadol Žitný ostrov, lebo inak ho neminie hodvábna šnúra. Paša bol pripravený urobiť nielen to, ale aj rozšíriť podrobené územie na sever až po Trenčín. Najskôr však vytiahol proti Topoľčanom pod zámienkou, že chce pourgovať daňové reštancie. Vypálil viacero dedín, mnoho ľudí nechal povraždiť alebo odvliekol do otroctva.[31]

Na Veľkonočnú nedeľu, keď bol ľud v oslianskom kostole, vtrhli novozámockí Turci do mestečka, zobrali veľkú korisť, dobytok, ľudí, najmä mladšie ženy, do Nových Zámkov. Medzi nimi bola aj vdova Jána Ago-ša, Helena s troma deťmi. Vymenili ich za stopäťdesiat zlatých a Štefana Jóba za deväťdesiattri zlatých. Via-cero žien sa len výmenou alebo útekom dostalo domov, ale zväčša boli tehotné.[32]

Viac novozámockých tureckých listov nepoznáme. Ak aj poslali ešte ďalšie nafúkané listy, na splnenie veľkých hrozieb nemali Turci v Nových Zámkoch už ani čas ani moc. Aj ich vpády boli zriedkavejšie. Onedlho ich veľké udalosti zaujali natoľko, že boli nútení znášať nedostatok v hrdej pevnosti. A o tri roky zmizol ligotavý polmesiac z novozámockých veží, zmene-ných streľbou na rumoviska.

Keď totiž Osmanská ríša bola na vrchole moci a chystala sa pripraviť nesvornému kresťanstvu smrteľný úder, prišiel na scénu dejín muž, ktorý vojvodcovským talentom a víťaznou šabľou ako dajaký Ján Huňady 17. storočia zmaril jej úsilia na podmanenie sveta. Bol to Ján Sobieski, najskôr hajtman a potom poľský kráľ.

Sobieski už 11. novembra 1673 s pomerne malým vojskom tak úspešne zaútočil na chocimský tábor Turkov, že padlo dvadsaťtisíc muslimov. Z tých, čo sa dali na útek, asi desaťtisíc zahynulo vo vlnách Dnestra. O dva roky sa chceli Turci za porážku pomstiť, ale Sobieski, vtedy už kráľ s pätnásťtisícovým vojskom, ktoré mal neďaleko Ľvova, opäť dosiahol skvelé víťazstvo.
Turci dali potom Poľsku pokoj a svoju blednúcu slávu sa usilovali oživiť v bojoch proti Leopoldovi. K týmto bojom Portu neprestajne podnecoval francúzsky kráľ Ľudovít XIV.
Uhri, nespokojní ešte kvôli vašvárskemu mieru, ďalej pre nedisciplinovanosť rakúskeho vojska a potlačovanie protestantov, sa roku 1677 vzbúrili. Ich vodca Imrich Thôkôly uzavrel na jar 1682 s Turkami dohodu. Zaviazal sa ročne platiť sultánovi štyridsaťtisíc dukátov dane, ak ho uzná za uhorského panovníka a garantuje mu ochranu. Budínsky vezír Ibrahim paša v tejto sú-vislosti odišiel v auguste r. 1682 s vojskom do horných častí krajiny a dobyl Onod, Košice, Fiľakovo. Takýto výsledok vzbudil v sultánovi Mehmedovi IV. nádej, že teraz za pomoci Thôkôlyho môže uskutočniť, čo darmo skúšal Súlejman Veľký; vpadnúť do nemeckej ríše.
Leopold sa obával tohto spojenectva a pustil sa do vyjednávania s Thôkôlym. Na snem zvolaný do Košíc na 13. januára 1683 poslal poslov v nádeji, že sa mu podarí uzavrieť mier s vodcom povstania. Kým sa však stavy schádzali do Košíc, sultán 2. januára 1683 vypovedal Leopoldovi vojnu. Leopold s bavorským a saským kurfirstom a poľským kráľom Jánom Sobieskim uzavrel dohodu a palatín vyzval stolice, aby poskytli vojsko.[33]

Spojenci sa dohodli, že len čo sa pohnú ľady, začnú dobýjať niektoré z väčších tureckých pevností. Kráľ už začiatkom mája nariadil obliehať Nové Zámky.
Na čelo spojeného vojska, ktoré sa veľmi ťažko zhromažďovalo a skladalo sa z dvadsaťjedentisíc pešiakov, desaťtisícosemsto jazdcov a päťdesiatich šiestich diel, vymenovali knieža Karola Lotrinského. Podľa inštrukcie sa 11. mája 1683 pohol s vojskom do Komárna. 5. júna prešiel na ľavý breh Dunaja a na druhý deň obkľúčil Nové Zámky. V ten istý deň a 7. júna rozmiestili batérie. 8. júna postavil veľké kanóny a ma-žiare a nasledujúci deň začal streľbu bombami, granátmi, takže v pevnosti zhorelo mnoho domov. Posádka sa tuho bránila. Päťsto mužov urobilo výpad, zabilo šesťdesiat cisárskych, medzi nimi grófa Taxisa a dvoch kapitánov.
Hoci obliehanie pevnosti oprávňovalo k veľkým nádejam, pretože dobýjacie priekopy boli otvorené a veľké kanóny z Viedne, Rábu a Komárna boli už na ceste, knieža Karol zrazu prerušil obliehanie, odišiel do Komárna. Kráľovi, určite prekvapenému, oznámil, že 9. júna večer odišiel od Nových Zámkov do Komárna, lebo podľa zaručených správ sa blíži veľkovezír s dve-stopäťdesiattisícovým vojskom. V zmysle cisárskej inštrukcie je povinný myslieť predovšetkým na zabez-pečenie dedičných krajín a na udržovanie vojska v dobrom stave.[34]

Vojsko palatína grófa Pavla Esterházyho sa kvôli odchodu od Nových Zámkov pohádalo s cisárskymi. Palatín predostrel kráľovi sťažnosť na arciknieža Karola. Výsledkom krátkeho obliehania pevnosti okrem menšej škody, konkrétne vypálenia predmestí, bolo iba to, že veliteľ palatínovho vojska Michal Ujlaky Turkom vypálil Šurany a na okolí Nových Zámkov spustošil mnoho podrobených dedín. Ujlaky ukoristil zo Šurian aj jeden mažiar.[35]

Knieža Karol Lotrinský sa pred postupujúcimi Turkami ponáhľal s vojskom bližšie k Viedni čakať poľského kráľa. Dlhú nečinnosť prerušil až vtedy, keď Thokôly postúpil po ľavom brehu Dunaja a začal obliehať Bratislavu. Karol ho napadol a zatlačil až k Váhu.
Kara Mustafa paša, nenachádzajúc nikde odpor, rýchle napredoval. Cestou sa k nemu pripojil krymský tatársky chán, ktorý prišiel cez Sedmohradsko, a budínsky paša. Dobyli Veszprém, Tatu a Pápu a ich okolie strašne spustošili. K Viedni prišli Turci v polovici júla 1683. Dvor sa stiahol do Linca. Gróf Stahrembeg s dvanástťtisíc mužmi hrdinsky bránil Viedeň a sedem týždňov sa držal proti obliehajúcemu nepriateľovi. Konečne na začiatku septembra 1683 prišiel Sobieski s dvadsaťšesťtisíc poľskými a markgróf Ľudovít s tridsaťtisíc nemeckoríšskymi vojakmi. Keď sa spojili s Karolom Lotrinským, malo kresťanské vojsko osemdesiat-tisíc mužov.
Sobieski, zvolený jednomyseľne za hlavného veliteľa, sa 10. septembra pohol so svojím vojskom, rozdeleným na dva zbory, z tullnského tábora. Na druhý deň skôr ako sa mu Turci mohli postaviť do cesty, obsadil Kah-lenberg nad Viedňou. Dňa 12. septembra sa po neľútostnom boji dala veľká turecká armáda pred ním na útek. Padlo šesťdesiattisíc Turkov. Celý tábor s množ-stvom pokladov a tristo delami sa dostal do rúk víťazov.
Veľkovezír so zvyškami svojej armády sa zastavil na krátky oddych až pri Rábe. Zodpovednosť za porážku zvalil na budínskeho miestodržiteľa Ibrahima pašu a dal ho usmrtiť. Ale ani on sa nevyhol sultánovej pomste — v Belehrade ho dal zaškrtiť.

Víťazní vojvodcovia sa náhlili využiť výhodnú situáciu. Poľský kráľ a lotrinské knieža osobne viedli svoje vojská do Uhorska. Ako prvú úlohu si vytýčili dobyť
Ostrihom. Nového budínskeho pašu, ktorý sa im postavil do cesty pri Parkane, porazili, preto sa im šesť-tisícová posádka ostrihomského hradu 21. októbra 1683 vzdala. Zlé počasie, ktoré náhle nastalo, bránilo pokračovať vo vojne.

Novozámocký paša, ktorý sa po oslobodení Ostrihomu ocitol v ťažkom postavení, urgoval dane, ale cisárski velitelia prísne zakázali platiť Turkom a biedny ľud začal veriť, čo palatín ešte 11. marca 1683 prorocky napísal vo svojom liste, vyzývajúc každého do zbrane: „Prišiel čas oslobodenia našej drahej krajiny z pohanského jarma." Dúfal, že Turci už nebudú môcť splniť svoje hrozby, preto im ľudia už sami prestali platiť dane.
Roku 1684 nastali pre novozámockých Turkov ťažké chvíle, lebo cisárske vojská sa ustavične pohybovali naokolo, takže si nemohli dovážať ani len potraviny.
Pri Ostrihome chytili pätnásť Turkov. Našli u nich dvadsaťtisíc zlatých. Tieto peniaze mali zaniesť do Nových Zámkov. Aj levickí husári zastavili v jednej dedine medzi Budínom a Novými Zámkami tridsaťpäť Turkov a osemnástich zabili. Ostatných zajali. Turci mali u seba mnoho peňazí a desať listov, ktoré novo-zámocký paša písal budínskemu vezírovi, sťažujúc sa na nedostatok potravín, munície aj vojakov. Tvrdil, že ak nedostane pomoc, bude nútený pevnosť odovzdať.

Novohradský beg chcel ísť na pomoc Novým Zámkom s dvetisíc mužmi, ale do cesty sa mu postavilo také cisárske vojsko, že sa ich sotva pätnásť dostalo do pevnosti. Tí totiž preplávali cez Hron. Keď sa im to podarilo, vybralo sa za nimi ešte tristo mužov a každý si niesol v koženom vreci potraviny.

Koncom mája 1684 zamieril Karol Lotrinský so svojou jazdou proti Novým Zámkom. Pechota išla na Sin-tavu. Medzitým Turkom odňali dobytok, ktorý bol na paši za mestom. Traja tureckí prebehlíci hovorili, že v pevnosti je veľká bieda.

Kresťanské vojsko bolo 6. júna 1684 vzdialené na pol míle od Nových Zámkov. Vtedy podniklo z pevnosti sto jazdcov výpad a medzi nimi a husármi vznikla šarvátka. Z Budína poslali potraviny pre Nové Zámky, ale rábski_a ostrihomskí husári vozy zachytili. Z pevnosti robili skoro každý deň výpady kvôli potravinám, ale ich námaha bola márna. Pri výpade 30. júna 1684 zabili deväťdesiat Turkov a dvadsiatich zajali.[36]

Knieža Karol Lotrinský dobyl 18. júna Vyšehrad a o niekoľko dní Vacov a Pešť. Začiatkom júla 1684 previedol svoje vojsko na druhý breh Dunaja a pri Sz. Endre rozložili tábor. Halebský miestodržiteľ Mus-tafa paša, ktorého sultán vymenoval za hlavného veliteľa (serdara) do Uhorska, napadol kresťanské vojsko, ale utrpel porážku. Knieža sa spojil s uhorským vojskom v počte desaťtisíc mužov, ktoré mu poslal palatín a 13. júla 1684 začal obliehať Budín. Ľahko sa zmocnil vodného hradu a o desať dní opäť zvíťazil nad Mustafom pasom. Ale hradná posádka sa udatné bránila a odrazila viacero útokov. Karol Lotrinský bol koncom, októbra 1684 nútený upustiť od obliehania a odviesť vojská na zimoviská.[37]

Koncom októbra 1684 veliteľ nitrianskej insurgent-nej jazdy Adam Czobor s tisícdvesto husármi náhle napadol a obsadil Šurany, keď si posádka neďaleko hradu pásla kone. Všetkých, čo našiel v hrade, pobil. Potom bol nedostatok potravín v Nových Zámkoch ešte citeľnejší, lebo Czobor každú dedinu a každý mlyn v blízkosti pevnosti vypálil. Novozámocký paša žiadal o pomoc budínskeho vezíra, ktorý mu poslal 125 vozov a saní potravín a výzbroje. Ale plukovníci Czobor a Heisler prenasledovali Turkov a boli im neprestajne v pätách. Turci sa ľstivo rozdelili na dve skupiny: najprv sa pohlo 25 vozov a saní s malým sprievodom a naši ich prenasledovali ďaleko, až za Nové Zámky. Medzitým väčšia časť, pozostávajúca zo sto vozov a saní ako aj tristo mužov, sa šťastne dostala do pevnosti.[38]

V zime Porta ponúkla mier, ale vo Viedni ho odmietli. Dosiahnuté úspechy a značná pomoc, ktorá znovu prišla od pápeža á nemeckej ríše, oprávňovali k najkrajším nádejam.
Keď Karol Lotrinský dobýjal Budín, odišiel Sobieski 20. septembra z Bratislavy na Žitný ostrov s úmyslom, že pri Komárne prejde cez Váh a pôjde pod Nové Zámky. Ale vo vojsku vypukli choroby, prechod cez Váh bolo treba odložiť na začiatok októbra, čím sa premár-nila príležitosť — keď bolo turecké vojsko preč — pre novozámocké podujatie.

Vojsko tiahlo smerom na Parkan, kde 7. októbra 1684 utrpelo citeľnú porážku. Tak sa dobytie Nových Zámkov odložilo už druhý raz na nasledujúci rok 1685.[39]

Úplne osihotení novozámockí Turci hneď na začiatku roka urobili všetko, aby sa zásobili potravinami a ľuďmi. Pod ochranou Tatárov a povstalcov sa Turci sústreďovali v Novohrade, odkiaľ chceli pomôcť Novým Zámkom. Stoličné oddiely a Heisler sa však usilovali prekaziť zásobovanie pevnosti potravinami a výzbrojmi. Raz Heisler zachytil tridsať vozov naložených chlebom. Neskoršie sa však do pevnosti dostalo sto vozov v sprievode štyritisíc jazdcov. Okrem toho na tristo koňoch mal každý jazdec vrece múky, ktorá sa dostala do pevnosti. Namiesto chorých vojakov prišlo do Nových Zámkov zdravé mužstvo.
Krátko nato šarapatilo dvetisíc Turkov v okolí Levíc a Nitry. Spustošili niekoľko dedín a potom na nich zaútočilo osemsto husárov. Zabili štyristo Turkov a štyridsiatich zajali. Heisler sa zmocnil šiestich vozov s obuvou pre Nové Zámky.

Ale aj Turci z Nových Zámkov prešli za Váh, napadli a vylúpili Gutu (Kolárovo), obyvateľov pobili a obec vypálili. Vtedy dopravili k Vacovu päťsto vozov s potravinami s úmyslom dostať ich do Nových Zámkov. Sprievod sa skladal zo šesťsto janičiarov, ale Heisler a Czobor im nedovolili vniknúť do pevnosti a okrem potravín na vozoch ukoristili od Turkov pät-násťtisíc zlatých a asi sto volov.

V marci 1685 opäť chceli čosi dopraviť do Nových Zámkov. V novohradskom zámku sa zhromaždilo osemtisíc Turkov, Tatárov a iných prívržencov pod velením veľkovaradínskeho pašu, aby dopravili tisíc vozov pre Nové Zámky. Ale do cesty sa im postavil Heisler s dvetisíc mužmi a rozprášil oddiel, skladajúci sa z osemsto mužov. Každý mal na koni vrece múky. Keď zbadali nebezpečenstvo, porozväzovali vrecia a múku rozsypali. Ostatní strážili na jednom kopci tisíc vozov. Heisler dostal pomoc a zahnal Turkov späť.

Začiatkom apríla 1685 sa usiloval pomôcť Novým Zámkom aj budínsky vezír a chcel tam dopraviť spomenutých tisíc vozov čakajúcich v Novohrade. Aj Turci v Nových Zámkoch sa starali o seba. Od podrobených dedín nakúpili mnoho potravín a chceli, aby im ich dedinčania aj doviezli. Dali zapriahnuť do štyridsiatich vozov a s tristo janičiarmi a tristo jazdcami sa pohli k Novým Zámkom. Ale Heisler sa o tom dozvedel, pre-hradil im cestu a s tristo jazdcami pobil stopäťdesiat janičiarov a všetky vozy pobral. Niekoľko povozníkov nechal na výstrahu iným nastoknúť na kôl.

Heisler v sa usiloval dostať novozámockých Turkov aj podvodom. Raz poslal do pevnosti Turkom poddaného sedliaka, ktorý im naluhal, že im ukáže jamu naplnenú obilím. Heisler čakal v neďalekom háji. Na označené miesto prišlo dvesto Turkov. Heisler sa zjavil s mužstvom a porúbal Skoro všetkých Turkov. Druhý raz poslal do pevnosti dvoch poddaných sedliakov so šiestimi chlebmi na predaj. Turci zaplatili za chleby sedemnásť zlatých a prosili sedliakov, aby len doniesli čo najskôr aj viac, že im dobre zaplatia. Heisler sa tak presvedčil, že v pevnosti je veľká núdza. Paša sľuboval aj to, že za vrece obilia vydá kresťanského zajatca. Inak ich všetkých nechá zahynúť. Nato mu odpovedali, že v kresťanskej moci je viac Turkov ako kresťanov v tureckých rukách. Teda ak bude zle zaobchádzať s kresťanmi, väčšmi poškodí Turkom. Vtedy z Nových Zámkov prepustili viacerých zajatcov.

Heisler skúšal aj inak. Poslal štyristo nemeckých a štyristo uhorských jazdcov, aby z okolia Nových Zámkov zahnali pasúci sa dobytok, ktorý tam dohnali obyvatelia podrobených dedín. Schovalo sa tisíc mužov, ale Turci v Nových Zámkoch sa už nedali oklamať. Začali z pevnosti strieľať a Heislerovi jazdci museli vrátiť dobytok aj sedemnásť ľudí.[40]

---

OBLIEHANIE A DOBYTIE NOVÝCH ZÁMKOV

Konečne nastali pre novozámockých Turkov strašné časy a radostné pre utlačované uhorské obyvateľstvo.
Kráľ Leopold uzavrel kvôli tureckej vojne novú zmluvu so spojencami a za značnej peňažnej pomoci pápežstva41 a pri prepustení veľkej časti kňazských dôchodkov mohol novým verbovaním doplniť vojsko stenčené vo vojnách trvajúcich dva roky. Takto vzrástlo cisárske vojsko na 61 000 mužov. Bavorský kurfirst postavil 8000 mužov, kolínsky 6000, braunschweigsko-lúneburské kniežatá 11 000, franská a hornorýnska oblasť 8000 a švábska oblasť 4500 mužov. Takto mala armáda operujúca v Uhorsku skoro stotisíc mužov. Takú početnú armádu nemali Leopoldovi vojvodcovia k dispozícii ešte nikdy. So svojimi spojencami — poľským kráľom a Benátkam! — sa cisár dohodol, že začnú vojnu na troch frontoch: v Uhorsku, v Podolí a v Dalmácii.

Kráľ a hlavný veliteľ sa ešte nedohodli o Nových Zámkoch, ale armáda už bola zostavená: Hlavný veliteľ knieža Karol Lotrinský. Hlavná armáda 32 450 mužov.
Pechota: 115 stotín 17 250 mužov. Velitelia: poľný maršal knieža Waldečk, poľný zbrojmajster knieža Croy, knieža falčko-neuburské Ľudovít, generálmajori de Souchés a gróf Scherffenberg.
Jazda: 95 stotín s 15 200 koňmi. Velitelia: poľný maršal gróf Eneas Caprara, markgróf Ľudovít bavorský, generál jazdy gróf Dúnewald, poľní podmaršali gróf Karol Pálffy, gróf Anton Caraffa, generálmajori gróf Taff, barón Mercy, gróf Lodron a gróf Styrum.
Delostrelectvo: 75 kanónov pod velením plukovníka Bôrnera.
K hlavnej armáde patrili ďalej uhorské pohraničné posádky kanižského, rábskeho a hornouhorského vojenského veliteľstva.
Chorvátsky zbor: 8450 mužov pod velením poľného maršala grófa Leslieho.
Pechota: 35 stotín, 5250 mužov pod velením poľného maršala markíza de la Verne.
Jazda: 20 stotín s 3200 koňmi pod velením kniežaťa Salma ako generála jazdy.
Chorvátska pohraničná stráž.
Hornouhorský zbor: 10 850 mužov, veliteľ gróf Schultz, generál jazdy.
Pechota: 35 stotín, 5250 mužov pod velením plukovníka, wúrtemberského princa Juraja Friedricha.
Jazda: 35 stotín s 5600 koňmi pod velením plukovníka, grófa Veteraniho a okrem toho husára Františka Barkócziho a Gomboša.
Patrili sem ešte posádky nasledujúcich hradov a miest: Trenčín, Lietava, Lednica, Nitra — 10 stotín, Leopoldov, Ráb po 3 stotiny, Bratislava, Komárno po 2 stotiny, banské mestá, Levice, Čabraď, Likava, Orava — 9 stotín, Ostrihom, Visegrád — 5 stotín, Satmár (Satú Mare) 10 stotín, Ecsed — 4, Dunajec, Szendró, Mu-ráň, Spišský hrad, Levoča, Sabinov, Bardejov, Makovica 16 stotín. Spolu 64 stotín s 9600 mužmi.

Hoci hlavného veliteľa ubezpečili, že začiatkom júna 1685 bude väčšina armády v plnej vojenskej pohotovosti a na určených miestach pri Ostrihome a Parkane, uplynul celý mesiac, kým sa sústreďovanie skončilo. Priaznivé okolnosti dobyť Budín a Nové Zámky sa skončili, lebo turecké vojsko prišlo medzitým na určené miesta. Za takýchto okolností veril hlavný veliteľ iba v úspech podujatia pri Nových Zámkoch. Blízkosť Rakúska, ako aj Komárna a Leopoldova veľmi uľahčovali zabezpečovanie obliehacej armády. Turci boli v Nových Zámkoch osamotení a v nepatrnom počte. Ako úvod k obliehaniu chcel Karol Lotrinský dobyť Novohrad, preto 25. júna 1685 odišiel s tritisíc jazdcami na re-kognoskáciu. Ale keď sa ukázalo, že Novohrad sa nedá dobyť prepadom a riadne obliehanie si nezaslúži, vrátil sa do hlavného tábora pri Parkane a všetky vojská odviedol k Novým Zámkom. 7. júla 1685 obkľúčil Nové Zámky spolu s vojskom plukovníka Heislera, ktoré tam už bolo. Na druhý deň prišli od Šurian Lúneburčania, 9. júla prišlo od Leopoldova bavorské vojsko, takže cisárske vojsko vzrástlo pod Novými Zámkami na 43 000 mužov.

Keď Karol Lotrinský vyšiel s veliteľom bavorských vojsk a ďalšími generálmi na rekognoskáciu terénu, vystrelili z pevnosti z niekoľkých diel. Jedno delo sa pritom roztrhlo a dvaja Turci boli zabití. Vtedy, ako tvrdil neskoršie jeden zajatec, zdesený paša zvolal:
„Už vidím, že nebudeme mať šťastie proti kresťanom!" Pri rekognoskácii videli, že priekopa okolo pevnosti je veľmi hlboká a odviesť z nej vodu by bolo ťažko. Preto Nové Zámky možno dobyť len streľbou. Okolo celej pevnosti dal veliteľ urobiť dvojité valy a brody na rieke Nitre dobre obsadili, aby bol tábor zabezpečený pred akýmkoľvek prepadom nepriateľa.
10. júla 1685 podnikla turecká jazda a pechota výpad z pevnosti. Zrážka s prednými strážami cisárskeho vojska trvala hodinu a viacerí dôstojníci boli zranení.

Na základe rozhodnutia vojenskej rady 11. júla podnikli útok v dvoch prúdoch proti Forgáchovej a Českej bašte. Velením prvého prúdu poverili knieža Croya a hannoverské knieža. Druhý prúd viedol bavorský generál, gróf Šerényi. V prvom prúde vymieňali denne tesícpäťsto cisárskych vojakov tisícpäťsto Lúnebur-čanmi a v druhom tisícpäťsto cisárskych rovnakým počtom Bavorčanov. Operácie viedol hlavný inžinier a wachtenburský plukovník Kleinwächter. O dvanástej hodine otvorili paralelné prekopy a v ten istý deň sa pomocou kľukatých krytých zákopov (approches) priblížili k pevnosti na sedemsto krokov.

Paralelné prekopy smerujúce k mešite rozšírili 12. júla natoľko, že troch vedľa seba stojacich vojakov nebolo v nich vidieť. Streľba z pevnosti bola slabá a nespôsobila významnejšie škody. Celú noc mohli nerušene pracovať.

Prekopy, ktorými sa tieto dva prúdy približovali k pevnosti, spojili 13. júla paralelným prekopom vzdialeným od pevnosti iba päťsto krokov. Toho dňa zaujalo palisádu pred Ostrihomskou bránou, či skôr "pred mostom asi sto Turkov, ale ich streľba nenarobila ob-liehateľom mnoho škody. Postavili po jednej redute, aby boli krídla paralelných prekopov zabezpečené. Zá-roveň vystavali pre batérie tri prekopy. Jeden na ľavej strane na obranu Ostrihomskej brány, druhý na pravej strane na odrážanie prípadných výpadov a tretí nad ústím paralelných prekopov na ochranu tých, čo v nich pracovali. Do prvých dvoch sa zmestili po tri kanóny a do tretieho päť.

Toho dňa prišla do tábora správa, že za hlavného veliteľa (serdara) do Uhorska bol vymenovaný Ibrahim paša. Chystá sa prekročiť Drávu pri Osijéku. Majú sa s ním spojiť jágerský a varadínsky pašovia, ktorí sa zdržujú pri Hatvane. Keď dostali túto správu, hneď poslali skúseného dôstojníka podplukovníka Strassera do Ostrihomu, aby dal opraviť tamojšie opevnenia, ktoré boli od znovudobytia mesta nepochopiteľne zanedbané.

14. júla 1685 postavili uprostred paralelného prekopu zákop pre devätnásť kanónov v podobe oblúka, rozširujúceho sa smerom k pevnosti. Pred Ostrihomskou bránou urobili násyp aj Turci a postavili tam dve delá. Pred večerom urobilo výpad asi päťdesiat jazdcov a mnohých z prednej stráže, ktorých prekvapili, dorúbali. Bavorskí dragúni ich však hneď zahnali do pevnosti.

15. júla 1685 sa prekop priblížil k pevnosti na sto krokov, preto približovacie zákopy spojili novým, tretím paralelným prekopom. Predpoludním o desiatej hodine sa začala streľba proti Forgáchovej bašte z pravého prekopu, postaveného pre tri kanóny. Streľba trvala celý deň. Toho dňa zasiahol šíp plukovníka d'Al-steho. Jeden zástavníik a dvadsiati vojaci padli alebo boli zranení.

16. júla 1685 začali strieľať zo šiestich kanónov, postavených nad vyústením paralelného prekopu. Horlivo sa pracovalo na veľkej hrádzi a či zákope. Obrancovia strieľali veľmi málo alebo boli ticho.

17. júla urobilo štyridsať Turkov výpad, ale neúspešne, lebo ich čoskoro zahnali späť. Neprestávali práce na veľkom zákope a na baštu strieľali z postavených batérií. Toho dňa padlo jedenásť mužov a zranených bolo devätnásť.

18. júla ráno o ôsmej hodine sa začala streľba aj z bavorskej strany. Na ľavom krídle z batérie, ktorá mala šesť diel, odstreľovali Českú baštu. Pri Ostrihomskej bráne nepriateľ podpálil palisádu. Rozobral aj polovicu mosta a ustúpil do mesta. Vo veľkom zákope umiestili večer deväť diel. Pre veľký dážď v noci práce veľmi nepokročili. Aj toho dňa jeden vojak padol a traja boli zranení.

19. júla sa začala streľba z veľkej deväťkanónovej batérie a trvala celý deň. Keďže správa o priblížení sa tureckej armády sa znovu potvrdila, odišiel plukovník Heisler s tisícpäťsto jazdcami na výzvedy k Hronu. Popoludní prišiel do tábora dragúnsky pluk grófa Magni-ho. Dážď veľmi pokazil priekopy, preto sa teraz sústredili iba na ich opravu. Okrem polovice veľkého zákopu a zákopu pre šesť mažiarov sa novšie práce nemohli dokončiť.

20. júla 1685 v dôsledku správ o príchode Turkov odišlo päťtisíc bavorských a lúneburských dragúnov do Komárna vybudovať na brehu Dunaja niekoľko valov a postaviť predmostia na zabezpečenie dvoch pontónových mostov. Toho dňa dokončili veľký zásyp a v noci ho osadili kanónmi. Ranený bol jeden kapitán z met-ternichovského pluku, jeden lúneburský kapitán, traja alebo štyria vojaci.

21. júla sa začala streľba z devätnástich kanónov veľkej batérie a trvala celý deň. Strieľalo sa aj z dvanástich mažiarov z dvoch dokončených mažiarových batérií.

22. júla bola streľba z devätnástich kanónov a osemnástich mažiarov úspešná. O druhej hodine popoludní vypukol v pevnosti požiar. Horelo celú noc a zhorela značná časť pevnosti. Pri ohni bolo vidieť, ako bomby vyhadzujú do vzduchu mŕtve telá.

23. júla postavili dve nové batérie. Jednu s piatimi a druhú so šiestimi kanónmi. Zenisti sa pokúsili na člnkoch preplávať hradnú priekopu a člnky pripevniť k hradbám. Pokus sa nepodaril a prišli pri ňom o život plukovník Rosa a kapitán ženistov. Na radu in-žiniera Megrignyho sa rozhodli vypustiť vodu z hradnej priekopy vykopaním jarku pred Ernestovou baštou. Denne tu potom pracovalo šesťsto chlapov. Na vyplnenie hradnej priekopy nazvážali množstvo raždia a viac ako tritisíc vriec piesku. Arciknieža Karol vyzval prostredníctvom trubača pašu, aby pevnosť odovzdal. Stráž parlamentára nevpustila, len mu z diaľky dali na vedomie, že nemajú kľúče od Nových Zámkov. Má ich budínsky paša, nech si ich pýtajú od neho. Pokiaľ ide o nich, budú sa brániť až do konca. Keď Karol Lotrinský napísal novozámockému pašovi a žiadal ho, aby so zajatcami nezaobchádzal zle, lebo im to po dobytí pevnosti vrátia, paša list neprijal. Priniesli na hradby oheň a list spálili. Vtedy hlavný veliteľ nariadil pripraviť sa na útok. Rozkázal priekopu na dvoch mies-tach zasypať. Túto prácu dokončili až 25. júla.

Plukovník Heisler sa 24. júla vrátil od Hrona so správou, že pri Budíne je štyridsaťtisíc Turkov. Zhromaždená jazda z pohraničných hradov s Tatármi a pod velením temešvárskeho pašu ešte stále stojí medzi Ipľom a Hronom. Popoludní sa pri vydávaní streliva dostal oheň do jedného súdka s pušným prachom. Pri výbuchu zahynulo alebo bolo zranených štrnásť vo-jakov. Večer o deviatej hodine urobilo dvesto janičiarov pri Viedenskej bráne výpad. Chránení vysokou trávou pred pevnosťou prekvapili švábsku stráž, ktorá strážila nedokončenú redutu a zabili jedného podplukovníka, dvoch kapitánov, dvoch poručíkov a stodvadsať vojakov. Ich hlavy nastokli na tyčky a vystrčili na baštách.

25. júla začali strieľať z batérií na dvoch krídlach proti vnútorným stenám bášt. Zároveň smerom od tretieho paralelného prekopu pokúsili sa urobiť v hradnej priekope dve hate. Jedna bola proti ľavej prednej strane Forgáchovej bašty, druhá proti ľavej prednej strane Českej bašty. Táto práca, ktorá mala veľký vplyv na osud pevnosti, vyburcovala tureckú posádku z doterajšej nečinnosti. Ešte toho dňa podnikli výpad proti tým, čo zasypávali priekopu. Hať sa síce Turkom nepodarilo zničiť, ale zabili viacero dôstojníkov, poddôstojníkov a vojakov. Lúneburskému podplukovníkovi Carbonovi a jednému inžinierovi prestrelili obe nohy, ťažko ranili aj dvoch francúzskych dobrovoľníkov.

26. júla značne pokročilo zasypanie priekopy. Pri Ostrihomskej bráne urobili Turci výpad a podarilo sa im pri Ernestovej bašte zasypať jarok v dĺžke štyridsať siah. Tento jarok vykopali preto, aby mohli odviesť vodu z hradnej priekopy. Pred Ostrihomskou bránou vykopali päťsto krokov dlhý prekop, spojili ho s tretím paralelným a postavili tam aj redutu, aby prekazili ďalšie pokusy.

27. júla pokročilo zahatanie priekopy skoro až po bašty, ale v nasledujúcich dňoch Turci zničili takmer celú prácu. Hať sa robila z raždia a Turci ju 28. júla bombami a fakľami pred Forgáchovou baštou zapálili, nasledujúci deň aj pred Českou baštou. Podobný osud stihol aj hrádzu pred bavorskou batériou. Hate zhoreli až po hladinu vody. Vtedy padol poručík gróf Puchaim a aj druhý poručík z Aspremontovho pluku. Ranený bol jeden kapitán z Aspremontovho pluku a kapitán Lagata zo Souchésovho pluku. Aj rana bavorského dobrovoľníka baróna Geru bola smrteľná. Na väčšie znepokojovanie nepriateľa poskytli Švábom pomoc sedemsto cisárskych pešiakov a dvesto jazdcov, ďalej bavorské a lúneburské vojsko pod velením cisárskeho plukovníka. Kľukatú priekopu viedli smerom k bráne. Most a palisádu pred pevnosťou spálili a začali robiť nový prechod ponad priekopu. Hlavnému veliteľovi prišla správa, že turecká armáda odišla z Budína a postupuje na Ostrihom. Z toho usúdil, že turecký hlavný veliteľ zamýšľa obliehať Ostrihom a oslobodiť Nové Zámky. Rozhodol sa teda pokračovať v dobýjaní Nových Zámkov a poskytnúť Ostrihomu pomoc. Pokladal svoje sily za dostatočné na tento dvojnásobný podnik.
Vypálený baterijný zákop bavorského vojska obnovili 30. júla a usilovne pracovali na hatiach v hradnej priekope.

31. júla 1685 priniesol jeden husár od Hrona správu, že štyridsaťtisíc Turkov obkľúčilo Ostrihom, ale iné operácie ešte nezačali.
1. augusta popoludní podnikli Turci silný výpad. Zne-pokojovala ich dlhá a nedostatočne zabezpečená paralelná priekopa pri Ostrihomskej bráne, slúžiaca na zabezpečenie odtokového jarku. Zaútočili teda na ňu. Zabili päťdesiat ľudí zo stráže, medzi nimi kapitána Purgerelliho a dvoch poručíkov. Podplukovník Gallen-fels a kapitán Beck (prvý z Beckovho, druhý z Metter-nichovho pluku) boli nebezpečne zranení. Energické vy-stupovanie Turkov v Nových Zámkoch, úspechy pri obrane v posledných dňoch, obliehanie Ostrihomu a Vyšehradu, to všetko mýlilo Karola Lotrinského a jeho dôstojníkov. Nebol im úplne jasný seraskerov plán a začali veriť, že by chcel dostať cisársku armádu na pravý breh Dunaja, a potom by sa rýchle a s presilou mohol vrhnúť na slabé obliehajúce vojsko. Tento predpoklad akoby potvrdzovala správa, že Turci idú na Dunaji robiť most.

2., 3. a 4. augusta sa usilovne pokračovalo v budovaní hatí. Postarali sa, aby ich nemohli zničiť ohňom. Knieža Karol poslal 3. augusta dvesto uhorských vojakov, aby znovu vykopali jarok, ktorý Turci zahádzali. Poľného zbrojmajstra de Souchésa pri zahŕňaní priekopy nebezpečne ranili.

4. augusta predpoludním prišli do tábora štyri pešie pluky kolínskeho kurfirsta. Obaja kurfirsti a knieža Karol Lotrinský im vyšli v ústrety. Medzitým vybehli z Nových Zámkov piati tureckí jazdci v uhorských šatách. Šťastne sa dostali cez líniu obliehateľov roztiahnutú okolo pevnosti, a tak leteli ďalej, že nebolo možné ani jedného chytiť. Paša ich pravdepodobne poslal k budínskemu vezírovi so žiadosťou o pomoc.

5. augusta postavili tri nové zákopy. Jeden pre dvadsaťtri kanónov uprostred tretej paralelnej priekopy v oblúku smerujúcom proti najbližšej kurtine. V ďalších dvoch malo byť po päť kanónov. Boli vybudované na okraji hradnej priekopy a obrátené proti vnútorným múrom bášt.

Medzitým sa začalo pravidelné obliehanie Ostrihomu Turkami. V hlavnom stane pod Novými Zámkami však naďalej trval zmätok. Jedni radili dobýjať pevnosť nerozdelenou silou a radšej obetovať Ostrihom. Iní, medzi nimi najmä bádenský markgróf Ľudovít, boli proti tomu, lebo sa domnievali, že držať Ostrihom a spolu s ním pobrežie Dunaja až po Budín je dôležitejšie ako Nové Zámky. Zasadzovali sa za bezodkladné oslobodenie Ostrihomu. Tieto dva návrhy odniesol gróf Lam-berg do Viedne, aby o tom rozhodol kráľ. Dvor, prijmúc návrh markgrófa Ľudovíta, nariadil, aby príslušná časť vojska ďalej pokračovala v dobýjaní Nových Zámkov a knieža Karol s hlavnou armádou hneď odišiel oslobodiť Ostrihom.

Gróf Lamberg sa vrátil s kráľovským rozkazom 6. augusta pod Nové Zámky. Ešte toho dňa zvolali vojenskú radu, na ktorej sa dohodli, že poľný maršal Caprara so šestnásťtisícovým vojskom, ktoré sa skladalo zo šesťtisíc cisárskych, dvetisícsto bavorských, dvetisíc lúne-burských, tisícštyristo kolínskych, tisícšesťsto švábskych, tisícštyristo franských a tisícpäťsto hajdúchov, zostane dobýjať Nové Zámky. Hlavný veliteľ s ostat-nou armádou pôjde oslobodiť Ostrihom.

7. augusta sa pohli smerom ku Komárnu. K tomuto vojsku sa pripojili bavorský kurfirst, knieža Waldek, Ľudovít Badenský a všetci princovia, dovedna okolo štyridsaťtisíc mužov.
Caprara zostal pod Novými Zámkami. Jeho prvou úlohou bolo stiahnuť veľmi rozsiahlu obliehaciu líniu a zabezpečiť brody na rieke Nitre príslušnými opevneniami. Ukazovalo sa to tým potrebnejšie, lebo následkom trvalého sucha bolo málo vody. Táto práca si vyžiadala mnoho síl, preto výstavba dvoch prechodov cez hradnú priekopu 7. a 8. augusta pokročila len veľmi málo. Pravý prechod bol už blízko k hlavnej trhline vo Forgáchovej bašte a Turci sa ho znovu pokúšali zapáliť bombami, fakľami a inými horľavinami, ale pre opatrnosť obliehajúceho vojska sa im to nepodarilo. Inak sa Turci bránili veľmi húževnato. Sultán sľúbil pašovi, že ak pevnosť ubráni, bude jeho. Ak sa však vzdá, dostane hodvábnu šnúru. Od Ostrihomu bolo neprestajne počuť streľbu, z čoho sa dalo usúdiť, že Turci silne útočia na hrad. Poľný maršal tam poslal silné stráže.

9. augusta chytili jedného Francúza, ktorý bol preoblečený do uhorských šiat a získal tak všetky správy z cisárskeho tábora. Keď chcel vniknúť do pevnosti, vtedy ho chytili, poviazali a poslali do Komárna. Toho dňa chytili aj druhého špióna. Jeden Thôkôlyho preoblečený plukovník prišiel pod menom francúzskeho rytiera a chcel sa dostať do Nových Zámkov. Conti ho však ako vyzvedača vydal Caprarovi.

10. augusta bomby a granáty tak prudko padali do pevnosti, že Turci začínali strácať odvahu. Preto ich Caprara vyzval, aby sa vzdali. Pašovi navrhol, že äk sa vzdá, môže slobodne odísť s celým vojskom, výzbro-jou a ešte aj so zajatými kresťanmi, čo sú v pevnosti. Paša odmietol. Potom dorážali na pevnosť s ešte väč-šou energiou.

11. augusta ešte väčšmi rozšírili pravý priechod cez priekopu. Turci ho opäť skúšali bombami zničiť, ale aj teraz ho poškodili len trochu. Aj vodu z priekopy vypúšťali silnejšie. Keď ju v noci 10. augusta merali, zistili, že voda siaha iba po kolená.
Po správe, že 10. augusta prestali Turci obliehať Ostrihom a utáborili sa oproti kresťanskému vojsku v údolí Dunaja, Caprara opäť poslal silné stráže smerom k Parkanu a k Ipľu, aby sa včas dozvedel o všetkom, čo sa deje. Dovtedy padol pred pevnosťou bavorský plukovník gróf Sallaburg, inžinier de Ville, dvaja poručíci a dvadsaťštyri vojakov. Delostrelecký kapitán Zimmerman bol smrteľne zranený.[42]

12. augusta po zotmení presunuli dvanásť ťažkých kanónov do veľkého zákopu. Noc bola veľmi jasná a pri budovaní pravého priechodu cez priekopu padlo sedem pešiakov a dvadsaťtri bolo vyradených z ďalšieho boja.

13. augusta pri budovaní priechodov bolo zase dvanásť mŕtvych a zranených. K veľkej batérii pridali ďalších dvanásť kanónov. Priechody cez priekopu boli už skoro hotové, preto bolo treba urobiť opatrenia na útok. Caprara dal priniesť z Komárna nástroje. Dve batérie postavené na okraji priekopy, ktoré mali prerážať múry, spojil komunikačnou líniou, aby mohli prechod vojska cez priekopu podporovať aj streľbou z pušiek.
Napokon nechal vybudovať kryty na zhromažďovanie vojska pred priechodmi cez priekopu, aby sa útočiace oddiely mohli bezpečne zoraďovať.[43]

14. augusta sa z pevnosti vyrútilo dvadsať Turkov v uhorských šatách. V zlosti zabili niekoľkých mužov, ale dvoch Turkov zajali.

Batérie určené na prebíjanie múrov a čakajúce, až budú všetky prípravy na útok hotové, začali 15. augusta strašné dielo. Štyridsaťtri ťažkých kanónov a desať mažiarov s takou prevahou doliehalo na predné a bočné strany bášt, kurtiny a vnútorné časti pevnosti, že turecká paľba úplne zmĺkla. Budova, v ktorej boli uložené potraviny,[44] pašov palác a františkánsky kostol zhoreli. Práce na spojovacej línii a miestach určených na zhromažďovanie útočných kolón ako aj pri prechodoch cez priekopu mohli bez prekážky pokračovať aj za bieleho dňa. Popoludní síce Turci z Forgáchovej bašty znovu zapálili ručnými granátmi a fakľami priechod cez priekopu, ale všetko bolo pripravené na hasenie, a tak hať bola čoskoro opäť v poriadku.[45]

16. augusta sa mal včas ráno začať útok. Vojsko bolo už na zhromaždištiach a pripravené čakalo na rozkaz. Zrazu prišiel silný lejak, svahy boli klzké a obávali sa, že pušky zlyhajú. Caprara preto odložil útok na druhý deň. Turci využili tento čas a postavenia za trhlinami opevnili palisádami. Trhliny zatarasili debnami naplnenými zemou.46
Na úsvite 19. augusta 1685 sa vojsko znovu chopilo zbrane. Tritisíc mužov určených do útoku rozdelili na dve kolóny po tisícpäťsto mužov. Stáli pripravení na určených miestach. Ľavej kolóne velil bavorský generálmajor Rummel, pravej poľný zbrojmajster gróf Scherffenberg. Caprara s hlavným inžinierom Klein-wächterom boli pri zálohe, ktorej velil lúneburský generál Dumont. Kolóny sa pohli o siedmej hodine. Prešli prechodmi cez hradnú priekopu a začali vychádzať k trhlinám. Vzápätí sa tam zjavili Turci a ručnými granátmi, kameňmi, kosami a kopijami sa usilovali odraziť útočníkov. Títo podporovaní stálou delostreľbou zlomili hrdinský odpor, vyliezli do trhlín a Turkov odtiaľ zahnali. Keď Turci vyvesili bielu zástavu, bolo ich už tisíce na baštách. Väčšina Turkov zahadzovala pušky a šable. Ale už bolo neskoro. Vojaci nechceli počuť volanie o milosť, ani mu rozumieť, len sa na nich neľútostne hnali. Turci sa utiahli na vyvýšené miesto násypu, znovu vztýčili bielu zástavu a prosili o milosť. Ale ani teraz, podobne ako prvý raz, to nemalo účinok. Útočníci obsadili aj toto miesto a zahnali Turkov do mesta, kde sa zúfalo stiahli do domov. Rozhnevaní vojaci sa nemilosrdne vrhli na nich a za hodinu pobili tisícdvesto (podľa iných správ šesťsto) Turkov. Asi štyristo mužov sa stiahlo na ďalšie bašty, aby sa zachránili skokom do priekopy a útekom, ale tamojšia jazda ich do jedného porúbala. Po útoku zostalo z celej tureckej posádky pri ženách iba dvesto zajatcov. Paša, veliteľ pevnosti, bol smrteľne ranený a o niekoľko minút aj zomrel. Jeho hlavu vyvesili na žŕdke na Viedenskú bránu. Tak po dvojhodinovom boji na baštách dobytých Nových Zámkov viali cisárske zástavy. Caprara ešte o desiatej hodine predpoludním poslal správu o víťazstve kráľovi do Viedne. V správe, s ktorou letel do Viedne poľný zbrojmajster gróf Scherf-fenberg, opísal gróf Caprara v hlavných črtách víťazstvo, pospomínal hrdinské skutky všetkých dôstojníkov a mužstva pri útoku a oznámil, že dovtedy, kým nedostane ďalšie dispozície, postaví do pevnosti ako posádku pluky de la Verného a Aspremonta a dá urobiť najpotrebnejšie opravy na rozstrieľaných baštách. V dobytých Nových Zámkoch víťazi našli deväťdesiatdeväť kanónov, tisíc centov pušného prachu, šesťdesiat olovených platní, z ktorých každá vážila tri centy, dvadsaťšesť centov liateho olova, tristo centov knôtu, veľké množstvo kanónových gúľ a potraviny skoro na rok.

Medzi korisťou vynikala najmä hlavná zástava pevnosti, ktorú pri útoku dobylo švábske vojsko a jeho veliteľ generálmajor Karol Gustáv, markgróf badensko-durlašský ju venoval stavom krajiny. Zástava bola 18 stôp dlhá a 10 stôp široká a pre hrúbku látky bola taká ťažká, že ju nebolo možné niesť v ruke, ale držali ju pripevnenú k pohyblivému stĺpu. Celá zástava bola z drahého zeleného hodvábu, podobná svätej prorokovej zástave, chránenej v mekkskej mešite. Uprostred novozámockej hlavnej zástavy bol po šírke pol druha stopy široký pás, ktorého dva okraje boli zdobené bielymi ozdobami so svetlými obrubami a prostriedok zlatými arabskými písmenami. Jedno aj druhé bolo umelecky vyšité na bielej ploche. Od pásu k žrdi bolo v troch podobách „I" jedno pod druhým, v druhej časti v podobe „H" sedem kruhov rozličnej veľkosti, v ktorých okrem ozdôb a litier sú zlatom vyšité polmesiace v červenom poli a hviezdy znamenajúce víťazstvo. Na páse ako znak dôrazu a dôkladnosti sa nachádzajú prvé tri verše 48. súry Koránu o víťazstve:
Veru sme ti dali dosiahnuť zjavného víťazstva, (aby si vedel), že boh ti odpustil tvoje predošlé i neskoršie viny a dovršuje svoju milosť nad tebou a vedie ťa cestou priamou, a že ti boh pomáha pomocou mocnou!

V deviatom, najväčšom, kruhu nad hviezdou v podobe polmesiaca sú tieto slová:
Nieto boha okrem Alláha! A na okraji: Muhammad je prorok boží!
V siedmom ovale: Alláh je veľký! To isté je aj v štyroch kruhoch v rohoch.
V pevnosti našli štyridsať zajatých kresťanov. Veľmi sa tešili z oslobodenia. Ostatní buď pomreli od hladu alebo pohynuli inak, keďže ich nútili bojovať v prednej línii a robiť.
Keď víťaznému vojsku prešla zlosť, ušetrili pekné turecké ženy a deti. Zeny predávali cisárskym dôstojníkom podľa krásy po sto zlatých alebo po sto ríšskych toliarov.
Pri dobýjaní pevnosti v útoku padlo sto mužov a dvaja poručíci. Počas celého obliehania bolo tristo mŕtvych a tristošesťdesiatšesť ranených, medzi nimi, viacero vysokých a schopných dôstojníkov.[47]

Aký smútok spôsobil pred dvadsiatimi dvoma rokmi pád hlavnej ochrannej bašty Uhorska Nových Zámkov aj v ostatných častiach krajiny a pre blízkosť pevnosti v celom kresťanstve, práve taká veľká bola teraz radosť nielen v krajine vyčerpanej utrpením, ale aj v celej Európe. Nové Zámky boli najzápadnejšou a najsilnejšou osmanskou pevnosťou. V bojoch skúsená a fanatická posádka takmer štvrťstoročie bezprostredne doliehala svojou hrozivou mocou na uhorské kraje v blízkosti Rakúska, kde si podrobila dvesto dedín,48 územie Uhorska zmenšila na úzky pás a držala v ustavičnom strachu aj dedičné krajiny.
Nové Zámky hrali v tom čase úlohu vo svetových dejinách a ich osud zaujímal celú Európu. Preto keď ich dobyli späť od Turkov, konali sa slávnostné bohoslužby aj mimo Uhorska, od Neapola, Ríma a Benátok až hore po Vratislav, Hamburg a Brusel robili sa iluminácie.
V Augsburgu sa na oslavu slávneho víťazstva konala 2. septembra 1685 skvelá slávnosť. Na bohoslužbách s ďakovnou kázňou a so spevom Te Deum, hrmeli delá, vyzváňali zvony. Večer usporiadali veľkolepý ohňostroj. Opis ohňostroja vyšiel o dva roky v citovanom Wagne-rovom diele.

Aký význam pripisovali dobytiu Nových Zámkov, poznať aj z toho, že na pamiatku dali raziť medaily. Doteraz poznáme tieto exempláre:

1. Strieborná pamätná medaila
Averz: medzi palmovými ratolesťami písmeno L s korunou (Leopold) a potom legenda: Neuhäusel A. 1581. erbaut. A° 1663. 26. Sept. durch Accord An die Turken kommen Dann A° 1685. den 19. Aug. Durch K. M. Leopoldische Waffen mit Sturm Wieder erobert worden. Gott sey die Ehr. Reverz: nákres Nových Zámkov, nad ktorými sa vznáša holubica ožiarená svetlom hviezdy. V zobáku má palmovú ratolesť a v pazúroch meče. Pod tým je legenda:
Dem Leopold das Gluck ist hold, den Glucks stern klar Neuhäusl stellt dar. Na obvode medaily:
Der Christen gegen Wehr, Dem Hochstein sey die Ehr. Sieg Palmet mehr und mehr. [49]

2. Strieborná pamätná medaila
Averz: nákres pevnosti s legendou okolo:
ManDat Caesar et aLta arX eXpVgnatVr. OVate. (Cisár rozkáže a dobyje sa veľký hrad. Oslavujte!)
Reverz: nad nákresom pevnosti sa vznáša orol s roztiahnutými krídlami. V jednom pazúre drží meč, v druhom štít s dvojitým krížom. Legenda okolo:
VIVat LeopolDUS IMperator HVngarlae reX, hostIs efferI terror. (Nech žije cisár Leopold, postrach divého nepriateľa.)
Na okraji zvonku:
VIVas VIVar neC VltaM perfIDa LInqVas[50]

3. Strieborná pamätná medaila Averz: obliehaná pevnosť s legendou:
Neuhäusel expugnatur die 3/19. Aug. 1685. Reverz: Nad pevnosťou sa vznáša orol s korunou na hlave. V pazúroch jednej nohy drží meč ovinutý palmovou ratolesťou, z druhej púšťa hromy na vlka bežiaceho pod ním. Text:
Et stabulo et campo depulsus lustra requirit.51

4. Strieborná pamätná medaila
Averz: Obliehaná pevnosť a nad ňou rozvinutá stužka s legendou:
Gaudium Imp(eratoris)
Reverz:
Neuhäusel erbaut A° 1581 Von Túrken erobert A° 1663 Von Kays. May. belägert 17. Juni 7. Juli. Mit stürmender Hand erobert den 9/19 Aug. A° 1685.

5. Strieborná pamätná medaila
Na pamiatku bitky pri Ostrihome 16. augusta 1685 a dobytia Nových Zámkov so znakom norimberského zlatníka L. G. L(aufera).
Averz: Bavorský, lotrinský a waldeckovský erb, nad nimi:
In Aug. MDCLXXXV
Pod erbami:
Pfeile des Heils Wieder die Syrer 2. Kon. XIII. V. 17. Vpredu stužkou zviazané tri šípy. Reverz: Bitka, nad ňou orol s korunou, ktorý drží mapu, zobrazujúcu vedutu Nových Zámkov s nápisom: Neuhäusel. Den 9/19. Aug. Erob. Neutra Fluss
Nad bitkou je zľava v pozadí mesto, nad ním na dúhe a v lúčoch Matka božia, v ruke drží kríž a nohami šliape po polmesiaci.
Dolu:
Schlacht bey Gran 6/16 Aug.
Na obvode:
Das Thaten Die Drey Helden 2. Sam. 23. V. 17.

6. Strieborná pamätná medaila Od norimberského zlatníka G. H. (Hautsch). Averz: Nové Zámky dobýjané kresťanskými oddielmi, hore nápis:
Neuhäusel
Reverz: Nasledujúci nápis v pätnástich riadkoch: 1663. / Den 7. Augusti / ward die Vestung / Neuhäusel / von Turcken belägert / und den 26. Sept. mit Accord / ubergangen. / Anno 1685. den 11. Juli von / der Christlichen Armee / widerumb belägert, und / / den 19. Augusti darauf / mit Sturmb erobert / wor-den. / Dafür Gott / sey Lob.52

7. Strieborná pamätná medaila Od zlatníka J. K. (Kittela).
Averz: Veduta Nových Zámkov s kruhopisom: Ausa luis proprioque solum diademate pulsos.
Reverz: VYVarinum / D. 26. Sept. An. 1663. / a Turcis Capta, / sed succenturiamte / semper Augustissimi / Leopoldi / industrioso consilio / Divina Providentia / profligato pridie ad / Strigoniens. Campos suppetias / allaturo barbaro / glorioso assultu / D. 19. Aug. ita recepta / Vt MoX frVstra / reLVCtans BVDa / seqVare.53

8. Strieborná pamätná medaila Pochádza od zlatníka J. K. (Kittela).
Averz: Podobizeň bavorského kurfirsta Maximiliána s kruhopisom:
Maximil. Emman. Elect. Bavar. Turcar. Vietor.
Reverz: Bavorský lev drží zemeguľu, na ktorej sú mená miest: Pest, Ofen, Weitzen, Gran, Wien, Neuhäusel.
Kruhopis:
Glória Bavariae.54

9. Strieborná pamätná medaila
Averz: Bohyňa Pallas drží dve tabule. Na jednej je zobrazené víťazstvo pri Ostrihome, na druhej veduta Nových Zámkov.
Nápis na spodnej časti:
Anno 1685 6/16. Aug. Turca Strigonio Frustra oppug-nato acie vincitur, 9/19. Aug. Neoheuselium vi capitur.
Reverz: Pallas sediaca na koni, ozbrojená štítom a kopijou, sprevádzaná psami, ženie nepriateľa.
Kruhopis:
AqVILa AVgVstI Mense AVgVsto oppVgnatlone VICtrIX
LVpos tVrCICos glorlosa VenatrIX Verterat In Lepores.
Na okraji zvonku:
Vivat et floreat Josephus, divina gratia in Regem Hungariae coronatus.

10. Strieborná pamätná medaila
Averz: V hlbokom poli veduta Nových Zámkov. Kruhopis:
ManDat Caesar et aLta arX eXpVgnatVr OVate. Reverz: Hromy bijúce do dvoch hradov a tureckého jarma. Hrady predstavujú Nové Zámky a Ostrihom. Kruhopis:
Fulmina Augusta, Ab Augusto, mense Augusto.

11. Strieborná pamätná medaila Averz: Poprsie Leopolda I. a kruhopis:
Imp. Caes. Leopold Pius Fel. Aug. Restitut. Hung.
Barbar. Triumphat. P. P. Dolu zlatnícky znak H. W. (Wolrab) a rok 1686. Reverz: Dvaja anjeli držia pod korunou lúčmi ožiarené veduty Budína, Szolnoku, Novohradu, Prešova, Užhorodu, Nových Zámkov, Tokaja, Sarvaša, Košíc, Szegedu a Pécsu. Naspodku polmesiac a z dvoch strán nápis: Justissima — reunio. Na okraji medaily:
Non aliena petit, repetit rex rapta coronae; Ad Dominum ut redeant, vis trahit unit amor.55

12. Strieborná pamätná medaila
Averz: Poprsie Leopolda I. s vavrínovým vencom, na ratolestiach ktorého sú veduty hradov: Jágra, Nových Zámkov, Szolnoku, Vacova, Budína a Weisskirche-nu, pod tým v troch riadkoch:
Leop. I. D. G. Caes. Germ. S. A. Turc. Viet.

Reverz: Boj gigantov s Jupiterom, ktorý letí na orlovi a drží blesk a ríšske jablko. V ratolestiach na obrube sú veduty Prešova, Košíc, Tokaja, Onodu, Osijeku a Užhorodu. Dolu v troch riadkoch: Jovi Hung. Rebell. Ultori 1686.[50]

V cenníku Adolfa Hessa vo Frankfurte nad Mohanom je uvedených viacero medailí, razených na pamiatku znovudobytia Nových Zámkov.

Pokiaľ ide o situáciu v Nových Zámkoch po ich páde, ako sme už spomenuli, Caprara dal porobiť len najpotrebnejšie opravy a ponechal v meste dva pluky vojska pre prípad, že by sa porazení Turci ešte raz vzchopili a pokúsili sa dostať pevnosť opäť do svojej moci, alebo keby sa o to pokúsili thökölyovskí odbojníci. Do väčších stavieb sa nepúšťali, lebo všetka vojenská sila a finančné prostriedky boli potrebné na ďalšiu oslobodzovaciu vojnu. Opevňovať Nové Zámky ani nebolo potrebné, lebo 2. septembra 1686 oslobodili aj Budín, najväčšiu pevnosť v tureckých rukách. S úpadkom tureckej moci zapadala aj hviezda Thökölyho šťastia, a tak sa rozstrieľaná pevnosť nemusela už obávať blízkeho nebezpečenstva.
Zaujímavé je, ako opisuje roku 1687 Nové Zámky Holanďan Jakub Tollius,[57] ktorý bol vtedy v Uhorsku a prezrel si mesto, vtedy známe aj v cudzine.

„Z Bratislavy," píše Tollius, „som prešiel do Nových Zámkov, ktoré požiar a rumy pozbavili podoby. Môj hostinský, ktorý bol pri dobýjaní, mi rozprával, že s vojakmi hodil do ohňa vyše štyristo tureckých kníh, ktoré našiel v knižnici mimoriadne učeného tureckého duchovného, morabuda. Za tento skutok a slová som mu nezostal dlžen a povedal som, že za tie knihy by som mu zaplatil najmenej po toliari, keby ich nebol zničil. A tak za bezočivé vojenské šafárenie musel zaplatiť pokutu. Veľmi ho mrzelo, že by teraz tak ľahko mohol prísť k veľkým peniazom. Keďže som tu teda nemohol kúpiť turecké knihy, preskúmal som ruiny dvoch chrámov, z ktorých som si poznačil zlaté nápisy na stenách. Jeden bol nad dverami chrámu zvonku, druhý vo vnútri ďalšieho, ešte zničenejšieho chrámu, na zachovanej stene chóru. Vyšiel som aj na pomerne zachovalú vežu mešity, odkiaľ tureckí múezzíni zvolá-vali ľud k modlitbe, a s veľkým pôžitkom som sa pozeral po poliach širokej roviny. Jeden chrám, ako som už povedal, bol celkom v ruinách,[58] druhý štvorhranný len natoľko, že s neveľkými nákladmi by sa bol dal obnoviť. Zboku sa otvárali veľké okrúhle okná, vo vnútri po oboch stranách na stĺpoch spočívajúce klenutie vytváralo úzke siene. Viac som nemohol vidieť, lebo cez zasypané dvere som sa nemohol dostať dnu. Rozoznal som iba klenbu povaly. K štvorcu kostola bol na východ obrátený chór. Na južnom uhle bola delami trošku poškodená veža. Samotné mesto je malé. Nie je v ňom ani jeden nepoškodený dom. Mesto má iba dve brány. Inak sa mi zdalo, že nie je tak opevnené, ako by si na svoju povesť zasluhovalo. Obkľučuje ho len šesť bášt a okrem nich nemá obranné stavby. Nitra je tu skôr ako potok než rieka. Na obranu neslúži a s priekopami je aj priďaleko. K mestu sa možno dobre dostať zo všetkých strán. Bolo mi čudné, že zákopy, z ktorých pri dobýjaní strieľali, nezasypali, opevnenia batérií nerozhádzali a najmä, že prelomenú kurtinu nielenže neopravili, ale iba ledabolo zatarasili. Keby sa Turci, nedajbože, vrátili, pevnosť by nevydržala ani trojdňové obliehanie.
Medzi cisárskymi som zbadal opovrhujúce podceňovanie Turkov. Vôbec sa ich nebáli. No táto namyslenosť, škodlivá najmä vo vojne, sa im pomstí skorej, ako by sme si mysleli, najmä pre intrigy cisárových skrytých nepriateľov (Thökölyho prívržencov).

Nové Zámky boli pre Turkov veľmi výnosné. Daň chodili vyberať až po predmestie Bratislavy. Tým možno vysvetliť úpornosť obrany. Posádka sa dala radšej dorúbať, ako by vydala mesto.
Okolie Nových Zámkov je mimoriadne úrodné. Rozprestiera sa na ňom tristo alebo aj viac dedín, ktoré pred rokom 1664 (azda 1663) patrili spolu s mestom k majetkom uhorského arcibiskupa. Hovorilo sa, že cisár z milosti vrátil (arcibiskupovi) polia, ale pokiaľ ide o mesto, ešte sa nerozhodol."

Dobyté Nové Zámky zostali kráľovským majetkom do 1. februára 1691. Po zaplatení desaťtisíc zlatých ich vtedy prevzal do vlastníctva arcibiskupstva Juraj Széchényi. Okrem toho sa zaviazal udržiavať pevnosť podľa starého zvyku a dávať vojsku ročne 750 ostrihomských meríc obilia.[59]

Medzitým sa okrem posádky postarali aj o nové zaľudnenie Nových Zámkov. Podľa súpisu malo mesto roku 1700 244 gruntov. Celých, polovičných, štvrtinových a osminových usadlostí bolo 64 a 3/8, osem usadlostí mohol prefekt slobodne darovať, spolu teda 72 a 3/8 usadlostí. Z 244 stavísk bolo hotových 158, 11 poškodených začali práve opravovať a 75 bolo celkom spustnutých. Novousadených rodín s hospodárstvami bolo dvestotridsaťosem. Podľa národností bolo tu 138 maďarských, 58 slovenských, 30 nemeckých, 5 chorvátskych, po 2 talianske, české a francúzske a jedna turecká rodina, ktorá sa vrátila. Podľa spoločenského postavenia boli tu dvaja grófi, traja baróni, štyria veľmoži, sedemdesiattri zemanov, tridsaťjeden mešťanov, šesťdesiatjeden nezemanov, dvaja slobodníci, a šesťdesiat sedliakov. Dvadsaťosem rodín prišlo z miest, tridsaťdva z pevností a hradov, jedna z ostrova, deväťdesiatpäť z mestečiek a osemdesiatpäť z dedín. Pokiaľ ide o osídlenie r. 1685 prišlo do Nových Zámkov 28 rodín, r. 1686 11 rodín, r. 1687 7 rodín, r. 1688 15 rodín, r. 1689 15 rodín, r. 1690 11 rodín, r. 1691 18 rodín, r. 1692 16 rodín, r. 1693 18 rodín, r. 1694 14 rodín, r. 1695 20 ro-dín, r. 1696 21 rodín, r. 1697 14 rodín, r. 1698 12 rodín, r. 1699 11 rodín, r. 1700 2 rodiny. Pri nákupe pozemkov sa r. 1685 kúpili dva pozemky, r. 1686 jeden, r. 1687 jeden, r. 1688—89 nijaký, r. 1690 jeden, r. 1692 sedem, r. 1693 sedem, r. 1694 pätnásť, r. 1695 jedenásť, r. 1696 dvanásť, r. 1697 trinásť, r. 1698 jedenásť, r. 1699 osemnásť a r. 1700 šesť pozemkov.[60]

A tak sa Nové Zámky opäť vybudovali a zaľudnili ako pokojné remeselnícke, obchodné a roľnícke mestečko. Samotnú pevnosť zanedbali, hoci v nej do porážky Thôkôlyho povstania udržovali väčšiu alebo menšiu posádku, a tak začala upadať. Len keď sa horliví vlastenci na čele s Františkom II. Rákóczim začali búriť proti viedenskému dvoru, pošliapavajúcemu uhorskú ústavu, opevňovali Nové Zámky znovu. Tak sa im vrátila stará sláva a Nové Zámky boli päť rokov najväčšou Rákócziho pevnosťou proti Rakúsku. Po víťazstve Rakúska zrúcali svetoznáme bašty a mesto nerušene žilo, venujúc sa remeslu, obchodu a poľnohospodárstvu, požehnaným dielam mieru a kultúry.

---

POZNÁMKY

[1] Matunák uvádza: „Syn chudobných roľníckych rodičov z Albánska." Mehmed Köprülü (1575?—1661), velkovezír v rokoch 1656—1661, bol albánskeho pôvodu, ale nie je známe, kde sa presne narodil.

[2] Thúry, J.: Az 1663—64. évi hadjárat Rásid effendi nyomán. In: Hadtórténelmi Kozlemények (ďalej HK) 3, 1890, s. 361 až 380.

[3] Nové Zámky boli sídlom preddunajského a banskomestského kapitána, druhej osoby po palatínovi v záležitostiach obrany krajiny.

[4] Turci tým mysleli bane siedmich banských miest Kremnice, Štiavnice, Bystrice, Pukanca, Novej Bane, Banskej Belej a Ľubietovej, ktoré ležali na území preddunajského hlavného kapitanátu.

[5] Od čias Ferdinanda I. uhorskí králi platili osmanským sultánom ročne 30 000 dukátov tribút. Na základe mieru v ústí Zitavy dávali Habsburgovci len príležitostný dar.

[6] Podľa Rášida efendiho 10 000, podľa Forgáchovho listu 12 000 (pozri, Két levél gr. Forgács Adamról 1663-ból. In: HK 6, 1893, s. 718—723) a podľa Gy. Balása (Újvár (Érsekújvár) várepitészeti rendszere és katonai szerepe. In: HK 1, 1888, s. 199—223) 16 000 vojakov.

[7] Nepremysleným podujatím a najmä správou, ktorú poslal palatínovi, sa nám Forgách nejaví v priaznivom svetle. Neposlal prieskumné hliadky a slepo sa rútil do nebezpečenstva, a keď mu rozbili vojsko, nemohol pochopiť veľkosť porážky. Na dobrom koni sa dá na útek, teší sa z „čiernych koni, striebornej výstroje a zo zlatých strapcov" a s radosťou sa chváli palatínovi, že v bitke neutrpel väčšiu škodu, iba čo mu „guľka odniesla polovicu jednej gombičky na dolománe". To, že bola zničená jeho pechota a viacerí šľachtici (Juraj Esterházy, Juraj Illésházy, Ján Lippay, František Szorényi a iní) zostali mŕtvi na bojisku, akoby sa ho ani netýkalo. Ani ho nevzrušilo, že horko-ťažko zozbierané stoličné vojsko, určené na obranu Nových Zámkov, a nie na parkanské dobrodružstvo, celkom rozohnali. Naľakal sa len toho, že Turci, čo ho prenasledovali, prišli až k Novým Zámkom. Modlikál o pompe a vyhrážal sa, že vráti, čoho sa mu dostalo. Uvidíme, ako splnil svoj sľub. Jeho pôvodný list bol uverejnený v HK 6, 1893, s. 718—723 (Két levél gr. Forgács Adamról 1663-ból).

[8] Nemecký preklad listu u J. von Hammera-Purgstalla: Geschichte des osmanischen Reiches III,2 s. 539 a u J. Ch. Wagnera: Christlich- und Túrckischer Staedt- und Ge-schicht-Spiegel, Augsburg 1687, s. 69. Maďarský preklad u Gy. Balása, c. d., s. 216.

[9] Podľa Balása, Gy.: c. d. Podľa iných (Ortelius alebo Wag-ner) bolo poradie bášt iné.
Kurtina — úsek opevnenia medzi dvoma baštami.

[10] Horváth, I.: Tudományos Gyújtemény X, s. 76—91. Ortelius
redivivus et continuatus II. Frankfurt 1665, s. 247—297.

[11] HK 6, 1893, s. 722—23.

[12] Ak by sa niekto azda chcel odvolávať na Forgáchovu povestnú vozokanskú bitku z r. 1652, uveďme, čo o nej hovorí jeho významný súčasník, gróf Štefan Csáky v liste adresovanom košickému richtárovi Jánovi Kevickému z 3. septembra 1652: „Chudáka Ladislava Esterházyho zabili Turci spolu s dvoma bratrancami, synmi Daniela Esterházyho, podobne aj kapitána Františka Esterházyho, ktorého hlavu si aj odniesli. Pobili aj mnohých významných šľachtických synov. Píšu mi, že pán Adam Forgách spôsobil tento obrat, ale on sám ich hneď opustil a, ako je už jeho zvykom, prvý sa dal na útek." Tôrténelmi Tár 1892, s. 576.

[13] Odpis v AMK II, 26. 13. 2817.

[14] Ortelius redivivus et continuatus II, s. 284.

[15] Hammer, J. von: Geschichte des osmanischen Reiches VI, s. 456.

[16] List Banskej Štiavnice Kremnici zo 4. novembra 1663. Originál AMK II. 26. 13. 2830.

[17] Podľa Rášida efendiho, HK 3, 1890, s. 503.

[18] Hlavný komorský gróf, barón Andrej Joanelli písal 20. novembra 1663 z tekovského Sv. Kríža Kremnici, aby vďačne prijali kresťanskú posádku, ktorá odišla z Novohradu a je velmi umorená, zaopatrili ich odevom, potravinami a ubytovali. Originál AMK II. 26. 13. 2841. Podlá Hammera, J. von: c. d. III,2 s. 245 trvalo dobýjanie Novohradu dvadsaťsedem dní a padlo pri ňom osemsto až tisíc Turkov.

[19] V liste, ktorým 11. decembra 1663 vyzval Krupinu, aby sa podrobila, sa podpísal Hannsi. Odpis listu AMK II. 26. 13. 2829.

[20] Hasznos Mulattató I, 1826, č. 14. Esztergomi Kôzlony 1883, č. 49.

[21] Tudományos Gyíijtemény VII, 1822, s. 118. Balazsovits, T.: Brevis História conv. Ord. S. Franc. Ser. reform. prov. S. Mariae Hung. etc. Posonii 1869, s. 72. List bol na historickej výstave v Pešti 1886. Majláth, B.: A torténelmi kiállitás ka-lauza. Budapešť 1886, s. 131.

[22] Esztergomi Kôzlony 1883, č. 45. Podobný list poslal z Nových Zámkov Húseyin aga velkokrštenianskym richtárom, boženíkom a občanom. Uverejnil ho Samuel Nemes Literáti, Századunk 1839, s. 89. Podobný je aj turecký rozkaz z Nových Zámkov v Hasznos Mulattató I, 1839, č. 9.

[23] Wunderbarer Adlers-Schwung oder fernere Geschichts-Fort-setzung Ortelii Redivivi et Continuati. Joannes Constantin Feigius I. Theil. Wien 1694, s. 45—51. Nariadenie palatína Wesselényiho proti Balassovi, krupinskému hlavnému kapitánovi Michalovi Borymu, filakovskej, krupinskej, modro-kamenskej, beňadickej, levickej, topoľčianskej, nitrianskej, šintavskej a šalianskej posádke som uverejnil v práci Kor-pona várkapitányai. Krupina 1901, s. 49—50.

[24] Esztergomi Kôzlony 1883, č. 45.

[25] Adresa: „Adassék ez levelem az sambokréti várassi bírá-nak nagy hamarsággal kezekben (inou rukou) és kik belól vadnak, azoknak is Ujvárból. Na tej istej strane je atramentom nakreslená primitívna mapa: Polsko, Sliezsko, Trenčianska, Liptovská, Turčianska, Nitrianska stolica, rieky Dunaj, Hron, Ostrihom, atď. Uverejnené v Esztergomi Kôzlony 1883, č. 48.

[26] Esztergomi Kôzlony 1883, č. 47.

[27] Wunderbarer Adlers-Schwung, s. 109—146.

[28] Torténelmi Tár 1897, s. 259. Tento Jusuf ispaja (sipáhi) mohol byť vtedy v Nových Zámkoch novým jazdeckým lénni-kom, ktorý, nedostávajúc plat, bol odkázaný na to, aby získal dajaký príjem. Preto vyzval Nováčanov, aby sa po-drobili. Iní novozámockí lénnici od roku 1666 mlčia, lebo každý už mal svoje léno a podrobené obyvateľstvo z pri-nútenia riadne donášalo daň do Nových Zámkov.

[29] Wunderbarer Adlers-Schwung, s. 222—433.

[30] Ortelius redivivus et continuatus II; Wunderbarer Adlers-Schwung II, s. 6—7.

[31] Tamže, s. 7—9.

[32] Z knihy oslianskej fary uverejnil F. V. Sasinek, Slovenský letopis 2, 1877, s. 236.

[33] Bubics, Zs.: Cornaro Frigyes jelentései. Budapešť 1891, s. LI. Lazár, Gy.: A tôrôk birodalom tôrténete. Nagy Becskerek
1890, s. 409—410.

[34] J. Ch. Wagners Christlich- und Túrckischer Staedt- und Geschicht-Spiegel. Augsburg 1687, s. 70. Balás, Gy.: c. d., s. 433.

[35] Nitra, 10. júna 1683, v správe pre kremnického notára Tobiáša Karasa „Castra Comitis Palatini, quam etiam Armáda Suae Majestatis sunt dissoluta heri de nocte, effectum nullum fecerunt, praeter quam multos pagos in ruinám redegerunt, Suranium cum pago in ceneres conflagrarunt". AMK II. 26. 15. 3269.

[36] Wunderbarer Adlers-Schwung II, s. 132—139.

[37] Frankl, V.: A magyar nemzet tôrténete III, s. 189.

[38] Wunderbarer Adlers-Schwung II, s. 162.

[39] Balás, Gy.: c. d., s. 432.

[40] Wunderbarer Adlers-Schwung II, s. 163—168.

[41] Na oslobodenie samotných Nových Zámkov poslal pápež 150 000 ríšskych toliarov a na všetky protiturecké vojny poskytol Leopoldovi I. spolu 545 000 zlatých. Viedenský dvor otvorene priznal, že bez pápežovej pomoci by nebol mal možnosť znovudobyf Nové Zámky. Fraknói, V.: XI. Incze pápa. Budapešť 1886, s. 131.

[42] Caprarova správa z 12. augusta u Balása, Gy.: c. d., s. 444. J. Ch. Wagner, c. d., s. 70—79.

[43] Caprarova správa z 13. a 14. augusta u Balása, tamže. U Wagnera, tamže.

[44] Na mieste bývalého gymnázia.

[45] Caprarova správa z 15. augusta u Balása, tamže.

[46] Caprarova správa zo 17. a 18. augusta u Balása, c. d., s. 445. U Wagnera, tamže.

[47] Wagner, c. d., s. 77—79.

[48] Okrem toho boli spustošené celé oblasti a bolo vyničené maďarské obyvateľstvo na dolnom toku Váhu a Nitry: Komjatice, Ulany nad Zitavou, Ohaj, Lipová, Kostolný Sek. Nitriansky Hrádok, Potný Kesov, Slovenský Meder (Palárikovo), Nyárhíd (v chotári Nových Zámkov) a ďalšie dediny vymreli a neskoršie boli osídlené slovenským obyvateľstvom.

[49] Jeden exemplár tejto medaily sa nachádza v numizmatickej zbierke badenských markgrófov a druhý má Maďarské národné múzeum (MNM) — Széchényi: Tabulae Numis-maticae pro Catalogo Numorum Hungariae 34, T. 15. Mon-tennovo'sche Sammlung, 952. Unger 3114.

[50] V MNM — Korossy, L.: Esztergom felszabadulása a tôrók rabságból. Esztergomi Kozlôny 1883, č. 47.

[51] V MNM, Széchényi 34, T. 10. Montennovo, 950. Auctions-Ca-talog der Sammlung Th. von Hiersch, 594.

[52] V MNM, Széchényi, 35. T. 17. Montennovo, 952. Unger, 3114.

[53] Jeden exemplár tejto medaily má vo svojej bohatej zbierke Štefan Kupec, banský inžinier v Kremnici. MNM, Széchényi, 35, T. 18. Montennovo, 962.

[54] Pozri Schmitth, N.: Imperatores Ottomanici. Tyrnaviae 1749 až 1766. Montennovo, 1031.

[55] V bývalej c. a k. umeleckohistorickej zbierke vo Viedni. Majláth, B.: A torténelmi kiállitás kalauza, Budapešť 1886, s. 437, č. 1672. Montennovo, 1028.

[56] Majláth, B.: c. d., s. 439, č. 1676. Montennovo, 1029.

[57] Jakub Tollius bol lekárom v Utrechte. Zaoberal sa alchýmiou a hľadaním kameňov mudrcov. Cestoval po Nemecku, Itálii a Uhorsku. Roku 1660 bol u Mikuláša Zrínskeho, r. 1667 v Budíne a v banských mestách, r. 1687 v Bratislave a Nových Zámkoch. Svoje skúsenosti z ciest opísal v listoch priateľom, ktoré vyšli roku 1700 v Amsterdame pod názvom Epistolae Itinerariae ex Auctoris Schedis Postumis, Recen-sitae, Suppletae, Digestae; Annotationibus, Observationibus et Figuris adornatae cura et studio Henrici Christiani Hen-nini. Uhorská cesta, Iter Hungaricus, sa začína na s. 140. .Tollius zomrel 22. júna 1696. (Pozri Szamota, I.: Régi utazások Magyarországon és a Balkánon, 1054—1717, Budapešt 1891.)

[58] Dnešný farský kostol bol vystavený veľkej streľbe zo severu. Keďže obliehatelia neprestajne útočili na Forgáchovu a Českú baštu, kostol bol v smere streľby. Aj druhý, františkánsky kostol, bol vtedy mešitou a hoci nebol vystavený takej streľbe, zhorel.

[59] Codicillus, No. 161 (Pravdepodobne arcibiskupskej knižnice v Ostrihome. Pozn. editora.)

[60] Tripl. ordinis Conscriptio Incolarum et Sessionum Oppidi Ujvár. A° 1700. Fasc. 3. No. 32. M.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Egy nagyszabású koncertre hívjuk Vadkerti Imre rajongóit.  Október 5-én Komáromban lesz a buli, amelyen vendégként fellépnek Balázs Fecó, Varga Miklós, és mások.

 

 

 

 

 

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Frideczky János egy nem mindennapi személyiség. Nagy nevű pozsonyi család sarja, ükapja Neszter József Pozsony város főispánja, országgyűlési képviselő, a Pozsonyi Akadémia tanára volt. Neszter Jószef nevéhez fűződik az első casino Pozsonyban 1836-ban. Ükunokája a műintézményt 1999. szeptember 9-kén élesztette fel újra. Azóta a  Poszonyi Casinó hetente odavonzza falai közé a magyarokat nem csak a fővárosból, de a szélesebb környékről is.

---

Frideczky János 1941. május 7-én született Pozsonyban. Építészeti oklevelet szerzett 1965-ben, részt vett az Ifjú Szívek munkájában, kivette a részét a József Attila Ifjúsági Klub, valamint a Déryné Színkör tevékenységében. 1968. augusztus 31-én Németországba távozott, ahol tervezőirodát hozott létre. 1972-ben megkapta a német állampolgárságot. 1991-töl újra tevékenyen részt vesz a pozsonyi magyar közösség életében. 1993-ban megalapította a VIDEO Alapítványt és a Pacis Posonium Alapítványt. Alapítványai iskolabuszokat üzemeltetnek, nyári táborozást és karácsonyi ajándékokat biztosítanak magyar diákoknak. Egyszóval Mecénás.

Specifikus helyzete egyfelől bizonyos exkluzivitást biztosít számára, másfelől bizonyos értelemben pályán kívül helyezi a felvidéki társadalomban. Mit is kezdjen egy mecénással közösségünk, amelyben politikai képviselőink szigorúan saját zsebre dolgoznak és körülöttük ott téblábolnak krónikusan állástalan értelmiségieink meg a politikai hátszélre áhítozó vállalkozóink. Egy ilyen közeg nem feltétlenül örül a független személyiségeknek, főleg, ha azok tenni akarnak a közösségért, főleg ha saját pénzen. Talán nem véletlen, hogy Frideczky Jánosról az utolsó méltató cikk a felvidéki magyar médiában 2008-ban jelent meg.  Apró, bár árulkodó részlet, ahogy Frideczky Jánost kifelejtették a múlt hónapi Janics emlékkonferencia meghívottai névsorából. Politikusoktól túltengett a terem, de Frideczkyre (aki Janics Kálmánt folyamatosan anyagilag támogatta)  valahogy egyikük sem emlékezett már...

1995. 12. 10 Vasárnap

1997. 06. 25 Új Szó

2000. 02. 02 Szabad Újság

2000. 05. 01 Új Nö

2004. 03. 10 Szabad Újság

2008. 07. 02 Szabad Újság

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A felvidéki magyar pártok képviselői kezdenek nem szívesen látott vendégekké válni a közösségi rendezvényeken. Míg a politikai pártok a legkisebb hajlandóságot sem mutatják az elmúlt húsz évvel való elszámolásra, képviselőik nyomulnak mint a régi időkben. Bár ugyanúgy mondják ugyanazt, a felvidéki kisember türelme közben elfogyott és immár nyíltan szóvá teszi a pártok agresszív nyomulását a civil rendezvényekre. "Nem kérünk belőletek!" üzenik a Komáromi Öregdiákok lapjuk hasábjain.

 

 

 

 

 

 

 

 

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}