Szükségünk van rá...
Az ember édesanyanyelve és nemzetisége egyidős szokott lenni. Születésünktől,-a bölcsőtől a koporsóig elszokta kísérni az embert.
Napjaink szokásai már ezen túl mutatnak. A szabadabb mozgáslehetőségeink, a fiatalabb EU-s „történelmünkben“, már sok vonatkozásban nem ezeket a hagyományokat diktálják, tükrözik. A határok szabadabbá tétele, az emberek jobb munkalehetőségei, életfeltételei utáni utazás(vándorlás), új emberi kapcsolatokat alakít, sok esetben a szülőföldön kívül.

Az érvényesülés új és újabb nyelvismeretek elsajátítására kényszeríti az embert, hogy az emberi egzisztencia működő képes legyen, egy bizonyos életszínvonal magasságába, és ez a fiatal nemzedék számára, már lét kérdéssé válik manapság. Már nehéz “elvárni“, hogy a munka után kivándorolt fiatal nemzedék megtudja tartani indentitását, amikor sokszor az „anyaországi“, a „családi“ kötelék gyenge, a gyökerek sekélyek. Pedig a nemzeti, nemzetiségi hovatartozást, minden időben az a erős, „családi kötelék“ és az anyanyelv ismerete, a haza szeretete, a haza utáni ragaszkodás, az otthon tisztelete határozza meg. Bármerre is visz az életünk útja,- a szülőföld, az otthon(haza) utáni vágy érősseb mindennél.
Több százezer( millió )ember, család kényszerül napjainkban is (politikai),vagy más okok miatt is otthonát, hazáját elhagyni.

Sajnos még a XXI.században is szembesül az ember a nemzetiségi(nyelvi) problémákkal(a gazdaságiak mellett), melyek sokszor történelmi igazságtalanságokat hordoznak és a mai modern kor embere sem képes, túllépni rajta. Őseink bűneiért az unokák „szenvednek“, és egy végetnemérő körforgású „bűn és bűnhődés“ elve kíséri az emberi történelmet. Kár, hogy az „emberi“ még nem érett humánus(megbocsájtó)felnőttivé,- így több ezeréves tapasztalatával sem, és a régi sebeit nyaldosva, ujjakat okoz...

A nemzet, a nemzetiség az emberiség szép nagy „mezején“, egy csodálatosan szép,tarka, gazdag „virág“ csokorkén áll, káprázatos egyediségével, „illatával“,“színével“,sokrétűségével, mely ha eltűnik e világunkból szegényebbek leszünk, amit már pótolni soha nem fogunk tudni. Az emberi társadalomban, épp úgy, mint a természetben a fenntarthatóság a közös emberiben, a túlélésben van, amit az „élni és élni hagyni“ motivál, a szeretet, tisztelet a barátság, tolerancia jegyében, és a béke tud csak tovább éltetni...pedig az egész, csak egy emberi akaraton múlik!

Szükségünk van rá...

A hitre a reményre,
Az igazi, emberi erényre,

Mint Anyának gyermekére,
Virágnak a méhre,
A Földnek a Napra
és Égre,

Családnak a boldogságra,
Embernek a megbocsájtásra,

Szeretetre, megértésre,
Tűznek a melegére,

Otthon lenni,
valahol a világban,
Megmaradni azoknak,
Akik vagyunk,
S őseink voltak...
... de nem hiába.

Kell mint,
Szomjnak a víz,
Életnek a fény...
Fának a virága,
... anyanyelvünk e drága...           

Hinzellér László

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Olvastuk az örömteli hírt, hogy meglettek a magyar nyelvű utcanévtáblák. A városvezetés - lévén ők is MKP tagok - készségesen teljesítette az "Érsekújvári magyarok" nevű anonim Facebook csoport kérését. Így a táblaügyet letudhatjuk és a csoport nyomban további ambiciózus tervekkel állott elő - megpróbálják pl. rábírni a Mindenhatót, hogy az az Anyaszentegyház révén  az érsekújvári hívekkel magyarul (is) érintkezzen...  A legnagyobb kihívás mégis váratlan irányból jelentkezett.

Nem tudni ki tette (nem az "Érsekújvári magyarok" voltak),  de előkerült egy kimutatás, amely összehasonlította Érsekújvár és Komárom téli útkarbantartásra fordított kiadásait. Eből úgy tűnik, hogy nagyjából ugyanazért a szolgáltatásért az érsekújvári városháza több mint kétszer annyit fizet mint a komáromi, mindezt egy olyan szerződés alapján, amelyet a jelenlegi városvezetés még 2007 decemberében kötött saját magával (a részben a város tulajdonában levő cég ügyvezetője egyben a városi hivatal hivatalvezetője) 15 évre évi 2.12 mil. Euró értékben. Talán mondanunk sem kell mennyire kínos lenne, ha kiderülne, hogy a "magyar ügy"-ért folyó küzdelem színfalai mögött csendesen a város kifosztása zajlik...

A győzelmi jelentés kissé fanyar fogadtatásban részesült...

Az Anonimek nem adják fel, indul a következő széria ...

Itt valaki arról tájékoztat, hogy az érsekújvári városvezetés 130 ezer Euróval túlfizette a téli útkarbantartást...
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Najpopulárnejší slovenský obrázkový týždenník "Plus 7 dní" dlhodobo plní akúsi vyrovnávaciu  funkciu voči slovenskej verejnej mienke. Svojim rekordným nákladom 200 tis. ex. a dosahom na pol milióna čitateľov udržiava zdravú kritičnosť voči štátnej moci, v miere primeranej "ide po korupcii" a v neposlednom rade pomáha ľuďom približovať i konsenzuálny obraz minulosti. Kapitoly z histórie vychádzajú zhruba z poznania na úrovni školských učebníc, tu i tam málo popraviac, niečo doplniac. Význam týchto článkov je v tom, že utvára "obecné povedomie" o dejinných postavách a udalostiach, keď väčšina čitateľov sa o nich buď neučila, alebo učila  z iných učebníc inú históriu.

V septembri 2013 na 75. výročie Mníchovskej dohody redakcia vydala špeciálne 100 stránové číslo "Plus 7 dní Špeciál - Slovenský štát (1939-1945)" s podnadpisom "Začalo to Mníchovom" pod kuratelou osvedčeného tandemu historikov z HÚ SAV (D. Kováč, K. Hradská, I. Kamenec). Pod mnohými článkami sú podpísaní i stáli spolupraccovníci časopisu: P. Getting, L. Švihran, P. Hudák, M. Syrný, atď. Veľmi pekne graficky spracovaná a bohato ilustrovaná publikácia pripomína učebnice histórie pre základné a stredné školy - nie náhodou, ak zoberieme do úvahy mená zúčastnených historikov...

Koncepcia publikácie vychádza z toho, že mozaika článkov na vybrané témy vytvorí obraz doby a jej aktérov. Autori-historici predstavujú dnešný mainstream v slovenskej historiografii, každý z článkov ilustruje jednu alebo niekoľko ich téz.
Niektoré z článkov boli aj samostatne publikované v časopise pri iných príležitostiach.

Nemožno si nevšimnúť ani mnoho zhodných čŕt publikácie s príslušnými kapitolami dvojzväzkovej Kroniky Slovenska (Fortuna Print Bratislava 1999, Ed. D. Kováč).

Obsah publikácie:

1. Začalo sa to Mníchovom. Bol slovenský štát slepou uličkou či vyvrcholením dejín?
2. Najdôležitejšie udalosti - Zaujímavé dátumy rokov 30. jan. 1933 až 14. nov. 1945
3. Hitlerov komplot. Po nástupe k moci začal vodca systematicky budovať „svoju" Tretiu ríšu. Čo bola Tretia ríša? Hitlerove sľuby. Farárova návšteva.
4. Fanatik. Franz Karmasin bol na Slovensku obávanou Hitlerovou predĺženou rukou
5. Šialenci. Elita Tretej ríše podliehala mysticizmu
6. Autoritatívny štát.  Pri vyhlasovaní samostatného Slovenska mali mnohí poslanci v očiach slzy. Hlinkova garda. Pod "nemeckou ochranou". Cirkvi a štát.
7. Popravený prezident. „Slováci veria farárom. Tiso je farár a Tiso verí mne!" vyjadril sa Hitler. Posledný prejav.
8. Karierista. Tuku súd dvakrát uznal za vinného za to, že pracoval proti záujmom národa
9. Naivný? Ďurčanský pocítil Hitlerov odpor. Zahalený.
10. Prerátal sa. Karol Sidor bol premiéram iba štyri dni
11. Únik spod šibenice. Alexander Mach šíril strach
12. Vzorný satelit. V nacistických plánoch hrala Slovenská republika úlohu „vzorového štátu"
13. Vojnový rozkvet? Slovenské hospodárstvo v čase vojny. Imrich Karvaš.
14. Vojna za záujmy Hitlera. Nemci vraj v prípade víťazstva so Slovenskom nerátali
15. Boj o moc. Slogan Tiso - Tuka jedna ruka bol iba propagačným trikom
16. Múzy odolávali. Ako vyzeral každodenný život. Vzdor.
17. Židovská otázka. Najtemnejšia stránka režimu. Tiso a Židovský kódex. Pracovné tábory. Bratislava bez Židov.
18. Konečné riešenie. „Mne je národ viac ako Židia!" hlásal prezident Tíso. Prosba rabínov. Rómsky holokaust. Prvé mŕtve dievča. Augustín Morávek. Anton Vašek.
19. Povstanie. Nemecké porážky na frontoch druhej svetovej vojny inšpirovali aj Slovákov. Povstalecká SNR. Hospodárske zabezpečenie. Postavenie Slovenska v ČSR. Medzinárodné. Excesy partizánov. Komunisti a demokrati
20. Ústup do hôr. Nemci sa kruto pomstili za pomoc partizánom. Kto bol Nižňanský? Zverstvá jednotky Edelweiss. Umrel posledný?
21. Koniec štátu. Tiso ešte aj na jeseň roku 1944 stále dúfal v zázračný ohrat vo vojne. Komplikované oslobodzovanie. 226 dní bojov. Mladoľudáci.  Z dobových dokumentov.
22. Slovenský Norimberg. Sedemnásti obžalovaní dostali trest smrti
23. Kontroverzná téma. Je slovenský štát udalosťou, ktorá rozdeľuje slovenskú spoločnosť?

Význam publikácie je predovšetkým v samotnom fakte, že vznikla a to aj napriek tomu, že niektoré z téz sú chybné, čo potom zákonite vykoľají aj obsah príslušných článkov. 

Hoci sa publikácia nominálne venuje Slovenskému štátu (1939-1945) chronológia je od jan. 1933 a východzia téza hovorí o fundamentálnej roli Mníchova.  Slovenský Štát bol Slovákom nanútený v Mníchove. Tuka bol takisto Slovákom nanútený Berlínom, so svojim silným maďarským prízvukom vyvolával nevôľu a posmešky vo verejnosti: "Aká gramatika, taká politika!"
Tento nechcený štát (charakterizovaný v texte ako autoritatívny, deravo-totalitný (nie vśak faśistický) v rámci svojich obmedzených možností dosiahol mnoho pozitívneho najmä v kultúre a národnom hospodárstve. Literáti pracovali v štátnom aparáte i vládnych tlačovinách, múzy však odolávali.

Holokaust bol najtemnejšou stránkou režimu. Kým predvojnmový antisemitizmus HSĽS bol nerasový a latentný, do ľudáckej ideológie i praktickej činnosti rýchlo prenikali prvky antisemitizmu a xenofóbie. Tiso nepodpísal Židovský kódex (šlo o vládnu vyhlášku), ale argument protisovských historikov, že nebol antisemita neobstojí, lebo podpísal iné zákony (o žid. podnikoch 113/1940, zmocňovací 210/1940, deportačný 68/1942.)
Povstanie vypuklo, lebo sa zmenila situácia na bojiskách 2. sv. vojny a podarilo sa presunúť materiálne zdroje na stredné Slovensko. Na západe a východe povstanie zlyhalo. Jedným z výsledkov SNP bolo nastolenie otázky nového postavenia Slovenska v novej ČSR. Z hľadiska spojencov bolo Slovensko okupovanou krajinou a jeho vláda kolaboranstkou klikou.

Straty počas 226 dní bojov o oslobodenie Slovenska boli: 70 tis. Sovietov, 10 tis. Rumunov, 2.5 tis. prísl. Čsl. arm. zboru. Po vojne sa pred Národným súdom v období od 6. júla 1945 do 31. dec. 1947 ocitlo 83 obžalovaných, z nich 17-im vymerali trest smrti. Niektorým boli neskôr tresty smrti zmiernené. Medzi popravenými boli Nemci D. Wiszliczeny, D. Höffle, H. Ludin).

V záverečno Resumé sa D. Kováč pýta, či téma slovenského štátu rozdeľuje spoločnosť. Prichádza k záveru, že o dejinách treba diskutovať, nie je však žiadny argument, ktorý by povrdzoval, že vojnová SR bola vyvrcholením tisícročného úsilia o vlastnú štátnosť.  Slováci sa oň v drvivej väčšine neusilovali, šlo o vedľajší produkt Hitlerovej agresie proti ČSR, čo bol Hitlerov revanš za 1. sv. vojnu.

Podstatné teda je otázka, na akej strane kto bol - na Hitlerovej alebo na strane protihitlerovskej koalície? To platí rovnako pre oficiálnych predstavi­teľov slovenského štátu, ako aj pre odboj a Povstanie v auguste 1944. Ak si nepoložím takúto základnú otázku, nemôžem hodno­tiť udalosti. Môžem možno niečo opisovať, môžem bádať v archíve, ale to je pre his­toriografiu málo. Ak si ujasním charakter vojny, potom mi musí byť jasné aj to, na akej strane bojovali slovenskí vojaci a za koho položili svoje životy. Keď sa hovorí o tem­ných stránkach režimu slovenského štátu, nestačí povedať iba, že sú to desaťtisíce slo­venských Židov. Treba k tomu pripočítať aj padlých slovenských vojakov, ktorých bolo, podľa výskumov vojenských historikov, viac ako dvetisíc.

Z vyšśieuvedeného vyplýva náročnosť historikovej práce - ak nepozná vopred odpoveď, ľahko sa môže stratiť... D Kováč končí svoju úvahu:

Profesionalita historikovej práce je po­stavená na dvoch základných pilieroch. Po prvé, historik musí vidieť a interpretovať veci vo všetkých časových a priestorových súvislostiach. A po druhé, musí dokázať od­líšiť podstatné od nepodstatného, dôležité od druhoradého. Ak by sme vždy, aj v dis­kusiách, dokázali dodržať tieto základné princípy, potom zrejme prestane byť téma slovenského štátu až taká kontroverzná.

Nám sa naopak zdá, že viac než na uvedených pilieroch stojí práca histoorika predovšetkým na úcte k pravde a k sebe.

Nevieme si predstaviť, že by solídny histoik mohol začínať rozpletať príbeh vojnového slovenského štátu Mníchovom a nie sarajevským atentátom a mierovými zmluvami v r. 1919-20. Neveieme si predstaviť, že by si nepostavil otázku, kto nanútil Slovákom ČSR, veď Slováci sa vo svojej drvivej väčšine o tento štát neusilovali. Nemohol nájsť nikde nijaký seriózny argument či dokument, ktorý by dokazoval niečo iné.

Ak hrala Mníchovská dohoda takú fatálnu úlohu v ďalšom vývoji, ako k nej mohlo dôjsť? Či nie nemožné ožobračenie Nemecka vojnovými  reparáciami priviedlo Htlera k moci? A či nie evakuácia USA z európskej politiky umožnila Hitlerovi ziskať prevahu na kontinente? Či môže historik zabudnúť na vyhlásenie autonómie 6. okt. 1938? A hlavne či sa môže vyhnúť otázke, prečo slovenskí politici neostali verní ČSR, demokracii, pluralitnému parlamentnému systému? A ak to neurobili politici, prečo tak neurobila slov. inteligencia? Prečo bola tak malá rezistencia proti zlu, prečo nikto nehlasoval proti deportáciám židovského obyvateľstva (v publikácii sa meno Esterházy vôbec nevyskytuje)....

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Gyakorlati és szakmai vonatkozásban két nagyon praktikus, hasznos kis „kézikönyv“ látott nemrég napvilágot a kiskertészeket, de mindenek előtt a gyümölcsészeket megörvendeztető  formában Ivan Hričovský - Martin Durec és több jeles szakember tollából "Éves gyümölcsöskerti praktikus tanácsadás a kertészkedőknek"- "Rok v ovocnej záhrade, praktické rady záhradkárom","Hasznos kertészkedés"- "Záhrada pre úžitok" címmel, szlovák nyelven. Minden bizonnyal ez a két érdekes, képekkel, rajzokkal ilusztrált szakkiadvány mindennapi, illetve időszakos lebontással, részletes útmutatást nyújt mindazoknak, akik vonzódnak a természethez a saját termesztés öröméhez a gyümölcsészeten, a kertészkedésen  keresztül.

Hat év elteltével Ivan Hričovský professzor - a szlovákia gyümölcsészet és kiskertészkedés nesztora, lelkes és fáradhatatlan szaktekintélye és propagátora,-egykori diákjával Martin Dureccal, és Magdaléna Valšíkovával és Štefan Hronskýval egy új , innovált és kiegészített sikeres kiadványokkal, szép grafikai köntösben jelentek meg a szlovák könyvpiacon.

Ezek a könyvek joggal foglalhatnak helyet majd, minden tapasztalt és kevésbé tapasztalt kertészkedő és gyümölcsész könyvespolcán. Így értékelte és széleskörűen jellemezte életpályáját és hozzáállását Ivan Hričovský professzornak sokéves munkáját , régi jó barátja, Aranyosmarót-Zlaté Moravce polgármestere Ing.Peter Lednár CSc., akivel hosszú éveken át, szervezték, irányították a kiskertészek és gyümölcsészek találkozóit, beszélgetéseit és előadásait.
Most, hogy majd lassan a "szezon-kezdés" idejéhez érnek a kiskertészek,-jó és hasznos segítője lehet ez a kis könyv mindazoknak akik szert tesznek rá.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Erzsébet Andics (1902-1986) bola maďarská komunistka - marxistická historička. Do strany vstúpila v roku 1918, za Horthyho bola väznená. V Sovietskom zväze žila od r. 1922. Po vojne zastávala významné funkcie v maďarskej historiografii, bola zvolená do akadémie vied. V r. 1956 ju s manželom - predsedom štátnej plánovacej komisie Andorom Bereim - povstalci takmer popravili. Spolu s Rákošiho vedením sa dostali do Moskvy, kde boli v druhej emigrácii až pokiaľ Kádár v apríli 1958  nesúhlasil s návratom niektorých z nich do vlasti. Postupne zaujala časť svojich stratených pozícií, bola však v stálom spore s maďarskou reformnou inteligenciou. V r. 1966 napísala článok namierený proti revízii marxistického pohľadu na revolúciu 1848/49, o ktorú sa na Slovensku pokúšali predstavitelia novoprebúdzajúceho sa slovenského nacionalizmu (Mináč, Rapant).

Uvádzame chronológiu príspevkov uverejnených v rámci sporu Erzsébet Andics so slovenskou historiografiou.
{jumi [NZONLINE/chronologia.php][Štúr][1960.01.01][1970.01.01]}

{jumi[NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Časopis Spoločnosti pre kultúrne a hospodárske styky s SSSR "Bratislava-Moskva" priniesol vo svojo prvom čísle v novembri 1945 článok o pripravovanej výstave Ernesta Zmetáka v Bratislave. Úspešnému novozámockému výtvarnníkovi sa darilo vyrazne lepšie než jeho rodákom Ottokarovi Csicsátkovi či Lajosovi Luzsiczovi, ktorí sa v tom čase pretĺkali doma bez práce v očakávaní neistej budúcnosti (L. Luzsica bol napokon v r. 1947 vysídlený do Maďarska).

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

József Pogány (1886-1938) sa po ukončení budapeštianskej univerzity stal prominentným novinárom sociálnodemokratického denníka Népszava. Jeho nevšedný intelekt snúbiaci sa so špičkovým vzdelaním, znalosťou jazykov a rečníckym talentom ho mohli katapultovať na piedestál svetovej slávy - podobne ako budúcich nositeľov Nobelovej ceny pochádzajúcich z rovnakej vrstvy sekularizovaného maďarského židovstva. Vojna a povojnový chaos však nasmerovali Pogánya na inú dráhu - na dráhu profesionálneho revolucionára a agenta Kominerny.

Vypestujúc v sebe bezškurpulózny oportunizmus najskôr pracoval na ruku Tiszovej vláde ako vojnový korešpondent, po nástupe Károlyiho založil vojenský revolučný výbor a organizoval protivládne štrajky, až sa napokon po vyhlásení maďarskej sovietskej republiky po boku B. Kuna stal ľudovým komisárom obrany. Po konflikte so svojimi zástupcami, bol vymenovaný za vojenského veliteľa juhovýchodnej oblasti, v ktorej sa zhodou okolností nebojovalo. Pogány si zriadil hlavný stan na brehu Balatonu v Siófoku a oddával sa radovánkam:

Pogany's ebullience over the favorable developments of late May and early June seemed to awaken in him a previously dormant hedonism. He now began to take on imperial airs and to stage elaborate banquets at his military headquarters on the shore of Lake Balaton. To these he invited friendly journalists, writers, artists, and "buxom actresses," who arrived from Budapest on Pogany's private train. To entertain his guests he organized yachting excursions on Lake Balaton and horse races using hussar regiments under his command. They were offered the most luxurious and delectable food then available in Hungary. Rumors were soon being spread in Budapest about the bacchanalian parties that Pogany was allegedly staging.
He had, so his critics now believed, become a "caricature of Napoleon,"a ping his poses and gestures. Soon jokes about Pogany proliferated. He was said to be presiding over "the reddest army and the blondest women."
He had become the "Red Napoleon", "the Napoleon of the ghetto," or the "Napoleon of the lumpen proletariat." Others regarded the matter more seriously, believing that by living in such an ostentatious way while ordinary workers were starving and the Soviet Republic was in danger, Pogany had defiled the revolution and insulted the Hungarian proletariat. Even years later stories about Pogany's alleged "Napoleonic" excesses at Sopron were still circulating inside and outside Hungary. Some of his enemies believed that in his delusion of grandeur he had seriously contemplated the possibility of reestablishing the monarchy and placing the crown
of  St. Stephen on is own head.

Po porážke červených spolu s B. Kunom emigroval do Viedne, odtiaľ pokračoval do Sovietskeho Zväzu, kde sa zapojil do práce Kominterny. Jeho nevšedný rečnícky talent, politická intuícia a ochota kedykoľvek zradiť včerajších spojencov ho napriek škandálom dlho udržali na výslní. Svojimi nápadmi a neočakávanými kombináciami oslňoval,  charakterovými vlastnosťami a vulgárnym správaním naopak odpudzoval. V r. 1925-26 pôsobil ako šéf kľúčového odboru Kominterny - pre agitáciu a propagandu (Agitprop). Neskôr ho vyslali na dlhśí pobyt do USA, kde sa pod menom John Pepper stal jedným z vedúcich činiteľov KS USA. Inicioval vznik černošskej sekcie Kominterny pod vlastným vedením, a svoje odvolanie z USA odďaľoval i ďalšimi avanturistickými plánmi - napr. projektom vytvorenia černošskej sovietskej republiky na juhu USA. Potom, ako mu centrála prikázala návrat do Moskvy, sa Pogány skryl v konšpiračnom byte v NewYorku aj s dvomi americkými súdružkami. Jeho pobyt však bol prezradený a nakoniec mu neostalo, než sa vrátiť k žene a dvom dcéram do ZSSR. Tam ho začali vyšetrovať kvôli fiktívnej ceste do Kórey (návštevu krajiny kontrolovanej japonskými okupačnými úradmi pokladal Pogány za istú smrť, preto vedeniu Kominterny odovzdal vymyslenú cestovnú správu z návštevy). Vďaka ochrannej ruke, ktorú nad ním držali Zinovjev, Radek a neskôr Bucharin, sa mu ešte niekoľko rokov darilo odolávať nástrahám, ale potom, ako jeho protektorov Stalin rad za radom odstránil a popravil, sa aj Pogányov osud postupne napĺňal. Bol odsúdený a zastrelený vo februári 1938 len niekoľko dní po vykonaní rozsudku smrti nad B. Kunom.

Autor Thomas Sakmyster je profesor emeritus na University of Cincinati. Maďarskými dejinami a dejinami východnej Európy za zaoberá od konca 70-tych rokov. Svoju doktorskú disertáciu písal na tému "Hungary and the Coming of the European Crisis 1937-1938". V r. 1980 vydal knihu "Hungary, the Great Powers, and the Danubian Crisis 1936-1939", v r. 1994 napísal knihu "Hungary’s Admiral on Horseback:  Miklos Horthy 1918-1944" a v r. 2011 knihu "Red Conspirator:  J. Peters and the American Communist Underground".
Pri knihe o Pogányovi sa vo veľkej miere opieral o rukopisné spomienky ženy J. Pogánya Irén Czóbel zaznamenané Ústavom dejín maďarskej KS v r. 1965. Časť z dokumentov o Pogányovom americkom pobyte získal od FBI na základe žiadostí cez "Freedom of Information Act".

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Az Érsekújvári Zsidó Hitközség nyílt levélben utasította vissza a magyar kormány által a holokaust megemlékezési rendezvényekre felajánlott 1.5 millió Ft támogatást - adta hírül az Új Szó és több magyarországi napilap. Az állásfoglalást aláírók tiltakoznak a Horthy kultusz újraélesztése ellen Magyarországon.

A nyilvánvalóan jogos és megalapozott vélemény (hasonlóan foglalt állást az elmúlt napokban az ismert  holokaust-kutató Randolph L. Braham is) mellett egy erősen vitatható passzus is belekerült a levélbe: "A magyar állam, a regnáló kormányok évek, évtizedek alatt tudatosan készítették elő a genocídiumot..."

Ennek az utóbbi mondatnak az értelmezéséhez tudni kell, hogy a szlovákiai holokaust-témájú cikkekbe, tanulmányokba, állásfoglalásokba az utóbbi években rendre beleszőnek magyarellenes szálakat, ezzel is fokozva elfogadhatóságukat a szlovák közönség számára.. 2008-ban Érsekújvárban hangzott el a botrányba fulladt Čaplovič beszéd, amikor a szlovák miniszterelnök-helyettes sehogyan sem tudta megtalálni a helyes párhuzamot a németek által megszált Magyarország és a Tiso állam népírtó politikája között. De említhetnénk a szlovákiai zsidó szervezetek tiltakozó levelét az ADL által Esterházy Jánosnak ítélt posthumus díjjal kapcsolatban is.

Gila Fatranová ismert szlovák-izraeli történész egyik tanulmányát például a szlovákok többévszázados elnyomásával kezdi, majd folytatja: Miközben a Zsidók egyenrangú állampolgárokká váltak, a magyarok egyre eröteljesebben nyomták el a szlovák nemzetet...

Stáročný útlak Slovákov Maďarmi a najmä boj Slovákov za národné pravá v posledných desaťročiach 19. storočia významne ovplyvnili charakter vzťahov medzi Slovákmi a Židmi v 20. storočí. Doklady o tom možno nájsť v dramatickej, prozaickej, básnickej i odbornej spisbe...
Dohoda o vyrovnaní podpísaná v roku 1867 medzi Rakúskom a Uhorskom a vytvorení dualislickej monarchie vyústili do emancipácie Židov. Z pohľadu úradov i Židov samotných sa Židia na Slovebsku vnímali ako náboženská skupina, ktorá nebude mať problém prijať národnosť hostiteľskej monarchie. Toto vnímanie pomohlo posilniť ekonomickú situáciu Židov na Slovensku. V dôsledku ich nového postavenia i vďačnosti voči maďarskému ľudu za zrovnoprávnenie, nepodporíli Žídia v Hornom Uhorsku národný boj Slovákov. V tom istom čase, keď sa Židia stali rovnocennými občanmi, stupňovali Maďari svoj útlak voči slovenskému národu... (Acta judaica slovaca 13/2007)

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Egy közösség életképességét jelzi, ha megfogalmazza abbéli igényét, hogy legjobb tagjait elismerhesse és ezt egy díjjal fejezze ki. "Az utóbbi évek helyi politikai hangulata arra ösztönöz bennünket, hogy magunk kezébe véve sorsunkat díjat alapítsunk és a 2014-es évtől megtiszteljük azokat a személyeket és szervezeteket, akik városunkban odaadással dolgoznak magyar közösségünkért" írja levelében a kezdeményező Kultúrkorzó elnöke Stugel Tibor.

A levelet 45 címzettnek postázták, akiket egyben kuratóriumi tagságra kértek fel. A címzettek közt találjuk a polgármestert, alpolgármestert, a városi képviselő testület több tagját, kulturális, közművelődési és társadalmi szervezetek és intézmények képviselőit, aktivistákat és a média képviselőit. A kuratórium feladata lesz kiválasztani a díjazottakat valamint megvitatni a "közösséget érintő problémákat".

Érsekújvárban már régebben is voltak próbálkozások "maguk kezébe venni saját sorsukat".  A szétesett és demoralizált közösséget próbálta konszolidálni egy 2010. 04. 30-ra KOVALCSIK Cirill ferences atya által összehívott Magyar Értelmiségi Fórum. A mintegy 20 résztvevő egy szándéknyilatkozatig jutott el, melyben hitet tett "a megértés, az építés, az egység, a szép, az igaz és a jó mellett".

Egy esztendővel később 2011.04.09 -én Közéleti Fórum alakult. Az alakuló - első és egyben utolsó - ülés mintegy 30 résztvevője egyetértett a magyar iskolaügy támogatásának és a kulturális élet megújításának jelentőségében.

A magyar közösségen belüli megosztottság és apátia azonban az évek múlásával egyre csak nő, és a magyarok hajlandósága a választásokon való részvételre egyre csökken. Az ezzel kapcsolatos aggodalmakat fejezte ki a novemberi választások után szervezett "Beszéljük meg!" kerekasztal.

Szerény véleményünk szerint minden további hasonló kezdeményezés is kudarcra van ítélve mindaddig, amíg nem valósulnak meg a demokratikus közélet feltételei városunkban: szabad véleménynyilvánítás, független média,  a választott képviselők elszámoltatása, az önkormányzat munkájának teljes nyilvánossága (hangsúlyosan a városi cégek vonatkozásában), a kulturális és egyéb szervezetek gazdálkodásának teljes átláthatósága (hangsúlyosan amikor városi költségvetésből részesülnek támogatásban).

A Kultúrkorzó kezdeményezését üdvözöljük. Az általa létrehozott kuratórium munkájában nem kívánunk részt venni, de szívesen tájékoztatunk majd róla. Úgyszintén szívesen közreadnánk a résztvevő szervezetek képviselőinek az általuk vezetett szervezetek éves beszámolóit... amolyan  bizalomerősítés gyanánt ezekben az ínséges időkben....

A dokumentum megjelenítéséhez kattintson a képre...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Adolf Pecháň (Pechány) sa narodil v Ilave 15. 2. 1859 ako statočný Slovák a zomrel v Budapešti 15. 6. 1942 ako odrodilec a tuhý maďarón či maďarizátor. Svedomitým štúdiom na budapeštianskej univerzite sa dopracoval k doktorátu z filozofie (1881) a nasledujúce desaťročia pôsobil ako gymnaziálny profesor na rôznych školách v Uhorsku. Niekoľko rokov bol hlavným redaktorom Slovenských novín - denníka vydávaného od r. 1901 v Budapešti. Od r. 1922 zastával funkciu vládneho komisára pre Slovákov v Maďarsku.

Odrodilcom a maďarónom sa Pecháň stihol stal už dávno pred prevratom, keď sa nepridal k Masarykovej akcii na Slovensku. Naopak, ako redaktor provládnych Slovenských novín robil všetko proti nej a pôsobil v smere upevňovania uhorského vlastenectva a spolupatričnosti slovenskojazyčných obyvateľov so zbytkom krajiny.

Po prevrate v r. 1918 bola Horniakom veľmocami vnútená supremácia národnostných horlivcov (Pecháňov výraz, Jehlička ich nazýval "renegades and traitors"), ktorí si svoj počiatočný nepatrný vplyv postupne rozširovali "národným prebúdzaním" Slovákov sinekúrami a kupovaním si ich lojality majetkom ulúpeným iným skupinám obyvateľstva. Legitimizovať novú moc mala aj štvavá protimaďarská  rétorika nasadená do škôl a prepisovanie dejín v rovnakom duchu. Školáci sa odteraz učili tomu, ako ich predkovia po tisíc rokov po ničom netúžili viac, ako po Čecho-Slávii.

Pecháň ako vzdelaný Uhro-Slovák bol žijúcim svedectvom harmonického spolužitia národov Uhorska a lojality Slovákov k uhorskému štátu. Jeho vinu ďalej znásoboval slovník, ktorého bol autorom (maď.-slov. slovník ako nástroj dorozumenia a spolupráce sa nehodil do krámu "národného oslobodenia" Slovákov), ale čo mu priťažilo najviac, bola populárna slovenskojazyčná publikácia o revolúcii 1848/49...

Slovník z r. 1906 a kniha vydaná v r. 1903.

Od smrti Pecháňa prešlo viac ako 70 rokov, napriek tomu i dnes "zavadzia". Už dávno žijeme vo svojej "novej minulosti" na ktorú sme si medzičasom zvykli, ale spomienka na "odrodilcov a maďarónov", ktorí sa nechceli "prebudiť" je stále nadmieru rušivá - hlavne v porovnaní s životnými peripetiami a postupnou mravnou dezintegráciou ich oponentov ako aj nástupníckych štátov, ktoré reprezentovali.

Na tomto svojráznom zametaní stôp sa aktívne zúčastňoval nám dobre známy publicista Laco Zrubec a po jeho smrti je hlavným odborníkom na Pecháňa banskobystrický historik-pedagóg Miroslav Kmeť.
Kým u Zrubca nachádzame aj obvyklé výstredné hlúposti (napr. o iredente už v 1880. rokoch), v základných postulátoch sa obaja autori zhodujú. Zjavný nonsens, keď Slovákov mali maďarizovať samotní Slováci, pochopiteľne neskúmajú. V poznámke M. Kmeťa o potláčaní Pecháňom "národných snáh" je však zreteľná prevrátená perspektíva popisovaná nami na začiatku článku, keď "národným" nie je postoj 95% obyvateľstva Horniakov lojálnych k Uhorsku, ale pokusy hŕtky nespokojencov dezintegrovať krajinu a prísť k moci za pomoci nepriateľskej cudziny...

Literárny týždenník, 12.8.1994

Literárny týždenník, 7.6.2001

Historická revue č. 11/2005

Miroslav Kmeť. Na margo dvoch storočí, Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku Békéšská Čaba a UMB Banská Bystrica, 2010

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

14. februára 1983 písali Roľnícke noviny o problémoch pri výrobe detskej a dojčenskej výživy v Konzervárni v Nových Zámkoch, ktorá bola ich monopolným výrobcom v Československu. Text sme doplnili do článku "Z histórie priemyselných a poľnohospodárskych podnikov novozámockého okresu V. Konzerváreň Nové Zámky (Slovlik n. p.)"

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Je dobrá šanca že s menom Karola Körpera (1884-1969) ste sa nikdy nestretli. Pritom je to pozoruhodný muž, ktorý niekoľko rokov pôsobil v Nových Zámkoch ako učiteľ gymnázia a riaditeľ Flengerky.  Teológiu skončil v Budapešti, pogromy sprevádzajúce vznik ČSR ho zastihli ako kaplána v Gajaroch na Záhorí. Po konsolidácii pomerov miestna národná rada hlasovala o tom, či boh jestvuje, a keď okrem českého príslušníka všetci hlasovali za, vypravili delegáciu za Körperom, ktorý pred nimi utiekol. Ten sa vrátil do poničenej fary a postupne sa stal miestnym tribúnom. Nakrátko sa ocitol vo väzení v Bratislave, ale farníci ho prišli vyslobodiť. Župan Zoch vidiac jeho autoritu medzi pospolitým ľudom ho poveril verejnými úlohami.

Medzičasom usilovne učil spisovnú slovenčinu a postupne vyzrel v zapáleného národovca a autonomistu. Rýchlo postupoval v katolíckej hierarchii, v r. 1932 ho pápež vymenoval za kakonika brat. diecézy. Spolu s Pöstényim a Tisom bol členom delegácie Spolku sv. Vojtecha ktorá v r. 1937 cestovala za krajanmi do Ameriky. Po vyhlásení autonómie v r. 1938 bol zvolený za poslanca autonómneho snemu. Počas vojny bol v r. 1942 inštalovaný za správcu Dómu sv. Martina. V rámci preukazovania árijského pôvodu zistil, že je potomkom Mikuláša Zrínskeho,  tak si nechal úradne zmeniť priezvisko. Bol hlavným duchovným Hlinkovej gardy, písaval úvodníky do ľudáckej tlače. "Keď za Slovenskéo štátu žiadalo Nemecko zakročiť proti Židom zakonmi, od ktorých sme sa dištancovali absenciou pri hlasovaní a protestmi, neostávalo mi nič iné, ako chrániť čím viac Židov pred neistým osudom..."  píše vo svojich pamätiach. V čase evakuácie Tisovej vlády naňho zabudli a zostal na Slovensku. Po oslobodení ho - podobne ako niektorých iných poslancov - postavili pred súd. Körper do svojej smrti nemohol pochopiť, za čo ho väznili 8 rokov...

Uvádzame fragmenty z jeho pamätí, kde hovorí o svojom účinkovaní v Nových Zámkoch.

V Nitre vysvätili prvých slovenských biskupov: Dr. Karola Kmeťku pre Nitru, Mariána Blahu pre Banskú Bystricu a Jána Vojtaššáka pre Spiš. Maďarskí biskupi Bathianyi, Radnai a Párvy sa utiahli na odpočinok do Budapešti. Ani jeden z nich nevedel po slovensky.
Cez zimu som popri kaplánskych povinnostiach pokračoval v právnických štúdiách a 21. februára 1921 som zložil v Bratislave druhú štátnicu. No vtedy už boli moje dni v Topoľčanoch spočítané. Profesor náboženstva na hlavnom gymnáziu v Nových Zámkoch, Dr. Tomáš Stolár, išiel za farára do Ujlaku.

Bolo ho treba nahradiť. Ordinariát v Trnave myslel na mňa. Dostal som predovšetkým menovanie za kaplána do Nových Zámkov. 21. marca 1921 som prišiel so svojím kufrom do ošarpanej nízkej budovy novozámockej fary. Dolu na prízemí nikto. Na poschodí všetko pozatvárané. Až vzadu, z jednej izby som začul rozhovor. Otvorím dvere, a na poľnej posteli sedeli dvaja doterajší kapláni, Jóška Ürge a Jóška Letocha. Vítali ma s radosťou, ale už aj brali svoju batožinu a ponáhľali sa na stanicu. Ani jeden z nich sa viac nevrátil. Ja som si napochytro rozložil veci na poľnej posteli a išiel som hľadať principála. Na naliehavé búchanie som počul akési hundranie za dverami. Otvoril malý starý pán, novozámocký farár, titulárny kanonik Viktor Erhard.

„Som nový kaplán," predstavil som sa. „Nuž," privítal ma. „Ostatné vám povedia páni kapláni." „Tí ma len počkali, už pripravení na odchod, a odišli," vravím. „Ako to?" spýtal sa mrzuto starý pán. „Ved sa ani nerozlúčili." Z toho som videl situáciu.
Na druhý deň som sa hlásil u mešťanostu Jána Fuzeka. Hlavné gymnázium v Nových Zámkoch bolo totiž mestské, katolíckeho rázu, preto profesorov volila mestská rada. Na najbližšom zasadnutí zvolili troch profesorov: Kelecsényiho (neskôr Kľačanský), Rédeia a mňa. Tak som sa stal v marci 1921 riadnym profesorom na mestskom hlavnom gymnáziu v Nových Zámkoch s maďarským vyučovacím jazykom. Plat som mal voľačo vyše 700 korún, a tým som prestal byť kaplánom. Za kaplánov nastúpili čoskoro Rudolf Rummel a môj spolužiak z Trnavy Mikuláš Schatz.

Ja som si mal hľadať byt v meste. Aj som našiel u jednej rodiny peknú izbu. Na druhý deň ma však pani chcela vyhodiť, lebo sa z korešpondencie, ktorú priniesol poštár, dozvedela, že som Slovák. Horko-ťažko sa dala uchlácholiť. Raňajkoval som v kaviarni a obedoval v reštaurácii. Profesorský zbor gymnázia pozostával zo samých elegantných pánov maďarského razenia. Iba riaditeľbol Slovák, bývalý piarista Vándor, ktorý si poslovenčil meno na Vasilko. Rozprával šarištinou. Triedy boli prepchaté. V Nitre a Leviciach boli už maďarské gymnáziá zrušené, preto všetci, čo chceli skončiť stredoškolské štúdium v maďarčine, prešli do Nových Zámkov alebo k benediktínom do Komárna. V ôsmej triede čakalo na maturitu do 80 žiakov. Mali sme veľa externých študentov. O vyučovaní v pravom zmysle slova nemohlo byť ani reči. Robili sme iba to najzákladnejšie. Skúšky a maturity sa odbavovali šablónovite. Bolo s nimi veľa starostí a námahy, najmä fyzickej. Po troch rokoch som sa znova musel vžívať do maďarčiny.
Žiaci chodievali po nedeliach na tzv. gymnaziálnu omšu o jedenástej, čo bola súčasne aj omšou maďarskej inteligencie. Tu som sa musel preukázať krátkymi kázňami na vysokej úrovni.

Nitriansky župan nariadil, aby mestskí úradníci robili kurzy a skúšky zo slovenčiny. Prišili mi to na krk. V meste bol chýrečný maďarský dievčenský ústav s rímskokatolíckou meštiankou, internátom a obchodným kurzom, tzv. Flengerov ústav. Potreboval slovenčinára. Prevzal som aj to.

Nával všetkých týchto povinností od rána do večera, bez oddychu, nové dojmy, duševná rozorvanosť z rýchlych premien života, čo trvali už tri roky, navyše vo vrecku stále učebnica trestného práva - chystal som sa na tretiu štátnicu - to všetko sa muselo zle skončiť. Sotva som dokončil skúšanie na konci školského roku, nervové som sa zrútil, podobne ako pred prvým rigorózom v Budapešti. Nemohol som chodiť. Cez prázdniny som sa dostal na vodoliečbu do Brusná. Najprv som býval v obci na fare, potom v kúpefoch. Krásne hory, terapie, príjemná spoločnosť a dobrá strava mi pomohli. Vrátil som sa do Nových Zámkov zdravý, s novou chuťou do práce.

V septembri 1921 ma predstavená Flengerovho ústavu požiadala, aby som sa ujal funkcie riaditeľa. Vtedy som už býval bližšie k ústavu, u istého umeleckého stolára. Predstavenou ústavu a kláštora bola vzdelaná sestra Alexia Fulôpová, ktorá vydávala preklady náboženských diel z nemčiny do maďarčiny. Učitelky-sestričky boli vychované v Soproni v rehoľnom učiteľskom ústave. Ich život a výchovné metódy boli prispôsobené moderným požiadavkám, preto ústav navštevovali nielen dievčatá z okolia, ale z celého Slovenska. Tento maďarský ústav pri prechode na česko-slovenský vyučovací systém prekonával ťažkosti. V danej situácii bolo vhodné, aby na čele ústavu stál Slovák. Išlo nielen o to, aby sa v škole našlo miesto aj na vyučovanie slovenčiny, ale aj o to, aby štátni školskí inšpektori brali ohľad na maďarské národné povedomie obyvateľstva. Veľmi rád som tu robil úlohu prostredníka, takže som si za krátky čas získal dôveru Slovákov, Cechov i Maďarov.

Aj naďalej som mal na starosti kurzy slovenčiny. Po slovensky sa usilovne učili aj profesori gymnázia, aj učitelia a učiteľky ostatných škôl. Do Flengerovho ústavu sa mi podarilo repatriovať z Maďarska niektoré sestričky pochádzajúce zo Slovenska - medzi nimi i rodené Slovenky - výborné učiteľky.

Medzitým začala svoju činnosť aj filozofická fakulta v Bratislave. Vzhľadom na svoju pedagogickú činnosť som sa zapísal v októbri 1921 na túto fakultu, kde som podľa možnosti počúval prednášky baťka Škultétyho a profesorov dejín literatúry. Zaujímala ma najmä staroslovienčina, ktorú prednášal profesor Weingart.
Na gymnáziu som sa ujal vedenia Mariánskej kongregácie. Maďarskí chlapci si v rámci nej založili literárny krúžok, ktorý periodicky vydával časopis Hajnal, Zora. Aby sa to všetko udržalo v dovolených medziach, za to som bol zodpovedný ja. Mal som z toho aj súdne opletačky, ale súd napokon uznal, že išlo o uplatnenie žiackych ambícií pod dozorom učiteľa.
Žil som so žiakmi. V teplých dňoch prišli po mňa septimáni a oktaváni a išli sme sa spolu kúpať do jedného ramena Nitry. Po večeroch mi zas bola milá štebotavá spoločnosť chovaniek internátu v jedálni alebo na dvore. Mal som iba dvadsaťsedem rokov, ale bol som už len ujo riaditeľ. Aby bolo moje postavenie ešte presvedčivejšie, začala mi rapídne pleši-vieť hlava. Táto praktická frizúra ma odvtedy neopustila. Na gymnáziu sa postupne utvorili aj slovenské
triedy, v ktorých som tiež vyučoval.

Na jar 1922 som sa v Bratislave podrobil operácii slepého čreva. Operoval ma univerzitný profesor Dr. Bakay v sanatóriu na Hlbokej ceste. Neskôr prešiel s maďarskou lekárskou fakultou do Pécsu.
Vtedy sa pripravovala veľká púť na eucharistický kongres do Ríma. Samozrejme, túžil som tam ísť i napriek všetkej pracovnej zaťaženosti. Od tajomníka trnavského vikariátu Dr. Halásza som dostal pokyn, aby som na tejto púti sprevádzal Dr. Pavla Jantauscha, ludanického farára, ktorému v Ríme odovzdali menovací dekrét za apoštolského administrátora do Trnavy...

Pre nedostatok kvalifikovaných síl som sa musel postarať aj o riaditeľstvo Flengerovho ústavu a o profesúru náboženstva v Nových Zámkoch. Tak som celý rok, od septembra 1922, vandroval medzi Trnavou a Novými Zámkami. V pondelok, utorok a stredu som
prednášal v Trnave, vo štvrtok, piatok a sobotu som spravoval ústav a vyučoval na gymnáziu v Nových Zámkoch, v nedeľu som mal sv. omšu s kázňou pre inteligenciu. Okrem toho som viedol aj kurzy slovenčiny pre úradníkov. Bola to drina. Pomaly som na to doplácal zdravím. Pri tom všetkom som bol zapísaný aj na filozofickú fakultu v Bratislave.
4. novembra som sobášil vo Flengerovom ústave svoju sestru Jolanu s Emilom Vilčinským. Obaja boli zamestnaní v Topoľčanoch...

Bol som teda profesorom scholastickej filozofie v trnavskom seminári. Prednášal som po latinsky. V seminári boli aj klerici zo Slovenska, ktorí začali študovať teológiu v Ostrihome. Bol medzi nimi aj Saňo Mach, rodák zo Slovenského Medera. Koncom roka ochorel, preto opustil seminár a stal sa redaktorom. Trnavčan Jožo Lukačovič sa držal maďarčiny. Bol aj predsedom literárneho spolku bohoslovcov maďarskej národnosti, ktorí 15. marca s kokardami demonštrovali. Na znak protestu vtedy slovenskí bohoslovci z iných diecéz opustili seminár. Nuž, také to boli vtedy časy, mnohí boli neprebudení.

29. júna 1922 bol v Nitre vysvätený za kňaza aj Ambróz Lazík, ktorý prešiel z Ostrihomu do Olomouca. Pôsobil ako kaplán v Udvarde. Vyhľadal ma v Nových Zámkoch, lebo sa zaujímal o esperanto. Založili sme tam totiž veľmi agilný krúžok esperanta a mňa zvolili za predsedu. Bol som vtedy naozaj horlivcom.

Lazíkovi som dal gramatiku. Videl som, že je to inteligentný, na svet súci mladík, o tri roky mladší ako ja. Keď sa na novozámockej fare uvolnilo kaplánske miesto, pričinil som sa na ordinariáte, aby ho dostal Lazík. Bol milý, vyučoval náboženstvo na Flengerovom ústave. Sestričky a žiačky ho volali otec Lazík, hoci to bolo pravé pacholiatko, mladíček, ale všetko bral vážne.

Starší kapláni boli Rummel a Schatz, môj spolužiak z Trnavy. Skončení bohoslovci boli vysvätení v Nitre...

Z Nových Zámkov ma povolali na krátke vojenské cvičenie do Komárna, kde ma spolu s nitrianskymi kňazmi Jožkom Hollým a Alexandrom Landonom obliekli do vojenskej rovnošaty a pridelili do vojenskej nemocnice. Vojenská sláva bola krátka, lebo vysvitlo, že kňazi nemajú vykonávať podobné vojenské cvičenia. No zažili sme aj veselé príhody. Môj veliteľ, rotný, bol Žid z Trnavy. Nadhodil som mu, že by som radšej nocoval v meste u benediktínov.
„Prosím, to je možné. Hláste sa u kapitána, ten vám to môže povoliť. Je tiež Žid," povedal žmurkajúc.
Kapitán bol milý, ale vyhovel mi len čiastočne. Každú druhú noc vraj môžem stráviť mimo baraku. Sklamaný som vyšiel na chodbu, kde ma už čakal rotný.
„No, čo je?" „Zle," vravím, „len každú druhú noc."
„Akože zle? Veď ja určujem, ktorá noc je druhá."
Tak som nocoval každý deň u benediktínov. Mali maďarské gymnázium, krásny kostol a boli výborní pedagógovia, ozajstní páni a učenci. Imponovali mi aj ako kňazi. To bolo v máji 1924.
V    júni som dostal absolutórium na filozofickej fakulte v Bratislave, kde som mal profesorov zväčša Čechov, okrem baťka Škultétyho. No Pražák Weingart a ostatní boli kapacity. Totiž na maďarskej právnickej fakulte som dostal absolutórium po šiestich mesiacoch, započítali mi dva semestre z bohoslovia, kde som mal desať semestrov...

8. novembra 1924 slávil Flengerov katolícky dievčenský ústav v Nových Zámkoch svoju storočnicu. Keďže ma ešte stále pokladali za riaditeľa - chodieval som tam na školské konferencie - bol som slávnostným rečníkom. Na novozámockom gymnáziu ma evidovali ako profesora na neplatenej dovolenke.
Zastupovali ma profesori cirkevných dejín, výborný katolík Dr. Noszkay vo vyšších triedach a kapláni Rummel a Schatz v nižších.
Trudil som sa s redigovaním ako s vedľajším zamestnaním. Priveľká horlivosť a ambícia mali v mojom živote vždy tragické následky. Tupí, cirkevne a národne neuvedomení ľudia, kolegovia-nekolegovia prišli zožať úrodu, ktorú sme zasiali a pestovali vo svätom zápale hlbokou orbou a v pote tváre. Aj vtedy aj neskôr. Tak to býva. Hrdinovia sú tragickí.
Ženú sa vždy k ďalším métam, ponechajúc bohaté pole strakám, vranám a ostatným čiernym kňažíkom-nekňažíkom...

Bolo to 8. novembra 1927. Chodieval som slúžiť omše do veľkej kaplnky internátu uršulínok. Pritom som mal ešte vždy záväzky v Nových Zámkoch, kde ma aj naďalej pokladali za riaditeľa Flengerovho ústavu, už aj preto, že riaditeľstvo obchodného kurzu viazalo ministerstvo školstva na moje meno. Aj Vianoce som tam strávil. Prišla aj matka z Topoľčian, ku ktorej ma vlani posielal biskup Jan-tausch zomrieť. Ako odškodnenie za nevydarenú smrť prišlo prekvapenie. V januári 1928 ma Jantausch menoval za tajomníka biskupského úradu v Trnave. Teda akési zmŕtvychvstanie, rehabilitácia. Neviem, ako sa to zomlelo, ale stalo sa.
Medzitým totiž zomrel starý generálny vikár Osvald. Jeho nástupcom sa stal Dr. Vendelín Halász, zaslúžilý a vysoko inteligentný kňaz, vychovaný v Ríme. Bol chorľavý, presne sa pridržiaval cirkevných predpisov a ťažko znášal nové povahy a nové pomery. Preto sa uchýlil do seminára ako rektor, kde aj zomrel. Biskupskú kanceláriu riadil skalický dekan Dr. Tomáš Caban, ktorý bol cez týždeň v Trnave a po nedeliach v Skalici. Bol to inteligentný, spoločenský a múdry kňaz, ktorý vedel taktne riešiť aj chúlostivé osobné veci. Fajčil a mal rád karty. Popri ňom potrebovali stáleho vedúceho diecézy a ním som sa stal ja.

Nastúpil som 1. februára 1928. Nasledovali štyri roky intenzívnej, veľmi intenzívnej práce na riadení osudov trnavskej apoštolskej administratúry. Vžil som sa do nej veľmi rýchlo. Ambróz Lazík bol ešte mladý. Robil v Olomouci doktorát, pánu biskupovi šoféra a cenné služby. Bol vo všetkom ochotným pomocníkom, chápavým spoločníkom a dobrým priateľom. 15. mája som bol úradne uvoľnený z profesúry na novozámockom štátnom gymnáziu a aj formálne som prešiel do administratívneho štábu kňažstva. Diecéza bola veľká, vyše milióna veriacich, vyše 400 fár, 500 svetských a 100 rehoľných kňazov, vyše 1000 rehoľných sestričiek, 200 rehoľných bratov a k tomu 200 katolíckych učiteľov na rôznych katolíckych školách.

Citované podľa: Karol Körper-Zrínsky, Môj život. Lúč Bratislava 1993

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Jócsik Lajos "Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt" c. kötetére az egyik erdélyi portálon bukkantunk rá. A könyvet az Atheneum kiadó jelentette meg Budapesten 1940-ben. Ajánljuk szíves figyelmükbe.

A Felvidék [pdf, 400k]
A Csehszlovák köztársaság [pdf, 140.2k]
Felvidék: „Gyárak temetője” [pdf, 82.7k]
A hódítók gazdasági politikája [pdf, 131k]
A magyar föld sorsa [pdf, 137.2k]
A felvidéki városok sorsa [pdf, 238.1k]
A falvak világa [pdf, 221.7k]
A magyar kisebbség felső rétegei [pdf, 130.9k]
A kisebbségi magyarság középső rétegei [pdf, 183.2k]
A szegény parasztság, a mezei és ipari munkásság [pdf, 108.5k]
Szlovákok és csehek. Egy állam megszünése [pdf, 314.7k]
A zsidóság és a kisebbségi magyarság [pdf, 124.5k]
Hangulatok, mozgalmak és áramlatok [pdf, 157.8k]
A felvidéki ember [pdf, 73.8k]
Főbb forrásmunkák [pdf, 78k]
Tartalomjegyzék [pdf, 54.3k]

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

"Vzhľadom na náročnosť a kvalitu výkonu funkcie" znelo stručné odôvodnenie, ktorým zastupiteľstvo v máji r. 2011 odsúhlasilo primátorovi maximálny plat i odmeny. Na oplátku si vybraní poslanci a ich rodinní príslušníci mohli zasadnúť do kresiel v riadiacich orgánoch mestských spoločností a široký okruh svojich príbuzných a známych mohli usadiť do komisií pri MsZ.{jcomments on}

Vládla vzácna súhra i pri každoročnom rituálnom rozdávaní dotácií spriazneným športovým a kultúrnym organizáciám. Poslanci sa zbytočne neplietli do zostavovania rozpočtu, primátorských médií ani do verejného obstarávania v rámci europrojektov.

Tomuto harmonickému súžitiu na účet občanov je teraz koniec.  Nepoznáme síce všetky detaily (záznamy aj zápisy z posledných zastupiteľstiev chronicky meškajú), ale chronológia udalostí sa na dnešný deň javí nasledovne:

• 10. decembra 2013 poslanci zatrhli verejnú súťaž na rekonštrukciu ZŠ Mostná so svojvoľne  navýšeným rozpočtom o cca 200 tis. Eur
• primátor uznesenie nepodpísal, poslanci zvolali na 13. januára 2014 mimoriadne zasadanie MsZ a uznesenie potvrdili 3/5 väčšinou
• primátor znížil odmeny pre členov riadiacich orgánov mestských spoločností na 1 Euro
• na ďalšom mimoriadnom zasadaní 27.  januára 2014 poslanci znížili plat primátora na zákonné minimum

Očakávame ďalšiu eskaláciu akcií a protiakcií, v ktorej sa slov. koalícia bude snažiť zúročiť svoju 3/5 väčšinu na úpravy rozpočtu, pokusy ovládnuť mestské podniky a mestské médiá (príp. založiť nový komunikačný kanál). K slovu sa dostane zrejme prokurátor i hlavný kontrolór.  Zdá sa, že pred komunálnymi voľbami bude živo...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

... Druhýkrát bol, našťastie, doma iba Peter, tretíkrát prišli, keď sme sa vracali z vianočného jarmoku. Zaparkovala som v garáži, zra­zu sa zastavila čierna Octavia, vystúpili dvaja vysokí muži. Malej som povedala, aby išla do auta, ktoré som zamkla, netušila som, kto sú tí muži. Boli to policajti v civile, znovu to bola pozvánka na psychiatrické vy­šetrenie... Pochopila som, že my tu už nikdy nebudeme mať pokoj. Bola to posledná kvapka...

Pre médiá je to už len nekonečná kauza, kde sa už nič nové nedeje, navyše sa v posledných rokoch zdalo, že oni chcú vašu kauzu uhrať do autu a vám už nič vážne nehrozí. Lenže vy stále pociťujete intenzívny strach?
Áno. Pritom viackrát sme mali aj my pocit, že už nemôžu zájsť ďalej. Vždy sme sa však mýlili. Najprv ma obvinili - načo to bolo potrebné? Potom prišli hrozby so psychiatriou - opäť, načo to bolo potrebné? Pokojne mohli už dávno povedať, prepáčte, nevieme vám to dokázať, nechajme to tak. Lenže nie, oni idú systematicky ďalej. Tohto sa bojím, akejsi iracionality, ktorá sa pred ničím nezastaví,
Bojíte sa súdu?
Bojím sa toho, že sa to ešte bude ťahať veľmi dlho. A toho, koľko rokov z nášho života tomu ešte obetujeme...
Čo ste si pomysleli pri poslednej správe o Nitre, kde zbili neonacisti mladých ľudí?
Tie obete mali veľké šťastie, že existuje videozáznam, inak by sa to nikdy nevyšetrilo. Ja som také šťastie nemala...

Uvádzame tri úryvky z rozsiahleho a rozlúčkového rozhovoru s Hedvigou Malinovou-Žákovou, ktorá sa vzhľadom na neustávajúce zastrašovanie a vydieranie rozhodla spolu s rodinou odsťahovať zo Slovenska. Čítate v najnovšom čísle časopisu .týždeň!

Súčane sprostredkúvame naliehavú prosbu šéfredaktora .týždňa Štefana Hríba - časopis potrebuje ešte tisícku predplatiteľov, aby mohol vzdorovať kríze inzertného trhu a súdnym žalobám.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Egy ismerősöm, Molnár Erik, Nambia tiszteletbeli nagykövete mutatott be Omotunde Komolafe úrnak amikor a "Különleges Afrika" riportsorozatomhoz riportalanyokat kerestem. Barátsága jeleként belecsöppenhettem egy szépségverseny kellős közepébe, ahol lencsevégre kaphattam az egzotikus szépségeket.
Miss Afro Hungary Szépségverseny: „Egzotikus szépségek felvonulása afrikai népviseletben,fürdőruhában,estélyi ruhában.”

A Versenyről..
Hamarosan a Felvidék is csatlakozik, ugyanis a szervezők szeretnék ide is elhozni a Kelet-Európa egyetlen „fekete-szépségversenyét”, a Miss Afro Hungary-t. A rendezvénynek az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ adott otthont.
Az elődöntő után végül tizennégy „afro származású” fiatal hölgy (16 és 25 év között) szállhatott egymással versenybe a koronáért. (Hogy ez végül kit illetett meg, arról egy tizenhárom tagú szigorú zsűri döntött.)
Érdekes, hogy a szépségek egyike sem azért indult, hogy modellkarriert építsen magának (bár már néhányan modellkednek közülük.). Egy kis kérdezősködés után kiderült, hogy nagy részük inkább „buliból”nevezett be, hogy aztán barátnőkre lelhessenek ebben az összetartó kis csapatban. Akadt olyan versenyző is, aki a távoli Afrikában élő rokonainak szeretne a szereplésével örömet szerezni. Ugyanis a rendezvényről ez éven is - ahogy korábban is - cikkek jelentek meg nigériai és dél-afrikai lapokban is.

Már jóval hét óra előtt elkelt a pénztárnál az összes jegy, állóhelyet is csak nehezen lehetett találni a teremben: másodjára is sokan voltak kíváncsiak az afro szépségversenyre.
Aztán végre elkezdődött. Az est műsora egy tipikus afrikai mesére épült: a király fia keresi leendő feleségét. Először a törzsfőnök és katonái vonultak be, harci táncuk után bekísérték a „falu legszebb lányait”, akik változatos és nagyon színes népi viseletekben jelentek meg. Volt hosszú és rövid ruha, turbános viselet, zöld, lila, vörös és narancs színekben. A közönség hatalmas lelkesedését a szépségek vidám zárótánca fokozta tovább.

Míg a versenyzők a fürdőruhás megmérettetésre készültek, Abami Eda szólótánca szórakoztatta a közönséget. Volt ebben előre és hátra szaltó, ugrás, repülés és rengeteg izom.

Aztán megjelentek a katonák, s hatalmas pajzsaik mögé rejtve kísérték be a fűszoknyás versenyzőket. Csodálatos alakjukat csak sejtetni engedte a fűszoknya, amelyet aztán a színpad szélén két kis kazlat képezve vetettek le, hogy a zsűri is jobban szemügyre vehesse kecses vonalaikat.

A harmadik az estélyi ruhás bemutatkozás előtti szünetben a közönség az előtérben felállított táblán vehette közelebbről szemügyre a „királynő-jelölteket”, s szavazhatott a legszebbre. Egyre jobban fokozódott az izgalom, már nem sok választott el az eredményhirdetéstől. Az est fénypontja a csodálatos estélyi ruhás felvonulás volt, ekkor a két házigazda több nyelven is tesztelte a hölgyek intelligenciáját. Ezután a divat- és szépségszakmát képviselő zsűritagok meghozták döntésüket.

A szünetben a közönség közt néha megjelentek a versenyzők is, akik családjukat keresték némi biztatásért. Rajtuk nem látszott akkora izgalom: már megtippelték, ki lesz a győztes. Nem voltak idegesek, és nem viszálykodtak egymással (a többi szépségverseny indulóival ellentétben): összetartó csapatként adták elő produkcióikat, élvezték a közönség lelkes figyelmét. (Itt mindenki a színpadra termett?)

Aztán ismét elhúzódott a függöny, s a hölgyek estélyi ruhában jöttek be. Szépséges bálkirálynő mindegyikőjük, s a velük született eleganciával, elragadó testtartással. De nemcsak szépek, okosak is a velük készített interjúk alapján:több nyelven beszélnek, tanulnak, szép életcélokat tűztek ki maguk elé.

Nem volt hát könnyű a zsűri dolga: tizennégy különböző stílusú, de egyformán gyönyörű leányzó közül kellett a három legszebbet kiválasztania. A döntés nehézsége a szünet hosszán is érződött.

Végül elhangzott az eredményhirdetés: A Miss Afro Hungary Szépségverseny királynője a ghánai származású Aryee Claudia Dedei, első udvarhölgye a nigériai Ughoro Anett, második udvarhölgye Ume Kelly lett. A közönség percekig tartó tapssal üdvözölte a győzteseket, akik könnyek közt vették át ajándékaikat. A győztes álmában sem remélte, hogy ő lesz a királynő, rengeteg ajándék és fotózás mellett egy csodálatos kétszemélyes kanári-szigeteki utazást nyert.

- A nyereményútra a szüleimmel és a testvéremmel szeretnék elutazni - mondta a megilletődött királynő. - Mivel négyen vagyunk, szeretnénk befizetni mindenkit a nyaralásra. Remélem, hogy nem változik meg nagyon az életem, imádok sportolni, és ezt semmiképpen nem akarom feláldozni.
Édesapja ghánai születésû, míg édesanyja magyar, Aryee Claudia Dedei, kétnemzetiségûnek tartja magát.
- A szüleim boldog házasságban élnek, hiszek abban, hogy romantika nélkül nem lehet létezni - folytatta Dedei - Nem gondoltam, hogy nyerek, kíváncsi vagyok, milyen megmérettetések várnak még rám.

A jövőről…
A sikeresen lezajlott este után Omotunde Komolafe, a verseny ötletgazdája további tervekkel várja a jövőt. „A Miss Afro versenyt a jövőben kiterjesztjük egész Kelet-Európára.
Magyarország lesz a központ, ide jönnek majd Csehországból, Lengyelországból és a többi országokból versenyzők, hogy szépségüket összemérjék a magyar lányokéval. Aztán a győztesek majd elutaznak Nigériába,ahol az ott élő szépségekkel küzdhetnek.”

De Omotunde fejében már egy másik gondolat is megfogant: „a jövőben nem csak az afro lányok kapnak lehetőséget a bemutatkozásra. Rengeteg srác kérdezte tőlem, hogy ők miért nem versenyezhetnek egymással? Átgondoltuk szervezőcsapatommal a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy egy újabb nagyszabású rendezvénnyel örvendeztetjük meg a közönségünket: ez az Afro Art Extravaganza, ahol egy nagy divatbemutató keretein belül afrikai származású fiúk és lányok indulnak az est férfi és női , modellje címért.”

Várjuk a további rendezvényeket, amelyek szervezéséhez sok sikert kivánunk!

Igazi afrikai hangulatot varázsolunk bármilyen rendezvényre. Egy biztos amilyen titokzatos volt ez az est, olyan titokzatos számunkra Afrika... A rendezvény után kaptam csak hideget és meleget, megkóstoltam a krokodil húst, rántot gazellát, és más érdekes afrikai ételt és italt, mit mondjak túléltem... Mikor aztán Pozsonyban össze futottam Ibrahim Maygaval megmutatam neki a fotókat és próbáltam őt megnyerni védnökként Afrikát bemutató programokhoz. Azóta napi kapcsolatban vagyunk. Ki gondolta volna, hogy Afrika, ez a titokzatos kontinens érdekel itt valakit... De a rendezvény bebizonyította, hogy igenis érdeklik az embereket a más kultúrák, más szokások...

Telek Lajos
Foto Telek Lajos

Ez a Riport nem jött volna létre támogató nélkül. Egy csésze fekete élvezetért kóstolja meg Ön is a Organó Gold kávét!

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

A hontalanság éveinek dokumentumait több korábban megjelent forrásmű - Mint fészkéből kizavart madár (1990), Hívebb emlékezésül (1995), Magyar Jeremiád (1995) - alapján gyűjtötte most egy 700-oldalas kiadványba a Kalligram kiadó Tóth László szerkesztésében. A szép kivitelezésű könyv egyike azoknak, amelyekre a kiadó támogatást kért és kapott a kormányhivataltól (a pályázat itt olvasható)

A kötetben található dokumentumok jegyzéke:

I.    Három emlékirat
1.    Szalatnai Rezső: A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1938 között (1946. május)
2.    Peéry Rezső: Hét sovány esztendő gazdag termése (1946. február?)
3.    Fábry Zoltán: A vádlott megszólal (Stósz, 1946. május 1.)

II.    Versek, dalok, (magán)levelek, szépprózai írások (tárca, napló, esszé), szentbeszédek
4.    Győry Dezső: Férfiének Európa romjain (vers, 1945. március 18.)
5.    Szalatnai Rezső: Noteszlapok márciusban (esszé, 1945)
6.    Kövesdi László: Szonett az igazságról (vers, Pozsony, 1945. április)
7.    Medgyesi László: Minek ide puska (vers, 1945, a nagy világégés után)...
8.    Levél öcsémnek az ágyú mellől (vers, Viliingen, 1945. április)
9.    Húsvét a táborban (vers, Pünitz, 1945. március 1.)
10.    Csaba M. Claudia: Kiutasításunk Komáromból 1945. év június 23-án éjjel 12 órakor (beszámoló)
11.    Varjassy Géza levele a magyar miniszterelnökhöz az érsekújvári börtönből (1945. július 3.)
12.    Részlet egy szemtanú naplójából az 1945. szeptember 19-21. közti nádszegi eseményekről
13.    Kucsera Lajos naplója (1945. október 23-30.; részletek)
14.    Szabó Gyula: Kis vers (Losonc, 1946. január 9.)
15.    Pál Dénes: Tábori gondolat (vers)
16.    Szőke István: Évforduló (vers)     
17.    Fábry Zoltán levele Reininger Józsefhez (1946. március 7.)
18.    Ölvedi János: Magyar segélykiáltás Nyugatra 1946-ban (publicisztika, 1946. április)
19.    Forgách Géza: Válaszúton a magyar apák és a szlovák anyák fiai (Kassa, 1946. szeptember 28.)
20.    Jócsik Lajos: A gútori veszedelem (vers, részletek, Gútor, 1946. november 24.)
21.    Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóhoz (Zsigárd, 1946. november 26.)
22.    Darkó István: Kassai újesztendő (tárcanovella)
23.    Dal a deportáltakról 1946-1947 telén (népköltés)
24.    Nagy Lajos: Üzenet Csehországból (vers, 1947. január 7.)
25.    Kedves szüleimnek! (vers)
26.    Levél Gömörből Szalatnai Rezsőhöz
27.    Nagy Lajos: Felvidéki himnusz (vers, 1947. január 8.)
28.    Hortoványi Jolán levele tanfelügyelőjéhez (Éberhard, 1947. január 9.)
29.    Tipary László: Hontalanok (vers)
30.    Lackóné Kiss Ibolya levele dr. Alice Masarykovához (Liptószentmiklós, 1947. január 21.)
31.    Szőke istván levele Décsy Gyulához (részlet, Szigetvár, 1947. január 23.)
32.    Matyuga Cornél: Vojta Benes nyomán (vers, Bratislava, 1947. február 6.)
33.    Garai István: Békekötésre (Békéscsaba, 1947)
34.    Gyurcsó István: Köbölkúttól jöttek... (vers, 1947)
35.    Gyurcsó István: Megy a vonat... (vers, Pardubice, 1947)
36.    Gyurcsó István: Lóg a lábunk... (vers, Prága, 1947)
37.    Nagy Béla: Deportálás - Felsőszeli, 1947 (vers)
38.    Nagy Béla: Az eldeportált magyarok éneke Podbrzsányban, 1947-ben (vers)
39.    Megtiltották a magyar szót... (népköltés)
40.    Ellopták az apám sírját... (népköltés)
41.    Ellopták az apám sírját... (népköltés)
42.    Levél Csehországból (Sebechleby, 1947. február 28.)
43.    Szőke István: Vagy-vagy (vers)
44.    Kovács István: Egy hang a Felvidékről (vers)
45.    A szétszórt magyarok könyörgése kilakoltatás idején (vers, 1947. április 19.)
46.    Zsilinszky Géza: [Mint a havat kavarja...] (vers)
47.    Tipary László: Sorsüldözött magyar (vers, 1947. április)
48.    Búcsúzó (népköltés)
49.    Danajka Lajos: Búcsú szülőfalumtól 1947-ben (vers)
50.    Danajka Lajos: Új jakobinus dala (vers, Felsőszeli, 1947)
51.    Guta nagyközség... (népköltés)
52.    Csehországi kisfaluba... (népköltés)
53.    Silló Júlia: Ez volt a csehországi házunk (vers)
54.    Duba Lajos: Orgonavirág (vers)
55.    Kovács Pál gyerki plébános levele a tizennégy évesen Csehországba deportált Nagy Margitnak (Gyerk, 1947. június 17.; részlet)
56.    Kovács Pál gyerki plébános szentbeszédeiből (részletek)
57.    Borsos Mihály: Az afrikai őserdőben (állatmese, 1947)
58.    Édes Dezső: Emlékül Marikának (vers, Tfebovice, 1947. június 29.)
59.    Duba Lajos: Árva magyar 1947 (vers) 
60.    Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóékhoz (részlet, Zsigárd, 1947. június 19.)
61.    Emlék Sanyikának (emlékvers, Vezekény, 1947. július 2.)
62.    Ölvedi János: Búcsú a szülőföldtől (naplórészlet, 1947. július)
63.    A kihurcolt magyarok imája (vers, 1947. augusztus 10.)
64.    Szabó Árpád levele a pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatalhoz (Podbofany, 1947. augusztus 13.)
65.    Szívós László: [Búcsúzás] (vers, részlet, 1947. augusztus 30.)
66.    Tomcsányi Lászlóné: Magyar kenyér (vers, Cigánd, 1947)
67.    Holbay László: „Az elsodort falu" (vers, 1947. szeptember)
68.    Garai István: Sem Isten, sem ember (Nagyölved, 1947)
69.    Szalatnai Rezső: Háromévi vakáció (esszé, 1947)
70.    Szabó Gyula: Vágy (vers, Losonc, 1947)
71.    Veres János: Négy sor (vers)
72.    Nagy Béla: Köszöntő (vers, 1947. október 15-17.)
73.    Csontos Vilmos: Beneshez (vers, 1947. október 18.)
74.    Csontos Vilmos: „Ne beszélj magyarul!" (vers, 1947. október 23.)
75.    Ozsvald Árpád: Levél anyámhoz (vers, Csurgó, 1947. november 12.)
76.    Csulák Mihály: Összejöttünk mind a hárman (vers, 1947. november 29.)
77.    Molnár József alistáli plébános levele Csehországba deportált híveihez (1947. december 9.)
78.    Gyurcsó István: Szülőföldemhez tartozom! (vers)
79.    Kaiser István: [Az idő begyógyít...] (vers, 1947)
80.    Duba Lajos: Garamszentgyörgynek fehér temploma (vers, 1947)
81.    Duba Lajos: Az új év küszöbén (vers, 1948)
82.    Emlékvers a szülőföldjükről kiüldözött magyarokról (vers, 1948. január 6.)
83.    Veres János: Nem nyílik (vers)
84.    Ozsvald Árpád: Idegen hangok (vers, Csurgó, 1948. január 18.)
85.    Keszegfalva-Sziget áttelepülő magyarjainak keservei 1948. év tavaszán (vers)
86.    [Szedik már az ólak-házak tetejét...] (verstöredék)
87.    Kácsor Béla: Ezerkilencszáznegyvennyolc... (vers)
88.    ÉderElza levele Szalatnai Rezsőhöz (Kassa, 1948. április 1.)
89.    Szőke István levele Décsy Gyulához (1948. április 22., részlet)
90.    Duba Lajos: Fel a fejjel! (vers, 1948)
91.    Szőke István: Májusi ünnep (vers, Pozsony, 1948. május 1.)
92.    Veres János: Tusrajz (vers)
93.    Veres János: Felhős ég (vers)
94.    A csécsénypatonyiak búcsúlevele Szalatnai Rezsőhöz (1948. június 2.)
95.    Szabó Gyula: Példabeszéd a kukoricáról (vers, 1948. szeptember 22.)
96.    Danajka Lajos: Gyötrelmes évek sora 1943-1948 (vers)
97.    Kaiser István: Mindenszentek, 1948 (vers, 1948)
98.    1948-as évet írunk már... (népköltés)
99.    Szőke István levele Décsy Gyulához (részlet, Szigetvár, 1948. december 28.)
100.    Hubácek úr búra hajtja... (népköltés, részlet)
101.    Szülői ház (vers)

III. Kisebb emlékiratok és egyéb iratok
102.    Pozsonyi magyar értelmiségiek emlékirata a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (1945. április 19.)
103.    Stelczer Lajos: Emlékirat a szlovákiai magyarok legújabb kiutasítási sérelmeiről (1945. május 17.)
104.    Helyzetkép a szlovákiai magyarokról (1945. június 5.)
105.    Szalatnai Rezső javaslata egy segélybizottság felállításáról (1945. július 4.; Tóth László fordítása)
106.    F. G.: Bizalmas jelentés a szlovákiai magyarság helyzetéről (1945. július 17.)     262
107.    Tájékoztató a szlovákiai magyarság helyzetéről és annak orvoslásáról (1945. július 25.)
108.    A rozsnyói helynöki hivatal átirata a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez (1945. augusztus 10.)
109.    Levél Ladislav Novomeskyhez (1945. augusztus 14.; Tóth László fordítása)
110.    Memorandum a magyar miniszterelnökhöz a szlovákiai magyarság ügyében és  képviseletében (1945. augusztus 18.)
111.    A csehtestvér egyház és a pozsonyi magyar református egyház memoranduma (Tóth László fordítása)
112.    Csehszlovákiai magyar reformátusok felhívása a világ protestáns vezetőihez
113.    Vágó Ede: Helyzetleírás Hódosban és Nagyabonyban (1945. augusztus 23.)
114.    Memorandum a Szlovenszkó területén élő nem fasiszta dolgozó magyar lakosság számára modus vivendi létesítésének érdekében (1945. augusztus)
115.    Peéry Rezső: Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről (1945. október közepén)
116.    Szalatnai Rezső levele Ladislav Novomeskyhez (1945. október 22.; Tóth László fordítása)
117.    Stelczer Lajos: Jelentés a szlovákiai magyar menekültek ügyében kifejtett magán- és hivatali működésemről és az erre vonatkozó jövőbeli tervekről (1945. november 21.)
118.    Emlékirat Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez (1945. december 4.)
119.    Szalatnai Rezső feljegyzései 1946 elején (1946. január 2. - március 16.)
120.    Memorandum Tildy Zoltán magyar miniszterelnökhöz (1946. január 24.)
121.    Feljegyzés a szlovákiai magyarok legsürgősebb követeléseiről (1946. február 20.)
122.    Vájlok Sándor: Memorandum a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményről (1946. március 7.)
123.    Memorandum Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez, a magyar kormányhoz és a parlament külügyi bizottságához (1946. március eleje)
124.    A csehszlovákiai magyarság emlékirata a magyar-csehszlovák államközi egyezményről (1946. március)
125.    Dél-szlovákiai magyar antifasiszták és kommunisták emlékirata (1946. április 14.)
126.    A csehszlovák fasiszta terror alatt szenvedő magyarok kiáltványa (1946. május)
127.    A dél-szlovákiai zsidók memoranduma (1946. május 10.)
128.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség a reszlovakizációról (1946. július)
129.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség memoranduma a magyar külügyminiszterhez (1946. augusztus 3.)
130.    A Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsának távirata a  párizsi békekonferencia elnökéhez (1946. augusztus 19.)
131.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség memoranduma a magyar  allás- és közoktatásügyi miniszterhez (1946. szeptember 1.)
132.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség emlékeztetője Jócsik Lajos, a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság vezetője részére (1946. szeptember 19.)
133.    Az áttelepítés felvidéki kulturális problémái (1946. szeptember 25-30.)
134.    A Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottságának üzenete a magyar  kormányhoz és a kormánykoalíció pártjaihoz (1946. október 13.)
135.    A csehszlovákiai magyarság pártkülönbség nélküli megbízottainak határozata (1946. december eleje)
136.    Csehszlovákiai magyarok levele XII. Pius pápához (1946. december 8.)
137.    A Csehszlovákiai Magyar Antifasiszták Végrehajtó Bizottságának tiltakozása (1946. december 14.)
138.    Az érsekújvári Szent György Kollégium alapító okirata (1946. december 28.)
139.    Szalatnai Rezső levele a magyar miniszterelnökhöz (1946. december 30.)
140.    A Szlovákiai Magyar Antifasiszta Szövetség memoranduma a magyarok deportálása ellen (1946. december)
141.    Szalatnai Rezső levele Szakasits Árpád magyar miniszterelnök¬helyetteshez, a magyar Szociáldemokrata Párt főtitkárához (1947. január 27.)
142.    Csehszlovákiai magyar egyetemisták és főiskolások memoranduma (1947. február 7.)
143.    A Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsának előterjesztése a Magyarországra menekült csehszlovákiai magyarok helyzetéről és időszerű kívánságairól (1947. február 11.)
144.    Esterházy Lujza feljegyzése Kertész István követ részére a Vladimír Clementisnél Párizsban tett interveniálásáról (1947. február 20.)
145.    A csehszlovákiai magyarok képviselőinek emlékirata a Magyar Köztársaság elnökéhez, kormányához, a parlament elnökéhez és a magyar kormánykoalíció pártjaihoz (1947. február 28.)
146.    Balogh Ferenc: Javaslat a Csehszlovákiából áttelepítendő magyarok érdekében (1947. március 30.)
147.    Jegyzőkönyvi kivonat a Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának alakuló üléséről (1947. április 7.)
148.    A Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának memoranduma Sebestyén Pál magyar követhez (1947. május 1.)
149.    A Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának további memoranduma Sebestyén Pál magyar követhez (1947. május 12.)
150.    Tóth Kálmán református lelkész jelentése a Cseh- és Morvaországba deportáltak helyzetéről (1947. május 13.)
151.    Smid István Lehel evangélikus lelkész jelentése a Csehés Morvaországba deportáltak helyzetéről (1947. július 8.)
152.    A Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának levele Rákosi Mátyás magyar miniszterelnök-helyetteshez (1947. július 19.)
153.    Ismeretlen személy bizalmas jelentése Szalatnai Rezső hagyatékából
154.    Tóth Kálmán református lelkész jelentése a Cseh- és Morvaországba deportáltak helyzetéről (1947. szeptember 4.)
155.    Fábry Zoltán levele Szalatnai Rezsőhöz 1947. szeptember 17-én
156.    Evangélikus lelkész beszámolója a Morvaországba deportált magyarok helyzetéről (1947. október közepe)
157.    A pozsonyi magyarok tiltakozó levele a Magyar Rádió igazgatóságához (1947. október 28.)
158.    Levél a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségéhez és a csehszlovák kormányhoz
159.    Szlovákiai magyar javaslat a csehszlovákiai magyarság helyzetének államközi rendezésére (1947. december 10.)
160.    Dr. Pethő Károly katolikus pap jelentése a Cseh- és Morvaországba deportáltak helyzetéről (1948. január 14.)
161.    A Csehszlovákiai Magyar Végrehajtó Bizottság beszámolója a szlovákiai magyarság tényleges helyzetéről 1948 elején
162.    Feljegyzés a csehszlovákiai magyarság helyzetéről
163.    A csehszlovákiai magyarok kérése az UNESCO-hoz
164.    A pozsonyi magyar reformátusok és evangélikusok emlékirata (1948. március 8.)
165.    Dr. Balogh-Dénes Árpád és Fábry Zoltán emlékirata Rákosi Mátyáshoz, Molnár Erikhez és Révai Józsefhez (1948. július 15.)
166.    Dr. Balogh-Dénes Árpád és Fábry Zoltán levele Rákosi Mátyáshoz (1948. augusztus 1.)
167.    Fábry József jelentése a szlovákiai magyarok helyzetéről (1948. szeptember 17.)
168.    Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 (részletek)

IV.    Fábry Zoltán: Üresjárat
169.    Fábry Zoltán: Üresjárat (naplórészletek)

V.    Üzenet
170.    Dobossy László: Felelősségünk (1948. szeptember 25.)
171.    Vass László: A jó palócok földjén (1948. november-december)
172.    Fábry Zoltán: Üzenet (1948. december 15.)
173.    Fábry Zoltán levele Viliam Sirokyhoz Esterházy János halálos ítélete végrehajtásának megváltoztatása tárgyában (1949. május 2.)
174.    Esterházy János kegyelmi kérvénye Klement Gottwald köztársasági elnökhöz (1949. június 24.)
175.    ítélethozatal a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tagjai ellen indított perben (1949. december 30., Mayer Judit fordítása)

Utószó helyett - helyzetképek a szlovákiai magyarokról 1945-1948/1949, avagy
Adalékok és szempontok a „hontalanság éveinek" csehszlovákiai magyar önvédelmi küzdelmeihez és írásbeliségéhez (Tóth László, Dunaszerdahely, 2013. október)

I. 1. A második világháború a tengelyhatalmak és szövetségeseik megsemmisítő vereségével ért véget 1945 tavaszán-nyarán. A fegyverszüneti megállapodást az 1944. december 22-én Debrecenben felállt Ideiglenes Nemzeti Kormány és a szövetséges nagyhatalmak képviselői 1945. január 20-án írták alá Moszkvában. A megállapodás egyebek közt kimondta: „Magyarország kötelezte magát, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia általa megszállt területeiről visszavonja az összes magyar csapatokat és hivatalnokokat Magyarország 1937. december 31-én fennállott határai mögé, úgyszintén hatályon kívül helyez minden törvényhozási és közigazgatási intézkedést, amely csehszlovák, jugoszláv és román területek Magyarországhoz való csatolására vagy bekebelezésére vonatkozik."1 (A szövetséges nagyhatalmak egyidejűleg érvénytelenítették a Szlovákia déli részeinek, valamint Erdély Magyarországhoz való csatolásáról rendelkező 1938., illetve 1940. évi bécsi döntőbírói határozatokat is.) A fegyverszüneti egyezménybe azonban az erőteljes szovjet támogatás ellenére sem került bele a magyar lakosság Csehszlovákiából való kitelepítésére irányuló csehszlovák követelés. A Magyarországra vonatkozó fegyverszüneti feltételekről tárgyaló nagyhatalmak január 16-án foglalkoztak ezzel a kérdéssel, s meghallgatták ez ügyben a moszkvai csehszlovák nagykövetet - a későbbi miniszterelnököt -, Zdenék Fierlingert is, ám az általa előterjesztett csehszlovák álláspontot mind az amerikai, mind a brit fél elutasította.2
A csehszlovákiai magyar kisebbség ügye ekkor már jó ideje a csehszlovák diplomáciai törekvések és tárgyalások egyik fontos pontját képezte: Karel Kaplan úgy tudja, Benes elnök 1943. decemberi moszkvai tárgyalásain állt elő először nyilvánosan a magyar lakosság Csehszlovákiából való kitelepítésének elgondolásával.3 Janics Kálmán 1979-es korszakos munkájában, A hontalanság éveiben viszont már 1943 januárjából idézi Benes egyik levelét, mely a németek vonatkozásában a nagyhatalmak által már korábban is támogatott transzfer-elvnek a magyarokra való kiterjesztését is tartalmazza, sőt ekkor még a lengyelek kitelepítéséről is szó volt.4 Benes szerint ugyanis Csehszlovákia szuverenitását és integritását - München keserű tapasztalata után - csakis egy nemzetiségek nélküli államberendezkedés biztosíthatja, vagyis a probléma elsősorban stratégiai kérdésként merült fel a számára. A magyarok kitelepítésének elvét így a Moszkvában tárgyaló Benesnek már 1943 decemberében sikerült elfogadtatnia Sztálinnal és a szovjet vezetéssel - olyannyira, hogy később a párizsi békekonferencián is ők érveltek a legnagyobb súllyal mellette -, s bár Benes a hírt még ugyanazon a napon, 18-án tudatta a moszkvai csehszlovák (kommunista) emigráció vezetőivel, kiderült, hogy Gottwaldék ekkor még másképp képzelték el a megoldást, s azt egyelőre nem kapcsolták össze a németkérdéssel.5 Nézeteikben csupán 1944 májusában következett be látható fordulat,6 és 1944. szeptember 6-án már a Szlovák Nemzeti Tanács is rendeletet hozott a magyar iskolák megszüntetéséről (az alapiskolák kivételével), a németek felszámolásáról, illetve a magyar és a német nyelvű istentiszteletek betiltásáról; 1945. február 4-i kiáltványának egyik tételében pedig - jóllehet az még meglehetősen differenciáltan kezelte a szlovákiai magyarsághoz való viszonyulás kérdését - már a későbbi reszlovakizációs rendelet előképét is föl lehet fedezni.7 A Szlovák Kommunista Párt 1945. február 28. - március 1-jei tanácskozását - és Gustáv Husák beszámolóját - is már egyértelműen magyarellenes hangulat jellemezte, olyannyira, hogy a hónap vége felé, a nem sokkal később megalakítandó új kormány programjának moszkvai vitájában már a magyarkérdésben is teljes egyetértés mutatkozott a polgári pártok és a kommunisták között. így aztán a szociáldemokrata Zdenék Fierlinger vezetésével 1945. április 4-én Kassán megalakult új csehszlovák kormány másnap kihirdetett programjának híres-hírhedt VIII. pontja - további részeinek vonatkozó kitételei mellett - a németekkel együtt a magyarok fölött is kimondta az ítéletet.8 A kormányprogram IX. fejezete a háborús bűnösök részére felállítandó népbíróságokkal és internálótáborokkal foglalkozik, a következők pedig a vagyonelkobzásokat és a földkisajátításokat, az iskolák beszüntetését, továbbá a kisebbségek politikai intézményeinek a betiltását írják elő.

I. 2. A csehszlovákiai magyarság sorsa ezzel évekre megpecsételődött. Az egymást követő, nagy sietve megalkotott törvényekkel, lázas iramban meghozott rendeletekkel, gyors intézkedésekkel a csehszlovákiai magyarságot - a felsorolástól távol áll a teljesség igénye, ezek már mind megtalálhatók a nyilvánosság számára elérhető forrásokban és fellapozhatok a vonatkozó irodalom megfelelő helyein - megfosztották az állampolgárságától; elkobozták mezőgazdasági ingatlanait; a magyarlakta területeken beszüntették a nemzeti bizottságokat, s e települések élére biztosokat (komisszárokat) neveztek ki; a népbíróságok a magyar nemzetiségűek tízezreit (!) helyezték a háborús bűnösök listájára; a magyarokat megbízhatatlanná nyilvánították és a gazdasági életből kirekesztették; elkobzott ingatlanaikat nemzeti gondnokok felügyelete alá helyezték; a közalkalmazottakat állásukból azonnali hatállyal elbocsátották, nyugdíjuk és egyéb juttatásaik folyósítását leállították; a magyarok választójogát megvonták; a magyar evangélikus egyházközségek önállóságát megszüntették, a lelkészeket elbocsátották, internálták, kiutasították, bebörtönözték, a magyart mint istentiszteleti nyelvet betiltották; a magyar pártokat, kulturális és társadalmi szervezeteket, könyvtárakat, kiadókat, lapokat betiltották, vagyonukat elkobozták; a magyar-csehszlovák lakosságcsereegyezmény kierőszakolása végett - közmunkarendelet címén - a magyarok tízezreit deportálták Cseh- és Morvaországba, ahol a legtöbb esetben embertelen körülmények közé kerültek; a lakosságcsere-egyezménnyel közel százezer magyart telepítettek át Magyarországra; a reszlovakizációs rendelet nemzeti önbecsülésükkel, önérzetükkel állította szembe a magyarság százezreit stb. stb.
Fölvetődik a kérdés, hogy a szlovákiai magyarság képviselői, szellemi és politikai vezetői mikor értesültek először a cseh és szlovák tervekről, a születőben levő magyarellenes elképzelésekről, rendeletekről, mikor érzékelték először a sovén indulatok elszabadulásának veszélyét? Forrásaink legtöbbjéből arra következtethetnénk, hogy az imént felsorolt torz elgondolásokat, bosszúvágytól hajtott indulatokat törvényerőre emelő, 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram a váratlan esemény sokkhatásával teljesen felkészületlenül érte a (cseh)szlovákiai magyarságot és vezetőit, bár Balogh Sándor egy helyütt úgy véli, hogy a (cseh)szlovákiai magyarok vezetői „mindennel számoltak, hiszen nem voltak tájékozatlanok afelől, hogy a cseh és a szlovák vezetőknek milyen elképzeléseik vannak".9 Ennek azonban nem sok nyoma van az eddig ismert dokumentumokban - noha az év eleje óta a keleti országrészekből is egyre-másra kaphatták a híreket arról, hogyan viszonyulnak a szovjet hadsereg nyomában oda (vissza)érkező csehszlovák szervek, tisztségviselők a magyarokhoz10 -, miként annak sem, milyen lépéseket tettek, terveztek a fenyegető tragédia elhárítására, az ellene való védekezés lehetőségeinek átgondolására.
Nem sok jele van a (cseh)szlovákiai magyarságra zúduló közelgő tragédiának Fábry Zoltán 1945-1948 között vezetett naplójának első lapjain sem, ahol elsősorban az „orosz kommunizmus" terjeszkedése jelenik meg fenyegető veszélyként, bár a háttérben - egyelőre azonban minden konkrétum említése nélkül -már felbukkan a szlovák sovinizmus bírálata is: „Szlovenszkón szocializálásnak kellett volna jönni, és lett belőle nacionalizálás."11 A folytatásra készül a pozsonyi polgárság is; ennek bizonyítékát láthatjuk Hargitai Ferenc Forgószínpad című, 1945 húsvétjára - április 1-2-ára megjelent magazinszerű „alkalmi füzet"-ében is, melybe más nem is szűrődik be a külvilágból Szalatnai Rezső egy-két mondatán kívül, aki két írással is szerepel itt (Napsütés egy halott arcán; Noteszlapok márciusban),*2 s bár közülük az író óvóhelyi élményeit rögzítő utóbbi már elő revetíti a tragédia árnyékát (kötetünkben 1. az 5. sz. alatt!), még mindig hihetetlenül hangzik számára minden, amit a magyarokra váró jövőről hall. Vagyis hiába szaporodtak az intő jelek, senki sem hitte - nem hihette? -, amire néhány nappal/héttel később mégis sor került.13 Erre utal Mayer Judit visszaemlékezése is, aki szerint a pozsonyi „átlagpolgár" „keveset tudott arról, mit tervez az emigráns csehszlovák kormány".14 De 1945 márciusában még a folytatásról ábrándozik Férfiének Európa romjain című, Beregszászon írt versében Győry Dezső is (1. kötetünkben a 4. sz. alatt!), aki másutt, egy ekkori levelében, optálási szándékáról tájékoztatja pozsonyi barátait (tekintve, hogy Kárpátalján, úgymond, nem nagyon van keresnivalója, a magyar főváros pedig nem vonzza őt).15
Az újraszerveződő és berendezkedő csehszlovák hatóságok azonban már a legelső adminisztratív és egyéb intézkedéseikkel is épp e folytatás és folytonosság meggátlására, felszámolására törtek, s a magyar nyelvű iskolákat, egyesületeket, szervezeteket, intézményeket törvényen kívülre helyező törvényeikkel és rendeleteikkel, illetve a (volt) szlovákiai Magyar Párt vezetőinek és helyi tisztségviselőinek, valamint a magyar papságnak és tanítóságnak a módszeres ellehetetlenítésével és elűzésével már az első pillanattól kezdve éppen a közösséget leginkább összefogni és mozgósítani képes rétegeket kívánták semlegesíteni, kikapcsolni annak életéből.

II. 1. A kassai kormányprogram a maga kijózanító valóságával azután senkiben sem hagyott kétséget a kisebbségi kérdés megoldásának csehszlovák változatát illetően. Legelsőként a költő eszmélt: a fiatal pozsonyi poéta - Szalatnai Rezső tanítványa és felfedezettje -, Kövesdi László, aki 1945 áprilisában Szonett az igazságról című versében, gyaníthatóan már a kassai kormányprogram magyarellenes passzusainak hatására, az elveszett: sárba tiport, meggyalázott igazságot siratja (kötetünkben a 6. sz alatt!).
A soviniszta gőgjében elvakult hatalomnak a magyar párt, a papság és a tanítóság mozgósító erejétől való félelmei nem voltak alaptalanok. Azért sem, mivel az eddig ismert legelső írásos dokumentumok is az Esterházy János vezette, s hamar aktivizálódó szlovákiai Magyar Párt első számú tisztségviselői, illetve a melléjük felsorakozott vezető értelmiségiek nevéhez fűződnek. A sort nyolc nappal a kassai kormányprogram kihirdetése után az a másfél oldalas, április 13-án keltezett levél nyitja, amelyet egy bizonyos Magyar Végrehajtó Bizottság nevű (illegális) szervezet jegyzett. A magyaroknak a németekkel és a Hlinka-gárdistákkal való egy szinten említése ellen tiltakozó levél aláírói feltehetően ugyanazok voltak (Stelczer Lajos,' dr. Neumann Tibor, Garzuly Ferenc [mellesleg Peéry Rezső sógora], dr. Czibók János, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, Nyárai-Nemecz Miklós, Lukovich József és Mayer Imre), akik a következő ismert, s immár nagyszabású elemzést, a csehszlovák kormánynak és a Szlovák Nemzeti Tanácsnak 1945. április 19-én címzett Emlékiratot aláírták (kötetünkben a 102. sz. dokumentum). Az Emlékirat több egyszerű politikai vagy kordokumentumnál: szerzőinek
-    összeállítása valószínűsíthetően (főleg) Szalatnai Rezső s talán Peéry Rezső nevéhez köthető - sikerült irodalmilag is értékelhető formában és színvonalon megfogalmazniuk az aláíróknak a csehszlovákiai magyarság elleni intézkedések jogtalanságával, igazságtalanságával szembeni érveit. Az Emlékiratot mondatainak, nyelvezetének hajlékonysága, érvrendszerének logikája, világszemléletének józansága és tisztasága a korszak különösen gazdag memorandumirodalmának legjobb darabjai közé, közvetlenül Peéry Rezső, Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán emlékiratainak tőszomszédságába emeli. A levelet jegyző Magyar Végrehajtó Bizottság a Szalatnai Rezső személye körül létrejött, az eseményekre legelsőként reagáló illegális csehszlovákiai magyar szervezkedést jelöli. Szalatnai egy-két évtizeddel később, az 1960-as években, egy kéziratban maradt visszaemlékezésében
-    melyből Fukári Valéria idéz egyik dolgozatában - a következőképpen írt arról a „mentőmunkárói", melyet el kellett vállalnia, jóllehet korában „aktív politikával" nem foglalkozott: „...ha, annyi év után, ma is eszembe jut, amit én 1945-1948 között Pozsonyban megpróbáltam védtelen emberek ezreiért megtenni, elvi és erkölcsi magatartásunk támadhatatlan páncélzatában [...] annyi év után is borzongás fut rajtam végig. Csak az igazságnak és becsületességnek a szív gyökeréig ható átélése adhat erőt ilyen munkára. Pihenő nélkül dolgoztam..."16

II. 2. Ma már tudjuk: sokan voltak, akiknek „az igazságnak és a becsületességnek" ez „a szív gyökeréig ható átélése" erőt adott a csehszlovákiai magyarság elleni erőszak kivédését, következményeinek csökkentését szolgáló munkához, melyről azonban egészen 1989-ig - sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon - szinte semmit nem tudhatott a közvélemény, de a szakpublikációkban sem volt sok nyoma ennek. Igaz, a már idézett interjúban Balogh Sándor történészprofesszor arra az újságírói kérdésre, hogy a csehszlovákiai magyarok szellemi vezetői hogyan fogadták kisebbségük állampolgárságtól való megfosztásának tényét, már 1984-ben utalt az ellenállás bizonyos megnyilvánulásaira,17 nyilatkozata fölött azonban a kutatók is átsiklottak, s egészen az 1990-es évek elejéig makacsul tartotta magát a „hallgatás éveinek" mítosza, legendája.
Az elnevezés Fábry Zoltántól származik, aki a csehszlovákiai magyar irodalom korszakolása kapcsán illette ezzel a meghatározással az 1938-1948 közötti esztendőket.18 Később azonban - elsősorban Turczel Lajos pótolhatatlan tény- és adatfeltáró munkálkodásának köszönhetően19 - bebizonyosodott, hogy a második világháborús évek - igaz, „összezsugorodott" térfélre szorult és erős értékátrendeződésen keresztülment - szlovákiai magyar irodalmának, művelődésének vonatkozásában még a legnagyobb túlzással sem lehet „néma évekről" vagy a „hallgatás éveiről", a folytonosság megszakadásáról beszélni, így a megjelölés érvényessége egyre inkább a második világháborút közvetlenül követő három négy esztendőre kezdett korlátozódni. (Az ezeket az esztendőket [is] érintő írások, történelmi, illetve irodalom- és művelődéstörténeti összefoglalók csupán Fábry 1946-os memorandumát, A vádlott megszólalt jelölték meg a korszak egyedüli [jelentős] irodalmi alkotásaként.) Koncsol László azonban - már az 1970-es évek derekán - az 1945-1948 közötti időszak vonatkozásában is bizonyos „kéziratos irodalom" létezésére hívta föl a figyelmet, s tett javaslatot ennek nyomán a Fábry-féle korszakolás kiigazítására, 1945 korszakhatárként való elfogadására.20 Azóta beigazolódott: Koncsol jó nyomon indult el, sőt, időközben arra is fény derült, hogy a korszak írásbelisége, irodalma jóval gazdagabb, mintsem ő azt ismerhette. 1989-ig, 1990-ig azonban szilárdan tartotta magát a „hallgatás évei", a „néma évek" tézise, s még 1993-ban is találni kísérletet, amely a Fábry-memorandum környezetének elbagatellizálásával, bizonyos művek elhallgatásával, szerepének csökkentésével és helyenkénti csúsztatásokkal igyekezett megőrizni A vádlott megszólal prioritását.21 Az általános vélekedés az olyan jelentős kutatót is megtévesztette, mint Janics Kálmán, aki A hontalanság éveiben a következőket írta a kérdésről: „A megsemmisítési elméletek tobzódásában maga a magyar kisebbség passzív tömeg maradt, a szólás és védekezés minden joga nélkül; puszta tárgya lett a háború utáni szenvedélyes összecsapásoknak. Nemcsak szervezett tömeg nem hallathatta szavát, de az egyén sem. Fábry Zoltán kiáltványa a csehszlovák írókhoz - A vádlott megszólal - az elutasító választ sem tudta kiharcolni, annyira semmivé züllött az a politikai képződmény, amit valamikor szlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek neveztek."22 Másutt pedig így írt: „Amikor a magyar demokraták, kommunisták, antifasiszták felismerték a helyzetet, hogy a magyar etnikum erőszakos felszámolásáról van szó, három út [kiemelés tőlem - T. L. megj.] között választhattak: átköltözni Magyarországra (sajnos, a többség így döntött), tiltakozó, néma passzivitásba vonulni (így tett Fábry Zoltán és sokan mások), végül a harmadik út: nemzetiséget változtatni és így keresni az együttműködést."23 II. 3. Az 1990-es - és a későbbi - évek kutatásai azonban visszavonhatatlanul bebizonyították: létezett negyedik út is - a tiltakozás, az aktív ellenállás, a tevékeny szembeszegülés, a következmények lehetőség szerinti enyhítésének útja.24 E mögött az ellenállás, szembeszegülés mögött mindenekelőtt azt az értelmiségi magatartásformát kell látnunk, amelyet tárgyunkkal kapcsolatban Molnár Imre írt körül elsőként: „A szlovenszkói magyar értelmiségi réteg önépítő tudata az I. Csehszlovák Köztársaság demokratikus viszonyai között alakult ki, melynek maradéka minden tiszteletet megérdemlőén ragaszkodni tudott az elsajátított humanista értékekhez a Szlovák Köztársaság közismert viszonyai között is. Ez az értelmiség az embertelenség és a magyarellenesség politikájának állami szintre emelt folytatásakor sem hallgatott el. [...] Ez az értelmiség ui. szűkre szabott lehetőségeit a végsőkig kihasználva hatalmas szervezőmunkát végzett. Információkat gyűjtött és adott tovább, titokban iskolákat vezetett, illegális sajtót adott ki, jogvédelmet nyújtott és segélyszolgálatot teljesített, egyszóval tette, amire épp szükség volt. [... ] Ha egyszer megíródik a csehszlovákiai magyar értelmiségi lét története, akkor e történet legszebb fejezeteit az 1945-49 közötti időszak eseményei fogják alkotni."25
Az ez irányú tervszerű kutatásokat is Molnár Imre kezdte - Balogh Sándor, Janics Kálmán, dr. Szabó Károly, Arató Endre, Albert Gábor és mások munkái nyomán - az 1980-as évek közepén, melyek első figyelemreméltó eredményeit az évtized második felében s az 1980-1990-es évek fordulóján tette közzé, így neki köszönhető többek között az Esterházy János személyével, sorsával, tevékenységével kapcsolatos kutatások megindulása; elsősorban Molnár révén vált ismertté az időközben elhunyt dr. Szabó Károly munkássága; az ő nevéhez fűződik a pozsonyi értelmiségiek Emlékirat című memorandumának, valamint Szalatnai Rezső A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között26 című emlékiratának közzététele; Dobossy László és dr. Szabó Károly híradásaitól, dokumentum-összeállításaitól ösztönözve az elsők között kezdett foglalkozni a Cseh- és Morvaországba deportált magyarok sorsával, ráirányítva a figyelmet a deportáltak közé önkéntes pasztorációra jelentkezett papok bátorságára, önfeláldozására;27 s ő vetett fényt az üldöztetések közepette született magánjellegű vagy közérdekű híradások, dokumentumok, szépirodalmi próbálkozások garmadájára is. Ez utóbbiak előkerülése teljesen új, váratlan oldalról - az üldöztetéseket, a kitelepítést-deportálást tükröző „népi-félnépi eredetű korabeli költemények, verses krónikák; »veszedeleméne-kek«, »hír-versek«, népdalok, népdalátköltések" (Zalabai Zsigmond meghatározásai a Magyar Jeremiádból),2s prózai írások, visszaemlékezések, levelek, igaz történetek, naplófeljegyzések létezésének oldaláról - igazolta Koncsol felfogását az 1945-1948 közötti kéziratos irodalomról. S ha tekintetbe vesszük, hogy alapjában véve a népi és „félnépi" eredetű írásos - és szájhagyomány útján terjedő - szövegek is beletartoznak egy-egy közösség irodalmába, kultúrájába, továbbá hogy akérdéses művek java jócskán eléri az 1950-es évek eleji, immár „harmadvirágzás" -beli - csehszlovákiai magyar - vers (és próza) átlagtermésének szintjét, nem vitás, hogy előkerülésükkel a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom érdekes, mindenképpen figyelmet érdemlő fejezettel gazdagodott.29 Ugyancsak 1989 után kapott (újra) nyilvánosságot Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán memorandumának méltó párja, Peéry Rezső Hét sovány esztendő gazdag termése című esszéje, mely eredetileg Posoniensis álnév alatt jelent meg Szabó Zoltán Valóságában 1946-ban,30 továbbá Peéry tárgyunkkal kapcsolatos rendkívül gazdag publicisztikája és levelezése,31 de ekkor került elő Fábry Zoltán az ideig ismeretlen, 1945-1948-as naplója, az Üresjárat 1945-1948 is.

III. 1. Szalatnai, Peéry és Fábry memorandumai valószínűsíthetően nem csupán nagyjából egy időben, hanem több utalás szerint is közös ötletből fakadóan, egymással összehangoltan, egy tervezett közös kötetbeni megjelentetés szándékával készült iker-írások. A kérdéses írói emlékiratok keletkezésének körülményeit és egymással való kapcsolatát főleg három eddigi dolgozatomban is érintettem;32 lényegük, hogy íróink szóban forgó memorandumai egyaránt 1946 tavaszán, feltehetően a budapesti Valóság által megjelentetendő könyvsorozat vagy könyv számára íródtak.
A három memorandum tematikailag is illeszkedik egymáshoz, kiegészíti egymást: mindhárom a csehszlovákiai magyarság addigi huszonhat-huszonhét éves történetének más-más időszakát, szeletét veszi szemügyre, miközben Szalatnaié
-    mely a három közül utolsóként íródott33 - az 1918-1945 közötti évek eseményfejlődését foglalja össze, Peéryé az 1938-1945 közötti szakasz történéseit nagyítja ki, Fábryé pedig a jogfosztottság elutasítására, a „kollektív bűnösség" képtelenségének bizonyítására helyezi a fő hangsúlyt. (Persze, ezek az időbeni határok korántsem értelmezhetők mereven, s bőven vannak átfedések is e memorandumok között.) Emellett - a szerzőik közti alkatbeli különbségek következtében
-    stílusukat, hanghordozásukat tekintve is eltérnek egymástól ezek az emlékiratok. Szalatnai történetileg hiteles sorsvázlatot ad, Peéry az események logikáját vizsgálja visszafogottan, míg Fábry hangja a szenvedélyes vitatkozásé, a megbán-tottság, értetlenség költői hevületű kifejeződéséé. Mindez szintén utalhat arra is, hogy a három íróbarát előre eltervezte, úgymond, „megkomponálta" a lehetőségként fölmerülő kötetet (sorozatot), elosztva egymás közt a megírandó területeket, vonatkozásokat.34 A három nagyszabású, példaértékű vállalkozás közül
-    melyek egyúttal a (csehszlovákiai) magyar esszéírás legjobb lehetőségeit is jelzik - végül csak Peéryé látott napvilágot a maga idejében nyomtatásban; Fábryé, mint tudvalevő, kéziratban terjedt 1968-as megjelenéseiig,35 míg Szalatnaié befejezetlenül és egészen 1990-ig kéziratban maradt.

III. 2. A három író-tekintély memorandumának közvetlen környezetét egy olyan, mint említettem, egészen az 1990-es évekig ismeretlen és teljes egészében még ma, két évtizeddel később sem feltárt emlékirat-irodalom képezi (máig legteljesebb, azóta is hivatkozott gyűjteményüket a „Hívebb emlékezésül..." adja), amely - szerzőit tekintve - átfogja a csehszlovákiai magyar értelmiség (illetve társadalom) egészét. A cseh és szlovák, valamint magyarországi, továbbá külföldi jeles politikusoknak, diplomatáknak és közéleti személyiségeknek, politikai fórumoknak, kormányzati és közigazgatási szerveknek, társadalmi, szakmai és karitatív szervezeteknek címzett memorandumok, beadványok, helyzetjelentések és -elemzések, megoldási javaslatok és tiltakozások - mint három írónk esetében is - részben magánszemélyek, részben pedig különböző, Csehszlovákiában és Magyarországon működő illegális (és féllegális) szervezetek, alkalmi társulások nevéhez fűződnek. Ez utóbbiak zömmel érdekképviseleti és érdekvédelmi, érdekérvényesítési szerveződések voltak - mint például a már említett Magyar Végrehajtó Bizottság, továbbá a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ), a Magyar Antifasiszta Bizottság, a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége, illetve Magyarországon a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa, de akadt köztük karitatív célokat szolgáló (Magyar Segélybizottság) vagy éppenséggel irodalmi-művészeti csoportosulás (Szent György Kollégium) is. Nemegyszer azonban egy-egy feladathoz kötött alkalom, a megszólalás, cselekvés, tiltakozás belső kényszere sorolt egymás mellé időre-órára egymástól meglehetősen távol levő embereket (egyetlen, kötetünkben a 126. sz. alatt olvasható, 1946-os memorandumuk ismeretén kívül egyelőre nem tudunk többet például a Csehszlovákiai Magyarok Önvédelmi Bizottságáról sem). Egyszersmind találhatunk példát ezeknek a legtöbbször egymással párhuzamosan, egymás „köreit" nem zavarva, időnként azonban - valljuk be - egymás ellenében is dolgozó szervezkedéseknek az együttműködésére, közös fellépésére is. A szóban forgó szervezetek, testületek életkorra, vallásra, társadalmi hovatartozásra, eszmei és világnézeti meggyőződésre való tekintet nélkül képviselni és képviseltetni tudták a csehszlovákiai magyar társadalom egészét; s a polgári liberális, a kereszténydemokrata, a jobboldali konzervatív, illetve a baloldali, szociáldemokrata, sőt, kommunista értékrendek és ideálok egyként megjelentek bennük. Hasonlóképpen, mint ahogy a legkülönbözőbb vallási felekezetekhez, hitközösségekhez tartozók
-    római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók - is hallatták szavukat ezekben a szervezetekben. Legfontosabb és folyamatosan megnyilvánuló törekvésük - mind a Csehszlovákiában, mind a Magyarországon működők részéről
-    létük, tevékenységük hatósági elismertetése, legitimálása volt, amit egyiküknek sem sikerült elérnie - nemcsak Csehszlovákiában, Magyarországon sem (legfeljebb megtűrték őket a hatóságok, mint Csehszlovákiában a Magyar Segélybizottságot, Magyarországon a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsát). Következésképpen a csehszlovákiai magyarság ügyéért küzdők ama törekvése is mindvégig kudarcot vallott, hogy a csehszlovák és a magyar pártok, kormányzati és államigazgatási testületek, közigazgatási szervek és egyéb szervezetek bármelyiküket is az adott népközösség hivatalos képviselőjének, azaz tárgyalófelüknek ismerjék el, vagy hogy közvetlenül beavassák őket az egyes tárgyalások menetébe és döntések meghozatalába (néhány dokumentumból, mozzanatból, utalásból következtetni lehet ugyan arra, hogy a magyar kormánytól, vagy legalábbis néhány tagjától, tisztviselőjétől nem volt idegen ez a szándék, amely azonban vélhetően a csehszlovák fél ellenállásán feneklett meg). Ezért nem maradt más, mint az egyéni áldozat- és kockázatvállalás, az illegális munka, a konspiráció, a barátitársadalmi kapcsolatok mozgósítása a csehszlovákiai magyarság érdekében. Ezzel együtt járt az a törekvés is, hogy a csehszlovákiai magyarok politikai és szellemi vezetőinek Magyarországra került hányada beépüljön a magyar politikai és társadalmi élet, illetve az állam- és közigazgatás valamennyi szférájába; és ott igyekezzen menteni a menthetőt: tenni valamit - Szalatnai szavait használva - a „szégyen elhárításáért, az ütések tompításáért, a barbarizmus leleplezéséért".36

III. 2. 1. A Magyar Végrehajtó Bizottság néven legelsőként szavát hallató illegális szervezkedés közvetlenül a kassai kormányprogram kihirdetését követő napokban jelentkezett idézett levelével, illetve memorandumával Pozsonyban. Röviddel ezután, ezek - dr. Szabó Károly szerinti - „eredménytelensége, illetve a magyarok ellen hozott kényszerintézkedések miatt"37 a Végrehajtó Bizottság személyi összetételében fontos változásokra került sor, hiszen dr. Neumann Tibort időközben (június 29-én) - Esterházy Jánossal együtt - elhurcolták a szovjet katonai hatóságok, többen - például Stelczer Lajos, Garzuly Ferenc - Magyarországra menekültek, míg a csoport közelébe került a munkásmozgalomból ismert kommunista ügyvéd, dr. Balogh-Dénes Árpád. (Magyarországra való távozásáig természetesen a csoport tagja maradt Peéry Rezső is.)
A Végrehajtó Bizottság - dr. Szabó Károly felosztását nézve - három fő irányban folytatta küzdelmét a csehszlovákiai magyarság érdekében:    interveniált a szlovák hatóságoknál; - megszervezte a bajbajutott magyarok, különösen a Ligetfalura deportáltak, valamint az elbocsátott értelmiségiek segélyezését; - tájékoztatni igyekezett a magyarországi kormányszerveket, s befolyást gyakorolni a csehszlovákokkal tárgyaló magyar kormánydelegációkra."38 A Magyar Végrehajtó Bizottság 1945 augusztusában újabb emlékirattal fordult a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (kötetünkben a 114. sz. dokumentum), melyben felsorolja a csehszlovákiai magyarságot sújtó törvényeket és rendelkezéseket, valamint (várható) következményeiket, majd javaslatot tesz egy, az üldözöttek érdekképviseletét ellátni hivatott tanácsadó szerv (Magyar Tanács) felállítására, melyet a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége nevezne ki, s amelynek az „itt élő magyarság érdekképviselete" tartozna hatáskörébe.39 A javaslatról a címzett - természetesen - tudomást sem vett.
Nem sikerült Szalatnaiéknak legalizáltatniuk a Segélybizottság tevékenységét sem, bár az működését haladéktalanul megkezdte, és egész Szlovákiára kiterjedő karitatív feladatokat látott el.40 E segélyszolgálat motorja és fő szervezője Pozsonyban Szalatnai Rezső és Szabó Béla esperes, Kassán pedig dr. Simái Béla orvos és felesége volt.41 A segélyalap működtetéséhez szükséges eszközöket magánszemélyek és egyházközösségek körében folytatott gyűjtésből, a Nemzetközi, továbbá a Csehszlovák, illetve a Magyar Vöröskereszt adományaiból származó, valamint -később - az időközben Budapesten megalakult Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság által a pozsonyi meghatalmazott útján Szlovákiába juttatott, „segélyezésre kiutalt havi összeg" képezte.42 Az összegyűlt pénzből és adományokból fedezték azután a Végrehajtó Bizottság működési költségeit, látták el pénzsegélyekkel, ruhaneműkkel, alapvető élelmiszerekkel és gyógyszerekkel - sőt, könyvcsomagokkal is! - a rászorulókat (Fábry Zoltán is hozzájutott ilyen úton könyvekhez, gyógyszerhez), különösen az elbocsátott és állás nélkül maradt közalkalmazottakat, a nyugdíjuktól megfosztott idős pedagógusokat és özvegyeiket.
A Magyar Végrehajtó Bizottság történetében a következő jelentősebb fordulatra 1947. április 7-én került sor, amikor az - miután „már kétségtelenné vált a lakosságcsere megkezdése" - szövetségre lépett a dr. Balogh-Dénes Árpád nevével fémjelzett Magyar Antifasiszta Fronttal, illetve egyéb kisebb szerveződésekkel, és 1947. április 7-én megalakították a Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságát43 (kötetünkben a 147. sz. dokumentum). A kibővített bizottság, noha elkészített és kiadott néhány dokumentumot, nem bizonyult hosszú életűnek, s a Magyar Végrehajtó Bizottság hamarosan önállóan folytatta tevékenységét. A Bizottságról az eltelt évtizedek távlatából elmondható, hogy tagjai - bár a nagypolitika szintjén, dr. Szabó Károly kissé felemás értékelésének megfelelően, alapvetően valóban nem befolyásolhatták az eseményeket - alsóbb szinteken eredményesen helytálltak: életeket mentettek meg, hitet tápláltak az emberekben, biztosították a tájékoztatás és az információáramlás minimális funkcióinak működését, felvilágosító, jogmagyarázó és érdekérvényesítő szolgálatot láttak el, sőt, bizonyos értelemben egyfajta „diplomáciai" tevékenységet is folytattak.
A Magyar Végrehajtó Bizottság 1948 tavaszán, Szalatnai Rezső áttelepülését megelőzően fejezte be tevékenységét, amelynek utolsó dokumentumai azok az 1948 elején készített jelentések voltak, amelyekben a magyar külügyminisztériumot tudósította a csehszlovákiai helyzet alakulásáról (1. ezek egyikét kötetünkben a 161. sz. alatt!).

III. 2. 2. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség - mint „a legszervezettebb és leginkább határozott koncepció szerint működő" illegális csoportosulás44 - Paksi László pozsonypüspöki katolikus segédlelkész biztatására, valamint Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula főiskolai hallgatók lendület teli szervezőmunkája nyomán alakult meg 1945 őszén.45 A titkos szervezet behálózta egész Szlovákiát; nyugat-szlovákiai és kelet-szlovákiai csoportja is működött, s főként a katolikus értelmiséget - papokat, tanítókat, főiskolai hallgatókat - tömörítette maga köré (de voltak református és evangélikus tagjai is). A Szövetség munkájának is három főiránya volt: a karitatív, a tájékoztató és az érdekképviseleti-diplomáciai tevékenység, s ők is különböző gyűjtésekből származó adományokkal támogatták a rászorulókat; dokumentumokat, adatokat sorakoztattak egymás mellé, illetve terjesztettek a magyarok üldözéséről (az adatok gyűjtésénél a kérdőíves módszert is alkalmazták); továbbá két, alkalomszerűen napvilágot látó, 1945- 1946-ban húsznál több alkalommal megjelent röplapot is kiadtak (nyugat-szlovákiai terjesztéssel, Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula szervezésében a Gyepű Hangját; kelet-szlovákiai terjesztéssel a Varró István, Krausz Zoltán és Hajdú László közreműködésével készült Észak Szavát) - érdekesség, hogy ezeket postai úton (is) terjesztették;46 memorandumokat szerkesztettek és juttattak el a vezető magyar politikusokhoz és egyházi méltóságokhoz, a különböző pártokhoz és kormányzati szervekhez. Különösen szoros kapcsolatot tartottak fenn Mindszenty József hercegprímással és Ravasz László református püspökkel, valamint Jócsik Lajos államtitkárral, áttelepítési kormánybiztossal; de például - Ordass Lajos, magyarországi evangélikus püspök, valamint az ottani főrabbi mellett - a szlovákiai katolikus püspöki kart is rendszeresen tájékoztatták a magyarok helyzetéről. A csoport legnagyobb tekintélye dr. Arany A. László, a tudományos körökben elismert nyelvtudós és néprajzkutató volt.47 A szervezet hol itt, hol ott, az ország különböző pontjain tartotta titkos összejöveteleit: Rozsnyón, Pozsonyban - újabb érdekesség, hogy itt például, nyilván Arany A. László jóvoltából, a Szlovák Egyetem épületében, a magyar szeminárium könyvtárhelyiségében -, Komáromban stb. Memorandumaikat a lehető legnagyobb körültekintéssel készítették: előre meghatározták a területeket, amelyeket érinteni fognak, gondosan felosztották a feladatokat, egy-egy részt más-más tagjuk dolgozott ki.48 Arról nincs tudomásunk, hogy volt-e együttműködés a Magyar Végrehajtó Bizottság és a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség között; bizonyos iratokból inkább e két szervezet közti rivalizálásra lehet következtetni. Ezekre a kétségtelenül meglevő, ám ma már meglehetősen nehezen tisztázható ellentétekre, vitákra világít rá a CSMADNÉSZ egykori vezető személyiségének, Lipcsey Gyulának jóval az 1989-es rendszerváltás utáni keserű nyilatkozata is, melyben egyértelműen e két erő közti világnézeti különbségekről beszél, az egykori sarlósok Szalatnaiék által megtestesített baloldalisága s a maguk ezzel ellentétes, részben polgári-keresztény tájékozódású törekvései közti törésvonalról, vétkesnek találva Szalatnaiékat még Esterházy letartóztatásában is.49 Egyelőre arra nézve sincs bizonyíték, hogy a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség részt vett-e azon megbeszélések, összejövetelek valamelyikén, melyek az illegális szervezetek munkáját voltak hivatottak összehangolni, illetve azok együttes és egységes fellépését demonstrálni.
1949 őszén, telén a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség vezetőit és a velük együttműködőket a sztálini terror útjára lépett „népi demokratikus" állam - a köztársaság alapjai elleni bűncselekmény előkészítése, államtitkok elárulása, illetve a közrend megzavarása és az állam elleni izgatás vádjával - egy monstre perben bíróság elé állította, és közülük tíz személyt példátlan szigorral elítélt (felsorolásukat 1. kötetünk 175. sz. dokumentumában!).

III. 2. 3. A Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége néven - és egyéb, ehhez hasonló névváltozatok alatt (megkülönböztetendő azonban a Magyar Antifasiszta Fronttól!) - szereplő illegális szervezetben a dél-szlovákiai magyar kommunisták és földmunkások, szakszervezeti mozgalmárok léptek föl már 1945-től a kisebbségüket sújtó retorziók ellen. Különösen azt sérelmezték, hogy a támadássorozat, illetve a jogfosztottság ténye - figyelmen kívül hagyva a kassai kormányprogram VIII. fejezetében biztosított kivételeket is - a szóban forgó nemzeti kisebbség egészét érinti, a kommunisták, a munkásmozgalom harcosai és az antifasiszta ellenállás részvevői közül azokat is beleértve, akik nem hajlandók feladni a nemzetiségüket. De felemelték szavukat a magyar nyelvű iskolák, sajtó, irodalom és művelődés betiltása, továbbá a magyarokkal kapcsolatos mindennemű egyéb diszkrimináció ellen is. (Szinte hiánytalan felsorolását adja ezeknek a szervezet 1946. április 14-én, Érsekújváron kelt emlékirata - kötetünkben 1. a 125. sz. dokumentumot.) Megemlítendő, hogy ez a szerveződés is sérelmezte a csehszlovákiai magyarok képviseleti csoportjai hivatalos meghallgatásának, közreműködésének mellőzését a magyar hatóságok és szervek részéről, mondván, hogy „míg a reakciós Magyarország mindig megtalálta a szlovákiai magyarsággal a kapcsolatot, a demokratikus Magyarország még csak nem is keresi" velük, vagy „csak gyér és véletlen találkozásokra korlátozza őket".50 A Szövetség memorandumait, fellépését a hozzá tartozó retorikával és ideológiai ballasztokkal együtt - s bizonyos kérdésekben való határozott ellenvéleményünk fenntartása mellett - évtizedek távlatából is elfogadólag, a diszkriminációval való szembenállás sajátos színezetet jelentő részeként kell értékelnünk. A Magyar Végrehajtó Bizottsággal kötött taktikai szövetségük pedig arra utal, hogy magasabb rendű célok érdekében képesek voltak túllépni osztály- és ideológiai korlátaikon is (de az is beszédes adalék ebből a szempontból, hogy sorozatosan a magyar nemzeti egység helyreállítása, képviselete mellett álltak ki).
A Szövetség tevékenysége vélhetően legismertebb vezéregyéniségének, a magát a szlovák nemzeti felkelés partizánharcaiban is kitüntetett Fábry Józsefnek 1947 nyarára-őszére tehető Magyarországra településével ért véget.51 Igaz, még 1947. október 28-ról is ismeretes egyik, a Magyar Rádiónak a „mai csehszlovák fasizmus állami ünnepével" kapcsolatos „dicsériádáját" nehezményező tiltakozó levelük (kötetünkben a 157. sz. dokumentumhoz fűzött jegyzetben). Ami Fábry Józsefet illeti, tudvalevő, hogy például 1948 szeptemberében (tehát fél évvel a prágai kommunista hatalomátvétel után) már - a budapesti székhelyű Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság személyzeti ügycsoportjának vezetőjeként - a Magyar Dolgozók Pártjának megbízásából tett dél-szlovákiai helyzetfelmérő körutat, melyről írásbeli jelentést is készített az MDP Központi Bizottságának, jelesül Rákosi Mátyásnak (1. a 167. sz. dokumentumot!).

III. 2. 4. A Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa - nevük ugyancsak többféle változatban fordul elő (Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsa; Demokrata Menekült Magyarok Tanácsa stb.) - szintén még 1945-ben, az első csehszlovákiai hírek hallatán, illetve az első kiutasítottak - a szervezkedés nevének legelső változata még rájuk is utalt - és menekültek összefogására, gondjai megoldásának segítésére alakult Budapesten.52 A Tanács szervezőjének és motorjának szerepét dr. Holota János, volt csehszlovák nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár egykori demokrata városbírója (polgármestere) vállalta magára,53 később az ismert sarlós, a második világháború alatt Móricz lapját, a Kelet Népét szerkesztő Jócsik Lajos, a Nemzeti Parasztpárt budapesti titkára és országgyűlési képviselője, a későbbi kereskedelmi és szövetkezetügyi államtitkár, illetve áttelepítési kormánybiztos is fontos szerepet játszott benne. Létrehozását az tette szükségessé, hogy a csehszlovákiai magyarság sorsával és helyzetével kapcsolatos kérdések kezelésének, továbbá a Csehszlovákiából Magyarországra özönlő menekültek és kiutasítottak ügyének kezdetben nem volt olyan fóruma, amely ezekkel átfogóan foglalkozott volna. Ezért szükségesnek mutatkozott egy, a Csehszlovákiából tömegesen érkező, hazátlanná vált magyarok képviseletét és érdekvédelmét ellátó szervezet felállítása, amire már rögtön a Tanács legelső, Dalnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz intézett, 1945. augusztus 18-i memoranduma is felhívta a figyelmet.54
A Tanácsot olyanok alkották, akik „vagy az első Csehszlovák Köztársaság mély élményét hordják magukban, vagy a Tiso-rezsimben élték át a magyarság megnehezült sorsát, de sokan vannak, akik a mostani, harmadik kisebbségi fázis szenvedéseit élték át".55 Első fellépéseik egyikeként - ezúttal is legfőképpen Holota János kezdeményezésére - létrehozták az Érdekképviseleti (Népgondozó) Tagozatukat, mely különösen a Csehszlovákiából érkező kiutasítottak és menekültek összeírásában és nyilvántartásában, gyorssegélyezésében és elhelyezésében végzett emberfeletti munkát. E téren is kiemelkedik a szlovákiai Magyar Párt egykori központi igazgatójának, Stelczer Lajosnak az áldozatkészsége, akinek budapesti - Mester utcai - lakása valóságos befogadó állomássá vált.56 A Tanács javaslatot tett a csehszlovákiai magyarság sorsával kapcsolatos ügyekkel foglalkozó központi szervek, intézmények, szakértői csoportok összetételére; küldöttséget kívánt meneszteni a párizsi békekonferenciára;57 a lakosságcseretárgyalások során szakértői véleményekkel, előterjesztésekkel, memorandumokkal segítette a magyar kormány munkáját (ez utóbbiak is nagyrészt Holota János nevéhez kötöttek), s egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy a Csehszlovákiából Magyarországra menekülteknek is biztosítsák az áttelepítettekre vonatkozó jogokat, és ily módon segítsék elismerni ház- és földjuttatással kapcsolatos jogigényüket, valamint kezdeményezésükre jött létre a menekültek és áttelepítettek érdekvédelmét ellátni hivatott Otthon Szövetkezet is.58 Mindemellett a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcsere tárgyában megindult, végeláthatatlan tárgyalássorozaton - melyen „a magyar fél szinte teljesen alárendelt szerepre lett kárhoztatva" - nem kis mértékben épp a „menekültbizottságnak" köszönhetően sikerült változtatni a magyar fél hátrányos tárgyalási pozícióján.59 A Tanács, amely a Magyarországra került csehszlovákiai magyarok érdekeinek képviseletében egymás után készítette el a helyzetüket komplex módon elemző és arra különböző megoldási javaslatokat kidolgozó előterjesztéseit, több ízben is el akarta érni a felettes hatóságoknál egy Szlovákiai Kitelepített Magyarok Országos Egyesülete, illetve egy Felvidéki Kiutasítottak és Áttelepítettek Országos Érdekszövetsége jóváhagyását, e törekvéseit azonban nem koronázta siker.60 (Létezik olyan, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetséghez is köthető terv is - 1. a 132. és a 133. sz. dokumentumunkban! -, amely Magyarországon egy Felvidékiek Országos Kulturális Szövetsége elnevezésű szervezet - rövidítve: FÓKUSZ - létrehozásával számolt.)
Rákosiék uralomra jutásával, illetve a magyar-csehszlovák viszony két ország közötti hivatalos „rendezésével" a hatalom szerint az 1945-1948/1949 közti eseményeknek és problémáknak még az emlegetése is „időszerűségét vesztette" (1949-ben, a kormánybiztosság felszámolásával párhuzamosan a Tanács is beszüntette működését, s szűk egy évre rá Holota is emigrációba vonult), s aki mégis emlékezni merészelt a korábbi időszakra, kíméletlenül megfélemlítették (1. Jócsik esetét a 20. sz. közleményünkhöz csatolt jegyzetben!).

III. 2. 5. A Szent György Kollégium sajátos színt képviselt az 1945-1948 közötti illegális és féllegális csehszlovákiai magyar érdekvédelmi és egyéb szerveződések palettáján. Ez a cseh és szlovák főiskolákról, egyetemekről kitiltott, érsekújvári és környékbeli fiatalokat egybefogó társaság tudomásom szerint az egyetlen ez időben létrejött szakmai-művészeti (irodalmi) önszerveződés. Az egyesület alapító okiratát szépreményű, pályakezdő író-, poéta-, irodalom- és nyelvtudós-, publicista-, festő- és szobrászjelöltek írták alá 1946. december 28-án, azzal a szándékkal, hogy kibontakozó munkásságukkal „egy jövendő kisebbségi kultúra előfeltételeit" teremtsék meg. Igaz, mindehhez hozzátették, hogy mivel „a KOLLÉGIUM megalakulása időpontjában a csehszlovákiai magyarság 599. napja jogrenden kívüli állapotban" él, ezért a kollégium létrehozását „mindaddig csupán formai aktusnak" tekintik, „amíg törvényes mód nem nyílik a megalakulásra" (1. a 138. sz. dokumentumunkat!). Ennek a minden bizonnyal a hatóságok megnyugtatására és önmaguk fedezésére szánt deklaratív kijelentésnek némiképpen ellentmond, hogy a munkaközösség tevékenysége mégis konkrét megnyilvánulásokkal dokumentálható. 1947. február 7-én memorandumban tiltakoztak például a magyar egyetemi és főiskolai hallgatóknak a csehszlovák felsőoktatási intézményekből való kitiltása ellen. A diákok különösen az iskolaügyi megbízott - Ladislav Novomesky költő - 147.340/V-1946. sz. rendeletét tartották méltánytalannak, „mivel ehhez szellemben és tartalomban hasonlót még sehol és soha nem léptettek hatályba" (1. a 142. sz. dokumentumot és a hozzá tartozó jegyzetet!). De - a szóban forgó memorandumon kívül - Menedék címmel néhány példányban sokszorosított, gépiratos irodalmi-művészeti lapot is szerkesztettek, melynek két száma készült el (1947-elején, és az ugyanezen év karácsonyára tervezett pedig 1948. március 15-re; ez utóbbi borítóján Csicsátka Ferenc Ottó szimbolikus-metaforikus, az egész csehszlovákiai magyarság tragédiájának jelképerejű ábrázolásává lett reliefjével [Felvidék 1947 - Abroncsba zárt ember]); ugyancsak gépiratos füzetsorozatot indítottak - ennek három kötete jelent meg: Szőke István, Hlavicska - később: Holbay - László, illetve Soóky Dezső tollából (alább még szó lesz róluk)/
A munkaközösség az 1947-es esztendő folyamán - tagjainak szétszóródásával: Prágába, illetve Magyarországra kerülésével, munkába állásával - feloszlott (közülük például Szőke István a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság alkalmazottja lett, Décsy Gyula pedig - budapesti egyetemre kerülve - Tószády József néven írt néhány nagy hatású riportot a kitelepített csehszlovákiai magyarok sorsáról).61 1948. április 22-i levelében Szőke már a következőképpen fogalmaz Décsynek: „elszigetelt, kisszerű mozgalmunk halva született", magukról pedig így nyilatkozik: „szétszóródtunk, és most a vak véletlen kényére bízva tengődünk - tehetetlenebbül, mint valaha", majd, valamivel később, május 20-án már legfőképpen magát ostorozza, amiért „megalkudtam a kényszerűségekkel és együtt lapulok a lapulókkal, akik egy divina machinától várják sorsuk fordulását" (lásd a 89. sz. dokumentumunkat!).

III. 2. 6. A jelentősebb illegális és féllegális csehszlovákiai magyar érdekvédelmi (és szakmai) szervezkedések mellett különböző memorandumok és egyéb dokumentumok alatt több olyan csehszlovákiai és magyarországi szervezet neve is olvasható, amelyekről nincsenek közelebbi ismereteim (egyikükről-másikukról gyanítható - ám a rendelkezésre álló adatok alapján nem bizonyítható -, hogy nevük a fentiekben taglalt egyik-másik szervezkedés nevének változata lehet; a magát Szlovákiai Demokrata Magyarok Bizottságának feltüntető szerveződést például dr. Szabó Károly is a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa alszervezetének nevezi egy helyütt). (L. a 121. sz. dokumentumunkat és a hozzá tartozó jegyzetet!) E pillanatban - közel két évtizeddel a „Hívebb emlékezésül..." megjelenése után - sem tudni például, kiket takar a „Budapesten élő pozsonyi menekültek" (kötetünkben a 107. sz. dokumentum), „A jelenlegi Csehszlovákiában élő magyarok szava" (kötetünkben a 120. sz. dokumentum), a „Felvidéki magyarok" (a „Hívebb emlékezésül.. ."-ben a 24. sz. dokumentum) vagy a „Csehszlovákiai Magyarok Önvédelmi Bizottsága" (kötetünkben a 126. sz. dokumentum) aláírással ellátott memorandum; kik fogalmazták A csallóközi magyarság kéréseit (a „Hívebb emlékezésül..."-ben a 7. sz. alatt); kik a csehszlovákiai magyarok „pártkülönbség nélküli megbízottjai" (1. kötetünkben a 135. sz. dokumentumot!); nem sikerült azonosítani A dél-szlovákiai zsidók memorandumának
-    egyébként névvel jegyzett - aláíróit sem (kötetünkben a 127. sz. alatt); nem tudjuk továbbá, hogy ki volt a „Haldokló Gladiátor", akinek ugyancsak megtaláltam egy Budapestre küldött, hét, sűrűn telegépelt oldalt kitevő helyzetképét,62 de emlékiratban számolt be a magyar miniszterelnökségnek a településükön kialakult helyzetről a „füleki munkásság" is.63 Összességében a legtöbbjükről elmondható, amit az egyik, 1946 márciusának legelejéről származó memorandum a következőképpen fogalmazott meg: „Felelősségünk tudata nem kisebb annál a veszélynél, amely előttünk áll" (itt a 123. sz. dokumentumban).
III. 3. 1. A teljességhez tartozik azoknak az alkalmilag szervezett - egyénileg vagy többekkel együtt végrehajtott - tiltakozó akcióknak, rendezvényeknek, megmozdulásoknak az említése, amelyekkel a csehszlovákiai magyarok az őket sújtó tragédia négy-öt esztendeje során szembeszálltak a csehszlovák hatóságok akaratával. Példaértékűnek nevezhetők e szempontból többek között a komáromi bencés tanár, Bíró Lucián iskolamentési kísérletei (és kalendáriumkiadási törekvései - lásd alább!), több helység magyar szülőinek tiltakozó megmozdulásai városuk magyar iskoláinak bezárása ellen;64 a műkedvelő színjátszóknak a tilalom ellenére néhány helyen létrejött magyar nyelvű előadásai, műsoros estjei (Komáromban,65 Csallóközcsütörtökben,66 Kolonban,67 Gicén - ez utóbbi, 1945 karácsonyán, a Safárikov kraj című területi hetilap szerint, „a többi fasisztát annyira felbuzdította, hogy további magyar színi előadásokra és műsoros estekre tesznek előkészületeket");68 a hírhedt reszlovakizációs rendelet elleni megnyilvánulások Dél-Szlovákia-szerte (Vadkerty Katalin többet is említ közülük könyvében);69 de valamiképpen idetartoznak a cseh- és morvaországi deportáltak közé pasztorációs munkára induló katolikus, református és evangélikus papok és lelkészek hősies vállalkozásai is.70

III. 3.2. Ami ez utóbbiakat illeti, hangsúlyozottan szólni kell arról a fontos szerepről, melyet azok a papok, lelkészek vállaltak 1945-1948 között híveik oldalán, akik - a megtorlással is számolva - a tilalom ellenére változatlanul magyarul hirdették az igét. Amikor pedig - közmunkára való toborzás címén - megkezdődtek a deportálások, s a Cseh- és Morvaországba hurcolt magyarok ezrei maradtak lelki gondozás nélkül, ezek a papok, lelkészek siettek a segítségükre. Őket részben a Pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal küldte ki cseh- és morvaországi lelkészi szolgálatra, de a deportáltak számontartása, életkörülményeik és sérelmeik felmérése is a feladataik közé tartozott, és a fiatalabbak közt szép számmal akadtak, akik önként vállalták e missziót, illetve levélpasztorációs tevékenységükkel segítették az idegenbe hurcoltakat.71 A deportáltakat üldöztetésük, idegenbe-vetettségük nyomasztó tudata mellett ugyanis a „kultúrközösségükből való teljes kiszakadás" fátuma is sújtotta, ezért az ima, az ájtatosság az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra felé is az egyedüli hidat jelentette számukra, hiszen a Bibliát és a Zsoltáros könyvet mindegyikük magával vitte kényszerű lakhelyére, azaz - amint egy evangélikus lelkész a róluk írt beszámolójában megjegyezte - a Biblia így vált a „nemzeti szellem megmentőjévé, a lelki élet örök forrásává és szent Klenódium-má, amely lelki táplálékot nyújt" (1. kötetünk 156. sz. dokumentumát!). De nemcsak a katolikus, hanem a református és evangélikus egyház is vállalta az effajta szolgálatot. Istennek a csehországi misszióban részt vevő szolgái közül például a katolikus Burián László, Pethő Károly és Havasy Gyula mellett a református Tóth Kálmán és Szabó Antal vagy az evangélikus Matthaeidesz Gyula és Smid István Lehel nevét lehetne itt példaként megemlíteni, akiknek sokszor a legszigorúbb büntetés veszélyével is szembe kellett nézniük önzetlen cselekedetükért.72
De szlovákiai magyar papok, lelkészek nemcsak az' idegen országrészekbe deportáltak körében töltötték be az üldözöttek utolsó mentsvárának szerepét, hanem Dél-Szlovákia-szerte szerencsétlen híveik legfontosabb lelki támaszának bizonyultak. A deportálások, kitelepítések ugyanis erős magyar közösségeket bontottak meg, ami nemcsak az otthonuktól messze űzötteket viselte meg erősen, hanem az odahaza maradottak életét is szétzilálták, rajtuk is mély nyomokat hagytak. Így egy-egy közösség papjának, lelkipásztorának nemcsak a cseh-és morvaországi missziós munka vagy a levélpasztoráció tartozott lelkiismereti feladatai közé, hanem a szolgálati helyükül kijelölt település ifjúságának nevelése, szórakozásának a körülményekhez mért biztosítása, maradék gyülekezete egyben tartása is (1. ezekkel kapcsolatban Kovács Pál gyerki plébános levelét a tizennégy évesen Csehországba deportált Nagy Margithoz - 55. sz. dokumentum, de Molnár József alistáli plébános levelét is Csehországba hurcolt híveihez - 77. sz. dokumentum!). Egy, a magyar miniszterelnökségnek címzett komáromi helyzetjelentés is kiemeli a város papjainak, lelkészeinek helytállását, akik „példaadó módon látogatják éppen a szegényebb sorban lévő híveiket, és így tartják bennük a lelket". A bencés tanárok - Bíró Luciánnal az élen - „gyönyörűen viselkednek", hiszen minden tilalom ellenére illegálisan tovább oktatják a diákokat, s azt is megszervezték, hogy a közvetlenül az érettségi előtt állók a város Magyarországhoz tartozó részében tegyenek - átszökdösve a Dunán - érettségi vizsgát.73 Ilyen esetek természetesen másutt is előfordultak, amikor állásukból elbocsátott magyar tanítók, papok titokban foglalkoztak tovább régi vagy új tanítványaikkal. Munka Jenőné ide is vonatkozó levelei kötetünkben is olvashatók (a 21. és a 60. sz. alatt); Darnyán „egy öreg parasztember tanítja betűvetésre a kis magyarokat" (1. a 26. sz. dokumentumunkat!); Szalatnai Rezső családi iskolákat emleget a Háromévi vakációban (69. sz. dokumentum); de a pozsonyi otthonaikból kitett ligetfalui táborlakók is nagy súlyt helyeznek az odakerült ifjúság „gondozására".74 Faluhelyen tanítók is, papok is, idősebb diákok is vállalták az iskola nélkül maradt kisdiákok tanítását. Mindemellett mindenhol óriási nyomás nehezedett a tanulókra, szülőkre és pedagógusokra egyaránt. A felekezeti iskolákat államosították, a tanítókat, tanárokat állásukból elbocsátották, s olyan nyilatkozatot írattak alá velük, hogy arról saját elhatározásukból mondtak le, s az országból is ugyanígy távoztak. A szülők kezdeti ellenállása is fokozatosan gyengült, s a színmagyar vidékeken is egyre több tanulót írattak be szlovák iskolába. Az idő múlásával egyre többen jártak a csehszlovákiai magyar diákok közül - a határon átszökdösve - magyarországi iskolákba, kollégiumokba is. Érzékletes képet festett erről másfél-két évtizeddel később Dobos László a Földönfutók nyitó fejezetében, Koncsol László pedig így emlékezett vissza ezekre az időkre: „.. .a szülői háztól való távolság mellé a veszély és a törvényen kívüli, illetve az ideiglenes állapot élménye is társult, hiszen sohasem tudtam, hogy innen vagy onnan való távozásommal egyfelől (a lakosságcsere miatt) a falumba, másfelől (ha tudniillik a határon el találnak fogni, vagy ha valaki otthon följelent, s én hatósági felügyelet alá kerülök) az iskolába visszatérhetek-e még."75 A Magyarországra menekült, átszökdösött vagy áttelepített csehszlovákiai magyar diákok ügyének rendezésével Krammer Jenő foglalkozott az Űj Otthon hasábjain megjelent írásaiban.76 Az otthon maradt és szlovák iskolákba kényszerült kisdiákok problémájáról szólt Háromévi vakáció című töprengésében Szalatnai Rezső (1. a 69. sz. közleményünket!).

III. 4. Az ellenállás, tiltakozás egyéb megnyilvánulásait illetően - a viszonylag ismertebb tornaijai csendőrlaktanya-robbantás mellett - egyebek közt a füleki magyar munkásság 1945. március 15-i, a magyar himnusz és az internacionálé éneklésétől kísért, a magyar nemzeti lobogó és a vörös zászló alatti felvonulása, a színmagyar Gortvakisfaludba küldött szlovák nemzetiségű bíró elleni halálos kimenetelű merénylet, a magyarok üldözése ellen szentbeszédeiben felszólaló sőregi katolikus papért megjelenő nyomozók lefegyverzése, vagy a dobfenekieknek az őket deportálni szándékozó hatóságok eszén túljáró megmozdulása említhető meg.77 (A tornaijai esetről 1. a 125. sz. dokumentumunkhoz tartozó jegyzetet!)
A helyi és egyedi jellegű példák természetesen hosszan sorolhatók még, s bár ezek jobbára egymástól elszigetelt, ötlet- és alkalomszerűen megvalósuló megmozdulásokvoltak, és egyelőre nem ismeretes semmiféle adat azzal kapcsolatban, hogy összehangolásukra bárki is kísérletet tett volna, a történeti tényszerűség kedvéért, a kor tanulmányozásakor a sorsüldözött magyar lakosság életösztöntől, megalázottságtól vezérelt tiltakozó megmozdulásaiként mindenképpen figyelembe veendők, s komolyabb számbavételükre és összehasonlító elemzésükre is sort lehet majdan keríteni. Erre nemrég a történtek egyik legjelentősebb kutatója, Vadkerty Katalin is figyelmeztetett, leszögezve, hogy a szlovákiai magyarok belső ellenállásának kérdése „teljes valójában lényegében még feldolgozatlan", s véleménye szerint a fiatal történészek feladata lenne „régiókra, körzetekre, falvakra bontva" részletezni „a szlovákiai magyarság 1945 utáni magatartásának eddig alig-alig ismert momentumait".78

III. 5. Lényegében ugyanebbe a kategóriába sorolhatók - azon túl, hogy sokszor az elsődleges tájékoztatást szolgálták, az információáramlás nemegyszer egyedüli fenntartását jelentették - azok az egyéni (és közösségi) sérelmekről beszámoló levelek, jelentések, naplófeljegyzések is, amelyekben a különböző magánszemélyek, papok, az előző államapparátus tisztviselői, közalkalmazottai emlékeznek meg a velük és környezetükben történtekről - nemcsak egymás tájékoztatására, hanem - az állami, közigazgatási, politikai és egyéb szervektől, szervezetektől várva segítséget, panaszaik orvoslását.79 (Dobossy László, jóval a már említett, 1990-es Mint fészkéből kizavart madár... előtt, még 1979-ben, a Két haza között című kötetében felhívta a figyelmet ezekre az „azon melegében, in effectu papírra vetett" beszámolókra,80 s szintén ő volt, aki Magyarországon 1948 után elsők között figyelmeztetett - Előítéletek ellen című 1982-es könyvében - a csehországi magyarok ügyére is.81 Ezek a dokumentumok, szenvedéstörténetek azonban már átvezetnek bennünket dolgozatom következő, a korszak írásbeli-irodalmi megnyilvánulásait taglaló fejezetéhez.

IV. 1. Az intézményes keretek felszámolásával a második nyilvánosságba szorult vissza az irodalom, jóllehet - a magát évtizedekig tartó közhiedelemmel ellentétben - nem szűnt meg, nem némult el, és tovább élt a szellemi kultúra több ágazata is. A már említett, s magasabb értékeket is termő memorandumirodalom mellett szükségszerűen azon irodalmi műfajok, illetve az irodalomnak azok a területei kerültek központi helyzetbe, melyek rendes körülmények között egy nemzet, nemzetrész írásbeliségének perifériáján foglalnak helyet. Adott esetben, miként egy nemzet irodalmi kultúrájának, úgy valamely nemzeti kisebbség irodalmi kultúrájának is részét alkothatják az elsősorban nem publikációs szándékkal született írásművek: magánlevelek, naplóbejegyzések, börtönnaplók mellett a különféle alkalmi és emlékkönyvi versezetek, illetve a Zalabai Zsigmond által emlegetett „népi kéziratos költészet" darabjai, az általa sorolt műfajok is,82 amelyeket az idő minősített olyan értékekké, amilyenek létrehozása „alkotóiknak" nem volt szándékában. Csehszlovákiai magyar viszonylatban különösen gazdag kínálatot nyújt belőlük a tárgyalt időszak: természetesen olyan, nemegyszer szájhagyomány útján terjedő szövegek ezek, amelyek a történelem hányattatásai, megpróbáltatásai következtében szakadtak föl - szinte egyetlen sikolyként - az emberekből és az idő minősítette őket olyan értékekké, amilyenek létrehozása „alkotóiknak" nem volt szándékában. Miként a parasztköltő, Duba Lajos két sora mondja 1947 tavasza című versében: „Nem vagyok én költő, nem arra születtem. / Ezt a pár sort a keserűség s bánat hozta ki belőlem",81 egy hatvanhét éves garammikolai kitelepített pedig a következő beismerést tette verse végén: „így búcsúztam el gondolatban mindentől, és leírtam, hogy könnyítsék magamon" (lásd kötetünk 65. sz. dokumentumát és a hozzá tartozó jegyzetet!). Viszont Kucsera Lajost már a kései utódok számára történő tanúságtevés feladata is motiválta, amikor a letartóztatásának, deportálásának történetét rögzítő naplóját a „Verba volánt, scripta manent" (A szó elszáll, az írás megmarad) szállóigével indítja (1. kötetünkben a 13. sz. dokumentumot és a hozzá tartozó jegyzetet!). Mindezek azt is bizonyítják, hogy - változatlanul Zalabait idézve - „a szlovákiai magyar irodalmi tudat, mutatis mutandis: a kényszerű körülményekhez hozzáigazodó népköltészeti-folklorisztikus, kéziratos formában ugyan, de mégiscsak produktív volt a »hontalanság évei«-ben is".84 Ugyanezzel kapcsolatban, az Emlékvers a szülőföldjükről kiüldözött magyarokról egyik gömörpanyiti változatának közléséhez írt szerkesztői jegyzetében B. Kovács István tényként rögzíti a csehszlovákiai magyarság deportálásáról és kitelepítéséről, hogy „Ez volt az egyik utolsó olyan közösségi élménye parasztságunknak, melynek alkotásai megindultak a folklorizálódás útján".85

IV. 1. 1. E szövegek sorába tartozik az a verses tudósítás, amely több változatban is ismert: a mátyusföldi magyarok szülőfaluikból való kiűzettetését és Csehországba deportálását megörökítő versezet a vándorszövegek jellemző példáját adja, melyben csupán az egyes faluneveket és helyi vonatkozásokat kellett az éppen szükségesekkel behelyettesíteni. Példát adhatnak erre a kötetünkben Deportálás - Felsőszeli, 1947 címmel közölt „hírversünk" (lásd a 37. sz. alatt) további szeli, valamint taksonyi, tardoskeddi és ipolyszakállosi szövegváltozatai, melyek közül ez utóbbi a szóban forgó verses beszámolónak a mátyusföldinél szélesebb körű elterjedtségét bizonyítja. De többet is említhetnék az adott korban ismert és a szóban forgó töredéknép hányattatását, megpróbáltatásait, életérzését rögzítő vándorszövegek közül, köztük is az egyik legszebbet és leghibátlanabbat, A szétszórt magyarok könyörgése kilakoltatás idején címűt a Magyar Jeremiádbó\, mely ugyancsak több példányban és változatban került elő, s Farnadon és Gután - s vélhetően másutt is - egyaránt ismerték, s amelynek szerzőjéről annyit tudni, hogy: „írta egy elűzött magyar testvérünk!!! 1947. IV. 19-én", illetve, egy másik feljegyzés szerint: „Ezt a könyörgést egy asszony írta. Mikor vitték Csehországba, az állomásokon dobálta ki a vonatból." Varga Kálmán viszont már Zsilinszky Géza nevéhez köti a szöveget, akiről úgy tudja, egész versciklust írt a Csehországba deportált magyaroknak, hogy „vigaszt adjon nekik bajukban", de közülük csak ez az egy maradt fenn, melyet az adatgyűjtő rekonstruált az egykori deportáltak egymást kiegészítő emlékezete alapján.86 Az érzelmileg gazdagon hangolt vers jelképesnek is vehető, metaforaként is értelmezhető természeti képpel indít: „Mint a havat kavarja a tél hideg szele...", majd egy rövid, krónikás-tárgyilagos helyzetismertető kaptatóján jut fel a szerzőjére és környezetére érdemtelenül kegyetlen sorsot mérő Istennel való számonkérő szembefordulásig: „Hol vagy, Isten! Nem hat meg anyák hő imája?", hogy innen a semmi jóval nem biztató jövő fölötti elégikus merengés pihenője („Mi a végcél? Hol fogunk majd nyugodalmat találni") után a - mondhatni: történelmi - számvetés szenvedélyével, de gyermekei - a jövő - számára oltalmat kereső fohásszal forduljon újra Istenhez: „Istenünk! Könyörülj! Vess már véget ennek. / Ne minket szánj, nézd azt, hogy szenved a gyermek. / Könyörögve kérünk, szánj meg végre minket."

IV. 1. 1. 2. A szóban forgó, illetve az alább sorra kerülő versszövegek, ismeretlen vagy név szerint is ismert versszerzők esetében a naiv festészet és a naiv festő elnevezés mintájára talán a naiv irodalom, a naiv költészet, illetve a naiv költő elnevezést is alkalmazhatnánk. Társadalom-, művelődés- és irodalomtörténeti szemlélődésemben mindenekelőtt Duba Lajost, Czímer Pétert, azaz az ezen álnév alatt rejtőző Tipary Lászlót, illetve és Csenky Lajost kell megemlítenem, mint akiknek a nevéhez a kor figyelemreméltó parasztköltői teljesítményei fűződnek, de a konkrét névhez nem köthető darabok közt is találhatók meglepően megformált, megrázó szövegek, mint például A kihurcolt magyarok imája (kötetünkben a 63. sz. alatt). Hármukéi közül is kitűnnek a garamszentgyörgyi parasztköltő, Duba Lajos erőteljes tehetséget sejtető versei, akinek a Viharos idők című kéziratos verseskötete egyetlen esztendő - az 1947. január 12-től 1948 elejéig terjedő időszak - csehszlovákiai magyar történéseinek, szenvedéseinek megrázó krónikája. „Fájó szívvel, bánatos lélekkel, / Fogom a tollat reszkető kezemmel" - ezekkel az ars poetica-szerű sorokkal indítja például az Üldözések órái című versét, mely végül is az eleve kudarcra ítéltség és valami sorsszerű reménytelenség képeibe torkollik: „Leírni nem lehet tengernyi szenvedést, / csak összetört szívvel várni a veszélyt. / Testben-lélekben megfáradva várjuk, / Sorsunk jobbra fordulását Istenünkre bízzuk" (a Mint fészkéből kizavart madár... -ban a 28. sz. alatt).
Duba Lajosban a deportálás és a kitelepítés eseményeinek, tragédiáinak hatására került - ötvenéves korára - felszínre a költő, ahogy ugyanezek az események az akkor tizenkilenc-húsz éves Czímer Péternek, alias Tipary Lászlónak is tollat adtak a kezébe. Az ő verseiről Zalabai Zsigmond teljesen indokoltan állítja, hogy azok, dokumentumértékük mellett megnyilvánuló esztétikai értéküknél fogva, „színvonalasabbak, mint a korai ötvenes évek szlovákiai magyar műköltői termékei".87 Valóban így van, mi több, Czímer/Tipary verseinek alapállásából, a „Miénk e föld" - egyik opusának címe is ez - életélményének, világérzékelésének aspektusából az a megállapítás is megkockáztatható, hogy azok már közvetlenül Bábi Tibor, Dénes György, Ozsvald Árpád lírájának plebejus elkötelezettségét előlegezik meg. Czímer/Tipary dalban elbeszélt tragédiáinak - egyik versének címe alá írta ezt: „Tragédia, dalban elbeszélve" -, históriás énekeinek, krónikás szövegeinek helyenkénti Petőfi-reminiszcenciáin, népdal-átvételein és magyarnóta-utánérzésein, a 19. századi lírából átvett paneljein, s több, a fentiekben részletezett hírversből ismert motívumain is átsüt költőjük megszenvedett személyessége, s árnyalatgazdag versvilágot teremtő személyisége végül is az olyan lírai darabokban csúcsosodik ki, mint a szinte hibátlan Isten véled, szülői ház búcsúimája vagy a Sorsüldözött magyar okos epigrammája. Csenky Lajos már a Magyarországra való áttelepítése után, 1948 januárjában kezdett verselni, így az ő szövegei mintegy kiegészítik, kiteljesítik, új dimenzióban jelenítik meg azt az élményvilágot, melyet előbbi két társa oly hitelesen rajzolt föl előttünk.

IV. 1. 2. Amikor Koncsol László arra keresett példákat, hogy A vádlott megszólalón kívül 1945-1948 között mi született még csehszlovákiai magyar író tolla alatt, Győry Dezső, továbbá Szabó Béla, Szabó Gyula, illetve Gyurcsó István, Csontos Vilmos és Rácz Olivér néhány versét, valamint Forbáth Imre csehül írt zenei kismonográfiáját (?) és filmforgatókönyvét említi: „Így kezdődött a harmadvirágzás, a kor lelkületét híven kifejező, de évekre kéziratban maradt művekkel"88 - nyugtázta többször is idézett nagy ívű tanulmányában. S bár kéziratos források utalnak ugyan Szenes Erzsi ez időben született gyermekverseire, meséire is, és a Moszkvából Budapestre hazatért Vozári Dezső életművében is lehetnek opusok ebből az időszakból, a közismert példákat valóban a fentiek jelentik - kiegészítve még a sort Mécs Lászlóval is -, melyek közül mindenekelőtt Csontos Vilmos Keményen tartom ekémet, Beneshez és „Ne beszélj magyarul!", Gyurcsó István Köbölkúttól jöttek..., Megy a vonat..., Lóg a lábunk... és Szülőföldemhez tartozom, illetve Szabó Bélának az 1945-ös, családja háborús tragédiáját idéző Rokona az Úristennek és A csillagok fényéből című versét kézenfekvő említeni, melyek azonban inkább csak dokumentumértékük miatt tarthatók/tartandók számon. (S természetesen beletartoznak még e sorba a két világháború közti és a második világháború alatti [cseh] szlovákiai/felvidéki magyar irodalom perifériáján említhető lírikusok - Kossányi József, Nagyfalussy István és Garai István - akkoriban fogant művei is.)89 Kidolgozottabbak, értékállóbbak, mívesebbek az ismeretlenségben ekkor már erősen készülődő Rácz Olivér ekkori versei (A szombathelyi politikai fegyház balladája; Állunk a sorban; Mint aki megtért otthonába... stb.), az akkor még kizárólag festőként, grafikusként ismert, ám költőként is figyelmet érdemlő Szabó Gyula lírai darabjai (Kis vers; Vágy; Őszi találkozás; Példabeszéd a kukoricáról), s a kérdéses időben 14-18 éves Ozsvald Árpád és Veres János csak jóval haláluk után előkerült verses reflexiói is ígéretes költői indulásokat sejtettek - róluk, kettőjükről Koncsol természetesen még nem szólhatott idézett tanulmányában.
Kövesdi László Jégkorszak címmel 1947-ben Szegeden kiadott verseskötetét sem említette, pedig (cseh)szlovákiai magyar szerzőnek ezt követően hosszú ideig nem jelent meg az övéhez hasonlóan kiérlelt, egyenletesen magas színvonalú verseskönyve. A nyugatos formakultúrájú, Babitson nevelkedett fiatal költő a második világháborús Pozsonyban, Szalatnai Rezső felfedezettjeként kezdte pályáját néhány évvel korábban. Jégkorszak című kötete a második világháború utáni napok, hetek, hónapok kiábrándultságát, csalódását míves sorokban rögzítő, néhol megdöbbentően árnyalt és találó táj- és helyzetképekkel festő krónikája. Szonett az igazságról című versére, mely a (csehszlovákiai) magyar líra máig időtálló darabjának látszik, jelen összefoglalóm elején már hivatkoztam. Egy következő költeményében Kövesdi másik nagy mesterét, Adyt is megidézi: neki panaszolja el hazátlanságát, s hogy magyarsága miatt mindenfelől zuhognak rá az ütések (Ady halotti maszkja előtt). A Tájkép csata után című elégiája megrázó búcsú szülőfalujától, Garamkövesdtől, illetve szülőföldjétől - Szlovákiától. Ebben a versben Kövesdi - társai közül elsőként - már a második világháború utáni csehszlovákiai magyar költészet egyik alapélményét, a szülőtáj elvesztésétől való szorongásos félelmet fogalmazza meg magas művészi fokon.90

IV. 1. 3. A kor további, erős verses dokumentuma, A gútori veszedelem a tanult esszéíró, publicista és politikus, Jócsik Lajos tollából való (részleteit 1. kötetünkben a 20. sz. alatt!), aki a megjelentetés szándéka és reménye nélkül, erős belső indíttatásból - egy tizenöt énekből, továbbá Invokációból és Utóhangból álló verses eposzban (históriás énekben, veszedeleménekben) - dolgozta fel a gútoriak 1946. november 24-i deportálásának történetét. A Duna menti kisközség „sötét éjszakájáról" szóló, az 1980-1990-es évek fordulóján előkerült, drámai feszültségű mű kócosan maradt, illetve el-elfáradó részei ellenére is a második világháború utáni csehszlovákiai magyar (ihletésű) írásbeliség kezdeti szakaszának egyik figyelemreméltó kísérlete, melyben megelevenednek a tragédiával sújtott Dunaparti község jellegzetes alakjai - Fejő János, Vízközi András és a többiek -, s az író filmszerű képekben pergeti le előttünk menekülésüknek a madéfalvi veszedelmet idéző történetét. Jócsik pályáján e vers műfaját tekintve előzmény nélküli kitérőt jelent, s eddigi ismereteim szerint folytatás nélkül maradt, ami esetleg megkérdőjelezhetné politikus írónk szerzőségét is, amit azonban a szakirodalom jelenleg egyértelműen neki tulajdonít. Mindenképpen új színnel gazdagítja azonban e tudós elme portréját, s műve szép és intő végkövetkeztetése - „Kinyitja száját minden évszázad, / s harap a magyarból, falut, sok százat" - napjainkra, a 21. század elejére is érvényes maradt.

IV. 1. 4. Veres Jánosén, Ozsvald Árpádén kívül további ígéretes indulásokra találni az érsekújvári Szent György Kollégium egyetemista és főiskolás fiataljai között. Itt elsősorban a később kiváló nyelvésszé lett, s alább dolgozatomban egy figyelemreméltó esszéje kapcsán is megemlítendő, ám költőként is biztatóan kezdő Szőke István, valamint Hlavicska (Holbay) László tűnik ki: az előbbi letisztult formakultúrájú verselésével, az utóbbi költeményeinek kirobbanó indulatával, képalkotó készségének nyers erejével. Az ő irodalomtörténeti szempontból is értékelhető szerepüket különösen az húzza alá, hogy a magyarellenesség legfék-telenebb tobzódásakor is sikerült társaikkal egy irodalmi-művészeti társaságot (érdekszövetséget?) létrehozniuk, mi több, lapot is alapítottak: a gépiratos Menedéket, illetve elindítottak egy ugyancsak gépiratos füzetsorozatot, melynek két első darabja éppen az ő verseskötetük (Szőke István: Gyászkörmenet, Hlavicska László: Erzsikék) volt (a harmadik füzet 14. asszony címmel jelent meg Soóky Dezső tollából). S ami fontosabb: Szőkének is, Hlavicskának (Holbaynak) is van néhány olyan ekkor írt, kiérlelt verse, melyeket azóta sem koptatott el az idő (Szőke István: Évforduló; Szegénység; Alázat; Boldogság; Szomorúság és a kitelepítések embertelensége láttán, saját jövőtlenségének rémképétől gyötörtén, egy zavarodott lelkiállapotban levő fiatalember depresszióját, rezignáltságát szuggesztív erővel megjelenítő Vagy-vagy; Hlavicska Lászlótól pedig a Sótalan élet című ciklusának néhány darabja, míg „Az elsodort falu" című szonettje Szabó Dezső-i ihletésű, lélektanilag hiteles, szociográfiailag pontos rajz a deportálásokról).

IV. 2. A szépprózának, drámának, s egyéb művészeti ágaknak és műfajoknak nem kedvezett az idő. Darkó István nagy lendülettel elkezdett regényének, Szenes Erzsi szlovákul írt publicisztikájának, illetve ekkori filmforgatókönyvének, valamint állítólag Magyarországon megjelent két-három novellájának, meséjének és gyermekversének, tervezett mesekönyvének, az éhhalál elől magát később Magyarországra szinte átkönyörgő Keller Imre zene- és színháztörténeti munkálkodása dokumentumainak, Forgách Géza ausztriai fogolytábori élményeit megörökítő emlékiratának, Nyárai-Nemecz Miklós és Dzurányi László ugyancsak szlovák nyelvű publicisztikai írásainak egyelőre nem sikerült a nyomára bukkannunk. Darkó a prágai Evrópsky literárny klub (Európai Irodalmi Klub) megkeresésére Lángoló csipkebokor című regényének cseh kiadását tervezi; hadifogolynaplójának feljegyzéseit rendezgeti, s ír néhány novellát is ekkoriban, illetve hitelesen tudósít az 1945 végének Kassáján uralkodó állapotokról a Kassai új esztendő című szép tárcájában (kötetünkben a 22. sz. alatt). Ekkori kisprózái közül viszont csak a Botondkáról tudható bizonyosan, hogy ez időben született - 1947-es évszámmal 1969-ben bekerült a Turczel Lajos által összeállított Romok és fények című válogatásba is. Bár nem tartozik a szerző legjobb prózai darabjai közé, s közvetlen összefüggésben sincs a kor történéseivel, azok az elviselhetetlen megpróbáltatások és megaláztatások, melyeket a „középső Gergő" teljesen megmagyarázhatatlan, jelképpé növesztett, eldurvult viselkedése, kegyetlen önzése zúdít családtagjaira, mégis értelmezhetők a csehszlovákiai magyarság az időbeni, össztársadalmi méretű tragédiájának vetületeiként is. (Fentiekről, Nyárai-Nemeczet leszámítva, részletesen szóltam Elfeledett évek című tanulmánykötetem Nyolc arcképében.) Forbáth Imre cseh nyelvű aforizmái mellett írt, ugyancsak cseh zenetörténeti portréja a koncentrációs táborban elpusztult Erwin Schulhoffról (Kdo byl Ervin Schulhojff? - Ki volt Erwin Schulhoff?), vagy szintén cseh filmforgatókönyvei (és -vázlatai) (Pojd' s námi, Karlel - Gyere velünk, Károly!; Sulgin - a név Schulhoffot fedi; Druhy lékáf - A másik orvos; Psittacus) még értékelőjükre várnak;91 Egri Viktor szlovákul megjelent színműve, a Gedeon-ház92 és Monoszlóy Dezső szintén szlovák nyelven kiadott regénye, az Égetett sienna9} viszont korábban, még 1945 előtt íródott. S e fejezetünkben tarthatók még számon Bornemisza István, illetve Fonod Zoltán szintén már jóval az 1989-es rendszerfordulat után publikált háborúvégi naplói is, ráirányítva a figyelmet a korabeli írásbeliség identitáskereső és -őrző emlékrögzítés e számbavételét tekintve meglehetősen elhanyagolt területére. Ez pedig a háború végén elhurcolt leventék, hadifogságba esett katonák, málenkij robotra kényszerítettek szenvedéseit, viszontagságait, mindennapjait, életkörülményeit, gondolatait rögzítő, ma még jobbára feltáratlan egykorú naplók, levelek, versek, egyéb írások tényanyaga, melyek közül épp csak mutatóba került be kötetünkbe Pál Dénes Tábori gondolata (15. sz. közleményünk), de idetartozhatna a húszéves herényi leventelány, Szálai Margit 1945-ös, Németországban született verses feljegyzése, a Húsvét a táborban, s erre a külön világra hívja fel a figyelmet Danajka Lajos a felsőszeli leventék kálváriájának szentelt Két tűz között című könyvében is.

IV. 3. A második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom kezdeti szakaszának szélesebb összefüggésekben is értékelhető, az összmagyar irodalom mércéjével mérhető csúcsteljesítményei az értekező próza és az irodalmi publicisztika terén születtek. Ezen belül is kiemelkedik Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Fábry Zoltán tevékenysége, valamint Sas Andor, Ölvedi János és az akkor még egyetemista korú Décsy Gyula egy-egy munkája.

IV. 3. 1. Szalatnai Rezső az 1920-as évek második felétől vállalt egyre nagyobb szerepet az első Csehszlovák Köztársaság magyar szellemi életében. A második világháború évei alatt, a hitleri segédlettel létrejött önálló Szlovák Köztársaság „összezsugorodott" kisebbségi magyar irodalmának - Fábry Zoltán perifériára szorulása után - Szalatnai lett (Peéry Rezső társaságában) a legnagyobb tekintélye, vezéralakja. Központi szerep jutott neki a csehszlovákiai magyarság 1945 - 1948 közötti üldöztetésének idején is (egy perbetei tanítónő, Pappné Földes Júlia teljes joggal aposztrofálja őt „minden magyar sérelem orvosának").94 Továbbra is Pozsonyban marad, s az üldözöttek ügyének első számú szószólója lesz valamennyi szóba jöhető fórum előtt. Illegális érdekvédelmi szervezetet és az egész országot átfogó segélyszolgálatot épít ki: érdekképviseleti és érdekérvényesítési tevékenységének azóta sem akadt sok párja a (cseh)szlovákiai magyarság történetében. Ugyanekkor nemzeti kisebbsége bel- és külpolitikai, illetve diplomáciai képviseletének szorgalmazásában és ellátásában is múlhatatlan érdemeket szerzett. Szalatnai fennmaradt levelezése és töredékes naplója a korszak tanulmányozásának kimeríthetetlenül gazdag kútforrása. Nem áll be törés írói és publicisztikai munkásságában sem: memorandumai, tanulmányai, esszéi és publicisztikái közül jó néhány a csehszlovákiai magyar irodalom, írásbeliség legjobb teljesítményei közé tartozik, s rangos helyet foglalnak el összmagyar viszonylatban is.
Ezekben az írásaiban elsősorban érvelésmódjának higgadtsága, nyelvezetének hajlékonysága, érzelmeinek árnyalt kifejezése hat meggyőző erővel. Közülük is kiemelkedik A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között című, befejezetlenül maradt memoranduma, melynél kevés érzékletesebb és pontosabb elemzést ismerünk az első Csehszlovák Köztársaság, valamint a második világháború alatti Szlovák Köztársaság kisebbségi magyar szellemi életéről, viszonyairól.
Szalatnai publikációs tevékenysége a „némaság" évei alatt sem szakadt meg: a szlovák sajtóban (a Tyidenben, a Prácában, a rádióban), vagy a magyarországi lapokban (a Képes Világban, a Szabad Szóban, az Új Magyarországban, a Válaszban, az Új Otthonban stb.) továbbra is megjelentek az írásai. Ez időben született kispublicisztikái közül talán mindenekelőtt az Üdvözlet Pozsonyból, a Kiáltvány a világhoz, a Lőcsei almák és a Háromévi vakáció lehetnének a csehszlovákiai magyar irodalmi publicisztika és esszéírás mindenkori antológiadarabjai. A magyar iskolák bezárásának, a magyar diákok szlovák iskolákba kényszerítésének következményei fölött töprengő Háromévi vakáció tanulsága a mai szlovákiai viszonyok ismeretében is tisztán cseng (kötetünkben a 69. sz. alatt).
Szalatnai pályájának (cseh)szlovákiai szakasza 1948 júniusában zárult le, amikor is családjával együtt áttelepült Magyarországra. Felvidéki, illetve (csehszlovákiai magyar identitástudatát azonban továbbra sem vesztette el, s mindvégig úgy tekintett a (cseh)szlovákiai magyarokra, mint „honfitársaira", „akiktől semmiféle áttelepítés" nem tudta elválasztani.

IV. 3. 2. Peéry Rezső is Pozsonyban élte meg a második világháború végét. Pályája a Sarlótól Fábry Zoltán radikálisan baloldali lapján, Az Úton keresztül vezet a polgári életeszmény, tolerancia és értékek mindenek feletti tiszteletéig, minden körülmények közötti vállalásáig. Miután Esterházy János pozsonyi Magyar Hírlapja az 1944. októberi nyilas fordulat után beszüntette megjelenését, munka nélkül maradt, s a háború utolsó napjaiban bujkálni is kényszerült. Emberitársadalmi felszabadulást várt, épp ezért érte villámcsapásként a csehszlovákiai magyarság sorsának tragikusra fordulása. Állampolgárságot szeretett volna, ám kérelmét elutasították. Majd a Nemzetközi Vöröskereszt pozsonyi kirendeltségénél teljesít szolgálatot, illetve Szalatnai Rezső legközelebbi barátjaként és munkatársaként memorandumok és tiltakozó levelek megszövegezésében, segélyakciók megszervezésében, a csehszlovákiai magyarság alapvető létérdekeinek képviseletében, az annak tragédiája iránti figyelem felkeltésében vállal tevékeny részt; írók, köztisztviselők, politikusok és diplomaták tárgyalópartnere. 1946 tavaszán
-    lépését barátaival egyeztetve, annak reményében, hogy Magyarországról jobban szolgálhatja a szakadékba taszított csehszlovákiai magyarság ügyét - Budapestre menekül. Ez időből ismert két legkorábbi munkája, a Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről és a Hér sovány esztendő gazdag termése
-    ez utóbbi alcíme: A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai 1938-1945 remekbe szabott elemzés a (cseh)szlovákiai magyarság második világháború alatti, s közvetlenül a háborút követő helyzetéről. Értékeit tekintve ez utóbbinak Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán memorandumai tőszomszédságában a helye, ám jelentőségét növeli az a tény, hogy hármuké közül egyedül az ő emlékirata jelent meg nyomtatásban rögtön a megírása után.
Peérynek a csehszlovákiai magyarság tragédiájáról, a menekültek szívszorító helyzetéről, a cseh-szlovák-magyar kiegyezés szükségességéről szóló tanulmányai és jegyzetei, valamint érzékeny tollal papírra vetett, lírai hangú vallomásai java részben megfelelnek a minőség és az igényesség legszigorúbb követelményének (Hontalan ember magánbeszéde; Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében; Gondolatok a tehervagonban; Őszi napok Pozsonyban; Érsekújvár 1947-ben; Zsoltár férfihangra).95 írónk emellett fontos szerepet töltött be a csehszlovákiai magyarság ügyének magyarországi szószólójaként, emberfeletti szervezőmunkát fejtett ki ügyének jobbra fordításáért; pártok és minisztériumok előterjesztéseihez készített tanulmányokat, helyzetjelentéseket; az eseményekhez kapcsolódó cikkeket fordított csehből, szlovákból; nyílt vitába szállt mindazokkal, akik képtelenek voltak felfogni a csehszlovákiai magyarság elleni intézkedések valódi súlyát, helyesen értelmezni azok tulajdonképpeni jelentését (például nem kisebb személyiséggel, mint Balázs Bélával is vitába keveredett); az Új Otthon részben neki köszönheti rangját, színvonalát - s közben a legteljesebb nyomorban élt, elborzadva és tehetetlenül figyelte a kommunista párt egyeduralomra törését, s kiábrándultan háborgott a maga körül tapasztalt állapotokon, a többség erkölcsi mélypontra süllyedésén. Végletes egzisztenciális kiszolgáltatottságában döntő lépésre, a kommunisták hatalomra kerülését látva pedig belső emigrációra szánta el magát: a fővárosból Mosonmagyaróvárra, majd Sopronba került tanárnak, ahol nem múló honvágytól gyötörve pozsonyi, illetőleg szlovákiai önazonosság-tudatát továbbra is sikerült megőriznie.

IV. 3. 3. Fábry Zoltán „nemzetiségi apológiájában" - ahogyan Koncsol László nevezte A vádlott megszólalt - az irodalomtörténet-írás és a közvélemény egészen az 1990-es évek elejéig a „hallgatás éveinek" egyetlen - magas színvonalú - írásművét látta. Ekkor azonban kiderült, hogy a memorandum a stószi író pályáján belül sem egyedülálló alkotás, hiszen időközben előkerült s 1991-ben megjelent Fábry 1945-1948 között vezetett, nemkülönben nagy jelentőségű naplója, az Üresjárat. Fábry stószi magányában ekkor már hetedik-nyolcadik éve kényszerűen a (cseh)szlovákiai magyar történelem és irodalom perifériáján van: A vádlott megszólalban és az Üresjáratban közösége magányosságának, magárahagyatottságának érzékeltetésével a saját magányérzetét növeszti kozmikus méretűvé.
A vádlott megszólalt 1968-as első megjelenései óta sokan és sokféleképpen értékelték - ki a feltétlen elismerés hangján, az életmű egyik csúcsaként, ki meglehetős ambivalenciával -, az életművön, illetve a csehszlovákiai magyar irodalmon belüli jelentőségét azonban soha senki, egyetlen pillanatig sem tagadta. A memorandum az író Üresjárat című naplójából nőtte ki magát egyetlen hatalmas, a csehszlovákiai magyarság perében mondott lendületes, szenvedélyes vád- és védőbeszéddé, melynek fénye azonban nem homályosítja el az Üresjárat irodalomtörténeti jelentőségét sem. A napló - Görömbei András megállapítása szerint - személyiség és történelem ütközését dokumentálja, illetve: Fábry feljegyzései „a sors szorításába került kisebbségi személyiség gondolati számvetései önmagával és a történelemmel".96 Az Üresjáratnak három igazán fontos síkja van: az egyikben magának a személyiségnek a drámája játszódik, a másodikban a csehszlovákiai magyarság tragédiája, komor görög drámákba illő sorsa tűnik föl előttünk, míg a harmadikban az európai hatalmi viszonyok változását, a szovjet típusú kommunista imperializmus terjeszkedését látjuk lezajlani.97

IV. 3. 4. A sort Ölvedi Jánossal lehetne folytatni, aki bár húszéves kora óta a magyar fővárosban élt, szlovákiai-felvidéki identitását ott sem - s később sem
-    adta föl, s beható elemzésekben, tanulmányokban foglalkozott a csehszlovákiai magyar kisebbségi lét és művelődés kérdéseivel (a Magyar Szemlében például a lap négy évfolyamában rovata jelent meg Magyar kisebbség Csehszlovákiában címmel). A visszacsatolás után, a második világháború éveiben előbb a Felvidéki Minisztériumban dolgozott, majd diplomáciai szolgálatba került, 1944-től pedig ismét a magyar fővárosban van, a Függetlenség munkatársa. 1945 tavaszán Nyugatra menekült, egy amerikai felügyelet alatt levő németországi menekülttábor lakója, itt érik az otthonról érkező hírek - például édesanyjának a Magyarországra való áttelepítéséről szóló levele is -, s levélformában írt naplójegyzetekben veti papírra szűkebb közössége sorsát és a közép-európai politikai történéseket elemző gondolatait, továbbá otthoni emlékeit és saját helyzetével kapcsolatos reflexióit. Ezek az 1945 áprilisa és 1947 decembere között született feljegyzései, esszéi azután Levelek a száműzetésből címmel, még 1947-es évszámmal, húsz fejezetbe rendezve, sokszorosításban is napvilágot láttak Münchenben. A füzetke írásait - hangvételüket, hangszerelésüket tekintve - a tárgyilagos mérlegelés kiszámí-tottsága és az érzelmek hullámzása egyszerre jellemzi. Tűnődései, a csehszlovákiai magyarság tragédiája kapcsán az európai politikusok felelősségét is firtató dohogásai bizonyos értelemben Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Fábry Zoltán ugyanez időben keletkezett publicisztikai írásaival, memorandumaival, naplójával tartanak rokonságot, azok párdarabjainak tekinthetők, s bizonyos értelemben ki is egészítik azokat; valamennyien számkivetettek ők, akik számkivetettsége ugyanazokra a gyökerekre vezethető vissza. (Az ismeretlen légió című következő, 1948-as füzetének öt írása már az emigrációs léttel, a „menekült magyarság" új életével és beilleszkedésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik.)

IV. 3. 5. Az értekező próza, s ezen belül is a történettudományi szakirodalom terén Sas Andor tevékenységét kell még kiemelnünk. A második világháború alatti önálló Szlovákiában - zsidó származása miatt - állásából elbocsátották: egy ideig még bejárhatott a városi levéltárba, később azonban családjával együtt bujkálnia kellett; a németek Pozsonyból való kiűzése után a nemzetisége miatt voltak problémái. Jászi Oszkár Magyarországra küldött, Csécsy Imréhez, illetve Böhm Vilmoshoz írt, 1946-os leveleiben őszintén aggódik a „nagy nyomorban" élő „jeles író és történész" sorsa miatt, s afelől érdeklődik barátainál, hogy nem tudnának-e valamit tenni Sasnak a „testi-lelki nyomorúságából" való kimentése érdekében, hiszen a csehek által „koldusbotra juttatott" „kiváló történetíró" sorsa „egyike a legnagyobb magyar tragédiáknak" (s még egy évvel később, 1947 januárjában is „a magyar demokrácia számos bűne" egyikeként emlegeti, hogy „pusztulni engedi" ezt a „képzett historikust" a „felette ellenséges cseh-szlová-kok között".98 Mégis nagy lendülettel látott munkához: 1946-ban két kis füzete - a Talleyrand v Bratislave pri uzavrení mieru v roku 1805 (Talleyrand pozsonyi tartózkodása az 1805-ös békekötés idején) és a Vojna a mier v Bratislave v roku 1805 (Háború és békekötés Pozsonyban 1805-ben) - is megjelent szlovák fordításban.99 Charles Maurice Talleyrand-Périgord tudvalevően Napóleon megbízásából járt az annak idején huszonötezer lakosú városban, hogy „a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetében",100 az austerlitzi csatában megalázó vereséget szenvedett Ausztriára rákényszerítse a hódító érdekeit szolgáló napóleoni békeszerződést. Feltehető ezzel kapcsolatban a kérdés, vajon a véletlen műve volt-e Sas Andor témaválasztása? Azt is hihetnénk ugyanis, hogy idézett munkáiban a tudós szerző a történelem „tettenérésével", a napóleoni hódítás megidézésé-vel a békeszerződések erkölcsi alapjainak viszonylagosságáról, a (nagy)hatalmi praktikák és törekvések könyörtelenségéről, tehát egy kicsit a jelenről is vallani kívánt. Sas Andor következő, ez időből származó tanulmánya ugyancsak szlovákul látott napvilágot 1948-ban Návsteva Petra Velkého v Bratislave (Nagy Péter cár látogatása Pozsonyban) címmel.101 Ha ez utóbbi írásának indítékait keressük, megint csak feltételezhető, hogy ezúttal - miként a történettudós monográfusa, Párkány Antal is megállapítja: „Sas Andor, mint mindig, most is a népeink múltjában fellelhető közös és kölcsönös vonatkozásokat kereste és lelte meg"102 - az esemény kapcsolattörténeti vonatkozásai érdekelhették.

Kéziratban maradt azonban Sas A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 című monográfiája, amely kétségtelenül (egyik) főművének tekinthető. A körültekintő alapossággal és a személyes megpróbáltatások emlékétől elvonatkoztatott, tudósi tárgyilagossággal megírt tanulmány, közreadója, Csanda Gábor szerint „1949-ben már befejezettnek tekinthető",103 azaz valamikor 1945 és 1948 között készült. A monográfiát tehát - s nemcsak keletkezésének ideje, hanem jelentősége okán is - közvetlenül Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Fábry Zoltán idézett műveivel együtt kell említeni, de feltehetően szélesebb körben is a - szlovákiai - zsidóság történelmével foglalkozó szakirodalom egyik alapművét láthatjuk benne. Sas Andor monográfiáját, amely joggal nevezhető a csehszlovákiai magyar történetírás egyik csúcsteljesítményének, Csanda Gábor A vádlott megszólaüa] veti egybe: „Forgatom mellette A vádlott megszólalt, a Fábry-írást. Az csupa tűz, csupa robbanás. A Sas Andor-írás meg mint egy mély lélegzetvétel. Mint mikor nehéz az ember lelke."104 S még egy idézet, szintén Csanda Gábortól: „Sas Andort nem foglalkoztatják a történelem és az amnézia párhuzamai. Pedig akkor írja a zsidók jogfosztottságának, üldözésének krónikáját, amikor már mint magyart fosztják meg jogaitól, mint magyart fenyegeti a deportálás, ő krónikás, a szlovákiai zsidók kálváriájának lejegyzője. Magyarként még megszólal, később publikál, sőt szerepet vállal, zsidóként már soha. Úgy hal meg, hogy senki sem tudja, megírta a szlovákiai zsidók üldözését."105 Csakhogy a magyarellenes uszítás, a csehszlovákiai magyarok üldözése nagyon sok párhuzamosságot mutatott a zsidók elleni uszítással és magával a zsidóüldözéssel. „A szlováknak a magyar a zsidaja" - állapítja meg egy helyütt a naplójában Fábry is.106 S miután igaz, hogy bár - mint azt ma már kevesen tudják - Szlovákiában a háború után sem csitult el azonnal a zsidóellenes hangulat és nem szűnt meg egy csapásra a zsidók diszkriminációja (néhány városban zsidóellenes pogromra is sor került),107 Sas Andort részben a probléma időszerűsége is ösztönözhette műve megírásakor, de még azt is megkockáztathatnám, hogy a szlovákiai zsidóság tragédiáján keresztül talán a csehszlovákiai magyarság tragédiájáról is szólni kívánt.

IV. 3. 6. Az értekező próza 1945-1948 közötti termését vizsgálva figyelemre méltó kísérletek olvashatók a cseh és szlovák egyetemekről kitiltott érsekújvári és környéki fiatalok irodalmi-művészeti szemléjében, a Németh László-i minőségeszményt hirdető Menedékben („Ha a minőség elbukik, szétesik a világegyetem" - áll a szerkesztők hitvallásában a 2. számban). Tanulmány- és esszéanyaguk közül is kiemelkedik Szőke István történelemfilozófiai kísérlete, a Tájékozódás a korfordulón, amely a vallások történelmi szerepét veszi bonckés alá, ekként kezelve a marxizmus(-leninizmus)t is, azaz a „materialista vallást". A Tájékozódás a korfordulón élvezetes stílusa, leheletfinom árnyalatok megjelenítésére alkalmas nyelvezete mellett történelmi tisztánlátásával is külön értéke a tárgyalt időszak (csehszlovákiai) magyar irodalmának. Idekívánkozik az akkor még egyetemista korú Décsy Gyula cím nélkül megjelent dolgozata a múlt, illetve a történelem fogalmáról. A Kollégium tagjai megütközve és nem kevés ellenérzéssel figyelik a puszta sematizmusba futó szocialista realizmus térhódítását, s ennek azon törekvését, hogy - amint Szőke István fogalmaz egy, 1947. december 18-án Décsy Gyulához írt levelében - „az ember életéből kivonatoljon minden spirituálisát, hogy az életet puszta létfenntartó funkcióvá fokozza le. Egy ordító állati öröm, életöröm hullámaiban megfullad a kételkedésből, borúlátásból született kultúra. Ezért kell a vad öröm nomádjainak belerúgniok pl. az egzisztencializmusba, amely ez ideig a leghívebben ábrázolta a válságba jutott modern kultúrlelkeket". A francia egzisztencializmusról és Sartre-ékról egy külön, máig érvényes, elmés kis jegyzet is található a Menedékben, ám ennek szerzőjéről (-yj-) eddig nem sikerült közelebbit kiderítenem. Kár, mert a sajátos nézőpontot tükröző glossza nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalomban, hanem általában véve, az egzisztencializmus magyar recepciójában is különleges színfoltot jelent.

IV. 3.7. K publicisztikában Szalatnai Rezső és Peéry Rezső ez irányú tevékenysége mellett további fontos teljesítmények is születtek. Ez - Csehszlovákiában megjelenő magyar nyelvű újság nem lévén - a magyarországi sajtóban vált lehetségessé: az „áttelepített és áttelepítendő szlovákiai magyarok hetilapján", a „becsületes hangú" Új Otthonon kívül szinte mindegyik magyar napi-, heti- és havilap szívesen közölte a csehszlovákiai, illetve egykori csehszlovákiai magyar írástudók munkáit.
Közülük is mindenekelőtt a második világháború vége felé Budapestre menekült Pozsonyi Anna glosszáit, tárcáit, életképeit és riportjait kell kiemelnünk, melyek költői-írói eszközökkel papírra vetett hiteles vallomások a hazájukból elüldözött csehszlovákiai magyarok sorsáról, beilleszkedési problémáiról. Alapműnek számít ez időből Horváth Ferenc terjedelmes, az Új Otthon 1947-es évfolyamában folytatásokban közölt cikksorozata, Az áttelepített magyarság és a demokrácia. Krammer Jenő a Magyarországra telepített, illetve menekült iskolaköteles fiatalok nevelésének, iskoláztatásának kérdéseivel foglalkozott alapvető gondokat feltáró írásaiban, fontos publicisztikai írások alatt olvashatjuk még a szóban forgó időben Bolya Lajos, Dobossy Imre (Czuczor Imre néven is), Dobossy László (Czuczor Lászlóként is), Hubik István, Kovács Endre, Tudóssy Margit, Vass László és mások nevét. A családja háborús tragédiájától, veszteségeitől megrendült Földes Sándor Ács Pál néven publikált ekkor, Décsy Gyula Tószády József néven jelentette meg írásait, s megtalálni az Új Otthonban a később egészségnépszerűsítő írásaival, orvosi tanácsaival közkedveltté vált muzslai körorvos, dr. Buga László írásait is.

IV. 4. 1. A Menedék mellett, melyről az előzőekben már több vonatkozásban is szóltunk, az ugyancsak titokban megjelentetett két kőnyomatosról, az Észak Szaváról és a Gyepű Hangjáról, valamint a Magyarországon kiadott Új Otthonról, illetve a Prágában napvilágot látott Jó Barátról kell még szólnunk mint a kor csehszlovákiai magyar sajtójáról.108 (Tudni egyéb lapindítási kísérletekről is - például az érsekújvári kommunisták kezdeményezéséről még 1945 augusztusában, a Demokrata Párt párkányi szervezetének próbálkozásáról 1947 májusában, különböző beadványok és memorandumok lapköveteléseiről stb. -, de ezek sorra kudarcot vallottak. Az 1947-1948-as évek fordulóján, illetve 1948 folyamán sorra került csehszlovák-magyar tárgyalások egyik rendszeresen felbukkanó magyar követelése volt egy csehszlovákiai magyar lap kiadásának jóváhagyása; az esztendő augusztusától-szeptemberétől íródó feljegyzések pedig már konkrétan az Üj Szó létrehozására utalnak.)
Az Észak Szava és a Gyepű Hangja egyébként egy további illegális kiadványról, a Felvidékről is említést tesz, ám ez utóbbinak egyelőre nem sikerült nyomára bukkanni. Az említett értesítők rendszertelenül, a szükség megkövetelte időközönként és terjedelemben készültek A/4-es méretben. Az Észak Szava címe és alcíme - A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ) időszaki közleménye - alatt egy további közlemény: „A magyar nyomdatilalom miatt csak kéziratban jelenik meg", és egy figyelmeztetés: „Magyar Testvérem, vigyázz a besúgókra és árulókra!" volt olvasható. Egy további számban pedig ez: „Magyar Testvér! Légy óvatos! Nyilvános helyen ne politizálj! Nem szabad okot adnod arra, hogy törvény elé cipelhessenek és bezárhassanak. Át kell vészelned még ezt a kis időt!" A Gyepű Hangja címe alatt is hasonló tájékoztatás áll: „Kéziratban jelenik meg, ha ezt itteni magyarságunk helyzete megköveteli, minden két hétben egyszer, külön NYUGATI és KELETI kiadásban. Olvassátok és terjesszétek, magyarok! Vigyázzatok a besúgókra!"
Mindkét kiadvány kezdetleges eljárással készült és sietve fogalmazott szövegeket tartalmazott, melyek elsődlegesen a tájékoztatást szolgálták, s a nemzeti(ségi) öntudatot, a nyelvhez és a nemzetiséghez való ragaszkodást igyekeztek erősíteni. Művelődéstörténeti értéküket elsősorban a kuriozitásuk, illetve politikai-társadalmi jelentőségük adja. S még valami: közösséglélektani szempontból is fontos szerepet játszottak azzal, hogy megkísérelték ébren tartani a hitet a csüggedők-ben, s mintegy lelki vigaszt jelentettek a csehszlovákiai magyarság nehéz óráiban. Erre példa a Húsvét tanulsága című kis jegyzet is 1947-ben: 1946.109

IV. 4. 2. A második világháború utáni csehszlovákiai magyar írásbeliség kezdeti szakaszába tartozhat a Sándor Dezső szerkesztésében 1947. április 9-e és 1949. február 26-a között Budapesten megjelent Üj Otthon is. Annál is inkább, mivel a hetilap eredetileg az egész csehszlovákiai magyarság érdekeit és hangját szándékozott képviselni. Ezt jelzi egyebek közt az is, hogy amíg a csehszlovák hatóságok útját nem állták, a lap Szlovákiában - sőt eleinte a Cseh- és Morvaországba deportáltak között - is terjesztésre került, illetve korlátozott számban, de ott is elő lehetett fizetni rá, sőt pozsonyi szerkesztősége is volt. Amikor pedig a lap szerkesztői pályázatot írtak ki az üldöztetések poklában tragikusan alakuló emberi sorsok megörökítésére, a pályadíjak összegét nemcsak forintban, hanem csehszlovák koronában is megállapították. A lap a szóban forgó időben a csehszlovákiai magyar kultúra és szellemi élet szervezésében támadt űr betöltésének feladatát is magára vállalta. Maga köré tömörítette a korábbi időszak(ok) áttelepített, elmenekült vagy még mindig odahaza levő csehszlovákiai magyar íróinak és értelmiségének jelentős részét; hangot adott az igazából csak az 1948 utáni új helyzetben aktivizálódó írástudóknak (például Fábry Zoltán is szerepelt a lapban, ahol A vádlott megszólal egyik részletét tette közzé); de pályakezdők első vers- és novellakísérleteinek is teret adott (novellák, riportok, publicisztikai eszmefuttatások alatt többször olvasható e helyen például a „harmadvirágzás" egyik legjelesebb műfordítójának és szerkesztőjének, Hubik Istvánnak a neve is). A lap agóniája 1948 őszétől közel fél éven át tartott, amikor is - állami tulajdonba vételének előkészítése mellett - jövőjével kapcsolatban hol a csehszlovák-magyar viszony rendeződése miatti fölöslegessé válását, hol pedig a további szükségességét bizonygató szempontok kerültek előtérbe. A lap megszűnésével, megszüntetésével kapcsolatban egyelőre sok mindent nem látni tisztán, annyi mégis bizonyosra vehető, hogy további fenntartásához nem fűződött politikai érdek, s arra vonatkozóan is több utalást találtam, hogy a lap sorsát a betiltását szorgalmazó csehszlovák követelések döntötték el.

IV. 4. 3. Kultúraszervező és -teremtő szerepét tekintve ugyan elmarad az Üj Otthon mögött, ám a Cseh- és Morvaországba deportált magyarok tájékoztatása, önazonosság-tudatának ébren tartása és érdekeinek védelme, érvényesítése szempontjából az Üj Otthonéinál semmivel sem könnyebb feladatok jutottak az 1948. július 28-a és 1949. április 10-e között Prágában megjelent Jó Barátnak is. Egy magyar lap indításának ötletét Szlovákiában Ladislav Novomesky iskola- és népművelésügyi megbízott már 1945 augusztusában felvetette Klement Gottwald miniszterelnöknek, ám erre a hatóságok csak 1948-ban szánták el magukat - előbb Prágában, s azután Pozsonyban."0 A prágai Földművelésügyi Minisztérium kiadásában megjelent, dr. Szily - a lapban csehesen: dr. Sily - Imre szerkesztette Jó Barátról sokáig csak meglehetősen sommás értékelések láttak napvilágot, és a második világháború utáni csehszlovákiai magyar sajtó története egyöntetű vélekedés szerint - még az 1989-es rendszerváltás után is, s talán Fábry nyomán - a Jó Barátnál négy és fél hónappal később induló Üj Szó első számának megjelenésétől számítódott. Feloldatlanul hagyva azt a minden bizonnyal feloldhatatlan ellentmondást, miszerint egy korszak sajtójának indulása nem annak első, hanem csupán második sajtóterméke megjelenésének idejére tevődik. Ettől az ellentmondástól volt terhes Balázs Béla pár mondatos értékelése is,111 noha ő még valamivel kíméletesebb hangot üt meg a Jó Baráttal kapcsolatban, mint Fonod Zoltán, aki egy helyütt minden tétovázás nélkül kijelentette, hogy „teljességgel lehetetlen a Jó Barátot holmi emberbaráti szempontokkal sajtóhagyománnyá avatni, hiszen az olvasók elemi igényét, a tájékoztatás, véleményformálás lehetőségeit [sic!] sem elégíthette ki". Szerinte a lapnak „egyetlen célja volt, hogy a Cseh-és Morvaországba kitelepített [sic!] magyarokkal elfogadtassa
az »új otthont«, esetleg segítsen a szétszórt családok, hozzátartozók felkutatásában".112 Ám ha igaz is - akkor is csak hellyel-közzel - ez a minősítés a lap kezdeti időszakára, egészében véve alig igaz belőle valami: kül- és belpolitikai híreivel, beszámolóival, kommentárjaival - a kor szintjén és politikai keretei között -a tájékoztatás követelményének teljesítésétől olvasói hangjának megjelenítésén, véleményének felmutatásán túl azok esztétikai igényeinek kielégítéséig és ízlésének befolyásolásáig - igaz, a maga szerény, szűkre szabott keretei között - az Üj Szó első számainál semmivel sem alacsonyabb erkölcsi, szakmai és nyelvi színvonalon, valamennyi újságfunkciónak eleget tett. Ami pedig a Fonod Zoltán által egyetlen célként említett segítséget illeti a szétszórt családok, hozzátartozók felkutatásában, ez tevékenységének csupán egyik, bár korántsem a legfontosabb területét alkotta (ezt a missziót egyébként az indulás hónapjaiban - szerencsére - maga az Üj Szó is felvállalta). De példák, közlemények hosszú sorát idézhetnénk azzal kapcsolatban is, hogy bár a lap, főleg a kezdet kezdetén, valóban a kommunista pártpropaganda és a sztálinista politika szócsöve volt, s mindvégig megőrzött valamit ebből a szerepéből, később - ezzel párhuzamosan - egyre komolyabban vette a deportáltak megoldatlan helyzetéből adódó érdekvédelmi szerepet, s a Cseh- és Morvaországba deportált magyarokkal immár nemcsak elfogadtatni igyekezett az „új otthont", hanem miután annak politikai feltételei megteremtődtek, információival a hazatelepülésben is családok százainak, emberek ezreinek nyújtott hathatós segítséget. Ugyanekkor a Jó Barát és szerkesztői a valóságnak megfelelően és naprakészen tájékoztatták a legfelsőbb csehszlovák - prágai - állami és pártszerveket a kényszerközmunkára hurcoltak problémáiról, panaszairól, igényeiről, s a köreikben uralkodó hangulatról. Erről tanúskodik a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozó egykori főszerkesztőnek az a Kiss József által fellelt és másolatban rendelkezésemre bocsátott, 1949 . augusztus 31 -i keletű s a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának címzett, „bizalmasnak" minősített levele is, amelyben a Cseh- és Morvaországba deportált dél-szlovákiai magyarok elégedetlenségéről és háborgásáról tájékoztat, akik csalódtak a februári fordulatban, mert az új kormány sem rendezte helyzetüket, és nem teremtette meg hazatérésük lehetőségét, s emiatt teljes a bizonytalanság körükben, ami miatt rosszabbnak érzik helyzetüket a rabokénál is, akik „mégiscsak tudják, mennyi időre szól a büntetésük", s „a katonai szolgálat is csupán meghatározott ideig tart". Ezért például üdvös lenne - így Szily - ha „valamelyik politikai tényező nyilvánosan is foglalkozna" (fordításomban) a helyzetükkel s annak megoldásával kapcsolatos kérdésekkel.113 Ami pedig a Jó Barátnak az Üj Szóhoz való viszonyát illeti, kissé megkésve - arra hivatkozva, hogy a pozsonyi lap csak néhány nappal korábban érkezett meg Prágába -, csupán 1949. február 2-án számolt be annak megjelenéséről, gesztusértékű mondatokat írt le vele kapcsolatban: „Sohasem gondoltunk arra, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók lapjává legyünk. Tudtuk, hogy a csehszlovákiai összmagyarság lapját Bratislavában kell
szerkeszteni, és tudtuk, hogy egy új magyar lap kiadása nem várat sokáig magára. [...] Szerény lehetőségeinkhez képest támogatjuk az Üj Szót, és közöljük, hogy a Jó Barátot csak cseh-morva területen terjesztjük. Felkérjük azokat a volt kedves olvasóinkat, akik már visszatértek, és azokat is, akik visszatérni szándékoznak Szlovenszkóra, tartsák meg a Jó Barátot szíves emlékezetükben, de rendeljék meg az Üj Szót, mert az az ő lapjuk."114

IV. 5. Mint annyi mindenről, szervezett és legálisan folyó csehszlovákiai magyar könyvkiadásról sem beszélhetünk a tárgyalt időszakban. Ennek ellenére mégis számon kell tartanunk néhány olyan, ez idő tájt megjelent kiadványt, amely fenntartás nélkül besorolható a - második világháború utáni - csehszlovákiai magyar kultúra egészébe. S itt most nemcsak a Szent György Kollégium illegális füzeteire, s nem is egy-egy, a csehszlovákiai magyar kultúrának is részét képező, szlovákul vagy éppen Magyarországon megjelent, már ugyancsak említett kiadványra - Egri Viktor, Sas Andor szlovákra fordított köteteire, vagy Kövesdi László Szegeden, netán Garai István Békéscsabán megjelent verseskötetére, a Mesekirályra - gondolok (ezekről fentebb már szóltam). De mégcsak nem is az olyan kuriózumszámba menő hivatalos kiadványra, mint amilyen a prágai Földművelésügyi Minisztérium gondozásában napvilágot látott, bizonyos Jindfich Proks mérnök és Margita Koczka-Wiczková által összeállított cseh-magyar nyelvű kézikönyv volt, mely a Csehországba elhurcolt szlovákiai magyarok helybéliekkel való érintkezésének megkönnyítésére jelent meg 1947-ben a következő - kissé nyakatekert - címmel: Cesky pro madárské zemédélské délníky. Pfírucka cesko-mad'arskych rozhovorű pfi práci v zemédélství - Csehül a magyar gazdasági munkások használatára (Kézikönyv cseh-magyar társalgással gazdasági munka közben). (Nem érdektelen itt, hogy 1946-ban Pozsonyban már második, javított kiadásban is megjelentették Artbauer Gizella és Schultz János Szlovák-magyar szótárát.)
Szerény terjedelmű magyar imakönyveket adott ki viszont 1946-1947-ben a komáromi bencés rendi paptanár, Bíró Lucián (Keresztút 14 képpel, elmélkedésekkel és közös ájtatosságokra szánt imádságokkal; Miatyánk. Imádságos és énekeskönyv Keresztény katolikus hívek számára),n5 akinek nevéhez fűződik egy 1948. évi, tehát feltételezhetően még az előző év utolsó heteiben napvilágot látott kalendárium kiadása is (Kalendárium 1948).U6 A 96 lapos kiadványt teljes egészében kalendáriumi tartalommal töltötte meg az összeállító. Ami szembetűnő: egyetlen szó sem árulkodik benne közvetlenül a csehszlovákiai magyarság sorsáról, az őt létében fenyegető helyzetéről. Ezzel szemben a kalendárium minden egyes lapja a magyar szó varázsával, a szép, szabatos, tisztán csengő magyar beszéd megszólaltatásával, az igazi emberi értékek: a jóság, a türelem, a megértés, a kitartás hirdetésével tüntet az adott helyzet ellen. Ami már önmagában is bátor tettnek számított azokban az esztendőkben. (Az egyik szlovák újságban például -Rozsirujú ilegálne mad'. kalendáre [Illegális magy. kalendáriumokat terjesztenek]
címmel a következő baljóslatú hír jelent meg vele kapcsolatban: „A Párkányi és a Komáromi járás községeiben magyar nyelvű kalendáriumot terjesztettek illegálisan, amelyet a komáromi nyomdában nyomtattak ki. A nemzetbiztonsági szervek nyomozást indítottak az elkövető személyének felderítésére.")117
A magyar könyvek terjesztése szintén illegális keretek közé, illetve a magánszférába szorult, s az ajándékozásra, ajándékküldésre, segélyszolgálatra korlátozódott. Ezt tekintve viszont különböző csatornákon magyar könyvek százai érkeztek az országba, s mint fentebb említettem már, Szalatnaiék Segélybizottsága is kiemelt feladatának tekintette a felmerülő olvasói igények lehetőség szerinti kielégítését.118

IV. 6. Fentebb, összefoglaló igénnyel ugyan, de korántsem valamennyi részlet feltárásának és elemzésének szándékával a csehszlovákiai magyar - értelmiségi -ellenállás, illetve művelődés azon megnyilvánulásait igyekeztem áttekinteni, melyekkel a szóban forgó nemzeti kisebbségi közösség, töredéknép az 1945-1948 között féktelenül tomboló cseh és szlovák sovinizmus ellene irányuló intézkedéseire reagált. Ezek a részletek többnyire amúgy is kiolvashatók és kikövetkeztethetők e kötet dokumentumaiból. A szlovákiai zsidók 1939-1945 közti üldözését ezen esztendőkben monografikusán feldolgozó, s előszavamban már idézett Sas Andor joggal írhatta választott tárgya kapcsán: „E históriai valóság csupa jajszó, esztelen dúlás, hangzavar, rettegés, kétségbeesés és körömszakadtáig tartó harc. Ebből a káoszból és förtelemből kell a történetírónak képet formálnia, valamit, ami hű a valósághoz, annak lényegét ragadja ki. [... ] Az időbeli távolság kétségtelen feltétele a látókör szélességének és az áttekintés egységének. Másrészt viszont lehetetlenné teszi, hogy a historikus hallja az eltávolodott korszak élő szavát, jajkiáltását, az élőszóban kifejeződő fizikai kínokat és belső szenvedést. A távolból nem tudja a történetíró alkalmas módon kinyújtani kezét, hogy rátegye azt a régi világ lázas-kanyargós visszerére."119 Tudós történészünk szavai az általa taglaltat követő, miáltalunk választott korszak tudományos feldolgozására is értelmezhetők, s ma már a csehszlovákiai magyarság - és németség - második világháború utáni jogfosztottságának éveivel kapcsolatban számos olyan - magyar, szlovák, cseh és német - történeti feldolgozás áll rendelkezésünkre, melyek a legteljesebb mértékben eleget tesznek ennek a feltétel(rendszer)nek. Dokumentumkötetünkkel ezekhez az átfogó összegzésekhez, elemzésekhez, értékelésekhez és érvelésekhez szerettem volna újabb támpontokat adni, s a kor közvetlen szereplőinek, meg- és elszenvedőinek megszólaltatásával, a „megrázó tények" mellé megidézve
-    Sas Andorral szólva - „az átélés pokoli forgószelét"120 is.
Áttekintésemet, rendhagyó módon, a három kultúrájú, magyar iskolázottságú szlovák költő, Stefan Krcméry 1947-es, érthető módon kéziratban maradt, s Fukári Valéria által csupán 1995-ben közzétett verses rögtönzésével zárom, mely a magyar szó tiltása, üldözése hatására - (egy)személyes tiltakozásként
-    magyar nyelven szakadt ki szerzőjéből: „S a magyar szónak sorsa milyen itt? Elnémult nagyon huszonöt év alatt -a kisebbségnek sorsán nem segít, ha a többségnek ügye nagyot haladt.

Madáchnak nyelve, Tompa Mihály szava virággal telve, széthullt pozdorjává. A madár szól-e fiaihoz még, kik száraz ágon csüggeteg ajakkal elmében játszanak feledett szavakkal, hogy mi zöld a föld, és mi kék az ég!"'2'

V. Tanulmányomban nem tartottam szükségesnek a csehszlovákiai magyarsággal kapcsolatos 1945-1948/1949 közötti események részletes, tárgyszerű ismertetését, történeti hátterének, összefüggéseinek taglalását, s a „Hívebb emlékezésül. . ."-tői eltérően ezúttal kronológiát sem közlök összeállításom végén, s a kor - könyvtárnyi - irodalmából is csupán a legfontosabb forrásaimat és támpontjaimat adom meg irodalomjegyzékemben. E tekintetben ugyanis már - nem úgy, mint két évtizede - szerencsére gazdag és mindenki számára hozzáférhető történeti szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére, és a publicisztikának, az újságírásnak is vissza-visszatérő témája az adott időszak, és örvendetesen sok írás foglalkozik e „jégveréses esztendők" (Gál Sándor kifejezése) magántörténelmével, azzal, hogy az események elszenvedői hogyan élték meg a kitaszítottság ez éveinek tragédiasorozatát. Teljes mértékben igazat adhatunk ugyanis Popély Árpádnak, aki szerint az e dokumentumkötettel is összefoglalt időszak a szlovákiai „magyar kisebbség történetének nemcsak a legtragikusabb, hanem egyúttal a legfeldolgozottabb fejezetei közé is tartozik".122 Dolgozatomban éppen ezért elsősorban csupán olyan összefüggésekre szerettem volna rámutatni, amelyek gyűjteménykötetem tárgyát: az 1945-1948/1949 közti esztendők csehszlovákiai magyar - és csehszlovákiai magyar vonatkozású - dokumentumirodalmát és tiltakozó megnyilvánulásait, megmozdulásait közelebbről érintik, és amelyek, véleményem szerint, még mindig nem eléggé közismertek, illetve amelyek válogatásom indítékait és szempontjait világítják meg. Hogy azonban azok számára is világosak legyenek az összefüggések, illetve érthetők és értelmezhetők maguk az események, akik kevésbé járatosak a csehszlovákiai magyarság közvetlenül a második világháború utáni történelmében, kötetem dokumentumait viszonylag gazdag jegyzetanyaggal láttam el, melyben nemegyszer további dokumentumokra bukkanhat az olvasó, minek következtében azok száma kötetünkben jóval nagyobb a külön sorszámmal jelölteknél. A több lelőhelyen, illetve több változatban is megtalálható iratoknál minden esetben jeleztem, hogy azok közül melyik képezi szövegközlésünk alapját.
Az eligazodást segítve megadom a kötetben található ritkábban előforduló (vagy egyedi) rövidítések feloldását, s a kötet könnyebb kezelhetősége érdekében névmagyarázatokat, valamint név- és helynévmutatót is szerkesztettem (nem minden esetben sikerült azonosítanom az egyes dokumentumokban szereplő cseh- és morvaországi személy- és helységneveket, ilyenkor a közlésükhöz alapul vett szövegváltozatban található alakjukat használtam).
Tekintettel arra, hogy a kötetbe sorolt írásokat többnyire a sietős tett- és közlésvágy szülte, illetve hogy azok - a szerzőik ízlésében, iskolázottságában mutatkozó jelentős eltérések következtében - ortográfiai szempontból is változatos képet mutatnak, tartalmuk és stiláris jellegzetességeik maximális tiszteletben tartása mellett igyekeztem azokat a ma érvényben levő helyesírási szabályok szerint egységesíteni és modernizálni. Kiigazítottam az eredeti, illetve a közléshez alapul vett szövegben található nyilvánvaló elírásokat és sajtóhibákat, az értelmezést zavaró grammatikai vétségeket, a legfontosabb esetekben rendet teremtettem a névelőhasználatban, egységesítettem a kiemeléseket, a különböző személy-, utó- és helyneveket, továbbá az idegen szavak és kifejezések írásmódjánál a napjainkban elfogadott konvenciókat tartottam szem előtt. A szövegben eszközölt, az értelmezhetőség érdekében elkerülhetetlen betoldásaim [] között olvashatók, a szövegromlások helyét [---], a kihagyásokét pedig [...] jelzi.
Mivel korábbi kutatásaim, valamint két, e tárgyban megjelent dokumentumkötetem segítőit a Mint fészkéből kizavart madárban és a „Hívebb emlékezésül..."-ben már felsoroltam, ezért itt mostani összegzésem támogatóinak és segítőinek kell külön nyomatékkal köszönetet mondanom. Jelesül - s első helyen - a somorjai Bibliotheca Hungarica igazgatójának, Végh Lászlónak és készséges munkatársának, Roncz Melindának, valamint a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársainak: Popély Árpádnak és Simon Attilának, illetve levéltárosának: Momko Milosnak, továbbá Molnár Imre történésznek és Dippold Péternek, a budapesti Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatójának, illetve az időközben elhunyt Kiss József történésznek, kötetem nyelvi-szakmai ellenőrzéséért pedig Kocsis Arankának, s végül feleségemnek, Tóth Ozsvald Zsuzsannának és Anna lányomnak, mert valahányszor megértő beletörődéssel fogadták, ha a kötettel kapcsolatos munkálkodásom együttléteinket kurtította meg.

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Znalosť cudzích jazykov otvára mnohé možnosti a "brány" do sveta, kým ich neznalosť nás obmedzuje, izoluje a často znemožňuje uplatniť sa vo výhodnom zamestnaní. Príslovie hovorí, že koľko jazykov vieš, toľkokrát si človekom napísala v r. 2010 do úvodu svojej knižôčky renomovaná autorka slovníkov Edita Chrenková. Jej optimizmus prešiel veľkou skúškou, keď sa roky pokúšala nájsť pre svoj skromný, ale, ako sa nazdávala, dôležitý projekt vydavateľa.  Klopala na mnohé dvere, zaklopala i na dvere "strany spolupráce".  Neúspešne.

Odkiaľ pramení ten nezáujem, nevedno. Zo vzdialenejšej perspektívy je čudné už to, že doteraz neexistuje audio-, alebo videokurz maďarčiny na Internete pre slovenské auditórium. Zdá sa, že docenta Chmela & Co. nízka prestíž maďarčiny, ani jej  praktická nedostupnosť pre nemnohých záujemcov o jej štúdium, vôbec, ale vôbec netrápi...

E. Chrenková sa rozhodla ďalej nečakať a napokon "Maďarčinu v kocke" vydala nákladom vlastným, i keď neveľkým. Neostáva než dúfať, že jej snaha nebola márna a knižka si nájde svojho čitateľa, žiaka i učiteľa.

Uvádzame obsah jednotlivých kapitol.

Úvod
Stručný prehľad maďarskej gramatiky Maďarská abeceda a výslovnosť
Samohlásky
Spoluhlásky
Tvaroslovie
Podstatné mená
Prídavné mená
Číslovky, Zámená
Příslovky
Neurčitok
Príčastia, Citoslovcia, Predpony
Postpozície
Člen, Spojky
Modálne slová, Slovesá
Konverzácia
__Oslovenia
__Listy
__Pozdravy
__Ako sa predstavíme?
__Na náívšteve
__Prosba a želanie
Poďakovanie
Ospravedlnenie
Poľutovanie a sústrasť
Sťažnosti
Lúčenie
Otázky a dorozumievanie
O počasí
Číslovky
Čas, hodiny, dni, mesiace a rok
Zoznam najfrekventovanejších osobných mien
Dátum
Vek
Miery a váhy
Nápisya upozornenia
Skratky a značky
Cestovanie
Údržba auta
__Čistenie
__Pneumatiky
__Garáž
__Opravy
Dopravné značky
Medzinárodné poznávacie značky
Poruchy, havárie, nehody
Cestovanie lietadlom
Cestovanie loďou
Na palube
Cestovanie vlakom
Pri pokladnici
Úschovna batožín
Nosiči
Na nástupišti
Vo vlaku
Cesta do zahraničia
Colná prehliadka
Kontrola motorových vozidiel na hranici
Ubytovanie
V recepcii
U vrátnika
Hotelové služby
Bielizeň a šatstvo
Sťažnosti
Odchod z hotela
Kemping
Jedlo
Reštaurácia
__Mliečny bar a espresso
__Raňajky
__Obed
__Pri stole
__Príprava jedál
__Prílohy k jedlám
__Predjedla
__Polievky
__Cestoviny
__Ryby
__Iné pokrmové vodné živočíchy
__Hydina
__Mäsové pokrmy
__Zelenina
__Vaječné jedlá
__Syry
__Ovocie
__Sťažnosti v reštaurácii
Nápoje
__Objednávka
__Vína
__Pivá
__Liehoviny
__Nealkoholické nápoje
V meste
Orientácia v meste - prehliadka
Dopravné prostriedky
Pamätihodnosti mesta - galérie, paláce, knižnice
Na pošte
Telefón
Banka a výmena valút
Na polícii
Straty a nálezy
V lekárni
U lekára
Lekárska prehliadka a ošetrenie
__Lekár sa pýta
__Pacient odpovedá
__Lekár nariaďuje
__Choroby
__U zubného lekára
V kaderníctve
U holiča
Nákupy
Kupujúci
Výmena tovaru a reklamácie
Farby
Obchody a služby
V kvetinárstve
V kníhkupectve
V papiernictve
Foto-kino
U optika
U zlatníka - šperky
U hodinára
V trafike
Odevy, bielizeň
__Predavačka
__Zákazník
Časti odevov a príslušenstvo
Látky a ich vlastnosti
Látka je
Druhy látok
Úprafa a oprava odevov
Topánky a kožený tovar
Večerný program
Predpredaj lístkov
Divadlo, opera, koncert
Kino
Šport, rozptýlenie
Kde sa dá
Je v tomto meste
Futbal
Ľahká atletika
Preteky
Kúpanie
Tanec
Rozhlas, televízia a spoločenské hry
__Rozhlas a televízia....
__Karty a iné hry
Rodina a rodinné vzťahy
Zamestnanie
Maďarsko
{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Tegnap Érsekújvárban járt Bárdos Gyula, az MKP köztársaságielnök-jelöltje. A Csemadok székházban mintegy 80-fös közönség előtt számolt be indulásának motivációiról, az elnökválasztási versenyben való részvétel remélt hozadékáról.  A rendezvény a helyi Csemadok és az MKP alapszervezet közös szervezésében jött létre.  Bárdos Gyulán kívül felszólalt Érsekújvár polgármestere, az MKP járási és helyi vezetői, a Csemadok helyi szervezetének elnöke, majd néhány vélemény hangzott el a közönség soraiból.

Mindannyian kifejezték abbéli reményüket, hogy Bárdos Gyula jól fog szerepelni a választásokon, indulása önbizalmat sugároz majd a magyar közösség soraiba és új szelet fúj majd mindkét szervezet vitorláiba (Bárdos sokéves parlamenti-képviselői múlttal bír az MKP színeiben, ugyanakkor jelenleg ő tölti be a Csemadok országos elnöki tisztét is).

Véleményünk szerint viszont a két szervezet egybenövése helytelen és káros. Az egyik oka lehet a felvidéki magyarság felmorzsolódásának az elmúlt 20 évben. Bárdos Gyula éppen ennek az egességtelen "árukapcsolásnak" az emblematikus képviselője.

Érsekújvári viszonylatban az is kétséges, hogy a tegnap mellette felsorakozott személyiségek - maguk is a helyi politikából élve - és tekintettel az elmúlt évek botrányaira a közelgő helyhatósági választásoktól félve - képesek lesznek-e komolyabb szavazói tömegeket megmozgatni Bárdos-elnökjelöltsége  mellett...

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}

Igyekeztem, próbáltam mindent úgy rendezni családom számára, hogy gyerekeim ne szenvedjenek semmilyen hiányban. Jövőjüket megszerettem volna alapozni, hogy ne a véletlen határozza meg. Örültem, hogy sikerült lassan, lépésről-lépésre előteremteni a tanulmányokra szükséges anyagiakat és két lányom végezhette tanulmányait a választott főiskolán. Büszke is voltam gyermekeim sikereire, szorgalmára, jól esett érezni, ők is látják szülői igyekezetünket, és ahol tehetik segítenek.

A családi boldogság beteljesedését láttuk, élveztük feleségemmel. Egy csendes, egyszerű család mindennapos életét éltük. Közben tovább tervezgettük gyermekeink jövőjét, életét,- hogy, érezzék, ránk mindig számíthatnak, bármi segítségre lesz szükségük.
Szeretetben, közösen ápolgattuk a kis családi harmóniát, benne azzal a családi értékekkel, hagyományokkal, melyet szüleink és nagyszüleink hagytak ránk. A gyökereink ismerése, a kötődés egy szép „családi fához“, mindig megdobogtatta a szívemet. Mert szerettem volna tovább adni azzal az emberi, és meghitt családival, melyet én is kaptam szüleimtől.
Féltve dédelgetett vágyam(álmom) volt, hogy ha leányaim elhatározzák férjhez mennek majd, egy „nagy falusi lakodalmat“ csinálok, olyat, amilyet még én is átéltem gyermekkoromban. Mert akkor még „nagy dolog“ volt egy életre szóló „igen“. Ott hordozta a sorsok, életek kötődését, kitartását, a hűséget,- a „családi szeretet melegét“ a falusi múltban.
Sajnos a mai rohanó életünkben, már sokszor másképp gondolkodunk. Lehet, olykor a „könnyítés“ végett is, mert mindenre nincs időnk, vagy épp pénzünk.
És leegyszerűsítünk lényeges dolgokat, melyeket nem szabadna „érzelmi, emberi mélységek“ nélkül, „csak úgy“, letudni.
Ebben volt részem, mikor egyik lányom, tanulmányainak végeztével egy hétvégén bejelentette:...“tudod Apu, nem akartunk nagy kiadásokba hozni,...Richárddal összeházasodtunk... majd itthon is elmegyünk egy „ünnepi ebédre“...!
Nem tudtam hirtelenjébe mit, mondani. Belül egy „villámcsapásként“ omlott össze dédelgetett vágyam.
De azért egy „kis örömöt“ kierőszakoltam, mutatva a két „ifjú házas“ elhatározásának. Gratuláltam.
Az egyszerű, gyors cselekményt, csak kicsit később beszéltem meg lányommal.
Nem tudom mennyire értette meg szülői vágyunkat, de úgy láttam az „érzelmükben“ beteljesedett az „Ő elképzelésük". Az egyik szemem sírt, a másik meg örült.
Kár, hogy nem sikerült teljesen gyermekeimnek átadni azokat a számomra „igen fontos“ értékeket, mely a „családi hagyományokban és iránt“ éreztem, benne őseim lelkiségében, szeretetében, melyet az emberi „széthintésével“, megosztásával fényjeleztek egykor.
De lehet, még az idő rádöbbenti az életük során, mely (fontos)dolgok tartják az emlékeket életben, és az életet az emberben...
Hinzellér László

{jumi [NZONLINE/addfb.php]}{jcomments on}